Azon szerencsés helyzetben vagyok, azaz voltam még eddig, hogy bármely vidékre voltam kíváncsi és óhajtottam azt közelebbről megismerni vágyam mindig teljesült.

Kedves apám szeret utazni és ha kértem valamely szép vidék bemutatására, mindig kész volt reá. De nem csak saját élvezetére való tekintetből jött ő velem, hanem mert, nem tartja helyes nevelésnek, ha a szülők túlságos gondviselésökkel folyton maguknál, otthon tartva gyermekeiket megfosztják az ember leghatalmasabb fegyverétől: az önállóságtól és egy nagy kincstől, a helyes ítélőképességtől.

A ki folyton szülői, vagy nevelője gondjai alatt nő fel, az mintegy szükségtelenek tartja valaminek a helyességét megállapítani, vagy éppen ítélni felőle. Minek is? Hisz ott vannak a kik őt legjobban szeretik, így gondolkozik az egyébként okos, jó szívű gyermek, azok bizonyára úgy tesznek és úgy vezetik, hogy az csak javára és boldogságára válhat. Ez mind igaz és a szülők jóindulatát nem is akarom én sem kétségbe vonni, hanem ezáltal a féltékeny szeretet által azt nyerik el, hogy az így felnevelt gyermek jó szófogadó, de gyámoltalan lesz egész életében. Folyton várja a parancsszót a mely őt kormányozza és ha már nincs meg a gondos nevelő örökké báb marad, mert nincs önállóság benne és hiányzik az ítélőképessége. Eszköz lesz a ravasz emberek kezében, mert azok mindjárt kiismerik, hogy úgy tehetnek vele, a hogy akarnak.

Az önállóságot és helyes ítélőképességet pedig csak úgy tehetjük sajátunkká, ha minél gyakrabban érintkezünk idegen emberekkel, azok életét tanulmányozzuk, szokásukat megfigyeljük, szemben állva helyes, helytelen, szép és ízléstelen dolgot vagy cselekedetek halmazával; akkor meg tudjuk ítélni, mennyire fölébe emelkedik a helyes, nemes tett a helytelen, rossz cselekedetnek és hogy süllyed ez mind inkább alá. Lelkünk nemesebb és fogékonyabb lesz a szép iránt, lelkesülni tanulunk a szabad eszmékért.

Nyolc éves voltam, midőn szüleimtől elkerülve, kis falumban megkezdett tanulmányaimat Kecskemétre mentem folytatni.

Jóllehet, hogy a rokonaim szemei előtt nőttem négy évig, de még is sokat kellett a magam esze után menve cselekednem és így egy kis önállóságra tettem szert. Hasznát is vettem a következő két évben, melyet egészen idegen emberek között, szülőimtől távol a Szepességen töltöttem.

Úgy Iglón, valamint idehaza is mindig a szabad eszmékért lelkesülő emberek között voltam és a honszeretetet szinte a levegővel szívtam magamba évről-évre nagyobb mértékben a szerint a mint jobban és jobban megismertem annak magasztos voltát.

Isten után Kossuth Lajos lett bálványom tárgya, őt képzeltem a szabadság megtestesülésének, bámulva annak határozott jellemét párosulva a honszeretet önfeláldozó nagyságával. Hogy szerette ő hazáját, hogy még családját és önmagát is képes volt feláldozni egy eszméért, mely az ő meggyőződése szerint annak javára való volt, Nem csoda tehát, ha vágyam legfelső fokát képezte egyszer meglátva, beszélhetni is vele.

Kedves apám engedett kérésemnek és az 1893. év május hó 10. napját kitűztük indulás napjának. Budapestről Bécs és Amstettenen keresztül akartuk megkezdeni utunkat, de mivel a Bécsnek induló gyorsvonat csak d. u. 2 óra után indult, inkább elmentünk Nagy-Marosig egy egész órával hamarabb induló Esztergomnak tartó vonattal.