Előszó

Egy ideális regény, aminőt csak megdicsőült lélek sugalmazhat lelke itthagyott társának, holta után ismerve a jövő életet.

Beksicsné Bogdanovich Krisztina kora ifjusága óta a legrokonszenvesebb alak volt előttem.

Kezdte a művészi pályán, drámai szinésznőnek avatta fel a múzsa s hivatása minden kellékeivel ruházta fel a sors kegye, arcza, hangja, értelmi felfogása képesítették e pályára: művészi tekintélyek, kritika, pályatársak egyaránt fényes jövendőt jósoltak neki a világot képviselő deszkákon. Kezdődő csillagnak tekinték.

A csillag nem tünt le, csak színt változtatott: a művészi piros fényt elváltoztatta költészeti kékre: ugyanaz a gyémánt más sugártörésben.

Bogdanovich György családi név alatt ismerte műveiből a hazai közönség, s e művek mindegyike nemes nagy lélekre vall, ki az ideális eszmék valósítását tűzve célul, azt az igazi élettel összeegyeztetni törekszik.

A csillagfény nappal napja, éjjel őrvilága volt boldog otthonának; künn a társas-életben vezérfénye az eszményi bálvány körül csoportosult rokon lelkeknek. Aki őt ismerte, az szerette is; senki jobban, mint mi nőmmel együtt, kik őt valódi testvérnek tekintettük.

Élte delén történt halála családi gyász volt ránk nézve is.

A túlvilágra költözött nő férjét nem czimezi senki özvegynek, hanem árvának. S az ő árvái közé tartozik a társadalom, az irodalom minden jó barátja.

Nagyon szép gondolat Beksics Gusztávtól, hogy megdicsőült kedvese lelkének együtt megbeszélt alapeszméit egy műben foglalta, mely annak lelki világát tükrözi vissza. Szellemkéz vezette tollát.

Legszebb emléke legyen Beksicsnének e mű; legtöbb áldás szálljon utána e munka olvasóitól!

Dr. Jókai Mór.