Előszó

Ma, a második világháború után, ha ugyanazok között a földrajzi keretek között élünk is, mint 1920-ban, sokkal nehezebb gazdasági viszonyok között kell megélnünk. Nemcsak természeti kincseink hiányával kell megküzdenünk, hanem súlyosbítja helyzetünket a szállítóberendezéseinkben mutatkozó nagymérvű hiányosság, nemkülönben külkereskedelmi téren felhasználható gazdasági javaink megfogyatkozása is.

Az első világháború után is jelentkezett a sóhiány, de korántsem volt ilyen országos méretű és ilyen katasztrofális jellegű. Miként az akkori kormányban felmerült a szükségérzete annak, hogy a sókérdéssel foglalkozzék, természetes, hogy ma még fokozottabb mértékben lép ez a gondolat előtérbe, amikor minden kg idegenből behozott sóért akár nehezen megszerzett valutával, akár a gyermekeink szájától elvont élelmiszerrel kell fizetnünk.

Ezek az okok késztettek arra, hogy a múlt év nyarán elrendeljem, hogy minisztériumom XIII/b. ügyosztálya keretében a kincstári sókutatás megfelelő szakemberek bevonásával és a feladatkörrel rokon tudományos intézetek és intézmények szoros együttműködésének biztosításával vegye kezdetét.

Munkatervünket az első perctől kezdve úgy szabtam meg, hogy a munkálatok élvonalában elsősorban annak a kérdésnek tisztázása álljon, vajjon van-e reményünk arra, hogy hazánk mai határain belül tényleges kősótelepekre találhassunk. Tisztában vagyunk azonban azzal, hogy ez a probléma annyira nem lezárt kérdés, s annyira a kidolgozás kezdeti stádiumában áll, hogy csak igen beható, s fölötte hosszú időt igénylő elméleti kutatásokkal és gyakorlati feltárásokkal közelíthető meg.

Addig is, amíg a fentebbi problémakör megoldásához közelebb jutunk, módot keresünk a sóhiánynak valami más módon való enyhítésére. Alkalmasnak látszik, hogy ebből a célból hazai sósvizeinket vegyük szemügyre azzal a gondolattal, hogy azokból - megfelelő természeti adottságok esetén - bepárlással sóhoz jussunk.

Nem elegendő azonban, hogy valamely területen megfelelő mennyiségű és minőségű sósvíz álljon a bepárlás céljára rendelkezésünkre. Meg kell találnunk a módot egyúttal arra is, hogy a sóbepárlás kérdését gazdaságosan oldhassuk meg. Ezzel a kérdéssel részleteiben még nem foglalkoztunk, azonban a hozzávetőleges számításokból úgy látjuk, hogy a gazdaságosság fő kritériuma az, hogy a sóbepárláshoz felhasználandó tüzelőanyagot ne kelljen vasúton, vagy közúti berendezésekkel a helyszínre szállítani. Ez a szempont irányította figyelmünket elsősorban a földgázra.

Nem kisebb probléma azonban az sem, hogy a bepárló berendezések műszaki megoldása céljainknak megfelelő, a korszerű kívánalmakat kielégítő, és nem utolsósorban gazdaságos legyen.

Tudtommal az országban hasonló feladatot (a kisméretű lovászi kísérleten kívül) még nem oldottak meg. Minden reményünk és bizalmunk megvan azonban arra, hogy a magyar műszaki géniusz ezt, a hazánkban merőben új műszaki problémát is sikeresen meg fogja oldani.

Feltehetnek a kérdést, érdemes-e egyáltalán ilyen hosszúlejáratú és költséges munkába fognunk, mint amilyet a sókutatás és a sóbepárlás jelent. Mi azonban ezt a kérdést nemcsak a pillanatnyi sóhiány miatt akarjuk megvizsgálni, és nemcsak a mai nehézségeken akarunk segíteni, hanem azon vagyunk, hogy fokozatosan, lépésről-lépésre haladjunk egyetlen szóban összefoglalható végcélunk: a sóönellátásunk, és munkánkkal kapcsolatos egyéb hasznosítható ásványi nyersanyagjaink (gipsz, jód, bróm, stb.) feltárása és fokozatos biztosítása felé.

A kincstári sókutatás és sósvízfeltárások során nem téveszthetjük szem elől a hazai vegyészeti nagyipar ezirányú szükségleteit. Azon vagyunk, hogy szakembereink munkássága teremtsen lehetőséget vegyészeti nagyiparunk kifejlődésére, és adja meg a lehetőségét annak, hogy minél több - a sóra és a belőle előállítható vegyészeti alapanyagokra felépített - új iparág fejlődhessék ki hazánkban.

Budapest, 1947. évi február hó 15-én.
Vasady-Kovács Ferenc dr.
államtitkár.