JÁKFALVI MAGDOLNA

Kié a tér?

Halász Péter 2006. február 7-én felravatalozta magát Budapesten a Műcsarnokban, négy hétre rá meghalt New Yorkban. Ez a mondat sokat szerepel majd színháztörténeti kézikönyvek lapjain,^[1232] hiszen Halász önravatalozásával saját maga zárt le egy színháztörténeti korszakot, a magyar avantgárd színházét. Ugyanakkor halálával elindította az emlékezés idejét.

A magyar avantgárd kultúrát eddig szórványemlékként gyűjtötték és értelmezték mind a visszaemlékezők, mind a kutatók,^[1233] de Halász Péter utolsó performanszával ipari méretekre nagyította az emlékezés folyamatát. Lezárta nemcsak életét, de kijelölte az alternatív, avantgárd, második színházi kultúra történetének végét is. Végessé tette ezzel az aktussal a klasszikus magyar avantgárd és a neoavantgárd korszaktörténeti kapcsolatát, kutathatóvá, értelmezhetővé, sőt történetté alakította az 1925-ben, a Zöld Szamár Színházban elindult színházi beszédnyelvet.

A magyar színháztörténeti avantgárd klasszikus és modern korszakának nyolc évtizede egyező befogadástörténeti jelenséget állít elénk. A két korszak színházának még történeti feldolgozási folyamata is egyezik, hiszen mindkettőben az emigráció és így az emigrációs befogadás az elsődleges. Kassákot és Moholy-Nagyot a nemzetközi dada és a Bauhaus, Halász Pétert a Squat és New York dokumentálja és legitimálja.

Az avantgárd és a neoavantgárd színházi paradigma összekapcsolása nemcsak tudománytörténeti produktum, hanem a színházi múltra és nyilvános beszédre való új emlékezési forma, amely az ügynökjelentések nyilvánossá válásával hozott létre szinte tömeges vallomássorozatot. A neoavantgárd kultúrában Szentjóby Tamás, Hajas Tibor, Molnár Gergely, Bódy Gábor, Koós Anna, Halász Péter, Najmányi László, Baksa Soós János saját életét, saját személyiségét tette a műalkotás tárgyává,^[1234] ekként folytatva a klasszikus avantgárd kísérleteiben elindított, a színházi struktúrában a szerep kategóriájával jelölt virtuális identitás mediatizálását.

A húszas és a hetvenes évekbeli alternatív színházi események a hivatalos színházi gyakorlattól nem csak a játéknyelv karakterológiájában tértek el. Jellegzetesen másként működtették információterjesztő, az eseményre rámutató-felhívó előpropagandájukat, miként másként terjesztették az utólagos értelmezési mátrixokat is, így nemcsak az előadások, de a róluk szóló másodlagos (szak)irodalom sem került be a kanonikus történetek közé. Ez a második nyilvánosságban működő játéktér, információs tér és politikai tér sajátos hálót alkot. E térszerkezet felvázolására teszünk kísérletet.

A politikai színházi mozgalmak leghatározottabb döntése a játék konnotációját elsődlegesen kijelölő tér átalakítása volt. A tényleges mozgalmakat évtizednyi távolságból követő, leginkább szociológiai szempontrendszert működtető kortárs színháztörténetek^[1235] talán a játék intézményes-financiális kereteit, a szponzoráció és társadalmi bázis sajátosságait keresik először színjátéktípus-meghatározásaikban. De mindenki egyetért azzal, hogy a kőszínházi szabályok a színházi olvasásban biztos pontokat kínáltak akár a szerepfelvétel, a történetkövetés, akár a fikció szintjének megtalálásához. Tehát ha a játéktér az utcára tágul, s színházi játék néven a köztér spontán vagy akár szervezett, engedélyezett vagy akár tiltott elfoglalását nevezzük meg, akkor a közbeszéd a terek megnyitását a közösségi akarat megnyilvánulásaként politikai tettként érti. S ebben a karakterében a közösség, a polis szabad akaratáról, politikai eseménysorról beszélünk.

Európában leginkább Piscator demonstratív rendezvényei óta az utca és a nagy stadionok elfoglalása a színházi keretekben történő megszólalást a politikai megszólalás keretére formálta. A demokratikus, a munkásmozgalmi és akár a fasiszta mondanivaló tere^[1236] az utca lett, miként minden, a hivatalosságot megtagadó vagy abból kiszoruló társulat a kőszínházi formációk helyett mindig a vásárit választotta. Meg kell itt említenünk, hogy Alfred Jarry^[1237] óta bír ismert elméleti szakirodalommal a szabadban játszott előadások politikai és értelmezői szabadsága, bár a tér fizikai korlátaiból kitörni akaró, a szabadságba kirobbanó játékos inkább a romantika színházi vízióit élteti tovább, a modernista új térformáció a nyitott, az üres terek újdonságértékét preferálta.

Tudjuk, hogy az európai naturalista színházi mozgalom, a Théâtre Libre, a Freie Bühne (SZABAD) még beérte a művészetideológiai elkülönülés megnevezésével, ott a szabad jelző a teátrális illúzióvilágtól való megszabadulás hívószavaként működött. S tudjuk, hogy az avantgárd színház a szabadságfogalmat radikálisan a mentális és a fizikai térkoordináták szabadon paradigmatikus viszonyára fordította le. Artaud Alfred Jarry Színházában^[1238] azt a színházi nyelvet írta le, ahol a befogadás hagyományát zavaróan, de innovatívan kizökkenti a térszerkezet ismeretlensége, mert az ismeretlen, esetleg behatárolhatatlan térben játszódó színházi folyamat több értelmezői ponton is bizonytalanná válik: eltűnik a játékos és a szerep közötti határ, a kint és a bent viszonyítása, s nagymértékben csökken a nézés és a játszás, az aktív és a passzív jelenlét közötti különbség. Erről a szabad és nyitott térről beszélnénk.

A hatvanas-hetvenes évek neoavantgárd színházi kultúrája ezt a szabad kivonulást a szabad magánterekre értelmezte. New Yorkban civil terekben, elsősorban saját loftjában dolgozott Robert Wilson. Ezt a fajta kivonulást sem ő maga, sem történetírói^[1239] nem tekintik kényszerített száműzetésnek vagy politikai állásfoglalásnak, csak döntésnek. "A művészek között egyre keresettebbek lettek a Soho-beli műteremlakások, és 1967-ben Wilson is beköltözött az első ilyen műtermébe, a Spring Street 147-be, ahol előzőleg az Open Theatre működött. A közelben lakott Andy Warhol, Richard Foreman, Yvonne Rainer, Patricia Brown, Meredetith Monk, Kenneth King, Jack Smith és Steve Reich, a zeneszerző. Élénk kapcsolat alakult ki közöttük, átvették egymás - gyakran eleve rokon - ötleteit."^[1240]

Budapesten a hetvenes évek elején éppúgy saját lakásában tartott előadásokat Halász Péter, Fodor Tamás (s tegyük hozzá, hogy Prágában a 68-as forradalom után Pavel Kohout^[1241] és az őt támogató színészek a Nemzeti Színházból), ez a lakásszínházi játék azonban motivációjában és ezért értelmezői horizontjában a politikai tett és a személyes bátorság mozzanatát hordozza.

A New York-i downtown szembefordult ugyan az uptown kulturális közegével, s a művészetek közötti műfaji különbségek összemosása a színházi és galéria-piac átstrukturálását, saját producer- és kurátor-réteg térnyerését eredményezte, ez a térválasztás mégsem jelentett az általános polgári szabadságeszményeken túlmutató függetlenedési akaratot.

Párizsban 1968 májusától az utcaszínházakra jellemző politikai improvizáció vált a teátrális nyilvánosság terévé, s a közterek radikális elfoglalása felülírta a magánterek kinyitására irányuló kezdeményezéseket. A nagy visszaemlékezők, Jacques Lecoq, Peter Brook, Ariane Mnouchkine utóbbi években publikált történeteikből^[1242] rakható össze, hogy éppen a forradalmi kavarodás fogalmazta mássá a színház működőképesnek gondolt dialógusterét. Minden persze ott kezdődött, hogy a forradalom alatt Jean-Louis Barrault egyedüli direktorként megnyitotta az Odéon Színház épületét (is) a diákok előtt, hogy azok civil térként használva a színházat, azonnal teátrális keretek közé léptessék indulataikat. Lecoq maszk mögé bújtatta a játékosokat, s színpad helyett üres tornacsarnokokat foglalt el, Brook a Nemzetközi Színházi Műhely keretében beköltözött egy kiégett és elhagyott, penészes és omladozó külkerületi bulvárépületbe, Mnouchkine pedig gyárakban, a munkások ebédszünetében tartott színházi előadást.

Halász Péter 1968 májusában csoportos útlevéllel az Egyetemi Színpaddal vendégszerepelt Nancyban, s ott érte a forradalom. Halász Péter Nancy főterén, a feldúlt, barikádokkal körré formált Place Stanislas-on a lovas szobor tövében improvizált színházat. New York, Párizs és Budapest színháztörténetének pillanatnyi összekapcsolása annyiban érdemel figyelmet, amennyiben a New Yorkban 1968-cal induló alkotói mechanizmusok közösségi mechanizmusként jelentek meg Európában. Wilson loftjában az ott létrehozott Byrd Hoffmann School of Byrds társulat kommunaszerűen együtt élt, s a folyamatos napi tréningekből bemutatók, előadások jöttek létre. Ezek esztétikai értékeiről, terápiás metodikájáról sokan, sokféle leírást, elemzést készítettek, s ezoterikusságuk, Wilson furcsa, nem beszéd alapú kommunikációja az újfajta művészeti elitizmust (szabadságot) képviselte.

Budapesten, kommunista diktatúrában loftot, elhagyott gyártelepet nyilvánvalóan nem lehetett bérelni, a hivatalos játéktérhez (színházhoz) nem jutó társulatok ezért vagy saját, meglévő lakásukban játszottak, mint Halász Péterék a Dohány utcában, vagy elkezdtek építeni egy lakóháznak nevezett színházat. Fodor Tamás és az Orfeo története a térhez jutás emblematikus példája. Fodor színészeivel Budapest vonzáskörzetében, Pilisborosjenőn telket vásárolt, s kommunában, közösségben saját két kezükkel elkezdték felépíteni színházi terüket. Minden közös volt, a tulajdon, az ötlet, a munka. Már az építkezés folyamata is egyfajta performanszként értelmezett műalkotás. A pilisborosjenői építkezés és előadás az ellenőrizhető fővárosi közegből az ellenőrizhetetlen vidéki térbe vitte ki azokat a fiatalokat, akiket az állambiztonság szeretett megfigyelése alatt tartani. Vagyis a vidéki tér éppen a kivonulás, a szabad térválasztás, s nem a művészetesztétika aspektusában hordozta az elsődleges veszélyforrást.

Az öntörténetírás és öndokumentálás korai fázisában a gyűjtés és az archiválás feladata működött, de Wilson archívuma^[1243] és Budapesten a Galántay György-Klaniczay Júlia működtette ArtPool archívum kollekciótörténetén jól követhető, mikor váltott a gyűjtés alternatív történetírássá.

Rendkívül kevés információnk maradt a magyar vidéken vagy a belvárosban, de magánházban létrehozott, így a civil tér szabadságát választó előadásokról. S maguknak az információknak a megjelenési közege is bizonytalan olvasói háttérösszefüggéseket kínál. Míg a Village Voice, a The Drama Review, a Théâtre/Public jól kontextualizálható információkat kínált olvasóinak, addig a budapesti előadásokról a hivatalos nyilvánosságban nem jelenhetett meg semmi. Egészen pontosan az lenne a legtisztább kutatói helyzet, ha nem jelent volna meg semmi, de pár bátor és pozícióban lévő lapszerkesztő kulturális partizánként igyekezett elrejteni néhány, csakis a beavatottak nyelvén érthető hírt. Így lett a magyar alternatív színházi mozgalom amatőr és egyetemi, néha munkásmozgalmi, népfrontos.

A legmegbízhatóbb formát öltő leírás az avantgárd filmművészként Európában is jól ismert Bódy Gáboré,^[1244] aki elsőként írta le és nevezte azonnal ezoterikusnak Halász szobaszínházi tevékenységét. A megnevezés jelzője kizáró aktust hordoz, s a szubkulturális elkülönülés tényének értelmezésekor Bódy a művészi és a politikai mozzanat értékelésekor ez utóbbira helyezi a hangsúlyt. A hetvenes évek elejének budapesti közbeszéde politikainak tekintett minden szabad játéktér-választást (miként Párizsban is), s az üldözöttség tematizálását látta minden előadásban. "Egy hamis társadalmi egzisztenciaérzet keletkezik, amit a valóság oly módon korrigál igazzá, hogy a színházi jelenlét élményében az 'üldözöttség' lesz az alapvető tartalom."^[1245]

Három évtizeddel később, mikor egy szabad demokráciából rekonstruáljuk és talán alkotjuk meg a színházi avantgárd múltját, bizonyosnak látszik a kortársi ítélet kötöttsége és elkötelezettsége. Bódy jelentései leírják a nem hivatalos térben zajlott művészi eseményeket, elemzik a jelenlevők alkotó cselekedetein túl azok esztétikai és ideológiai vetületeit. A jelentések és a művek kontextusa két eltérő befogadói rendet szolgált ki. A jelentések és a művek fizikai tere köré, legyen szó egy belügyminisztériumi dokumentumról vagy egy szobaszínházi bemutatóról, éppúgy a titkosság, tehát az olvasásához szükséges beavatottság karakterológiája vázolható fel. A források így újraközölve vagy újrafellelve, bár óhatatlanul dokumentumértékkel kínálják fel az információt, saját kontextualizált közegüket változtatják meg. Bódy Halászék színházát tehát ezoterikusnak nevezte, s ezzel talán csillapította a belügyminisztériumi cenzorokat, megnyugtatta az állambiztonsági tiszteket, de ugyanakkor Halászék színházának avantgárd performansz jellegét és bátorságát, az európai művészi közélet normáihoz igazodó magatartását tompította le. Bódy jelentés-kritikája negligálta e színházi formanyelv politikai jelentőségét, s szubkulturális zárványként kategorizálva bagatellizálta szerepüket. De Bódy Gábor mindenesetre tanulmányai sorába illesztette ezt az ügynökjelentését, s évekkel öngyilkossága után megjelent kötete nyilvánosságra hozta, amit akkor még senki sem kutatott: a magyar avantgárd színház eseményeit.

New Yorkban Wilson közösségi kommunikációja másként működött - bár jellegzetes, hogy a korai, loftbéli előadásokról leginkább a Village Voice tudósít. A Wilson loftjában dolgozó amatőr színházi csapat alapítványi kereteket hozott létre financiális stabilitásuk biztosítására. Az előadások, a próbák, az alkotás minden fázisa nyilvános volt, a loft éveken át nyitva állt mindenki előtt. A reklám legális formában, nyomtatott-írott csatornákon terjedt, a kritikai elemzések kirajzolták a Village Voice-tól a New Yorker-ig feszülő publicisztikai palettát. A vizuális dokumentációt galériák, sőt maga a MoMA gyűjtötte és állította ki párhuzamosan a történésekkel.

Budapesten az alternatív tereket kereső művészek minden akciója a politikai megnyilvánulás szintjén értelmeződött. Az egyik irányzat, a Fodor Tamás-féle Orfeo-kör a politikumot, mondhatnánk, aktív formában jelenítette meg. (Szélső)baloldali, maoista, che guevarista eszmék hatása alatt betiltott kortárs magyar költők verseit szavalták, s a húszas évek illegális munkásmozgalmi konspirációjára jellemző trükkökkel beszélgetésre hívták Nagy Lászlót, Csoóri Sándort. Minden előadásukban a tömeg és az egyén, a kiválasztott vezető és a milliók viszonya tematizálódott.^[1246]

Halász Péter a hivatalos amatőr-diákszínjátszás kereteit is elhagyva tudta, hogy politikai, ráadásul az ismert politikai beszédhelyzetben értelmezhető állásfoglalást vár tőle mind a hivatalos, mind az alternatív közeg. Ha valaki kilép a hivatalos játéktér és így a hivatalos ideológia kereteiből, az nevezze meg (mint Fodor tette) saját ideológiáját. Legyen ultrabalos vagy nyugati jobbos, legyen maoista vagy Cohn-Bendit-követő.

Halász Péter nem nevezte meg ideológiáját, nem azt a viselkedési paradigmát követte, melyet elvártak tőle, mert nem valami ellen, a betiltások ellen, az egyetemes emberi szabadságért stb. hozta létre előadásait, hanem, bármennyire is lehetetlen leírni, de a művészetért, a művészi kifejezés lehetőségéért. Halász évtizeddel később leírja,^[1247] hogy tudta, mit várnak tőle, s tudta, hogy azt nem akarja.

A hetvenes évek alternatív színháza Magyarországon is informális csatornákon kommunikált közönségével. Maguk az előadások sem illeszkedtek a hivatalos színházi paradigmából ismert ritmusba: sem a bemutató ideje, sem kezdete, néha maga az előadás címe sem volt nyilvános. Visszaemlékezések szerint a budapesti értelmiségi körökben "lehetett tudni",^[1248] mikor lesz valami. Meghívókat, műsorfüzeteket, vagyis a hivatalos írott kommunikáció kellékeit csak rendkívül ritkán alkalmazták, s nem kizárólag financiális, inkább konspiratív okokból. A Spring Street-i loftba, a pesti lakásszínházakba eljártak az emberek, s általában lett valami, mely egy előadás tágan értelmezett struktúrájába illeszkedett. Ez az informális tudás, ez a háló értelmiségi összetartozást eredményezett akár a downtownban, akár Párizsban, akár Budapesten. Itt talán fontosabb volt ez a tényleges kapcsolati háló,^[1249] amely már létezésével a demokratikus emberi jogok betilthatatlanságát bizonyította.

Ebben a színházi paradigmában nem a mű, nem az alkotói intenció és dokumentáció, hanem a kortársi értelmezői közeg kutatása az elsődleges. A színház mint közösségi műfaj eddig is többféle színháztörténészi stratégiát eredményezett. A hivatalos történetírás intézmények, alkotók történetét kanonizálja, az alternatív nyilvánosságban élőkét a játékkeret, a formanyelv felől közelítik meg. Mindkét paradigmát a játék választott, talált, kialakított, örökölt tere indítja el, így azok a történetek, melyek a mű értelmezési horizontját a tér elemzésével vázolják fel, elkerülik a szociológiai, ideológiai tudományok kínálta csapdákat.

Az értelmiségi háló kialakulása spontán szerveződést mutat, s az orális, tehát ellenőrizhetetlen hagyomány fontosságára hívja fel figyelmünket. A hetvenes évekbeli értelmiségi hálót rekonstruálni lehet a vezető értelmiségi posztokon ülő hivatalnokréteg történetével, New Yorkban és Párizsban a művészetet pártoló alapítványok kurátoraival stb., de Budapesten sokáig lehetetlennek tűnt a második nyilvánosságban működő szabad értelmiségi háló^[1250] történeti feldolgozása. Az ügynökjelentések kutathatóságával azonban nemcsak a színháztörténeti események pontos, a zsurnaliszta értelmezéstől általában mentes, adatgazdag leírása segíti a korszak kanonizálódását, hanem ezeken az eseményeken alkotóként vagy nézőként résztvevők listája felrajzolja az alternatív közösségeket létrehozó értelmiségiek hálóját. Megrendítő tapasztalat annak a kornak a dokumentumait kutatni, mely nemcsak a műalkotás létrehozóját, a Szerzőt, de annak befogadóját, a Nézőt is feljegyezte, s név szerint számon tartotta.

Az értelmiségi háló információs rendszerként működött, miként az ügynökháló is. A hálószerkezet sajátságából következik a személyes kapcsolattartás, az orális informálás technikája, s a beavatottság-jelleg miatt az összetartás közösségi érzése. A kétféle hálószerkezet számos elemében összefonódott, s ezeken a pontokon cserélődtek az információk mindkét irányban. Ezzel is magyarázható, hogy a magyarországi rendszer a Fodor Tamás-féle aktív politikumot a tiltás és az engedés konspiratív eszközeivel jól irányította. A pilisborosjenői ház-színház előadásaira a hetvenes évek közepén már tömegesen és rendszeresen vándoroltak Budapestről az emberek. A hatalmi szervek pontosan tudták, mi történik a vidéki kommunában, de jobbnak látszott nem mártírrá vagy esetleg guruvá növeszteni a színészeket. Grotowski munkáit, a wroclawi Laboratórium Színház zárt, kísérletező, a lengyel politikai közélettől hermetikusan el- és lezárt ideológus színházat többen ismerték Kelet-Európában is. A hatalom a kommunában működő, saját közösséget létrehozó Orfeo Társulatnak ellenőrizhető és jelentéktelen nyilvánosságot kínálva elvette tőlük a saját tér konnotálta erőt. Fodor Tamás és társulata a MADOSZ belvárosi székházában kapott egy lakást, mely próbákra alkalmas volt, előadásokat is tartottak benne. Legendás lakásszínházra emlékeztető előadások is létrejöttek az egymásba nyíló termekben (Woyzeck, Semprun), de a társulat két évad alatt saját terével saját akaratát és arculatát is elvesztette.

Halász Péter színházával ez a módszer nem működött. Társulata hol a Dohány utcai házban, hol a balatonboglári kápolna dombján, hol egy mezőn, a színházi formanyelv Kantor előadásaiból ismert talált tereivel dolgozott. Ez a mozgékony és rendkívül innovatív művészet igazán ellenőrizhetetlen volt, így ezt a társulatot emigrációba kényszerítették.^[1251] Így ért el Halász Péter New Yorkba, s a Squat előadásaival éppen abba az avantgárd színházi közegbe illeszkedett, melyet Wilson akkoriban hagyott ott.

Az emlékezés virtuális tere rajzolódik ki az ügynökháló és az értelmiség háló kutatásával. Miként a politikai színház is az alternatív tér megtalálásával, a tér megalkotásával kezdte öndefinícióját, a színháztörténetnek is változtatni kellett saját koordinátáin. A színházi alkotás folyamatán túl a színházi befogadás is a közös tér konnotálta folyamat része lett. Míg a francia színházi kultúrában Ariane Mnouchkine, Peter Brook, Jacques Lecoq^[1252] ezt a folyamatot az alkotás fázisainak lelassításával, magyarázásával, megmutatásával indította el, addig az alternatív budapesti játék a közösségi politikai szerep vállalásával léptette a konspiráló nézőt az alkotói munkába.

Elengedhetetlen a virtuális játéktér rekonstruálása, hiszen a lassan ipari méreteket öltő memoárirodalom legtöbbször alkotástechnikákra egyszerűsíti a mediatizált szerep-felvétel alternatív technikáit, s ezzel hasonló hibát követ el, mint Bódy Gábor. A mai magyar színház ugyanakkor ebből a gyakorlatból és ezekből az elemekből táplálkozik. Legjobb és legismertebb rendezőink ezeken a szobaszínházi előadásokon szocializálódtak, ott nőttek fel a második nyilvánosság hálórendszerében. Mivel a hivatalos és nem hivatalos színházi jelenségek hivatalos és nem hivatalos történetírást eredményeztek, a jelen kutatóinak feladata a kánonba léptetni a nem hivatalos múltat.

A korai munkásmozgalmi radikalizmus tulajdonosztó, kommunális anarchizmusának legismertebb, a parasztság támogatását megcélzó, földosztást igenlő didaktikus dialógusa így hangzott: "Kié a föld? Aki megműveli." A színházi játéktér-foglalás a hetvenes évek Budapestjén nemcsak a játéknyelv, a forma radikalitását jelentette, hanem retorikai és gondolati allúzióval a történelmi játszmák színterére léptette a színházat.

KAPPANYOS ANDRÁS

Avantgárd és nemzetiség

"E manifesztum aláírói Franciaországban, Amerikában, Spanyolországban, Németországban, Olaszországban, Svájcban, Belgiumban stb. élnek, de nincs nemzetiségük." Ez a megjegyzés az egyik legfontosabb párizsi dadaista röplap, a Georges Ribemont-Dessaignes által szövegezett Dada soulève tout fejlécében áll a cím felett, zárójelben.^[1253] Ha összevetjük az aláírók listájával, igazat kell adnunk ennek a megjegyzésnek. A Franciaországban született, de művészi hírnevét New Yorkban megszerző Marcel Duchamp, vagy jó barátja, az Amerikában született, de művészi hírnevét Párizsban megszerző Man Ray a legegyszerűbb esetek közé tartoznak. Francis Picabia például egy Párizsba akkreditált kubai diplomata fiaként lett a dadaizmus "bacilushordozója" New Yorkban, Barcelonában, Zürichben, majd Párizsban.^[1254] Az elzászi születésű Hans Arpot, amikor a német sorozás elől Párizsba menekült, a franciák internálni akarták - így kötött ki a semleges Zürichben, ahonnan a háború vége után Kölnbe és Párizsba vezetett az útja.^[1255] Tristan Tzara 19 évesen adta fel romániai és zsidó identitását,^[1256] hogy Zürichben, majd Párizsban a dada hontalan, világpolgár vezéregyénisége lehessen, s végül francia költőként élje le élete legnagyobb részét. A kulturális hontalanság archetipikus példája az elzászi születésű, zsidó hátterű, természetes bilingvis Yvan Goll, aki részese volt a zürichi dadaizmusnak, később egyaránt kapcsolatban állt a konstruktivistákkal és a szürrealistákkal, pályáját több kontinens között osztotta meg, és mindvégig megtartotta nemzetek feletti, s egyben hontalan identitását.

Közismert és nyilvánvaló az is, hogy e nevek között felvett álnevek, művésznevek is vannak: Tzara vagy Man Ray eredeti nevét csak lexikonok őrzik, a kulturális emlékezet nem.^[1257] A névváltozatok között különösen érdekes Arpé, aki felváltva használta a Hans és a Jean keresztnevet, megjelenítve ezt az identitásdilemmát, amelynek eredményeképp a szóban forgó manifesztumot puszta vezetéknevével szignálta.

Az identitás efféle elmozdítása korántsem példátlan a kultúra történetében: Joseph Conrad vagy Guillaume Apollinaire például nevet és nemzetiséget váltott, mielőtt megkezdte nyilvános pályafutását, sőt arra is van példa, hogy valaki kulturális nemét változtassa meg, mint George Eliot vagy Georges Sand. A nyilvános identitás ilyen kimozdítása mögött többféle motívum állhat, és az esetek többségében igencsak felszíni gesztusról van szó. Amikor például Csáth Géza vagy Balázs Béla kiválasztotta a saját írói nevét, ez számukra aligha járt együtt önképük lényeges változásával, sokkal inkább egy olyan címke megtalálásával, amely plasztikusan megjelenítette kialakított, némiképp nyilván idealizált önképet. Emellett praktikusan eltakarta azt az örökölt polgári nevet, amely az adott társadalmi körülmények között "idegenszerűségével" akadályt jelentett volna az írói érvényesülésben. Rendelkeztek egy stabil, körülírt identitással (vagy identitás-ideállal), és ehhez alakították a személyiség nyilvános címkéjét, a nevet. Lényegében ugyanúgy jártak el, mint néhány emberöltővel korábban Petőfi.

Tristan Tzara története - hogy ezúttal ezt a legjellemzőbb esetet kövessük - lényegesen eltér ettől. Tizenkilenc évesen politikai, kulturális és vallási értelemben egyaránt identitást váltott. 1916-ban négy társával - a vele azonos származású Marcel Jancóval, a német Hugo Ballal és Richard Hülsenbeckkel, valamint az elzászi Arppal - megalapítják az első olyan művészeti mozgalmat, amely eleve nemzetköziként fogantatott.

Az európai történelem egyedülálló konstellációt hozott létre. Az első igazi modern háborúban Európa egyik fele hadban állt a másik felével, és a harcoló politikai entitások egy része (így például Németország vagy Románia) meglehetősen friss, alig néhány évtizedes képződmény volt. Ugyanakkor a háború mellett működtetett érvrendszerek - éppen, mivel modern háborúról volt szó - lényegében nem támaszkodhattak a közös, önértékűnek tekintett identitásbázis megvédésének evidens, közös érdekként való megjelenítésére, ahogyan azt a keresztes háborúk vagy a törökök, illetve mórok elleni védelmi háborúk ideológiái tették. A háború technológiailag minden korábbinál hatékonyabb volt, ideológiai megalapozottsága azonban sokkal silányabb. Ez nagyban hozzájárult az értelmiség körében a háborúellenesség terjedéséhez és a dezertálások nagy számához.^[1258]

A semleges Zürich 1916-ban az értelmiségi dezertőrök találkahelye volt (közismert, hogy Tzaráékon kívül Joyce és Lenin is itt tartózkodott). A dada indulásának két legfontosabb ideológus személyisége a katolikus-pacifista német Hugo Ball és a romániai zsidó hátterű Tristan Tzara. Az első est, majd az első kiadvány is eleve kétnyelvű, francia és német,^[1259] sőt kétnyelvű kollektív költemények is készülnek:

Ez a példa jól mutatja, hogy hogyan és miért helyezte el az avantgárd a maga kérdőjeleit a nemzetállam és a nemzeti identitás tizenkilencedik századi fogalmai mellé. Ezeknek az ideáknak az ellentmondásossága már tekintélyes múltra tekintett vissza, de a nacionalista propagandával körített háború, és maga a háborús hangulatban végképp irracionálissá váló nacionalista propaganda sokak szemében ekkor tette nyilvánvalóvá ezeket az ellentmondásokat.

A magyar viszonyok között ezek az ellentmondások és egyensúlyzavarok még mélyebbek voltak. Szűcs Jenő elemzése legfőbb forrásukként a hamis historizmust jelöli meg. "A valóságnál dicsőbb, nagyszerűbb múlt sugallata nem csupán kárpótlás volt a közép-kelet-európai népeknél a jelen szürkeségéért és a nemzeti fejlődés hiányaiért, hanem azáltal, hogy növelte a szakadékot a realitás és a vágyak közt, egyrészt szüntelenül tápot adott a képzelgésekhez és álmodozásokhoz (...), másrészt fokozta a sikertelenség, az elhibázottság érzését."^[1261] A politikát tehát sok tekintetben ábrándok és frusztrációk vezérelték, de míg a "boldog békeidők" során ez nem okozott katasztrófát és így többé-kevésbé az értelmiség számára is elviselhető volt, a háborúban, ahol egész hadseregek túlélése múlhatott egyes történelmi téveszmék pillanatnyi érvényesülésén, hirtelen nyilvánvalóvá vált e nemzet-elgondolás alapjainak gyengesége.

Szűcs Jenő szerint a nemzetállam ideájában rejlő fogalomzavarok alapvető oka az "állam" és a "nemzet", e két objektív keret "egymásra kopírozása", valamint a nemzeti érzéssel és öntudattal kapcsolatos "szubjektív tudattartalom egyneművé nyilvánítása."^[1262] Az identitás-keretek azonban, ahelyett, hogy szépen összesimulnának és egyesülnének, furcsa, ideges interferenciára lépnek egymással.

Magyarországon ezt tovább mélyítették a közeli múlt feldolgozatlanságai: 1848-at heroikus mítosszá stilizálták, s ez, mint Szűcs Jenő írja, "egyre inkább groteszkké vált 1867 után, amikor az egyre inkább »közjogi« formalizmusba süllyedő szemlélet keresett benne hősi előképet."^[1263] Ennek megfelelően alakult a kultúra intézményrendszere is, például az egykor csaknem forradalmi szemléletű Kisfaludy Társaság a huszadik század elejére a nemzeti konzervatív esztétikai akadémizmus bástyájává vált. Eközben az 1849-es trauma teljességgel feldolgozatlan maradt. Ennek egyedülálló esztétikai kísérletét, az idős Vörösmarty költészetét a kánon peremére rekesztették (felfedezése a Nyugatra várt), s míg Kossuth, Széchenyi és a többi szimbolikus vezéregyéniség 1849-ig tartó pályáját mitizálták, további sorsukat és működésüket elhallgatták. Az ehhez hasonló okok (valamint az új államalakulatok) miatt Kelet- és Közép-Európában minden bizonnyal különösen élesen merültek fel a nemzethez és az államhoz való lojalitás kérdései.

A nemzetállamból való dezertálás jellegzetes huszadik századi értelmiségi magatartás. A dezertőrök rendszerint etnikai, vallási vagy egyszerűen gondolkodásbeli kisebbséghez tartoznak, és a kisebbségi létükben őket ért zaklatás vagy mellőzés elől távoznak. A dadaizmus alapítói, Hugo Ball és Tristan Tzara is ilyen módon, ilyen okok miatt dezertált a maga nemzetéből. A dezertálás egyik legérdekesebb gesztusa a nemzeti nyelvtől való demonstratív elszakadás. Hugo Ball így ír erről naplójában: "Egy új versműfajt találtam ki, a szavak nélküli verset vagy hangverset, amelyben a szavak egyensúlya csak az illeszkedés rendjének értékei alapján mérhető és osztható fel."^[1264] S aki ma ismeri Hugo Ball nevét, az többnyire nem finom mívű korrajz-regényeire vagy érzékeny esszéire emlékezik, hanem e nonszensz verseire. Hasonlóképpen Tristan Tzaráról is egy mozzanat marad meg az átlagolvasó fejében: a dadaista vers receptje, amely egy kalapból véletlenszerűen előhúzott szavak összeillesztését írja elő.^[1265]

Nyilvánvaló, hogy e találmányok nem száz százalékig eredetiek: mögöttük áll Christian Morgenstern vagy Alfred Jarry hagyománya. Ugyanakkor a világháború kontextusában egészen új tartalmat nyernek ezek a gesztusok. Azt jelzik, hogy a háborús propaganda aláásta magát a nyelvet, az identitás egyik legfontosabb bázisát. A propagandisztikus hazugságokban vészesen inflálódnak az egyén identitásának sarkpontjait alkotó fogalmak, mint például a haza, a nemzet. Ball és Tzara performatív gesztusa sajátos tiltakozásul visszalép a nyelv előtti állapotba, és elölről kezdi a nyelv megteremtését.

A zürichi és párizsi dadaisták egyáltalán nem álltak egyedül ezekkel az identitás-játékokkal. A németországi dadaisták például új nevekkel látták el magukat és egymást: Raoul Hausmann lett a dadazófus, Max Ernst Dadamax, Johannes Baader pedig egyenesen az Oberdada címet vette fel. A kulturális és földrajzi térben kissé távolabb az orosz futuristák ideiglenesen felvették a nevükbe a "futuriszt" szót, hogy ezzel is eloldják magukat a sivár jelen kínálta identitáslehetőségektől. Nem sokkal később Marcel Duchamp egy párhuzamos, fiktív női identitást teremtett magának Rrose Sélavy személyében, és még folytathatnánk a sort.

A magyar avantgárd látszólag kerüli az ilyen nyelv- és identitás-játékokat. "Én Kassák Lajos vagyok" - jelenti ki talán leghíresebb verssorában Kassák Lajos, és ezzel mintha el is vágná az identitásproblémákkal kapcsolatos vizsgálódás útját. Kétségtelen, hogy a magyar avantgárd máshol, máskor, más lehetőségekkel indult útjára, mint a nyugat-európai: a kulturális modernizáció tekintetében mindenképp a periférián. Kezdeti lépéseiben sok a másolás, a kényszeres igazodás: maga az első lapcím is tükörfordítás, Pfemfert Die Aktion című expresszionista folyóiratát követi. Az 1915-ös induláskor a nemzeti identitás egyáltalán nem látszik problematikusnak, noha a szándék egyértelműen a kulturális import: az expresszionizmus meghonosítása. A Tett beköszöntő írását Szabó Dezső jegyzi,^[1266] amivel Kassák - talán nem is tudatosan - mintegy elébe kíván menni a kozmopolitizmus várható vádjának, és Szabó Dezső (valamint kissé távolabbról Ady) nyelvhasználata rányomja bélyegét Kassák - s közvetve csaknem a teljes magyar avantgárd - szövegformálására, különösen stilisztikájára.

De egy év sem kellett hozzá, és bekövetkezett Kassák első komoly összeütközése a hatalommal. Miután több "ellenséges" szerzőt közöltek már fordításban (így például Apollinaire-t, elsőként Magyarországon), A Tett tizenhatodik száma - a hazafias háborús retorika arculcsapásaként - teljességgel "internacionális szám" volt. Kassák nyilván számolt a következményekkel: 1916 novemberében "A Tett című szépirodalmi lap további megjelenését és terjesztését közleményeinek a hadviselés érdekeit veszélyeztető tartalma miatt"^[1267] a belügyminiszter eltiltotta.

A nemzetállam ideáját láthatjuk itt működni. Ami az ellenséghez tartozik, az ellenséges, hiszen az ellenség identitását éppolyan egységesnek tekintjük, mint a magunkét. Kassák ezzel szemben hasonlóan cselekszik, mint ugyanebben az időben a zürichi dadaisták. A zürichiek tüntetően elhagyják, felmondják a korrumpálódott politikai (állampolgári) identitást: azt deklarálják, hogy több közük van az "ellenséges nemzet" költőihez és művészeihez, mint saját nemzetük politikusaihoz és tábornokaihoz. Kassákék gesztusa lényegében ugyanezt jelenti: az a szolidaritás, amely a világ művészeihez és költőihez fűzi őket, erősebb, mint amelyikkel kormányuknak tartoznak, sőt, ez a nemzetközi kulturális szolidaritás objektíve is erősebb, teljesebb, magasabb rendű és tartósabb. Kassákék tehát - éppúgy, mint Tzaráék - újra szétválasztják egymástól a kulturális és a politikai identitást, az előbbit deklaráltan kivonják az utóbbi fennhatósága alól. Tzaráék a hontalanságot vállalják ezért, Kassákék (egyelőre csak) a hatósági zaklatást. Gyakorlatilag felmondják a nemzetállam eszméjét.

Ez az a pont, ahonnan kezdve a magyar avantgárd már nem tekinthető provinciális másolatnak. Kassákék esztétikai gesztusa politikai erőtérbe került, és - szándékuktól szinte függetlenül - politikai provokációvá vált. Ez a művészeti-politikai gesztus semmit sem másolt, lényegében egyidejű és azonos értelmű volt a kor legprogresszívabb művészeinek hasonló gesztusával. Kassák elért a tekintélynek és az öntudatosságnak arra a magaslatára, ahol már hozzáláthatott legjelentősebb folyóirata, a MA megalapításához. A MA - különösen bécsi korszakában - valóban tekintélyes nemzetközi fórummá vált, Tzara folyóiratainak egyenrangú társává, ráadásul azoknál jóval tovább állt fenn. Kassák szemléletének nemzetközisége akkor teljesedett ki, amikor maga is ideiglenes hontalanságba kényszerült. Bár német nyelvű lapszámokat és könyveket is megjelentetett (mint például a Buch neuer Künstler^[1268]),és német nyelvű szövegeit Ludwig keresztnévvel írta alá, nála egy percre sem merül fel a "magyar író" státuszának feladása.

1920 után tehát létrejött a kapcsolat a nemzetközi dadaisták és a magyar aktivisták között, de vajon létezett-e ilyen kapcsolat már 1916-ban, a kulturális nemzetköziség eszméjének kinyilvánítása idején is? Ha lett volna, valamelyik fél minden bizonnyal elbüszkélkedett volna vele, lennének ennek nyomai és következményei. Közvetlen kapcsolatfelvételnek azonban semmi jele sem a kortársi publikációkban, sem a memoárokban, ezt tehát gyakorlatilag kizárhatjuk. Egyetlen vékony kapcsolatszál látszik lehetségesnek: Szittya Emil, az író, festő és nemzetközi kalandor személye. Szittya, aki 1909-es vándorútján Kassák társa volt Stuttgarttól Párizsig, 1915-ben Zürichben Mistral címmel proto-dadaista lapot szerkesztett Hugo Kerstennel közösen.^[1269] A lapba, amely három számot ért meg, többek között Yvan Goll és Ludwig Rubiner is dolgozott. 1915 őszén Szittya visszatért Magyarországra és beállított Kassákhoz, amikor az éppen a lapindítás gondolatával kezdett foglalkozni. Legalábbis Kassák így mondja el a történetet,^[1270] de természetesen az sincs kizárva, hogy éppen Szittya vetette fel az ötletet. Az mindenesetre bizonyos - maga Kassák sem tagadja -, hogy számos friss nemzetközi fejleményről Szittya hozott hírt (Kassák ekkor még nem tudott németül sem), és együtt kezdték tervezni a lapot. Rövidesen azonban újra elváltak útjaik, Kassák szerint azért, mert felmerült a gyanú, hogy Szittya a politikai rendőrségnek dolgozik. Novemberben Kassák Szittya nélkül indítja útjára A Tettet.

A dadaisták tevékenységéről tehát Szittya semmiképp sem hozhatott hírt, hiszen a Cabaret Voltaire megnyitására csak 1916. február elején került sor. Ugyanakkor hozhatott hírt a nemzetköziség Zürichben uralkodó szelleméről. Saját beszámolójában úgy jellemzi az általa szerkesztett lapot, mint amelyik "minden világrészről egyesítette az embereket",^[1271] és azt sugallja, mintha Hugo Ball voltaképpen az ő kezdeményezésüket vitte volna tovább. Valószínű, hogy a művészek és entellektüelek nemzetköziségét nem kellett külön feltalálni, ennek gondolata a háború közvetlen reakciójaként sokak elméjében egymástól függetlenül is megszülethetett, és Ballnak aligha volt szüksége elődre. Az azonban nagyon is lehetséges, hogy a Kassák elméjében később megérő elgondolások némelyikének Szittya ültette el a csíráját.

Kassák és Szittya nemzetköziség-elgondolása között azonban van egy döntő különbség, amely a "zsidókérdéshez" való viszonyukban ragadható meg. Szittya 1923-as, németül írt visszaemlékezésében - ha nem is dominánsan - jelen van az antiszemita hang, például Kassák denunciálásának jelentős pontja nála a filoszemitizmus vádja.^[1272] Kassák még a lap előkészítéséről beszámolva adja tudtunkra, hogy két jelentkező szerzőt az antiszemitizmusuk miatt utasított el: "Még most is nyíltan különbséget tesznek maguk és a zsidók között."^[1273] És bármennyire tiszteli is Szabó Dezsőt, egyértelmű visszatetszéssel számol be egy antiszemita kirohanásáról.^[1274] Nem lehetetlen, hogy Szittyával való összetűzésük hátterében ez az ellentét is ott feszült.

A képzőművésznek természetesen könnyebb nemzetek felettivé válnia, mint az írónak, aki a nyelvvel dolgozik. A nyelv irodalmi színvonalú használata kijelöli a nemzetiséget: a valódi bilingvis író (mint Yvan Goll vagy Samuel Beckett) rendkívül ritka. Tristan Tzara románból francia író lett (ahogy később Ionesco és Isou is), és soha nem tért vissza az anyanyelvéhez. A vele együtt útnak indult festő, Marcel Janco 1922-ben visszatért Romániába, és két évtizeden át festőként és építészként dolgozott, Ion Vineával folyóiratot szerkesztett - egy másik történet része, hogy 1941-ben emigrálni kényszerült, és élete második felét Palesztinában, illetve Izraelben élte le.^[1275] Hugo Ball - bár "szavak nélküli" versei ellenére német író maradt - nem tért vissza Németországba, dadaista korszaka után élete hátralévő évtizedében Svájcban, az olasz határ közelében élt.

Kassák valószínűleg mindvégig ideiglenesnek tekintette az emigrációt, a hazai közeggel szinte napi kapcsolatot tartott, lapja példányait (más címmel és borítóval) bejuttatta az országba. Amikor végül hazatért, arra számíthatott, hogy a Bécsben elért nemzetközi kapcsolatrendszert és tekintélyt, valamint a művészi elveket és eredményeket importálni lehet, hogy a hazai közönség az újdonságra kiéhezve fogadja majd mindezt. Ezt a törekvést jelzi a Dokumentum, ez a valóban nemzetközi színvonalú folyóirat, amely azonban csak fél évfolyamot ért meg. Hiányzott az a művészi-kollegiális és befogadói közeg, amelyre Kassák számított. A jelentős magyar író és irodalomszervező státuszát csak részleges identitásvesztéssel és évek munkájával szerezhette vissza. A visszatérés kudarca voltaképpen a magyar avantgárd mozgalom végét jelentette, Kassák kénytelen volt másba kezdeni, más közönséget keresni: ezt szolgálta következő lapja, a Munka.^[1276]

Annak, hogy Kassák Bécsben megtalálta és kiépítette az avantgárd közegét, az lett az ára, hogy Magyarországon ez a közeg elsorvadt, közösségi kontinuitása gyakorlatilag megszűnt. A mérleg mégis pozitív: a több évtizedes elcsúszást, a központ és periféria közötti távolságot egyszerre mintegy megugró magyar avantgárd épp az identitást folyamatos ostrom alatt tartó bécsi években, a nemzetköziség közegében írta történetének legfényesebb lapjait. Kassák nem csupán a kortárs nyugat-európai sztenderdhez zárkózott fel: pusztán józansága és egyenessége révén e sajátos függetlenségben olyan kérdésekre adott érvényes válaszokat, amelyek ma is Európa-szerte a legtöbb egyensúlyhiány és békétlenség forrásai. A következetességében újra és újra magára maradó Kassák épp az emigráció révén juthatott olyan távlathoz, hogy művészi kísérletet tehessen az átélt történelmi trauma feldolgozására. Bátor próbálkozások során felmérte, hogy az adott helyzetben melyek a művész és az értelmiségi cselekvési lehetőségei, és elindult abba az irányba, amelyet a leghasznosabbnak, leginkább sikerrel kecsegtetőnek talált. Talán csak azzal nem számolt, hogy e traumák feldolgozásához a társadalomnak két-három emberöltőre van szüksége, s a huszadik század nem biztosít majd ilyen hosszú, traumamentes időszakot.

LADÁNYI ISTVÁN

Az enumeráció mint az identitás problematizálásának
alakzata a posztmodern narrációban

Egyetlen retorikai alakzat, az enumeráció használatának sajátosságairól szeretnék beszélni az újabb magyar próza posztmodernként megnevezett, önmaguk textualitásának elsődlegességét hangsúlyozó műveiben. Az alakzat kiválasztását mind hagyományos jelentősége, mind mai használatának szembetűnő gyakorisága miatt találtam indokoltnak. Elsősorban Esterházy Péter regényeire hivatkozom, de érinteni fogom Kukorelly Endre, Garaczi László, Tolnai Ottó prózáját is.

Az enumerációt az irodalmi köztudatban kötelező eposzi kellékként, a harcba indulók seregszemléjeként szokás azonosítani, vagyis olyan eszközként, amely által az elbeszélő kézenfekvő módon, a harchoz felsorakozott seregek rendje szerint, mintegy a statikus látványt leírva tehát, számba veszi, a hallgatóval/olvasóval megismerteti az ezután következő, vagyis ezután elmesélendő történet szereplőit. Alappéldája a "hajók felsorolása" az Iliászban (II. 474-759.), illetve a magyar irodalomtörténetben Zrínyi eposzának seregszemléi (I. 68-97., illetve V. 34-63.).

A retorikai alakzatokat tárgyaló szakmunkák ennél tágabb fogalomként kezelik az enumerációt, valamilyen szempontú felsorolásnak, számbavételnek tekintik, vagyis olyan halmozásos alakzatnak, amelyet valamilyen klasszifikáció előz meg. A klasszikus retorikák közül Cornificiusnak A C. Herenniusnak ajánlott rétorika című munkája a konklúzió eszközeként beszél róla, amelyet négy helyen lehet használni: a bevezetésben, a narráció után, a legerősebb argumentáció után és a beszéd végén.^[1277] Quintilianus "újbóli elsorolásként" definiálja, vagyis a tárgyalt ügy áttekintő összefoglalását nevezi meg így, amelynek célja a bíró emlékezetének felfrissítése.^[1278] Cicero is a befejezés, a peroráció részének tartja az érzelmekre ható zárlat előtt elmondandó tárgyi előszámlálást.^[1279] A korszerű retorikák közül Heinrich Lausberg e tárgyban meghatározó kézikönyve, a Handbuch der Literarischen Rhetorik a hozzáadás alakzatai között tárgyalja, és összefüggő halmozásként határozza meg, amelynek tagjai egy egész összehangolt részei. A narráció elemeinek áttekintésekor annak részeként említi és a tranzíció, az átvitel egyik eszközeként tárgyalja, amely akár bevezető, akár befejező jelleggel áttekinti a narrációban érintetteket, vagyis összefoglalva az áttekintett egységben tárgyaltakat, ezeket más egységekkel összekapcsolhatóként jeleníti meg.^[1280] A Szabó G. Zoltán-Szörényi László-féle Kis magyar retorika szintaktikai alakzatként, az adjekció, a hozzáadás alakzatai között tárgyalja, "kapcsolatos halmozásnak" nevezi, vagyis olyan felsorolásnak, "amelynek a tagjai egy egész összehangolt részei".^[1281]

A fentiek alapján az enumeráció a beszéd vagy egy része különféle elemeinek összefoglalása, egységesítése, összefüggő értelmének megképzése. A narrációban az identitásképzés meghatározó eszköze, amely magával a felsorolással, a felsoroltak egymás közti viszonyának létrehozásával megképzi a felsoroltak elbeszélt azonosságának kereteit, amelyen belül ezek identitása a narráció folyamán kibontható. Az enumeráció látható rendben sorolja fel az elemeit, olyan elbeszélői szituációt teremt, úgy választja ki és rendezi el az elemeket, hogy azok egy térbe és lineárisan értelmezhető rendbe kerüljenek.

Az értekező műfajok folyamatosan élnek az enumeráció eszközével, a XIX. és a XX. századi elbeszélő műfajokban azonban az alakzat háttérbe szorul, illetve kevésbé transzparens formákban valósul meg, a realista igényű regénynarráció pedig kifejezetten nem tart igényt az enumeráció statikusságára, repetitív jellegére, ehelyett a szereplőket, a helyszíneket, az eszközöket, az elmesélt történet számba vehető elemeit többnyire a narrációba ágyazva, annak alárendelten, a fordulatosság, a kiszámíthatatlanság, a változatosság igényének megfelelően jeleníti meg, az identifikációt megkönnyítő átvitel nélkül.

Az enumeráció a posztmodern narrációban jelenik meg újra megterhelt alakzatként, ha nem is kötelező, de gyakori elemként. Persze ezek nem seregszemlék, hanem a legkülönfélébb felsorolások, olyan "kapcsolatos halmozások", amelyek "tagjai" formailag legalábbis megfelelnek az "egy egész összehangolt részei" kritériumnak. De éppen ennek az összehangoltságnak a jelentéstani része kérdéses. A posztmodernitás egyik leggyakrabban hivatkozott elméleti munkája, Foucault A szavak és a dolgok című műve a könyv születési helyeként egy ilyen problematikus felsorolást, Borges "kínai enciklopédiájának" furcsa, semmilyen beazonosítható osztályozási szempontot nem mutató rendszerezését jelöli meg. Ez az egészen Más, vagy ahogy magyarul is szoktuk mondani az egészen mást, ez a "kínai" enciklopédia a következőképpen rendszerezi az állatokat: "a) a Császár birtokát képezők; b) a bebalzsamozottak; c) a megszelídítettek; d) szopós malacok; e) szirének; f) mesebeliek; g) a szabadban futkározó kutyák; h) az ezen osztályozásban foglalt állatok; i) amelyek rohangálnak, mintha csak megvesztek volna; j) a megszámlálhatatlanok; k) amelyeket roppant finom teveszőr ecsettel festettek; l) stb.; m) amelyek az imént törték el a korsót; n) amelyek távolról legyeknek látszanak". Foucault-t ennek a felsorolásnak az elgondolhatatlansága ragadja meg, az, hogy a felsoroláshoz nem tudunk egyetlen teret konceptualizálni, ahol a felsoroltak találkozhatnának.^[1282] Vagyis nem képződik meg az enumeráció által megjeleníteni kívánt egész identitása. A hagyományos enumeráció a felsorolt elemeket egyetlen térben képzeli el, egyetlen teret képez meg számukra, ahol ezek az elemek értelmes, "jó" rendben helyezkednek el, ahol a felsorolás jó szemű elmondója végigfuttathatja rajtuk a tekintetét. (Ahogy hasonlóan egységes tér koncepciója áll a hagyományos elbeszélés mögött is, ahol az elbeszélésre váró elemek várják, hogy az elbeszélő szemet vessen rájuk, és megfelelő rendben elmondja mindazt, amit ott lát.) A posztmodern elbeszélés nem fogadja el az ilyen elbeszélt, de az elbeszéléstől függetlenül létező terek létezését, tisztában van az elbeszélés rendjének, elemeinek kreált, valamilyen elbeszélői szándéknak alárendelt voltával. Ezért a történet elbeszéltségének, feltételes rendjének jeleit meghagyja vagy éppen elhelyezi az elbeszélésben, metaközlésekként vagy olyan törésekként, résekként, ahol az elbeszélés terei egymásba szakadnak. Ilyen jelekként szerepelnek a posztmodern narrációban az enumerációk, amelynek elemei nem képeznek meg egyetlen közös értelmet, nem rendelhetők egy térbe, gyakran nem is tartoznak ugyanabba az ontológiai dimenzióba.

A magyar posztmodern irodalomban elsősorban Esterházy Péter aknázta ki és terhelte meg hangsúlyosan, és úgy tűnik, kezdettől fogva igen tudatosan ezt az alakzatot. Jellemzőek betűrendes felsorolásai, ahol a betűrend önkényessége valamilyen rend képzetét kelti, de a betűrendbe sorolást megelőző osztályozási szempont nem sejlik föl, vagyis nem derül ki, hogy a felsorolásban helyet kapott szavak milyen szelekciós szempont szerint kerültek be a felsorolásba. Csak utalnék a Bevezetés a szépirodalomba kezdőszövege, A próza iszkolása első mondatára: "Június 16^dikán, hétköznap délelőtt sorrendben és név szerint a következő szavak állítottak be (...): anya Abaligetről, aranyoskám Acsádról, adatbázis Adácsról, ajnároz Albertirsáról..." és így tovább, oldalakon keresztül, egészen a "zsebhoki Zsujtáról" mondatzárásig, illetve a mondatzárás előtt szerepel még egy zárójeles megjegyzés: "bejött egy nő, beült az ölbe, a látszatok birodalmába".^[1283] A szavak és településenkénti szövegszerű származási helyük felsorolását semmi nem indokolja, csupán a szerzői önkény. Persze az önkényes felsorolás, a felsorolás önkényessége sajátos kontextusba kerül: egy mondatba a mondatot indító, sajátos önkénnyel megterhelt június 16-i dátummal, illetve a mondatzáró "látszatok birodalma" kifejezéssel.^[1284]

Némiképp paradox módon, az egységesítés formai jegyeit felmutató eszköz alkalmasnak bizonyul a narráció széttartó értelmének megképzésére. Egyszerű, ámde csak részlegesen használható metaforával élve: úgy bont, hogy közben a bontást építi, illetve az egységesítés alakzatába foglalt jelentésszóródással megképzi az egyetlen értelem hangsúlyos hiányát a szövegben. A fenti példában az alakzat ilyen használatának referensét is megjelölve, idővel, hellyel (június 16-a, a látszatok birodalma).

Ilyen, egyetlen értelemadó osztályozási szempont által nem megterhelt, betűrendbe sorolt vagy mindenféle rendezőelv nélküli felsorolásban bővelkedik nemcsak a Bevezetés a szépirodalomba, hanem a későbbi művek, így a Harmonia caelestis és a Javított kiadás is. "Sorold föl apád testét!" - hangzik el az "értelmetlen" felszólítás a 329. számozott mondatban,^[1285] illetve maga az édesapa számos felsorolásban egymással össze nem egyeztethető entitásokként identifikálódik, valós vagy irodalmi hősöktől kezdve, ismeretlen, hétköznapi személyeken át egy épületig, amelynek Romániában megépítették a mását.^[1286] Édesapám egyetlen azonosságát még a halál nyugvópontjában sem tudja rögzíteni, legalábbis a halál és a temetés variációinak felsorolása szintén egymást kizáró eseményeket nevesít egy szükségszerűen egyszeri bekövetkezésű esemény kapcsán: "Édesapám a halálát cizellálta. Elgondolta így meg úgy, ágyban, párnák közt, lovasrohamban, a haza védelmében, tizenegyesrúgáskor, a Jakab-kagylós étel elfogyasztását követően, álomban, szerdán, alanyesetben, a XVI. században, a XVII. században, a XVIII. században, a XIX. században, 1956-ban, kalapban, hajón, 1991-ben és megint szerdán. Méginkább a temetését képzelgette. Nagy temetés, kis temetés, közepes temetés; zene, csönd, beszédek, hallgatások."^[1287] Ezekben a felsorolásokban, számbavételekben az irónia alakzatának működése is tetten érhető. A felsorolás által megcélzott teljesség nemcsak elérhetetlen, hanem értelmetlen, értelmét vesztett is. Így a "saját halál" modernista követelménye az irónia által átértelmezett posztmodern felsorolásban értelmét veszti.

A Harmonia caelestis felsorolásai közül egyre utalnék még, amelynek jelentésképzési sajátosságai kiválóan illusztrálják, miféle elgondolások állnak az enumeráció szerepének változása mögött. Kivételesen egy "értelmes" felsorolásról van szó, valamelyik édesapám ingóságainak lajstromáról a régmúlt századokból,^[1288] ahol a felsorolt tárgyakat jelölő szavak összerendezésének szempontjai világosak, a felsorolás egy múltbéli ember ingatlanvagyonát hivatott reprezentálni. A felsorolásnak a Harmonia caelestis szövegkörnyezetébe illesztése, illetve a szövegkörnyezetnek a felsorolásba csúszása által azonban azzal szembesülünk, hogyan tűnt el egy egykor értelmet hordozó felsorolás mögül az értelem: nem csupán maga a vagyon, hanem a teljes értelemadó környezet és végső soron maga a nyelv is, hiszen a szavak jelentős része jelentés, identitás nélküli a mai nyelvhasználók számára. Erre a könyv elején szereplő, néhány lapnyi felsorolásra rímel az a Második könyvben leírt jelenet, amikor a nagypapa a Tanácsköztársaság idején szembesül a kastélyban lévő, rekvirálásra ítélt vagyontárgyak két terembe összehordott halmával: "...amikor ott álltam ezen minden szív nélkül egybehordott tárgyak előtt, amelyek úgy feküdtek egy tömegben, akár egy nagy rakás szén, együtt, elválaszthatatlanul, megszűnve egyes tárgynak lenni, mert megszűnt a történetük, ki lettek ragadva önnön idejükből s terükből, önnön struktúrájukból, és mintegy visszaböfögve, visszaokádva kerültek új helyükre - nos, ekkor láttam először, mi lehet undorító a sokban, amikor a sok nem kápráztató gazdagság, hanem ez az émelyítő hányadék a kastélyom közepén. Akkor egyszer csak megérteni véltem ezeket a vörösöket: ők nyilván ezt mindig is így látták, mindig a struktúrából kivetve, mert hisz nem is ismerték a struktúrát".^[1289] Ebben a néhány mondatban sok minden összesűrűsödik: a nagypapa megértő-bekebelező, vagyis új hatalmi beszédpozíciót képező látásmódja (mégiscsak ő az, aki meg tudja érteni, értsd: magáévá tudja tenni a másik álláspontját, aki el tudja mondani, hogy mi történt), strukturalista-pozicionalista megközelítés, de ott van definitíve a narratív identitás problematizálása is: "együtt, elválaszthatatlanul, megszűnve egyes tárgynak lenni, mert megszűnt a történetük". További variánsa ennek a felsorolásnak a család államosított és ezután múzeumba került (tehát úgyszintén eredeti rendjéből kiszakítva reprezentált) értékeinek szemlélése és felsorolása.^[1290] Thomka Beáta a fentieket összefüggésbe állítva az emlékezet közegének eltüntetéséről beszél: "A történeti emlékezet a végéhez érkezik, a nemzedékek távozásával, a korszakok radikális lezárásával és bizonyos ívek erőszakos megszakításával törések keletkeznek. Ezeket nehezen tudja áthidalni az elbeszélői igyekezet, tehát a hiátusok nem a krónikaíró és nem a képzelet narrátorának alkalmatlanságára utalnak. Az emlékezet közegeinek megszüntetése, a folytonosság, értéktovábbítás és a megtapasztalhatóság közvetlensége, a bensőségesség élményének elveszítése valójában a történelem közvetlen beavatkozása az életfolyamatokba."^[1291]

Selyem Zsuzsa a személyneveket jelző kezdőbetűk felsorolásának jelentéskioltó hatására hívja föl a figyelmünket Esterházy Javított kiadása kapcsán: "a tökéletes értelmetlenség és kaotikusság határán járunk", mondja, ahol a szignók felsorolása a maga tömény rendetlenségében a betűrendet asszociáltatja az elbeszélővel: annak a teljességét és egyszerűsítő rendjét. "[Új év, régi nevek. K. M., P. I., Sz. Á., írhatnám: A, B, C, D...]^[1292] "[A., B., C., D.] K-val való beszélgetés során...".^[1293] És "további ilyen jelentésveszítő effektekként" említi a 158. és 169. lapok rövidítéseit, illetve ennek végletes példájaként a 237. lap "olvashatatlan" felsorolását,^[1294] amely a jelentett személyek nevét és említésük számát összegzi, nevek nélkül, csupán az ábécé betűihez hozzárendelve, hogy az adott kezdőbetűjű emberből mennyi és hány alkalommal szerepel a jelentésekben: "Itt következik egy Zárólap, 1977. július 28-i dátummal, majd a betűsoros névmutató. Megszámolom, hány ember életébe másztunk bele, hány (szójáték!):

A: 4 darab, 8 említés, B: 7, 22, C: 1,2, D: 6, 16, E: 10, 29 (a tízből kilenc Esterházy - ahogy a nagy palatin említé: Az atyafiságos szeretet [pl. 421. o.]), F: 3, 7, G: 4, 16, H: 2, 4, IJ: 5, 21, K: 7, 29, L: 3, 9, M: 1, 1, N: 6, 17, O, Ö: -- (a mázlisták, se Örley, se Ottlik, se Oroszlánszívű Richárd), P: 8, 41, R: 3, 12, S: 3, 10, Sz: 4, 7, T: 2, 3, U, Ű: --, V, W: 2, 11, Z: 2, 3, Zs: --

Bocsánatot kérhetek az egész ábécétől."^[1295]

És ez utóbbi mondattól az egész fárasztóan "értelmetlen", konkrét referenciális értékkel nem bíró felsorolás egyetlen nagy, gazdag jelentéstartalmú - és mélységesen idegen - jellé válik. Ahol a szignók neveket jelentenek, a nevek embereket - miközben persze egyvalaki egészen banális módon jelent mindezekkel.

Az irodalmi szöveg referencialitását problematizáló, annak megalkotottságát előtérbe állító, posztmodern íróink meglepően sok önéletrajzi jellegű regényének közös nevezője ennek az értelemvesztésnek az élménye. Vagyis az annak nyilvánvalóságával való szembesülés, hogy az az értelem nem ténylegesen volt, hanem képzetként. És miután a jelentésmagyarázatokba és az újabb kizárólagos jelentés-újraírásoknak a láncába épphogy nem akarnak bekapcsolódni, hiszen épp a jelentések önkényességét tematizálják - elbeszélt tapasztalatként jelenítik meg, hogy a "látszatok birodalmában" szöveg és valóság nem feltétlenül fedik le egymást, hanem épphogy feltételesen. A látszatok birodalma alatt persze nem egyetlen konkrét történelmi-földrajzi egységet értve, hanem tulajdonképpen az egész, hagyományos retorikával fölépített szöveguniverzumot. Az a tapasztalat manifesztálódik ezekben a szövegekben, hogy ha ezek az írók a maguk értelemadó eszközeivel, szövegképzési eljárásaival nyúlnak a saját múltjuk élményanyagához, akkor az nem áll össze értelmes történetté. Az önéletrajzi próza rendezőelve sem lehet tehát értelemadó, csak külsődleges, formális. Ennek a formalitásnak egyik transzparens jelzése az enumeráció. Az ilyen, jelentéssel nem bíró felsorolásokra használja Kukorelly Endre a "sorminta" kifejezést Rom című regényében. Először az időről időre kötelezően közölt, baráti szocialista országok költői közül egy folyóiratszámban szereplő bolgár költők neveinek felsorolását nevezi meg így, aztán a kifejezést megkedvelve általánosságban alkalmazza az értelmét vesztett vagy eleve értelmetlen szósorokra.^[1296] És ahogy egy lábjegyzetben megállapítja: "Ez a könyv teli van névszerű üres jelekkel".^[1297] A könyv ürességükben, értelmetlenségükben meghatározó helyei ezek. Az olvashatatlanság otthontalanságának helyei, amelyek ismerős volta miatt az olvasóban mégis megképződik valami bizarr jelentés. A Rom szerkezete egyébként is felsorolásszerű, a múlt (az emlékezetben) megőrződött, ám jelentésüket jórészt elvesztett jeleinek felsorolása. Az emlékezés ezeket a jeleket ideiglenesen (az emlékező elbeszélés idejében) megpróbálja összekapcsolni "eredeti", "szerves", "természetes" jelentésükkel. A könyvben ezek a jelentések az azonosság és az idegenség nehezen elkülöníthető terei között mozognak, a még meglehetősen ismerős, de már bizsergetően idegen múlt és az elbeszélés aktuális, a miénkkel azonos jelen ideje között.

Az azonosság és az idegenség terei között oszcillálnak, az egyes olvasók számára is nehezen lokalizálhatóan, éppen a lokalizálás bizonytalanságából teremtve jelentést Garaczi László önéletrajzi regényeinek, az Egy lemúr vallomásainak köteteiben található felsorolások is, kiemelt szerepet játszva a regényszövegeknek a múlttal való dialógusában. Ez a dialógus pedig, mint alapvetően mindegyik dialógus, a jelentésről folyik.

"A tudományos technikai forradalom másik csúcsteljesítménye: a csuklósbusz; a csuklóban dülöngélni vidámparkos hangulat. A kalauz lyukasztója nyelén síp, azzal sípol a megállóban. Az autók lecsapódó táblával jelzik kanyarodási szándékukat. Tátraplán, Topolino, Opel Kapitän. Valamiért egy ideig úgy hívjuk, Opel Katalin. Jön a tavasz: kerekezzünk. Lakatos Vince és zenekara. Gyíkretikül és kutyanyelves takarékpersely. Pajtás fényképezőgép készenléti tokkal és Zorkij fényképezőgép örökvakuval. Foto Háber. Kantáros Gabi nadrág és Hukó gyermekágy. A neon és a nejlon. Kagylófotel, sublód, tüllszoknyás porcelán-balerinák, Mari keksz. Ledőlnek a tilalomfák. Bim-bam óra, lemberdzsek. Guri-guri függönytartó. Egérirtás görénnyel és jótállással. Tömegbélyeg. Lábrácsok. Kúp alakú, átlátszó műanyag-sótartó. Linóleum és Ultrapaszta. Mos6. Hálastaféta és illatos hintőpor. Világszépe választás, A benzinkút hercegnője. Dögei Imre, földművelésügyi miniszter. Kádár, apró, dögei. Van új a nap alatt. Varjú Vili. Adenauer és Emil Zatopek. Néhány perc külpolitika. Elhunyt Gonzales elvtárs. Hamarskjöld, mentsd meg Dzsamilát. Lumumba, a fekete vezér ott lakik, ahová a gólyák repülnek télire. Dollárpapa. Sokszemközt. Ordasok között. A tettes ismeretlen. Várható legmagasabb nappali hőmérséklet. Pataki fejszámolóművész és Öveges professzor. A szórakozott professzor. Szívküldi. Ipari rovat. Vezényel Bruno Walter. Mai szemmel. Szusza Feri. Élők és holtak. A Sipka-szoros hősei. Pár lépés a határ. Hírek, lapszemle. Gagarin gatyája. Válaszolunk hallgatóinknak. RÖVIKÖT. Keresz nagymester. Miska bácsi. Szervusz, Salvus. EK, KK, VVK."^[1298]

Ezeknek a felsorolásoknak a szelekciós kritériuma ugyan létrehozható annyiban, hogy a felsorolások a közelmúlt, a mostani középgenerációk saját múltjának többé-kevésbé emblematikus nyelvi jelei, de a felsoroltak közti viszony tisztázatlansága, a felsorolás nyilvánvaló rendezetlensége az emlékezet működésének modellálásával éppen a jelek kiüresedettségének vagy a jelentés radikális módosulásának metajelentését hozza létre. Vagyis azonosság jelentései helyett/mellett tisztázatlan, tisztázhatatlan mértékben megképződik az idegenség jelentése is.

Ilyen jellegű enumerációkként olvasom Tolnai Ottó Költő disznózsírból című interjúregényének^[1299] végtelenített felsorolásait is, mert a felsorolások alapját jelentő kritérium ezekben is beazonosítható ugyan, viszont maguk a felsorolások a narráció egészében, sem előzetesen, sem utólag nem kapnak annyi értelmező jegyet, hogy a felsorolt jugoszláv festők, gyerekkori barátok, helyszínek nevei ne maradnának idegenek az olvasó számára. Vagy Tolnai egyik kedvelt alakzata, mindazoknak a felsorolása, hogy mi mindenről beszélne még szívesen, egy 400 oldalas regény asszociatív hálójára vetítve az üresség, a hiány végtelenített tereit hozza létre a szövegben. Tolnai ezekkel többek között magát a hiba fogalmát is kikezdi, és a fentiekben vázoltak szerzői szándékától legalábbis nem idegenek, sőt talán azonosak is azzal, és olvasás során is létrejön az értelmük, pontosabban sokféle értelmük jön létre, legelsősorban az elbeszélő másságának, mondhatni "borzongató idegenségének" olvasói megképzésére adnak teret.

A retorika nemcsak annak a hagyománynak a tárháza, amely előírja, hogyan fejezhetjük ki a legmegfelelőbben a mondandónkat, hanem a világról alkotott fogalmaink leképezéseként is tekinthetünk rá, illetve a fogalmak képzési eszközeinek tárházaként. Ez a hagyomány adottnak tekinti a világot és a róla tudható dolgokat, a tudásunktól függetlenül adottnak, amelynek a gondolkodásunk és a gondolkodás kifejezőeszközének tekintett nyelv csak a nyomába eredhet. A fentiekben arra tettem kísérletet, hogy ennek a nagy hagyományú leképezési rendszernek egyik elemét, a narratív identitás egyik markáns hagyományos képzési alakzatát lokalizáljam az alakzat formai jegyei alapján néhány mai, a szöveg és a valóság viszonyát nem magától értetődőnek tekintő szépirodalmi műben, és megvizsgáljam, mi történik az azonosság képzésének hagyományos alakzatával az azonosságot problematizáló szövegekben. A felsorolások identitásképző szerepe annyiban módosul a posztmodern narrációban, összhangban a posztmodern meghatározást indokló prózapoétikai sajátosságokkal, hogy az enumeráció a jelentésfókuszálás, az azonosság megképzése helyett, a jelentésszóródás által, a másság, az idegenség értelmének megképzése felé mozdul el.

BARTIS IMRE

A kívülálló és a falu

Előadásom kiindulópontja az, hogy - mint David Carr kifejti a Time, Narrative and History című könyvében - a szépirodalmi narratíva azáltal, hogy felhívja a figyelmet bizonyos problematikákra, és így állásfoglalásra kényszerít, segítségül lehet tapasztalati világunk rendszerezésében és értelmezésében. Célom tehát rámutatni egy adott szépirodalmi mű Carr által praktikusnak nevezett funkciójára. Ez természetesen nem a kontextuális olvasat kizárólagosságának hangoztatását jelenti: akárcsak Carr, én is azon a véleményen vagyok, hogy tévedés lenne tagadni az esztétikai szempont relevanciáját. A szépirodalmi mű praktikus funkciója nem jelent valamiféle visszatérést a mimetikus irodalom-felfogáshoz, épp ellenkezőleg: árnyaltabbá teszi a fikció és a társadalmi valóság közötti kapcsolatról alkotott képünket.^[1300]

Mint minden műnek, így Mózes regényének praktikus funkcióját is különböző szempontokból lehet megközelíteni. Jómagam a narratív identitás fogalmát veszem igénybe abbeli próbálkozásomban, hogy körvonalazzam, mik azok a társadalmilag releváns kérdések, amelyekre az Egyidejűségek felhívja a figyelmet, valamint milyen visszhangot keltettek ezek a kérdések az első számú célközönségnek nevezhető közegben, azaz az erdélyi magyar értelmiségiekben. A továbbiakban azt a történetet fogom felvázolni, amely rávilágít a regénybeli falu kollektív, illetve a főszereplő egyéni identitásának narratív mivoltára. Ezt követően a Cs. Gyímesi Éva és Vida Gábor műelemzésével foglalkozom, rávilágítva arra, hogy miként fogalmazódik meg a két szövegben a kollektív/egyéni identitás kérdésköre.

Még mielőtt azonban rátérnék a regény tárgyalására, körvonalazni szeretném a narratív identitás fogalmát. Ebben segítségemre van Teppo Sintonen doktori disszertációja, az Etnikai identitás és narrativitás. Sintonen, Ricouerre hivatkozva, azt hangsúlyozza, hogy mind a kollektív, mind az egyéni identitás narratívák révén konstruálódik. A kollektív és az egyéni identitás közötti kapcsolat abban mutatkozik meg, hogy az egyén a saját identitását konstruáló narratívák újraértelmezésében felhasználja kulturális közegének történeteit. Az egyén önismerete, a hagyományhoz hasonlóan, a felhalmozódott tudás és az innováció közötti feszültségen alapszik.

A narratív identitás létrehozása során akár egymással nehezen összeegyeztethető események is összefüggő identitás-elbeszéléssé állnak össze. A felhalmozódott tudás és az új közötti feszültség tehát egyúttal a létező identitás-elbeszélés és az új tapasztalat közötti feszültséget is jelenti. Sintonen szerint a narratívák belső feszültségektől terhesek, így az identitás által létrehozott szubjektivitás sem lehet egységes és ép.

Sintonen a kultúratudomány és a konstruktivista szociológia identitásfogalmára is kitér. A kultúratudomány egyik kiemelkedő alakja, Hall szerint az identitás különbségek által definiálódik, azaz mindig ahhoz viszonyítja magát, ami nem önmaga, vagy ami önmagából hiányzik. Az identitás azért működőképes az identifikáció és a rögzítés eszközeként, mert lehetővé teszi a kizárást. A konstruktivista szociológus Calhoun is ehhez hasonló álláspontot képvisel: szerinte mind a kollektív, mind az egyéni identitás befejezetlen, fragmentált és belső feszültségektől terhes. Az identitással foglalkozó fejezet végén Sintonen leszögezi: a pszichológiailag értelmezett identitás (az én mint egy ösztönökből, képességekből, meggyőződésekből és egyéni történelemből álló, belső dinamikával rendelkező, önmagát alakítgató konstrukció) zárt identitás, amely az emberi élet során bizonyos fejlődési szakaszokon megy keresztül. A narratív identitás ezzel szemben nyitott és befejezetlen.^[1301]

A narratív és a pszichológiai identitás merev szembeállítása közelebbről nézve nem állja meg a helyét; elég Lacan munkásságára vagy a narratív pszichológiára gondolni ahhoz, hogy rájöjjünk: Sintonen kissé elveti a sulykot. Abban azonban kétségtelenül igaza van, hogy a klasszikus, eriksoni értelemben vett pszichológiai identitás nem teszi lehetővé azt a társadalmi és nyelvi környezet iránti nyitást, amelyet a narrativizmus, a konstruktivizmus, illetve a kultúratudomány biztosít.

A következő lépés, amit szükségesnek tartok megtenni a regény tárgyalása előtt, az erdélyi magyar értelmiségiek körében végbement hetvenes évekbeli változások vázlatos áttekintése. E döntésemet azzal indokolnám meg, hogy kutatásom tárgya megkívánja azoknak a történelmi narratíváknak az ismeretét, amelyeket a romániai állapotokat ismerő olvasó összefüggésbe hozhat a regénnyel.

Az erdélyi magyarság közelmúltjával foglalkozó szövegek java része azt hangsúlyozza, hogy a hatvanas évek végén javulás mutatkozott Románia kisebbségpolitikájában.^[1302] Capelle-Pogăcean ezt a javulást Ceauşescu és az erdélyi magyar értelmiségiek közötti megegyezés következményének véli. Szerinte a Romániai Magyar Írószövetség azzal, hogy kijelentette a romániai magyar kultúra autonómiáját, hűségnyilatkozatot tett a román államnak. E nyilatkozat fejében a magyar elit szabad kezet kapott a kisebbség kulturális ügyeinek intézésében.^[1303] Ugyanebben az időszakban, írja Capelle-Pogăcean, a romániai magyar kultúrában erőteljes neotranszilvanizmus lép fel, a hatvanas-hetvenes évek fordulójával kapcsolatban Vida Gábor pedig "megint lábrakapó transzilvanizmusról" beszél.^[1304]

Capelle-Pogăcean úgy látja, hogy a hatvanas-hetvenes évek fordulójának "kegyelmi állapota" után "a magyar kulturális elitek többnyire a hagyományokba való visszahúzódást (...) választják".^[1305] Ennek alternatívája, "a visszahúzódás elutasítása" a nyolcvanas évek elején jelentkezett.^[1306] (Egy másik írásában Capelle-Pogăcean azt hangoztatja, hogy a hetvenes évek vége "a »másképpen gondolkodók« hőskora" volt. Ezek az entellektüelek azonban, akik számára hontalannak és a nemzet váteszének lenni egy és ugyanaz a dolog, kevesen voltak, a közöttük lévő kapcsolatok pedig igencsak gyérek.^[1307]

A hatvanas-hetvenes évek fordulóján jelentkező neotranszilvanizmus és a nyolcvanas évek elején tapasztalható ellenzékiség között tehát mind a törés (a visszahúzódás elutasítása), mind a kontinuitás (a közösségi érdekek problematikájának központi szerepe, a betelepítések, a kihelyezések, a magyarság számának csökkenése és az anyaországtól való elszigetelés okozta aggodalom) észrevehető. A két irányzatot magába foglaló hagyomány gyökereit a népi irodalomban kell keresni, nemcsak azért, mert köztudomású a két világháború közötti időszakban virágzó transzilvanizmus és a népi mozgalom közötti affinitás, hanem azért is, mert az 1970-es évektől kezdődően az erdélyi magyarság a népi írók, illetve azok örököseinek hatására került reflektorfénybe Magyarországon.^[1308] Az anyanemzet és az erdélyi magyar kisebbség közötti kulturális kapcsolatok felélénkülése a hatvanas-hetvenes évek fordulóján lehetővé tette, hogy a népi irodalom Erdélyben is újból népszerűségre tegyen szert, valamint, hogy létrejöjjenek erdélyi írók tollából a transzilvanista hagyományból merítő művek.

A szociografikus faluábrázolás mint szépirodalmi műfaj lett a hetvenes évek "hagyományelvűségének" első számú közvetítője. A falu fogalmának szimbolikus töltete - a nemzeti romantika korához visszavezethető falukép, a falu mint a város (a modernitás) ellentéte^[1309] - alkalmassá tette ezt a műfajt arra, hogy egy olyan történetszemléletet juttasson kifejezésre, amely az archaikust általában pozitívumként könyveli el, a falu, a nép jövőjét pedig gyakran bizonytalannak láttatja. Talán nem túl merész azt állítani, hogy a faluábrázolást nyújtó szépirodalmi művek nemcsak tematikailag tartoznak össze, hanem azért is, mert szemléletmódjuk bizonyos olvasási konvenciók rendszerét alakította ki. Ezt az elvárásrendszert, amelyhez minden egyes újabb faluábrázolásnak igazodnia kell valamiképpen - vagy úgy, hogy belesimul, vagy pedig úgy, hogy provokálja azt (a legtöbb műben, magától értetődően, mind a provokálás, mind a példakövetés gesztusára rábukkanhatunk) - az ehhez a műfajhoz tartozó alkotások emlékezete határozza meg. Engedtessék meg itt egy kis kitérő: a faluábrázolás elvárásrendszerének kapcsán Vári György gondolatmenetét követem, aki a holokauszt tematikájú szépirodalmi alkotások által kialakított műfaji kánonról ír.^[1310]

Mózes könyve sok mindenben provokálja a faluábrázolás műfajának elváráshorizontját. A regény egy faluról szól, ennek a falunak a "valós létét" azonban megkérdőjelezi többek között a falu konkrét földrajzi fekvéséről szóló információk hiánya, valamint a juhászkutyák farkasfalkává változásáról szóló történetek. Az Egyidejűségekben egyszóval fikció és valóság viszonyának problematikussága inkább előtérben van, mint a legtöbb addigi faluábrázolásban. A regény alcímében szereplő műfajnév ("falumonográfia") nyomába eredve olyan definícióra is rátalálhatunk, amely a falumonográfia célját egy-egy község múltjának, jelenének bemutatásában, a változások felidézésében látja.^[1311] Az Egyidejűségekben azonban nem esik szó a falu (Göcs) múltjáról, a változásokként értelmezhető jelenségekről szóló szöveghelyek pedig mennyiségileg elhanyagolhatók a falu pusztulásának örökkévalóságát sugalló részekhez viszonyítva. A faluábrázolásra jellemző falu-város dichotómia is a szokásosnál összetettebb: a műben szó esik a városra elszármazott göcsi definiálhatatlanságáról, ami a város és a falu közötti képzeletbeli határ meghúzásának nehézségét is jelzi. A regényben ugyanakkor város és falu között nincs értékbeli különbség. A falu archaikus mivolta itt már nem pozitívum, sokkal inkább a megújulást gátló tényező, a városi-falusi ember párhuzam győztese azonban mégis mintha az utóbbi.

A továbbiakban összefoglalom az Egyidejűségek azon történetét, amelyet szükségesnek tartok a regénybeli falu és az oda kihelyezett tanár narratív identitásának tárgyalásához.

A tanár-falu viszonyt a regény elejétől fogva két különböző csoportemlékezet határozza meg: mind a jövevény, mind a kocsmában róla beszélgető férfiak még azelőtt véleményt alkotnak egymásról, hogy szót váltottak volna. Ez a vélemény annyira negatív, hogy a kommunikációt eleve kudarcra ítéli. A radikális elkülönülés azonban nem tartható fenn sokáig: az események (elsősorban a páriának számító Áron halála) arra kényszerítik mindkét felet, hogy újragondolják kettejük viszonyát. A falu patriarchális elitje, amely a jövevényt addig emberszámba sem vette, rájön, hogy kiszolgáltatta magát a tanárnak, ezért egy szimbolikus gesztussal közli vele: most már ő is göcsinek számít. Az újabb fordulatot a tanár már képtelen beilleszteni eddigi identitás-elbeszélésébe: az utolsó önmegszólító szöveghely azt sugallja, hogy öngyilkos lesz.

Az események identitásépítő funkciója felhívja a figyelmet a falu történelmi, illetve a tanár múltjáról szóló adatok hiányára. Ha a falu esetében ez egy premodern időszemléletről árulkodhat, ami nem zárja ki a narratív struktúrákra épülő kollektív emlékezet meglétét, a tanárnál, aki nem akar emlékezni, ez egyfajta védekezési kísérlet lehet. A jövevény, annak reményében, hogy megőrizheti egységes, jól elhatárolt önképét, semlegességében próbál menedéket találni. Kívülállói pozícióját azonban elveszíti az Áron-eset után, identitásának egységes mivolta pedig megkérdőjeleződik az utolsó önmegszólító szöveghelyben, amely azt sugallja, hogy az elbeszélő és a tanár ugyanaz a személy. Az egység és a jól elhatároltság rendkívül fontos Göcs patriarchális elitje számára is. A marginalizált személyek jelenléte azonban éppen azt érzékelteti, hogy a falu nem egy homogén "tömb", hanem egy lappangó konfliktusoktól terhes "mikrotársadalom". A másiktól való elhatárolódásra, a másik kirekesztésére épülő identitás zsákutcának bizonyul, melynek végén mind a tanárra, mind Göcsre az értelmetlen pusztulás vár.

A tanár történetén kívül többek között Áron története, valamint a falusiak "tett nélküli zúgolódása" is felveti az egyéni és a kollektív kiszolgáltatottság és marginalizáltság kérdését. A kiszolgáltatott egyén nem utasíthatja el azt a szerepet, amit a többség kiszemelt számára, de ugyanakkor szabadon választhat alkalmazkodás és lázadás között. És nem utolsósorban: közösséget vállalhat a többi kiszolgáltatottal. A regényben ez azonban nem történik meg, amint a kiszolgáltatott közösség is inkább belenyugszik helyzetébe, mintsem megpróbálna megoldást találni problémáira.

Ezek a kérdések és a hetvenes évek paradigmaváltásával kapcsolatos problémák közötti kapcsolatot nem tárgyalom, azért, mert úgy vélem, az összefüggés nyilvánvaló. Ehelyett rátérnék annak tárgyalására, hogy miként körvonalazódik a kollektív/egyéni identitás kérdésköre a könyv recepciójában.

Cs. Gyímesi Éva Vízió a lát- és léthatárról című recenziója 1980-ban jelent meg az Utunk 33. számában. A dátum fontos, ugyanis 1980-ban a nyilvános fórumokban kimondhatót nemcsak bizonyos kulturális paradigmák szabják meg, hanem elsősorban a cenzúra.

Gyímesi értelmezésében Göcsöt kettős veszély fenyegeti: a kihalás és a kulturális-erkölcsi romlás. Az erkölcsi kérdésnek Gyímesi hangsúlyozott figyelmet szentel: szerinte Göcs "már nem is egy igazi közösség, hanem a nyáj tudatalatti önvédelme, a nyájé, amelyből a szabadulás útját elzárja a nappal sunyító juhászkutyák éjszakai diktatúrája. S eme zártságot a (...) belső felemásság súlyosbítja, amely az ifjú tanárban ébredhetne öntudatra: ő lehetne a falu lelkének fölöttes énje". A pszichológiai terminológia nem tudja elkendőzni a jellemzés etikai töltetét: Göcs bűne az öntudat hiánya, a "belső felemásság". Az "öntudat hiánya", a "fölöttes én-nek az elfojtása", a "belső felemásság", a "felemás" vagy a "nem autentikus lét", az "önazonosság" megannyi szókép, amely a recenzióban az egyéni felelősség előli menekvés jelölője. Gyímesi szerint ez a menekülés a kapocs a regény és az olvasó világa között: "nem véletlen, hogy az olvasót is ama képletes lát- és léthatárra űzi a bűntudat (...), amely a Kő boldog közönyében tárgyiasul".

"Az egyneműségből kiszakadt, az öntudattal megvert lény önmagát - azaz szabadságát - vállalva: a tragikumot is vállalja", írja Gyímesi. Az egyénnek tehát elsősorban le kell mondania a "nyáj" nyújtotta biztonságérzetről. Ez azonban még mindig nem garancia az egyneműség leküzdésére: példa rá Florentin, Göcs sírkőfaragója, aki megpróbál "azonosulni anyaga egyneműségével". Florentinban a művészi alkotás azért okoz bűntudatot, mert lemondott arról, hogy transzcendálja önmagát. A tragikum megkerülése, az elfojtás az élet távlattalanságával bosszulja meg magát.

A recenzió végén ismét felvetődik az olvasó bűntudatának kérdése. Gyímesi ezúttal nem von párhuzamot a regény és az olvasó világa között, hanem egyes szám második személyben hívja fel a figyelmet a nem autentikus lét kérdésének aktualitására: "Az önmegszólító közlésmóddal (...) [a narrátor] (...) visszatávolodik a szembenézésre fegyelmező szellem magányába, amelybe lépve érezned kell, hogy nem ment fel a felemás lét elviselésének bűne alól".

Összegezésképpen: Gyímesi recenziójában az egyneműség és az egyéni felelősség kérdése áll előtérben. Az egyneműség legalább két dolgot jelenthet: társadalmi homogenitást, illetve a művészi alkotás velejárójának tekintett spiritualitás elvetését. Gyímesi szerint az egyéni felelősség előli menekvés nemcsak a regény, hanem az olvasó világában is problémát jelent. Hogy ez az olvasó saját korának és társadalmának olvasóját jelenti, vagy pedig univerzális kategória, nem derül ki a szövegből. Amint (a cenzúrára gondolva nem meglepően) arról sem esik szó, mi a fő oka annak, hogy a tanár "távlattalannak" látja életét: kihelyezése, vagyis az állammal szembeni kiszolgáltatottsága.

Vida Gábor 1994-ben megvédett államvizsga dolgozatában, Mózes Attila próza-világa (avagy a pusztulás fizikája és metafizikája), Gyímesinél részletesebben és nyíltabban elemezhette az Egyidejűségeket. A műfajbeli, valamint az irodalompolitikai állapotok közötti különbségeken kívül figyelmet érdemel a két interpretáció történelmi kontextusa közötti különbség is. Vida, Gyímesitől eltérően, történelmi perspektívából közelíti meg a regényt, és ez a különbség annál is szembeötlőbb, mivel a két szöveg születése között végbement egy radikális társadalmi változás. Amit Vida lezárult történelmi korszaknak tekint, az Gyímesi számára maga a "jelen".

Érdekes módon ott, ahol Gyímesi közösségről beszél, Vida szívesebben használja a falu szót. A falu Mózesnél, mondja Vida, "városon kívüli hely. Öntörvényű, zárt világ" (26). Vida szerint Göcs "a hagyományos életforma felbomlása" (26) utáni állapotban van, amire egyrészt a kozmikus világrendből való kiesés, a "krónikus emlékvesztés", másrészt a történelmi tudat hiánya jellemző. Göcs egy "belterjes világ", melynek szabadsága "a felmorzsolódásra való szabadság" (26). A falu legkomolyabb problémája a kommunikáció hiánya, mely megnehezíti a "bekapcsolódást", ellehetetleníti az emberek közötti bizalmat, illetve "a bizonytalanság érzését gerjeszti" (27). Vidánál a kommunikáció hiánya egyenlő az önreflexió hiányával és a bezártsággal.

Göcs, írja Vida, kívülállói szerepbe kényszeríti a tanárt. Ez azonban "megint nem a szabadság állapota. (...). [A tanár] bármit tehet elvileg, de minden cselekedet nélkülözi a motivációs összefüggéseket" (27).

Elemzése végén Vida arra a kérdésre próbál választ találni, hogy miért ilyen az Egyidejűségek világa. "A kőfaragó említést tesz a háborúról, ő azért ilyen. De a falu? És az ember? Tartani kell tőle, hogy az emberek (...) mindig is ilyenek. A vékony civilizációs máz (...) sérülékeny, belül pedig ott lappang az állati való" (32).

Mint észrevehető, Vida számára a könyv többek között egyfajta szerves társadalom, és vele együtt a társadalmi integrálódást megkönnyítő értékrend megszűntéről szól, arról, hogy a régi értékek helyébe nem lépnek újak. Ez a gondolat hiányzik a Gyímesi-szövegből, amely csak futólag érinti a társadalomtörténeti aspektust. A szerves társadalom kérdésének felbukkanása Vida szövegében a két interpretáció közötti diakronikus különbséggel magyarázható. Az értékválságról, a kozmikus rend elvesztéséről szóló narratíva egyfajta filozófiává szublimált csalódás, reakció a Ceauşescu-diktatúra összeomlását követő társadalmi változásokra.

A Vida-interpretáció egy másik szembeötlő sajátossága az egyén-közösség viszonnyal kapcsolatos kijelentések ambivalenciája. Míg Gyímesinél a tanár beolvad a faluba, Vida a tanár beavatásáról és bekapcsolódásáról ír. Ezeknek a falu-tanár viszony gördülékeny alakulását sugalló kifejezéseknek az élét elveszi az a gondolat, miszerint a falu előre adott szerepbe kényszeríti az egyént.

Vida szövegében a társadalmi szerepek kapcsán felmerül a szabadság kérdése. Az elemzés azt sugallja, hogy mind Göcs, mind a kívülálló egyén szabadsága álszabadság, ugyanis "az ember többé nem úr maga fölött" (32). Ezt a kijelentést legalább kétféleképpen lehet értelmezni: a) az ember az ösztönök áldozata; b) mind az egyén, mind a közösség egy ellenséges hatalmi mechanizmusnak van kiszolgáltatva (a két értelmezés természetesen nem zárja ki egymást). Vida szabadságértelmezése egyúttal azt sejteti, hogy az "igazi" szabadság bizonyos megkötöttségekkel jár, amelyek nélkül mind a közösségi, mind az egyéni lét értelmét veszti. A Gyímesi- és a Vida-interpretáció kérdésfelvetése közötti eltérés ismét a két szöveg történelmi hátterének ismeretében válik érthetővé: az erkölcsi felelősség kérdésére beszűkülő szabadság latolgatását a rendszerváltozás után a korlátok keresése és megkérdőjelezése váltotta fel.

Ami a közös vonásokat illeti, érdemes megjegyezni, hogy mindkét elemzés figyelmen kívül hagyja a regény kulturális-társadalmi vonatkozásait. Ilyen vonatkozásnak tekintem a kihelyezés, a tanár és Göcs kiszolgáltatottságának, illetve zártságának, valamint a falu kiöregedésének témáját. Egyik interpretációban sem esik szó arról, hogy ezek a kérdések milyen jelentéssel bírhatnak a romániai állapotokat ismerő olvasó számára. Az interpretációk e hiányossága egyrészt (Gyímesi esetében) a cenzúrával, másrészt korunk irodalomelméleti paradigmáival magyarázhatók.

A kulturális-társadalmi háttértől való elvonatkoztatás megmutatkozik abban is, hogy mindkét szövegben filozófiai (Gyímesinél etikai, Vidánál társadalomfilozófiai és etikai) kérdések vannak előtérben. Az univerzális igazságokra fókuszálás megnehezíti a történelmi körülményekhez való visszacsatolást, és nem ad választ arra a kérdésre, hogy miért pont ezek a témák kerülnek terítékre épp ebben a formában "itt és most". Az egyéni-kollektív kérdéskörről végezetül még csak annyit, hogy a regény folyamán végbement identitásbeli átalakulásokról, valamint a tanár és az elbeszélő identitása közötti átfedésekről egyik elemzésben sincs szó. Mindezek ellenére úgy tűnik, hogy Vida egy nyílt, interperszonális kölcsönhatásokon épülő identitás mellett foglal állást, a kommunikáció fontosságát hangsúlyozó fejtegetései legalábbis ezt sugallják.

FARAGÓ KORNÉLIA

A geokulturális narráció kérdéstávlatai

(A fikció "referenciális termelékenysége") Kiindulópontunk: a kilencvenes évek elején minden bizonnyal egy új szellemi szféra nyílt meg az irodalom számára a térségi gondolkodáshoz, a térségi változásokhoz fűződő karakteres viszonyában, mivel "kegyetlen valóság" lett abból, amit Jugoszlávia széthullása előtt inkább csak valami rossz közérzetből fakadóan illetve valamiféle "kulturális neurózisok" szimptómájaként fogalmazódott meg. A jugoszláv geokulturális alapszerkezetet illetően konnektív értelemben már csak a narratív tett, a textuális szerveződés, az írásban való újjáépítés antropológiai gesztusa rendelkezhet struktúraképző erővel. A jugoszláv érából a posztjugoszláv konstellációba való átmenet a kulturális irodalomkutatás módszereivel úgy tűnik megközelíthetőnek, hogy ha megkíséreljük a rituális koherenciáról a textuális koherenciára^[1312] való átmenetként azonosítani. Az újbóli létrehozás érdekében az olvasás a különböző perspektívákat egymást kiegészítő szerepkörbe helyezi, egyfajta összeillesztő gondolkodás, az antropológiai irodalomból ismert mozaik-módszer vezet(het) el az "egészhez". A textuálisba való "átfordulás" e sajátos jelenségegyüttesére épül az az előkészítő gondolkodás, miszerint a kulturális narratológiák sorában kiemelt helye lehet egy geokulturális alapozású elbeszéléselméletnek. Hogy mennyire tanulságos azon nyelvi és nem nyelvi dokumentumok meg elbeszélő változatok elemzése, amelyek azt a kultúrát tárják fel, amelyben létrejönnek, egzisztálnak és alámerülnek, a kultúratudományi szemléletmódok és elemző eljárások elterjedésével már nem kérdéses. A geokulturális narratológia lehetőségeit azon kutatási irányok körében kell keresni, amelyek mindenekelőtt a kultúra teresítésére vonatkozó fikciós elképzeléseket erősítik fel és ezen belül fogalmazzák meg a történeti szituáltság kérdéseit és irányítják a figyelmet a geokultúra "geo" összetevőjében rejlő idődimenziókra - az "izgalmas, a vésztjósló, az átrendeződő időkre" (Végel László) - különösen a határmozgások, illetve a területi állam vonatkozásában. Az a világ, amelyet a geokulturális narratológia fikcióteremtő erőként megközelít, egyetlen kulturális perspektívából áttekinthetetlen szervezetű világ. Pontosabban, átfogó módon csak egyetlen kulturális perspektívából áttekinthető világ: a geokultúra perspektívájából, amelynek egységét a tőle való elhatárolódás is építi. Összetevői egymással be nem helyettesíhetőek, de nem is különböznek teljesen. Az alapvető geokulturális jellemző az, hogy nem határozható meg egyetlen ilyen alapvető karakterisztikum: a poétikai konstrukció is relációk és perspektívák hálózatát hozza létre. Az ilyen megfontolások kétségkívül kibővítik a geokulturális meghatározottság tapasztalatának a jelentőségét.

Központi kérdés, melyek azok a sajátságos jellemzők, amelyek a nyelvükben-etnicitásukban eltérő elbeszélésekben is jelzik a kulturális areához való tartozás azonosságát, "a perspektívák viszonosságát", s csak ezen belül az elkülönülő-elkülönítő jegyeket, a voltaképpeni többrendszerűséget. Mely szövegek, milyen geokulturálisan, topografikusan azonosítható jelenségek, koncepciók, poétikai elgondolások megragadására nyújtanak módot, milyen összevető jelentésviszonylatok fakadnak a művek általi ilyen megszólítottságból? A különböző fragmentációs törekvések, a nagy erővel kirobbanó etnopolitikai konfliktusok narratív megalkotása nyomán több vonatkozásban is előtérbe kerül az identitások és ellen-identitások domborzati-kulturális alapszerkezete, de mindenekelőtt a geokultúra fogalma. Egy lehetséges gondolkodási alapséma a következőképpen fogalmazható meg: "egyrészt magyar vagyok, szerb vagyok (a nemzeti identitás a térségi választékból tetszés szerint behelyettesíthető), másrészt áthat egy mások, (tehát az odatartozás tapasztalatával nem rendelkezők) számára elég megfoghatatlan "táj" szelleme s ez a kiismerhetetlen táj kulturális térként átfogóan nem ragadható meg nemzeti perspektívából. Az itt szóba kerülő narratívákban a tájkép, a "föld" nem a nemzeti identitás lényegének kifejezője, hanem egy és-és relációban a többes identitás egyik kimeríthetetlen összetevője, "amelybe kulturális jelentések és értékek vannak belekódolva".^[1313] A kulturális kifejezés közvetítőjeként, médiumként értelmezett tájképek, a tájképi diskurzusok olyan intenzitással vesznek részt a geokulturális narratívák kidolgozásában, a "közös" szimbolikus értelemvilág jellemzésében, hogy sok vonatkozás reflektálatlanul maradna, ha ezeket nem vonnánk be az elemzésbe.

Amikor az elemzés az egyes prózapoétikákat geokulturális narratológiai keretbe helyezi, a tér, a térség, a tájegység, a territórium, a határ, a peremvidék és a kultúra legkülönbözőbb viszonylataihoz köti az értelmezést, a különböző névmanipulációkhoz, az állandóság helyett a változékonysághoz, a "permanens transzformáció" fogalmához, a dinamikus mintázatokhoz, az átszituálódás és átfunkcionálás szerkezeteihez, a tárgyjelentésekhez, a másságokban megjelenő azonosságok paradox tapasztalatához. Ezenfelül a távollét, a hiány és az idegenség toposzához, a liminális helyzetekhez, miközben azon térségi-geokulturális szerkezeteket illetően igyekszik a kulturális narratológia meglátásait hasznosítani, amelyek nem léphetik át az országhatárt - azon belül viszont meglehetősen sok alaki variációt mutatnak. A textuális koherencia megteremtését célzó narrációs stratégiák természetszerűen az államszervezet részeként megjelenő nemzeti térstruktúráknak, illetve történeti-kulturális és etnikai regionalitásoknak adnak mozgásformát, ezeket nyitják egymásba. S ilyen minőségükben mintha több vonatkozásban is felvetnék és újrafogalmaznák a "monarchikus" olvasás kapcsán már sokirányúan felmerült kérdéseket. Mert nem a meglévő kérdéskapcsolatokra való figyelmeztetésként olvassuk-e, hogy Dragan Velikić Domaszewski-dosszié c. új regényének emlékezetében éppúgy a Jugoszláv Vasutak szimbolikus hálózatában fűződnek össze "a szlavón síkság kukoricaföldjei, Dalmácia sziklái, a macedón tavak, a sűrű boszniai erdők, Szlovénia idilli városai, a montenegrói mély sziklahasadékok, a vajdasági tanyák... És az ülések felett minden kupéban az akkori köztársaságok városainak fényképe függ", mint ahogyan például Kuśniewicz Eroica című regénye modellálja a Monarchia tér-együttesét a vasútszimbolika, a név-effektus és "a vonatkocsik folyosóira kifüggesztett"^[1314] tájfotók felhasználásával.

Az ismertetett meggondolásoknak azt kellene felszínre hozniuk, hogy a problémakör újszerűbb és figyelmesebb, hatékonyabb reprezentációs technikáit érvényesítik-e a sokirányú jelentések korábbi áramlásának a megszűnését, az új és drasztikusan váratlan jeltársulásokat, a bomlásnak induló kulturálisan szabályozott konvenciókat, a dezorientáció állapotát jól érzékelő narratív stratégiák? Mindenesetre mintha újra átgondolnák és átgondoltatnák az irodalom fikcionalitásának problémakörét. Azt az "újkonnektív" prózaformát, amellyel egy relatíve tartós geokulturális diszkurzus felbomlása utáni emlékezetkultúra sajátos formájaként kell számot vetnünk, művészet és életvilág határainak részbeni vagy teljes "elfelejtődése", a fikció "referenciális termelékenysége" (de Man) jellemzi. És az sem mellékes, milyen tanulságokkal szolgálnak - hogyan kerülik meg a problémakört - azok a művek, amelyek nem mutatnak ilyen igazodást.

A jelen szemléleti horizontja felől nézve az elbeszélés sokszor azt a benyomást kelti, hogy a geo-anarchikus jelenségrendszer, a létszférák szakadásának a traumája a "földhöz", a tájhazához tartozás legerősebb integráló erejű ismereti kerete és nagy mértékben átértékeli a különböző térkategóriák kulturális jelentőségét. Amennyiben áttekintjük a vonatkozó művek sorát, úgy tűnik az évtized prózája az ilyen biografémák irányából nyerhetett új horizontokat. Több sávon is erőteljesen kereste a kapcsolatot a napló, az esszénapló, az emlékezés a "memória-regény" műfaji kódjaihoz s közben megteremtette a maga számára "tájhaza" fogalmát. Többféle poétikai megoldás született annak a megválaszolására, hogyan befolyásolják az emlékezet poétikáját a geokulturális (túl)meghatározottságok, a másságok határfeszültségei? Ez a prózavonulat mintha geokulturális jellemzőként alkotná meg, az ide kötődő sorsszerkezetek és életutak hasonlóságait és különbözőségeit. Úgy alakítva a beszédet, hogy ez a geokulturális tapasztalat mélyen megkülönböztesse a megértésben azokat, akik a birtokában vannak, mindenkitől, aki híján van e tapasztalatnak, vagy aki csupán egy időleges jelenlét keretein belül tett szert rá. Itt a kollektivitás olyan jegyeire gondolhatunk, mint a másutt ismeretlen viszonylatokban megélhető heterogenitás élménye, vagy mint a jelenkori lokális háborúk élménykörei. Az elbeszélés a térséghez fűződő összetartozást a térséghez fűződő konfliktussal váltja fel, innentől a közös sors megtapasztalásának története nem más, mint a felbomlás kifejezési formája. Arról külön hangsúllyal kellene említést tenni, hogy a háború várhatóságként, előérzetként, valamiféle előidejű szerkezetként lép be a geokultúrának, mint narrációnak a megalkotásába, úgy hogy a "geokulturális sorsközösség" állandó, megnevezhetetlen veszélyforrásként is értelmezést nyer. "Ő folyamatosan érezte azt a valamit, ami a mi világunkban kísértett" - "emlékezik" Tolnai Ottó - miközben arról beszél, hogy a "háború lesz" - formájú érzésszerkezeti kijelentéseknek már jóval a háború kitörése előtt szinte összefüggő láncolata van a térség sajátosan szeizmografikus irodalmában. A politopikus "én" és a geokulturális azonosság úgy függ össze, hogy az, aki az "elhagyott" topológiában ismeri fel magát, Párizs verőfényes teraszain is azt írja jegyzetfüzetének első oldalára, hogy "háború, háború, háború", évekkel a legújabb háború előtt. Elbeszélések sorában követhetjük nyomon "a háború örök" gondolatának kiteljesedését is.

Mégis a geokulturalitás megértésében az jut a legtávolabbra, aki Foucault szavainak ismeretében is felteszi a kérdést: a térségi gondolatban egymással összekötődő és másoktól elválasztódó kultúrák és diszkurzusok kapcsolata csak a háború természetével azonos, vagy céljaival is? A voltaképpeni többrendszerűség abban mutatkozik meg, hogy egyes diszkurzusokban pozícióhoz juthat a nyereség és veszteség alternatívájának kialakítása, míg a velük szoros kapcsolatban lévő diskurzusokban ennek az alternatívának, egészen egyszerűen, nincs jelentése. Itt az kerül felszínre, hogy a közösnek tekinthető jelentéseken és az azonos értelmezéseken túli széthangzások milyen radikális erővel szólhatnak bele a geokulturális beszédrendbe.

Megkerülhető-e a kérdés: hol a helye, milyen a pozíciója ezekben a viszonylatokban az "áttelepült irodalmak", vagy szélesebben, az emigráns poétikák problémakörének? Azoknak a műveknek, amelyek tematikai-poétikai arculatát továbbra is markánsan meghatározza a múlttá távolított geokulturális élménykomplexum, bár már egészen más kötöttségek, helyi életformák között jönnek létre. Hogyan, milyen eszközökkel éri el az a szöveg, amely a korábbi világra vonatkoztatva létezik, ahhoz képest definiálódik, hogy az új kultúrában is jelentése legyen? Milyen elbeszélőformákban jelenik meg a többhelyszínűség, a korábbi helyek és az "én" újkeletű kereszteződése?

Rendkívül tanulságos lehet, mely szerzők, milyen súllyal számítanak ezekre a dimenziókra az új környezetben való auto-image-képzés folyamatában. A muzealizálás poétikáját később érintem, most csupán egy jelenkori esszéíró gondolatát illesztem ide arról, hogy mindenképpen "múzeumnak tekinthető az emigráns, aki változó élete különféle jegyeit gyűjtötte össze."^[1315]

(A föld fogalma és a létező nyíltsága) Gadamer beszél 1985-ös önkritika-kísérletében^[1316] Heidegger frankfurti előadásairól, arról, hogy: "ott hangzott el a »föld«-nek a fogalma, amivel Martin Heidegger ismételten, s ezúttal drámai módon lépett túl a modern filozófia szókincsén...". Talán ebben a föld-fogalomban, amelynek "itteni jelentésétől távol kell tartani mind a valahol lerakódott anyagtömeg, mind a bolygó puszta asztronómiai képzetét"^[1317] jelenik meg mindannak az ontológiai megalapozása, ami végül, paradox módon, mégis geokulturális értelemben látszik a leginkább megközelíthetőnek. A ma Műalkotás-tanulmányként számon tartott szöveg mindenekelőtt azt nevezi földnek "ahová a mű visszaáll, és amit ezáltal megjelenni enged. A föld: megjelenőn elrejtő. A föld a semmire sem szoruló, fáradhatatlan-kimeríthetetlen. A világban való lakozást a földre és a földbe alapozza a történelmi ember. (...) A mű magát a földet egy világ nyíltságába juttatja és ott megtartja. A mű a földet földként engedi lenni" (Heidegger kiemelése).^[1318]

Tehát a föld szolgál alapjául a "világnak", amely nem más, mint a perspektíva megmutatkozása "a lényegi döntések tág pályáinak felnyíló nyitottsága egy történelmi nép sorsában." Számunkra talán leglényegesebb a világ alapjaként megjelenő föld, amely teljességében áthatja azt a világot, amelynek alapot szolgáltat. A világ megnyílásában, a világlásban megjelenő térség-kategória, már közelebb vihet a geokulturális jelentésszférákhoz. Ehhez azonban egy olyan, az ontológiaitól eltávolodó értelmezést kell érvényre juttatnunk, amely szerint a mű, amikor "teret ad a térségnek" és berendezi a nyíltság szabad terét, földrajzzal és kultúrával is felruházza. Innentől fogva kell számolnunk a kulturális fordulattal: ettől számítva a világ és a föld közti "vita végigharcolásának" ezek a kategóriák is részesei.

A fenti gondolatokat továbbírva: amíg nem tapasztaljuk a geokultúra sajátosságait, addig a művészi megformáltságát érintő beszéd is homályban marad. Ez egy stratégiai rejtőzködés. A geokulturális narratológiát az a máig meghatározatlan (meghatározhatatlan?) mód foglalkoztatja, ahogyan a kultúra "térerőssége" áthatja a műalkotást.

(A muzealizálás poétikája és a név-effektus) A valamikori közös "tapasztalati, várakozási és cselekvési terek" narratív reprezentációját, illetve textuális koherenciáját részint a "gyűjtött létbe" való áthelyeződésük hozza létre. Működik ezekben jelenkori "térségi" szövegekben egy sajátos - Andreas Huyssen-re hivatkozva^[1319] - muzealizáció. Kulturális jelekként felfogott tárgyak és különböző immateriális artefactumok, illetve kultúragyűjtő mozdulatok kerülnek szövegszervező funkcióba. A geokulturális narratológiának azonban itt nem csak a gyűjtőkörre, a különböző nyelveken elbeszélt gyűjtemények átfedéseire hanem a "gyűjtés immanens logikájára" kell figyelmet fordítania, és azt a memóriapoétikai fordulatot láttatnia, amely a textuális koherencia, az újkonnektív szerkezetek létrehozásának szolgálatában áll és különleges összeolvasó stratégiákra kényszeríti az értelmezőt.

Ez a poétika minden eszközével azt a felismerést közvetíti, hogy maguk a dolgok, a tárgyak, a nem-materiális artefactumok a geokulturális terek és nem csupán odatartoznak egy térhez. A muzealizálás jelensége a tárgy nézőpontját érvényesítő geokulturális elbeszélő metódusok révén egyre intenzívebbé teszi a tárgypoétikai vizsgálati irányt. Az eltűnt világ tárgyain túl a kulturális leltár cselekvéselemei és minden, ami a kulturális mindennapok részeként látszik megjelenni, mintha a jugoszláv geokulturális térség azon virtuális múzeumából került volna be, amelyet Dubravka Ugrešić szerkeszt A jugó mitológia lexikona címmel. A gyermek- és ifjúkor tárgyvilága, az örökölt és a talált tárgyak, a gyűjtőhelyek, a "szisztematizált szeméttelepek", a depóniák, a lerakatok, a raktárhelyek és kiárusítások mind a tematikus világ elemei. Akkor válhat némiképp érzékelhetővé, hogy valójában milyen széles körű is a muzealizálás térhódítása a térségi elbeszélésben, ha megfogalmazást nyer: a vajdasági magyar prózai művektől kezdve, Franja Petrinović (Poslednji tumač simetrije - 2005) Đorđe Pisarev (Ponoć je u sobi uspomena - 2005) vagy például Laslo Blašković (Adamova jabučića - 2005) újabb szövegein át Dragan Velikić (Dosije Domaševski - 2004) regényéig, ez a poétikai eljárás - amely a modern művészet erős jelentésű toposzát aktivizálja, a popkultúra leltárkészítési indulataira emlékeztető gesztusokat állít újra funkcióba - jelenti az "összeolvashatóság" egyik alapját.

Amikor a muzealizáció poétikáját feltérképező elképzelések a gyűjtés korlátozottságáról, esetlegességeiről beszélnek, tulajdonképpen a szelekció, a kiválasztás, a beemelés, az elrendezés műveleteinek, ez utóbbin belül a bővítés, a növelés, a halmozás formáinak tulajdonítanak kiemelt szerepet. Voltaképpen ezek azok a retorikai eljárások, amelyek nyomán a muzealizáció tematikai meggondolásból erőteljes regénypoétikai teljesítménnyé lesz.

A kulturális narrációnak ez a változata az emlék-elbeszélést részint a tárgyak nyelvének kidolgozásaként határozza meg. Az azonos geokulturális kötődésű olvasó sajátként ismeri fel a tárgyvilágot, a mára máshonnan származóként megélt korábbi termékek neveit, mint a múlthoz-fordulás, eszközeit: a Cockta üdítőital, a Radion mosópor, a Kandit csokoládé, az Opatija cigaretta a Plamen vaskályha, a Fićónak nevezett autó stb. együttesen jelennek meg a nevekre is építő hatáseffektus logikájában. Olykor a tárgyak a gyártó cég nevét, vagy a felhasználó nevét viselik, mint a Jugoszláv Vasutak esetében, van, amikor nem is a tárgy a fontos, hanem csupán az embléma, annak a geokulturális térségnek a szimbólumvilágából kiemelve, amelynek éppen alakulóban a "textuális koherenciája". A többszöri előfordulás nyomán a márkanevek a mindennapok emblémáiként hangsúlyokat helyeznek el a geokultúrának mint narrációnak a megteremtésében. Ezek a "közönséges jelek" olyan művészetet hoznak létre, amelyet Arthur C. Danto minden bizonnyal túldeterminált szimbolizmusnak nevezne.

A terméknevekhez csatlakozó szavak felvillantják az értelmezés lehetséges irányát, ennél többet azonban nemigen nyújtanak. De, gondoljuk el ezeket a termékneveket a dolgot jelölő szó hiányában: a beszéd értelem-hátterének ismerete, a kulturális háttértudás nélkül még a félreértés vagy a "vad befogadás" lehetősége sem merülhet fel. A névre való redukáltság mozzanatai feltételezik az értelmezési sík referenciális azonosságát.

Ami ezekben a szavakban ismerszik meg, az csak a szöveg által gondosan megválasztott, kiegészítő/beleértő olvasó számára tárul fel. S ahogyan Danto fogalmaz, "egy másik időhöz, egy letűnt mitológiához tartozik, egy olyan életformához, amellyel nem illenek már össze az emberek."^[1320] "A márkák funkciója tehát az, hogy a pillanat törtrésze alatt felismerheti őket bárki, (...) aki ebben a kultúrában él, olyasmik, amiknek esetében a fel nem ismerés a teljes idegenség jele."^[1321] A következtetést is e gondolkodásból vonhatjuk le: egy letűnt geokulturális összefüggésrend textuális koherenciájának kimunkálásában "az egyediség nem kívánatos vonás, hiszen egyfajta ismeretlenséggel, azaz nemlétezéssel jár együtt." Márpedig a ráismerésre építő poétika számára létező az, ami intenzív kifejezési lehetőségeket hordoz.

A kifejezett kontextus-érzékenységgel bíró szövegekben a földrajzi nevek is kizárólag ebben a síkban közvetítik saját, olykor egyáltalán nem érdektelen történetüket. Az identitás nyelv általi megszerzésének folyamatában kivételes szerep jut a helynévanyagnak, a földrajzi-vízrajzi tájelemek megannyi változatban, mind geokulturális identitásjelzések. Tolnai Ottó ilyetén eljárásai viselik a reflektáltság jeleit: "többször próbálkoztam a város nevét szövegeimbe oldani, például Új-Vidékként, Neusatzként írni, New Yorknak nevezni, ahol a magyar irodalom egy fejezetét írtuk volt ifjúkorunkban".

A különböző utalások, értelem-összefüggések, egybeesések és különbségek szövetét jeleníti meg a geokulturális elbeszélés, s hogy megformálhassa e sajátos élményanyag nyelvét olyan névpoétikai megoldásokhoz kell folyamodnia, amely megoldások sokszor nyitva hagyják a jelentést. A lokalitástermelő jelentésadás nyelvalakításában, a geokulturális tudás nyelvének a megformálásában, nem a névadás, hanem a névbeemelés, névbeiktatás a jellemző. A geokultúra a neveket és a dolgokat is mint összetartozókat gyűjti egybe az egymáshoz-tartozóság rendszerének kiépítési folyamatában. A nevek azonban nem csupán a tárgyszótár kialakításában vesznek részt. A geokulturális ismeretek narratív formaként való megjelenése, a nemzeti helyett a geokultúra függvényében történő értelmezés, több vonatkozásban is funkcióba helyez neveket. És bármilyen vonatkozásban is észleljünk a névpoétikai eljárásokat, rendszerint a "rések", a "lyukas tények" "széteső szövegek" és "titkos kulcsok"^[1322] világába sodródunk. Az érintkezést és eltávolodást egyszerre kifejező nevek mintegy átlyuggatják a szöveget, ezek a lyukak a üres hely képzetének felelnek meg.

A szóban forgó, geokulturálisan összetartozó térségek bizonyos nevek rögzítését nem tudják elérni, így a narráció a nevekben is megragadhatja a történeti dinamikát, az antroponímák és toponímák kisebbségi és többségi variánsainak váltakozásában, az átformált névalakokban, a nevek idegenségéből fakadó jelentésekben stb. Az identitásfelmutatás mögött rejlő hermeneutikai problémák megvilágítása a névváltásokat, a kettős névhasználat problémakörét is bevezeti az elbeszélésbe.

Alapvető kérdés, hogy a nevek és megnevezések jelentése hogyan követi a korok és kontextusok váltakozását, hogyan válnak ezek előjelekből emlékeztetőkké, előzetességekből utólagosságokká, hogyan jelenik meg bennünk egyfajta kettős referencia, amikor egyszerre utalnak önmagukra és arra, hogy az identitások helyzetiek. A helyzeti jelenségek, a helyzeti összefüggések általában olyan közösségi mozzanatokat értelmeznek, amelyek segítségével az egyének több vonatkozásban is identifikálódhatnak.

Azok a kulturális formák, amelyek a regény által léteznek, sokféle módon aknázzák ki a kotextuális lehetőségeket, mintegy felfokozott mértékben igényelve, az odatartozás tapasztalatán keresztüli megértést. A szövegek hiperextenziós jellemzőinek értelmezése mindig jelentékeny olvasási esemény, amely esélyt ad a geokulturálisnak arra, hogy kibontakozhasson. Az elbeszélés a névvel jelölt tárgyak által lép cinkosságra az olvasóval, vagy zárja ki őt a cinkosságból, az így megnyitott kotexus a formák, színek, ízek és illatok, a testi, érzéki élmény emlékezeti-tapasztalati tere. Ezek a példák nem is önmagukban fontosak inkább az elbeszélés jellegzetességeinek érzékeltetése okán.

A kotextus mint sajátos jelentésbeli együttható a kifelé orientálódó szó nyomán, a kifelé forduló szövegaktivitás nyomán jön létre. A kotextus a "külső" világ, a közvetlen geokulturális létezéstapasztalat beáramlása, behatolása, amelyen keresztül behatol az idő is. Ahogyan a szöveg belső életének tipikus megnyilvánulása a szubtextus (Michael Riffaterre értelmezésében olyan szöveg a szövegen belül, amely a narratívával együtt születik és nem létezik azon a textuson kívül, amelyben előfordul), úgy lehet a kotextus a szöveg külső világa felé való nyitottságának, geokulturális érzékenységének, szituatív gondolkodásának a megnyilvánulása. A geokulturális értelem-összetevők abban a sávban ismerhetők fel a legbiztosabban, amelyben az azonos nyelvi kultúrájú "külső" olvasót is az elbizonytalanodás és orientációvesztés jellemzi, amelyről kénytelen elismerni, hogy nem minden vonatkozásában "érti", illetve hogy számára a kotextusok nem olvashatók teljességükben vagy teljességükben olvashatatlanok. Ebben a jelentésmezőben a biografikus emlékezettel nem rendelkező "belső" értelmezők számára is sok az elsajátítandó viszonylat, gyakran adódnak újrafelismerési és újralkotási helyzetek a különböző kollektív cselekvések, rítusok grammatikáját, vagy a kapcsolódó asszociatív vagy érzelmi töltetet illetően. A társadalmilag konstruált sajátosságok, mindaz, ami a geokulturalitást megteremtette, mindaz, ami az értelmezés folyamatosan változó kontextusának függvénye, az ismerősségek időveli eltűnésével a saját-idegen relációk átrendeződését, a geokulturális értelemben sajátnak az idegenségét érzékelteti a közösség tagjaival is. A sorsközösségként megtapasztalt névmanipulációk az országra mint ugyanarra a világra gondolva fogalmazódnak meg. A textuális koherenciába való átfordulás akkor veszi kezdetét, amikor az ország, amelyben egységes teret alkotott az infrastruktúra, a közlekedési rendszer, a jogszolgáltatás, már csak széttagolt tapasztalatokból tevődhet össze, "ugyanazokat" a tereket már csak határokat átlépve járhatjuk be.

Amikor az artefactumokat és a tárgyrendszereket vizsgáló kutatók^[1323] a tárgyjelentés antropológiai fogalmát illetően megjegyzik, hogy az valami olyasmit implikál, ami túlmutat a szemantikai kérdések korlátain, arra kell gondolnunk, hogy antropológiai értelemben a jelentés olyan jelentéstelítettség, amely már a kulturális értelem világába vezet. Egyes kutatók szerint a tárgyakban felfedezhetők ugyan bizonyos grammatikai struktúrák, de ezek sokkal lazábbak a nyelvi szerkezeteknél. A tárgyak viszont az érzéki funkciók sokkal szélesebb körét érintik, mint a szavak. A tárgyjelentés abban különbözik a szótól, hogy vele kapcsolatban mindenekelőtt a létezés kérdései ragadnak meg bennünket és nem a referencialitásé. Ebben a gondolkodásban a tárgyak nem csupán az önértelmezés alakzatai, hanem az olyan típusú absztrakciók, mint a nemzet vagy a geokultúra, vagy pl. a modernitás megteremtésének eszközei is. S mint ilyenek, kétségkívül "veszítenek" materialitásukból és azokhoz a nem-materiális "tárgyakhoz", életforma- és cselekvési összefüggésekhez kerülnek közel, amelyekről eddig még nem esett szó.

Ismerünk olyan poétikai irányulásokat is, amelyek a tárgyak vonatkozásrendjének a kitörlését, a szimbolikus jelentésük elvetését szolgálják, arra törekszenek, hogy a tárgyakat, megszabadítsák kulturális jelentésüktől, "korrigálják metafora voltukat, antropomorfizmusukat." Roland Barthes például az Új Regény poétikájának tisztító magatartásáról, az ember és a tárgyak szolidaritásának széttöréséről beszél. Ezzel áll szemben az a felfogás, amely szerint a kulturális tárgyak a tér és idő darabjai és jelentő elemei. A tárgyak közötti kapcsolatformák is jelentenek körülményeket, feltételeket, vagy például szenvedésnarratívákba foglalt tapasztalatokat. Minden bizonnyal vannak olyan jelentések, amelyek kizárólag a jelenlét diszkurzusán keresztül jöhetnek létre, a nyelv materialitása éppúgy utal a dolgok világára mint a kultúráéra, az "objektív szellem" területére, s a kettő kölcsönösen meghatározza egymást.

Valószínűleg nem kerülhetjük meg azt a kérdést sem, hogy milyen távlati lehetőségek adódnak a geokulturális narráció muzealizációs eljárásai számára a sajátságos tárgyjelentéseket illetően, amikor a geokultúrák feloldódnak a transznacionális térben. Amikor a kulturális szimbólumok egységesülésével, az egyenáru térhódításával a korábban a helyi tárgyrendszerben gyökerező identitások is az áru-világszimbólumok segítségével fogalmazódnak meg. Végiggondolva ezt a kérdést, a gondolkodás a múlt távlatát hozza előtérbe, és felveti, eljön-e az, hogy erről a poétikáról csak bizonyos időmegjelöléssel beszélhetünk majd. A geokulturális gondolkodást várhatóan a glokális alapfogalmára épülő szemlélet szorítja ki. A helyi kultúrák és identitások korábbi geokulturális keretei szűkülnek, hiszen szűkülnek a keretek, amelyek között a lokális érvényre jut.

HARGITAI PÉTER

From Stones to Towering Domes:
Attila József and National Identity

What is a Hungarian?

Is it a Hungarian citizen? Is it something that can be traced through one's bloodline? Is a Gypsy a Hungarian? A Jew? Are there Hungarian-Rumanians living in Rumania like we have Hungarian-Americans living in America? Can you be a Hungarian if your father is Rumanian? Can you be a Hungarian without speaking pure Hungarian? If you are a Csángó are you Rumanian or Hungarian or both? Can you be a Hungarian if you're not living in Hungary? What does it mean to say one is of Hungarian sensibility? Was Hungarian literature always written in the Hungarian language? Can there be a Hungarian literature without a Hungarian language?

All these questions are intimately connected with Hungarian identity.

My inquiry in this all too brief lecture is to explore how Attila József felt about Hungarian identity. What it meant to the poet? What it means to us. What it means to the world in the context of globalization and national identity.

If we look at the poetry, Hungarian identity certainly did not mean purity of blood. In one of his most celebrated poems, By the Danube, the poet says, "My mother was a Cuman, / my father Székely, / half Rumanian or maybe all." The ancestors that "hold his pen" are far from being pure Hungarian. "Tartars, Turks, Slovaks, Rumanians / mix in my veins," he says. "I am a new breed of Hungarian."

József's notion of a new, mixed breed must not have been the popular sentiment when he published the poem in 1936. Sadly, seventy years later, for many Hungarians mired in the myth of Magyar blood, the mixed breed idea still poses a threat to tribal purity and to what they construe as national identity.

Attila József's enthusiastic celebration of diversity can be viewed as a clarion call against racial purity, a prophetic voice warning us of the terrible consequences of the old German idea that lead to the loss of 50 million lives in the Second World War. And the ethnic cleansing we have recently witnessed in the former Yugoslavia, and the current oppression of Hungarian minorities in Slovakia?

Attila József called the Danube "eternity's river." War after war is absolved in its waters he says in the poem. The Danube is not a border that divides but a great wise river that connects the diverse peoples living along its banks and allows their blood to flow together - not in bloodletting wars but in the mingling of millions united in their humanity. It is only this new breed of Hungarian whose passion is to "build bridges instead of borders, / bolt by bolt, girder by girder." This, it seems to me, is the natural and the most humane solution to ethnic disharmony. To create a new order where all who want to be Hungarian, be they Cuman, Jew, Gypsy or Mongolian, can become Hungarian. Now this may strike us as an American idea. It certainly sounds like it. Unfortunately, in József's day most of his contemporaries were mired in the German idea of Lebensborn where Aryans were to mate only with other Aryans. For a Cuman like Attila József, whose skin was several shades off the mark and whose father was "half Rumanian or maybe all," the very notion of racial purity was repulsive. His new breed of Hungarian was a mixed breed - and one to be proud of.

On to the other question. If being Hungarian is not purity of blood, is it purity of language? What is meant by pure Hungarian language? Is it Hungarian stripped of all foreign words like sógor from the German or zseb from the Turkic or puska from the Russian, and so on, and so on? The list of borrowed foreign words is rather long. If we would insist on such verbal cleansing, I'm afraid the Hungarian dictionary would suddenly become very, very thin. Attila József reveled in the rich mixture in his changing Hungarian language because it was kinetic, flowing like the Danube River, taking all that was tossed into it, dredging up new riches from far away places. He was especially fond of dialects. In his poem On the City's Edge, he writes:

Linguists tell us: The purer a language, the poorer a language. In point of fact, a language that is 100% pure is a dead language (Latin is a ready example). If language is like a river, it is enriched by all that it touches. But if it is isolated, protected, conserved like a jar of preserves in a back pantry, it becomes pale, anemic, lethargic, inexpressive, hardly capable of understanding or engendering diplomacy, commerce or great literature. Sadly, it would be destined to the same fate as the language of the poor Csángós living in Rumania. If we would insist that Hungarian identity is connected exclusively with language then, as a people and as a culture, we would be destined to remain mired in obscurity. In a poem with the title Miraculous Hind, József writes:

To Attila József the insistence on purity of blood and purity of language were not only alien to the human spirit but dangerous. Like the Csángos, he felt in exile in his own country where his foster parents changed his name from Attila to Steve, because Attila was not a Christian name, and where he was expelled from school for a poem that tragically echoes how the Csángos feel about their identity to this day.

In the June, 2005, issue of National Geographic which featured the fading world of the Csángos, our own Dr. András Ludányi says that to "stay a Csángó, you have to live a life of constant challenge to your identity... the pull of the world may be too strong for their fading customs and their obscure language. In the same article, a Csángó's lament,: "I have neither a country nor a home," could have been penned by Attila József himself:

Attila József did not abandon his father or his mother or his God or his country. But it was his father, his mother, his country, his God who abandoned him and his Hungarian brothers trapped on the other side of new and unjust borders. József never abandoned the suffering of his fellow Hungarians lost to us after the First World War. In the poem A Sad Hungarian's Lament, József writes:

In another haunting poem titled Hungary is Far Away, József is searching for his country, asking the Lord if He has seen her:

Another question: Do we have to live in Hungary to be Hungarian? Attila József lived in France for a while as did Endre Ady; Sándor Márai and György Faludy lived in the United States. Yet none of these great writers ever stopped being Hungarian; on the contrary, their works became intensely more Hungarian than those of their contemporaries who stayed at home. In the poem Elegy, József's longing for his poor homeland is a great deal more than simple nostalgia:

Now comes what appears to be a trick question. Can you have a Hungarian literature without the Hungarian language?

To answer this question, all we need to consider is that early Hungarian literature was written in Latin. Janus Pannonius is an apt example of a great Hungarian poet who wrote only in Latin. Just as we can read Shakespeare and Goethe in Hungarian, an American can read Attila József or Sándor Márai or Antal Szerb in English. Even if every Hungarian writer in Hungary would write in English, we would still have a Hungarian literature. How? Let's look at the Irish example. Since the Irish have abandoned their rather obscure Gaelic in favor of a world language, their cultural achievements have catapulted them to the world stage. We know of Irish literature through the English writings of James Joyce and William Butler Yates and Sean O'Casey. But getting back to Hungarian literature. Because of his eloquent knowledge of a world language (English), which he learned in prison, our most well-known Hungarian, Lajos Kossuth, was nothing short of a phenomenon in the 19^th Century when he went "global" as a champion of liberty.

The word "global" still has an ominously threatening meaning to those of us who are insecure with our identity. As absurd as it sounds, even learning another language in addition to Hungarian can be viewed as part of the process toward the evil that is globalization which, through some innocuous and demonic process, will surely swallow up our Hungarian identity? Back in the 1920's and 1930's a polyglot (one who was a master of several languages) was a pejorative word tantamount to being a "szélhámos" (windbag). To many villagers, the exodus to the city that was worldly and corrupt and a babel of languages, evoked the same all-consuming anxiety. To belong to a larger community meant that one no longer belonged to the village and was on the verge of betraying his or her tribal identity. The notion of a global village where one can at once belong to the world and retain his or her identity could not have been more alien.

Is it a good thing to belong to a larger community like Europe? Is it a good thing to belong to the world"? Our distinguished Nobel Laureates, and we are very proud of them, certainly belong to the world. And, need I add, these were the new breed of Hungarians of diverse ethnic backgrounds, whose work was not recognized until they published in a world language. Take the case of our last Nobel Laureate: The world seems to have know about our Nobel Laureate Imre Kertész's work before we have. How could that be? Because most of his works were published in German, a Weltsprache.

And now Imre Kertész belongs to the world.

And Attila József also belongs to the world - or at least to the world of my college English classes in Miami and to the growing family of readers who are becoming more and more familiar with our great modern poet.

In 1993, Attila József's name was taken off a street sign in Eger because of the poet's socialist past. At the time I was teaching Attila József in translation and I mentioned the street name change to my students. They responded by writing letters of protest to Élet és Irodalom saying in effect that Attila József now belongs to the world and that included the New World as well. One of the editors, István Hell of Élet és Irodalom published a short editorial from which I would like to quote a few brief paragraphs as they appeared in the original Hungarian:

A miami Florida International University magyarul nem is beszélő, angol, spanyol, arab, német és délszláv neveket viselő hallgatói tettek hitet József Attila költészetének világirodalmi jelentősége mellett. Az ifjú kollégák a költőt angol fordításból ismerik, a harmadik kiadásban megjelent Perched On Nothing's Branch című válogatott kötetből (tranlated by Peter Hargitai, introduction by David Kirby, illustrated by Elizabeth Woodsmall, Apalachee Press, 1993) - szóval miután egy szatyorba gyűrtem a borítékokat, egymás után bontogattam fel őket egy Attila úti (hun) presszóban, s nagyot lélegeztem elolvasásuk közben a szmókos-szmogos budapesti-kocsmai levegőégből...

Hát... most érdemes volna - dokumentatíve - hiány nélkül közölni az utca és a föld fiát féltékenyen védő leveleket. Erre azonban itt nem kerülhet sor (az Árgus nyári számában azonban majd publikálunk belőlük egy jó adagot), hiszen egyenként három-, négy-, ötoldalas kicsi esszékről van szó, több száz flekk az "anyag". Kedves Hell úr - írja például a fordító, s József Attilát oktató Hargitai Péter professzor -, amint ön is láthatja majd a hallgatóim ajánlóleveleiből (az angol eredetiben "testimonial", my English is not too good, sorry H. I.), József Attilához nem érhetnek fel a támadások: ő már a világhoz, tehát az Új világhoz is tartozik, ahol a diákok és a költészet szerelmesei szívében él.

Hargitai professzor szerint ezek a buta magyarországi támadások nemcsak József Attila költői hagyatékát teszik kockára, hanem az ország új, törékeny demokráciáját is, azt a törekvést, hogy megvalósulhasson végre a politikai preferenciáktól független művészi szabadság.

Egy Mededovic Azra nevű levélíró a bosnyák háború előzményét, az elvakult nyelvi, politikai és vallási türelmetlenséget és radikalizmust állítja párhuzamba a József Attila ellen uszítók "istenével" és "hazájával". De - és éppen ez a legfigyelemreméltóbb az egész levélcsokorban - minden kis írás önálló, szuverén mű, saját szempontokkal, amelyeket csak József Attila szeretete (nem pediglen ideológia, vallás, politikai nézet) kapcsol össze. Némelyek mentegetik és "ifjúkori botlásnak" tartják József Attila kommunistaságát, mások úgy hiszik, szinte kötelező volt a Horthy-rendszerben a felelős értelmiségieknek a baloldalhoz csatlakozni. Ismét mások megkönnyeztető, tragikus sorsára apellálnak.

Leginkább azon a levélírón hatódtam meg, aki szerint későn elsiratva, harminchat fokos lázban "égve" kell (azaz lehet) tekintenünk a költőre, olyan haraggal, amilyennel ő a Mama alakját ",próbálta összeállítani", idézte fel. Harminchat fokos lázban égve mindig - és mindig, meg-megállva.

P. S. Kedves miami barátaim, amerikai ÉS-olvasók. Levél megy. És köszönöm maguknak, hogy maguknak is köszönhetem - köszönhetjük - a világhoz tartozó József Attilát. (Élet és Irodalom, 1993)

It appears Hungarian literature is finding a home in some hearts.

When I was invited to the Hungarian Parliament as one of the participants in the HUNGARY 2000 Program whose focus was how to improve Hungary's Image in the 21^st Century, I urged the Minister of Education (a Mr. Pokornyi, I believe) who was bemoaning the fact that Hungarian universities still maintained a Department of the Steam Locomotive (Gőzmozdony Tanszék, in an age of rocket propulsion), not only to create a translation site on the world wide web but to dramatically enlarge English language education. It was my hope that in time (and this may take a generation), Hungary could become bilingual not unlike my city of Miami where English and Spanish are the very near being the official languages. In this way, armed so to speak with a world language in addition to Hungarian, Hungary would enter the family of nations on a surer footing, not in linguistic isolation but with the ability to communicate effectively and to thrive politically, economically and culturally. (In all likelihood, English is destined to become the official language of the European Union.)

Question: Would we lose our Hungarian identity because of this? On the contrary. Like the Irish example, we would stand only to gain. And like Attila József's new breed of Hungarians we would be the beneficiaries of a rich mixture of cultures that would make us more open, more European, more tolerant of other races, ethnic groups, people of other ideological persuasions or sexual orientation. We would not be left behind like the poor Csángós are left behind, "as stones lying in the street," to use Attila József's words, "trampled in the mire and dust, / longing to be a temple's towering dome."

In a sense Attila József's very poems are towering domes in themselves, built out of the scattered stones of his tragic life. It is our hope that the world will take notice. To me, Attila József's poetry is distinctively Hungarian in both Hungarian and English and, above all, distinctively human. Benedetto Croce, the great Italian critic of the last century, read only one Attila József poem in Italian and he had this to say: "Attila József is one of the greatest poets of humanity and the poor."

I believe the word "humanity" applies not only to Hungary but to Europe, the world-even the New World where we are also like "stones" lying in the street "longing to be a temple's towering dome." ("Stones" by Attila József). József's "towering dome" is our greater global humanity. The ocean between Europe and America is like a great Danube that, instead of separating us, unites us "in the mingling of millions."

EEVA HAVERINEN

Literature and Confessions -
Sándor Márai as a Confessional Writer?

Understanding literary texts requires pre-knowledge and a certain competence.^[1324] Paratexts^[1325] form a part of the mediation between reader, writer, and publisher, serving as a helping hand in the interpretation process. Thus, paratext is a bit like context in a certain respect: it is impossible to imagine a text, or understanding one, without it. Definitions regarding genre, for example, are made in paratexts: the foreword, the title and - the concept of paratext understood in a broad sense - literary discussion around a text. Further, when considering literature and its confession(al)s, paratexts' role becomes essentially significant as the questions of sincerity, the writer's position in relation to his/her work, as well as reading audiences' competence regarding the conventions of different genres, raises. In a way it could be claimed that without paratexts there would not be confessional literature in the first place - or any kind of literature for that matter.

In the following I shall look into the concept of confession and its roots as well as confessional writing from reception-orientated point of view the crucial question being: Is there a general model of the kind of a collective reception process that results in attributing the label of 'confessional author' to a certain author? I will also look into the case of Hungarian author Sándor Márai (1900-1989) from the point of view of 'confessional writing', and his reception in Finland. In this the main questions are: What are the consequences of reading Sándor Márai's production in the light of the concept of confessional author or the notion of autobiographical writing? Is it possible to resist or ignore the definitions made in paratexts, and if so, to what extent and what might be the consequences of these choices considering the processes of meaning-making?

Augustine's Confessions, written in the end of fourth century, Blaise Pascal's Pensées from the 17^th century, and Jean-Jacques Rousseau's Confessions from the 18^th century are perhaps the most famous and also important works in the realm of confessional writing in the western world as they have influenced later diary genre as well as autobiographical writing in general. It has been suggested that the genre of individual memoir seems to have required the emergence of the Renaissance and its idea of the self. People wrote religious autobiographies in monasteries already in the Middle Age but not until the 18^th century did the introspective non-religious writing - in the form of diary - rise. Logbooks and spiritual diaries influenced the development of diary genre which reached the nature of so-called journal intime, diary as we know it now, in 19^th century. Further, Peter Brooks notes:

Western culture, most strikingly since the Romantic era to our day, has made confessional speech a prime mark of authenticity, par excellence the kind of speech in which the individual authenticates his inner truth. In a contemporary culture that celebrates the therapeutic value of getting it all in public, confession has become nearly banal, the everyday business of talk shows, as if ordinary person could claim his individual identity only in the act of confessing. We appear today to live in a generalized demand for transparency that entails a kind of tyranny of the requirement to confess. [...] Our contemporary fascination with - though perhaps simultaneously revulsion from - the public, televised confession demonstrates the banalization of confessional practices. Tell-all literature sells well.^[1326]

To define the concept 'confessional author', one must start with defining 'confession'. By looking into the ideas a few theorists, it becomes clear that the concept can be understood in various, even somewhat contradictory ways. Dennis A. Foster claims in his Confession and Complicity in Narrative the following:

Usually, it involves a narrator disclosing a secret knowledge to another, as a speaker to a listener, writer to reader, confessor to confessor. A full confession would presumably require that a private knowledge be revealed in a way that would allow another to understand, judge, forgive, and perhaps even sympathize. In most confessions, of course, the forms of expression are purely conventional, an acknowledgement of the predictable, almost ritualistic nature of most sin. A confessor speaks in guilt, feeling estranged from God and, consequently, strange to himself. The ordinary failings of human nature are universal and all the sinner's words need to do is acknowledge that nature, not specify the sin. [...] [T]o be absolved, it is enough to submit to the rite of the sacrament.^[1327]

To bring up the Finnish context regarding confessionals of literature, I shall now have a brief look at the definition that Martti Anhava gives to confession:

One can analyze one's life, problems and different side's of one's selfhood endlessly in diaries, letters or essays but all introspection is not confessing and all confessions are not confessional. The concept 'confession' seems to require some kind of norm-breaking effort, which usually includes also subjecting oneself to possible embarrassment or shame. This is the case in confessing a crime when the input for this action is not extrinsic but intrinsically caused, i.e., the reason for proceeding this action is to sooth one's conscience. This is not to say that a confession must be about something illegal. It is enough that it touches confessor's pride or self-image. This can happen also when a person admits having been weak or wrong in one way or another.^[1328] (My translation and italics.)

Anhava takes up the case of Christer Kihlman, a Finnish author who wrote an autobiographical book Ihminen joka järkkyi (1971) which dealt with rather delicate and personal issues, including the writer's failed marriage, homosexuality and alcoholism. Later, Kihlman has stated that he, however, does not see the book as confessional but that he prefers to call it 'an emotional report'. The reason for this, according to him, is that the book is not about any kind of a confessional, meaning the chair that was invented in the middle of sixteenth century by archbishop of Milan.^[1329] According to Anhava, this is to say Kihlman seems to consider that the term 'confessional book' implies feeling guilt and regretting. Anhava, on the other hand, sees these two as possible but not essential features of a confessional book.^[1330]

Brooks' notions differ in this regard: according to him 'the verbal act that begins "I confess" entails guilt, which is already there in the act of confessing, so that the referent - this particular guilt - may merely be a by-product of the verbal act.' Brooks refers in his considerations to J. L. Austin's (1962) speech act theory when noting that the constative meaning of the act of confessing is 'I have committed a sin' while its performative meaning is 'absolve me of my sins'.^[1331]

What is noteworthy, Brooks looks not only into non-fictive confessions, real cases from the history of American judicial system, but also confessions in fictive texts. Similarly, Foster analyses novels that are not confessional in the 'traditional' sense which Kihlman's book, on the other hand, is which however does not mean that it would be it self-evidently (considering Kihlman's previously quoted comments). Foster's analysis includes Becket's The Unnamable, Faulkner's Absalom, Absalom and Hawthorne's The Scarlet Letter, and according to him '[t]he confessional tradition informs the workings of many kinds of narrative, the significant feature being that they are narrated by characters consumed with guilt and driven to talk about it'.^[1332] Further:

The confessional relation [...] is not limited to religion or fiction. [...] [P]erhaps the most important knowledge of every culture, is contained and transmitted by the narratives that each of us is told, reproducing us in the image of the world. And when I claim that much narrative is informed by desire and obligation, I am also claiming that this narrative is allied with the grounds of passion provided by the family and religion, and with the stories they tell. Confession is not an incidental narrative form within these institutions: it is a mode by which people enter into the discourse of their culture, where they step beyond reiteration of the stories and into interpretation. It represents an attempt to understand the terms and the limits by which the people are defined, both as they listen to the confession of others and as they recount their own transgressions. It is this demand for understanding that other narratives will repeat as an integral part of their production and effect.^[1333]

This is to say that Foster does not pay much attention to the relation between a writer's life and his / her production: in his definition, the concept stands for a certain narrative mode. Foster's idea of texts' and their writer's and readers' relation can be traced back to Roland Barthes and Jacques Derrida which can also be seen as the reason for his lack of interest in autobiographical details or writers' intentions. For this reason, Foster's as well as Brooks' ideas are interesting: as can be seen, they find an alternative way of dealing with confessions and literature, a way which in Foster's case seems to be leaning more on the way post-structuralist tradition sees the relations of writing and reality. Contrary to Foster's approach, when using the concept 'confessional author' in a more traditional way, the definition is not and cannot be based on a single text or narrative mode but requires investigations in biographical details and an analysis on the relation between the life and production of the author in question, as well as linking these two realities, textual and the 'actual', together, and thus - to some extent - seeing a cause and effect relation between these two.

Considering Sándor Márai's case, the question mark in the title of this article becomes crucial but also, in a way, unnecessary. One of the most crucial themes or, referring to Foster, narrative mode, in Márai's prose is confession, for example in the novels A Gyertyák csonkig égnek (Embers), Az igazi, and Egy polgár vallomásai (The Confessions of a Haut-Bourgeois). This is to say that even when concentrating solely on texts, confessing as a narrative mode or a thematic factor serves as a crucial aspect to Márai's production. In the case of Egy polgár vallomásai the question of confessing is brought up already in the title of the book. Moreover, this novel has been defined as (auto)biographical. In Az Igazi, on the other hand, we find a woman revealing the story of her failed marriage to another woman, and after that readers are served with the same story from her husband's perspective. A similar setting of telling the truth of the past - or trying to find one - can be found in A Gyertyák csonkig égnek, now between two men. A general, an old man, has been waiting for over forty years for his friend Konrád to arrive, a friend who once left after a hunting trip without giving any explanations. The general is certain that during their hunting trip this dearest friend of his was in fact about to shoot him and, for this reason, left and never came back until now, forty-one years later. But the question the general has for his friend is not about whether this friend really meant to kill him. Instead, he wants to know the truth, the whole truth and nothing but that: Why was Konrád about to do what he then could not, and did the general's wife know about the plan? And finally: what is the real meaning of life: is not it the passion that once touches the heart, the soul and the body and keeps on burning till the day we die? But paradoxically, in the process of finding out the truth the general talks more than listens. Maybe more than willing to hear his old friend confess it is he who needs to tell all. Tell all to ease the pain that the burden cast by the past causes him.

In addition to more fictive writing, Márai wrote diaries^[1334] which were published (Napló 1945-1989). Autobiographical writing often includes some kind of exhibitionism and revealing which is characteristic of confessions. Further, diaries can be - and often are - treated also as a source of information about the writer's life and the reality in which the more fictive texts have been written. This practice is a result of the conventions of the diary genre and the way this convention persuades readers to read (published) diaries and other autobiographical texts. A diary can, therefore, be seen as a sort of a speech act and performative in which a writer confesses while readers' mission is to listen and believe and in this way to play along and participate in the writer's performative.^[1335] For the sake of the autobiographical pact,^[1336] writer, narrator, and the main character are taken as one and the same in the reception of autobiographical writing, and this too is a reading scheme that is caused by the convention. Therefore, autobiographical texts are seen in a special relation with their external reality. Among other non-fictive data, they can be and have been treated as a sort of information bank in positivistic as well as the more recent and subtler contextualizing methods. Further, only by comparing what we 'know' about the writer's life, knowledge which is transmitted via paratexts and documents, with the more fictive texts of a certain author, the label of confessional author in the traditional definition of the concept can be given.

Márai has not been commonly defined as a confessional author in this latter meaning of the concept. When first introduced to Finnish readers in 1940's,^[1337] Márai was praised for his 'sense of contemporary European spirit'.^[1338] On the other hand, in a more detailed analysis, it was also claimed that the best way to speak and tell others about the irony-veiled world within Márai's books, as well as the motions of human soul and conscience that are represented in them, is to apply a 'just a small quantity of scholarly concepts' and, instead, speak in a 'confessional, sincere and intuitive way'.^[1339] Later, in the second coming of Márai into Finnish consciousness in late 20^th and early 21^st century, more emphasis has been given on the confessional spirit of his production. One reason for this is obviously the vast publication of Márai's diaries since 1940's till his death in 1989. Also, as noted above, Egy polgár vallomásai has been defined as autobiographical. This piece of information is offered for Finnish readers for example in an article of Hannu Launonen^[1340] as well as in the after words^[1341] of Mietteiden kirja^[1342] and Kynttilät palavat loppuun.^[1343] As Tuomo Lahdelma (2001), in outlining the main features of Márai's production, notes that autobiographical, confessional way of writing has become a 'real trademark' of Márai, he is in fact serving readers with this kind of interpretation and definition of the writer, and thus the code of reading Márai's production through the life-text^[1344] is being set.

But then again, to get back to J.L. Austin, a reader needs to be willing to participate in the speech act, i.e. willing to believe the writer in his act of confessing, and play along. In addition, the one committing the speech act must be sincere. This brings us to the problematic question of writer's intention. In autobiographical writing the intention is, I think, in the convention which creates the illusion of truth in reception processes if and when readers have this special competence regarding genre of autobiographical writing. Thus, diaries can be defined as intentional in this respect because of the autobiographical pact which exists due to the convention: the "intention" of the genre of autobiographical writing is to reveal its writer's true reality, to reflect 'lifeworld'.^[1345] The pact and the convention can be rejected but both of them are present in the negation as well because resisting is possible only when the one who is resisting knows what is expected of him and is thus capable of choosing between the given position, and rejecting it.

However, when the book is classified as a novel, for example, the relation between its world and the author's life-text is more ambivalent, even somewhat absent - unless there are paratexts in which the writer is classified as a confessional author and/or readers are given facts about the writer's life that seem to appear in one way or another also in the non-factual texts of the author in question (in the form of story lines or thematic factures, for example). Through these factors, then, the meaning-potent and a sort of a cause and effect relation between these two "texts" or worlds can be set. In some cases, due to the choices made, this can lead into a reception process of trying to understand merely life through a text and not the other way around, let alone concentrating solely on the primary text: the book.

New criticism belongs to the history more than to the present-day of literary scholarship, and the Author is not so dead anymore.^[1346] It must also be noted that New Criticism's point of view and its conception of 'intentional fallacy' has later been challenged by a conception according to which it is equally problematic to treat a text as if it had never been written by anybody in the first place, an approach which could be called 'fallacy of the absolute text'.^[1347] There are also, of course, compromises between these two extremes: one can contextualize a text in other ways besides seeking the intention or reading a literary text through its writer's biography. Thus, comparing the primary text to other texts, including life-text, is now allowed and even recommended. However, when reading something as confessional or autobiographical, paratexts, and other sources that mediate the definition of an author as a confessional writer or some book as autobiographical to new reading generations, are to be considered essential: they create a horizon that affects the reception process.

Reading texts through different codes increases the amount of information one can receive in the reception process. According to D. W. Fokkema^[1348] (1984) there are codes that determine the text and the better a recipient knows them and can decode them, the more information he or she will be able to elicit from a text. The codes are linguistic code, literary code, generic code, period code or group code and the idiolect of the author.^[1349] Fokkema considers the fourth code as the most important one when writing literary history but curiously in some cases, for example in Finland as Finnish literary historian Hannu K. Riikonen notes, the fifth code, the idiolect of the author, has traditionally been of the greatest interest as literary historians have paid great attention to authors' biographies.^[1350]

What is interesting now is the question whether autobiographical writing should be seen as a genre - in which case recognizing it would be decoding the generic code - or if the notion of some book as autobiographical is decoding the fifth code. Further, it might perhaps be better to separate it from the idiolect and call it the sixth code, biographical code, because although Riikonen considers concentrating on biography of an author as examining the fifth code, this way of interpreting is often more than looking into the personal style of a certain author: the focus is not solely on the texts written by the writer but also on the texture of life as well as the texts written about the writer. To answer my question, in the case of diary, notions of confession and autobiographical writing are natural since diary is a genre the conventions of which bring the act of confessing into picture. However, when the question of confession and autobiographical writing is taken up in the case of interpreting a novel, the emphasis is on decoding the fifth and sixth code, or to put it in a more pointed way: in an interpretation in which the relation is being set between the text and the life-text, an act which requires investigations in the author's biography. In some cases this might turn the act of interpreting into reductionism which may not increase the amount of information recipient can receive but - because of concentrating mainly on one code alone - decrease it.

But has Márai's production been an object of 'reduction-orientated' reading? I do not think so. As a matter of fact, picture of Sándor Márai's production seems to be quite colourful as he is described as a many-sided writer. As examples of Finnish reception, Tuomo Lahdelma (2003) and Seppo Järvinen (2003) describe Márai as essayist, aphorist, columnist, novelist, journalist, sad humorist, and Stoic. In his critique, Järvinen presents a short biography of Márai in which the author's suicide is mentioned, a fact that might be considered as a piece of irrelevant information when interpreting literature. Suicide is mentioned also in the above mentioned Tuomo Lahdelma's (2001) after word as well as Susanna Fahlström's (1993) article on Márai. In the latter, the emphasis is on Márai's production as immigrant/emigrant literature, and his life is described as tragic because of his constant moving from a country to another one which led to losing his original home and therefore also, in certain respect, his 'self'. These choices made in paratexts presumably also affect the future readings of the author's production. However, the facts concerning his life are not given in a way that would imply interpreting Márai's production through his life-text only: other "texts" are used as referents too, especially stoic philosophy, devotional literature, emigrant literature, as well as works of authors such as Gyula Krúdy, Dezső Kosztolány, Robert Musil, Stefan Zweig, Joseph Roth and Joseph Conrad. Texts and contexts are in balance and inseparable from each other.

Looking into literature from reception-orientated point of view, it can be stated that meaning potential becomes actualized in the reading act, and a text is always interpreted in the context of reality. Raymond Williams (1977) emphasizes in his Marxism and Literature that categories such as literature versus the reality are artificial as literature is not just ideological or aesthetic but both. Thus, one can further make the conclusion that no confession is just about reality but receives its aesthetic mode of being as well when becoming literature.

According Hayden White (1987, 2001a, 2001b), the process of selection when telling about history, or about reality in general, and turning real events into textual representation - a narrative - fictionalizes history although from traditional historiography's view point it is supposed to merely reflect it. Thus, it could be stated that a confession is more a mode of telling and reading than a mirror of truth. Similarly, interpretations take place in the context of reality but this can happen in various ways. When one is looking into a text in the light of such paratexts that offer a recipient an autobiographical reading scheme, one easily sees the text in and through this light. It is, of course, possible to change one's position, to step in the shadow, the negation of the suggested reading scheme whatever it may be. But a shadow is a sign of its opposite, and rejecting the position that conventions or common interpretations are offering, happens always in relation to them.

Conventions set limits regarding the interpretation process but they are also a resource: meaningful reception process overall would not be possible without models, frames, and horizons, some kind of pre-knowledge (see Jauss 1970). Knowing that the quotation in the beginning of this article is from a diary of Sándor Márai, adds to the process of understanding the text fragment: This is the writer speaking, not a fictional character. This is a man during his last years of living, a solitary man whose wife and all comrades have passed away. This is a writer who claims having lost his faith in literature - and still keeps on writing. And when saying this and all the things above, this present article becomes a paratext that affects further readings and maybe, somewhat paradoxically, even strengthens the possible route of reading Márai's production in the light of his life-text - among other texts, I hope.

ANHAVA, Martti (2004) Totta puhuen, Helsinki, Otava.

ANTAL, L. (1944) "Sándor Márai", Valvoja 38:3, 100-108.

AUSTIN, John L. (1962) How to Do Things with Words?, Cambridge, Harvard University Press.

BARTHES, Roland (1995) The Death of the Author, in Seán BURKE, Authorship: From Plato to Postmodernism: A Reader, Edinburgh University Press, 125-130.

BROOKS, Peter (2001) Troubling Confessions, Chicago & London, The University of Chicago Press.

CULLER, Jonathan (1975) Structuralist Poetics, London, Routledge & Kegan Paul.

FAHLSTRÖM, Susanna (1993) "En tragisk utvandring: om Sándor Márai och hans dikt Likpredikan (Halotti beszéd)", Horisont 40:6, 40-42.

FOKKEMA, Douwe W. (1984) Literary History, Modernism, and Postmodernism, Amsterdam/Philadelphia, John Benjamins Publishing Company.

FOSTER, Dennis A. (1987) Confession and Complicity in Narrative, Cambridge, Cambridge University Press.

GANNETT, Cynthia (1992) Gender and Journal. Diaries and the Academic Discourse, New York, University Press.

GENETTE, Gerard (1987) Paratexte, Frankfurt, Campus.

JAUSS, Hans Robert (1970) Literaturgeschichte als Provokation, Frankfurt am Main.

JÄRVINEN, Seppo (2004) "Surullisen humoristin mietteitä".
In http://www.kiiltomato.net/?rcat=K%E4%E4nn%F6skirjallisuus&rid=750
(Retrieved December 28, 2006.)

KROHN, Eino (1944) "Vakava draama kansanteatterissa", Valvoja 38:1, 35-36.

KIHLMAN, Christer (1971) Ihminen joka järkkyi, Helsinki, Tammi.

LAHDELMA, Tuomo (2001) "Sándor Márai - tunnustuksellinen kirjailija", in Sándor MÁRAI Kynttilät palavat loppuun, Jyväskylä, Atena.

LAHDELMA, Tuomo (2003) "Sándor Márain meditaatiot", in Sándor MÁRAI Mietteiden kirja, Atena, Jyväskylä, 177-184.

LAUNONEN, Hannu (2001) Epäilyttävä kotimaa nimeltään maailma: uudelleen löydetty Sándor Márai kuvaa mennyttä Eurooppaa ja maanpakolaisen tuntoja, Suomi-Unkari 21:4, 10-11.

LEJEUNE, Philippe (1989) On Autobiography, translation Katherine LEARY, University of Minnesota Press.

MÁRAI Sándor (1990) A gyertyák csonkig égnek, Budapest, Akadémiai. (First published in 1942.)

MÁRAI Sándor (1991) Vendégjáték Bolzanóban, Budapest, Akadémiai. (First published in 1940.)

MÁRAI Sándor (1992) Az Igazi, Budapest, Akadémiai. (First published in 1941.)

MÁRAI Sándor (2002) Egy polgár vallomásai, Budapest, Európa. (First published in 1934.)

MÁRAI Sándor (2002) Napló 1984-1989, Budapest, Helikon.

RICOEUR, Paul (1976) Interpretation theory: discourse and the surplus of meaning, Fort Forth, Texas Christian University Press.

RIIKONEN, Hannu K. (1989) Koodien merkityksestä kirjallisuushistoriassa, in Liisa SAARILUOMA (ed.) Kirjallisuushistoria tänään, Helsinki, SKS, 155,164.

WHITE Hayden (1987) The Content of the Form. Narrative Discourse and Historical Representation, Second impression, Baltimore and London, The Johns Hopkins University Press.

WHITE, Hayden (2001a) The historical text as literary artifact, in Geoffrey ROBERTS (ed.) History and Narrative Reader, Routledge, 221-236.

WHITE, Hayden (2001b) Historical emplotment and the problem of truth, in Geoffrey ROBERTS (ed.) History and Narrative Reader, Routledge, 375-389.

WILLIAMS, Raymond (1977) Marxism and Literature, Oxford, Oxford University Press.

VEIT ZITA

Übersetzungen ungarischer Dramen -
Vermittler der ungarischen Kultur

Das Theater, als das in der zweiten Hälfte des 19. Jahrhunderts neben der Presse wichtigste Leitmedium in Mitteleuropa, spielt im Prozess der Kulturschaffung und -vermittlung eine wesentliche Rolle. Dabei repräsentieren übersetzte Bühnenwerke einerseits die Ausgangskultur, andererseits weisen sie nach postkolonialen Ansätzen jedoch stark auf die "Empfangssituation" der Zielkultur übersetzter Werke hin. Daher sind in die Analyse der Kultur vermittelnden Rolle von Dramenübersetzungen nicht nur die Texte (das Original und dessen Übersetzung), sondern auch der gesellschaftliche, wirtschaftliche und soziale Kontext sowie die aufkommenden Machtfragen und die (trans)nationalen Netzwerke der Vermittler einzubeziehen.

Aus diesem Grund ist es für die Untersuchung literarischer Texte unumgänglich, nicht nur den Text an sich, sondern auch den Kontext mit all seinen Komponenten zu analysieren. In Anlehnung an Pierre Bourdieu sind die Akteure und das literarische Feld im Feld der Macht zu untersuchen.^[1351] Dies soll im Folgenden am Beispiel des Wiener Verlegers, Schriftstellers und Übersetzers Leopold Rosner, einem wichtigen Kulturvermittler innerhalb der Habsburgermonarchie, ausgeführt werden.

Leopold Rosner (1838-1903) steht durch seine Herkunft und Jugendjahre in enger Verbindung mit der urbanen Kultur Ungarns. Er wächst im kulturell heterogenen Pest auf und "wurde von seinen Angehörigen - einer alten Buchhändlerfamilie - gleichfalls für diesen Beruf bestimmt".^[1352] Im Alter von nur 18 Jahren erscheinen seine Beiträge in der Wiener Theaterzeitung sowie im Wiener Theaterblatt.^[1353] Er will aber über das Theater nicht nur schreiben, sondern auch selbst auf der Bühne stehen. 1858 debütiert er in Pressburg/Pozsony und wird bald darauf ans Carl-Theater nach Wien engagiert, wo er unter Nestroys Direktion bis 1860 wirkt.^[1354]

1861 beginnt er in der Buchhandlung von Johann Baptist Wallishausser als Angestellter zu arbeiten. Bei diesem k. k. Theaterverlag kann er früh selbstständig agieren und bald übt der gelernte Buchhändler eine leitende Funktion aus.^[1355] Zugleich ist Rosner auch für die Hofbuchhandlung am Hohen Markt verantwortlich, wobei ihm beide Positionen weniger ökonomisches als symbolisches Kapital einbringen. Er lernt beispielsweise Grillparzer kennen und knüpft lebenslange Freundschaften mit Schriftstellern, Schauspielern und Künstlern.^[1356] Neben seiner sorgfältigen Tätigkeit für die Reihe Wiener Theater-Repertoir verfasst er mehrere Bühnenwerke und übersetzt aus dem Französischen, aber auch aus dem Ungarischen, wie zum Beispiel Werke von Mór Jókai und József Eötvös für den Wanderer.^[1357] In dieser Zeit arbeitet Rosner auch an der Erstellung des Biographischen Lexikons des Kaisertums Oesterreich mit, wobei er die Artikel über ungarische Schriftsteller und Wiener Vorstadtdichter und -schauspieler verfasst.^[1358]

Das Jahr 1871 ist für Rosners weiteren Werdegang bedeutend - er gründet im ersten Bezirk Wiens seinen eigenen Verlag. Das Gründungskapital des Verlags besteht in erster Linie aus dem bei Wallishausser erworbenen symbolischen Kapital, wogegen es mit dem ökonomischen eher schlecht bestellt ist. Allerdings kann er seine Kontakte zu Wiener Theaterdirektoren, Schauspielern und Schriftstellern sehr wohl zu seinem wirtschaftlichen Vorteil nutzen. An das für die Firmengründung benötigte Geld gelangt er über ein anderes Netzwerk, das ihm als Mitglied der Freimaurerbewegung offen steht.^[1359] Er gehört nicht nur den Freimaurern, sondern auch der Künstlervereinigung Schlaraffia an, deren Mitglieder, Literaten und Angehörige der Bühnenwelt sich in seiner Buchhandlung treffen.^[1360]

In der zweiten Hälfte des 19. Jahrhunderts ist Rosner nicht nur durch seine Tätigkeit als Verleger ein wichtiger Akteur der Kommunikation zwischen Bühne und Publikum, sondern er befindet sich als Vermittler auch an der Schaltstelle zwischen Literaten und Bühnen^[1361] sowie zwischen SchriftstellerInnen und dem Lesepublikum.^[1362] Rosner präsentiert sich aber auch durch das Verlegen von Werken, die nicht der offiziellen, staatlichen Linie entsprechen, als Vermittler zwischen den in der österreichischen Reichshälfte der Monarchie verbotenen Freimaurern und dem Staat.^[1363] Auch andere politisch nicht erwünschte Werke werden erst durch ihr Erscheinen in Rosners Verlag einem größeren Lesepublikum bekannt. Neben politischen und ökonomischen Schriften veröffentlicht Rosner literarische und literaturwissenschaftliche Werke. Sein Interesse gilt dabei nicht nur der profitablen Belletristik, auch lyrische, dramatische sowie literatur- und theatergeschichtliche Werke sind in seinem Sortiment zu finden.^[1364] Rosners Wirken liefert dem literarischen Leben Wiens in den letzten drei Jahrzehnten des 19. Jahrhunderts - und nachwirkend darüber hinaus - bedeutende Akzente.^[1365]

Seine Position als Vermittler zwischen Kulturen zeigt sich auch dadurch, dass er gute persönliche Beziehungen zu zahlreichen jüdischen Literaten und auch zur Wiener Kultusgemeinde pflegt, obwohl er aus der Kultusgemeinde austritt und zum Katholizismus konvertiert.^[1366] Als Verleger achtet Rosner einerseits auf das qualitative Erscheinungsbild der Bücher, andererseits auf niedrige Preise bei den Broschüren und Heften, um ein größtmögliches Lesepublikum zu erreichen.^[1367] Diese Verlagspolitik betrifft auch die Publikationen der Übersetzungen ungarischer Bühnenwerke.

Schon im Rahmen seiner Tätigkeit für die kaiserlich-königliche-Hoftheater-Buchdruckerei von Wallishausser betreut Leopold Rosner von 1861 bis 1871 die in unregelmäßigen Abständen erscheinende Reihe Wiener Theater-Repertoir redaktionell. Allerdings kann er diese Publikationsreihe für dramatische Aufführungstexte im eigenen Verlag weder weiterführen noch erwerben, weshalb er 1872 eine eigene Reihe für Theatertexte mit dem Titel Neues Wiener Theater gründet. Zu dieser Zeit ist es üblich, dass die Texte der neuen Bühnenwerke, die den Hauptbestandteil der Premieren sowohl der Vorstadtbühnen als auch des Hoftheaters bilden, vom interessierten Publikum im Buchhandel erworben werden können.^[1368] Für die Forschung bilden diese Reihen nicht nur die Quellensammlung mittlerweile oft vergessener Theaterstücke, sondern sie sind wichtige Belege für die Kooperationen zwischen Theater und Verlag sowie zwischen Verleger und Übersetzer, und geben somit Auskunft über gesellschaftspolitische Ereignisse.

Wie tragen diese Theater-Publikationsreihen zur Kulturvermittlung bei? Während in den Ausgaben des Wiener Theater-Repertoirs neben Originalausgaben deutschsprachiger Autoren vorwiegend Übersetzungen aus dem Französischen, Spanischen, Italienischen, Polnischen und Dänischen verlegt werden,^[1369] erscheinen in der Reihe Neues Wiener Theater hauptsächlich deutschsprachige Originale und neben Übertragungen aus dem Französischen auch übersetzte ungarische Bühnenwerke. Französische Stücke bilden in beiden Reihen den Großteil der Übertragungen, was auf die lange, historisch gewachsene Sonderstellung der französischen Sprache und Literatur in der Monarchie zurückzuführen ist.

Wie lässt es sich aber erklären, dass Rosner ungarische Theaterstücke in seiner Reihe veröffentlicht? Das Neue Wiener Theater erscheint von 1872 bis 1887, also erst nach dem Ausgleich von 1867. Die staatlich vorgegebene politische Kooperation mit Ungarn im Rahmen der Doppelmonarchie wirkt sich auf das gesellschaftliche und kulturelle Leben aus und führt zu politischen Diskussionen. Wie von Kerekes bereits nachgewiesen, kommt es zum Beispiel in dem von der Regierung subventionierten Pester Lloyd, einem Leitmedium der damaligen Zeit, kurz nach der Jahrhundertwende zu einem Anstieg der Übersetzungen ungarischer Romane.^[1370]

Ein gesteigertes Interesse an ungarischen Stücken ist auch beim Theater beziehungsweise bei publizierten Bühnenwerken zu beobachten. Auf der Bühne des Burgtheaters sind die allerersten ungarischen Bühnenwerke erst nach dem Ausgleich zu sehen. Die erfolgreichsten Stücke sind Dóczis Bühnenwerke, die bis zur Jahrhundertwende insgesamt fast 30 Mal auf der Bühne des Burgtheaters, nun mehr im neuen Haus am Ring, zu sehen sind.^[1371]

In der Reihe Neues Wiener Theater erscheinen in den 15 Jahren seines Bestandes insgesamt 125 Bühnenwerke, überwiegend Bühnentexte deutschsprachiger AutorInnen, aber auch 27 Übersetzungen, davon 24 Übertragungen aus dem Französischen und drei aus dem Ungarischen: Der Kuß von Lajos Dóczi, Die öffentlichen Angelegenheiten von Árpád Berczik und Von 3 bis 4 von Tihamér Almási. Es handelt sich dabei um die ersten Übersetzungen ungarischer Bühnenwerke, die in Wien nach dem österreichisch-ungarischen Ausgleich verlegt werden. In der gesamten Periode von 1848 bis 1867 wird jedoch nur ein einziges ungarisches Lustspiel auf Deutsch publiziert.^[1372]

Im Unterschied zur ungarischen Reichshälfte der Donaumonarchie sind die Autoren der übersetzten Bühnenwerke in Cisleithanien unmittelbar nach dem Ausgleich als Autoren noch weitgehend unbekannt. Die Stücke von Berczik, Dóczi und Almási werden jedoch im Nationaltheater in Budapest aufgeführt. So werden bis zur Jahrhundertwende auf der Bühne des ungarischen Nationaltheaters 18 Bühnenwerke von Berczik, sechs von Dóczi und ebenfalls sechs von Almási inszeniert.^[1373] Alle drei Autoren sind auch als Übersetzer bekannt. Almási und Berczik übersetzen aus dem Französischen,^[1374] Dóczi aus dem Deutschen ins Ungarische (unter anderem Gedichte Schillers und Goethes), aber auch aus dem Ungarischen ins Deutsche (Die Tragödie des Menschen von Imre Madách).

Die drei Autoren sind jedoch nicht nur auf dem literarischen Feld erfolgreich. Ihr berufliches Engagement ermöglicht ihnen ein weitläufiges Netzwerk, das auch zum Erfolg ihrer Bühnenwerke beiträgt. Alle drei Schriftsteller sind Akademiker. Berczik und Dóczi sind Mitglieder der Ungarischen Akademie der Wissenschaften, die Dóczi für sein neoromantisches Stück Der Kuß den Teleki-Preis verleiht; Berczik wird dieser Preis für seine herausragenden Dramen zuerkannt.^[1375] Manche Stücke dieser Autoren werden in Budapest in mehreren Theatersaisonen aufgeführt. Diese erfolgreichen Stücke gibt Rosner in seinem Verlag heraus. Als Übersetzer agieren Dr. Rudolf Tyrolt, Alexander Rosen und Lajos Dóczi selbst. Rosner, der Verleger von Übersetzungen, lässt jedoch nicht nur übersetzen, er übersetzt wie bereits erwähnt verschiedene Werke auch selbst.

Die Auswahl bestimmter Bühnenwerke ist nicht nur von den Sprach- und Kulturkenntnissen eines Verlegers abhängig. Der soziokulturelle Hintergrund dieses Akteurs steuert sein Interesse, sein Bestreben. Findet er dann in diesem neu entdeckten Gebiet, beispielsweise dem der ungarischen Bühnenwerke, auf Grund des Publikumserfolgs in der Ausgangskultur preisgekrönte Werke, kann er selbst mit Erfolgschancen des Stückes in der Zielkultur rechnen. Rosner ist als Kenner und Mitgestalter der Wiener Theaterszene bewusst, mit welchen Gattungen Erfolge zu erzielen sind. Er wählt nicht historische Dramen oder Opern ungarischsprachiger Autoren, sondern präsentiert die ungarische Theaterkunst durch lustige, fröhliche Stücke.

Die Wechselwirkungen der im gesamten Feld agierenden Akteure und Institutionen tragen zu den komplexen Prozessen der Kulturvermittlung bei. Wie Bourdieu es formuliert: "Man muss nur einmal die verborgene Frage stellen, um sogleich zu sehen, dass der Künstler, der das Werk schafft, selbst innerhalb des Feldes erschaffen wird: durch all jene nämlich, die ihren Teil dazu geben, dass er ‚entdeckt' wird und die Weihe erhält als ‚bekannter' und anerkannter Künstler - die Kritiker, Schreiber von Vorworten, Kunsthändler usw."^[1376] Dazu sind auch die Verleger zu zählen, die durch die Auswahl des Repertoires ihres Verlages in ihrem Subfeld in mehrere Richtungen wirken. Durch die Annahme oder Ablehnung eines Werkes kann ein Verleger eine/n Autor/in ermutigen, weitere ähnliche literarische Werke zu verfassen oder eben nicht.

Gleichzeitig ist ein Verleger auch von aktuellen literarischen Strömungen und politischen Diskursen abhängig, genauso wie andere Akteure des jeweiligen Feldes. Durch seinen Habitus kann er sich einen gewissen Freiraum schaffen, jedoch darf die strikte staatliche Zensur in der zweiten Hälfte des 19. Jahrhunderts der Habsburgermonarchie bei Bühnenwerken nicht außer Acht gelassen werden. Lockerungen der Zensur sind in anderen Bereichen der Literatur bemerkbar, auf Grund der wichtigen Position des Leitmediums "Theater" bei Theaterstücken jedoch nicht.^[1377] Gesellschaftskritik darf nur subtil ausgeübt werden, denn die Aufführungstexte werden mehrmals überprüft. Auf der Bühne reicht allein eine Geste, um ein Werk vor oder sogar nach der Premiere vom Spielplan zu nehmen.^[1378] Dies alles führt zu einer inneren Zensur, die bereits die Entscheidung des Verlegers beeinflusst, welche Gattungen und welche Werke verlegt werden.

Leopold Rosner als Verleger befindet sich an der Schaltstelle kultureller aber auch politischer Transferprozesse. Von der ungarischen Kultur stellt er in der Reihe Neues Wiener Theater drei Bühnenstücke erfolgreicher ungarischer Autoren vor, die für das Wiener Publikum die Präsentation ungarischer Bühnenwerke bedeuten, da es sich dabei um die ersten publizierten übersetzten ungarischen Bühnenwerke in Wien nach 1867 handelt. Ob und wie sich die durch den Ausgleich geänderte politische Situation bzw. die gesellschaftspolitischen Diskurse auch auf die textinterne Ebene der aus dem Ungarischen ins Deutsche übersetzten Bühnenwerke auswirken, ist Gegenstand weiterer Untersuchungen.

KATUS ELVIRA

A magyar kultúra bulgáriai terjesztésének egyetemi műhelyei

Bulgáriában magyar nyelv és kultúrát jelenleg a szófiai Szt. Kliment Ohridszki Tudományegyetemen valamint a veliko tarnovói Szt. Cirill és Metód Tudományegyetemen oktatnak. Korábban magyar lektorátus működött a sumeni Konsztantin Preszlavszki püspök Egyetemen, időnként indítanak nyelvtanfolyamokat a várnai Idegenforgalmi Főiskolán is.

Bulgáriában nincs magyar kisebbség, legfeljebb a szófiai egyetem magyar szakán találkozunk egy-két hallgatóval, akinek egyik szülője magyar, ezért valamilyen szinten beszél magyarul. Magyar mint második nyelvi környezetre tehát nem számíthatunk, legfeljebb arra, hogy a vegyes házasságból származó hallgatók, valamint elvétve a bolgár anyanyelvűek is rendelkeznek némi tájékozottsággal a magyar kultúra területén.

A szófiai egyetemen a magyar filológia szak (csak ezen az egyetemen van magyar szak) 2004-ben ünnepelte fennállásának huszadik évfordulóját. Ebből az alkalomból jelent meg az Унгаристика в България című kötet, amely a szak korábbi és jelenlegi oktatóinak, volt hallgatóinak tudományos munkásságát reprezentálja. Éppen ezért a kötetben nyelvészeti, irodalomtörténeti, történelmi és kultúrtörténeti tanulmányokat olvashatunk.

A szófiai magyar szak feladatának tekinti a jól képzett szak- vagy műfordítók, tolmácsok kinevelését. Mindez tükröződik a szak tantervében: a fordításelmélet egy féléves vizsgaköteles kurzus, a műfordítás vagy a szakfordítás pedig két féléves kurzus, szintén vizsgaköteles. A szófiai magyar filológia szak 2006. november 15-én tartott tudományos ülésszakot Превод и култура (Fordítás és kultúra) címmel. A tanácskozáson részt vettek az egykor végzett magyar szakosok, akik fordítással foglalkoznak, és természetesen a szak valamikori és jelenlegi oktatói. Komoly vita alakult ki arról, hogy 2006-ban a magyar szak miként feleljen meg a "piac" követelményeinek. Felmerült a külsősként bevonható szakfordító-oktatók alkalmazásának kérdése is.

Húsz év alatt 80 hallgató végezte el a magyar filológiát Szófiában, közülük a szakon többen is tanítottak vagy tanítanak, egyikük (Liljana Lesznicskova) jelenleg is főállású oktató, a többiek pedig megbízott előadóként oktatnak. A megbízott előadók között ott vannak a Magyarországon végzett történészek: Petar Kamenov, Penka Pejkovszka, Jonka Najdenova irodalomtörténész, továbbá a szintén Magyarországon végzett folklorista Dzseni Madzsarov. A szak főállású oktatói: Indra Nikolova-Markova, Liljana Dimitrova Lesznicskova és Takács Győző, mindannyian nyelvészek és nyelvtanárok, de tudományos és szépirodalmi műveket is fordítanak. Az irodalomtörténet és -elmélet-oktatást megbízott előadók, valamint a Magyarországról kiküldött vendégtanár végzi, jelenleg Szondi György, akinek műfordítóként is elévülhetetlen érdemei vannak a bolgár irodalom magyarra átültetésében és a magyarul kiadott bolgár művek, illetve a bolgárul kiadott a magyar könyvek kiadatásában.

A magyar szak oktatói áldozatos munkájának köszönhetően egyre több, a szófiai magyar szakot végzett műfordító nevével találkozunk a bolgár nyelven kiadott magyar szépirodalmi művek fordítójaként. A 2003-ban megjelent Аве, Ева! című kötetben a magyar szerelmi líra gyöngyszemeit találjuk a népköltészettől a mai magyar költőkig. A versek fordítói között ott vannak a neves bolgár költők mellett a szófiai magyar szakon végzett fordítók is. A műfordítók új nemzedékeként tartja számon a végzett magyar szakosok közül az Унгарска българистика kötet bevezetőjében Jonka Najdenova Sztefka Hruszanovát, Nikolaj P. Bojkovot, Martin Hrisztovot, Liana Petrovát, Cvetana Ganevát, Neli Dimovát.

Karinthy Frigyes Tanár úr kérem című munkáját Sztefka Hruszanova fordította igen sikeresen bolgárra,^[1379] s ugyancsak ő ültette át (újra kitűnően) Molnár Ferenc A Pál utcai fiúk című regényét.^[1380] Sztefka Hruszanova a szófiai magyar szakon elsőként végzett hallgatókhoz tartozik, nagyon sokat és jól fordít, nevét mint műfordítóét már számon tartják Magyarországon is, gyakran meghívják a balatonfüredi fordítóházba, műfordítói táborokba, tanácskozásokra. A műfordításokat még hosszasan lehetne sorolni, de nem kevésbé fontosak a nem szépirodalmi fordítások.

Martin Hrisztov, aki a szintén a korábban végzett szófiai magyar szakosok közé tartozik, Bibó István válogatott írásait fordította bolgárra, Политика, морал, демокрация címmel jelent meg a kötet 2003-ban 357 oldalon Szófiában.

A Janus-arcú rendszerváltozás (többek között Gergely András, Martonyi János, Schmidt Mária, Tőkéczky László írásaival) 2000-ben jelent meg bolgárul. A kötetet Liana Petrova-Uzunova szerkesztette (az első magyar szakos évfolyamból, jelenleg a Bolgár Köztársaság kereskedelmi attaséja Magyarországon) és a fent már említett fordítók egyike működött közre a magyar szöveg hiteles átültetésében.^[1381]

Nikolaj P. Bojkov, aki Szófiában kezdte és a Debreceni Egyetemen fejezte be magyar szakos tanulmányait, jelenleg is tanít megbízott előadóként a szófiai magyar szakon, nemcsak műfordító, hanem esztéta is. A Literaturen vesztnik Szófiában megjelenő irodalmi hetilap külső munkatársa, például a folyóirat 2006. évi 8. számában olvashatunk tőle nagyon alapos elemezést Mészöly Miklós Magasiskola című regényének bolgár fordításáról.^[1382]

E rövid beszámoló keretében sajnos, nem tudom ismertetni a kiemelkedő műfordítói és fordítói teljesítményeket, melyeket nagyrészt a szófiai magyar szak működésének köszönhetők.

A fordítók képzésében még egy nagyon lényeges tényezőre kell figyelmet fordítanunk. Valamikor még a szocialista együttműködés idejében a két ország megegyezett abban, hogy a szófiai magyar szakosok egy tanulmányi éven keresztül a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen tanulhatnak. A későbbiekben ugyan elfelejtették az egyezményeket megújítani, de a Debreceni Egyetem lovagias alapon továbbra is fogadta még egy ideig a hallgatókat. Az utóbbi években az aktuális magyar minisztérium (OM, OKM) a bolgár hallgatókat vagy Pécsre, ritkábban Budapestre küldi egy tanulmányi évre. Ennek óriási a jelentősége az ifjú egyetemi hallgató világról kialakított képének és a magyar kultúráról kialakított elképzelésének alakulásában. Így a magyar államnak is köszönetet mondhatunk azért, hogy Bulgáriában felnövekedett egy ilyen tehetséges fordító nemzedék.

Természetesen, a szófiai magyar szakosok között is akadnak "pályaelhagyók". A fent már említett kereskedelmi tanácsos viszont megtartotta a magyar filológia és az oktatás iránti érdeklődését. 2005 tavaszán befizette az egyik szófiai magyar szakos oktató részvételi díját a XV. Magyar Alkalmazott Nyelvészeti Kongresszusra. Aki nem a volt, keleti blokkból érkezett, az nyilván nem érti, erre miért volt szükség. Egyszerűen azért, mert a részvételi díj a bolgár kolléganő fizetésének majdnem a fele (nem a díj magas, hanem a bolgár fizetések alacsonyak), s még magyarországi tartózkodásának költségeit nem is számoltuk. Ugyanakkor a szófiai magyar szakos nyelvész kolléga az ötnapos kongresszusi részvétellel szakmailag rengeteget nyert, s ezt később kutatásaiban és az oktatásban is hasznosítani tudja.

Arra is van példa, hogy valaki a közgazdasági főiskolát és a szófiai magyar szakot is elvégezze. Milena Damjanováról van szó, aki a szófiai magyar szak titkára és megbízott előadója, tolmács, fordító, a bolgár-magyar közgazdasági szótár összeállításán fáradozik.

Volt már a budapesti bolgár nagykövetségnek olyan kulturális attaséja, aki a magyar szakot is elvégezte a szófiai egyetemen. Olyan magyarként, aki elég sűrűn került vele munkakapcsolatba, elmondhatom, hogy sokkal nagyobb hozzáértéssel látta el feladatát, mint egy karrier-diplomata, akinek csupán egyik állomáshelye Budapest.

A végzett magyar szakosok, dolgozzanak bármilyen szakterületen, igyekeznek kapcsolatot tartani a magyar kultúrával. Figyelemmel kísérik a bolgárul megjelenő magyar szépirodalmat, az egyre ritkábban előforduló magyar filmeket, magyarul leveleznek magyarországi barátaikkal, ha tehetik, szívesen töltik szabadságukat Magyarországon. Szerencsés helyzetben vannak a szófiaiak, ők látogathatják a szófiai Magyar Intézet programjait.

Fentebb már említettük, majdnem húsz évig folyt magyar nyelvtanítás a sumeni egyetemen. Homályba vész, hogy melyik fél mondta fel az együttműködést, Sumenben azonban történelmi okokból (Kossuth-emigráció) hagyományai vannak a magyar kultúra ápolásának, kétévente rendeznek országos vers- és prózamondó versenyt a bolgár és a magyar irodalomból (bolgár nyelven), már több mint harminc éve.

A veliko tarnovói Szt. Cirill és Metód Tudományegyetemen a 2002/2003-as tanévben kezdte meg munkáját a magyar lektorátus, amelynek egyetlen oktatója van, a Magyarországról kiküldött vendégoktató, akinek látszatra könnyű dolga van, hiszen fakultatív magyarnyelv oktatás folyik. Megítélésem szerint éppen ezért felelősségteljesebb a lektor feladata, hiszen itt Bulgária közepén a magyar kultúra terjesztésének mindig elérhető közelségben lévő egyedüli kompetens képviselője.

A veliko tarnovói egyetemen a magyar lektornak készen kell állnia arra, hogy bármilyen, a magyar kultúrát, mai Magyarországot érintő kérdésre válaszolni tudjon, de legalább azt meg tudja mondani, hová forduljon, hol keresse személyesen, telefonon vagy interneten a választ a kérdező. Az egyetemen kerestek már többször magyar nevek átírásának kérdésében (szerencsére, ennek a kérdésnek jó ismerője vagyok, de bolgár nyelvű szakirodalomra is fel tudtam hívni a figyelmet), másik kolléga a magyar verstan iránt érdeklődött, az EU-integráció magiszteri programban pedig három alkalommal is tartottam előadást az EU-tagállam Magyarországról, bolgár nyelven (ez utóbbi feladat komoly felkészülést igényel).

Megkerestek már szemestakarmány magyarországi eladásának ügyében is - megadtam a szófiai magyar kereskedelmi képviselet (nem így hívják őket, de ha holdingot emlegetek, az illető azt hitte volna, hogy félretájékoztatom) telefonszámát. Szófiában nyilván pontosan informálták a lehetőségekről.

2003 őszi szemeszterétől tanítok a Veliko Tarnovoi Egyetem magyar vendégoktatójaként. Óráimat Magyar nyelv és kultúra címmel hirdetem meg, a nyelvet és kultúrát egységes egészként kezelve a tanórák keretében is. Bármelyik magyar mint idegen nyelv tankönyvet vesszük használatba, mindegyik lehetőséget és nyelvi eszközöket kínál a tágabban értelmezett kultúra közvetítésére. A Magyarországról kiküldött lektor már jelenlétével is a magyar viselkedési kultúra hordozója, s ezt munkájában és magánéletében mindig szem előtt kell tartania. A magyar beszéd illemtanát (verbális és nem verbális elemeit) már az első nyelvórától kezdődően folyamatosan kell átadni. Rendkívül fontos, hogy a magyar lektor ismerje a nyelvtanulók viselkedési kultúráját és beszéd illemtanát, így tud ugyanis kellő figyelmet fordítani az egyezésekre és a különbözőségekre.

A magyar naptári ünnepekről és a nemzeti évfordulókról a nyelvtanítás folyamán is meg kell emlékezni, szerencsésebb esetben DVD-t vagy videót is tudunk vetíteni (nem a technikai feltételek hiányoznak, hanem a megfelelő vetíteni való). A rendelkezésünkre álló eszközök ugyanis vagy turisztikai szempontúak, vagy még a szocialista együttműködés korában készültek, amikor a húsvéti locsolkodás mint néprajzi elem szerepelt mindenütt, de például a Mindenszentekről szó sem esett. Bulgária a keleti kereszténységhez tartozik, ők is megemlékeznek a halottaikról, de a Mindszentekről és a Halottak napjáról szóló információ hallgatóimnak tökéletesen új ismereteket adott. Ebben az esetben nemcsak arról van szó, hogy kulturális tudnivalókat közvetítettünk, de arról is, hogy gyakorlati ismeretet adtunk át - ne tervezzen a bolgár magánember, üzletember, közéleti ember november 1. körül utazást Magyarországra, kivéve, ha az ünnep hangulatára kíváncsi.

A Magyar nyelv és kultúra I és II tantárgyak végre kreditértékkel rendelkeznek, három tanulmányi éven keresztül tartó kitartó munkám eredményeként. Ajánlott irodalomként e tárgyakhoz két könyvet jelöltem meg, Szávai János franciáról bolgárra fordított Magyarország (történelem és kultúra)^[1383] rövid kötetét és Nemeskürty István A magyar kultúra évszázadai^[1384] című művét. Szávai János ugyan francia anyanyelvűeknek írta könyvét, de itt Bulgáriában utoljára 1968-ban jelent meg Unger Mátyás és Szabolcs Ottó Magyarország története (Rövid áttekintés)^[1385] - s ez a munka ma már nehezen érhető utol. Nem szabad elfeledkeznünk arról sem, hogy a mai egyetemi hallgató nem szeret hosszú tudományos munkákat olvasni, különösen akkor nem, ha nem a fő szakjáról van szó. Interneten keresi az információkat és nem a könyvtárba szalad olvasni, azaz nagyobb az esélye annak, hogy elolvassa Szávai János rövidebb könyvét.

Indítottam az egyetemen kurzust Bevezetés a magyar nyelv és civilizáció tanulmányozásába címmel is. 120 órában, két szemeszterre hirdettem meg a tanfolyamot. Helyi tapasztalataim irányították a figyelmem arra, hogy az itteni hallgatók nem akarják magukat lekötni éveken át a magyar nyelv tanulásával, viszont szívesen megtudnának többet a mai Magyarországról, a magyar nyelvről, a viselkedési normákról, "kicsit" megtanulnának magyarul.

Ilyen ismeretanyag beépítése 120 órába igen nehéz feladat. Meggyőződésem, hogy e tárgyhoz tankönyvet a Balassi Bálint Magyar Kulturális Intézet 43 külföldi vendégoktatói helyére nem lehet készíteni. Az átadandó ismereteket ugyan meg lehet határozni mint ideális célkitűzést, de a 43 vendégoktató hely nemcsak abban különbözik egymástól, hogy egyik helyen magyar filológia szak van, másutt pedig magyar lektorátus, hanem abban is, hogy az adott nyelvterületen milyen igényeknek kell megfelelni.

A 120 órás tanfolyam keretében 90 órát fordítunk a magyar nyelv olvasási és kiejtési normáinak elsajátítására, valamint a magyar nyelvtani minimum tanulmányozására. Az így megszerezhető nyelvismeret arra elegendő, hogy a hallgatók felismerjék a magyar beszédet, írott szöveget és a "turista nyelv" alapszintjén boldoguljanak magyarul. A fennmaradó 30 órában civilizációs (interkulturális) ismereteket kell bolgár nyelven átadni. Egy-egy óra alapos felkészülést igényel, hiszen komplex ismertanyagot közvetítünk.

A magyar történelmet például semmiképpen sem célravezető a honfoglalástól napjainkig időrendben, eseményről eseményre tárgyalni. A történelmi ismeretek átadása az adott hallgatói csoport érdeklődésétől is függ. Természetesen a magyar történelem sorsfordító eseményeit mindenképpen tanítanunk kell. Erre kiváló alkalmat nyújtanak nemzeti ünnepeink és a különböző évfordulók is. Feltétlenül figyelemmel kell lennünk azonban a magyar-bolgár kapcsolatok történetére Szent István korától (első uralkodónk testvérhúga Sámuel bolgár cár fiának, Radomirnak volt a felesége) újkori történelmünkig. Szerencsére a kapcsolattörténetnek bolgárul is megfelelő szakirodalma van.

Kultúrtörténeti szempontból fontos a bolgár hallgatókat megismertetni a magyarországi történelmi vallásfelekezetek kulturális szerepével. A bolgár egyetemi hallgató ismeretei ugyanis legfeljebb a katolicizmusig terjednek, sokan meglepődnek, hogy Magyarország nem tisztán katolikus ország.

A magyar irodalomról kialakítandó kép megformálásához az oktatónak néhány irányadó gondolaton kívül arra kell felhívnia a figyelmet, hogy a magyar irodalom klasszikusaitól a kortárs magyar irodalomig szép számú szerző olvasható bolgárul. Jonka Najdenova kutatásai szerint^[1386] 1944-ig összesen 100 magyarból fordított önálló kötet (ebből 60 szépirodalmi) jelent meg Bulgáriában, ezt követően azonban 2000-ig már közel 700 magyar könyvet fordítottak bolgárra. A magyar irodalom klasszikusai javarészben az 50-es évektől jelentek meg bolgárul. Nemrégiben jelent meg például Kertész Imre Sorstalanság és Kaddis a meg nem született gyermekért című munkája, Márai Sándortól pedig az Egy polgár vallomásai.

A szocialista együttműködés korában kiadott magyar könyvek (köztük a klasszikusok) a bolgár közkönyvtárakban is fellelhetők, az utóbbi 15 évben megjelent magyar könyvek már korántsem jutnak el az olvasóhoz a könyvterjesztés szervezetlensége következtében.

Magyar irodalomtörténetet is olvashatunk bolgárul, Jonka Najdenova összeállításában 1995-ben jelent meg a Панорама на унгарската литература (A magyar irodalom körképe) első része, 2002-ben pedig a XX. századot is magában foglaló második rész. Jonka Najdenova állította össze az Унгарската книга в България. Библиография (1882-2000)^[1387] című kötetet, amely kitűnő tájékoztatást nyújt a magyar irodalom bolgár nyelvű tanulmányozásához.

A Bevezetés... tanításához értékes támaszt nyújt az oktatónak A magyarságtudomány kézikönyve,^[1388] a Pannon enciklopédia CD pedig kitűnően használható a tanórákon, megerősíti az oktató által elmondottakat.

A veliko tarnovói magyar vendégoktató a magyarul nem tanuló kollégák, doktoranduszok kezébe is tud érdekes és értékes olvasnivalót adni. A Balassi Bálint Magyar Kulturális Intézetnek köszönhetően a lektorátus könyvtárában (összesen 126 kötet) megtalálható az akadémiai kiadású Erdély története angol fordításban^[1389] a bolgár történész kollégák nagy megelégedésére. Örülhetünk az érdeklődésnek, így legalább megismerhetik a kollégák a magyar történészek Erdéllyel kapcsolatos álláspontját.

A The Poetry of Hungary,^[1390] valamint az A cultural history of Hungary^[1391] köteteket is gyakran kölcsönzik az angolul olvasó kollégák. Bibó István Összegyűjtött munkái is olvashatók bolgárul,^[1392] - doktorandusz kolléga kezébe adtam, hivatkozik rá munkájában. A Bulgáriában nemrégiben kiadott könyvek a szófiai Magyar Intézet adományai, a magyar lektorátus ugyanis nem rendelkezik a szükséges eszközökkel, nem tud könyvet vásárolni Bulgáriában.

A magyar vendégoktató Veliko Tarnovóban helyesen teszi, ha a magyar kultúra terjesztését a város irányába is folytatja. Ez a város Bulgária fővárosától 250 km-re van, a szófiai Magyar Intézet messze van. Már elődöm, Hász Magdolna is ezt az utat járta - középiskolások előtt mutatta be Magyarországot, verseket fordított magyarról bolgárra. 2004 márciusában az akkor még működő Bolgár-Magyar Kulturális Kör kezdeményezésére megünnepeltük nemzeti ünnepünket a Nadezsda Művelődési Központban. Segítettem a program összeállításában, egyetemei hallgatóim verseket mondtak - nagyon sok érdeklődő volt, a helyi újság is írt az eseményről. 2004 áprilisában ugyanitt ünnepeltük meg a magyar költészet napját, s egyben bemutattuk az Аве, Ева! címmel megjelent magyar szerelmi líra kötetet.

2004 április végén a már említett sumeni Országos Előadói Versenyen két tarnovói egyetemi hallgató (a lektor ösztönzésére vettek részt a versenyen) harmadik díjat nyert. 2004 májusában a veliko tarnovói egyetem aulájában könyvkiállítást rendeztünk a közelmúltban bolgárul megjelent magyar könyvekből, valamint az Országos Bolgár Kisebbségi Önkormányzat kiadványaiból. A könyvkiállításról közvetített a helyi tévé is.

2005 őszén a veliko tarnovói Emilian Sztanev Irodalmi Múzeum előadótermében A történelmi vallásfelekezetek szerepe Magyarország kulturális fejlődésében címmel tartottam videó vetítéssel és hangkazettával illusztrált előadást. 2006 tavaszán a veliko tarnovói Megyei Könyvtár olvasótermében mutattam be a Petőfi Irodalmi Múzeumot DVD, videó és internet segítségével. 2006 decemberében a Forró ősz a hidegháborúban címmel vetítettünk dokumentumfilmet angol és német felirattal. A DVD-t a Balassi Intézettől kaptuk, s tekintve, hogy olasz, román és szlovák felirat is van hozzá, a tavaszi félévben még sor kerül néhány vetítésre az olasz, román és szlovák szakos hallgatók előtt.

A fent leírtakból levonhatjuk azt a tanulságot, hogy az adott nyelvre lefordított magyar szép- és szakirodalomnak óriási jelentősége van a magyar kultúra terjesztése szempontjából. Jó fordítások viszont csak akkor születnek, ha jó fordítói gárdával rendelkezik egy nemzet. A jó fordítók, valamint a magyar kultúra irányában elkötelezett szakemberek képzésében döntő szerepe van a szófiai egyetem magyar szakának, kisebb, de nem elhanyagolható mértékben a veliko tarnovói egyetem magyar lektorátusának.

SIMONA KOLMANOVÁ

Plagizálható-e a nemzeti identitás?

A magyar irodalom 19. századi cseh fordításait kutatva megállapíthatjuk, hogy az 1860-as évekig kevés nyomuk van, ezt követően viszont megváltozik a helyzet. A hatvanas évek cseh sajtójában már rendszeresen találkozunk magyar fordításokkal, bár ezeknek csupán kis része jelent meg később könyv alakban. Elsősorban Jókai és Petőfi műveit ültették át szívesen, de találkozunk Kisfaludy Károly vagy Garay János írásaival is. (Tanulmányom csak az első két szerzővel foglalkozik.) A fordítók közül Josef Nosek és Karel Tůma tevékenységét kívánom itt kiemelni, valamint a szépíróként ismert Alois Vojtěch Šmilovskýt. Az a közös bennük, hogy a mai értelemben vett fordítói munka mellett nem idegenkedtek különféle adaptációktól, szokatlan tartalmi módosításoktól, sőt a direkt plagizálástól sem. Bizonyára jó szándékkal úgy döntöttek, hogy a magyar irodalomból merítve hozzájárulhatnak a cseh irodalom gazdagításához.

A konkrét művek ismertetése előtt szólnék néhány szót a fordítók életútjáról. Josef Nosek (1829-1899) Růžena Nasková színésznő és Helena Malířová írónő apja, aki mozgalmas, meglehetősen zaklatott életet élt. 1845-től filozófiát és fizikát tanult Prágában, később Leitmeritzben teológiát. 1848-ban bekapcsolódott a prágai forradalmi eseményekbe, majd jogot is hallgatott, de tanulmányait nem fejezte be. Az 1850-es években egy darabig a temesvári rendőrigazgatóságon kapott állást, s ekkor megfordult Magyarország különböző vidékein is. Később többször letartóztatták, amikor illegálisan próbált kijutni Varsóba, vagy más alkalommal az uralkodóház megsértéséért. Katonai szolgálatot teljesített a monarchia különböző részein. Az 1860-as években ismét hivatalnokként kereste a kenyerét, s ehhez az időszakhoz fűződik irodalmi munkássága is.^[1393] Karel Tůma (1843-1917) ismert liberális újságíró volt, 1863-tól a Národní listy egyik szerkesztője, 1869-1870 között bebörtönözték. A haladó ifjúcseh párthoz tartozott, melyet 1883-1893 között a parlamentben is képviselt. Jelentősnek mondható irodalmi tevékenységéből elsősorban történelmi és életrajzi tanulmányait szokás kiemelni, valamint az általa 1871-ben kiadott első cseh Petőfi-kötetet (Básně A. Petőfiho), amelyet néhány vers kivételével maga fordított.^[1394] Alois Vojtěch Šmilovský (1837-1883) leginkább a kisváros és a falu életét ábrázoló prózaíróként lett közismert. Verseket is írt, közülük sokat megzenésítettek. Nem ismeretes, hogy komolyabban érdeklődött volna a magyar irodalom iránt.^[1395]

Az első Jókai-fordítások már az 1850-es évek végén feltűnnek a cseh irodalmi lapokban. Az 1860-as évekből, amikor egyre több műve kezd megjelenni, a cseh hungarológia elsősorban két "regényét" szokta kiemelni: a Szegény szegények (Ubozí chudáci) és az Ókori római regény (Starořímský román) című műveket.^[1396] Az első minden valószínűség szerint a Szegény gazdagok fordítása,^[1397] a másik - a címben szereplő műfaji megjelöléstől eltérően - viszont nem regény, hanem a Carinus című kispróza, amit maga Jókai az alcímben 'históriai novellának' nevez. A cseh fordító címválasztása itt bizonyára a mű tematikai és időbeli behatárolását igyekezett megkönnyíteni. A novella ugyanis az ókori Rómában játszódik, a keresztényüldözés idején. A cseh fordítást az eredetivel összevetve megállapíthatjuk, hogy Nosek - eltérően néhány más munkájától - híven tolmácsolta a magyar szöveget. A fordítói hűség szempontjából érdekesebb az Egy magyar nábob adaptációja, amelyet nyugodtan nevezhetünk plágiumnak.^[1398] A magyar változat könyvalakban az Ifjú cseh címmel jelent meg 1870-1871-ben, korábban már publikálásra került a Říp című lap szépirodalmi mellékletében. A könyv címlapján az a felvilágosítás olvasható, hogy "Jókai nyomán J. R. dolgozta fel". A "J. R." monogram mibenlétéről itt nem lehet többet megtudni, de számos jel arra utal, hogy Josef Nosek személyét rejti. Egyrészt az egyik írói álnevének (Josef Ryba) kezdőbetűiről lehet szó, másrészt ez az azonosítás tartalmi és stilisztikai szempontból is alátámasztható. Ami az Ifjú cseh tartalmát illeti, a "fordító" az Egy magyar nábob szövegét az adaptáció szellemében kezelte, vagyis - a regény cselekményét cseh közegbe ültette át, és a cseh irodalmi-kulturális elvárásoknak megfelelően módosította. Az Ifjú cseh tehát Csehországban játszódik az 1860-as években. Jelen írásomban csak egy igen lényeges eltérést szeretnék kiemelni: a nemzeti(ségi) szempontot. Természetesen Jókai is használja ezt a motívumot, viszont - nem a nemzeti(ségi) gyűlölködés szellemében! Éppen ezért kifejezetten szembeötlő a cseh író értelmezői eljárása, mivel az adaptációban a cseh nemzetiségű szereplők gyűlölete a németekkel szemben nagyon is kidomborodik, több helyütt explicite kimondásra is kerül. Miközben az Egy magyar nábob a nemzeti önszemlélet szempontjából elsősorban önkritikára ösztönöz, a cseh adaptáció az önkritikát ugyan teljes mértékben nem tünteti el, de a bűnöst a maga körén kívül - a német elemben - keresi, és találja meg.

Josef Nosek sajátos fordítói műve összefüggésbe hozható a szerző 1869-ben publikált többrészes cikkével, amelyben a nemzeti(ségi) szempontot immár a magyar-szlovák viszonyra alkalmazza. A szlovák magyarként^[1399] (Slovák Maďarem) című írás a magyarországi pünkösdi szokásokról szól, felhasználva Jókai regényének Pünkösdi király című fejezetét, amelyet apró kiegészítésekkel és módosításokkal aránylag pontosan követ. Ezt a cikket Nosek saját neve alatt jelentette meg, gyakorlatilag párhuzamosan az Ifjú cseh folyóiratbeli közlésével, ami alátámasztja Nosek szerzőségét a Jókai-regényt illetően. S nem mellékes az a tény sem, hogy az Ifjú csehből a Pünkösdi király című fejezet teljes egészében hiányzik.

Nézzük meg közelebbről, hogyan viszonyul a Nosek-féle néprajzi tudósítás az eredetihez. Jókai bevezető mondata helyett ("Tehát ismét itthon vagyunk a kedves, a szegény Magyarhonban.") a cseh szöveg több hosszabb mondatban jellemzi Magyarország földrajzát, a hegyek és a puszta ellentétét, hogy végül személyes élményként előadja a kunmadarasi pünkösdi szokásokat. A történet 1860-ban játszódik, a szerző a nábobot "főispán úrnak" nevezi, a komikusnak ható magyar neveket részben szlávosítja (Vojnič Miška z Báčky, Antunovics Laczi, Szuszics Lájos). A pünkösdi szokások és az ünnepség leírása viszont elég pontos fordítás. Az egyetlen tartalmi eltérést a már említett nemzeti elem hozzáadása jelenti: Az új pünkösdi királyról, akit a helyi lakosok nem ismernek, de akit megkedvelnek, kiderül, hogy szlovák. (Nosek betoldásait aláhúzással emelem ki.)

"... fehéren lobogó ingén keresve sem lehetne találni egyetlen foltot sem, s kalapját a hosszú árvalányhajjal úgy tudja viselni, mint bármelyik gavallér - csak hogy egy kicsit akadozik a magyarban: de ez jól áll neki."^[1400]

Miután az ismeretlen győz, a nábob a következő párbeszédet folytatja vele:

"Hogy hívnak, öcsém?" - kérdezte a királyt.

"Malý Mihálynak, szolgálatjára, nagyságos uram."

"No, te Malý Miska, te derék fiú vagy. Te megtetszettél nekem. De a neved nem tetszik; hát te szlovák vagy, érződik nyelveden; de "a tóth [sic!] nem ember".^[1401] (A szlovák nem ember). A mai naptól Kis Mihály leszel, érted? Mármost te esztendeig pünkösdi király leszel, ugye? ... És ha egy esztendő múlva legyőznek?...

"Akkor megint visszamegyek Nádudvarra, csikós és szlovák leszek, mint eddig."^[1402]

A további beavatkozás hű marad az időbeli aktualizáláshoz. Jókai művének az 1825. évi pozsonyi országgyűlésről szóló részét Nosek Pestre, 1860-ba helyezi, de a szöveg mondanivalóját megőrzi, igaz, némi kiegészítéssel: "... más szellem kezdte átjárni a magyar társadalmat. A vad magyarok politikával foglalkoztak."^[1403] A nemzeti(ségi) szempont a fejezet végén ismét előkerül, mivel Nosek ezt a befejezést fűzi hozzá: "Így lett Malý Michal csikósból, aki eredetileg szlovák volt, magyar nemes: Kis Mihály de Almásfalva. Aki nem hiszi, utazzon el Magyarországra, és személyesen győződjön meg szavaim igazáról."^[1404] Az irányzatos adaptáció eredményeként jól látható tehát, hogy a cseh nemzeti érzés elmélyítésén munkálkodó Jókai-fordítások nem csupán a német, de adott esetben a magyar elemmel szembehelyezkedő identitáspolitika céljait is szolgálták.

Petőfi-fordításokkal a cseh sajtóban már a költő életében találkozunk (1846), de az érdeklődés fokozódása az 1860-as évekre tehető, amely szorosan összefügg a Bach-korszak lezárultával felélénkülő politikai és kulturális tevékenységgel. Mint már említettük, Karel Tůma az eredetileg folyóiratokban megjelent fordításainak nagy részét 1871-ben kötetben is kiadta Petőfi Sándor költeményei (Básně A. Petőfiho) címmel. Az itt szereplő versek aránylag pontosan adják vissza a magyar szöveget, így a minket érdeklő sajátos adaptációk kérdését csak részben érintik. Az ebben az időszakban született Petőfi-fordításokból két vers kívánkozik kiemelésre: a Ha férfi vagy, légy férfi..., illetve Az apostol ihlette Utolsó éjszaka című költemény.

Mint ismeretes, a Ha férfi vagy, légy férfi... eredetije öt nyolcsoros versszakból áll, versképlete x a x a x b x b, szótagszáma 7 6 7 6 8 6 8 6. Ezek a verstani tényezők - a tartalommal összhangban - minden versszakot két részre osztanak. Ezt a tendenciát érvényesíti Tůma fordítása (Mužem buď! - Légy férfi!), aki tíz négysoros versszakra osztja a költeményt, a verssorok általában nyolc szótagból állnak. Megőrizte a rímképletet és a jambikus lejtést is, annak ellenére, hogy a magyar nyelv számára a jambus sokkal természetesebb és gyakoribb, mint a cseh nyelv esetében. A plagizálás szempontjából sokkal érdekesebb Šmilovský Buď mužem! (Férfi légy!) című adaptációja, amely 1867-ben jelent meg a Světozor nevű folyóiratban. Petőfi neve itt nincs feltüntetve. Nagy valószínűséggel feltételezhetjük, hogy Šmilovský a folyóiratban közölt Tůma-fordítással ismerkedett meg, s ezt saját neve alatt átköltötte. (A Tůmáéval való rokonítást sok formai megegyezés is alátámasztja, mint például a nyolcszótagos verssorok). Šmilovský verse hat kilencsoros versszakból áll, a refrént "férfi légy!" az első verssor helyett a kilencedikbe helyezi át. Rímképlete a b a b c c d d, tehát itt is megfigyelhető a kettéosztás tendenciája, amit viszont a tartalmi szempont erősen gyengít (tudniillik nem találjuk itt az absztrakt és a konkrét belső oppozícióját). Összegezve elmondhatjuk, hogy az eredeti vers motívumait nagyjából - bár más sorrendben - megőrizte, de szükségesnek tartotta a versnek a hazafias gondolattal való kibővítését, amint azt az utolsó, Šmilovský által hozzáírt strófa bizonyítja. Ebben a nemzet iránti hűséget és az utódok hálás imádságait nyomatékosítja. A versben szereplő többi motívumot (akarat, bátorság, tettrekészség, hit, tisztesség, méltóság, elvszerűség) a felebaráti szeretethez és az ezzel harmonizáló hazafiassághoz közvetlenebbül rögzíti.

Az ideológiai elemek leszűkítése szempontjából különösen érdekes Karel Tůma Utolsó éjszaka című költeménye, amely Az apostol I-III. énekének alapmotívumaiból építkezik, s ezeket a maga szűkebben vett nemzeti sorskérdéseihez igazítja. Miközben az eredeti költemény nyitóképe városi környezetben játszódik, Tůma egy magányos kunyhóba helyezi át a cselekményt. A képlet ugyanaz: kétgyermekes, a legnagyobb nyomorban élő család, a szobában járkálva töprengő, belső monológot folytató családfő, aki erkölcsös és szabad ember akar maradni. Ez a törekvése azonban összeegyeztethetetlen a társadalmi elvárásokkal - elveihez ragaszkodva nyomorba taszítja családját. A főhős azzal az érzéssel küszködik, hogy a továbbiakban már képtelen egy idegen nemzet elnyomása alatt élni, s ezért családjával együtt el akarja hagyni hazáját. Ez a döntés további kételyeket szül: szabad-e gyermekeit hontalan földönfutók sorsára juttatni? Az eredetitől eltérően a cseh vers szabályos: tíz versszakból áll 'a b b a c d c d e f e f' rímképlettel. A verssorok tizenegy szótagúak. Eszmei mondanivalóját tekintve tehát ebben az esetben is a szabadság és az elnyomás motívuma köré szerveződik a vers jelentése, ám a cseh változat az általános emberi perspektívák helyett a nemzeti (etnikai) szempontot, a hazafiságot és a nemzeti sérelmeket állítja előtérbe.

Ma már elég jól dokumentálható, hogy a kiegyezés körüli évtizedekben a magyar irodalomból elsősorban Petőfi és Jókai gyakorolt maradandó hatást a cseh irodalmi köztudatra. Petőfi népszerűsége kezdetben a népies zsánerkép és a szilaj erőt tükröző puszta-romantika egzotikus külsőségeiből táplálkozik, de Jan Neruda ráérzett már a magyar költő szabadságszeretetéből fakadó demokratizmusára is. Jókai ugyancsak egy erőre kapott nemzet írójaként érinti meg a cseh olvasót, de a "magyaros" divat mellett népszerűségét "az előkelő világ szimbólumai: a nemesség, a mágnás családok, a sikeres vállalkozók képe" is táplálja.^[1405] Jókai kivételes sikere ugyanakkor azzal is magyarázható, hogy olvasmányos regényeivel a cseh irodalom bizonyos hiányosságait is pótolta. A plágium határát súroló, esetleg kifejezetten annak minősülő adaptációk ugyanakkor élesebben mutatják, hogy a magyar irodalom bizonyos műveinek fordítása a cseh identitás erősítését is szolgálta, s a hazaszeretet ébresztése mellett a "német világgal" való szembehelyezkedés nacionalista értelmezéséhez nyújtott segédanyagot.

SPICZÉNÉ BUKOVSZKI EDIT

Miért magyar "Az angol beteg"?

A kultúrák találkozásának, sőt együttélésének korában nagyon nehéz meghatározni, mi az, hogy idegen, mit jelent az, hogy más. A fogalmakat a közelmúlt történései (balkáni háborúk, rasszizmus, felgyorsult migráció, terrorizmus) új, sokszor félelmetes tartalommal töltötték meg. A kultúrakutatás, amely felhasználja és integrálja a társadalomtörténet, szociológia, antropológia, történetírás módszereit és eredményeit, már régóta igyekszik választ adni ezekre a kérdésekre. Jelen vizsgálódásunkban azt kutatjuk, hogy az irodalomtudomány hogyan tud hozzájárulni a kultúrakutatáshoz, illetve az utóbbi hogyan hat megtermékenyítőleg az irodalomra, az irodalmi művek recepciójára.

Mindnyájan átéltük már azt az érzést, amikor külföldön járva magyar szót hallunk és honfitársainkkal találkozunk. Ez a laikus rácsodálkozás és otthonosság-érzés vett némileg tudományosabb fordulatot, amikor az angolszász regények magyar vonatkozásait kezdtem el kutatni és gyűjteni. A kérdések, amelyekre választ kerestem, a következők: az angol és amerikai kortárs prózai művekben felbukkanó magyar fő-, és mellékszereplők hordoznak-e valami többletet a szöveg és a befogadás szempontjából azáltal, hogy magyarok? Egyéni és szándékosan kiválasztott figurákról van-e szó, vagy a figura egy sztereotípia sugalmazásának eszköze? Miféle asszociációk fűződhetnek az olvasóban az adott szereplőhöz? Van-e külön funkciójuk ezeknek a szereplőknek a történetben? Találkozunk-e esetleg ezekkel a szereplőkkel magyar művekben is? Hogyan járul hozzá az önmagunkról kialakított képhez az a mód, ahogyan mások látnak minket?

A kiindulópontot a posztkoloniális irodalomelméletből kölcsönzött centrum-periféria fogalom szolgáltatta. Most tekintsünk el attól a ténytől, hogy a világ irodalmának hagyományos centrum és periféria felosztása tovább már nem állja meg a helyét, a Harold Bloom-féle nyugati kánont egyre többen és több szempontból megkérdőjelezik, az új angol nyelvű posztkoloniális irodalmak saját szempontjaik érvényesítését és értékeik képviseletét sürgetik. Mégis felmerül a kérdés, hogy mi motiválja a volt centrum alkotóit arra, hogy a volt periféria felé forduljanak, és onnan merítsenek ihletet. Nos, a túlnyomórészt kortárs irodalmi példák, amelyeket vizsgálok, nem minden előzmény nélkül valók.

A magyar irodalom és kultúra külhoni hatástörténetének, ihlető erejének vizsgálata sorában a legismertebb példa a James Joyce műveiben fellelhető magyar vonatkozások feltárása. Az Ulysses főhősének, Stephen Dedalusnak az apja, Leopold Bloom szombathelyi születésű magyar ember volt, és az Ír Baráti Társaság, a helyi lokálpatrióták és a Joyce-kutatók jóvoltából meglehetős kultusza van. A magyar-ír történelmi párhuzamok (két, szabadságáért elszántan küzdő kis nemzet harcai) több irodalmi művet is ihlettek. Talán a legismertebb W. B. Yeats balladája Rényi Ferencről.^[1406]

Írország önállóságért vívott harcában többször is megjelenik Magyarország mint példa. Arthur Griffith, aki "az ír politikai reneszánsz vezéralakja,"^[1407] számos magyar témájú cikket írt a United Irishman című lapba, sőt könyvet is, amely 1904-ben jelent meg és három kiadást is megért.^[1408]

Bényei Tamásnak Az ártatlan ország című, az 1945 utáni angol irodalmat bemutató könyvéből is tudjuk, hogy a háború utáni angol irodalom bővelkedik kelet-európai szereplőkben, mintha a háborús tapasztalattal az angoloknak rányílt volna a szeme a tőlük távolabb létező valóságra. Regénybeli szerepük szerint vagy az angol ártatlanság éles kritikáját jelenítik meg, mint például Jan Brod, a közép-európai zsidó menekült Doris Lessing Retreat to Innocence (1956) című regényében, Lavin János, a Painter of Our Time (1958) című John Berger-regény szereplője, vagy az angol stabilitás és értékrend felforgatói, az idegenség megtestesítői, mint a kelet-európai szereplők Agatha Christie A Murder is Announced (1953) című krimijében, akiket mindenki első számú gyanúsítottnak vél a gyilkossági ügyben.^[1409]

Különböző nemzetek, sőt nemzetkarakterológiai típusok fordulnak elő a jellegzetes angol terméknek számító kémregényekben is, gondoljunk csak Graham Greene, Ian Fleming, John Le Carré könyveire. A hidegháborús szembenállás légkörét jelenítik meg ezek a művek. Ezt a tradíciót folytatja Alan Furst, sikeres amerikai író, akinek regényei a második világháború időszakában európai és balkáni helyszíneken játszódnak.

A regény 1938-ban játszódik Párizsban, főhőse Nicholas Morath, magyar arisztokrata emigráns. Az első világháborúban lovastiszt volt és Trianon után Párizsban telepedett le. Megélhetését egy nagybátyja által rábízott reklámiroda bevételei biztosítják, de mint kiderül, igazi feladata nem az iroda vezetése, hanem nagybátyja, János Polányi diplomata titkos megbízásainak teljesítése. Hamis útlevelekkel sok izgalmas kaland során ment ki embereket a nácik által megszállt területekről. Természetesen nem hiányzik a fordulatos kémregényekben megszokott szerelmi szál sem, minden adott ahhoz, hogy egy izgalmas, jó könyvet olvashassunk. A kritikusok is így gondolhatták, mert a regény számos kritikai elismerésben és díjban részesült, egyenesen az emblematikus Casablancához hasonlították méltatói. A szerzővel készült interjúból megtudhatjuk, hogy a mű megírását alapos történészi búvárkodás előzte meg. Bevallása szerint árnyalni szeretné azt a monolitikus képet, amely a világháborúról a mai nemzedékben kialakult, és ehhez jó eszköznek tűnik az úgynevezett mikrotörténelem-írás. Műveiben egyszerű, átlagos emberek kerülnek nem mindennapi helyzetekbe, akikből névtelen hősök válnak, ugyanakkor lehetőséget adnak arra is, hogy egy kicsit más szemszögből - alulról, belülről -, a kisember felől is láthassuk a történelemkönyvek lapjairól ismert eseményeket. Az amerikai kiadás térképet is közöl, hogy segítse az olvasó tájékozódását, és a szerző további irodalmat ajánl a téma iránt érdeklődőnek. (Arthur Koestler, Eric Ambler, Christopher Isherwood regényeit elsősorban.) Ami a mi kutatási szempontunkból érdekes: a szerző szándékosan választott magyar szereplőket, és az ő párbeszédeikből feltárul az olvasó előtt az 1938-1939-es évek konspirációtól és félelmektől terhes légköre. Sok magyar utalás, nevek, események, írók, politikusok, szokások sorjáznak a cselekményben, amelyek az autentikusság érzetét keltik, és persze magyarázatok is, amelyek az amerikai olvasók tájékozódását segítik. Azzal az esettel állunk szemben, amikor teljesen máshogy olvas egy művet egy más kultúrából érkező befogadó, és más az üzenet egy európai számára. A közvetlen háborús tapasztalatot csak leírni lehet, de elképzelni nem, mint ahogyan ezt sokan megállapították például a holocaust kapcsán.

Here is your uncle's friend in Budapest, to be known as a senior police official. He states that as of 10 March, evidence points to intense activity among all sectors of the nyilas community. Neelosh - her voice was determinedly neutral. It meant the Arrow Cross, pure hitlerite fascicts. (Furst, 23.)

Úgy tűnik, a magyar történelem más meghatározó eseményei, az 1956-os forradalom és a rendszerváltás is ihletforrásként szolgált kortárs szerzők számára.

A meghökkentő cím arra az angolban és magyarban egyaránt meglévő szólásra utal, amellyel a nagyon rossz és reménytelen helyzeteket szoktuk leírni: "down a coal mine under the frog's ass", vagyis a béka feneke alatt.

Az immár sokkötetes és díjakkal elismert sikeres író első könyve ez, amelyet magyar származása - szülei a forradalom idején vándoroltak ki -, Magyarországon töltött újságíró évei és a forradalom emléke előtti tisztelgés szándéka ihletett.

A regény fájóan ironikus ábrázolása a forradalom előtti magyar állapotoknak. Fischer nemcsak szüleitől és olvasmányélményeiből merített anyagot, hanem 1988-1990 között maga is Magyarországon élt.

A regény 1955-ben kezdődik, főhősei a Locomotive kosárlabdacsapat tagjai: Fischer Gyuri és Pataki Tibor. Gyuri minden áron külföldre akar szökni, egyrészt, hogy elkerülje a katonai szolgálatot, másrészt mert teljesen tudatában van a rendszer abnormalitásának, abszurditásának. Groteszk, ugyanakkor kétségbeejtően valóságos jelenetek érzékeltetik a kor hangulatát: egy dokumentumfilm kedvéért kirángatják halálos ágyából az öreg paraszt bácsit, Pataki meztelenül kénytelen menekülni az ÁVO irodájából stb. A sors fintora, hogy amikor Gyuri külföldre mehetne, akkor már nem igazán akar, mert szerelmes egy lengyel lányba, Jadwigába, és csak amikor szerelme meghal az utcai harcokban, és a forradalmat az orosz tankok vérbe fojtják, akkor tudja maga mögött hagyni az országot. Az eseményeket 1944 és 1956 között egy lassan felnőtté érő kamasz fiú személyes életén keresztül látjuk. Vajon mi miatt javasolták a regényt az angolok a rangos Booker-Prize-ra érdemesnek? A szerző így nyilatkozott erről: "Egy magyar kosárlabdacsapat az ötvenes években? Kit érdekel ez? Aztán amikor mégis kiadták, kiderült, hogy éppen ez volt benne a plusz, ugyanis nem szólt egyetlen más regény sem az ötvenes évekbeli magyar kosárlabdacsapatokról. Az egzotikum tehát előnyt jelentett."^[1412]

Az elismerés és a siker értékét csak tovább növeli az a tény, hogy az angol és amerikai kiadóknak rengeteg egzotikum - angol nyelven író indiai, afrikai, ázsiai szerzők művei - áll rendelkezésére, amely könyvek esetében még a fordítással sem kell vesződni.

Ilyen posztkoloniális írónak számít Michael Ondatje, akinek regénycímét kölcsönvettem a dolgozatomhoz.

A történet, amelyből Oscar-díjas film is készült, bizonyára sokaknak ismerős. A Líbiai-sivatagban egy bennszülött törzs talál egy repülőgép-szerencsétlenségben felismerhetetlenül összeégett embert, akit megmentenek a haláltól. Papírjai nincsenek, arca összeégett és csak angol akcentusa sejteti származását. Amikor a sivatagi törzsnek már nincs szüksége az idegen tudására (aki vakon is felismeri a fegyvereket), a szövetségesek kórházába kerül, Olaszországban egy villában ápolja Hana, a fiatal kanadai ápolónő. A front elvonultával a kórház kiköltözik, de ők ott maradnak, és tulajdonképpen innen indul és ide tér vissza az a spirituális utazás, amelyet saját múltjuk feldolgozása, identitásuk megtalálása érdekében ők megtesznek. Ebben a regényben válnak igazán plasztikussá és plauzibilissé az általunk a bevezetőben megfogalmazott kérdések (az idegenség és identitás). Hiszen a két főszereplő mellett ott van még Kip, az indiai utászkatona, az ő beilleszkedése és kiszakadása az angol közegből, az angol seregből, és Caravaggio, a tolvaj, a kém, a morfinista számkivetett, aki sehová sem tartozik, más szereplőkhöz való viszonyulásában igyekszik megtalálni saját identitását.

Körülbelül a regény felénél fogalmazza meg Caravaggio a gyanút, hogy a beteg nem is angol, a regény végén pedig már mindenki Almásynak szólítja. Származása fokozatosan derül ki, először csak olyan apró jelekből, mint például, hogy hogyan issza a sűrített tejet. A jelenből a múlt emlékeinek feltárása a közös visszaemlékezés és emlékidézés révén, a beteg naplójának lapjairól, apró mozaikokból áll össze az az egyéniség, aki mindvégig rejtőzködni szeretne. A sivatag arra tanította, hogy ott nem fontos a név, a nemzet, a beduinok között más értékek vannak, mint az európai kultúrkörben. A háború révén ez a két kultúra együtt létezett egy ideig, és a sivatag, ez a szemiotizálhatatlan tér, az abszolút periféria egy időre a centrum figyelmének látószögébe került. Bényei Tamás szerint "Almásy gróf sokáig homályban maradó, olvashatatlan magyarsága a szereplő eldönthetetlenségének, közöttiségének sajátos, kulturálisan kódolt jele."^[1414]

De én el akartam törölni a nevemet és a helyet, ahonnan jöttem. Mire kitört a háború, tízévi sivatag után könnyű volt nekem határokon átcsúszni, nem tartozni senkihez, semmilyen nemzethez. ^[1415] (M. Szász Anna fordítása)

A regény Hana alakján keresztül nagyszerű példáját adja annak, hogyan tesszük magunk számára érthetővé, elfogadhatóvá a másságot, az idegenséget. Kivetítjük rá saját előfeltevéseinket, beleképzeljük a magunk világát, ily módon azonosíthatóvá tesszük.

Hana egész Ázsiát beleképzelné ennek az egyetlen férfinek a mozdulataiba. Ahogy lustán mozog, a nyugodt civilizáció. Katonaszentekről beszél és ő úgy érzi, Kip is közéjük tartozik, szigorú és látomásos, csak a napfénynek ezekben a ritka időszakaiban enged fel isten nélkülivé, könnyeddé... Noha Ázsiából való ember, aki a háború utolsó éveiben angol apákat gyűjtött, és kötelességtudó fiúként követte szabályaikat.^[1416]

A másik oldal pedig, az idegen, a szikh Kip próbál alkalmazkodni, felvenni az őt befogadó közeg szabályait. A háború végén a Japánra ledobott atombomba azonban már túlmegy a számára még feldolgozható és elfogadható határon. Az összeérő, elmosódó határok újra élesekké válnak. Ti és mi. Centrum és periféria. Fehérek és színesek. "Tudja, hogy a fiatal katonának igaza van. Ilyen bombát sosem dobtak volna le egy fehér nemzetre."^[1417]

Az általam vizsgált művek közül mondanivalóját tekintve talán ez a regény a leguniverzálisabb, Almásy nem magyarsága miatt lesz a mű egyik központi szereplője. Ezúttal egy valós személy köré szövődik a fiktív történet. Jelentőséggel bír azonban az a tény, hogy a szereplők mind más nemzetiségűek és más gondolkodásmódot, külön értékrendeket képviselnek. Nemcsak környezetük, de sokszor önmaguk számára is idegennek tűnnek, ami nem elsősorban külsőségekben nyilvánul meg, hanem erkölcsi, értékrendbeli eltérésekből adódik. Hana lelki-szellemi rokonságot érez az összeégett idegennel, már-már beleszeret. Almásy tragikus szerelmi története Katharine Cliftonnal azt ábrázolja, hogy önmagunk elfogadása nélkül másokat sem vagyunk képesek elfogadni.

A berlini fal leomlása után egy évvel, a rendszerváltás zűrzavaros, ugyanakkor izgalmakat és lehetőségeket rejtő időszakában játszódik a fiatal amerikai szerző első könyve. Rögtön a cím meghökkenti az olvasót, hiszen a történet Budapesten játszódik és az öt amerikai fiatal itt szándékozik boldogulni, meggazdagodni, kalandot keresni, az otthoni emlékek-kötelékek elől menedéket találni. Az író remekül ábrázolja azt az időszakot, amikor elég volt, ha valaki beszélt angolul, és volt BA végzettsége, némi tapasztalata a piacról és a demokráciáról, és Magyarországon két kézzel kaptak utána. A szereplők egyike a követségen dolgozott, a másik befektetési tanácsadó, a harmadik PhD végzettségű kutató, a negyedik nyelvtanár, az ötödik újságíró lett az egyik angol nyelvű napilapnál. Egyikük kivételével alig beszéltek magyarul és így kellett idegenként - bár szívesen látott idegenként - boldogulniuk. A főhős, John Price mindvégig Prágába vágyódott, mondván, hogy ott történnek az igazán fontos események. Prága a szimbóluma mindazoknak a dolgoknak, amiről álmodunk, amire vágyunk, de sohasem érhetjük el. Az ő gondolkodásának változásain keresztül láthatjuk, hogyan értékelődnek át az ügyek a mássággal való találkozás során. Price Magyarországon szembekerül egy másfajta életvitellel, kultúrával, más emberekkel, és van annyira intelligens, hogy a felszín alatti folyamatokat is meglátja. Érzékeli, hogy itt minden tele van történelemmel, hogy mint a házak a golyónyomokat, az emberek is magukban hordozzák a múltjukat, és ez valamiféle irigylésre méltó többletet, gyökereket, kötődést jelent. Van a regénynek egy magyar főszereplője is, Horváth Imre, akinek családfáját és történetét az 1848-as szabadságharcig visszamenőleg megismerjük. Az ő személyes sorsa nagyon eltérő gondolatokat és érzelmeket vált ki a vele kapcsolatba kerülő amerikaiakból. Az egyik legelgondolkodtatóbb jelenet, amikor a két amerikai és a magyar az üzleti tárgyalást követően együtt vacsorázik. Személyes témájú beszélgetésükből kiderül, hogy ami az egyiknek életcélt adó tradíció, az a másik szemében megmosolyogni való nosztalgiázás, ami az egyiknek megélt hitté nemesült történelem, az a másiknak értelmezhetetlen és jelentéktelen érzelgősség. Nemcsak a különböző származás okán adódó eltérő értékrend, ha úgy tetszik, másság válik itt rendkívül plasztikussá, hanem a generációs és a mentalitásbeli különbségek is.

But nevertheless, there are those of us from the faraway West, the lucky west, who think of such trials with a certain envy. At least you would know who you were....

And though one sees in many of the Hungarians a natural envy for our wealth, our ease, our pardon from History, still there is, even in the eyes of the defeated, a certain pride that is justifiable.^[1419]

Szóval mindkét fél ambivalens érzéseket táplál a másik iránt, és ezt Phillips ragyogó iróniával mutatja be. Végül is a magyar karakterek nem túl hízelgő képet festenek rólunk (bután vihogó, színészekért rajongó tinilányok, unott pincérek, újgazdagok, hajbókolók), ám bevallása szerint az író mégis rajongott Budapestért, sehol máshol nem érezte azt a szabadságot, amit akkor itt.

Hasonlóan negatív figurákat találunk Katherine Mansfield The Luftbad című novellájában. Az írónő betegsége miatt sokszor volt fürdőben és a fürdővárosi vegyes nemzetiségű társaság egyik alakja magyar. Tekintélyes méretű hölgy, aki nagy hangon dicsekszik, hogy milyen síremléket emelt elhunyt férjeinek. Be kell vallani, hogy ijesztően ismerősnek és jellegzetesnek hangzik... Nos, a példákat lehetne még gyűjteni, és konklúzió levonására nem is vállalkoznék, inkább a további kutatási irányokat vázolnám.

A bevezetőben megfogalmazott kérdésekre nem adható általános érvényű válasz. Annyi azonban bizonyos, hogy a magyar történelem nagy és drámai eseményei, fordulópontjai megihlették a külföldi írókat is. Nem véletlen tehát az az alkotói szándék, hogy magyar helyszínek és szereplők bukkanjanak fel az irodalmi és művészeti alkotásokban. Természetesen ezek szerepének eltúlzása és valamiféle kiválasztottságtudat erősítése hiba volna. Továbbgondolásra és további kutatások kiindulásaként a következő megállapításokat javaslom. Amit a posztkoloniális irodalomelméletből feltétlenül át kell gondolnunk, az az irodalmi szövegekben fellelhető kulturális idegenség tapasztalatának megragadása, ábrázolása: ezen irodalmakban ugyanis frekventáltan vetődik fel ez a kérdés. Nem a különbségek megléte okozza a bajt, hanem ha azoknak értéket tulajdonítunk.

Az interpretáció temporalitása. Minden nemzedék és minden nemzet, sőt minden egyes olvasó másként fogja olvasni ugyanazt a művet. Nemcsak az időbeli eltávolodás helyezhet más nézőpontba egy-egy problémát, hanem az olvasóban meglevő előfeltevések, a témáról való előzetes tudás összessége is. A fentebb említett művek azáltal, hogy magyar eseményeket, szereplőket, helyszíneket vonultatnak föl, mindenképpen hozzájárulnak ahhoz, hogy a nem magyar olvasó ismeretei bővüljenek, rólunk alkotott képe árnyaltabb legyen.

A kultúrakutatás egy érdekes és továbbgondolásra érdemes szelete, hogy miként látnak bennünket mások, és saját identitásunk hogyan formálódik ezen tapasztalat fényében. E kérdés megválaszolásához nyújthat némi támpontot a jelenség irodalmi artikulációjának vizsgálata.

A. SZABÓ MAGDA

A nemzeti identitás és médiumai a XX. századi Franciaországban

I.

A magyarok párizsi és franciaországi jelenlétét erősen meghatározta zivataros történelmünk. Már a Rákóczi-szabadságharc menekültjei is itt találtak menedéket, Batsányi János emléktáblája pedig a franciaországi változások nyomán a megújulásért szövetkező magyar szellemek tragikus sorsát idézi. Széchenyi, Eötvös, Szemere Bertalan és több, Párizst is járó magyarunk már a gazdasági, társadalmi, szellemi élet reform-mintáját és példáit keresik, s levelekben, útirajzokban, újságcikkekben számolnak be tapasztalataikról.

Az elbukott 48-as szabadságharc után a menekült politikusok és hadi emberek tartós vagy időleges otthona lesz Párizs. A De Gérando-özvegy Teleki Emma Vaugirard utcai otthonában Irányi Dániel és Teleki László mindennapos vendég, becsült francia szellemek, közöttük a történész Michelet is beavatottjaivá válnak a magyar forradalom eseményeinek, ami azt is jelenti, hogy a délutáni, esti összejöveteleken szalon-diplomácia formálódik a két nép között. Szemere Bertalan miniszterelnök a naplójában, amelyet nemrégen vehettünk kézbe Albert Gábor és a Felső-Magyarország Kiadó jóvoltából, keserves tapasztalatokról, az emigráns honfitársak egymást is emésztő küszködéseiről tudósít. A "száműzöttek Mekkája", jellemezte találóan Bajomi Lázár Endre a brit birodalomhoz tartozó Guernsey szigetét, ahol a száműzetésben élő Victor Hugo, aki versben köszöntötte a magyar forradalmat, barátságába fogadja több honfitársunkat. Mészáros Lázár egykori hadügyminiszter éppúgy időzött nála, mint nemeskéri Kiss Miklós vagy a két Teleki, Sándor és László. A Teleki Sándor által adományozott cifraszűr ugyan már eltűnt az Hugo-házból, de a másik ékes darabot, díszövét ma is láthatjuk: a magát építésznek is tartó nagy francia kandallója párkányába építette a magyar barát ajándékát.

S ha korábban nem kaptak kegyelmet, az 1867-es kiegyezés után sok 48-as emigráns hazatért, többen tisztes állásokba jutottak. Teleki Emma erdélyi birtokán élte most már az évit, de vissza-visszatért Párizsba, s naplói, fordításai jelzik, hogy ihletet és feladatot is jelentett neki a sok évtizedes franciaországi élet. Párizs varázsa idővel csak nőtt azért is, mert a hazai művészeti élet eszmélésének évtizedeiben, a század utolsó harmadában seregesen utaztak tanulni és tájékozódni. Sokan beiratkoztak a Julian Akadémiára, Munkácsy Mihály műterme pedig még az akadémiai tanulmányoknál is többet jelentett, szalonjában rendszeresen találkoztak Párizs előkelőségei és művészei. Mint Rippl-Rónai életéből is tudjuk, ismeretségek és kapcsolatok szövődtek itt, amelyek szerencsés esetben egyengethették a kezdő művészek további életét. Ismert színházi személyiségeink itt lesték el az otthon is hasznosnak ígérkező megoldásokat, művészi elképzeléseket. A látványos budai spektákulumok mestere, Molnár György, aki Buda bevételét is színpadra állította, Párizsban tanulta a masinériák működését. Felfedezettje, Jászai Mari a Nemzeti Színház művészeként tanulmányozta a Comédie Française stílusát. A nagy korszakteremtő igazgató, Paulay Ede pedig a Népszínház és az Opera megalakulása után repertoárját bővítendő szerzett be könnyed darabokat Párizsból.

Justh Zsigmond naplója, vagy Szomory párizsi regénye hitelesen idézik a kor párizsi magyar világát, a szalonok és a kávéházak légkörét, ahol művészi álmok éppúgy fogantak, mint léha szerencsevadász lovagok meséi. De az egyéni törekvések mellett a közösségé szerveződés igénye is hamar megfogalmazódott. Első jele 1846-tól, a Táncsics biztatására létrejött Párizsi Jótékony Magyar Egylet megalakulásától számítható (amely a 2000. évi, megszűnéssel felérő átalakulásáig létezett Párizsi Kölcsönösen Segélyző Magyar Egylet néven), s melynek rangját jelzi, hogy örökös elnöke Zichy Mihály volt, távozása után Munkácsy Mihály is irányította egy ideig. Neves emberek Párizs-járását említettük, de kevesebbet tudunk és beszélünk azokról a tapasztalatokról, amelyeket a rendszeres párizsi világkiállítások jelentettek. Mert e látványosságok műszaki, gazdasági újdonságokat mutattak be, s ezeket megismerni éppúgy kiutazott a felvidéki nemes, mint a szakmájában előrehaladni kívánó kolozsvári mesterember. Előbbi persze lumpolással is egybekötötte a kirándulást, utóbbi pedig koplalt ugyan, de addig ismeretlen, ellesett fogások birtokában és gépészeti újdonságokkal tért haza.

Aztán már a "kitántorgók" indultak útra: Amerikába bányát és földet művelni hajóztak a kétkeziek, Párizsban a divatszakmák munkásai, szabók, szűcsmesterek, kovácsok telepedtek meg. Ők nem utazgathattak Budapest és Párizs között Ady, Czóbel Béla módjára, nekik műhelyt, vevőkört és szakmai becsületet. kellett teremteni. Ahogy festőink java, Bartók is elismerést, művészi előmenetelt remélt a francia fővárosban. De Ady például fütyült a párizsi halhatatlanulásra; másnapos délelőttjein csak a hazai tanulságok végett böngészte a lapokat előbb Odéon-közeli, később túlparti hoteljében. Szerkesztőségekbe nem járt, írók társaságát nem kereste, s még Rodint sem óhajtotta megismerni Meudonban, hiába csábította Itóka. Adyt említve mondjuk el: a pesti lapok mellett még a Szilágyot is tudósította, jelezvén azt is, hogy vele már műfajjá vált a budapesti és a vidéki lapok Párizs-orientációja a század első évtizedében. Az ő nyomában a műtermekben és a Montparnasse-i kávéházakban informálódó állandó és alkalmi tudósítók tájékoztatják folytonosan a budapesti és a magyarországi nagyérdeműt. Heltai Jenő pedig szívós és leleményes importőrnek mutatkozik, aki tucatjával szerzi be a szórakoztató, érzéki vaudeville-eket. Pest közérdeklődésének ekkor elsősorban a léha Párizs a minta, de az Eötvös Collégium ösztöndíjas diákjai, majd a nyári szabadságra Párizsba utazó fiatal tanárok, Laczkó Géza, Szabó Dezső, Kuncz Aladár a modern francia költészet és próza, a francia szellem megújító erejét kutatják, Kodály Zoltánt pedig Debussy és a modern francia művészet érintette meg életre szólóan.

II.

Az első világháborút, a trianoni omlást követően hatalmas magyar áradat érkezett Párizsba és Franciaországba. Mondhatjuk úgy is, hogy tektonikusan rétegződött az otthoni társadalmi, politikai, gazdasági és szellemi élet. Mert érkeztek nagy számban a Tanácsköztársaság politikai menekültjei, az antiszemitizmus erősödésével fiatal művészek hagyták el az országot, s tömegesen jöttek a hazai munkanélküliek: textilmunkások főként Grenoble és Lyon környékére vagy Elzászba, a bányászok kis kolóniákban Észak-Franciaországba. Párizsban a Renault-nál és más üzemekben jutottak munkához. Ez a tömegesedés változatos közösségi szervezeteket igényelt a fővárosban és vidéken is. Megkezdődött a katolikus és a református gyülekezeti élet és missziós munka, magyar iskolák, művelődési egyletek alakultak. Illyés Gyula a Hunok Párizsban című regényében tényekben gazdagon idézi fel, hogy a kemény munka mellett a nyelvtanulástól a színjátszókörig és a politikai szemináriumig milyen változatos önművelési formákban élte a mindennapokat. S persze az önművelő és érdekvédelmi szervezetekkel párhuzamosan a politikai szerveződés is egyre erősödött. Az Emberi Jogok Ligájának munkáját, a Moszkvából vezérelt kommunista mozgalom tevékenységének összefüggéseit, s benne a Károlyi házaspár szerepét máig nem ismerjük eléggé, ennek levéltári, sajtóbeli tudományos feltárása még kutatókra vár.

A franciaországi magyar munkásság életének elfogulatlan tudományos feldolgozása még szintén várat magára. Bajomi Lázár Endre memoárjaiban, a Párizs, csillagként reszkető és a Párizs nem ereszt című műveiben sok adattal eleveníti fel párizsi munkáslapok, kiadványok, egyletek életét, de súlyos baloldali elfogultsággal sok fontos kérdést hallgat el vagy láttat torz optikában. Többek között ilyen szellemben véleményezi az 1929-ben megépült a Magyar Ház tevékenységét, amely pedig minőségi fordulatot jelentett a párizsi és a franciaországi magyarság életében. Magyar orvosok röntgennel felszerelt korszerű rendelőben fogadták a beteg magyarokat, de helyet adott a Ház művelődésnek, szórakozásnak, sportkörök szerveződtek, énekesek találkoztak. Magyar ház volt ez a Vaugirard utcai épület úgy is, hogy nemcsak politikai érdekek felett jelentett otthont, de a trianoni határokat sem vette figyelembe. A párizsi magyar rendelőben vagy művelődési életben éppúgy otthonra találhatott a vajdasági munkás, mint az erdélyi menekült tisztviselő. Az emigrációs lét másutt is egyesítette a Trianon által szétszórt magyarságot: a református istentiszteleteken vagy a Katolikus Misszió miséin. A vasárnapi szertartások mást is jelentettek, mint hitbéli elmélyülést, mert a találkozások alkalmával értesüléseket cseréltek az emberek: egyik munkahelyet keresett, a másik jobb lakhatás lehetőségét kutatta, a harmadik ingyen ebéd után tudakozódott. Sokan választ és segítséget kaphattak a közös tanakodások alkalmával. Amint a magyar üzletek, vendéglők is a társas összejövetelek alkalmait szolgáltatták, főként a balparti utcácskákban: a rue Dauphine-i könyvesboltban például a hazai újságokat is megvásárolhatták.

A két világháború között született Párizs-irodalomnak sincs még meg a pontos, alapos feltérképezése. Sokan küldtek tudósításokat hazai lapoknak, s előbb-utóbb változatos színekkel és mélységben Párizs-regény íródott a kinntartózkodás élményéből, emlékeiből. Így született például Márai Sándor Idegen emberek-je. Vaszary Gábor egymást követő sikeres regényeiben a léha magyarok krónikáit írta meg. Műfaji tagoltságot is felfedezhetünk, hiszen a hagyományos publicisztika mellett (a vajdasági Tamás István riportkönyvéhez például Kosztolányi Dezső írt bevezetőt) a Párizs-járók a kultúrtörténeti esszé (Kovalovszky Miklós szavával az őrjárat) műfaját is művelték, legmagasabb fokon talán Cs. Szabó László. A hontalanság változatos krónikái születtek: a marseille-i dokkvilágban tengődő magyar éppen úgy felmerül regényben, mint a párizsi kávéházban svindliző alakok. Félszáznál több mű született ebben a korszakban, de számos emlékirat, regény ugyanerről a korról később keletkezik, mint például Illyés Hunok Párizsbanja is 1945 után íródott.

Szűk a tér ahhoz, hogy a második világháború éveit részletesen ismertessük, annyit azonban fontos megjegyeznünk, hogy a magyarság intézményes keretei széthullottak. A református és a katolikus egyház papjai, segítői mérhetetlen erőfeszítések árán járták a magyarlakta vidékeket, erősítették a lelkeket. Az egyház ezekben az években történelmi diplomáciai szolgálatot is betöltött, például Uhl Antal, aki papírokat vitt és közvetített Magyarországra, hogy a franciaországi magyar zsidó üldözötteken segítsen. Az egyház szerepe a világháború befejezését követő hónapokban is kivételes jelentőségű. Sok ezer magyar hadifogoly sínylődött embertelen körülmények között francia lágerekben. Szalay Jeromos atya, illetve a református tiszteletes Kulifay Imre járták a táborokat, vitték a híreket, összeírták a gondokat, s közvetítették a magyar diplomáciának és a francia hatóságoknak.

III.

Feltételezhetnénk, hogy a történelmi fordulattal a hazai demokrácia ígéretében megnyugtatóan működött a magyar külképviselet, s Párizs esetében a Magyar Ház is. Nem így történt: a pártosodás éles jeleit az első pillanattól felfedezhetjük a Ház életében. A személyeskedő harcok mélyén már politikai küzdelmek lappangtak és megkezdődött az egyházi rendezvények kiszorítása is a Vaugirard utcai otthonból. De egy pillanatra, az 1946-os nyári-őszi béketárgyalások heteiben mintha még egység mutatkozna. Követségiek és emigránsok, alkalmi tudósítók és a különböző pártok politikusai - tán a szabadnépes szellemet kivéve -, kétségbeesetten nekifeszültek, hogy próbáljanak mozdítani a nagyhatalmak előre eltervezett békeprogramján, Trianon megismétlésén. Annyi cikk talán sosem jelent meg Párizsról, mint azokban a hetekben. Mindhiába. Párizs újra végzetet jelentett, de egyben menedéket is, mert a kommunisták fenyegető nyomulása elől ezrével menekültek ki fiatal értelmiségiek, művészek.

Mindmáig keveset tudunk a francia rádió magyar adásának történetéről. Itt most csak annyit, hogy a háború után Aurélien Sauvageot-nak, az Eötvös Collégium volt tanárának vezetésével indult adás baloldali elfogultsággal értelmezte az otthoni híreket, s az irányvonal nem változott akkor sem, amikor a hazai kommunista rendszer egyre abszurdabb tényeiről szereztek tudomást. A negyvenes évek végén, amikor a frissen érkezett fiatal politikai menekültek szembesítették az elhangzott anyagokat a hazai valósággal, konfliktus támadt a magyar adás szerkesztőségében. Ennek nyomán Sauvageot eltávozott a vezetői posztról, a rádió pedig a hazai rendszer következetes bírálója lett.

Ha a magyarság szolgálatának 1945 utáni intézményes kereteit vizsgáljuk, azt látjuk, hogy Szabó Zoltán kulturális attasé 1947-1949 közötti munkája, az általa szervezett Csontváry-kiállítással, a modern magyar képzőművészeti alkotások tárlatával és zenei események rendezésével éppúgy jelentős a magyar diplomácia történetében, mint az, amit a franciaországi magyar gyerekek hazautaztatásával, vagy az 1848-as forradalom 100. évfordulója méltó megünneplésének megszervezésével tett. De ezzel hosszú időre megszűnik a magyar állam művelődési, szellemteremtő jelenléte a francia fővárosban.

A Katolikus Misszió sziget és otthon maradt az emigráns magyarság életében. Szalay Jeromos a lelkek vigasztalása mellett francia nyelvű tudományos könyvekkel is igyekszik huszadik századi sorsunkat megvilágítani: kétkötetes munkát írt a trianoni döntés következményeiről, monográfiába foglalta Márton Áron sorsát.

Az ötvenes években a franciaországi magyarság és a hivatalos magyar külképviselet között megszakadtak a kapcsolatok. Híreket váltani és a cselekvés módozatait megbeszélni többféleképp összejöttek az emigránsok legjobbjai. Teleki Emma szalonja huszadik századi változatának is tekinthetjük az egykori párizsi magyar követ, Auer Pál otthonát, ahol havi rendszerességgel összejöttek az emigráns újságírók és politikusok, hogy megbeszéljék a hazai és a nemzetközi politika időszerű eseményeit. Auer az európai gondolat képviselőjeként, jó francia kapcsolatokkal tekintélynek is számított, cikkei neves lapokban, többek között a Le Monde-ban jelentek meg Majd az ő gondolataként és mozgósító ereje jóvoltából avatták fel Ady emléktábláját az Hôtel des Balcons falán 1956 januárjában.

A vasfüggöny tehát Párizsban is működött a magyar hivatalosság és a franciaországi magyarság között, amelynek résnyi emelkedését jelzi az 1953-as hazai fordulat nyomán, hogy 1955-ben és 1956-ban Illyés Párizsba utazhatott, az Állami Népi Együttes Franciaországban turnézott, 1956 májusában a Körhintával magyar film először vett részt a cannes-i filmfesztiválon és ugyanazon év szeptemberében azt a Gara Lászlót nevezik ki a párizsi Magyar Intézet élére, akit az MTI tudósítójaként az ötvenes évek elején hazahívtak, s csak 1955-ben engedtek vissza családjához Párizsba.

Az 1956-os forradalom hatalmas fordulatot jelentett. A francia lapok folyamatosan beszámoltak a magyarországi eseményekről, s alaposan máig fel nem mért belpolitikai mozgás is elkezdődött: a baloldal eszmélését indította el a magyar forradalom eltiprása. Baloldali írók, művészek mellett a francia kommunista munkásság soraiban is először döbbentek rá a szovjet rendszer diktatórikus voltára. A forradalom leverését követően több mint tízezer, főként fiatal értelmiségi talált menedékre, majd később otthonra Franciaországban. Ami azt is jelentette, hogy a velük erősödött magyar emigráció java évtizedekre bojkottálta Párizs kádári intézményeit, nem látogatták a Vörös Házzá lett Magyar Házat és az Invalidusok közelében működő Magyar Intézetet, ahol a két lakásból kialakított intézményben a rendszer által politikailag megbízhatónak ítélt személyek szervezték a zenei, irodalmi programokat egy aránylag szűk körű, a hivatalos Magyarországgal rokonszenvező közönség számára.

Az emigráció pedig a maga fórumaival válaszolt. az Irodalmi Újság Méray Tibor szerkesztésében szívósan képviselte 1956 szellemét. Rezek Román pedig a hatvanas évek közepéig szerkesztette az 1948-ban indított Ahogy lehet című irodalmi lapot, amely színvonalas művészeti tudósításokkal, rangos hazai költők verseivel, a katolikus bölcselet, főként Teilhard de Chardin eszméivel igényt képviselt az emigráció szellemi életében. Kevés előfizető, állandó pénzügyi gondok: az emigrációs folyóirat- és könyvkiadás általános gondja volt, hogy egy szűk szellemi eliten kívül nehéz volt megszólítaniuk a közönséget. Sajátosan igaz volt ez a Magyar Műhely avantgardjára, azzal az ellentmondással, hogy szerkesztői elsőként tértek haza különféle tanácskozásokra.

Az évek múlásával a magyar követség és az Intézet egyre nyájasabban végzi dolgát, de a forradalom megítélésében nincs engedmény. Pedig a negyvenedik évforduló ünnepe, a párizsi magyarság komoly és sikeres rendezvénye, nemcsak politikai, hanem rangos művészeti és tudományos eseménysorozattá vált 1986 őszén. 1988. június 16-án Nagy Imre és mártírtársai emlékművének avatása a Père-Lachaise temetőben nemzetközi méretekben, hatalmas visszhanggal mutatta meg a magyar szervezetek (Az Emberi Jogok Magyar Ligája, a Magyar Szabadságharcosok Szövetsége stb.) erejét.

IV.

Ma a megváltozott körülmények mindent átértékelnek: a kint élő magyarságnak számos lehetősége van arra, hogy kapcsolatot tartson Magyarországgal, akár szellemi, akár a hazalátogatás fizikai értelmében. Ugyanakkor a kinti magyar szervezeteknek is újra kell gondolniuk funkcióikat, hiszen mintha a régi keretek alól kifutott volna az idő.

A történelmi, politikai fordulat után, a megnyílt világban a másik oldalról is időről-időre felvetődik a kérdés: szükség van-e az anyaország kulturális képviseletére, szükség van-e még intézményes formájára, a Magyar Intézetre? Az elmúlt tizenhat esztendőben a magyar hivatalosság részéről többször hangzott el a válasz: luxus a Párizs szellemi központjában 1985-ben megvásárolt, állandó székhelyű Magyar Intézetet üzemeltetni.

Ami bizonyos: a megváltozott világban és nagyon megváltozott lehetőségek között újragondolandó a szerep, a funkció. Egy kulturális intézet elsődleges feladata ma a befogadó ország számára közvetíteni a magyar kultúrát, és Párizsban ezt nagyon erős mezőnyben kell tennie. Fontos, hogy jelen legyünk a világ művészeti fővárosában. Kis nép vagyunk, értékeinket nem szabad a véletlenre, alkalmi kapcsolatok szerencséjére bízni. Szükség van arra, hogy zenei, irodalmi, képzőművészeti múltunknak, jelenünknek, s főként a fiatalok jelentkezésének, tudományos törekvéseink ismertetésének állandó otthona legyen. Személyes tapasztalatom: hatalmas segítség, tekintély-növelő is egy fiatal zenésznek vagy képzőművésznek, ha nemzetének házában, tehát kitüntetett helyzetben találkozhat francia szakemberekkel. S itt alakulhatnak olyan kapcsolatok, amelyek nemcsak egy-egy alkotónak, hanem a hazai művészeti életnek is hasznára lehetnek. Az irodalom területén sincs ez másként, hiszen egy-egy könyvbemutató a kiadókkal és szerkesztőkkel is kapcsolatot, baráti együttműködést ígérhet a jövőre. Egy modern Magyar Intézet akár egy bemutatóterem, bemutatja a nemzet mintakollekcióját a kultúra minden területéről. Amely még a borkultúrát is jelenti, ahogyan ezt egykor Szabó Zoltán is kifejtette párizsi szolgálatára készülődvén.

De ez a reprezentáció nem az államot, hanem az összmagyarságot érinti. Az Amerikában élő magyar zenész éppúgy pódiumot kaphat, mint a vajdasági író, vagy a marosvásárhelyi képzőművész. S ez a szempont a határon túli területek magyar művészeti és tudományos élete számára különösen fontos. Mert a Trianonban magyar területeket nyert országok nem működnek politikai nagyvonalúsággal, hogy a párizsi szlovák vagy román kulturális intézet rendszeresen teret adna országa magyar alkotóinak. Amikor például a franciául megjelenő romániai útikönyveknek szavuk sincs arról, hogy például Marosvásárhelyen a Teleki Téka vagy a Kultúrpalota egyáltalán létezik. A magyar kulturális intézetek nemcsak Párizsban, hanem bárhol másutt, ahol működnek, a több országba szakadt nemzet szellemi, művészeti otthonául szolgálnak. Nem épületbe szorítottan persze, hiszen az Intézet legfőbb feladata immár a közvetítés, azaz a francia igények és a legjobb, legértékesebb kulturális ajánlatok összehangolása. S ebben fontos program a folyamatos felfedeztetés. Csak egy példát említve a több százból: a Ghymes együttes például úgy került a franciaországi magyar év programjába 2001-ben, hogy a rangos fesztivál igazgatója elfogadta a meghívást az Intézet szlovákiai magyar estjére. Ismerve a fesztivál addigi rendezvényeit, az adott évre szóló terveit, tudtuk, hogy fel fog figyelni az együttesre.

Párizs helyzete sajátos a magyar intézetek sorában, hiszen talán itt élnek legnagyobb számban kimagasló magyar szellemi emberek, művészek, akik miközben a befogadó Franciaország kultúráját gazdagítják, hatalmas energiát, tőkét és a francia kapcsolatok kiérlelt, gazdag szövevényét jelentik számunkra is. Az új idők feladatait tekintve az Intézet szellemi törekvését és munkáját talán egy zenemű hangszereléséhez hasonlíthatom: minden fontos hangnak arányosan és tisztán kell érvényesülnie, hogy a dallam erősen és meggyőző erővel szóljon.

ANDREA CARTENY

Romanelli ezredes katonai missziója Magyarországon (1919)

Nagy örömmel tölt el, hogy eme ünnepélyes ülés keretein belül alkalmam nyílik újabb információkat közölni Guido Romanelli ezredes szerepéről,^[1420] amit Budapesten a magyarországi olasz katonai misszió élén töltött be néhány hónap erejéig 1919-ben - először Kun Béla rezsimjével, majd a román megszálló csapatokkal kapcsolatosan. Tevékenysége a "dunai" politika és az olasz "katonai diplomácia" háború utáni ingadozásainak összefüggéseiben vizsgálva, önmagában igencsak ellentmondásos, pont amiatt a nagy jelentőségű szerep miatt, amiben ez a tiszt találta magát, mint a kiegyezés egyetlen képviselője, Magyarország és a magyarok számára történelmi szempontból különösen drámai helyzetekben. Ilyen értelemben, a 900-as évek végi katonai missziókhoz társított "emberséges" jelző teljes mértékben igaz - még az időbeli és történelmi különbségek ellenére is - az 1919-ben Romanelli által vezetett olasz misszióra.

Romanelli vitatott alakja, mely a Magyarország és Románia közti feszültségek középpontjában állt az 1918 őszét jellemző ellenségeskedést követő kissé szorult helyzetben, ismét felmerül a maga összetettségében a nemrégiben kiadott magyarországi misszióról szóló emlékiratok hatására.^[1421] Ebben a különös írásban, amelyet maga a főhős, az Olasz Királyság embere és tisztje, Guido Romanelli ezredes fogalmazott, meglehetősen ellentmondásos eseményekről tesz tanúvallomást - közvetlen kapcsolata Kun Bélával, a magyar bolsevik vezérrel, akit "a magyar Leninnek" is szoktak nevezni, vagy a párizsi béketárgyalás elnökével, George Clémenceau-val folytatott levelezésének gyűjteménye, valamint összetűzése a román parancsnokkal Budapest elfoglalásának idején -, bizonyságot adnak az ő legfőbb céljáról, amelyért azokban a nehéz helyzetekben küzdött: a megállapodások tiszteletben tartása és az emberek védelme, bármilyen nemzetiségűek legyenek is.

Guido Romanelli ezredes a Villa Giusti-i fegyverszünet után visszavonult a Piave folyó partjáról Cataniába. 1919. május 6.-át írunk, mikor a tüzérség és a műszaki alakulatok tisztje parancsba kapja, hogy csatlakozzanak a bécsi fegyverszünet olasz delegációjához. Bécsben találkozik Roberto Segre tábornokkal, az olasz katonai misszió parancsnokával, aki Budapestre küldi és megbízza őt a Tanácsköztársaság el nem ismert magyarországi bolsevik rezsimjével megbomlott szövetség következtében nemrégiben visszavonult misszió vezetésével. Romanelli, tehát valóban a nyertes hatalmak egyetlen képviselője és az egyedüli szövetséges vitapartner Kun Béla oly rettegett szovjet rezsimjével szemben. Kun, a fiatal (33 éves) bolsevik vezér a háború előtt a baloldali szociáldemokraták élharcosaként, Lenin forradalmi Oroszországában formálta ideológiai pályafutását, s ezenközben sohasem nyugvó politikai agitátorrá, valamint a Lenin által alkalmazott ortodox marxizmus követőjévé vált.

Ez az erdélyi magyar zsidó fiatalember nem kevés politikai fondorlattal képes volt kihasználni azt a hatalmi űrt, ami a Károlyi-kormány lemondása után keletkezett, ami az 1919. március 20-ai úgynevezett "Vyx-jegyzék" (vagy "Vyx ultimátum") elfogadhatatlansága miatt következett be; oly módon, hogy elfogadták a kommunisták alárendelt szerepét a szociáldemokratákkal kötött szövetségben, megteremtve a feltételeket egy Szovjet- vagy Tanácsköztársaság felállításához, a szovjet bolsevik modell alapján.^[1422] A miniszterelnökség és a népbiztosok többsége szociáldemokrata volt, de a külügyekért felelős népbiztos pozíciójáról, melyet Kun töltött be, azonnal kiderült, hogy a legfontosabb mind közül, főleg, mert ezen keresztül közvetlen kapcsolatba kerülhetett Leninnel: ez a "testvéries" viszony Lenin rezsimjével valójában a Szovjet-Oroszországgal aláírt szövetségi szerződés által lett szentesítve. A rezsim ereje ezen felül egy "vörös" hadsereg újjászervezéséből is fakad - amely a gyári munkások tömegeinek besorozásán alapult - és amely potenciálisan is képes "visszaszorítani" a jóval a fegyverszünetben megállapított határokon belülre nyomult román és cseh seregeket.^[1423]

Romanelli Kun Bélával való kapcsolata már az elejétől fogva határozottan érzékeny pontnak tűnt és előre meg nem jósolható nemzetközi-politikai visszhangot sejtetett. Már első találkozásuk alkalmával kezdett kialakulni köztük egy "kölcsönös tiszteleten"^[1424] alapuló közvetlen kapcsolat, ami lehetővé tette az olasz tiszt számára, hogy bizonyos esetekben felléphessen nemcsak az olasz, hanem a szovjet rezsimmel összetűzésbe keveredett magyar lakosok érdekeinek védelmében is. Romanelli akkor került a legnehezebb helyzetbe, mikor szembesülnie kellett egy csapat fiatal katona sorsával, akik június 24-én csatlakoztak az "ellenforradalmárokhoz". Többségében a Ludovika Katonai Akadémia kadétjairól volt szó, akik magukhoz ragadták a közszolgálati kommunikáció irányítását, míg néhány "vezéregyéniség" felhúzott nemzeti trikolor zászlóval sorakozott a Duna-parton, de hiányzott Budapest népének a támogatása, így ezt a megmozdulást az éjszaka folyamán a "vörösök" végérvényesen leverték. Ezek után kihirdették a felkelők nyilvános kivégzését Pest egyik fő terén, az Oktogonon. Romanelli ezredes "mint az olasz katonai misszió vezetője, és a szövetséges hatalmak egyetlen képviselője", ahogy ő maga is írta, június 26-án egy rövid szöveget fogalmaz franciául, egyenesen Kun Bélának, a külügyekért felelős népbiztosnak címezve: ebben az olasz parancsnok, határozott és kimért hangvételben emlékezteti a Tanácsköztársaság kormányát, hogy tartsák magukat a genfi egyezmény háborús foglyokra vonatkozó passzusához, amely rögtönítélő bíróság esetén lép érvénybe.^[1425] Ugyanazon a napon Kun Béla egy nyilatkozatban felelt az olasz parancsnoknak: elítélendő az ellenforradalmi megmozdulás - amely Kun szerint kórházak, magánházak és különös tekintettel nők, gyermekek, valamint zsidók ellen irányult -, amitől Olaszországnak is távol kéne tartania magát a "baráti viszonyra" tekintettel, amelyet Magyarországgal ápol. Kun vehemensen, különféle ideológiákkal magyarázva védelmezi a Tanácsköztársaság kormányának reakcióját, s kifejezi nemtetszését az ország belügyeibe bármily módon történő beavatkozásokkal szemben.^[1426] A kommunista vezér felelete, bizonyos tekintetben, még fel is bátorította Romanellit, aki előre látta, hogy a szovjet kormány összetűzésbe fog keveredni az olasz küldöttséggel. Mindennek ellenére a politikai foglyok háborús fogollyá nyilvánításának érdekében az olasz részről történő beavatkozás egyértelmű felerősödése, továbbá a sajtón keresztül folytatott jegyzékváltásaik lehetővé teszik Romanelli számára, hogy kihasználja a nép elégedetlenségét. Az olasz tiszt válasza tartalmaz egy bizonyos pontot: ebben az 1918. január 3-i fegyverszünetre utal, és felhívja a figyelmet a Tanácsköztársaság partizántevékenységére, valamint kifejti, hogy Olaszország baráti közeledése Magyarország irányába sohasem egy politikai párt felé irányult, hanem az egész magyar nép és Magyarország felé.^[1427] Az olasz válasz keménysége miatt egyértelmű volt, hogy a vörösök ellenőrzésétől tartva nem sok újság fogja közölni: ezért Romanelli úgy döntött, hogy az osztrák sajtóban publikálja, amely illegálisan ugyan, de Magyarországon is hozzáférhető. Ez a jegyzék kommentár nélkül marad, mégis a lehető legjobb következményekkel^[1428] jár, onnan kezdve, hogy az Ludovika Akadémia "ellenforradalmár" ifjai végül megmenekülnek a halálbüntetéstől, s helyette csak egy "kiképzőtáborba" küldik őket. Ettől a momentumtól kezdve egyre több lakos fordul a misszióhoz, hogy segítséget kérjen a bolsevik rendőrség által zaklatott, letartóztatott rokonaik, barátaik számára, vagy olasz menlevélért esdekelve, amely garantálja számukra az országból való kijutást.

Az a katonai és "morális" hatalom, amire az olasz parancsnok szert tett, egyaránt hozott számára őszinte elismerést - főleg magyar részről - és kritikát mások részéről, mely alól a román körökhöz közeli olaszok sem képeznek kivételt. És valóban, az április második felében véghezvitt győztes cseh és román offenzívára, a magyar szovjet rezsim erőteljes mozgósítással felelt, valamint, június elején, Kassa szlovákiai ellentámadással véghez vitt visszafoglalásával és a Szlovák Tanács-köztársaság kikiáltásával.

George Clemenceau közbenjárása, aki egy Budapestnek címzett írásában kérte az önkényesen magyar területeket foglaló magyar és más csapatok (mint a románoké) kivonását, előrevetítette annak a lehetőségét, hogy a rezsimet nemzetközileg is elismerjék: mindez elég meggyőző volt Kun Béla számára ahhoz, hogy ténylegesen elrendelje a magyarok kivonulását, ami azonban egyoldalú eredmény maradt. Ezzel a Párizs részéről elkövetett kiütéssel együtt, Romanelli erkölcsi győzelme - mely akkor nőtt meg igazán, mikor közbenjárt az ellenforradalmár fiatalok életéért - meglehetősen meggyengítette Kun politikai erejét a bolsevik uralmon belül: annak azonban fennállt a veszélye, hogy a bolsevik rezsimen belül megnő a legkegyetlenebb emberek hatalma, mint például az úgynevezett, Szamuely-Vágó-Pogány-triumvirátusé. Az olasz ezredes bizonyos értelemben érzi ennek a felelősségnek a súlyát, mégis véghez viszi feladatát, és minden rendelkezésére álló információt kiszolgáltat a szövetséges parancsnoknak éppen úgy, mint a románnak.^[1429] A Románia elleni támadás terve a hadműveletek megkezdése előtt még "kompromisszumos megoldásként" merült fel. Amint az előre látható volt, a támadás kudarcba fulladt, lehetővé téve a román csapatok előretörését a magyar főváros irányába. Ezen a ponton visszatér a játszmába az olasz ezredes: tisztelete jeléül felajánlja a misszió védelmét Kun Béla családjának, akik ellen már kibontakozóban volt az ellenforradalmárok fenyegető "fehér terrorjának" bosszúja; így hát a szovjet uralom bukásának kikiáltásakor kijárja Párizsban, hogy a szociáldemokrata Peidl Gyula törékeny kormánya kerüljön hatalomra: ennek érdekében egyenesen Clemenceau elnökhöz fordult, s megkérte, hogy tartóztassa fel a románok előrenyomulását Budapest felé. A misszió parancsnokának tehát folytatódik energikus tevékenysége, azzal a meglehetősen egyértelmű céllal, hogy megállítsa a támadásokat, valamint fellépjen a további vérontás és fosztogatás ellen.^[1430]

A forgatókönyv azonban radikálisan megváltozott. A román hadsereg - melyet a Horthy Miklós admirális karizmatikus személyisége köré újrarendeződött szegedi "fehér" ellenforradalmárok előhada követett - már Budapest kapui előtt jár, és a román generálisok Romanelli iránt megjátszott, szövetségesek között természetesnek számító szívélyessége ellenére a város elfoglalása folytatódik. Arra várva, hogy a győztes hatalmakat képviselő négy generális megérkezzen (ahogyan ezt Romanelli és a magyarok kérték, utolsó védekezésként az egyébként ellenállásmentes román katonai megszállással szemben), Romanelli a magyar sérelmek szóvivőjévé válik - igaz különösebb eredmény nélkül.

A magyar népet sújtó súlyos katonai rekvirálások ügyében még egy felszólítást is küld a román vezetőségnek a Külügyminiszteri Tanács nevében,^[1431] tehát közvetlenül szembeszáll a román parancsnokkal, Stefan Holban tábornokkal. A várva várt szövetséges tábornokok Budapestre érkezése (Gordon - Nagy Britannia, Graziani - Franciaország, Bandholtz - Egyesült Államok és Mombelli - Olaszország) elindítja valamelyest az átmenetet a román megszállástól a távolban felsejlő új Horthy-rezsim felé: Romanelli ezredes egészen hazaindulásáig, azaz november 16.-ig természetesen alárendelt szerepbe kerül Ernesto Mombelli tábornokkal. Szinte természetes, hogy az olasz politikai vezetők részéről egyfajta "passzivitás" került előtérbe, mivel nem voltak képesek érvényre juttatni egy egyértelmű nemzetközi álláspontot sem a legyőzöttek (mint a magyarok), sem pedig a győztes szövetségesek (románok) irányában. Egy olasz képviselő tagadhatatlan főszereplő mivoltát ilyen katonai-diplomáciai helyzetben nemcsak hogy nem ismerték el saját felettesei, legalább az általa elért "emberi" és erkölcsi sikerek okán, hanem még ráadásul úgy tekintettek rá, mint a Bukaresttel való kapcsolat megromlásának okozójára, annak ellenére, hogy a béketárgyalások során az olasz támogató erő mindvégig ott állt a román követelések hátterében, és hogy augusztus végén megtörtént az új és elégedettséggel fogadott olasz miniszter, Martin Franklin kinevezése Bukarestben.^[1432]

Mindazonáltal Romanelli férfiúi bátorsága még pluszban hozzájárul az olasz katona kurázsijához, aki - győztesként és azzal a nemes céllal, hogy érvényesítse a jogot és az igazságot a legyőzöttek megalázása nélkül - úgy próbál biztos alapokat lerakni a béke folyamatában, hogy elkerülje az újabb összetűzéseket, szenvedéseket, és mindig, minden áron küzdjön az emberi életekért.

Ugyanezt a kivételes "legalitást" képviseli Romanelli akkor is, amikor június 24-én megakadályozza az ellenforradalom fiatal főszereplőinek megkísérelt meggyilkolását - amikor is az olasz misszió parancsnoka kérte a genfi egyezmény hadifoglyokra vonatkozó részének betartását a politikai foglyok esetében -, és erre biztosan több, mint valamiféle elméleti ok késztette, ahogy azt nemcsak a "vörösök" mondták, hanem Segre tábornok is Bécsből. A cél, azaz a lehető legnagyobb erővel fellépni egy kegyetlen tömeges kivégzés ellen, viszont igazolta - legalább is a megfigyelő és a történész szemében - az általa kifejtett katonai-jogi erőfeszítést.

Kétségtelen, hogy Guido Romelli szenvedélyes szemtanúja volt az általa közvetlenül átélt eseményeknek, különös tekintettel a magyarok és Magyarország sorsára - egy ország, amely lenyűgözi őt és amellyel gyakran azonosul is -, míg a legszembetűnőbb nehézségei a románokkal való kapcsolatában maradnak, akikkel sohasem sikerült olyan párbeszédet kialakítania, amilyet őszintén szeretett volna.^[1433] Mindazonáltal soha nem vesztette el az ellenfelek közötti semlegességét. Kiérdemelte Kun Béla tiszteletét, csakúgy mint Horthy Miklós megbecsülését és Csernoch János prímás háláját, aki 1922-ben díszkarddal tüntette ki érdemei miatt. Ennek ellenére megvádolták, hogy túl közel áll a "vörösökhöz" és magyar-párti, valamint, hogy "felelőtlen" magatartást tanúsított, már-már az engedetlenség határait súrolva.

Mombelli tábornok jelentése (1919. december 7-i dátummal) Romanelli ezredes tevékenységéről egyhavi fogdára ítélését eredményezte,^[1434] amit a jelentés késedelme miatt elengedtek. Ilyen vádakkal szemben, ennyi év távlatában^[1435] legyen a végső ítélet, Leo Valiani^[1436] tekintélynek örvendő gondolata, melyben "mindenki számára hasznosnak" ítélte Romanelli kapcsolatát a bolsevik vezérrel.

ÉLES CSABA

Remény és rezignáció

Európa világpolitikai és világgazdasági szerepcsökkenésének alapvető történelmi okai a két világháború (vagy összevontan kezelve "az új harmincéves háború") és azok kikerülhetetlen következményei. Először a bolsevizmus, azután a fasizmus és nemzeti szocializmus; végül földrészünk ideológiai és politikai, gazdasági és katonai kettéosztottsága. Nyugat-Európában ezt a reménytelennek tűnő és rezignáltan kommentált folyamatot késleltette és relatíve kárpótolta - már az I. világháború után - az a kedvező körülmény, hogy az államélet nagyrészt mentes maradhatott a fasizmustól és teljesen a bolsevizmustól.

A kettéosztottság és a hidegháború évtizedeiben Nyugat-Európa támaszt találhatott jobb geopolitikai helyzetében és magasabb színvonalú civilizációs hagyományaiban; kezdetben az úgynevezett Marshall-tervben, később az egyre szélesedő és intézményesülő euroatlanti integrációban. A világháborúknak azonban nem voltak igazi európai győztesei, inkább kisebb és nagyobb mértékű vesztesei. Sőt: egyes katonai és politikai győztesek rövidebb (Nagy-Britannia, Franciaország) vagy hosszabb távon (Szovjetunió) gazdasági téren vesztesekké váltak; a fő katonai-politikai vesztesek (Nyugat-Németország és Japán) pedig gazdasági győzőkké.

Az is hamar nyilvánvalóvá vált, hogy Európa nemcsak a világháborúkkal pusztította és gyengítette önmagát - egyszersmind még hatalmasabbá téve az Amerikai Egyesült Államokat -, hanem az azokat követő békerendszerekkel is rontotta távlati esélyeit. Még tragikusabb, hogy a klasszikus nyugati polgári demokráciák tulajdonképpen a weimari köztársaságon bosszulták meg a vilmosi császárságot, Károlyi Mihály népköztársaságán az Osztrák-Magyar Monarchiát; de még Kerenszkijnek sem adták meg a szükséges politikai és katonai, erkölcsi és pénzügyi támogatást.

*

Descartes 1630-ban komolyan azt gondolta, hogy Európa katolikus szellemben történő egyesítését a francia királyság fogja megteremteni. Olyan politikai prognózis ez, amelynek filozófiai alapja az egyetemes monoteizmus és monarchizmus szintézisbe hozott eszméje. Leibniz viszont 1682-ben mélységes iróniával szemléli és "dicséri" XIV. Lajos marsalljainak és katonáinak a Rajna-menti és németalföldi, különböző felekezetű keresztényekkel szembeni erőszakos túlbuzgalmát (miközben a Török Birodalom már ismét Bécset fenyegeti).^[1437]

Később Montesquieu is helyesen ismerte föl, hogy - hosszabb távon - az eredendő bűnt Európa újkori, lehetséges egysége ellen XIV. Lajos követte el a megszakításokkal 1667-től 1714-ig tartó különféle örökösödési és más hegemonisztikus törekvésű háborúival. A hódító célú hadjáratok során a Napkirály szembekerült Spanyolországgal, Angliával, Hollandiával, Svédországgal és az észak-német választófejedelmeket tömörítő, úgynevezett augsburgi ligával. Ami Speyerben 1693-ban történt, az nemcsak a jelen, hanem a német múlt ellen viselt totális háborúként is értelmezhető.^[1438]

Hegel a történetfilozófia nézőpontjából vont figyelemreméltó párhuzamot V. Károly német-római császár és a francia Napkirály túlereje és világhatalmi, az "egyetemes" monarchiára való törekvései között. "Birodalma nagyjainak háttérbe szorításával, amelyet Richelieu és később Mazarin hajtott végre, XIV. Lajos korlátlan uralkodó lett; ezenkívül megvolt Franciaországban szellemi fölényének tudata is azáltal, hogy műveltségével a többi Európa előtt haladt, ez pedig a gondolat uralmára tette alkalmassá, Lajos igényei nem annyira, mint V. Károlyéi, kiterjedt hatalmán alapultak, hanem inkább népének műveltségén, amelyet akkoriban a francia nyelvvel együtt általánosan befogadtak és csodáltak: így amaz igények kétségkívül jogosultabbak voltak, mint V. Károlyéi. De ahogyan már II. Fülöp nagy haderői megtörtek a hollandok ellenállásán, úgy Lajos becsvágyó tervei is ugyanezen a hősi népen szenvedtek hajótörést."^[1439]

XIV. Lajos elhunyta (1715-ben) az Európát centralizálni és uniformizálni akaró uralmi törekvések halála is - legalábbis Versailles szemszögéből és a 18. században. "Európa nem más - írta a fiatal Montesquieu 1724 körül -, mint egy hatalmas, több kisebb népből összeállított nemzet. Franciaországnak és Angliának szüksége van Lengyelország és Oroszország jólétére, miként az egyik tartomány rá van utalva a másikra. Ha valamely állam a szomszédja leverésével akarja a hatalmát növelni, úgy rendszerint csak önmagát gyengíti."^[1440]

Amit Montesquieu legföljebb talán még csak sejtett, azt Victor Hugo már - bő száz évvel megelőzve Robert Schumann gyakorlati politikai kezdeményezéseit - tudta és meg is jelentette (1843). Nevezetesen azt, hogy "Németország és Franciaország szövetsége megfékezi Angliát és Oroszországot, előkészíti Európa boldogulását, a világbékét."^[1441]

Hugo ezen a hídszerepű szövetségen belül - ha romantikus poétikussággal is - megfogalmazza a felek munkamegosztását. Franciaország a fej - Németország a szív; előbbi gondolkodik - utóbbi érez. De a döntő dolog az, hogy Francia és Germánia Európa lényege: maga a civilizáció.^[1442] Mindez tömör előszó is lehetne Romain Rolland tízkönyves, vertikális vonalvezetésű, életrajzi jellegű regényépítményéhez (1904-1912); amelynek németországi darabjaiban a furcsa nevű, de tehetséges zeneszerző jobbára csak érez, de a párizsi színekben már komolyan gondolkodik is.^[1443]

Az abszolút monarchiával szemben ellentétes előjellel, kinyilatkoztatott céljainak önvédelmi kényszerűségből és éppen ezért átmenetileg ellentmondva, a nagy francia forradalom is Európa egysége ellen hatott. Méginkább érvényes ez az ellenhatás I. Napóleon császárságára, amely a formálódó modern polgári társadalmi és kapitalista gazdasági viszonyok idején akart visszatérni a kora középkori Nagy Károly birodalmához és a kora újkori XIV. Lajos makacs hegemonisztikus törekvéseihez.

Hogy mit jelentett Napóleonnak Európa egysége, és mit eredményezett ez az újkori katonacsászár Európa differenciálódása és militarizálódása szempontjából, azt Nietzsche igen kendőzetlenül és elfogultságtól mentesen írta meg 1882-ben. "Napóleonnak köszönhetjük (...), hogy most néhány háborús évszázad következhet, amilyeneknek a történelemben nincs párja, vagyis röviden szólva, beléptünk a háború klasszikus korszakába, a tudós, ám népszerű, az eszközöket, adottságokat és a fegyelmet illetően nagyléptékű háború korszakába..." Napóleon "ezzel az ellenségeskedéssel a reneszánsz egyik legnagyobb örökösévé lépett elő: ő hozta ismét a felszín napvilágára az antik lényeg egy darabját, talán a legfontosabb darabját, egy gránitkövet. És ki tudja, az antik lényeg e darabjának nem sikerül-e fölülkerekednie a nemzeti mozgalmon, hogy igenlő értelemben örökölje és vigye tovább Napóleon erőfeszítéseit -, aki egy Európát akart, amint tudjuk, és ezt a föld úrnőjévé akarta tenni."^[1444] Európa napóleoni "egységének" elméleti alternatíváját Immanuel Kant már 1795/96-ban fölvázolta - mint az államok "békeszövetségét" - Az örök béke című politikai-filozófiai tanulmányában.

Nem tekinthető véletlennek, hogy Saint-Simon éppen a napóleoni szoldateszka összeomlásának: a lipcsei "népek csatája" évében (1813) fordult felhívással Európa tudósaihoz. "Csak önök állíthatják helyre Európa békéjét. Csak önök szervezhetik újjá az európai társadalmat."^[1445] Ilyen előzmények után kanyarodunk vissza ismét Victor Hugóhoz, a közéleti szereplőhöz, aki egyik 1849-es parlamenti fölszólalásában nem csupán az Európai Egyesült Államok vízióját vetítette képviselőtársai elé, hanem ennek a reménybeli képződménynek szoros szövetségét és sokrétű kapcsolatrendszerét is az Amerikai Egyesült Államokkal.

Az "Európai Egyesült Államok" és alappilléreinek szövetsége azonban még hosszú időre megmaradt Victor Hugo nagyszabású világpolitikai óhajának. A Rajna romantikus rajongója ugyanakkor jó realitásérzékkel látta, hogy "Ausztria Németország múltja, Poroszország a jövője."^[1446] De azt már nem sejtette meg, hogy ebből majd a sedani vereség (1870), és még később - más, lényegi okokkal összefonódva - nagy világháború fog következni. Európa jövője 1849 után tehát korántsem az összetartozás és együttépítkezés jegyében alakult.

Dosztojevszkij Verszilov nevű regényhőse szerint (1875) azért, mert "még túlságosan németek, túlságosan franciák, nem játszották még végig ezt a szerepüket. Addig még sokat fognak rombolni, és nekem fáj a szívem a rombolásért. Az orosznak Európa éppoly drága, mint Oroszország; drága és szeretett minden köve. Európa éppúgy a hazánk, mint Oroszország. Még inkább! Nálam jobban senki sem szeretheti Oroszországot, de sosem éreztem lelkifurdalást, amiért Velence, Róma, Párizs, történelmük, tudományuk, műkincseik drágábbak nekem még Oroszországnál is! Az orosz imádja ezeket az idegen, ódon köveket, a régi világ e csodáit, szent csodák szilánkjait; mi oroszok jobban imádjuk ezeket, mint ők maguk, az európaiak!"^[1447]

*

1914 júliusa: "abban a hónapban tört ketté minden Európában" - írta Márai Sándor a naplójába, hetven évvel később.^[1448] Az 1914-es év kétségtelenül korforduló, sőt igazi századforduló is: a 19. század végérvényes befejezése. "A múlt kitombolta magát, a jövő elsüllyedt."^[1449] Amikor Fábry Zoltán 1929 decemberében leírta ezt a mondatot, a gondolkodó elmék már látták: egy morális haldoklásra ítélt 20. század született meg a vérből és mocsokból. Hogy mit veszítettek a világháborúban, azt mások még korábban kimondták: néhányan már a fegyverzajok előtt.

Például Romain Rolland, a svájci Vevey-ben, 1914. augusztus 22-én. "Erkölcsi haldoklásom ez, mert látnom kell a civilizáció csődjét, ezt az őrült emberiséget, amely legdrágább kincseit, erejét, tehetségét, legnagyobb erényeit, hősi önfeláldozása tüzét a háború gyilkos és ostoba bálványának áldozza föl. Szívem elszorul az üresség láttára: nincs isteni szó, krisztusi sugár, erkölcsi vezető, aki a dulakodás fölött rámutatna Isten városára."^[1450]

Aztán kimondta, Münchenben és környékén élve, Rainer Maria Rilke is. Őt ugyan elragadta azon a végzetes nyáron egy szerencsére csak kérészéletű költői lelkesedés Mars hadisten iránt, de szeptember másodikán már igazi humanista hangján fogalmaz levelében. "Úgy tornyosul előttünk ez az esemény, mint valami veszélyekkel fenyegető gigászi hegység, és egész jövőnk mögötte torlódik, mintegy elérhetetlenül."^[1451]

A jövő kétségtelenül baljós és kiszámíthatatlan; de a múlt igazi értékének lényege mint veszteség konkrétan is megmondható. Rilkében egy hónap híján egy évvel később kristályosodott ki a felelet. "Csak most értem meg: pontosan így járt a világban utóbb az a pár óriás aggastyán, Tolsztoj és Cézanne, és intett és óvott és fenyegetett és veszélyekről beszélt, mint prófétái egy olyan ószövetségnek, amelyet éppen a közeljövőben készül elárulni az emberiség -, és ezt az árulást ők már nem óhajtották megérni. Bármi jöjjön is, az a legszörnyűbb, hogy az élet bizonyos ártatlanságát, amelyben mi mégiscsak felnövekedtünk, egyikünk sem fogja megtapasztalni soha többé."^[1452]

És eljött a háború vége, a végső számvetés ideje. "Nálunk, a vén Európában meghalt minden, ami a miénk volt; fenséges eszünk tébollyá vált, pénzünk papír, gépeink immár csak lőnek és felrobbannak, művészetünk öngyilkosság. Elpusztulunk, barátaim, így rendeltetett" - panaszolta fájdalmasan Hermann Hesse, 1919 nyarán.^[1453]

Más szerzőknél ezt a végérvényesen letűnt világot nem nosztalgikus tisztelet övezi, hanem a hagyatékának értelmességével szembeni hitehagyottság és harag sújtja. "A szappannak meg a könyveknek köszönhetően - írta Stefan Zweig 1928 márciusában Makszim Gorkijnak - magunk is hosszú ideig hittünk ebben a civilizációs fölényben, mi európaiak - és nemcsak az iskolapadban. Csak 1914-ben, mikor emberségünk e vékony hártyája az első ütésre fölrepedt, és kiütköztek alóla a mészáros nyers izmai, csak akkor eszméltünk rá egész siralmasságára."^[1454]

Az elítélés és megvetés hangneme Remarque-nál is változatlan (1929), vagy inkább még keserűbb. "Micsoda értelmetlenség mindaz, amit valaha írtak, cselekedtek, gondoltak az emberek, ha ilyesmi lehetséges. Hazugság és hiábavalóság minden, ha évezredek kultúrája még azt sem tudta megakadályozni, hogy a vérnek ezt az áradatát kiontsák, hogy a kínoknak száz-meg százezer ilyen börtöne legyen a világon. Csak a kórház mutatja meg igazán, hogy mi a háború."^[1455] Ha a háborúellenesség szimbolikus intézménye a kórház, akkor a boldog békeévek polgári-értelmiségi igenlésének emblematikus "köztere" a kávéház.

Foglaljuk össze Rolland és Rilke, Hesse és Zweig panaszainak lényegét. 1914-től kezdődően az európai értelmiség kiűzetett egy olyan "Paradicsomból", amely egyik oldalról illuzórikusnak bizonyult ugyan, a másik oldalról azonban mégis valóságos volt. Tagadhatatlan realitás volt ugyanis az eszmék és az emberek, a stílusok és a könyvek szabad áramlása. Egész Európa valósága volt a földrész országait összekapcsoló vasúthálózat; és nem illett vitatni azt sem, hogy a liberalizmus az első a világnézetek között. Megfogalmazódik tehát mindezekben a "panaszokban" a hatalomnak és önmaguknak egyszerre címzett szemrehányás is, amiért megálltak félúton és anélkül, hogy kialakították volna az önvédelem kereteit és eszközeit.

A vesztes országok írástudói egyre aggodalmasabban és elkeseredettebben fogadták a győztesek diplomáciai köreiből kiszivárgó híreket. Mit akar tőlünk az Antant? - tette föl a kérdést önmagának Thomas Mann. "Kiűzni belőlünk a Goethe, Luther, Frigyes és Bismarck élményét, hogy »beilleszkedjünk a demokráciába«."^[1456]

Külön kiemelendő azonban, hogy az egyik Antant-hatalom empatikusan érző és felelősen gondolkodó értelmiségijei közül jónéhányan ugyancsak borúlátóan ítélték meg az átrendezett Európa közeljövőjét. Az angol írókra gondolunk. Egyikük Robert Graves (1929), akit "a versailles-i béke megdöbbentett: "a vak is látta, hogy egy szép napon megint háború lesz, de ezzel senki sem törődött."^[1457] Másikuk John Galsworthy (1920). "A vén tizenkilencedik század, amely látta az individualizmus bimbójának olyan csodálatos virágba való szökkenését, narancsvörös ég árnyékában tért nyugovóra, s ez eljövendő viharokat ígért."^[1458] Ha a politikai perspektíva nem is, a meteorológiai metafora összekapcsolja Anglia idézett íróját Pannónia költőjével. "Micsoda katasztrófákat éltünk át - írta Babits Mihály 1928-ban -, s micsoda felhők csüggnek még fölöttünk!"^[1459]

Mindkét világháború után olyan béketervek realizálódtak, amelyek nem kisebbítették, hanem fokozták kontinensünk kettészakítottságát. Elsősorban a költőkre - verseikre és prózájukra egyaránt - hárult az a nemes feladat, hogy megmentsék és ápolják, felélesszék és gerjesszék az európai nemzetek és emberek összetartozásának és sorsközösségének tudatát, röviden szólva: az európai öntudatot. A felelős írástudókat az az alapelv vezérelte, hogy Európa - bármifajta politikai széttöredezettsége ellenére - szellemileg mégis egységes és egész.

Melyek ennek a szellemi Európának imaginárius, de minden politikai határnál stabilabb körvonalai? "Minden helyet - vallotta Paul Valéry (1922) - ahol Caesar, Gaius, Traianus és Vergilius, ahol Mózes és Szent Pál, Arisztotelész, Platón és Eukleidész neve határozott jelentőséggel s egyben tekintéllyel bír, bízvást Európának nevezhetünk. Minden faj és minden ország, amely előbb rómaivá, aztán kereszténnyé vált, végül pedig elfogadta a görögök gondolkodásmódját, tökéletesen európai."^[1460] (Mintegy negyven évvel később helyezkedett Charles de Gaulle tábornok, az V. Francia Köztársaság elnöke arra az előremutató, világpolitikai jelentőségű álláspontra, hogy Európa az Atlanti-óceántól az Urálig terjed.) A Valéry-idézet értelmében állította önmagáról - éppen Észak-Norvégiában járva és töprengve 1936-ban - Karel Čapek is, hogy "európai lokálpatrióta vagyok".^[1461]

Összegzésként elvontabb és általánosabb, egyértelműen magasabb szintű és ugyanakkor az alapvető aktuális problémát is mélyen megvilágító az a fejtegetés, amelyben ehhez a kérdéskörhöz Husserl közelített 1935-ben. "Európa nyilvánvalóan egy bizonyos szellemi élet, tevékenység, alkotás egységét jelenti az összes hozzátartozó célokkal, érdeklődéssel, gonddal és fáradozással, meghatározott céloknak megfelelően létrehozott képződményekkel, intézményekkel, organizációkkal. ... Az európai lét krízisének csak két kivezető útja van: Európa vagy elpusztul, mert elidegenedik életének racionális értelmétől és szellemellenességbe, barbárságba hanyatlik, vagy újjászületik a filozófia szelleméből az észnek a naturalizmust végképp leküzdő heroizmusa által. Európa legnagyobb veszélye a fáradtság."^[1462]

A magyar költészetben számos szép vers született az európai eszme ihletésére. Például Áprily Lajos (Európa), Illyés Gyula (Vér az érben), Kosztolányi Dezső (Európa) és Babits Mihály (Európa - a Hazám!-ciklusból). Az alábbi sorokat ez utóbbiból (1921-1924) idézzük.

Mikor lesz a szó mindennapi valóságában is egyesült Európa? A kérdésre - éppen ötven évvel ezelőtt - Márai Sándor is megadta a maga válaszát. "Majd, ha egy nápolyi így sóhajt fel: »Az én Stockholmom«, egy marseille-i ezt kiáltja: »Az én Budapestem...« - akkor lesz Európa. Amerikában ez megtörtént. San Franciscóban a bevándorolt holland vagy magyar ivadéka így sóhajt: »Az én New Yorkom...«. De ennek feltétele a közös nyelv és még sok minden egyéb. Európa a latin nyelv nagy közösségében volt csak Európa - amikor ez megszűnt, Európa is megszűnt."^[1464] Az első kritérium egyik fele - mint láttuk - már a két világháború között teljesült. Legalábbis az írástudóink szintjén, mert Babits már fölsóhajtott: "Az én Avignonom", és a cseh Čapek is fölkiáltott: "Az én norvég fjordjaim..."

A másik kritérium Márainál a közös nyelv, amelyet azonban nem lenne helyes szó szerinti jelentésére szűkíteni. Európa közös nyelve ugyanis a közös szellem, úgy, ahogyan azt például föntebb Valéry és Husserl értette. "A soknyelvű emberek Európájának lakói nem beszélik folyamatosan nyelvek sokaságát - közelít a problémához Eco -, de amikor találkoznak, úgy is megértik egymást, ha mindenki a saját nyelvén beszél, s ha nem beszéli is folyékonyan, érti a többiekét, mert - ha nehezen is - a »szellemet«, kulturális univerzumot érti meg, melyet őseinek és hagyományának nyelvén minden beszélő kifejez."^[1465]

Ezek az írók és költők követendő példát kínálnak tehát a nemzeti és európai identitás szintézisére. Ámde ami ezt a szintézist lehetővé teszi, az az alkotó értelmiségi és polgári-középosztálybeli identitásoknak már korábbi megléte.

GYÁNI GÁBOR

A nacionalizmus és az Európa-kép változásai
Magyarországon a 19-20. században

A nemzeti identitás fontos alkatelemeként szerephez jutó európai önazonosság gondolata rendszerint akkor került a nyilvános diskurzus homlokterébe a 19. és 20. század folyamán, amikor az ország kritikus történeti időszakot élt át. Akkor tehát, amikor krízis volt, és a kilábalás érdekében reformokra lett volna szükség. Elsőként és igazán nagy hangsúllyal az 1830-as és 1840-es években került tehát komoly formában napirendre a kérdés. Ezáltal be is következett a határozott szakítás a 18. században oly népszerű befelé forduló magatartásmóddal, melyet az Extra Hungariam non est vita, non est ita fejezett ki igencsak beszédes módon. Az ebben összegzett közösségi mentalitás egyszerre artikulálta a középbirtokos nemesség, a bene possessionata nyílt vagy burkolt Habsburg-ellenességét, és nemkülönben az általuk kézben tartott megyei hatalom öntudatos provincializmusát. A polgárosodás szele azonban hamar kifújta az ablakon a nemesség benne összegződő ön- és hazaszemléletét. Elsőként Vajda János kölcsönzött polgárosodás fogalmának az 1860-as években pontos nyelvi formát és határozott jelentést;^[1466] a polgárosodás azonban már ezt megelőzően is az európai horizont felé való nyitást kívánta és feltételezte. E folyamat kezdetén találjuk gróf Széchenyi Istvánnak, a nagy utazónak és anglomán arisztokratának az európaiságba oltott reformszellemű nemzeti öntudatát.

Széchenyi polgárosodáson (bár ő még nem használta a kifejezést) civilizálódást értett, melynek őszerinte az angol civilizáltság a mindenekfölötti mércéje. Anglia, vagyis az európaiság korabeli paradigmája ilyenformán utánzásra, utolérésre serkent. Széchenyi minden tőle telhetőt meg is tett azért, hogy Magyarország méltó legyen ehhez az ideálhoz. Gyakran fel is rótták neki a külföld-imádatát, ami ellen így védekezett a Hitel lapjain. "Ma könnyen vádolják anglomaniával az embert. Itéletem szerint lehetetlen Britanniában egyet 's mást meg nem szeretni, 's az, ki maga utazza be azon országot [...] valamelly ki nem magyarázható belső édes érzéssel fogja ott látni a' törvényelőtti egyenlőséget, a' nemzeti szellem, közlélek, publicitás és sajtószabadság által való csudálatos kifejlést 's felemelkedést."^[1467]

Széchenyi számára az utilitas fogalma volt mind közül a legdöntőbb. Ami annyit jelent, hogy mivel a kultúra és a civilizáció egyaránt a szabadságban és a versenyszellemben gyökerezik, meg kell barátkozni a magyarságnak ez utóbbiakkal. Ennek az az egyik legjobb módja, hogy szoros kapcsolatot tart a külfölddel és a külföldiekkel. Ez ugyanis kifejezetten hasznos, fejti ki a Világban, egyúttal kellemes is, hiszen általa még az a vágyunk is kielégülhet, hogy mind több szép és kellemes helyet ismerjünk meg. Ennek kapcsán Párizsra és a közismert angol üdülőhelyekre utal Széchenyi, olyan helyekre tehát, ahová sokan el szoktak zarándokolni, mivel kulturált és civilizált pontjai a világnak.^[1468]

Széchenyi nem állt egyedül külföld-imádatával, ami többnyire és jellemző módon az európaiság öntudatát jelentette az idő tájt. Az 1830-as években divattá lett a reformok iránt lelkesedő felsőbb társadalmi körökben az utazás és nem utolsósorban az utazásokról szóló írásos beszámolók írása és publikálása.^[1469] Elég, ha megemlítjük néhány közismert és befolyásos ember példáját, így mindenekelőtt Pulszky Ferencét (utóbb a Nemzeti Múzeum igazgatója), az erdélyi Bölöni Farkas Sándorét (ő afféle magyar Tocqueville-ként egyenesen Amerikába utazott a börtönviszonyokat tanulmányozni), Szemere Bertalanét (a későbbi miniszterelnök), vagy báró Eötvös Józsefét. Eötvös, az író, a gondolkodó és a dualizmus kori kultúrpolitikus kapcsán érdemes azt is megjegyezni, hogy az ebben az időben rendszerint idealizáltan ábrázolt Nyugat (vagyis Európa) képe őnála némi kritikai értékelés kíséretében jelenik meg a honi olvasó előtt. Eötvös Szegénység Írlandban című írásában számot vet ugyanis a haladás, a kapitalista fejlődés pauperizációt teremtő hatásával is.^[1470]

Összefoglalóan tehát megállapíthatjuk, hogy Európa úgynevezett demonstrációs hatása^[1471] erős rezonanciát keltett a reformkor vezető értelmiségijeiben és politikusaiban; s a többnyire a haladó és fejlett nyugati világ (vagyis Európa) eszményítése mellett a miféle rossz vár majd ránk, ha az európai utat választjuk dilemmája is megfogalmazódott alkalmanként.

1848 és 1849 külön fejezetet képez az európaiság hazai recepcióját illetően. A modern magyar nacionalizmus kiteljesedéseként jelentkező forradalom és szabadságharc, különösen a Habsburgokkal való, nyílt katonai konfliktus formáját öltő szakítást követően, egyértelműen az európaiság gondolatával jegyezte el a korszerű magyar hazafiságot. Nincs is talán ékesebb és szókimondóbb példája e tudatosan vallott koncepciónak Kossuth függetlenségi nyilatkozatot bejelentő, 1849. áprilisi beszédénél. Idézem: "itt van az idő, midőn ki kell mondanunk, hogy az austriai ház által a köztünk s közötte fennállott kapocsnak elszakítását a nemzet a maga népfelségi akaratával szentesíti, ... s hogy a magyar nemzet fellép az európai statuscsalád sorába, mint önálló független hatalom. [...] Uraim ki kell ezt mondanunk azért is, hogy az európai statuscsalád, melytől magunkat elszakítottnak semmi esetben sem tekinthetjük, tudja meg, hányadán érez, miképpen gondolkozik, s mit akar a magyar. [...] Nekünk, Uraim, el kell foglalni Európában azon állást, hogy valahányszor az európai nemzetek hatalmának képviselői nem saját ügyök, hanem Európa ügyei fölött akarnak intézkedni, rólunk nélkülünk ne intézkedjék..."^[1472]

Azt kívánta Kossuth ily módon kifejezni, hogy Magyarország része lett (vagy része szeretne lenni) a szuverén nemzetek alkotta Európának. Az őt ezentúl a többi európai államhoz fűző kapcsolat merőben más természetű, mint ami a Szent Szövetség szövetségi rendszerében az egyes államokat egymáshoz kötötte. Az új Európát ugyanis immár modern nemzetek alkotják, azok határain belül pedig az alkotmányosság elvei és a törvény uralma szab rendet.^[1473] Következésképpen az egymás közti kapcsolataikban a nemzeti egyenjogúság elve fog érvényesülni. A Függetlenségi Nyilatkozat, amely Magyarország politikai programként meghirdetett európaiságának mondhatni az első politikai dokumentuma is egyúttal, a nyilvánvaló belpolitikai megfontolásokon túl egy és más külpolitikai körülménynek is köszönhette a megszületését. Azt lett volna hivatva kifejezni, hogy mit vár el a magyar politikai elit Angliától vagy az Egyesült Államoktól a Magyarországhoz fűződő viszony tekintetében; azért éppen ezek az országok kaptak különös hangsúlyt, mert éppen ők voltak azok, amelyek némi szimpátiát tanúsítottak a magyar önállósági törekvések iránt.^[1474]

Az új Európa, aminek Magyarország is immár teljes jogú tagja, elképzelése komoly népszerűségre tett szert 1848 tavaszán és az azt követő hónapok során. Egyszerre jelentette (volna) ezen európaiság a nemzet szuverenitását, valamint gazdasági-társadalmi és politikai modernségét. Pregnáns módon fejezte ki ennek az új, hazánkat is integráló európaiságnak az eszményét Petőfi Sándor, mely európai gondolati közösség ebben az időben szinte eggyé vált a forradalom akarásával. Az Európa csendes, újra csendes címmel 1849 elején írt költeményében ugyanakkor azon kesergett a költő, hogy Magyarország idő közben teljesen magára maradt a forradalmi szellemben feloldódó európaiság ébrentartása során.^[1475]

A szabadságharc leverése ellenére sem szűnt meg az európaiság ezen eszméjének a vonzereje a honi liberális körökben. S persze így volt ez még jóval később is, amikor a dualizmus államrendszerében a közjogi értelemben valamelyest korlátozott magyar nacionalizmus továbbra sem talált semmi kivetnivalót az Európa-gondolatban. S ez korántsem meglepő. A nacionalizmus nélkülözhetetlen feltétele, az ellenségkép ugyanis ez időben a legkevésbé sem az Európa-ellenességet, hanem a szomszéd népekkel szembeni érzelmi és gondolati idegenség érzületét kívánta meg és tartotta életben. Ami ilyenformán egyszerre jelenthette a nyílt vagy burkolt (helyesebben elfojtott) Habsburg-ellenességet s mindenekelőtt a pánszlávizmustól való szinte páni félelmet. Az első főként a kossuthiánus függetlenségi ellenzék kizárólagos tulajdona volt, az utóbbi viszont úgyszólván általános közkincsnek számított. A pánszláv-ellenesség ugyanakkor a magyarok európaiságának az ékes bizonyítékául is szolgálhatott. A pánszlávizmustól való félelem két ellenségkép biztos alapjain nyugodott: egyfelől az ország többnyire szlávok alkotta nemzeti kisebbségeinek a szeparatizmusától való szorongás, sőt rettegés táplálta, másfelől az őket alkalomadtán támogatni kész orosz nagyhatalmi-birodalmi politikától való ösztönös félelem munkált a háttérben.

Az a korabeli meggyőződés, amely szerint a magyarok által 1867-ben a kiegyezéssel választott út az európaiság melletti elkötelezettség vállalása is egyúttal, még a parlamenti diskurzus és a politikai közbeszéd retorikájában is szüntelenül kifejeződött. Az olyan szavak és kifejezések, mint basa, basáskodni, satrafatörvény, despota, ázsiai állapotok stb. kivétel nélkül arra utaltak, hogy a politikai elit európainak tudta és látta az országot. Az "Európa védőbástyája" mint gyakorta elhangzó szlogen szintén ezt az öntudatot volt hivatva kifejezni. Hozzá kell azonban fűzni, hogy az utóbbi kifejezés nemcsak a magyarok, hanem a csehek, a lengyelek és megannyi más "köztes-európai" nép számára szintúgy az európai identitás kihangsúlyozására és folytonos sulykolására szolgált. A nemzeti önbecsülés és a rivális nacionalista programokkal szembeni határozott elhatárolódás ilyenformán szorosan egybekapcsolódott Európa pozitív képével. Helyesen mutat rá Péter László, hogy: "az »ázsiai barbársággal« szemben majd mindegyik nemzet »Európa« határait őrizte." Arra is felhívja ugyanakkor Péter a figyelmünket, hogy: "A múltból átörökített intézményeket és szokásokat", melyek a haladás útjában látszottak állni, épp az ázsiai jelzővel igyekeztek kellően nyomatékosítani, magyarán: elítélni. "Erős volt Magyarország Európához tartozásának a beidegződése, és annál érdekesebb éppen ezért, hogy a köztudat mégis szkeptikusan ítélte meg az 1867 után kiépülő modern közintézmények »európai« jellegét."^[1476]

Európaiságunk eme öntudatos vállalásának a 19. század végén és a 20. század elején ugyanakkor a kirekesztő jellege vagy célzatossága volt legfeltűnőbb vonása. Így adott neki hangot a fiatal Tisza István, még jóval az előtt, hogy miniszterelnök lett volna. "Ez a kis nemzet oda van állítva Európának talán legexponáltabb pontjára, óriási veszélyek, hatalmas nemzetek törekvései elé. Hiszen e kis nemzetnek kellett megvédeni a civilizációt és a szabadságot az iszlám által fenyegető veszélyektől hosszú századokon keresztül és meg kell azt ma védenie egy más nagy veszéllyel szemben, mellyel a szláv abszolutizmus egész Európa kultúráját fenyegeti."^[1477]

Mindebből jól látható, hogy milyen nagy utat tett meg a nacionalizmus és az európaiság gondolati "szövetsége" a valamikori reformkori kezdetektől a 19. század végéig tartó időszakban: a század első felében a Nyugat demonstrációs hatása iránti rendkívüli fogékonyság hatotta át, utóbb viszont a kirekesztő nacionalizmus jegyében kapott új értelmet és merőben új funkciót.

Nagyot változott a helyzet Trianont követően. A Trianon által keltett sokk egyszer és mindenkorra elültette a fejekben "a sorsunkra hagyott Európa", sőt "az ellenünk fordult Európa" fantazmagóriáját. Az antant-hatalmakkal azonosnak vett képzeletbeli Európa az ettől fogva egyre mélyebben beidegződő felfogás szerint úgymond kitaszította magából Magyarországot, midőn feldarabolta és végül odalökte a kisantant kénye-kedvének. Új hagyomány vette ilyenformán kezdetét, amely eltérő okokból és az egyre változó körülmények ellenére mindenkor rejtett magában legalább egy csipetnyi Nyugat- és Európa-ellenességet. Kezdetben tehát a revíziós gondolattal szorosan egybekapcsolt Európa-elleni érzület kerekedett felül, amit a második világháború körüli években nem vagy alig tudott már ellenpontozni az antifasiszta töltetű angolbarátság. A háborút követően pedig mindez nyomban kiegészült Nyugatnak a kommunista blokkpolitika által gerjesztett, ellentmondást nem tűrő ellenségképével.

Ez utóbbi jegyében indult meg a hatvanas évektől a kelet-európaiság gondolatának a historizálása, mely törekvésnek Pach Zsigmond Pál elkanyarodás-elmélete, később az elmaradottság fogalom, valamint a centrum-periféria fogalompár Kelet-Európára történt alkalmazása felelt meg a történetírás keretei között. Ez utóbbit Berend T. Iván és Ránki György gazdaságtörténet-írói munkássága fémjelezte egyáltalán nem csekély nemzetközi kisugárzással. Az említett szellemi tendenciák úgyszólván közös mondandója röviden abban összegezhető, hogy Magyarország (és vele együtt a szűkebb vagy tágabb kelet-európai régió) már legalább a 16. századtól kezdődően elvált az európai (a nyugati) fejlődési vonaltól, és külön kelet-európai útra tért át. A 19. századi reformerek, majd az ő nyomdokaikba lépve a későbbi modernizátorok (politikusok, vállalkozók és értelmiségiek) a Nyugat utánzására és utolérésére sarkalltak ugyan, ezek a törekvések azonban többnyire csak félsikerrel jártak. Következésképpen Magyarország (és a későbbi kommunista Kelet-Európa egésze) - ahogy Berend egyik utolsó, magyarra is lefordított könyve a címében is kifejezi - jószerivel Terelőútra kényszerült, s mind a mai napig azon vesztegel.^[1478]

Tagadhatatlan viszont, hogy forgalomba került egy teljesen másféle Európa-fogalom is a 20. század folyamán; az utóbbi nem vált teljesen koherens eszmerendszerré, ugyanakkor minden egyes változatában szögesen ellentmondott a kelet-európaiság imént vázolt gondolatkörének, egyúttal eltér a 19. században honos európaiság fogalomtól is. Ennek a gondolati iránynak a 19. században hamvába holt konföderációs elképzelések képezték a mindenkori kiindulópontját, melyet az emigráns Kossuth dolgozott ki és terjesztett különféle változatokban. A nacionalista opciók kiváltására, sőt azok kifejezett ellensúlyozására kigondolt konföderáció újabb változatát Jászi Oszkár dolgozta ki az 1910-es években, amikor buzgón kereste a kiutat az Osztrák-Magyar Monarchia ez időben egyre jobban mélyülő kríziséből. A Magyarország jövője és a Dunai Egyesült Államok címet viselő, 1918-ban publikált tervezet bevezetőjében kifejti Jászi, hogy arra keresi választ, "vajon lehetséges-e Magyarország ésszerű életigényeit az európai kultúra és az egész emberiség fejlődési törekvéseivel összeegyeztetni?"^[1479]

Mind a kossuthi, mind a Jászi-féle konföderációs eszmének a Kádár-kori Magyarország tudományos berkeiben is akadtak lelkes pártfogói. Főként olyanok karolták fel akár az egyiket, akár a másikat, akik a Szovjetunió nagyhatalmi érdekszférájába integrált ország (és vele együtt az egész közép-európai régió) emancipációs álmait kívánták a történelmi reminiszcenciák révén ily módon élesztgetni. A valamikori függetlenségi gondolat és politikai vezéreszme kései képviselőjeként Szabad György a kossuthi konföderációs gondolat rehabilitálásán fáradozott; a rossz kompromisszumként felfogott kiegyezés korabeli elvi alternatíváját prezentálta általa.^[1480] Hozzá kell tenni, Svájc révén volt ugyan e konföderációnak paradigmatikus európai példája, mégis az államszerkezet észak-amerikai mintája jelenti inkább ez esetben a kívánatosnak nevezhető modellt. A konföderációs kibontakozásra tett (többnyire utópikus javaslatok) ilyenformán sohasem a tényleges európai nemzeti fejlődés normáját vették (volna) alapul.

Messzemenően áll ez a Jászi-féle Duna-konföderációs elképzelés a Hanák Péter által felkarolt hagyatékára is. Az Európai Egyesült Államok Jászi által vizionált elgondolása szépen belesimult Hanák nyolcvanas évekbeli Közép-Európa elképzelésébe, aminek egyébként Szűcs Jenő volt igazi történetírói megalapozója. Nem véletlen, hogy Szűcs és Hanák 1986-ban együtt léptek fel ennek a koncepciónak a propagálóiként, amely alkalommal nyíltan és közvetlenül konfrontálódtak a Pach és a Berend-Ránki és mások által is vallott Kelet-Európa felfogással.^[1481]

A Hanák és Szűcs által meghirdetett történeti Közép-Európa fogalom inkább csak a nevében azonos a német, tehát a Naumann-féle Mitteleuropa elképzeléssel. Azt mondhatjuk tehát, hogy legföljebb családi rokonság köti őket össze egymással. Aligha tekinthető puszta véletlennek, hogy kezdetben még maga Jászi is lelkesedett Naumann koncepciójáért, és akkor lohadt le iránta a lelkesedése, amikor végül rájött, hogy német imperialista szándékok bújnak meg mögötte. A családi rokonság lényege egyébként az, hogy a különböző Közép-Európa elképzelések kivétel nélkül mind elhatárolják magukat Kelettől, mely utóbbit a politikai értelemben vett orosz vagy orosz-szovjet társadalmi modell és birodalom testesíti meg számukra. Egy további, az előbb említetteknél nem kevésbé fontos attribútuma a felfogásnak, hogy határozottan európai gyökerekkel bíró és folytonosan európai orientációjúként kívánja beállítani a változatos határok közt elképzelt "köztes"- vagy Közép-Európát. Következésképpen önálló európai identitást tulajdonít "köztes"-Európa minden egyes népének és államának, mely identitás egyszerre jelent adottságot és feladatot is azok számára.

Ebből az utóbbiból fakad az értelmiségre háruló kivételesen nagy felelősség mindenkori hangsúlyozása, tekintve, hogy olyan lappangó örökségről van ez esetben szó, melyet (utólag) kell mintegy felfedezni. Miért is? Azért, hogy végre tudatosodjék az ebben a térségben élők számára, kik ők valójában; de persze azért is, hogy egyúttal biztosítsák róla a Nyugatot is, miszerint a régió rendíthetetlenül számon tartja Nyugathoz tartozásának a változatlan tényét. Az így definiált "közép-európai európaiság" főbb identifikációs tartópillérei, vagyis az európai közös vonások főként a nyugati kereszténységben, a szabadság nyugati fogalmában, az individualizmus tiszteletében manifesztálódnak. Mivel azonban ez a fajta európaiság mégiscsak töredékesen jutott és jut érvényre a kontinens e szegmensében, és ráadásul állandó veszélynek is ki volt és ki van téve a keleti hódítók részéről, erősen kell tehát akarni ennek a látens, majd újra kitalált tradíciónak a felelevenítését és érvényesítését, akár szellemi, akár politikai tekintetben.^[1482]

A közép-európaiság gondolatának emellett is létezett egy sajátos válfaja, az, amit Németh László hirdetett a két világháború között, a kelet-európai tejtestvériség elgondolása. Az európai műveltségű és széles látókörű Németh, egyike lévén az elsőknek, akik igyekeztek kidolgozni a kismagyar nemzettudatot, a kisnépi nacionalizmusok ellensúlyozására szánta elgondolását. Az irodalmi tudat (jelesül a népköltészet) földrajzából indult ki, majd arra a következtetésre jutott, hogy a keleti népeknek közös alkati betegsége, miszerint "hézagos a fejlődésük". Németh gyógyszerként ajánlotta tehát a kelet-európai tejtestvériség eszméjét annak a régiónak, melyet a harmincas években már körülöleltek a totalitariánus rendszerek. "E föld hagyományait és érdekeit, írta, a világ nagy átalakulásában védeni próbáljuk. Úgy éreztük, hogy a bolsevizmus és a fasizmus Európa számára nem lehet az utolsó szó... s hogy ha mi kitartunk e föld multja és igényei mellett, a tarkaság 'betegsége' és a tarkaság kultúrája mellett, a Nyugat érő forradalma minket igazol s hű közép-európaiak Európához is hívek leszünk önmaga felülmúlásában."^[1483]

Nincs semmilyen közvetlen kapocs Szűcs és Németh, és még kevésbé Hanák és Németh Közép-Európa elképzelése között, noha a Bibó hatása alatt álló Szűcsnek volt vagy lehetett némi kötődése a Németh-féle Európa-fogalomhoz. Mindamellett kétségkívül közös az elgondolásaikban, hogy a régiót nemegyszer fizikailag is veszélyeztető birodalomépítő diktatúrák ellenében vélték különösen fontosnak meghirdetni az európaiság-tudat eme sajátos fajtáját. A Habsburg-birodalom, ami ugyan még liberális politikai rendszer volt, majd a német náci birodalom, s végül a bolsevik szovjet birodalom egyaránt vészesen korlátozta a térségben az egyes különálló nemzetek önállóságát, megrövidítette a politikai szabadságot, és éppen ezt lett volna hivatva ellensúlyozni a közép-európaiság ethoszán nyugvó szellemi és politikai célkitűzés.

Az eddig felsoroltakon túl szólni kell végül a pán-európaiságról gondolatköréről. A két háború közt Coudenhove-Kalergi és mások által is propagált Pán-Európa gondolatnak Magyarországon is akadt néhány lelkes pártfogója. Közülük mindenekelőtt Faluhelyi Ferenc, a nemzetközi jog pécsi professzora neve emelhető ki, aki 1928-ban önálló könyvet jelentetett meg erről a témáról. Az európai konföderáció szükségességének indokolásául három veszélyt említ Faluhelyi: a hatalmi szupremácia következtében felszínre kerülő államközi feszültségek állandósulását; Szovjet-Oroszország terjeszkedési vágyát; az Európa létét folytonosan aláásó gazdasági instabilitást. A nemzetállam, Faluhelyi szerint is tartósabb képződmény annál, mint hogy egyik pillanatról a másikra és minden további nélkül fel lehetne cserélni az integrált Európa hatalmi építményével; nem jött el tehát még az ideje a nemzetek "privatizálásának". Coudenhove-Kalergi Pán-Európa elképzelését bírálja Faluhelyi akkor is, amikor kijelenti, a nemzeteket integráló gazdasági együttműködést sem lehet rövid időn belül megoldani.^[1484]

Összegzésként meg kell jegyeznünk: a Pán-Európa-gondolat megmaradt marginális szellemi fejleménynek idehaza és külföldön egyaránt, s ebben a tekintetben azonos volt a sorsa, mint a különféle konföderációs elképzeléseknek, valamint a közép-európai gondolatkörnek.

*

1989 merőben új külső és belső feltételeket teremtett a nemzeti öntudat, valamint az európai identitás egymásközti viszonyát illetően. Korai lenne azonban ma még mérleget vonni az elmúlt másfél évtized fejleményeiről. Első pillantásra úgy tűnik, hogy a virulens nacionalizmus visszatérése, amire megannyi szembeszökő tény figyelmeztet folyton bennünket, nem vetett gátat az európaiságba vetett hit mind erősebb érvényesülésének, egy új fajta európai identitás tartós kialakulásának. A helyzet ezért úgy fest, hogy párhuzamosan él egymás mellett, egymás szomszédságában nacionalizmus és európaiság, ami azért lehetséges csupán, mert egyikük sem tart (vagy tarthat) igényt az egyedüli kizárólagosságra. Ez a fejlemény pedig messzemenően egybevág a csoportidentitások ma olyannyira jellemző pluralizálódásával, aminek főként a kizárólagosságra igényt formáló kollektív azonosságtudat, jelesül a nemzeti identitás látja a legfőbb kárát.

KÁDÁR JUDIT

Otthonosan (Közép-)Európában:
Imrik Margit memoárja a boldog békeidőkről

"Európa Bécs határánál ér véget" - a Metternichnek tulajdonított kijelentés arra enged következtetni, hogy az önmagát a "Másikkal" (például, amint azt Edward W. Said kimutatta a "Kelettel") szemben meghatározó "Nyugatnak" a 19. században e definícióhoz nem volt szüksége az Ausztria keleti pereménél élő népekkel történő összehasonlításra. A metternichi mondat alapján úgy tűnik, Európa keleti szélén nem a nyugatitól eltérő jegyeket hordozó kultúrák vannak, hanem az összevetésre alkalmatlan, civilizáció nélküli világ. Bár a 21. században is élő szállóige egyszerre rejt magában lenézést és érdektelenséget, a hazai értelmiség évszázadok óta Európával való viszonyában határozta meg, mi Magyarország. Legjelesebb írástudói soha nem fogadták el a fenti nyugati, legismertebb formájában ráadásul egy osztrák politikusnak tulajdonított álláspontot, a szállóigében is testet öltő elutasítás ellenére az ország helyét - nemcsak geográfiai helyzetét, hanem kultúráját illetően is - középen, vagy kicsit keletebbre, de Európán belül határozták meg/jelölték ki.

A magyar irodalmi-kulturális hagyományba tartozó írók, költők, politikusok, történészek stb. Európával kapcsolatos nézetei valamelyest ismertek, ám szinte semmit nem tudunk arról, hogyan gondolkodtak e kérdésről a nők. Írásomban azt vizsgálom, mit jelentett egy, még Ferenc József alattvalójaként a magyar középosztályba született fiatal nő számára a 19-20. század fordulóján az Osztrák-Magyar Monarchia, annak keleti és nyugati fele, miként viszonyult a benne élő nemzetiségekhez, tehát hogyan mutatkozik meg nézeteiben a kor nacionalista ideológiája.

A forrás Imrik Margit (később Benda Gyuláné) Egy váradi úrilány című memoárja, mely 2006-tól olvasható nyomtatásban; a megközelítésmód a mikroszintű elemzésé, amely során, mint azt éppen történésszé lett unokája, Benda Gyula írta: "[a]z elemző annak megértésére törekszik, hogy hogyan működött a valóságban a társadalom, mit tapasztalhattak az egyes emberek."^[1485] Imrik, ha említ is politikai eseményeket, tisztfeleséghez méltón nem fűz hozzájuk megjegyzést, amint nyíltan nem reflektál a duális államot aláásó nacionalizmus jelenlétére sem, sőt az Osztrák-Magyar Monarchiáról sem fejti ki véleményét. Élettörténete és anekdotái azonban e reflektálatlanságuk ellenére is elárulják az Imrik család és saját maga viselkedésének mozgatórugóit, s kirajzolódik egy, a 19.-20. század fordulóján kialakulóban lévő középosztályi, "polgári" mentalitás, amelynek megerősödését hamarosan megtörte a Monarchia felbomlása és Magyarország katasztrofális veresége.

Benda Gyuláné Imrik Margit élete 95. évében, 1985-ben mondta magnószalagra visszaemlékezéseit unokamenyének, Sebők Magdának. Az elbeszéléssel csak 1921-ig, Erdélyből Magyarországra történő áttelepüléséig jutott el. Ezt követően még öt esztendőt élt, ám ennél az időpontnál hirtelen elveszítette emlékezőképességét. Sebők Magda húsz évet várt a magnófelvételből készített kézirat megjelentetéséig, bár egy részt már 1992-ben közreadott a visszaemlékezésből a Holmi című folyóiratban. Állítása szerint a szövegről csak "az élő beszéd pongyolaságait kellett lehántania", de azért "nem egyszer kiegészítette az egyik történetet a másikkal", mert interjúalanya többször is elmesélt egy-egy anekdotát, s nem mindig emlékezett a nevekre vagy dátumokra.^[1486] Narrátora tehát már csak koránál fogva, emlékezete szükségszerű megkopása miatt is "megbízhatatlan" narrátornak minősül, s valószínűleg az anyag szerkesztése is az átlagosnál nagyobb beavatkozással járt; bizonyos - nem tudni milyen - mértékig a szöveget lejegyző rokon, sőt Imrik történész fia és unokája 20. század végi álláspontját is tükrözi.

Imrik Margit 1891-ben született Balassagyarmaton, ám ez a város nem játszott szerepet az életében: jogász apját ugyan a pesti egyetem elvégzését követően és némi igazságügy-minisztériumi gyakornokoskodás után rövidesen a balassagyarmati törvényszékhez nevezték ki bírónak, de 1894-ben "áthelyezték" a nagyváradi királyi ítélőtáblához, s a család a Körös-parti városban telepedett le. Imrik Péter táblai tanácselnök, majd a tábla elnökhelyettese lett. Részt vett a város kulturális életében: tagja volt a dalárdának és társelnöke a közművelődés elősegítésére létrejött Szigligeti Társaságnak, verseket és tudományos cikkeket is írt. Társadalmi származását illetően Imrik Péter nem nemesi családban született, bár lánya úgy tudta, apai nagyszülei "habán eredetű jász redemptus nemesek voltak" - a tévedést egy jegyzetben unokamenye, a történész Benda Gyula felesége korrigálta: redemptusoknak a jobbágyságból magukat kiváltó szabad parasztokat nevezték. A család középosztályi státusát az apa értelmiségi foglalkozása, a státushoz szükséges anyagiakat nem kis részben Imrik Margit anyai nagyapja biztosította. A nagyapa, Ugróczy Kálmán elszegényedett református nemesi családba született "dzsentri" volt, aki értelmiségi pályára lépett. Ügyvédi praxisa mellett egy kalocsai bank igazgatójaként vált tehetős emberré (unokája úgy tudta, "milliomos"), s vagyonát ingatlanspekulációval növelte.^[1487] Havi apanázst küldött lányának, s veje családjának nyaralási költségeihez is hozzájárult.^[1488] Imrik Margit tehát váradi "úrilányként", a kor neves és divatos építésze, a szecessziós épületeket (többek közt a váradi Emke kávéházat, 1902) tervező Sztarill Ferenc által épített modern, fürdőszobás bérházban nőtt fel, ahol szakácsnőjük és szobalányuk is volt.^[1489]

Az "úrilány" kifejezést ő maga is használta, de történetei nyilvánvalóvá teszik, hogy nem a nemesi magatartásmintával való azonosulásra, hanem csupán arra utalt, a nagyváradi társadalom felső rétegéhez tartozott. Másutt mint "tisztviselőcsaládról" beszélt magukról,^[1490] s a társadalmi struktúrában elfoglalt helyüket illetően ez pontosabb megfogalmazás, hiszen Imrik Péter a csekély számú köztisztviselő polgári vidéki értelmiség egyik jeles képviselője volt.^[1491] (Férje nemesi nevét - Marcinfalvai Benda Gyula - egyszer sem említette.)

Imrik Margit a vele készített beszélgetések során főként gyerekkorának, a 19-20. század fordulójának és a 20. század első évtizedének emlékeit idézte fel. Ugyan apja a nőemancipációt illetően konzervatív nézeteket vallott,^[1492] kedvenc lányának, főként az Ugróczy-családban a nőknek biztosított nagyobb egyenjogúsághoz szokott felesége óhajára, gondos nevelést biztosított. (Imrik Margit szerint, aki nem szerette az anyját, Ugróczy Arabella azért döntött a kötelezőnél alaposabb iskoláztatása mellett, hogy ne legyen otthon egyszerre három férjhezmenésre váró lány.) A nagyváradi Szent Orsolya Rend elemi iskolájának kijárása után (1900) két nővéréhez hasonlóan a katolikus Angolkisasszonyok Szerzetesrendjének veszprémi zárdájába küldték, melynek korszerűtlen higiénés körülményeit sohasem szokta meg,^[1493] majd tizennégy éves korától három éven át az utóbbi rend központi intézetében, a Bécshez közeli fekvésű Sankt Pöltenben folytat(hat)ta a tanulást.

Ennek előfeltételével, a magas szintű német nyelvtudással annak ellenére rendelkezett, hogy szülei mindkét ágon magyar származásúak voltak (apja nem is beszélt jól németül), mivel nővéreihez "akkori szokás szerint német kisasszonyt fogadtak",^[1494] s először beszélni is németül tanult meg. Német nyelvtudásának köszönhetően érezhette magát otthon az Osztrák-Magyar Monarchiában. Több esetben nyaralásaik helyszíneinek még a 20. század végén is német neveit használta: Savanyúkútról mint Rohsauerbrunnenről beszélt (a hely valószínűleg a burgenlandi Bad Sauerbrunn); Tátraszéplakról, ahol a legtöbb nyarat töltötték, megjegyezte, hogy akkoriban Westerheimnek hívták. Beszédét még kilencvenedik évén túl is német mondatokkal fűszerezte: számos történetének csattanóját németül mondta el.^[1495]

Apja évente hat hét szabadságot kapott, ezt az időt a család egy-egy divatos - vasúton megközelíthető - fürdőhelyen töltötte, mindig a Monarchia területén belül: a fentiek mellett a Selmecbányához közel fekvő, Bars vármegyei Vihnyén, amelynek gyógyfürdőjét a tanítók, katonatisztek és újságírók kedvezménnyel látogathatták, s a Graz melletti Judendorfban.

Az elbeszélésből úgy tűnik, főként az érzékeny idegrendszerű apa regenerálódását segítő fürdőhelyeket részesítették előnyben. Vihnye kivétel: a női betegségek kezeléséről vált híressé. Nem biztos, hogy a családfő valóban rászorult a víziterápiára, hiszen a "boldog békeidők" alatt divat volt a nyarat gyógyfürdőn tölteni, annyi azonban bizonyos, hogy a család által felkeresett üdülőhelyeket a polgári középosztály látogatta. Míg például a "történelmi" középosztály a Magas Tátrában inkább Pöstyénbe vagy Ó-Tátrafüredre ment,^[1496] Imrikék utóbbi helyre Tátraszéplakról, ha gyakran is, de csak átrándultak. Imrik Péter a hivatali funkciójukat illetően is a hozzá hasonlóak társaságát kereste: Vihnyén a törvényszéki bíró Benda Bertalannal barátkozott, Tátraszéplakon az építész Ybl családdal. Az úti cél kiválasztásánál fontos lehetett a magas hegyvidéki környezet is. Alacsonyabb fekvésű vidéken csupán két nyarat töltöttek: amikor Margit a veszprémi zárdában volt bennlakó, a közeli Balatonalmádiban béreltek villát, mivel mindössze 12 km-re fekszik Veszprémtől. (A vasúti közlekedés ezen a vonalon csak 1909-ben indult meg, ennek ellenére a modern természetgyógyászati módszereket használó gyógyfürdő már a századfordulón népszerűvé vált a jómódú polgárok köreiben; a "történelmi" középosztály tagjai a Côte d'Azurre vagy Abbáziába jártak.)^[1497]

Sankt Pölten-i iskolaévei alatt egy ízben a család Bécsben találkozott, ekkor a legdrágább és legelőkelőbb szállodában, az Osztrák-Magyar Monarchia nagyságát tükröző "Ringstrassenstil"-ben épült Grand Hotel Wienben szálltak meg. Imrikék nyaralni mindig "Nyugatra" mentek, a "legkeletibb" hely a praktikus megfontolásból választott Balatonalmádi volt. Imrik Margit az Osztrák-Magyar Monarchia nyugati felében - Alsó-Ausztriában és Stájerországban - olyannyira otthonosan mozgott, hogy még ahhoz a kijelentéséhez sem érezte szükségét magyarázatot fűzni, amely arról tudósít, az első világháborútól megviselt idegzetű apja számára találtak egy megfelelő szanatóriumot "Ausztriában, a Semmeringen". (Az osztrák Keleti-Alpokban 1848-1854 között megépült semmeringi vasút, az első európai hegyivasút a kor egyik nevezetes turistalátványossága volt - apját ő kísérte el a vonal mentén fekvő Edlachba.)

Egyetlen, Balatonalmádinál keletebbre fekvő várost ismert csak viszonylag jól: az anyai nagyszülők lakóhelyét, a Duna partján fekvő Kalocsát, ahová a közös családi nyaralás után küldték a gyerekeket. Imrik Margit nagyon szerette németül szerinte "tökéletesen beszélő", zenekedvelő nagyapját, így annak ellenére mindig szívesen ment, hogy a kb. 300 km-es út Nagyváradról Kalocsára két átszállással másfél napig tartott. Kalocsa rövidebb idő alatt is megközelíthető lett volna, ha előbb felutaznak a fővárosba, de a Nagyvárad-Budapest és Budapest-Kalocsa járat két vonalnak számított, s az átszálláshoz új jegyet kellett volna venniük. Így inkább az egy vonalnak számító Nagyvárad-Arad-Szabadka-Kiskőrös-Kalocsa útvonalat választották, annak ellenére, hogy köztisztviselő lévén, apjának - és persze az általa eltartott család minden tagjának - félárú kedvezménye volt.

Sankt Pöltenben érdekelték az Institute of English Ladies-ben tanított tárgyak (angol irodalom angolul, francia irodalom franciául, német irodalom németül, történelem és földrajz németül), és foglalkoztatta a gondolat, hogy egyetemre menjen, s előtte esetleg munkát vállaljon. Végül, apja konzervatív nézeteit elfogadva lemondott róla:

Apám véleménye ez volt a dologról: "Minek mennél te állásba? Csak elvennéd a rászorulók elől a munkalehetőséget." ... Apámnak adtam igazat, mert eszembe jutott, ha megkapom a diplomát, akkor sem kezdek vele semmit. Ki is nevettek volna [a szövegkörnyezet alapján a nagyváradi társaságban], ha valami kenyérkeresethez fogok."^[1498]

Családja ötvenezer korona kauciót tett le, hogy egy katonatiszthez mehessen férjhez.^[1499] Az 50 000 koronából 1912-ben 6 000 koronáért 4 szoba bútorzatát vásárolták meg, s a kelengyéhez tartozott többek közt egy tizenkét személyes ezüst evőeszköz- és porcelán étkészlet is.^[1500] A katonai térképész Benda Gyulával először Munkácsra költöztek, de ott nem tudott megszokni, s nyolc hónap után visszatértek Nagyváradra, ahol férje a magyar királyi honvéd hadapródiskola tanáraként kapott állást.

Munkácsnak gyönyörű a környéke, szép a vára is, jó dolgom volt, szerettek, ünnepeltek, mindenem megvolt, mégsem szerettem ott lenni. Elsősorban a légkör nem tetszett, másrészt nagyobb városhoz, pezsgőbb élethez szoktam.^[1501]

Munkácson unatkozott; a váradi kulturális élet hiányzott a fiatal tisztfeleségnek: férjhezmenetele előtt színházbérlete volt, hangversenyekre járt, sőt maga is zenélt - a hadapródiskola triójában zongorázott.^[1502] Azonban Sankt Pölten-i tapasztalatai után még a váradi légkörrel sem volt maradéktalanul elégedett:

Hamar kialakult az a véleményem, hogy a zárdában sokkal szabadabb volt az életmenet és a gondolkodás, mint a nagyváradi társaságban. Előbbre jártak a tanítás terén is, mint Magyarországon. Például nem neveltek intoleranciára sem a más nemzetiségűek, sem a más vallásúak iránt."^[1503] (Kiemelés - K. J.)

A tolerancia élete végéig alapvető érték maradt számára. Munkácsról és Nagyváradról is fontosnak tartotta megjegyezni: "társadalmi elkülönülésről nem tudok",^[1504] ami alatt főként a zsidóság és a keresztény lakosság tagjai közti előítélet-mentes viszonyt értette. Sőt, azt is világossá tette - az elbeszélt történetek szereplőinek leírásában épp a sztereotípiákkal ellentétes tulajdonságaikat kiemelve -, hogy krízishelyzetekben zsidó származású emberek segítették meg. Az első világháborút követően beregszászi szőleje eladásából származó jövedelmét egy "hithű izraelita" juttatta át a határon Nagyváradra, férje kitoloncolása után pedig egy Grün nevű boltos ajánlott neki munkát, hogy el tudja tartani három gyerekét.^[1505] A zsidóságot kizárólag vallási felekezetnek tartotta: a politikai antiszemitizmus a második világháború után is távol állt tőle. Alighanem kalocsai nagyapjában is annak toleráns magatartása nyűgözte le - fontosnak tartotta elmesélni, hogy Ugróczy Kálmán minden évben néhány hetet Karlsbadban töltött az irodájában dolgozó Weisz Móric nevű ügyvéd és egy kanonok társaságában.^[1506] Legjobb barátnője (még a St. Pölten-i zárdából) egy román anyanyelvű nagyváradi lány volt, Munkácsra a trianoni békeszerződésig Temes vármegyéhez, majd a Szerb-Horvát-Szlovén királysághoz tartozó Fehértemplomból szerződtetett szakácsnőt, aki németül és szerbül "perfekt" beszélt, magyarul alig,^[1507] gyerekei dadájául román asszonyt választott, Váradra visszatérve a hadapródiskola parancsnokának horvát származású feleségével barátkozott.^[1508] Közvetlen környezetének egy részével tehát németül érintkezett. Bár Nagyváradon érezte otthon magát, nehezen talált barátnőket, mert kilógott a sorból: "a nagyváradi lányok féltek tőlem, amiért külföldön nevelkedtem".^[1509] Annak ellenére, hogy katolikus nevelést kapott - összesen 14 éven át járt iskolába, s ebből nyolc évet a veszprémi, illetve St Pölten-i zárdában töltött -, saját bevallása szerint nem vált "bigottá", amit egyaránt tulajdonított az ausztriai Angolkisasszonyok, illetve családja nyitott szellemének.^[1510] Utóbbinak köszönhetően nagyobb szabadságot élvezett, mint általában a nagyváradi középosztályba tartozó lányok: eljárhatott például az Emke cukrászda teraszára fagylaltozni - igaz, a komolyabb normaszegést elkerülve, ő is csak délelőtt.^[1511] Kalocsai nagyszülei is megengedőek voltak: egyedül végigsétálhatott a főutcán az Érsekkertbe kézimunkázni, s még 95 esztendősen is büszkén nyugtázta, hogy ezért a szabadságért irigyelték az ottani lányok, akiknek otthon kellett ülniük, nehogy megszólják őket olyan haszontalanság miatt, mint a séta.^[1512]

A nacionalizmus szelleme olyannyira idegen volt tőle, hogy nem értette, "[a]kkoriban Nagyváradon, ha egy lányos házhoz katonák kezdtek járni, a civilek elmaradtak."^[1513] Eszébe sem jutott, hogy a távolságtartás mögött a "dinasztikus patriotizmus" - magyar nacionalizmus ellentéte rejtőzhet. Sok honvédtiszt a Ludovika megalapítása után is a közös hadsereg katonai akadémiáin tanult, Imrik térképész férje is, bár a magyar királyi hadsereg tisztje, a bécsi Katonai Földrajzi Intézetben szerzett diplomát. "A tisztikarnak valóban az egész Monarchia volt a hazája" - írta a Habsburg Monarchia felbomlásáról szóló könyvében Jászi Oszkár. "A hadsereg nevelési elvei közé tartozott, hogy a tiszteket állandóan áthelyezték egyik országból a másikba. Ezek az emberek, akik hol Bécsben, hol Budapesten, hol Prágában vagy Zágrábban, Galíciában, Erdélyben, Boszniában, Cattaróban éltek, bizonyos nemzetközi szellemet képviseltek környezetük türelmetlen és gyűlölettel teli nacionalizmusával ellentétben."^[1514] Az egynyelvű magyar nemzetállam óhajának felülkerekedése idején az uralkodó osztályok tagjai rossz szemmel nézhették a túlságosan császárhűnek, osztrákbarátnak tartott tiszteket^[1515] - akik egymás közt még a "katonabálokon" is németül beszéltek.^[1516] (A katonatisztek presztízsét bizonyára csökkentette egyre romló anyagi helyzetük is - a századfordulóra a "tisztek fizetése s különösen a nyugdíja alacsonyabb lett, mint a polgári hivatalnokoké"^[1517] - ennek következtében vezették be a kötelező kaució rendszerét. A kaucióval kötött házasság a női félre sem vethetett jó fényt: nem a menyasszony volt "eladó", hanem a vőlegény.)

Budapest nem játszott fontos szerepet a család életében, bár egy napilapot, amely megjelenése délutánján megérkezett a vasúton, járattak.^[1518] A "Körös-parti Párizs" szinte minden igényüket kielégíthette: 1910-ben a népességszám alapján Nagyvárad Magyarország nyolcadik legnagyobb városa volt,^[1519] az 1893-1913 közti időszakban a kereskedelmi, pénzügyi-forgalmi, ipari, közigazgatási, adminisztratív, jogi, katonai, egészségügyi, oktatási, kulturális-nevelési funkciókkal fokozatosan bővülő város "többet fejlődött, mint addig egy évszázad alatt."^[1520] 1899-ben a nagyváradi telefonközpontnak már 300 előfizetője volt, "s ezzel országosan a hatodik helyen állt", a 20. század elején 11 napilap jelent meg, s 72 tanintézet és 12 könyvtár működött.^[1521] 1902-ben megépült a Szigligeti Színház. Amint a helytörténész Fleisz János írja: "A 20. század elején tehát az ország egyik legfejlettebb és legkonszolidáltabb városa volt, és legjobb úton haladt ahhoz, hogy teljes értékű regionális központtá váljon."^[1522]

Az Imrik család női tagjai leginkább csak kalapot csináltatni jártak fel Budapestre az Apponyi térre; Imrik Margit és Benda Gyula nászútra Bécsbe mentek, s amikor Munkácson férje névnapját ünnepelték, a virslit és a sört is Bécsből hozatták.^[1523] Imrik Péter, aki maga is a királyi ítélőtábláknak 1891-ben történt decentralizációja következtében került Nagyváradra,^[1524] a Szigligeti Társaság fennállásának tizedik évfordulóján, 1902-ben elmondott beszédében hangot is adott a fővárossal kapcsolatos elégedetlenségének, és sürgette a további decentralizációt:

[A kormányzat] ... decentralizálja az irodalmat és a kulturintézményeket, hogy ezek erőiket közvetlenebbül, tehát hatékonyabban kifejthessék és érvényesíthessék... Fel kell tehát szabadítani a vidék erőit a függés és lekötöttség alól, hadd bonthassa ki szárnyait a nemzeti génius a hazának egész területén, és hadd érvényesüljenek a nemzet erői a vidéken is. Meg kell teremteni vidéken a helyi központokat az állami, társadalmi, kulturális és gazdasági életben egyaránt.^[1525]

Miközben az "úri", "nemzeti" középosztályra támaszkodó hivatalos politika az 1880-as évekre pár évtized alatt német nyelvűből magyarrá vált fővárosból az ország elmagyarosításán fáradozott, a periféria egyik centrumában élő, a keresztény középosztályhoz tartozó Imrik, illetve Benda családot nem vonta befolyása alá "a főváros szellemi ragyogása".^[1526] A dualista állam mindegyik nemzetisége iránt egyformán toleráns magatartást Sankt Pöltenben elsajátító^[1527] Imrik Margit magától értetődően alkalmazkodott soknyelvű környezetéhez. A német mint közvetítő nyelv elfogadása következtében a Semmeringen éppúgy otthon érezte magát, mint Nagyváradon. Számára már nem létezett a Bécsnél a 19. század elején meghúzott kulturális-cilvilizációs határ. Az általa képviselt - toleráns és nyitott - polgári mentalitást az első világháború óriási traumája hatására valószínűleg e vékony társadalmi rétegben is türelmetlenebb magatartás váltotta fel.

ZEIDLER MIKLÓS

A revizionizmus hatása a magyar nemzeti identitásra

Az első világháborús vereség, a forradalmak nyomán állandósuló politikai bizonytalanság és a trianoni békeszerződés megrendítő hatással volt a magyar nemzeti öntudatra. Az állami és nemzeti széttagoltság - és az ezért viselendő erkölcsi, jogi és politikai felelősség keresése - olyan centrifugális erőként működött, ami eltávolította egymástól a magyarság különböző társadalmi-politikai csoportjait.

Korábban a magyarság szívesen tekintett magára mint az európai műveltséghez tartozó, nagy civilizációs képességgel rendelkező, békés és nagyvonalú, de szabadságáért, függetlenségéért mindenkor harcra kész nemzetre. Ez a minden ízében pozitív önkép a nemzeti ébredés nyomán kezdett kibontakozni a 19. század elején, s fokozatosan újabb részletekkel gazdagodott a 19. század folyamán. Egyszerre jelent meg benne a racionalitás és a szenvedélyesség - ahogy az akkoriban elterjedt mondás fogalmazott: "a forró szív és a hideg fej" - motívuma. A patrióta hevület és a korszerűséget kereső értelem kettős energiája táplálta a "haza és haladás" reformkori programját, majd az 1848/49-es forradalom és szabadságharc egyszerre racionális és romantikus erőfeszítéseit. A neoabszolutizmus időszakában tanúsított passzív ellenállás mögött ellenben inkább az érzelmeket, míg a kiegyezés jogi-politikai művének létrehozása mögött a józan politikai számítást ismerhetjük fel.

A dualizmus korában ismét egymás mellé zárkózott az egyetemes modernitás és a nemzeti romantika - a ráció és a érzelem. A 19. század utolsó harmadának kiemelkedő gazdasági fellendülése nyomán Magyarország fokozatosan növelte erejét az Osztrák-Magyar Monarchián belül, ami az úgynevezett kvóta, vagyis a birodalom közös költségeihez való hozzájárulás mértékének növekedésében is megmutatkozott. Mindez rendkívüli mértékben felhizlalta a nemzeti büszkeséget, miközben az új - és hangsúlyozottan magyar - politikai-gazdasági infrastruktúra felépítésében a magyar állami gondolat a nemzetiségeknek mint kollektívumoknak nem kívánt szerepet adni. A folyamatos gyarapodás diadalmas lendülete új ambíciókat is szült, s például Budapest világvárossá fejlesztésében már az a szándék is megmutatkozott, hogy a magyar főváros vegye át Bécs szerepét és a Monarchia központjává lépjen elő.

A nemzeti büszkeség e mindent átható érzületét a fényes millenniumi ünnepségek tették láthatóvá 1896-ban. Az ezredévi megemlékezések ugyanis nem a honfoglalást vagy a pogány vezérek tetteit állították a középpontba, hanem sokkal inkább az azóta eltelt ezer esztendő nagy teljesítményeit - a keresztény állam megszervezését és a középkorban mindvégig megőrzött középhatalmi státust - emelték ki, továbbá hangsúlyozták, hogy Magyarország sikerrel töltötte be hivatását: védőbástyaként szolgált a keleti barbársággal szemben az Occidens és Európa védelmében, és továbbította a nyugati civilizáció vívmányait a Kelet, illetve a Balkán irányába. Az újabb időkből pedig azokat az eseményeket, folyamatokat mutatták fel, amelyek Magyarországnak a modern európai államrendszerbe való szerves beépülését, a haladó eszmék iránti fogékonyságát és további fejlődési potenciálját igazolták. A Városligetben és környékén megrendezett ezredévi kiállítást a múltjára és jelenére büszke állam - és nemzet - nagyszabású demonstrációjának tekinthetjük. Mindebben természetesen jókora adag túlzás is volt, ami egyfelől híven tükrözte, hogy csúcsára érkezett a magyar nemzeti öntudat, másfelől hozzájárult ahhoz, hogy az ország irányítói és közvéleménye is túlértékelje Magyarországnak a nemzetközi életben betöltött szerepét. Mindenesetre a századfordulón, de még a századelőn is a nemzeti büszkeség és az európai műveltséggel és civilizációval érzett közösség harmonikusan simult össze. A közkeletű hazai felfogás a századelőn a magyar nemzetet (kultúrát, civilizációt, államot) kimondottan európainak tekintette, s legfeljebb némi fáziskésést volt hajlandó elismerni.

A világháborúban részt vevő szövetségi csoportosulások azonban szakítottak ezzel a "civilizációs logikával", az első világháború példátlan mérvű propagandája pedig arra törekedett, hogy a hadviselő felek társadalmait is végletesen szembeállítsa egymással. A gyűlöletnek ez az államilag támogatott kultúrája még a háborút követő években is éreztette hatását Európában és - természetesen - nagyban befolyásolta Magyarország (és a magyarság) viszonyát volt szövetségeseihez és ellenségeihez. Ezek a kollektív érzelmek pedig a nemzeti identitásba is gyorsan beépültek. Ráadásul ebben az időben Magyarországon nem csupán a háborús vereség, majd az ország megszállása és feldarabolása okozott társadalmi traumát, hanem az egymást követő rezsimváltások is, melyek a demokrácia, a kommunizmus, majd az ellenforradalmi konzervativizmus jegyében alakították át, illetve számolták fel a megelőző politikai rendszert, s szorították ki vagy állították pellengérre politikai ellenfeleiket. Az állami intézményrendszer többszöri átalakulása a történelmi államtest felbomlásával együtt valóságos nemzeti katasztrófát eredményezett, s az ennek nyomán kialakult lázas közhangulatban megindult a felelősök keresése.

Évezredek óta ismert természetes társadalomlélektani reakció, hogy a válságba került közösség, miközben rituálisan kiveti magából ellenségeit, épp ilyen elszántan védelmezi azokat a kohéziós tényezőket, amelyek a túlélése szempontjából nélkülözhetetlenek. Ez történt Magyarországon is. A politikai vezetők a magyarságtól idegen tényezőkre - külső ellenségekre és belső árulókra - hárították a felelősséget a történelmi Magyarország felbomlásáért, hogy maga a magyar nemzet bűntelenként és erejének megőrzésével kerülhessen ki a krízisből. A bűnösök közé kerültek tehát a győztes nyugati hatalmak, amelyek a békekonferencián Magyarország felosztásáról határoztak. Súlyosabb megítélés alá estek a magyarországi nemzetiségek, amelyekről a közgondolkodás azt tartotta, hogy elárulták kenyéradó hazájukat. Szintén a vádlottak padjára ültették - a szó szoros értelmében is - a polgári demokratikus forradalom és a tanácsköztársaság vezetőit, akiket az ellenforradalmi rendszer felelőssé tett az összeomlásért. S velük együtt vád alá kerültek azok a "destruktív" modern irányzatok - a szabadkőművesség, a liberalizmus, a szocializmus -, amelyek az uralkodó felfogás szerint aláaknázták az "egészséges" nemzeti érzületet, és ezzel előkészítették a tragédiát. Hordozóikat, akiket a különböző progresszív és baloldali szervezetekkel - illetve általánosságban a zsidókkal - azonosítottak, ugyancsak megbélyegezték.

Ennek a meglehetősen mechanikus és leegyszerűsített szemléletnek röviddel az első világháború után több klasszikus narratívája is született. A legismertebb Szekfű Gyula Három nemzedék című műve, melyben a publicisztikai tehetségét próbálgató történettudós elsőként fejtette ki elméletét a reformkor nagy politikus-generációját követő, három nemzedéken át tartó hanyatlásról. Szekfű ennek okát nem csupán a nagy tehetségek hiányában, hanem az idegenből kölcsönzött, a magyar viszonyok közé csak felületesen beépülő és ezért kártékonnyá váló liberalizmus uralkodó eszmévé válásában látta. Művének hősét, Széchenyi István grófot, a reformkor egyik emblematikus alakját - akiben a magyar gondolat tökéletes megtestesítőjét látta - éppen ezért konzervatív reformernek festette le, s személyén keresztül kívánta előtérbe állítani a konzervatív eszmekört.

E hanyatlás-koncepció népszerűsítésében jelentős szerep jutott a militáns katolicizmust a szószéken és a sajtóban is képviselő Bangha Béla jezsuita papnak, aki Magyarország újjáépítése és a kereszténység című munkájában valóságos antiliberális hitvallást fogalmazott meg. Könyvének általános tendenciája nagyjából megfelelt a szekfűi felfogásnak, de a történész tárgyismeretét, műveltségét és szubtilis érvelő készségét nélkülöző Bangha kénytelen volt vaskos kifejezésekkel és válogatott inszinuációkkal pótolni e hiányt. Legalább ennyire szubjektív volt az a szenvedélyes liberalizmus-, szocializmus- és forradalomellenes vádirat, amelyet Tormay Cecile tett közzé Bujdosó könyv címmel, s amely naplószerű formájával az olvasók nagy része előtt bizonyító erejű dokumentumként tűnt fel.

A politikát és a közgondolkodást átható bűnbakkeresés hatására a közös kánonból kirostálódtak a történelmi hagyomány progresszív elemei, ugyanakkor meghatározóvá eszmévé vált a konzervativizmus, a kereszténység, a nemzeti gondolat és a forradalomellenesség, s mindezt átitatta az újra meg újra politikai hatótényezővé is váló antiszemitizmus. E változás természetesen a nemzeti identitásra is hatást gyakorolt, és egyfajta kirekesztő nemzetfelfogás elterjedéséhez vezetett. Ez az attitűd ellentétben állt a korábbi befogadó, a különböző kisebbségeket integrálni igyekvő, az asszimilációt ösztönző, sőt olykor adminisztratív intézkedésekkel is gyorsító nemzetfelfogással. Azok a politikai erők, amelyek a közelmúlt eseményeit a nemzeti sérelmekből magyarázták, rendszerint e kirekesztő értelmezés hívei voltak, s veszélyforrásnak tartották - vagy nem is tekintették a magyar nemzet szerves részének - sem a magyarországi nemzetiségeket, sem a zsidóságot. Ez a diszkriminatív felfogás nyert - mérsékelt formában - jogszabályi megerősítést az úgynevezett numerus clausus törvényben, amely azt célozta, hogy az egyetemi hallgatók körében a zsidók részesedése ne haladja meg a felekezet országos arányszámát.

A nemzetből való kirekesztés - hívei szerint "nemzeti önvédelem", illetve "fajvédelem" - radikális és sok szempontból ösztönös gyakorlata Bethlen István konszolidációs kormányzása idején enyhülni kezdett. Ennek hátterében olyan, mérsékeltebben kritikus nemzetfelfogás állt, amely beérte azzal, hogy a nemzethűség szempontjából, úgymond, kétséges magatartást megtévesztettséggel magyarázza. Ez nem csupán a politikailag amúgy is széttagolt nemzet további megosztásának vehette elejét, hanem a trianoni békeszerződés revízióját célzó külpolitika szempontjából is logikusnak tűnt, hiszen megbocsátotta a volt magyarországi nemzetiségek eltévelyedését és nyitva hagyta előttük a visszatérés útját.

Ezzel párhuzamosan Trianon elfoglalta helyét a nemzeti katasztrófák sorában, s ezzel a magyar történelmi kánonnak is részévé vált. A békeszerződést a korszak neves tudósai és közírói a rendkívüli pusztítással járó 1241/42. évi tatárjárás, a hatalmi elitet valósággal lefejező és a középkori magyar királyság széttagolódását megindító, az oszmán birodalom főseregétől elszenvedett 1526. évi mohácsi vereséghez, valamint a Habsburg-uralom ellen megvívott 1848/49-es szabadságharc leveréséhez hasonlították. Amint Berzeviczy Albert, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke az 1920. évi ülésszakot megnyitó beszédében mondta, a békeszerződés "elmúlt, nagy nemzeti katastropháinknak majdnem összes jellegzetes vonásait egyesíti magában, s így a legnagyobb és legsúlyosabb válság, mely életerőnket addig próbára tette". Ez a szemlélet hamar meggyökeresedett a közgondolkodásban, számos irodalmi feldolgozásban és a közoktatásban is megjelent, a leglátványosabban azonban köztéri emlékműveken nyert megfogalmazást. A legismertebb az 1934-ben Nagykanizsán felállított Nagy-Magyarország emlékmű volt, amelyen a tíz és fél méter magas négyszögű oszlophoz három méteres robusztus kőalakok tapadtak, melyek az ősi dicsőséget, a magyar vitézséget, a munkát és a szebb magyar jövőt jelenítették meg. A talapzatba a történelmi Magyarország 62 vármegyéjéből és Fiuméból hozott földet hordtak, a talapzatot képező lépcsők közé iktatott négy kőtömb - rajtuk "Mohi", "Mohács", "Arad", "Trianon" felírással - a négy világtáj felé hirdették a magyar nemzet véráldozatát. Az oszlopon pedig ott volt a Magyar Hiszekegy első két sorának körirata: "Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában". Egy másik közismert emlékmű, a zebegényi Kálvária-dombon 1935-1938 között épült Országzászló és Hősiemlék Arad, az első világháború és Trianon gyászának kívánt közös emlékhelyként szolgálni, építése azonban félbemaradt.

A történelmi Magyarország emlékét és a revízió szükségességét hirdető köztéri szobrok közül a budapesti Szabadság téren 1921-ben felavatott Irredenta szoboregyüttes volt a legismertebb. E köztérhez már korábban is hozzákapcsolódott a nemzeti gyász motívuma, hiszen itt végezték ki 1849 októberében Batthyány Lajos grófot, a forradalmi kormány miniszterelnökét, s ide futott be az ő és a mártír tábornokok emlékét megörökítő Október 6. utca. Az Irredenta szobrok a Magyarországtól minden égtáj felé elcsatolt területek allegóriái voltak, és a magyar történeti hagyományból ismert romantikus és hősi motívumokat alkalmazták. A Nyugat című szobor az Őrvidék gyászát ábrázolta. A szent koronára bukó alak jobbjában az elszakított vármegyék címerét tartotta, baljában kettőskeresztes pajzsot, lábánál turulmadár pihent. Az Észak című háromalakos kompozíción a védelmet kereső szlovák fiú a keresztre feszített Hungáriához simult, kettejüket robusztus kuruc vitéz óvta kardjával. Kelet allegóriája azt a pillanatot ábrázolta, amikor Csaba vezér heroikus pózban felszabadítja az Erdély címerét tartó szimbolikus alakot. A Dél című szobron erőtől duzzadó magyar férfi átkarolva óvta a Délvidéket szimbolizáló sváb leányt, lábuknál a Bácska és a Bánság gazdag földjét jelképező búzakéve feküdt. Az avató ünnepségen Urmánczy Nándor, az irredenta mozgalom radikális szárnyának vezéralakja azon kívánságának adott hangot, hogy az emlékmű "a nemzet búcsújáró helye [...], a gyűlölet és bosszú kohója legyen." Ez csakugyan így is történt, legalábbis annyiban, hogy 1928-ban az Irredenta szobrok előtt helyezték el az úgynevezett, Ereklyés Országzászlót, s évről évre itt rendezték meg a trianoni megemlékezéseket, majd - 1938-tól - a revíziós sikereket ünneplő nagygyűléseket.

A hivatalos ünnepek különleges alkalmat teremtettek a nemzeti öntudat megjelenítésére és erősítésére. A két világháború között a hosszú múltra visszatekintő Szent István-napi rendezvényeket immár nem csupán a vallásos hangulat és a hazafias érzület, hanem az irredentizmus szelleme is áthatotta, s ettől új értelmet nyert a hagyományos tisztavatás ceremóniája és az államalapításra való emlékezés. De a Horthy-korszak új ünnepeket is kreált. 1924-ben rendezték meg először, majd 1926-ban törvénybe is iktatták a mindig május utolsó vasárnapján megtartott Hősök emlékünnepét, amely a Magyarország határainak védelméért életüket áldozó katonák emlékét ápolta, s amely így a területi integritás ünnepe is lett. A trianoni békeszerződés aláírásának évfordulóján szintén tömeges megemlékezéseket tartottak - Budapesten a Szabadság téren, vidéken általában a település főterén, illetve az országzászlónál vagy a világháborús emlékműnél. A hazafias ünnepségeknek hamarosan kialakult a szinte szabványos koreográfiája is. Eszerint a megemlékezések az irredenta nemzeti ima rangjára emelt Magyar Hiszekegy eléneklésével kezdődtek, ezt a politikai és egyházi vezetők szónoklatai követték, majd hazafias szavalatok és dalok következtek, végül közös imát követően a jelenlévők a Szózat vagy a Himnusz eléneklésével zárták az ünnepélyt.

Az ellenforradalmi kormányzat fontosnak tartotta, hogy új hősöket állítson példaképül a nemzet elé. E hősök a vészterhes időkben tanúsított bátor hazafias kiállásukkal érdemelték ki a megtiszteltetést. Ilyenek voltak az 1920-ban alapított Vitézi Rend tagjai, akik a világháború harcterein mutatott vitézségükért, illetve kiemelkedő ellenforradalmi tevékenységükért kapták az elismerést - 1940-ig mintegy húszezren. Ugyancsak ebbe a kategóriába tartozott három magyar település is. Első helyen Sopron, melynek lakossága 1921-ben népszavazáson döntött úgy, hogy Ausztria helyett Magyarország része kíván maradni, s ezért az 1922. évi XXIX. tc. értelmében felvehette címerébe a civitas fidelissima jeligét. Civitas fortissima néven emlegették Balassagyarmatot, ahol 1919-ben néhány tucat katona és felfegyverzett civil sikerrel verte vissza a cseh csapatok támadását. (Ezt a 2005: XXXIX. tc. iktatta törvénybe.) A Magyar Nemzeti Szövetség elnevezésű nacionalista szervezet pedig a Communitas fidelissima címet adományozta Szentpéterfa községnek, amely 1922-ben, a nemzetközi határmegállapító bizottság előtt sikerrel tiltakozott Ausztriához való csatolása ellen.

Arról pedig, hogy a történelmi Magyarország emléke, a trianoni békeszerződés kegyetlensége és a békerevízió szükségessége vitathatatlanul a magyar közgondolkodás centrumába kerüljön, a művelődéspolitika gondoskodott. Elsősorban persze a közoktatás, amely az úgynevezett nemzeti tárgyak - a magyar nyelv és irodalom, a történelem és földrajz - erőteljesen nacionalista szellemű tananyagával már hatéves kortól a Trianon-ellenes érzelmekkel (is) igyekezett megalapozni a gyermekekben kialakuló nemzeti identitást. Ez annál is eredményesebb volt, mivel az első világháborút követően - miközben világszerte felerősödött a demokratizálódás tendenciája - a kormányzati figyelme Magyarországon is erőteljesebben fordult az alsóbb néposztályok felé, ami a földreformban, a választójog kiszélesítésében és az iskoláztatás jelentős fejlesztésében is megnyilvánult. Mindez lehetőséget adott arra, hogy a nemzeti és kulturális hagyomány standardizált elemei a lehető legszélesebb körhöz eljussanak, és ki tudják fejteni művelődéspolitikai hatásukat. Az 1920-as évek emblematikus kultúrpolitikusa, Klebelsberg Kunó kultuszminiszter az új nemzeti eszme, a neonacionalizmus - teljes pontossággal egyébként soha ki nem fejtett - fogalmába igyekezett belesűríteni a magyarság Kárpát-medencei kultúrfölényének tézisét, a társadalmi felelősség érzésétől áthatott teremtő munka követelményét és a magyar kultúra és oktatás messzemenő állami támogatásának programját.

Miközben a kultusztárca által elköltött rendkívüli összegek - a teljes költségvetés közel 10%-a - bizonyos területeken világszínvonalú tudományos és művészeti teljesítmények létrehozását tették lehetővé és európai műveltségű értelmiségi csoportok kiképzését segítették elő, a közgondolkodást a nemzeti kérdésben a sérelmi felfogás uralta. Ehhez hozzájárult, hogy maga a kormány is erőteljesen táplálta az egyébként spontán módon kialakult nacionalista közhangulatot.

A nemzeti identitásban világosan megjelent az elhagyatottság korábban inkább csak lappangó motívuma. Több nemzet önképének szerves részét képezi a kivételesség, a kiválasztottság tudata. (A legismertebb talán a zsidóság példája.) A magyar társadalomban is ismertek ennek a gyökerei, amelyek olyan időkbe nyúlnak vissza, amikor a magyarság identitásában különösen fontossá vált az Istennel való kapcsolat. Írott emlékeit ennek - tudtommal - legkorábban a török korból ismerjük. A 19. század nemzeti ébredése és politikai romantikája azonban újjáélesztette e hagyományt, s Kölcsey Ferenc Hymnusában, Vörösmarty Mihály Szózatában, majd Petőfi Sándor Nemzeti dalában - tehát a legismertebb nemzeti imákban - újra felbukkan a "Magyarok istene", a magyar nemzetre különös figyelmet fordító, azt jutalmazó vagy büntető égi hatalom. A trianoni tragédia nyomán azonban a kiválasztottság tudata egyértelműen a kitaszítottság érzésévé változott. Széles körben elterjedt az a nézet, hogy a trianoni békeszerződés valamiféle magyarellenes nemzetközi összeesküvés eredménye, s mindazok az erők, amelyek közreműködtek benne, a magyar nemzet árulói, illetve ellenségei. Ez a felfogás tovább erősítette a kirekesztettség és a dac érzését, és olyan jelszavakat alkotott, amelyek a nemzet számára kisajátítottak bizonyos egyetemes vallási és erkölcsi szubsztanciákat. Ilyen hívószóvá lett például a "magyar kálvária", a "magyar feltámadás", a "magyar hiszekegy" és a "magyar igazság" - csupa olyan fogalom, amely a nemzetnek az Istennel és a gondviseléssel való bensőséges és kizárólagos viszonyára utalt.

A "magyar kálvária" és a "magyar feltámadás" toposza annak az értelmezésnek volt a része, amely a közelmúlt magyar történelmét a krisztusi szenvedéstörténettel kívánta párhuzamba állítani. Eszerint Magyarország hamis bírák és hitetlenek kezére jut, megtévesztett emberek mondanak róla ítéletet, a leghűségesebb híveit kivéve magára marad, megaláztatást szenved, kálváriáját járja, a Golgotára jut, keresztre feszítik, holtában kifosztják, de hamarosan dicsőségesen feltámad - hiszen hivatása van a földi világban. 1926 végén már készen állt a Gellérthegyen felépítendő "Magyar Kálvária", a vallásos és irredenta érzületet összekapcsoló nemzeti zarándokhely terve. Az elképzelés szerint a kálvária első 13 stációjához tartozó kápolnák az elszakított országrészekre jellemző stílusban épültek volna, a kegyszobrok hátterét pedig az elcsatolt nagyvárosokról és tájakról készült festmények adták volna. Az utolsó stáció a Golgotán szenvedő Krisztust (értsd: Magyarországot), Máriát (a Magyarok Nagyasszonyát) és az Árpád-ház szentjeit ábrázolta volna, ahol a "keserves Anya [...] siratja a bűn győzelmét az ártatlanság fölött". A terv végül nem valósult meg ebben a formában, de egy hasonló, bár jóval kisebb léptékű és egyszerűbb kivitelezésű Magyar Kálvária 1936 óta létezik Sátoraljaújhelyen.

A kereszténység és a revízió eszméjének összekapcsolása a legmagasabb szinten és a leglátványosabb formában a budapesti Ferdinánd téri (ma: Lehel tér) katolikus templom felépítésében valósult meg. A templomot már az építkezés megkezdése előtt "revíziós fogadalmi templom"-ként emlegették, s a belső dekoráció, valamint az 1933. október 15-én történt felszentelés körülményei szintén a katolikus hit és a revíziós gondolat összefonódását sugallták. A ceremóniát Serédi Jusztinián hercegprímás végezte, az ünnepélyen részt vett Herczeg Ferenc, a Magyar Revíziós Liga elnöke, Lord Rothermere, a magyar revíziót pártoló angol mágnás pedig - aki ötvenezer pengővel támogatta a templom felépítését - táviratban fejezte ki reményét, hogy "a hűséges magyarok ebbe a templomba fognak zarándokolni, hogy hazájuknak felszabadulásáért hálaadó imáikat a jóságos Istennek felajánlhassák". A Rothermere nevét és címerét viselő színes üvegablakot a kálvária V. és VI. stációja közelében helyezték el. E jelenetek voltak azok, amelyek leginkább kapcsolatba hozhatók voltak Rothermere szerepével. A lordot már korábban is gyakran hasonlították cyrenéi Simonhoz, aki a római katona parancsára átvette Krisztustól a szenvedés keresztjét (V. stáció), s a Megváltó fájdalmán enyhíteni igyekvő, neki kendőt nyújtó Veronika (VI. stáció) is megidézhette Rothermere szellemét.

Mint látható, ebben a vallási-nemzeti szimbólumrendszerben a krisztusi Magyarország mellett a passió más szereplői is megjelentek: Júdás szerepében az áruló kisebbségek, Mária alakjában a Patrona Hungariæ, aki táplálja, elsiratja és lesegíti a keresztről a fiút, Pilátusként pedig a nagyhatalmak, amelyek ha nem feltétlenül rosszindulatúak is, de gyávák méltányos döntést hozni, s cselekedetükért még a felelősséget sem hajlandók vállalni. S jelen vannak a mellékszereplők is: a már említett Cyrenéi Simon képében Rothermere és Magyarország más barátai, s végül a Magyarország területéből részesedő szomszéd államok mint a Krisztus ingére kockát vető római katonák.

A "magyar igazság" tételezése mögött épp ennyire partikuláris értelmezés állt - s ennek is emlékművet állított a sértett magyar nemzeti büszkeség. 1929. június 8-án a Wenckheim-palota előtt (a mai Szabó Ervin téren) avatták fel a Magyar Igazság kútját, melyen a Magyarországot jelképező fiatal nőalak segítséget keresőn simul a kezében kardot és mérleget tartó Justitiához, az igazság istennőjéhez. A kút valójában Rothermere lord előtt tisztelgett, amiről a talapzaton elhelyezett domborportré és a káván körbefutó felirat tanúskodott: "E kutat hálás magyarok emelték Nagy-Britannia méltó fia, Viscount Rothermere tiszteletére. Az ő betűje megöli a hatalmaskodást, az ő lelke megjeleníti az igazságot, 1928." Az avató beszéde szerint a kút "a magyar Igazság gazdagon ömlő kútfejének szimbóluma, ahonnan a magyar Igazság megindul [...] elvive a mi megtépettségünknek, a mi megcsonkítottságunknak fájdalmas panaszát és a mi megaláztatásunknak vádoló igazságtalanságát".

A Magyar Hiszekegy 1920 nyarán vált a nemzeti kánon részévé. Ebben az évben a Védő Ligák Szövetsége elnevezésű irredenta szervezet "nemzeti ima" megalkotására írt ki pályázatot, melynek győztese Papp-Váry Elemérné, az ismert írónő lett. Hitvallás című versének első szakasza lett az úgynevezett Magyar Hiszekegy. A kis vers lényegretörő és könnyen megjegyezhető volt, tartalmában pedig azok közé az értéktársítások közé tartozott ("Isten" és "Haza", illetve "isteni örök igazság" és "Magyarország feltámadása"), amelyek az irredentizmus és a kereszténység között vontak szoros kapcsolatot: "Hiszek egy Istenben, / Hiszek egy Hazában, / Hiszek egy isteni örök igazságban, / Hiszek Magyarország feltámadásában. / Ámen." Még ebben az évben kultuszminiszteri rendelet intézkedett arról, hogy az "isteni örök igazságosságba vetett rendíthetetlen hit" ébrentartása érdekében a fohász "minden rendelkezésem és közvetlen vezetésem alatt álló alsó- és középfokú tanintézetben, mindennap a tanítás megkezdése első órájának elején, valamint az utolsó óra végén a tanulók által mondassék el." A Magyar Hiszekegy ezzel többé-kevésbé hivatalosan is magyar nemzeti imádsággá emelkedett, s elmaradhatatlan része lett a legkülönbözőbb ünnepélyeknek és megemlékezéseknek is.

Ezzel egyidejűleg a közvéleményben és a hivatalos kormánypolitikában is megjelent az a tétel, hogy a trianoni Magyarország adott formájában életképtelen. Nemzetgazdasága nélkülözi a szerves belső és külső kapcsolatokat, nemzeteszméje megrendült, hadserege pedig még az önvédelemre sem elegendő. (Ez utóbbi egyébként a békeszerzők bevallott célja volt.) E felfogás szerint a béke revíziója nem csupán a nemzeti múlthoz való ragaszkodás ügye volt, hanem élet-halál kérdés. Így azután kialakult az az általános nézet, hogy a nemzet elsődleges célja a trianoni békeszerződés revíziója, s akik nem osztották ezt a véleményt, könnyen megkaphatták a nemzetietlenség, netán a hazaárulás bélyegét. A revizionizmus ezzel mintegy a nemzethűség egyik fokmérőjévé vált.

A területi revíziót illetően két jól elkülöníthető koncepció kristályosodott ki. Az egyik a történelmi Magyarország egész területének helyreállítását (vagyis az integrális revíziót) követelte. Hívei egyfajta birodalmi szemlélettel az uralkodásra termett nagy civilizátort látták a magyarban, akinek nemcsak joga, de hivatása is a haladottság alacsonyabb fokán álló nemzetiségek fölötti gondoskodó hatalom gyakorlása. A másik program a magyarlakta területek visszacsatolását (vagyis az etnikai revíziót) tűzte ki célul. Ennek követői demokratikus alapokról az egyének és a népek önrendelkezésének jogát hangsúlyozták, s a kölcsönös kompromisszumok alapján kívánták rendezni a határkérdést, valamint előkészíteni a szomszéd országokkal való együttműködést. A két felfogás között azonban nem volt merev a határ; 1938-1941 között az integrális revíziót követelők is elfogadták a részleges terület-visszacsatolásokat, s az etnikai revízió hívei sem elégedetlenkedtek 1939-ben a túlnyomó részben ruszinlakta Kárpátalja visszacsatolásakor.

A revizionizmus eszméje és a békeszerződés felülvizsgálatának politikai programja bizonyos mértékig tehát kohéziós erőként működött a két világháború közötti magyar társadalomban és integráns részévé vált az általános nemzeti identitás-képletnek. Sokak szemében azonban a hazafiság szempontjából maga volt a conditio sine qua non, ami diszkriminációs tényezővé avatta a revizionizmust. A hivatalos magyar külpolitika számára a magyar társadalom revíziós elszántsága hosszú időn át bátorítást, bázist és hivatkozási alapot jelentett. A második világháború viszonyai között azonban az újabb és újabb sikerekre éhes közvélemény már nehézségeket is okozott néhány vezető államférfinak, akik a látványos eredményekkel, de ugyanakkor túlságos elkötelezettséggel is járó revíziós külpolitika helyett óvatosabb haladást tartottak volna helyesnek.

Összegzésképpen elmondhatjuk, hogy a magyarországi revizionizmus hajlamos volt idealizálni a történelmi Magyarország általános viszonyait, a múltra és a jelenre vonatkozólag is jelentősen túlértékelte az ország nemzetközi jelentőségét, s ezzel lényegében gátolta a reális alapokon nyugvó nemzeti önismeret kialakulását. A határon túlra került magyarság körében a nemzeti identitást még inkább megzavarta, hogy itt a személyes és kollektív élményeket két külső elvárás is befolyásolta. Az anyaország akár a mártíriumig menő nemzeti helytállásra ösztönözte a magyarságot, míg az új közhatalom megkövetelte az teljes állampolgári lojalitást - egészen az asszimilációig bezárólag - és a nemzeti törekvések felszámolását. Ebben a konfliktusos közegben különféle "identitás-mutációk" jöttek létre, amelyek a szeparatizmustól a rejtőzködésen, a közömbösségen és az aktivizmuson át a teljes nemzeti önfeladásig terjedtek. Ugyanakkor az egyén bármilyen tudatos és nyílt állásfoglalással az árulás vádját vonhatta magára valamelyik oldalról.

BINDORFFER GYÖRGYI

"Svábok is vagyunk, magyarok is vagyunk"

A mai magyarországi németek, vagy ahogy magukat nevezik, a svábok a 18. század folyamán betelepített parasztok leszármazottai.^[1528] Csoportjaik a német nemzetté válás és a német irodalmi nyelv kialakulásának időszaka előtt érkeztek magyar földre. Történelmük a magyarországi betelepedéssel kezdődött és a magyar történelmi tudat elsajátításával folytatódott, amelynek során a svábok között kialakult a magyar haza képe, és a hazaszeretet, a patriotizmus érzése. Csoportjaiknál az önálló nemzeti törekvések hiányát tapasztalhattuk. A 20. század első felének hirtelen német öntudatra ébredése sem szerves belső fejlődés következménye, hanem a nagypolitika által a Harmadik Birodalom céljainak elérése érdekében kiszolgáltatott népesség játékszerré degradálásának köszönhető. Hogy ez mennyire így van, bizonyítják a magyar hazát máig sirató kitelepítés-történetek. A magyarországi németek, eltérően szepességi, bánáti, bánsági, szatmári és erdélyi társaiktól, később sem kívánkoztak és nem telepedtek tömegesen vissza német földre, sem a szocializmus idején, sem a rendszerváltás után.

A tanulmányban múlt és jelen dimenzióit összehasonlítva azt vizsgálom, hogy milyen folyamatok indították el a németeket a magyar föld szeretete felé, mikor lépi át a patriotizmus a városok határait és terjed el a falusi sváb lakosság körében, változott-e, s ha igen, hogyan, etnikai identitásuk struktúrája, mi késztette őket a magyar nemzeti identitással való érzelmi azonosulás felé. Miért fájt elhagyni a magyar hazát 1945-ben? Vajon mi motiválta őket az őseik választotta hazában való maradásra akkor, amikor már köztudottan jobb életük lehetett volna az őshazában?

A kettős identitás egyszerre köti az etnikai csoport tagjait saját kisebbségi csoportjukhoz és ahhoz a tágabb magyar nemzeti közeghez, amelyben 300 év óta élnek. Ebben az identitáskonstrukcióban az etnikai és a nemzeti azonosságtudat egyszerre van jelen. Kutatási tapasztalataim azt bizonyítják, hogy a kétféle identitás elemei jól megférnek egymás mellett.^[1529] Erre azért van lehetőség, mert az identitáselemek nem állnak szemben egymással; ellenkezőleg, kiegészítik és pótolják egymást. A németség megőrizte etnikai identitásának elemeit, emellett azonban magáévá tette, internalizálta a többségi magyar etnikum nemzeti identitásának azon elemeit, amelyek saját etnikai identitásának elemkészletéből hiányoztak. A magyar nemzeti identitás kialakulását tehát a hiánypótlás generálta; átvételre került a magyar nemzeti identitás mindazon eleme, szimbóluma, amely a saját etnikai identitáskészletből hiányzott, azzal összeegyeztethető volt, és a folytonosság képzetét keltette. Ilyen hiányzó és pótlásra szoruló elemek a betelepedést megelőző történelem emlékezete, a hazakép, az államiság, az úgynevezett magas kultúra, a nemzeti szimbólumok, a társadalmi, politikai és gazdasági tematizációk.^[1530] Azokat az identitáselemeket, amelyek saját népi kultúrájuk körébe tartoznak, megtartották. Ma ezek az identitáselemek: a zene és a tánc, nem utolsósorban az előrehaladott nyelvi asszimiláció miatt, etnikai létük alapját képezik. Ezek a hiánypótlások, átvételek tették teljessé az identitáskonstrukciót, hisz saját történelem, haza, politikai keret nélkül egyetlen népcsoport sem élhet. A hiánypótló elemek generálták a magyar nemzeti identitáshoz kötődést, a hazaszeretetet és a lojalitást a magyar államhoz. A katolikus hit és vallásgyakorlás ugyancsak összekötő kapcsot jelentett a magyar többség felé.

A kettős identitás egyidejű magától értetődőségeket tartalmaz; állandóan változó erősséggel, de egyszerre köti az etnikai alanyt mindkét irányba. A kettős identitás meglétéből következik a kettős lojalitás - az etnikai alany egyszerre lojális saját kisebbségi közösségéhez, amelybe beleszületett, és a többséghez is, amelynek az állampolgárság jogán a tagja. Itt azonban nem szabad elfelejteni azt a tényt, hogy a svábok generációi saját kisebbségi közegük mellett a többségi nemzetbe is beleszülettek, ami azt jelenti, hogy két társadalmi interakciós mezőben mozogva szocializálódtak és saját kisebbségi kultúrájuk elsajátítása mellett a többség nyelvét, kultúráját és életmódját is elsajátították egyéni, elsősorban gazdaságilag meghatározható érdekeik és asszimilációs törekvéseik függvényében.^[1531]

Az egyénekkel szemben az élet etnikai és nemzeti terepen a szituációnak megfelelően más követelményeket támaszt. Ahhoz, hogy ezeknek a követelményeknek eleget tudjanak tenni, illetve hogy mind a két interakciós mezőben tájékozódni és mozogni tudjanak, szükségessé vált mind a két identitáskategória tudástartalmainak elsajátítása. A mindennapi élet közös gondjai, félelmei, örömei, perspektívái, vagy éppen az élet kilátástalansága, viccei, babonái, a közvélemény és nyilvánosság nem kevésbé erős szálakat sző többség és kisebbség között, mint a jelképek és az ünnepek.

A több száz éves együttélés során, etnikai értékei megőrzése mellett a svábság számára a szocializáció következményeként (is) természetessé vált a magyarság inkorporálható életmódmintáinak átvétele, institucionálisan vagy a kollektív attitűd szintjén átvett értékeinek és egyes ünneplési szokásainak az életmódba való beillesztése. Ebben a folyamatban a svábok a magyarokkal egy időben ugyanazokat az élményeket és ugyanolyan módon élték át.^[1532] Az élményekhez a hozzáférést és az átélés egyidejűségét az együttélés, a közös sors biztosította.

Az etnikai és nemzeti identitás emblematikus felmutatásának egyaránt lényeges eleme a mitikus ősök, elődök tetteire való hivatkozás, a történelmi események mitikus megjelenítése. A legendákba sűrített múltnak szimbolikus jelentősége van, lehetőséget teremt mind az etnikai önkép, mind a hazakép megteremtéséhez, valamint a nemzeti identitás fenntartásához. A történelem vagy a történelmi mitológia megalkotásának identitásképző folyamatában az események és a narratívák jelentéssel teli univerzummá állnak össze. Akár az egyén, akár a csoport számára kisebbségi és többségi dimenzióban egyaránt a történelem jelent biztos kiinduló pontot az identitás megalkotásához. Azok az emberek, embercsoportok, akiknek nincs történelmük, elesnek önmaguk időbeni elhelyezésének és "a másik számára való önmeghatározás lehetőségétől".^[1533] Ahhoz tehát, hogy egy kisebbség megőrizhesse saját csoportjának stabilitását, szüksége van történelmi tudatra és a többséggel közösen megélt történelmi sorsközösségre.

A Magyarországra települt német kolonisták a betelepedés előtti időszakról nem hoztak magukkal emlékeket, vagy ha hoztak is, azok a migráció, a letelepedés, a másodlagos migráció, a különböző helyekről érkezett csoportok falun belüli egységesülése során feledésbe merültek. A kollektív emlékezet nem őrizte meg azokat az eredet- és helymítoszokat, amelyek a tér és időbeli létezés határait kijelölték volna; az orális történelem nem vált közösség-összetartó emlékbázissá. A kolonisták anyaországhoz fűződő kapcsolatai a betelepülés után gyakorlatilag megszakadtak, így az anyaországi történelmi folyamatok életükben még hivatkozási, összehasonlítási alappá sem váltak. A magyarországi német közösség kimaradt a német egység, majd a német nemzet kialakulásának történelmi folyamatából, az össznémetséget érintő nemzetformáló eseményekből és ezek minden következményéből. A kimaradás lehetetlenné tette a nyelvi fejlődés és a német kulturális háttér folyamatosságának biztosítását.^[1534] A nemzetté és nemzettaggá válás folyamatát a hazának választott Magyarországon élték meg. Az olyan nemzetet formáló-alakító történelmi eseményekben, mint Németország egyesítése vagy a német-francia háború, nem vettek részt. Helyette a magyar hazát védték. A német nemzeti fejlődés, az államiság élménye kimaradt identitásukból. Ahogy a történelem területén mutatkozó hiányokat pótolniuk kellett, úgy az űr kitöltésére a magyar történelmi narratívákat (pl. Szent István, államalapítás) is magukévá kellett tenniük ahhoz, hogy a magyar identitás elfogadhatóvá váljék.

Jelentős momentum a nemzeti identitás adaptációjában a közösen megélt történelmi sors, illetve az érintettség érzése a választott hazát, Magyarországot ért sorscsapások miatt. A történelemmel kapcsolatos állásfoglalásaik nem térnek el más magyar állampolgárokétól és történelmi ismereteik sem különböznek a magyarokéitól. Történelemkonstrukciójukban szerepet kapott és a közös kezdetek megtalálását segítette az a Magyarországon megtanult történelmi tény, hogy Szent István király felesége, Gizella bajor származású volt. Szent István és a magyar államiságot szimbolizáló Szent Korona tiszteletével egyúttal a magyar államiság részeseivé váltak.

A nemzet iránt érzett lojalitás talán a nemzeti identitás egyik legkorábban jelentkező eleme. Kialakulásának közösségi és tudati előzményei vannak.^[1535] A nemzeti identitást és közösség meggyökeresedését a hétköznapokban és ünnepekben a részessé tevés alapozza meg. A nemzeti identitás elsajátításának az affektív bázis létrejöttén túl az is előfeltétele, hogy a nemzeti diskurzusban közvetített nemzeti ideológia hasson az egyénre, létrejöjjön a nemzeti érzés; azok az erős érzelmi töltetű kimondatlan, szavakban nem megfogalmazható érzések, amelyek meghatják az embert, ha meghallja a himnuszt, vagy felvonják a nemzeti lobogót. A nemzeti identitás kognitív elemei taníthatók és elsajátíthatók. Ebben a szocializációs folyamatban az egyházak, az iskolák, a katonaság, a médiumok intézményei vettek részt. De az együvé tartozás érzését csak a többséggel közösen átélt események keltik fel, az érzelmeket a többség pozitív attitűdjei generálják.

A gazdasági érdekeltség meghatározó szerepe mellett a 19. század végén a német polgárság elmagyarosodásában, asszimilációjában és nemzeti tudatának megerősödésében az iskola és a magyarosodásra buzdító német sajtó jelentős szerepet játszott. A sváb parasztok etnikai létének feladására - közösségeik zártsága következtében, valamint a gazdasági érdek híján - a magyarosító törekvések, iskola, katonaság ellenére gyakorlatilag a II. világháborút követő évekig csak igen lassan került sor, amikor a gazdasági érdek lendítette előre a folyamatot. Az etnikai lét megőrzésének ténye, a polgárságéhoz hasonló elmagyarosodási folyamat visszautasítása azonban nem zárta ki a magyar nemzeti identitás bizonyos elemeinek természetszerű átvételét. Az első elem, amelyre később felépülhetett egy nemzeti identitásstruktúra, az az 1848/49-es forradalomban és szabadságharcban való részvétel, tehát a közös történelmi sors volt. Azt a közösségi élményt, amely alapjául szolgálhatott a lojalitás kialakulásának, az I. világháborúban vállalt részvétel, amely a közös haza képzetén és a haza megvédésének gyakorlatán alapult, tovább növelte. Annak ellenére, hogy néhányan még magyarul is alig tudtak, büszkén vállalták, hogy apáik, nagyapáik Magyarországért harcoltak. A függetlenedési szándék kudarcát a magyarok, a német iparosok és a sváb parasztok egyformán megszenvedték, s a közös történelmi sors ugyancsak összekovácsoló erőként hatott. A Dunabogdányban hallottak szerint ekkor terjedt el a "wir sind ungarische Schwaben" önelnevezés. Láthatjuk tehát, hogy a kettős lojalitás kialakulásában milyen fontos szerepet játszott a történelem, milyen összetett folyamatok hatására alakult ki a lojalitás, és ezt követően a nemzeti érzés.

Nagyon fontos szerepe volt a kettős identitás megjelenésében és megerősödésében a hazaszeretetnek is. Tudvalevő, hogy "A haza mindig az idegen(ség) ellentétfogalma",^[1536] "bizalom identitásunk folytonosságában".^[1537] A haza az otthonosságérzés egyik megjelenítője, ahol az ember jól érzi magát, és mikor átlépi hazafelé a határt, azt mondja: mindenütt jó, de legjobb otthon. A természetes nemzeti identitás rekonstrukciójához elengedhetetlen a haza élményének leírása.^[1538]

A német polgárságban már a 19. század elején felvetődik a haza és az iránta teljesítendő kötelességek kérdése. A patriotizmus a lojális alattvaló állampatriotizmusában jelenik meg. A német polgárság a haza jogán tartja magát "nacionalizált" magyarnak, s nevezi magát "Nationalunger"-nek. "A hazánkba telepített németség nem adta magát eszközül a magyarság ellen, inkább belsőleg és külsőleg alkalmazkodott a magyarsághoz, s [...] teljes az egyetértés köztük".^[1539] A német polgári értelmiség "szemléletének középpontjába a magyarság szellemi birtokállományát állította" s lett a magyar nemzetiség buzgó híve, jó patrióta és lelkes hazafi.^[1540] A magyar többség nemzeti kategóriáival szemben a polgárokkal egyetemben a sváb parasztoknak sem voltak saját, a többségétől eltérő, más nemzeti kategóriái, amivel azonosulhattak volna. Míg azonban a német polgárság fenntartotta nyelvi és kulturális kapcsolatait Ausztriával és Németországgal, addig a svábbal szinonim parasztoknak a kibocsátó anyanemzet idegenné vált.^[1541] Nyelvi-kulturális magára hagyatottsága, a német nemzeti fejlődésből való kimaradása miatt, és ebből eredeztethető "hiányai" pótlására az új hazában szükségszerűen a sváb parasztságnak sem volt más választása, mint igénybe venni a magyarországi államiság születő intézményeit, majd szimbólumrendszerét. Bellér szerint a 19. század közepétől kezdődően "a magyar hazafiság érzése [...] átlépi a városi kereteket, és terjed ki a vidék, így a 18. században betelepült délvidéki németség, a svábság falusi földművelő és iparos tömegeire is".^[1542]

A svábok hazaképét illetően egyértelműen kimondhatjuk, hogy hazájuknak az ismerősség és az otthonosság (a kitelepítések idején is bizonyított alternativa-hiány) okán Magyarországot tartják, és a választott hazáért való önfeláldozás ugyanolyan természetes számukra, mint magyar honfitársaik számára. Magyarország hazának elfogadását és a magyar hazakép kialakulását az a tény is támogatta, hogy a magyarországi németek pontosan körvonalazható származási helye a feledés homályába merült. Ez a többségében paraszt népesség olyan emberekből állt, "akiknek otthon kevés veszteni-, otthonukon kívül viszont sok nyernivalójuk volt, s nem érezték magukat szorosan nemzetükhöz tartozónak".^[1543]

A Németországot elhagyók nem rendelkeztek semmiféle nemzeti büszkeséggel és összetartozás-tudattal. Sorsukat az új egzisztencia, az új otthon és az otthonosságérzés megteremtése határozta meg. "Dunai svábokká", "magyarországi németekké" úgy, ahogy előttünk állnak, az új falu, az új vidék, az új haza alakította őket.

A magyar haza a svábok számára a magyarokhoz hasonlóan ugyanúgy a megtapasztalt életút kérdése, a táj és a történelem, valamint a magyarokkal közösen megosztott tér és a közös idő egységének megélése, az életvilág közvetlenül megtapasztalt valósága, elsődleges emocionális vonatkoztatási és értelemorientáló keret, interakciós tapasztalat, áttekinthető mikrokozmosz, a generációk hosszú során átöröklődött viselkedésminták, normák, és az identitás alakulásában közrejátszó magától értetődőségek közege. A haza ezenkívül interakciós és kommunikációs közeg, amely biztosítja az egyén számára a társadalmi részvétel lehetőségét, s amelyben az egyén tájékozódni tud, kiismeri magát, s az ismerősség okán kialakul otthonosság- és biztonságérzete. A haza az állampolgárság által jogviszony; ami ebben az értelemben nem csupán emocionális, de politikai egyértelműséget, gazdasági és szociális biztonságot is jelent.

A haza az élettörténet része, s az élettörténetek keretét és helyszínét több generációra visszamenően egyértelműen Magyarország jelenti. A svábok életvilága a magyarokkal közösen megosztott Magyarországon konstituálódik. Minél szorosabban kötődik az egyén élete a hazához, annál erősebb kapcsolat alakulhat ki az ott élő többséggel, a többségi kultúrával és identitással. "Mi a szüreti bálra magyar ruhában mentünk táncolni! És én sokkal szebbnek találtam, mint a sváb népviseletet" - mesélte egy második generációs asszony. A német haza hívószavait - Heimatstil, Heimatromane, Heimatfilm stb. - fogalmait vagy nem ismerik, vagy ha ismerik is, nem kelti fel bennük az otthonosság érzését.

"Az, hogy az emberek mennyire kötődnek saját nemzetükhöz, attól is függhet, hogy mennyire ragaszkodnak megszokott környezetükhöz".^[1544] A ragaszkodásra jellemző, hogy Magyarország elhagyása az átélt kitelepítési tragédiák ellenére sem merült fel alternatívaként, sőt inkább hazaszöktek Németországból. Ennek az a magyarázata, hogy a kitelepítetteket Németországban idegenként fogadták, ők pedig nagyon nehezen illeszkedtek be a németek tőlük idegen és távoli világába. A magukat nem magyarnak valló svábok erős ragaszkodásából Magyarországhoz mint szülőföldhöz és lakóhelyhez, egyértelműen levonható az a következtetés, hogy makroszinten a magyar nemzet jelenti a legfontosabb identifikációs csoportot. Ennek azonban a nemzettel összefüggésbe hozott vérségi kötelékeknek semmi köze sincsen.

A hazafelfogások Csepeli által kidolgozott osztályozása szerint^[1545] a svábokat "kollektivista-racionális hazafelfogás" jellemzi, amit a szülőfalu mint szűkebb pátria esetében erős érzelmi szálak fűznek át. A svábok hazaszeretete primer affektív és a pragmatikus életértelemre és a cselekvési célokra orientált viszony. A svábok mindig tudatában voltak és vannak ma is, hogy a magyarokénál fejlettebb munkakultúrájukkal, mezőgazdasági technikáikkal hozzájárultak Magyarország jólétéhez és gazdagodásához. Lampland szerint nincs haza föld nélkül és nincs nemzeti szellem vagyon nélkül.^[1546] A sváb parasztokra ugyanúgy igaz, mint a magyarokra, hogy "a vagyon növeli a patriotizmus érzését. A föld iránti lojalitás egyben a nemzet iránti lojalitást is jelenti".

Ennek jele az is, hogy nincs sajátos etnikai hazaképük, amely az ősük szülőföldje fogalmával lenne kijelölhető, mert az ősök szülőföldje Magyarországon van. A svábok esetében a haza kerete nem tágabb az ország kereténél, hanem egybeesik vele, ugyanakkor lefedi a nemzet fogalmát is, amelyen belül patriotizmusuk megnyilvánul. Ezen a kereten belül jelenik meg etnikai csoportjuk múltja, történelme, ami számukra a Magyarországon, a magyar állam polgáraként megélt időt jelenti. A német anyanemzet nyelvéhez és kultúrájához való kötődés számukra nem létező kategória. A sváb-magyar együttélésből következően előbb kerültek kapcsolatba a magyar nemzeti kultúra elemeivel, mint a német kultúrakonstrukcióval. Az anyanemzet képzete elvált az anyanyelv és a nemzeti kultúra tartalmaitól, illetve a haza helyének kijelölésétől. A haza Magyarország, szűkebben véve a szülőfalu, ami után honvágy gyötri a svábokat.

A svábok nem kevésbé patrióták, mint a magyarok. A legidősebbek esetében a patriotizmust meghatározó magyar költészet, próza, zene, képzőművészet sokkal kisebb súllyal van jelen, mint a territóriumhoz kötött hazaszeretet, amihez hűnek kell lenni, aminek a hasznát kell keresni, ahol és amiért meg kell halni, s csak Magyarország az a hely, ahol végső nyughelyet lehet találni. A második és a harmadik generáció esetében a patriotizmus gondolat- és érzelemvilágán belül "a haza mindenek felett" érzése mellett egyre kiegyensúlyozottabbá válik kultúra és territórium viszonya.

A svábok megtapasztalták, hogy a haza elveszíthető, de vallják, hogy nem kicserélhető. A magyar hazához fűződő érzések megnyilvánulásai, a hazaélmény csoportszintű átélése a hazájukat elvesztő kitelepítettek esetében ezért még sokkal nyilvánvalóbbak. A kitelepítettek számára az is óriási csalódást jelentett, hogy Németországban "magyar cigányok"-nak nevezték őket, nyelvüket valami érthetetlen zagyvaságnak tartották. Amíg nem tanultak meg németül, kommunikációs problémák is akadályozták a befogadást. A Heimat nemcsak azért maradt Magyarországon, a haza elvesztése a 2. világháború után nemcsak azért viselte meg a kitelepítetteket, mert minden emlékük Magyarországhoz kötött, mert elvesztették kapcsolataikat családtagjaikkal, rokonaikkal, a hazájukkal, elvették vagyonukat, hanem azért is, mert elvesztették legitimitásukat; az új országban nem számítottak a "haza megbízható polgárainak". A Magyarországhoz fűződő érzés a kitelepítésben megerősödött, ami erős honvágy és visszatérési vágy formájában jelentkezett. Magyarországon születtek, szüleiket, nagyszüleiket itt temették el a falu temetőjében, és ők is ide akartak visszatérni legalább meghalni. Haza, ahol otthonaik voltak, s ahonnan elűzték őket. "Mi, svábok, jó magyarok voltunk" - mondta egy kitelepített, akinek leghőbb vágya, hogy hazatelepülhessen és megvásárolhassa saját házát, amit két kezével saját maga épített. Egy hazatelepült a Szózat sorait idézve állította, hogy számukra a nagyvilágon nincsen másutt hely, itt éltek, s itt kell meghalniuk is.

A nemzeti hűség jelképe az anyaföldhöz való ragaszkodás. A nemzeti identitás a többséghez hasonlóan a sváboknál is megragadható a territóriumhoz, a földhöz való ragaszkodásban. Ez a ragaszkodás megnyilvánul a terület megvédésében, békeidőben megművelésében, vagy a kitelepítettek részéről az utolsó nyughely kiválasztásában.

Anderson szerint a haza iránti szeretetből fejlődik ki a nemzeti érzés, a nemzeti összetartozás gondolata.^[1547] Mit jelent ez a nemzeti érzés? Lojalitást, feltétlen önfeláldozást a hazáért, patriotizmust, a saját ország, saját állam mások elé helyezését.^[1548] A hazához fűződő pozitív érzelmi viszony tehát az identitásképződés fontos eleme. A magyarországi németek nem kevésbé ragaszkodnak Magyarországhoz, mint magyar honfitársaik. A szülőföldhöz és lakóhelyhez való erős ragaszkodásukból egyértelműen levonható az a következtetés, hogy makroszinten a magyar állam és a magyar nemzet jelenti a legfontosabb identifikációs csoportot. Ennek azonban a nemzettel összefüggésbe hozott vérségi kötelékeknek semmi köze sincsen. A svábok az állampolgárságot sokkal fontosabbnak tartják azonosulásukban, mint a vérségi kötelékeket, amely primordiális alapon Németországhoz fűzné őket. Túl azon, hogy nemzeti identitásukat a történelmi hiányok miatt német dimenzióban nem élhették, és nem élhetik meg, a magyar nemzeti identitás csak a hazaszeretet talaján alakulhatott ki, és tartható fenn.

A magyarországi németeknél a haza kerete egybeesik Magyarország határaival, és egyúttal lefedi a nemzet fogalmát. Ezen a kereten belül nyilvánul meg patriotizmusuk, ezen a kereten belül jelenik meg saját kisebbségük sorsa, múltja, történelme, jelene és jövője. A kettős identitás kialakulásához tehát jelentős mértékben járult hozzá az, hogy a történelem számukra a Magyarországon, a magyar állam polgáraként megélt időt jelenti. Történelmi tematizációik egyértelműen Magyarországhoz kötik őket. A német anyanemzet nyelvéhez és kultúrájához való kötődés érzelmileg át nem élt kategória, és mivel az anyanemzet képzete elvált az anyanyelv és a nemzeti kultúra tartalmaitól, illetve a haza helyének kijelölésétől, nincs sajátos etnikai hazaképük sem, ami az "ősök szülőföldje" fogalmával lenne kijelölhető. Magyarországon születtek, itt élnek és nem akarnak innen elmenni. Haza, nemzet, állampolgárság alkotják nemzetkoncepciójuk pilléreit, amelyet elsősorban a születési hely és az életvitel színtere határoz meg. Ez az identitásforma az etnikai identitás mellett beépült identitáskonstrukciójukba, felszámolva ezzel az idegenséget, egyúttal megteremtve a befogadottság, és az otthonosság érzetét.

ANDERSON, B. 1991. Imagined Communities. Reflections on the Origin and Spread of Nationalism, London, Verso.

BAUSINGER, H. 1991. A haza fogalma egy nyitott társadalomban, Régió (4), 3-21.

BELLÉR Béla, 1981. A magyarországi németek rövid története, Budapest, Magvető Kiadó.

BIBÓ István, 1986. Az európai egyensúlyról és békéről, in UŐ, Válogatott tanulmányok. I, Budapest, Magvető Kiadó, 295-728.

BINDORFFER Györgyi, 1997. Double Identity Being German and Hungarian at the Aame Time, New Community 23(3), 399-411.

BINDORFFER Györgyi, 2001. Kettős identitás. Etnikai és nemzeti azonosságtudat Dunabogdányban, Budapest, Új Mandátum Kiadó-MTA Kisebbségkutató Intézet.

CSEPELI György, 1992. Nemzet által homályosan, Budapest, Századvég.

FRIEDMAN, J. 1992. The Past in the Future: History and the Politics of Identity. American Anthropologist 94 (4): 837-859.

HUTTERER, C. J. 1961. Hochsprache und Mundart bei den Deutschen in Ungarn, in C. J. HUTTERER-R. GROSSE, Hochsprache und Mundart in Gebieten mit fremdsprachigen Bevölkerungsteilen, Berlin, Adademie Verlag, 33-71.

LAMPLAND, M. 1994. Family Portraits. Gendered Images of the Nation in Nineteenth-Century Hungary, in BÖRÖCZ J.-K. VERDERY (szerk.), Gender and Nation East European Politics and Societies 8. (2), 287-316.

LÁZÁR G. 1996. A felnőtt lakosság nemzeti identitása a kisebbségekhez való viszony tükrében, in Többség - kisebbség. Tanulmányok a nemzeti tudat témaköréből, Budapest, Osiris-MTA ELTE Kommunikációelméleti Kutatócsoport, 9-115.

LÖFGREN, O. 1989. A nemzeti kultúra problémái svéd és magyar példákon szemlélve, Janus VI. (1), 13-28.

MORLEY, D. - ROBINS, K. 1996. No Place like Heimat. Images of Home(land) in European Culture, in G. ELEY-R. G. SUNY (szerk.), Becoming National, New York-Oxford, Oxford University Press, 456-478.

PUKÁNSZKY B. 2000. (1940) Német polgárság magyar földön, Budapest, Lucidus Kiadó.

SCHÜTZ, A. 1974. Der sinnhafte Aufbau der sozialen Welt. Eine Einleitung in die verstehende Soziologie, Frankfurt/Main, Suhrkamp Verlag.

SEEWANN, G. 2000. Ungarndeutsche und Ethnopolitik - A magyarországi németek és az etnopolitika, Budapest, Osiris-MTA Kisebbségkutató Műhely-Magyarországi Németek Országos Önkormányzata.

WEBER-KELLERMANN, I. 1986. A "nyelvsziget-néprajz"-ban jelentkező interetnikus viszonyok kérdéséhez, in KOVÁCS E. (szerk.), Néprajzi szöveggyűjtemény II, Budapest, Tankönyvkiadó, 107-126.

WILLIAMS, C. H. 1991. Linguistic Minorities. West-European and Canadian, in UŐ (szerk.), Linguistic Minorities, Society and Territory, Clevedon-Philadelphia-Adelaide, Multilingual Matters Ltd., 1-43.

GYENES FRUZSINA

A Magyarországon tanuló határon túli magyar
anyanyelvű diákok identitáskonstrukciói

Magyarország az első világháborút követően az 1920. június 4-én aláírt békeszerződés értelmében területének 71,4%-át, lakosainak pedig egyharmadát elvesztette; a 10 millió 51 ezer fős magyar anyanyelvű népességből 3 millió 320 ezer fő (33%) a környező országok - Ausztria, Csehszlovákia, Románia, és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság - fennhatósága alá került.^[1549] Az eltelt több mint nyolcvan év, valamint a magyarországi területeket megszerző országok magyarellenes politikája (pl. a lakosság kitelepítése, magyar iskolák bezárása, a magyar anyanyelv használatának korlátozása) ellenére ezeken a területeken még ma is magyar anyanyelvű és magát magyar nemzetiségűnek valló lakosság él, amelynek egy része hazánkban végzi felsőfokú tanulmányait.

A határainkon túlról tanulni Budapestre érkezők többsége a Márton Áron Szakkollégiumban kap szállást. Ez a kollégium egyúttal azt az életteret is jelenti, ahol a kollégisták napjaik nagy részét - a felsőoktatási idő kivételével - eltöltik. A kollégium lakóinak élete ugyanis szinte teljes egészében a kollégium falai között zajlik; itt vannak a barátaik, baráti körük, itt szórakoznak, itt sportolnak.

A következőkben tehát a kollégium lakóinak identitáskonstrukcióját mutatom be. Ha megnézzük, hogy az általam vizsgált fiatalok identitásának kialakulásában milyen tényezők játszanak szerepet, akkor azt mondhatjuk, hogy egyrészt azonos nemzetiségűek, vagyis magyarok, másrészt különböző országokból érkeznek, harmadrészt pedig abban az országban töltenek el hosszabb időt, amelyhez nemzetiségüket tekintve egyértelműen ők is tartoznak. A kollégium lakóinak identitása ennek mentén négy elemből tevődik össze. Megtalálható benne egyrészt a magyarságtudat, másrészt a regionális tudat, azaz a szomszédos országok magyarlakta területeihez kapcsolódó önazonosság érzése, harmadrészt a határon túliság tudata, negyedrészt egyfajta kollégista tudat. Ezek az elemek természetesen összefonódnak, egymásba kapcsolódnak, szövevényes "hálót" hoznak létre.^[1550] Így az ismertetésre kerülő, előbb felsorolt négy jelenséget a következőkben csak a fogalomértelmezés érdekében választom szét egymástól, csak az elemzés szempontjából, az analízis céljaira kezelem őket a többi jelenségtől elkülönítve, különálló egységként.

A kollégisták azonos nemzetisége, az elcsatolt területekről való érkezés és a Magyarországon eltöltött évek együttesen két stratégia mentén szerveződnek egységgé, és ezzel párhuzamosan motiválják a kollégiumban lakók identitáskonstrukciójának kialakulását. Az egyik az otthontól és a családtól való távolság elviselésére kialakított stratégiák, a másik pedig a magyar állampolgárokkal való interakciók sorozata nyomán megszületett "túlélési stratégiák". Az előző nyomán alakulnak ki azok a jelenségek, melyek hozzásegítik a kollégium lakóit ahhoz, hogy a család és az otthon hiányát könnyebben el tudják viselni, azaz ide tartoznak az otthon itteni megteremtésére, az együtt-levésre, a közösségszervezésre és a közösségi tudat erősítésére tett kísérletek. A másik nyomán pedig létrejön egy bizonyos mérvű elkülönülés, esetenként szembenállás a magyar állampolgárokkal, amely a kollégiumon belüli összetartozás érzését erősíti meg, és hívja életre ennek különböző megnyilvánulási formáit.

Nézzük meg először a kollégista identitástudatot. Ennek kialakulásában van elsősorban döntő szerepe az otthontól, az otthoni, ismert környezettől, valamint a családtól való távollétnek. Ez a távollét azonban nemcsak a fizikai távolságot, a "másik városban való tanulás" távolságát jelenti, hanem a másik országban, egy idegen országban való lét okozta távolságot is, ahogy egyik interjúalanyom megfogalmazta: "Egy másik országban való tanulás és a határ megléte megnöveli az otthontól való távolságot." Ezt a távolság-érzést, az idegenben-levés érzését pedig felerősíti, hogy a kollégiumban lakók többsége csak ritkán, másfél-két hónaponként megy haza. Ezek tehát együttesen azt eredményezik, hogy a kollégistáknak egy olyan életmódra kell berendezkedniük, amely pótolja az otthon, a család hiányát, vagyis szimbolikusan csökkenti az otthontól, az otthoniaktól meglévő távolságot. Egyik beszélgetőpartnerem így fogalmazta ezt meg: "Fontos, hogy itt is megteremtsük az otthonunkat, azt a stabil pontot az életünkben, amely biztonságot ad." Ez a másik életre való berendezkedés egy speciális kollégista tudatot hív életre.

Az otthon és a család pótlása érdekében életüket teljes mértékben áthatja a kollégium közössége, az együttlét, az együttes élmények, valamint az otthon itteni megteremtése. Ezek a törekvések a kollégisták mindennapi tevékenységeiben érhetők leginkább tetten. Jól bizonyítja ezt az együtt főzés rítusa, amikor a barátok összegyűlnek a kollégium valamelyik konyhájában, közösbe dobják, amilyük van, és együtt készítik el a különböző otthoni tapasztalatok és szokások ötvözésével az ebédet, vacsorát. Ennek a rítusnak része az elkészített étel közös elfogyasztása. Hasonló funkciót tölt be továbbá az együtt tévézés; a barátok, ismerősök közös tévénézése is. A közösségi élet és a rítusok helyszínei szinte kivétel nélkül a szépen berendezett, barátságos, kényelmes, jól felszerelt, otthonos szobák. A kicsi zárt tér, a lakószobák otthonos, családias hangulata teremti meg ugyanis azt a közeget, amely megalapozza a "Mi nem csak itt lakunk, hanem itt is élünk a Mártonban" érzését.

A kollégista identitás része továbbá a közös "mártonos" tudat. Ennek központi eleme az elzártság, vagyis annak a folytonos ismétlése és elmélyítése, hogy a kollégium lakóit "elzárták a magyar állampolgároktól", "bezárták őket a város szélére a kollégium falai közé". Ahogy egyik beszélgetőpartnerem jelezte: "Ha akarnánk se mehetnénk más kollégiumba. Nem vesznek fel máshová, azt mondják, hogy menj a Mártonba, az van neked fenntartva." Ehhez járul hozzá egy közös nyelv- és szóhasználat is. Ide tartozó szavak és kifejezések, pl. a "gettó" mint a kollégium jelzője, a "magyarországiak", a magyar állampolgárok helyett, vagy a "kijöttem Magyarországra tanulni" kifejezés. A közös nyelvhasználatba beletartoznak továbbá az egymástól átvett, az egyes régiókra jellemző szavak, kifejezésmódok, szófordulatok is, melyekre a határon túliság tudatának elemzésekor még visszatérek.

Az identitáskonstrukció második összetevője a regionális tudat. Ennek alapja, hogy Trianon után a Magyarországtól elcsatolt területek magyarsága kisebbségi helyzetbe került. Így a határon túli magyarok a másik nemzettel való együttélés és érintkezés során sok mindent magukba olvasztottak a többségi nemzet kultúrájából, nyelvéből, szokásaiból, viselkedésmódjából. Ezek az elemek tehát azok, amelyek megkülönböztetik egymástól az eltérő régiókból érkezetteket, ugyanakkor összekapcsolják az azonos régióból jötteket. A regionális tudat így, az azonos régióból való származás közösségformáló erejét, továbbá az ebből fakadó együvé tartozás érzését jelenti, és ebből következően meghatározza a kollégiumon belüli kapcsolatrendszereket.

Minden régióra egyaránt jellemző, hogy valamilyen mértében összetartva-elkülönül, vagy ahogy ők mondják "tömbösödik". Mindenki elsődlegesen a vele azonos régióból jöttek társaságát keresi, abban mozog a legbiztonságosabban, ott érzi magát a legjobban. Ennek okát egyik interjúalanyom így határozta meg: "Mindenki szívesebben barátkozik azokkal, akikkel egy helyről jött, mert akkor a közös élmények, az azonos otthoni problémák, a közös szóhasználat jobb megértést és bensőségesebb viszony kialakítását teszi lehetővé". Természetesen ez egyrészt azon ország nyelvének az ismeretéből is fakad, ahonnan jöttek. A magyarul folyó beszélgetésekben, ha a szöveg úgy kívánja, az egyszerűség kedvéért egyes szavakat, kifejezéseket, vagy néha egy-két mondatot, egy-egy közmondást a szülőföld hivatalos államnyelvén mondanak. Ha mindenki ugyanabból a régióból jött, ennek megértése nem okoz problémát. Másrészt az otthon történt események nyomon követése, és azok megtárgyalása alkotja a "tömbösödés" másik pillérét. E két dolog, épp emiatt eredményezi a jóleső biztonságérzést, hogy az otthont juttatja az érintettek eszébe. De ugyanilyen szerepet tölthetnek be az otthon, az állampolgárságot adó ország jellemző tárgyai is.

A tömbösödés és a regionális tudat magyarázata és oka a kollégisták szerint - az előbbiek mellett -, a régiók közötti mentalitásbeli különbségek. A mentalitást itt mint belső kategóriát használom, melyet a terepen élők így határoztak meg: "a mentalitás azoknak a közös pontoknak az összessége, melyek azt eredményezik, hogy egy adott helyzetben az emberek ugyanúgy viselkednek". Minden régiónak megvannak a mentalitásbeli sajátosságai. Ilyen sajátosság pl. a vajdaságiak délvidéki temperamentuma, az erdélyiek "állandó panaszkodása", a kárpátaljaiak "visszahúzódása és bocs, hogy élek viselkedése", valamint a felvidékiek magabiztossága és az, hogy "fent hordják az orrukat". Mindezek természetesen sztereotípiák, amelyek jól rávilágítanak azokra az általános és sematikus képekre, amelyek minden régióról a kollégium köztudatában élnek.

A tömbösödéssel, a régiók elkülönülésével kapcsolatban egyik beszélgetés során hangzott el a következő: "Ez tulajdonképpen a másság nem elfogadása. Ő is idegen és én is az vagyok itt Magyarországon, de az ő idegensége is más, és az enyém is más. De azért ez egy közös idegenség. Van valami, ami mégis összeköt minket." Elmondhatjuk tehát, hogy valami átível a régiókon, valami áthidalja ezeket regionális különbségeket, és ez nem más, mint a határon túliság tudata.

Ahhoz, hogy a határon túliság identitásképző szerepét megértsük, mindenekelőtt tisztáznunk kell, hogy mit értünk határon túliságon a kollégium lakóinak esetében. A határon túliság nem abban ragadható meg elsősorban, hogy valaki Magyarország határain kívülről érkezett, hanem egyrészt abban, hogy egy kétnemzetiségű, kétnyelvű és kétkultúrájú országból jött, és így mindkét kultúrát egyesíti magában, másrészt pedig a trianoni békeszerződés megkötése után létrejött történelmi helyzetben; a többségi helyzetből a kisebbségi helyzetbe kerülés élményében. Érkezzen valaki akár Romániából, akár Szerbiából, Szlovákiából, vagy Ukrajnából, tudja, hogy mit jelent kisebbséginek lenni. Így a kétnyelvűség, a két kultúrához való tartozás és a kisebbségi létben való felnevelkedés az "ugyanolyanok vagyunk, tehát összetartozunk" érzését adja. Mint ahogy az egyik interjúban elhangzott: "Hasonló a sorsunk és ez összeköt minket." Ez pedig elmélyíti az "azonosak vagyunk" képzetét.

Ez az identitáselem tehát szorosan összekapcsolódik a regionális tudattal, azonban annál tágabb, mindegyik régióra kiterjedő, és minden régiót átfogó közös identitást ad, létrehozva a régiókon átívelő összetartozás érzését. Ennek alapján megállapíthatjuk, hogy a régiók határai nem merevek, sőt az egyes országok, régiók közötti - fentebb említett - különbségek ebben a kontextusban elvesztik jelentőségüket, nem lesznek meghatározók. A hangsúly áthelyeződik a közös keresésére, az egymás iránti érdeklődésre, az egymás megismerésére, valamint az egymás felé való nyitottságra. Jól mutatja ezt például egymás otthoni helyzetének megismerése és a sajáttal való összehasonlítása, amelynek során mindig a hasonló élmények kerülnek előtérbe. Ezek a közös élmények pedig mindenekelőtt a kisebbségi létből fakadnak, így a beszélgetőpartnerek, bárhonnan érkezzenek is, fél szavakból is megértik egymást, tudják, értik, érzik, hogy miről beszél a másik.

Az előbbiekhez tartozik a kollégista tudatnál már említett közös nyelvhasználat kialakítása is. Egymás szavainak, kifejezéseinek, nyelvtani jellegzetességeinek ismerete és átvétele ugyanis általános. Ilyen kollégium-szerte élő nyelvhasználati sajátosságok a felvidékiektől átvett 'a' névelő a magánhangzóval kezdődő főnevek előtt, pl. a asztal; a vajdaságiak kettős tagadása, mint pl. én se nem láttam; az erdélyiek 's' használata az és kötőszó helyett, vagy a kárpátaljaiaktól elterjedt úgynevezett családi ragok, pl. a "megyek Szabóéknál" a megyek Szabóékhoz helyett. A szóhasználat, a kifejezésmód régiók közötti terjedése nyomán egymás regionális szavainak ismerete és használata is általános, pl. a vajdaságiak botaszkija, a felvidékiek kalkulacskája, az erdélyiek potyolója. Ide sorolható továbbá egymás ételeinek az ismerete. A felvidékiek horcsicája mindenki számára mustárt jelent, a baklaváról mindenki tudja, hogy szerbiai mézédes sütemény. Az erdélyiek puliszkáját vagy a kárpátaljaiak pelmenyijét, azaz húsos derelyéjét is mindenki ismeri.

A közös, az egész kollégiumot átfogó, az egész kollégium felett átívelő határon túliság tudatában benne van az otthon, a magyarság, az azonosság ugyanakkor az idegenség is. Ahogy az egyik kárpátaljai fiú fogalmazott: "Ez minden határon túlit összeköt és egyben el is választ a magyar állampolgároktól". Az elválasztódás a magyarság kérdésében érhető tetten.

A kollégium lakóinak identitáskonstrukciójában a "magyar vagyok" egyrészt a magyar anyanyelvben, másrészt a magyar kultúrához való tartozás érzésében jelenik meg. Az utóbbi a magyar irodalom és történelem, valamint a magyar táncok ismeretét jelenti. Ez a magyarságtudat azonban a kisebbségi léthez kapcsolódik, folytatása, következménye annak; "Eljövünk egy kisebbségi helyzetből egy másik kisebbségi helyzetbe" - mondta egyik interjúalanyom. Az idézetben megjelenő két kisebbségi helyzet azonban élesen elválik egymástól; meg kell különböztetni az otthoni magyarságtudatot és a magyarországi magyarságtudatot.

Az otthoni magyarságtudat és identitás szintén a traumatikus történelmi sors következménye, egy más nyelvű és kultúrájú nemzettel való együttélés, de főleg a magyarországi területeket megkapó országok magyarellenes politikája nyomán fennállt a magyarság, a magyar nyelv és kultúra elvesztésének veszélye. Ez egy erős magyarságtudatot hívott életre és kifejlesztett egy a "magyarságunkat minden körülmények között védeni kell" érzést.

A Magyarországon működtetett magyarságtudatuk ezzel az otthoni magyar identitással van szoros összefüggésben. A Magyarországra tanulni jövők erős magyarságtudattal érkeznek hazánkba, és a magyar állampolgárokkal való sorozatos interakciók során ez az érzésvilág kerül konfliktusba. A kollégiumban lakók ugyanis kivétel nélkül magyarnak tartják magukat, Magyarországra érkezve azonban folyamatosan szembesülniük kell azzal, hogy idegenként, külföldiként kezelik őket mind a bürokrácia, mind a hétköznapok szintjén. Az ebből fakadó kibékíthetetlen ellentét pedig elmélyíti a külföldi vagyok, az idegen vagyok érzését, azt az érzést, amitől leginkább szeretnének elhatárolódni, és ezzel párhuzamosan megerősíti a határon túli magyarság érzését.

Az "idegen vagyok abban a nemzetben, melyhez én is tartozom" élmény számos szembenállás-jelenséget és elkülönülés-jelenséget hív életre. A Magyarországgal való szembenállás-jelenségek az elkülönítő szóhasználatban jelennek meg legjobban. Ezt leginkább az egyik interjú során elhangzott következő kijelentés érzékelteti: "Ti nem tudtok semmit rólunk, a mi életünk más, mint a tiétek". Ugyanez érhető tetten azokban a méltánytalanságokról szóló történetekben is, amelyek a kollégium lakóit a magyar állampolgárokkal való találkozásokkor érték. Ezeknek a történeteknek a "prototípusai" kollégium-szerte ismertek. De megtaláljuk ezt a szembenállást "az otthoni jobb, mint az itteni" típusú kijelentésekben is.

Az otthoni itteni elé helyezéséből jól látszik a regionális és a határon túliság tudata is. Elsősorban az otthonihoz kötődnek: a településhez, a régióhoz, és ezek révén az országhoz is. Másodsorban a határon túli közös identitás összetartó ereje miatt egymás régiójával éreznek közösséget. A Magyarországhoz való kötődés - ha egyáltalán van ilyen - csak harmadik a sorban. A kollégium lakóinak viszonyát a magyar állampolgárokhoz pedig egyenesen a már említett elkülönítő-jelenségek jellemzik. Ezek gyökere a "másként vagyunk magyarok, mint a magyarországiak", vagyis egy kisebbségi magyar létből fakadó erősebb, dominánsabb magyarságtudat. Eyik beszélgetőpartnerem így fogalmazta: "magyarabbak vagyunk a magyaroknál [a magyarországiaknál]". Ezt láthatjuk az igazi magyar családnévvel - mint amilyen például. a Gulyás, a Szőcs, a Magyar, Erőss, az Erdei - rendelkezők büszkeségében is. Ezek a nevek a magyarság alátámasztásaként rendszeresen szóba kerülnek. Mindamellett tehát, hogy a kollégiumban minden helyben van - menza, kocsma, különböző sportolási és szórakozási lehetőségek stb. - az elkülönítő- és a szembenállás-jelenségek még jobban bezárják a kollégisták többségét az intézmény falai közé. Így a kollégium lakói nem nagyon járnak ki a kollégiumból. Ha mégis elmennek valahova, akkor is csak a kollégiumi baráti körükkel. Ennek okát azzal indokolták, hogy "A kollégium biztonságot ad. Itt nem kell magyaráznom, hogy honnan jöttem és, hogy miért tudok ilyen jól magyarul".

A Márton Áron Szakkollégiumban lakók identitásának ismertetése végén megemlítenék még egy jelenséget, amely az identitás négy elemén már túlmutat, de a diplomaszerzés utáni, a kollégiumból való kikerülést követő időszakkal szoros összefüggésben van, és mint ilyen, csírájában már a kollégiumi évek alatt is megfigyelhető. A Magyarországon eltöltött évek alatt az elkülönítő- és a szembenállás-jelenségek ellenére is megindul az asszimilálódás a magyar állampolgárokhoz. Ez a kulturális adaptáció elsősorban a nyelv- és szóhasználatban, valamint az öltözködésben érhető tetten. A kollégiumon kívüli világgal való érintkezések során mindenki, amilyen gyorsan csak lehet, elhagyja az otthon használt tájszólását, szavakat, kifejezéseket. Ezt azzal magyarázták, hogy: "így senki nem veszi észre, hogy máshonnan jöttünk, nem kell tehát magyarázkodnunk". Az öltözködésben is megindul a hasonló okokkal magyarázott tudatos változtatás, amely leginkább a kárpátaljaiaknál és az erdélyieknél figyelhető meg.

Az azonosulás régiók szerint eltérő lehet. Mértékét elsősorban két dolog határozza meg. Az egyik az idejövők vélt vagy valós "hátránya", vagyis, hogy a "másságukat mennyire érzik súlyosnak". A másik, hogy mekkora az igényük az ittmaradásra. Az otthoni minél mélyebbre való elrejtésével, eltitkolásával egyrészt biztonságérzetet kapnak, hiszen így elrejthetik másságukat, másrészt ezzel igyekeznek mutatni kifelé, a magyar társadalom felé azonosulásukat, beolvadásukat, amely csak látszólagos, külsőségekben megnyilvánuló beilleszkedés. A diploma megszerzése után a Magyarországon maradóknak - annak ellenére, hogy kikerülnek a kollégium falai közül, albérletbe költöznek, munkahelyük révén magyarországi ismerősi kört szereznek - mégsem szakad meg kapcsolatuk sem egymással, sem a kollégiummal. Ez lesz számura továbbra is a meghatározó, a biztonságos közeg, amely továbbra is a családot, az otthont helyettesíti számukra, és ahova így mindig vissza-visszatérnek. Ennek következtében a magyar társadalmon belül egy kvázi kis társadalmat, Mártonországot hoznak létre.

BARTHA Cs. 1999. A kétnyelvűség alapkérdései, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.

BINDORFFER Györgyi, 1997. Nyelvében él az etnikum. Identitás, nyelvi és kulturális reprezentáció egy magyarországi sváb faluban, Szociológiai Szemle 2, 125-141.

BINDORFFER Györgyi, 2001. Kettős identitás: etnikai és nemzeti azonosságtudat Dunabogdányban, Budapest, Új Mandátum Könyvkiadó-MTA Kisebbségkutató Intézet.

Borbély A. 2001. Nyelvcsere, Budapest, MTA Nyelvtudományi Intézetének Élőnyelvi Osztálya.

GAL, Susan, 1987. Codeswitching and Consciousness in the European Periphery, American Ethnologist, 14 (4),637-653.

GAL, Susan, 1991. Mi a nyelvcsere és hogyan történik? Régió 1, 66-76.

GEERTZ, C. 1994. Az értelmezés hatalma, Budapest, Századvég.

GYIVICSÁNY Anna, 1985. Az anyanyelv és kultúra értékrendjének változása a kiskőrösi szlovákoknál, in VERSEGHI Gy. (szerk.), A magyarországi nemzetiségek kulturális, tudati jellemzői, Budapest, Állami Gorkij Könyvtár-Művelődéskutató Intézet, 9-58.

GYIVICSÁNY Anna, 1993. Anyanyelv, kultúra, közösség. A magyarországi szlovákok, Budapest, Teleki László Alapítvány.

HOLLÓS M. 1995. Bevezetés a kulturális antropológiába, Budapest, Szimbiózis 5. füzet.

KISS J. 1995. Társadalom és nyelvhasználat. Szociolingvisztikai alapfogalmak, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.

KLUCKHON, C. 2000. Mítosz és rítus: egy általános elmélet, In BOGLÁR L.-HOLLÓ I. (szerk.), Vallásantológia I, Budapest, ELTE Kulturális Antropológia Tanszék, 54-69.

LEACH, E. R. 2000. Ritualizáció az emberben; annak kapcsolata a fogalmi és társadalmi fejlődéssel, in BOGLÁR L.-HOLLÓ I. (szerk.), Vallásantológia I, Budapest, ELTE Kulturális Antropológia Tanszék, 48-54.

LŐKKÖS J. 2000. Trianon számokban. Az 1910. évi magyar népszámlálás anyanyelvi adatainak elemzése a történelmi Magyarországon, Budapest, Püski Kiadó.

TURNER, V. 1983. Szimbólumtanulmányok, in HOPPÁL Mihály-NIEDERMÜLLER Péter (szerk.), Jelképek - kommunikáció - társadalmi gyakorlat. Válogatott tanulmányok a szimbolikus antropológia köréből, Budapest, Tömegkommunikációs Kutatóközpont, 173-186.

PAULICS PETRA

Bakonytól Brazíliáig

A 19. század végén több mint 700-an emigráltak Veszprém megyéből Dél-Brazíliába, Jaraguá do Sul vidékére. Veszprémből, Ajkarendekről, Devecserből, Gannáról, Magyarpolányból, Pápáról, Tósokról, Tótvázsonyból érkeztek az új hazába a reményekkel teli kivándorlók. Földműveléssel kezdtek foglalkozni, falvakat alapítottak és beilleszkedtek az ismeretlen ország éghajlati és kulturális adottságaiba (gasztronómia, folklór, nyelv és vallás). A vallásos nép hamarosan összeadogatta a pénzt templomra, és 1922-ben felépült a magyarok első királyáról elnevezett Santo Estevão, azaz Szent István templom. Az 1930-as évek végéig folyamatos kapcsolatot tartottak a Magyarok Világkongresszusával. Ám idők folyamán megszűnt a kapcsolat, elhalványult az óhaza képe, csak az emlékezetben maradt meg. Később a leszármazottak elszigetelődtek az óhazától és a magyar nyelvet is elfelejtették.

A második világháború utáni beszámolók, amelyek a brazíliai magyar bevándorlást tárgyalják, említik a São Paulo-i, riói kolóniákat, a São Paulo állam belsejében létrejött, aztán szétesett magyar falvakat, de a Santa Catarina államban letelepedett magyarokról nem esik szó. Mintha eltűntek, nyom nélkül beolvadtak volna. A kevés tárgyi emlék elveszett, de végig jelen volt és van a magyarsághoz tartozás emléke. 1996-ban elhatározták, hogy megismerik és felelevenítik az egykori hagyományokat. Megalakult a Brazil-Magyar Társulás, majd még ugyanabban az évben létrejött az egyesület ifjú táncosaiból a Dunántúl népi táncegyüttes. Ők a helyi kolónia fő mozgatórugói. Magyar néptáncokat tanulnak és adnak elő. 20-22 táncosból áll a csoport, 20-tól 32 éves korúig. São Paulóból érkezett az első tanítómester, majd Magyarországról, Őry Kovács Kata folytatta a táncok tanítását, és Boglár Lajossal végzett kutatást az "újra-magyarok" között.

2001 augusztusában, az ő odaadó segítségükkel valósíthatták meg egyik nagy álmukat és utazhattak őseik szülőföldjére, Magyarországra, és léphettek fel több városban, ismerkedhettek Magyarországgal. 2004 júliusában megnyílt a Jaragua do Sul-i magyar ház, amely az egyesület székhelye.

2003 szeptemberétől öt hónapot Dél-Brazíliában, a Jaragua do Sul nevű kisvárosban töltöttem magyar leszármazottak között, és részt vettem mindennapjaikban. A kint töltött idő alatt régi emlékeket, fotókat, leveleket, irattári feljegyzéseket gyűjtöttem, élőszóban elmondott történeteket jegyeztem le. Magyar nyelvet tanítottam nagyon lelkes, több mint 40 idősnek és fiatalnak, próbáltam egy kicsit átadni őseik nyelvéből. Verseket, énekeket, egyszerű hétköznapi szituációkat tanultunk.

Az elhelyezkedés, a terület birtokba vétele és helyzetük konszolidációja után fontosnak tartották, hogy ébren tartsák és továbbörökítsék őseik kultúráját. A magyar identitás megőrzésében fontos szerepe volt Fischer Ferencnek, aki 1878. szeptember 14-én született Ajkarendeken. Tósokberénden járt iskolába, és 13 évesen került szüleivel Brazíliába. Feljegyzéseiből megtudjuk, hogy már 1898/99-ben létrejött a Magyar Katolikus Iskolaegylet, ahova havonként fizettek be egy bizonyos összeget, így 1900-ra fel is építették az iskolát. Ez a Jaragua 1. Iskolaegylet 1923-ig működött, amikor hozzá közel felépítették a városi iskolát. A hívőknek a Jaragua folyó jobb és bal partján kis kápolnákat épített az Iskolaegylet. Az 1920-as évek elején az első kis kápolnát lerombolták és a helyén köztemető létesült. 1922-ben megalakult a Santo Estevão (Szent István), magyar királyról elnevezett település, és felépült az ugyanazon nevű templom is. Ez a templom a mai napig áll, egyértelmű bizonyítékaként a magyarok jaraguai jelenlétének. Brazília egyik eldugott kis falujában, ahova még aszfalt sem vezet, banánültetvénnyel körülvéve, egy dombocska tetejére több mint 80 évvel ezelőtt Veszprém környékéről kivándorolt, többnyire német nyelvű, sváb származású magyarok az első magyar király dicsőségére 1922-ben nagy, magas tornyú fehér templomot emeltettek. Ezzel a tettükkel talán elő-előbukkanó honvágyukat szerették volna csillapítani? Két szent szobra között, a templom oltáráról Szent István emeli ránk tekintetét, a magyar koronával a fején, széles pallosra támaszkodva, zöld ruhában, rajta egy palást, ami belül fehér és kívül piros. "Bajusza is van és szakálla, akárcsak az iskolai történelemkönyvekben."^[1551]

Klubot is létrehoztak "Osztrák-Magyar Egyesület" névvel. Ennek célja, hogy az emberek barátkozzanak, összejöjjenek, együtt szórakozzanak. A néptánc és a kártyázás sem hiányzott a programból. A klub központjának Franz Fischer kereskedése adott helyet, később George Wolfé, "a Gyurié". Egy másik templom is épült a közigazgatási központhoz közelebb, amely a Santíssima Trinidade (Szentháromság) nevet viseli. (A beszélgetések során derült ki a másik templom építésének oka. A területen szétszórtan élő családok egy része sérelmezte, hogy a Szent István templom hozzájuk távol van, ezért építették meg a másodikat.) A templomok mellett nagy tömeg befogadására alkalmas közösségi termet, "szalont" emeltek, amelyek a társasági élet középpontjává váltak ezután. Ezekben az épületekben sok táncos mulatságot szerveztek, mivel akkoriban úgy tartották, hogy a tánc és a zene az etnikai ünnepek kötelező eleme. Sokan említették, hogy "csárdást" táncoltak ezeken az ünnepségeken.

Fischer Ferenc a 30-as évek elején vette fel a kapcsolatot Magyarországgal, és levélben könyveket, folyóiratokat, térképeket kért a Magyarok Világkongresszusának állandó szervezeti irodájától.^[1552] Egy 1932-ben írt leveléből azt tudhatjuk meg, hogy "még a kis gyermekekben is él az a tudat, hogy ők magyarok". A kapott térképeken be kellett jelölnie a többi magyar leszármazottnak, hogy hol laktak. Fischer úr szerint az öröm leírhatatlan volt. Ez érthető. "Csak a szunnyadó érzéseket kell érinteni és nyomban, amint felébrednek, jön a vágyakozás a haza után..." Német nyelvű magyar irodalmat kértek a Magyarok Világkongresszusának irodájától, mert "szégyenünkre, nem tudunk már magyarul. Ünnepnapokon ugyan túláradó örömmel kiáltjuk: Éljen a magyar hazáng!, de ennél többet nem igen tudunk" - írta Franz Fischer. Ez érdekes még abból a szempontból is, hogy "olyan sok év elteltével is a magyar szellemi értékek álltak hozzánk a legközelebb."

Egészen a második világháborúig a magyar kormány sem feledkezett a Jaraguában lévő magyarokról. Újságokat, könyveket kaptak, és számos neves személyiség is ellátogatott hozzájuk, így 1908-ban a Curitibaból Oekeke báró konzul, 1940-ben id. Boglár Lajos, majd 1941-ben az ifjabb Horthy Miklós is. Id. Boglár Lajos, aki magyar konzul volt Brazíliában, felkereste ezt a vidéket, és találkozott még olyan emberekkel, akik magyarul beszéltek. Erről egy könyv is készült, amelyet fia (Boglár Lajos) rendezett sajtó alá, és 2000-ben jelent meg Magyar világ Brazíliában címmel.

Sajnos a második világháború kitörésekor megszűntek azok a társadalmi összejövetelek, amelyek a magyarok körében rendszeresek voltak, és ébren tartották magyarságtudatukat. Megszűnt a kapcsolat Magyarországgal is. Brazília a második világháborúban a szövetségesek oldalán lépett hadba, a tengelyhatalmak népeihez tartozó nemzetiségek ellenséges elemekké váltak, akiknek az összejöveteleit is akadályozták. Szomorúbb következménye is volt ennek, hiszen ekkor nagyon sok tárgyi emléket, fényképet, dokumentumot megsemmisítettek, félve a brazil hatóságok retorziójától.

Az ott élő magyarok életében ezzel lezárult egy korszak. Az egész világon végbemenő változások itt sem maradtak hatástalanok. Az urbanizáció, az iparosítás, a közigazgatás átszervezése átformálta az egész területet. A korábbi életformák, termelési módok átalakultak, megszűntek. Teret nyert a gépesítés, a hagyományos mezőgazdaságban élők száma csökkent, nagyon sok család a "központ"-ba költözött. Ezek a változások magukkal hozták a különböző nemzetiségű csoportok keveredését, ennek következtében a brazillá válást. Nagy létszámuknál fogva a németek és az olaszok végig, határozottan megtartották identitásukat. Az ő példájuk váltotta ki végül is, hogy a mélyben szunnyadó, a kollektív emlékezetben létező másságukat a többi etnikai csoport is felszínre hozza. Ennek következménye lett a korábban említett São Paulo-i kapcsolatfelvétel az ottani magyar kolóniával.

Mint már korábban említettem, 1996-ban megalakult a Brazil-Magyar Társulat, amely célul tűzte ki a még fennmaradt, az óhazából az ősök által magukkal hozott kultúra megőrzését, illetve újraélesztését. Az egyesület több programot is szervez az év során, hogy a városban élő német, olasz, lengyel kultúra mellett a magyar kultúrát is bemutassák a nagyközönségnek. Minden évben megrendezésre kerül egy "kávédélután" (café húngaro), ahol a dédszülők, nagyszülők receptjei alapján sütött édes és sós süteményeket szolgálnak fel. Rengeteg olyan ételre ráismertem, amelyeket a bakonyi sváb falvakban még ma is hasonlóan készítenek és neveznek. Mint például: krautzwekkel (káposztás kocka), kipfel (szív alakú fahéjas kifli), kalaschen (töltött, kelt kalács), strudel (különböző nyújtott rétes), kukruzsterz (kukoricasterc), kropfel (fánk), illetve házi kenyeret sütnek, ami mellé kolbászt, körözöttet, tepertőt, zsírt, disznósajtot szolgálnak fel. Megrendezésre kerül minden évben a "levesek estéje". Ezen az estén tipikusan "magyarnak" számító ételeket szolgálnak fel: pörköltet, paprikás csirkét, húsos káposztát, túrós, illetve káposztás rétest, disznóhúsos káposztalevest, tyúkhúslevest cérnametélttel, marhahúsos gulyáslevest csipetkével (ebbe természetesen brazil zöldségeket is tesznek), maniókalevest, (ami a mi krumplilevesünkhöz hasonló) kóstolhatnak meg az érdeklődők. Az ételek elkészítésénél az is megfigyelhető, hogyan alkalmazkodtak a brazíliai magyar asszonyok a különböző, a más éghajlati adottságokból fakadó körülményekhez, hogyan alakították át ételeiket a helyben található termékekhez, megtartva az eredeti eljárásokat, összetételeket. Új körülmények közé kerülve megkeresték azokat az összetevőket, amelyek leginkább hasonlítanak az otthonira, így készülhetett a krumplileves maniókával, vagy rétestölteléknek a hagyományosak mellé vagy helyett banán, mogyoró, palmito.

Összejöveteleiken a külsőségekkel is hangsúlyozni igyekeznek a nap "magyarságát", etnikai másságukat. Brazília és Santa Catarina állam zászlaja mellett a magyar koronás-címeres zászló is ott lobog. Az asztalok terítőinek színeivel is ezt demonstrálják. Az egyik asztalon az abrosz piros, a másikon fehér, a harmadikon zöld. Általában minden rendezvényre jellemző a piros-fehér-zöld színek megjelenése. A néhány megmaradt régi fénykép nyomán megpróbálták rekonstruálni az egykori népviseletet. A fekete-fehér képek alapján a színeket nem lehetett megállapítani, inkább csak a formákat és a kontrasztokat. Így aztán ezek a ruhák korántsem hasonlítanak az eredetiekhez (ezzel ők is tisztában vannak), de a nemzeti sajátosságok megjelenítésében a többi népcsoport között fontosnak tartják. Ezek a törekvések alapvetően csak a női ruházatra jellemzők. A férfiak ezeken a rendezvényeken magyarságukat a nyakkendő helyett használt nemzeti színű szalagdarabkával jelzik.

A táncosok ruháján is megjelennek a magyar nemzeti színek. A táncos lányok blúza fehér, aminek a nyakán van egy piros kis szalag, szoknyájuk zöld.

Mindezt betetőzi még minden alkalommal a "Dunántúl" néptánccsoport műsora. A csoportra nagyon büszkék abban a kultúrában (brazil), ahol a táncnak, a színes forgatagnak, a zenének kitüntetett szerepe van. Demonstrálni tudják, hogy ebben az ő nemzeti kultúrájuk is felveszi a versenyt. Ugyanakkor a többi mellettük élő nemzetiség felé is meg tudják ezzel határozni magukat. Ez a nemzeti önbecsülésnek nagyon fontos eleme.

Néhány magyar eredetűnek mondott tárgyra is rá lehet bukkanni. Így például egy interjú során előkerült egy kalapács, egy harapófogó, és egy katonai felszerelés egy darabja. A tulajdonos elmondása szerint ezek még Magyarországról származtak. A Henn nevű család birtokában van egy obsitoslevél (honvéd elbocsátólevél), amely bizonyság arra, hogy valóban Magyarországról indultak az őseik. Régi fényképek nézegetése során az egyik családnál előkerült két fénykép, egyiket Devecserben, a másikat Veszprémben készítették. A tulajdonosok már nem tudták megmondani, kik láthatók a fotókon. Valószínű, hogy ezek közvetlenül az indulás előtt készülhettek, hiszen abban a korban még nem volt gyakori, hogy megörökítsék a családtagokat ilyen formában, csak különleges alkalmakkor. A temetőkben még ma is fellelhetők azok a síremlékek, amelyeket az eredeti kivándoroltak sírjára állítottak.

A magyar nyelvre már senki nem emlékezett. Bár beszélgetésünk elején az idősebbek közül többen közölték velem, ők tudnak magyarul, aztán minden esetben kiderült, hogy bizony svábul szólaltak meg. Ők azonban meg voltak győződve arról, hogy magyarul beszélnek. Majd azért hosszas gondolkodás után többeknek sikerült egy-egy magyar szót előhívnia az emlékezetéből. Egy idős férfi ízes dunántúli tájszólással kívánt jó reggelt! Erre még emlékezett. De többeknek eszébe jutott a kutya, macska, ló, paprikás, túróstáska, káposztás, illetve túrósrétes szavak is. Valamint néhány, ma szolidnak számító káromkodás is megmaradt, amelyet hosszú unszolásra mondtak csak el: "a kutyafáját". Svábul viszont még az idősebbek és a középkorúak is beszélnek, ez a német nyelvjárás jelentősen eltér az ott beszélt Santa Catarina-i német nyelvtől, ezért is gondolhatták, hogy ők magyarul beszélnek.

Kint-tartózkodásom alatt magyar nyelvet is tanítottam a jaraguai "újra-magyarok" kérésére. Több mint negyven nagyon lelkes idősnek és fiatalnak próbáltam őseik nyelvéből egy kicsit átadni. Verseket, énekeket, egyszerű hétköznapi szituációkat tanultunk. Az üdvözlő formákat hamar elsajátították, és ezután bárhol, ha találkoztunk vagy találkoztak, magyarul köszöntek. Személyes élményem, hogy a születésnapomra összejövetelt szerveztek. A legnagyobb meglepetés az volt, hogy a helyiségben magyar felirat fogadott: Boldag Születésnapot! Az ötödik hónap végére természetesen nem beszéltek folyékonyan, de elsajátítottak egy alapszókészletet, amellyel, ha Magyarországra jönnek, nem fognak elveszni. Írattam velük egy kis fogalmazást: "Miért tanulok magyarul?" címmel (természetesen portugálul). A következő válaszokat kaptam:

"Azért tanulok magyarul, mert magyar leszármazott vagyok, és büszke arra, hogy magyar vér csorog az ereimben." - "Magyar vagyok, így tudnom kell magyarul beszélni." - "Mindent imádok, ami csak a magyar őseimre emlékeztet. A magyar nyelv nagyon különbözik a portugáltól, és ezért is nagyon érdekesnek tartom, hogy megtanuljam." - "Mindig is meg akartam tanulni magyarul, hiszen a családom magyar eredetű. Valamint azért is, mert a magyar nyelv különleges és kevesen beszélik. Nehéz elsajátítani, de azt hiszem, azért nem lehetetlen." - "Azért tanulok magyarul, mert az őseim ezt a nyelvet beszélték. A tánccsoport tagja vagyok és fontosnak tartom, hogy tudjunk magyarul."

Az egykoron Jaragua do Sulba érkezett Veszprém megyei telepesek részesei voltak annak a hatalmas modern kori népvándorlásnak, amely európaiak millióit csábította az Újvilágba. Ezeket az embereket azonos társadalmi viszonyok kényszerítették az emigrációra. Körülményeik, lakóhelyük, hagyományaik, nyelvük, életmódjuk, vallásuk hasonlósága, illetve azonossága eleve predesztinálta, hogy az új területre érkezve együtt keressék a boldogulást. A területen élő német, olasz és más európai telepesek már berendezkedtek, kialakították maguknak a termelési, gazdasági viszonyokat, körülményeket. Ezekhez lehetett csatlakozni és beolvadni közéjük, vagy az újak maguk hozzák létre ezeket és megtartják különbözőségüket. Ők ezt az utóbbi utat választották. Az együttmaradás azzal is járt, hogy egymásra utaltak voltak a természettel és az őslakosok támadásaival szemben is. Ebben a "zártságban" szükségszerű volt az együttműködés. A legfontosabb összekötő elem, rendező "ideológia" a közös etnikai és vallási identitástudat volt. Ugyanakkor ez volt az, amely megkülönböztette őket a többi telepestől is. A második világháborúig életük minden napján - félelem és fenntartás nélkül - ápolták, őrizték kultúrájuk különbözőségét és ez volt természetes létformájuk. Az ezt követő időkben a társadalom viszonyai nem tették lehetővé, hogy etnikai másságukat, és mint létező etnikus csoport, a kultúrájukat formálisan is megjelenítsék. Ugyanakkor mindvégig megtartották emlékezetükben a magyarsághoz való tartozás tudatát. Külsőségekben, demonstrálható jegyekben elhalványult és megváltozott, ennek ellenére végig létezett ez a múltjukból egyértelműen levezethető etnikai identitás. A társadalmi viszonyok demokratizálódásával ezek ismét felszínre kerültek, és a jelenben is folyamatosan tart ennek újrafogalmazása és tartalmának bővítése.

SCHELL CSILLA

Kitelepített magyarországi németek kötődése egykori hazájukhoz^[1553]

Ismeretes, hogy a második világháború utáni népmozgások, a menekülés és kényszerkitelepítés során Magyarországról is nagyszámú német népcsoport kényszerült hazája elhagyására és Németországban új otthon keresésére.^[1554] Menekülésük és az új német társadalomba való beilleszkedésük története napjainkban - az események 60. évfordulója kapcsán - nemcsak tudományos vizsgálatok tárgya, hanem a köztudatban ismét előtérbe került téma. Erre példa Magyarországon többek között a budapesti Terror Háza Múzeum kiállítása,^[1555] Németországban pedig a bonni Történelem Házának a menekültek történetét feldolgozó reprezentatív vándorkiállítása.^[1556] Az utóbbi nemcsak a történelmi folyamatokat vizsgálja, hanem a sikeres menekültsorsokat is szemlélteti, a szövetségi köztársaság új polgáraiét, akik kivették a részüket a háború utáni "német [gazdasági] csoda" (Wirtschaftswunder) újjáépítési, alapvető gazdasági és társadalmi alakulást megteremtő munkájából, s egyúttal sikeresen megalapozták saját egzisztenciájukat.

A többek között Magyarországról Németországba menekült, illetve kitelepített^[1557] németek beilleszkedését Németországban már az 1960-as években lezárt folyamatnak tekintették. A sikeres és gyors integráció - mint kétségkívül igen jelentős politikai teljesítmény - joggal növelte a fiatal német szövetségi köztársaság öntudatát.

Az integrációnak a gazdaságiakon kívüleső vonatkozásai azonban később kerültek a tudományos megfigyelések napirendjére. Az iránymutató kérdésre, hogy vajon az integráció a fejekben lezajlott-e, és ha igen, milyen jelleggel, a választ többek között a hamburgi néprajzprofesszor Albrecht Lehmann adta meg a kitelepítettekről és menekültekről szóló reprezentatív interjúbázison alapuló kutatómunkájában.^[1558]

A menekültek és kitelepítettek kutatásának szakirodalmából - mondhatnók kis túlzással - kiolvasható a német néprajz tudománytörténetének egy-két legfontosabb fejezete. A kelet-európai németség, a "dunai sváb" falvak kutatásának igen fontos előzménye a második világháború előtt megerősödő úgynevezett "Sprachinselvolkskunde", a nyelvszigetek németségének néprajza, amely egyrészt óriási mennyiségű adatot szolgáltatott,^[1559] másrészt azonban a több kutatóhoz kötődő és következésképp különböző "színezetű" néprajzi áramlathoz a német néprajz legsötétebb, a náci ideológiát kiszolgáló fejezete is kapcsolódott. Tény azonban az is, hogy éppen elsősorban ennek a kutatási területnek a konzekvens kritikája hozott magával új impulzusokat gyökeresen megújuló szakunk számára az interetnikus kutatások irányába.^[1560] A német néprajz későbbi meghatározó egyéniségeinek, Hermann Bausingernek és munkatársainak 1959-ben "Neue Siedlungen" címmel megjelent munkája iránymutatóan új utakat tört egy a néprajztudományt összességében érintő paradigmaváltás irányába és új fényt vetett a szövetségi köztársaság új településeire és telepeseire.^[1561]

A kissé ellentmondásos, mégis jó ideig általánosan elfogadott kifejezéssel keleti-német néprajzként ("ostdeutsche Volkskunde"^[1562]) számon tartott, a háború után kibontakozó kutatási irány egyik legfontosabb publikációs fórumában, a szakterület néprajzi évkönyvében^[1563] a kutatók azt a programot tűzték ki, hogy a visszatelepült németség magukkal hozott kultúrájának archívumok, gyűjtemények által megvalósult dokumentációja mellett az érintettek integrációját is nyomon követik. Az 1980-as évektől az oral history és biográfiai kutatások előtérbe kerülésével a keletről érkezett németek néprajza valóban ismét reneszánszát élhette meg. Ugyanakkor már 1974-ben felbukkant a kérdés a letelepült németség integrációjának előrehaladottsága okán: "Feleslegessé vált a visszatelepültek néprajzának kutatása?"^[1564] A kérdés ugyan rendre nemleges választ kapott, azonban a következő évtizedekben újból és újból felszínre bukkant. Ugyancsak Hermann Bausinger vette számba az 1980-as évek végén a Németországba (vissza)települtekkel kapcsolatos publikációkat s ezek retrospektív áttekintése során annak a kritikus véleményének adott hangot, hogy a megjelentetett tudományos vizsgálatok a kitűzött célok ellenére döntően mégiscsak a gyűjtés-megőrzés szellemében fogantak, és közöttük jóval kevesebb az integrációra irányuló kutatási eredmény.^[1565]

Mára úgy tűnik, hogy a Németországba Kelet-, illetve Közép-Európából érkezett németség beilleszkedésének kutatása már abból adódóan is aktuális marad, mert a kutatási lehetőségeknek immár a biológia szab kemény határokat a "tanúk generációjának" végleges eltűnésével.

Az 1980-as évek végén Herbert Schwedt hallgatói csoportjával Mainzból a Bács-Kiskun megyei Nemesnádudvarra utazott terepkutatás céljából. Vizsgálataik egy történelmileg igen érdekes időpontban egy a még létező, de már felbomlóban lévő vasfüggöny mögötti "magyarországi német falu szociális és kulturális transzformációjára irányultak, amelyek a megelőző évtizedek politikai és gazdasági változásai eredményeképpen álltak be."^[1566] A kutatócsoport egyik tagja később narratív interjúk alapján a nemesnádudvari ("nádvári") férfiak értékorientációjának változását önálló kötetben elemezte.^[1567] A szociológiai irányú mainzi kutatások azonfelül, hogy módszertanilag is példásan és igen szemléletesen világították meg a falura jellemző szociális törésvonalakat, valamint a földbirtok szociális rendező funkcióját, bizonyságul szolgálnak arra is, hogy korántsem szűnt meg az érdeklődés a magyarországi német, illetve kevert etnikumú falvak és népek kultúrája iránt, de célját tekintve mi sem áll tőle távolabb, mint a német nyelvi diaszpóra részrehajló számbavétele.

Mintavételnek szánt terepmunkám során magam is a "fejekben lezajló integráció" nyomait próbáltam felkutatni a még Nemesnádudvaron született, de már Baden-Württembergben élő személyekkel folytatott kvalitatív interjúk alapján. A következőkben a gyűjtőmunka egy szegmensén keresztül világítok rá adatközlőim magyarországi kötődésére.

A Bács-Kiskun megyei Baja mellett fekvő Nemesnádudvart (ném. Nadwar) a török pusztítások után németekkel telepítették be. A kezdetben kb. 400 fős népcsoport a 19. század folyamán gazdaságilag és lakosságát tekintve is megerősödött, s emellett a falu döntően (90%-ban) német része meg tudta tartani nyelvi és kulturális identitását. A második világháború németeket érintő ismert következményei - elsősorban a népesség tömeges megmozgatása folytán^[1568] - Nemesnádudvar sorsát is megpecsételték: A falu strukturális szétesése 20 család menekülésével kezdődött 1944 októberében, majd 180 személy szovjet lágerekbe való elhurcolásával folytatódott, ahol 66 lakos vesztette életét. Végül 1947-ben zajlott le maga a kényszerkitelepítés, amely során hozzávetőleg 400 személyt vagoníroztak be és szállítottak elsősorban szovjet megszállási, szász területekre. Innen vándorolt a nádváriak többsége az országon belül tovább, mígnem nagy részük - nem egy esetben több állomás után - a baden-württenbergi Ulm melletti Alb-Donau körzetben talált új hazára.

Kitelepített családból származó elárusítónő a vegyesbolt paprikareklámjával.
(Forrás: A Johannes-Künzig-Intézet fotóarchívuma, Freiburg i.Br.)

Egy részük egy 6.500 lakosú kisvárosba került, ahol a magyarországi németeken kívül elsősorban jugoszláviai menekültek kaptak helyet. "Paprikatelep"-nek ("Paprikasiedlung") nevezték azt a városrészt, ahol a menekültek viszonylag koncentráltan letelepedtek.^[1569] Mindannyian családi házat építettek, ezt a kedvező állami támogatás és olcsó építési telkek segítségével, másrészt közösségi összefogással, a kalákában való építkezéssel tehették meg. Utóbbiról azt mondhatjuk, a "paprikatelep" jellegzetességévé vált. Nemcsak konyhakertjükben, hanem a helyi élelmiszerüzletben is meghonosították a paprikán kívül a babot, a mákot és a dunai sváb konyhára jellemző más kerti növényeket (ld. fotó egy vegyesboltról). Sok idős asszony viseletét vagy viseletszerű ruházatát élete végéig nem adta fel - a többnyire feketében és fejkendővel járó dunai sváb asszonyok a telep lakosságának jól látható "ismertetőjegyévé" váltak.

A nádvári munkaképes fiatalok gyorsan alkalmazkodtak a munkapiachoz - némelyek első munkalehetősége Ulm lebombázott belvárosának munkálataiban való részvétel volt, ahova átmeneti szálláshelyükről, lágerből jártak be.^[1570] Letelepülésük után a magyarországi menekültek aktívan részt vettek a társadalmi életben: a fiatalok tagjaivá váltak a helyi sportegyesületnek, a Vöröskeresztnek, a helyi színháznak. A felnőttek már 1946-ban megalakították a Száműzöttek és Jogfosztottak Szövetségét (BHE - Bund der Heimatvertriebenen und Entrechteten). A kisváros első, nyolc fős önkormányzati testületében négy tag kitelepített családból származott.^[1571] A helybeliekkel közös katolikus vallásuk is elősegítette a beilleszkedést; az úrnapi körmenethez a helyi fúvószenekart menekült karmester vezényelte, s a magyarországiak rendszeresen vettek részt búcsújárásokon. Így a szociális aktivitás külső jegyei alapján gyors beilleszkedésről beszélhetünk. Azonban csak differenciált, a menekülteket összekötő közösségi háló finomabb szálait is megragadó adatfelvétel segítségével lehet arra a kérdésre válaszolni, hogy mennyire érezték magukat valóban a társadalom teljes értékű tagjainak, mikor és mennyiben maradt meg vagy tűnt el a magyar hazához kapcsolódó származás- és csoporttudatuk.

Célom volt a mai új kisvárosi közösségben minden olyan személlyel beszélgetést folytatni, aki még Nemesnádudvaron született. A meginterjúvoltak - a kvalitatív interjú műfajának megfelelően - részben saját maguk strukturál(hat)ták beszédjüket s generálták a kapcsolataik leírására alkalmas kategóriákat. A feldolgozás során azt tűztem ki célul, hogy minél plasztikusabban kibontakozzon kötődésük milyensége, a hazafogalmuk, valamint a kapcsolat- és rokonsághálózat által, beleértve ennek Magyarországra nyúló szálait is, amelyben az áttelepült nádváriak éltek és élnek.^[1572]

Eredményeimet a következő állításban foglalhatnám előzetesen össze: a Nádvárhoz fűződő kötődési pontokban dominálnak az emberközi kapcsolatok. A korábban birtokolt ház, udvar stb. nem, vagy alig játszik szerepet. A szülőházat alig, illetve mellékesen említették. Kevés figyelmet kaptak olyan adatok is, mint pl. a falukép, a növény- és állatvilág, vagy a mostani és a régi Nemesnádudvar közötti különbség. Ugyanakkor a felsoroltak éppen azok a kategóriák, amelyek segítségével a kutatásban a "honvágyturistákat" jellemzik - itt utalok ismét Lehmann reprezentatív vizsgálatára.^[1573] Ellenben annál inkább dominált a kapcsolattartás szociális formáinak a leírása: így pl. az első látogatás élménye, a légkör szívélyessége, a meleg fogadtatás, a megvendégelés és a rokoni találkozások élményszerűsége.

Mielőtt a következőkben a kvalitatív módszer alapján kikristályosodott tematikus súlypontok közül a kapcsolattípusok és a közösségi értékrendszer témáira egy közelebbi pillantást vetnénk, röviden kitérnék egyes, nem az interjúk tartalmát, hanem magát az adatfelvételt érintő fontosabb jelenségre.

Már az interjúanyag felületes szemlélése során feltűnt a faluhoz és Magyarországhoz fűződő emocionalitás valamint ellentmondásosság, amelyek természetesen összefüggő tényezők. Egyik interjúalanyommal, K. úrral^[1574] példáznám, aki többször hangsúlyozta, hogy Magyarországhoz tulajdonképpen már nincs köze. Ilyen kijelentéseire akkor került sor, amikor negatív eseményeket tematizált. Egy igen kellemetlen élményét így írta le:

K. úr: "Budapestre utaztam, s az összes kárpótlási [magyar kifejezés a német szövegben!]^[1575] irataim hátul voltak a csomagtartóban, s ott az udvaron ellopták az autóm. Minden fuccs!... Igen, igen ott állt az autó az udvaron a 32 méter hosszú irodaépület előtt, s minden eltűnt...[...] Akkor voltam utoljára Budapesten is és nem is vágyom oda vissza. Nem akarok én ott semmit megnézni. ... A feleségem szülei Magyarországon laknak. 75 és 73 évesek. Azt hiszem, az ő haláluk után Magyarország számomra meghalt ..."

C. S.: "Nem is szokta őket meglátogatni néha?"

K. úr: "De, de..., most voltam húsvét előtt, s majd ha ősszel lesz a borünnep, akkor megint megyek."

Különösen negatív kijelentésre ragadtatta el magát ugyanő akkor, amikor a szülei sorscsapását mesélte el:

K. úr: "na és aztán, ezt el merem mondani Magyarországon is, Magyarország engem nem érdekel. Ha rajtam múlna, minden negyediket felkötném. Olyan dühöt érzek. [...] Hát miért? Mit tettek a szüleim? [felemeli a hangját] A nagyanyámat bebörtönözték mert egy beszédet tartott a Bundban [= a "Volksbund"-ról van szó, megj. C. S.] ezért ült két évig! Hát körülbelül így folyt ez..."

K. úr elbeszéléseiben a család sorscsapásai miatti sérelmeket spontán és gyakorisággal tematizálta. Ebből arra lehetne következtetni, hogy valóban nincs kapcsolata már Magyarországhoz és hogy oda már nem is utazik. Ő azonban - ismét Lehmann felosztásával élve - éppen a "gyakori utazók" kategóriájába tartozik. Ez és az ehhez hasonló ellentmondások azt támasztják alá, hogy ő ezeket az élményeit (már) nem vonatkoztatja a mai Nádvárra. Beszélgetőpartnereimet így kiemelném a hagyományos értelemben vett "honvágyturisták" köréből és kapcsolataikat úgy definiálnám, mint a mai nádvári szociális kapcsolatháló részeit. Elbeszéléseik mítoszoktól mentesek, utazásaik nem "nosztalgiautak". Természetesen ez nem jelenti azt, hogy nem a múlt - volt és marad - a szülőfaluval való legalapvetőbb összekötő kapocs. Azonban a második világháború óta eltelt évtizedekben a múlt szerepe megváltozni és átértékelődni látszik - teret engedve egy új rokonsági és ismeretségi kapcsolathálózatnak, amely részben vagy teljesen felülírja a múltba ágyazott hazaképet, vagy legalábbis erősen konkurál azzal.

Egy beszélgetőpartnerem, aki gyermekként élte át a Németországba való áttelepülést, így írta le a Magyarországgal való kapcsolatfelvétel kezdetét:

G. asszony: "És akkor szép lassan elkezdtek jönni a rokonok. Hozzánk Németországba. Így ismertem meg a nagynénémet, nagybácsikat, unokatestvéreket. S mind itt voltak nálunk. S akkor elkezdtem írni nekik... olyan vágyódást éreztem utánuk. ... S akkor jött 1965, amikor az első autót megvettük, s azután mindjárt Magyarországra mentünk vele."

A Nádvárhoz való kötődés azonban nem stagnált a kezdetben bevett formájában, hanem folyamatos változásnak volt alávetve. Az eltelt évtizedekben az itthon maradottak új generációját ismerték meg a hazalátogatók, új falubelieket, akiknek a sorsát, vagyoni helyzetük alakulását nagy figyelemmel kísérték a politikai fordulat előtti, de az azutáni időkben is. Megfigyeléseim az ellen szólnak, hogy az elszármazottak valamiféle állandósult, konstans csoportként lennének leírhatók. Ellenkezőleg: azt hangsúlyoznám, hogy kapcsolataik különféle változásoknak voltak és vannak alávetve egészen a mai időkig. Interjúalanyaim a látogatások és viszontlátogatások, valamint az aktív információáramlat eredményeképpen igenis érzékenyen észlelték a Nádváron lezajlott változásokat, sőt reflektálják ezeket. Ennek a "nádvári kapcsolattípusnak" a legfontosabb alkotóelemei a lokális és általános magyarországi fejlemények iránti érdeklődés, a személyes viszonyok ápolása, a múlt dramatikus eseményeitől való távolságtartás, a (viszonylagos) közömbösség az elvesztett vagyon iránt. Ez az attitűd a következő évtizedekben optimálisan találkozott a Magyarországon maradt nemesnádudvariak "fogadó attitűdjével": az ő (viszonylagos) gazdasági elégedettségükkel és nyugati orientáltságukkal, a nyitottsággal és információéhséggel a vasfüggönyön túli élet iránt. A kötődések alakulásának nem utolsósorban a "gulyáskommunizmus" egyre enyhülőbb általános légköre is teret engedett, amely ezeket nemcsak nem tiltotta, hanem kommunális szinten félhivatalosan támogatta a nyugatról hazalátogatókkal tartott kapcsolatokat.

A németországi kisváros és a volt magyar haza közötti összekötő szálak igen sokfélék. A kölcsönös látogatásokon kívül a gyakori, alkalmakhoz kötött telefonos és írásbeli érintkezések a kommunikáció további csatornái. A telefonhívások gyakorisága az évenkénti kettőtől a kéthetenkéntiig igen változó. Képeslapok vagy rövidebb levelek váltása a nagyobb ünnepek alkalmából, valamint születés- és névnap alkalmából szinte kötelezőnek nevezhető.^[1576] Az ezeken a kommunikációs csatornákon beáramló információk nem maradnak a címzettnél, hanem elterjednek egy jóval szélesebb kommunikációs körben, amelyben így informálódnak arról, hogy Nádváron ki házasodott, halt meg, épít házat stb. Figyelemmel kísérik azt is, hogy ki mikor utazott Magyarországra, kihez ment látogatóba, s kinél nem járt. S nemcsak az idős nádváriak sorsát követik, hanem gyermekeik, sőt unokáik fontosabb életállomásait is, iskolai előmenetelüket, anyagi helyzetüket. Az információcsere a kapcsolatokat különösen intenzíven ápoló személyek - főként nők - közvetítésével folyik. Beszélgetőpartnerem erről így nyilatkozott:

G. asszony: "Korábban nagyon sokat leveleztem, most az utóbbi időkben ez egy kicsit alábbmaradt... ugye... nagyon sokat írtunk... én nagyon sokat írtam: havonta írtam egy levelet... Baderéknek... azok mindenről tudtak, hogy itt mi folyik..."

C. S.: "És ez mikor hagyott alább?"

G. asszony: "Hát az utóbbi időkben, talán az utóbbi pár évben, amióta a jobb kezem úgy elkezdett fájni, hogy már nem tudtam úgy írni. Már akkor minden kis levélke olyan fájdalmat okozott, hát akkor elkezdtem gyakrabban telefonálni... De előtte mindenkinek írtam... a B.-éknek, M.-éknak ... [összeszámolja] öt családnak rendszeresen írtam."

Közösségi értékrendszer: Vendégszeretet és tudatosan megélt másság

A németországi hazalátogatóban tudatosulni látszik az a tény, hogy ezeket a kapcsolatformákat csakis itt élhetik meg. Az "elvesztett haza" attribútumait a leírásokban kiszorítani látszanak egy speciális élményhely jegyei.

A találkozásokról való nyilatkozatok egy központi motívumát képezte a Magyarországon megélt ellátás és rokoni jellegű vendéglátás. Minden interjúpartnerem kivétel nélkül nyilatkozott erről a témáról, a legnagyobb tematikus súllyal, beleértve a beházasodott német partnereket is. Ezek az interjúrészek magukkal ragadó részletekkel voltak tarkítva. A gazdag ételkínálatot ismétlődő leírásokkal hangsúlyozták, amelyekben a Németországból érkezettek meghívása, megvendégelése ebéddel, vacsorával, elszállásolásuk sok fáradsággal és gonddal előkészítve nemcsak mint élmény jelennek meg, hanem azon túlmenően úgy tűnik, valódi funkcióval is bírnak. Mégpedig olyan funkcióval, amelyet az új, németországbeli gyakorlattól eltérőként írnak le - olykor explicit módon.

A vendégeknek nagyon sokat nyújtani a nádváriak értékrendszerében kötelező és magától értetődő, s olyan általános norma vagy orientációs fix pont, amelyet a közösségben magára nézve mindenki elismer - feltételezhetően nemcsak azok, akik németországi vendégeket fogadnak. S megfordítva, a német látogatók részéről is elmondható, hogy a nádváriakról alkotott képük egyik legfontosabb eleme ez az odaadó vendégvárás.

Egy Németországban született férfi, aki egy nádvári asszony férje, ezt így fogalmazta meg:

G. úr: "Nekem tetszik ott. Általában a vendégszeretet... meg minden...az emberek... legalábbis azok, akiket ismerek... nagyon jól kijövök velük. Az idegenekkel is... Esküvőkön pl. az ember idegenekkel jön össze, azok ugyanolyanok..."

C. S: "És mit értett azon, hogy vendégszeretők?"

G. úr: "Enni, inni, enni, inni... reggeltől estig [nevet] odaadnák az utolsó szál ingüket is... én legalábbis így érzem. [nevet] Kitömnének mint egy libát. Kérdezz csak meg másokat is, azok ugyanezt fogják mondani..."

Hasonló kijelentések az elbeszélésekben nemcsak dominálnak, hanem úgy tűnik, interjúalanyaimban tudatosulni látszik ez az általánosan jellemzőnek tartott vonás. Egyik beszélgetőpartnerem reflexióit spontán így fogalmazta meg:

K. úr: "A magyarok, hogy mondjam, mindig is sokkal vendégszeretőbbek, mint a németek, az száz százalék. Például összejössz valakivel, akit mondjuk kétszer láttál életedben, akkor, ha az tudja, hogy nekem háromszor annyi pénzem van, mint neki, ... nem, nem! »Meghívlak egy sörre vagy egy snapszra!« A cimboraság tekintetében teljesen más, mint itt [= Németország, megj. C. S.]. Itt ilyesmit nem lehet látni. Vannak, akik elhallgatják, hogy születésnapjuk van, hogy ne kelljen egy kört fizetniük! Én fociztam egyesületben is, én tudom, hogy folyik ez itt. Itt mindenki kvázi magának él."

Gyakran tematizálták a megkérdezettek a könnyű kapcsolatteremtést.

C. S: "És hány személynél volt meghíva?"

G. úr: "Oh, hát sokaknál! Hol kezdjem? A legkülönbözőbbeknél. Némelyeket eleinte ugye nem is ismertem, sokan azok közül már nem is élnek már, akik ott voltak... "

C. S: "Tehát új embereket is megismert?"

G. úr: "Persze, persze. Nekem ugye eleinte mind új volt, de ők ott egymás között persze ismerik egymást, s kicsit barátkoznak is egymással. Hévízen megismerkedtünk valakivel, azt mondta, gyertek, látogassatok meg vasárnap, ... hát rögtön el is mentünk..."

A világosan megszabott közösségi kapcsolattartási szabályoknak kirajzolódik a normatív oldala is. Egy adott meghívás az egyik családnál például kötelezően vonja maga után egy másik családnál való látogatást. Amennyiben ettől a normától valaki eltér, az következményeket von maga után. A panzióban való megszállást - privát látogatások helyett - valósággal szankcionálnák. "Többet ránk se néznének" - húzta alá egy beszélgetőpartnerem.

A Németországban élő magyarországi németek integráltságának és a volt hazához való kötődésüknek meghatározóan fontos politikai keretfeltételeire e dolgozatban nem térhettünk ki:^[1577] Németországból való "hazajárásuk" hosszú ideig két különböző politikai rendszer keretei között működő ország és "haza" között zajlott le. A magyarországi németek tipikus "híd funkcióját" mindenkor a változó politikai, s abban a lokális közegben kell szemlélni, amelyet a falu (etnikailag is) új összetételű közössége kialakított. Általánosságban mégis elmondhatjuk, hogy a keretfeltételek a kitelepülés időpontjától már a rendszerváltásig is rendkívül megváltoztak. Kissé sarkítva: Míg a 60-as évekbeli rendszer még idegenkedett a nyugatról hazalátogatóktól (interjúvoltjaim között volt "persona non gratá"-nak nyilvánított személy^[1578]), addig az 1980-as évektől a pincesorok nosztalgikus látogatóiban és borozgatóiban lassan meglátták a potenciális turistát és vásárlót. Az egyre enyhülő diktatúra először tűrte, majd egyre kevesebb ellenállást tanúsított az elszakadt németek bevonásával kialakuló civil kommunális és kulturális kezdeményezésekkel szemben, majd végül támogatta ezeket - mígnem az ideológiai gátak végleg eltűntek és a külföldön élő magyarországi németség pozíciója gyökeresen megváltozott.

BARTA RÓBERT

A bethleni konszolidáció konzervatív kormánypártja -
az Egységes Párt létrejötte

Az 1922. február 2-től 1932. október 27-ig, hivatalos nevén Keresztény-Keresztyén Kisgazda, Földmíves és Polgári Párt (a továbbiakban Egységes Párt) megalakulása egyrészt a magyar társadalom dualizmuskori politikai tagozódásának^[1579] mintáját követte, másrészről azonban hűen tükrözte az első világháborús összeomlás és az azt követő forradalmak okozta társadalmi és politikai változásokat. Az Egységes Párt létrejöttének körülményei ma sem teljesen tisztázottak, a hazai történeti szakirodalom még a párt megalakulásának időpontjában is megosztott.^[1580]

A történeti szakirodalom abban egyetért, hogy az Egységes Párt - bizonyos kezdeti próbálkozások után, mely egy modern tömegpárt létrehozását célozta - a dualizmus kori mintának megfelelően megmaradt főleg képviselőkből álló klub-pártnak. Ezt a folyamatot több monográfia^[1581] is meggyőzően vizsgálta. A dualizmuskori politikai szerkezet, a pártok jellege és felépítése, valamint működésük fontos alapot és mintát jelentett az Egységes Párt létrehozásához. Mindezeken túl a folyamatosság és a dualizmus kori minták nemcsak az egységes párti politikai elit jó részénél mutathatók ki, de az 1920-as évekbeli kormánypárti ideológia és politizálás szintjén is. Mindemellett hangsúlyozandó, hogy a háborús vereség és az ezt követő összeomlás, valamint a két forradalom 1919-re olyan új belpolitikai helyzetet teremtett, hogy a dualizmus kori politikai örökség továbbvitele csak komoly módosításokkal volt lehetséges.

Bethlen István gróf 1932 augusztusában inkei birtokán, a következő évben kiadott Válogatott beszédei és írásai című kötethez írt előszavában röviden összegzi miniszterelnökségének első időszakát: "...Tízévi miniszterelnökségem... a megoldásra váró feladatok szempontjából, három korszakra osztható. ...Az első időszak feladata a nemzet lelki összhangjának helyreállításából és a politikai vezetés kellő újjászervezéséből állott. A jogrend helyreállítása az egész vonalon, a mérgező hatású antiszemitizmus leküzdése, az összefogás szükségének hirdetése, a kalandos politikai vállalkozások kiküszöbölése, az ipari munkásosztály lecsendesítése igen sok gondot adott, különösen a feladatok lélektani megoldása szempontjából. A politikai vezetés újjászervezése érdekében gondoskodni kellett viszont idejüket múlt történelmi pártok likvidálásáról és a nemzet intelligens és politikával foglalkozó rétegeinek új irányban való összefogásáról, a régi pártokhoz való tartozásra való tekintet nélkül. Új guvernamentális pártot kellett alapítani a kisgazda-társadalom demokratikusabb rétegeinek bevonásával. Gondoskodni kellett a parlamenti viszonyok konszolidálásáról. A választói jognak, a házszabályoknak a reformja, a felsőháznak a reformja és az országgyűlés új életre keltése, a szociáldemokráciával való modus vivendi megteremtése, a keresztény katolikus párttal való kollaboráció megszervezése voltak az egyes etapjai ennek a munkának. Az eredmények, végső elemzésben egy jól átgondolt és megfelelően funkcionáló politikai rendszert létesítettek, amelyben volt politikai vezetés és irányító gondolat."^[1582]

A volt miniszterelnök itt röviden ugyan, de utalt az Egységes Párt létrehozásának egyik döntő mozzanatára, a kisgazdákkal történt egyesülésre.^[1583] Kétségtelen, hogy az 1922 elején létrejött egységes kormánypárt egyik fő gyökerét a kisgazda-mozgalom politikai csoportjai alkották. 1919 őszén ennek a heterogén társaságnak egyik markáns része volt a Nagyatádi Szabó István vezette Országos Kisgazdapárt, melynek programját 1919. október 12-én Kaposvárott, egy hatvanezres kisgazda nagygyűlésen fogadták el. A párt elődje az 1909. november 29-én Szentgálon létrejött kisgazdapárt volt.^[1584] A párt tömegbefolyása főként a Balatontól délre, a Dunántúlon és a románok kivonulása (1920 nyara) után a Tiszántúlon volt jelentős, soraikban a kisbirtokos parasztság mellett jelentős számban képviseltették magukat a református lelkészek és a falusi tanítók. Programjuk szerint az 1918 előtti rendszer nem állítható vissza, a földkérdés demokratikus rendezésére van szükség. Forradalomellenességük dacára, Nagyatádi szerint a párt 1919 őszén keresztény, liberális és demokrata irányzatot képviselt.^[1585] Valójában az egyetlen demokratikus követelésük a földreform volt, s minden másban a nemzeti demokraták és a szociáldemokraták tőlük balra álltak. A kisgazdák másik jelentősebb politikai csoportosulása 1918 decemberében a Sokorópátkai Szabó István vezette Független Országos Földműves Párt volt. Ez a párt valójában az Országos Magyar Gazdasági Egyesület (OMGE) fiókszervezetének számított, és 1919. november végén egyesült Nagyatádi pártjával, létrehozva azt az egységes kisgazda politikai erőt (Országos Kisgazda és Földmíves Párt), melyre a Bethlen-féle kormánypárt fog építkezni.^[1586] Az egyesült kisgazdapárt programját a Budapesti Újság 1919. október 24-i és Az Újság 1919. november 30-i száma közölte.^[1587] Nagyatádi sokáig ellenállt a fúziónak, mert helyesen érzékelte, hogy Sokorópátkaiéknak nincs valóságos paraszti bázisuk. A földbirtokos, agrárius intellektuel vezetés álláspontja szerint veszélybe sodorhatta a földreform követelését. Végül Horthy és köre, valamint az antant nyomására (Clerk-misszió) Nagyatádinak be kellett látnia, hogy széleskörű pártszövetségnek kell támogatnia a koncentrációs kormányt (Huszár-kormány). Az egyesült párt négytagú elnökségében Sokorópátkai és Nagyatádi mellett Mayer János és Rubinek Gyula is helyet kapott, az "erős embernek" számító Nagyatádi Szabót tehát hárman próbálták ellensúlyozni. A helyzet fonákságát az is mutatta, hogy Horthyék nemcsak attól féltek, hogy a nemzeti hadsereg parasztbirtokos katonáit megosztja a két kisgazdapárt vetélkedése,^[1588] de attól is, hogy ha Nagyatádiék többséget szereznek a nemzetgyűlési választásokon, akkor nem tudják megakadályozni a demokratikus földreformot. A radikális földosztás programját tehát még 1920 előtt semlegesíteni kellett. Másrészről Nagyatádi ugyan nem tartott Horthytól és a szegedi csoporttól, de világosan felismerte, hogy dualizmusellenes alapon csakis velük léphet szövetségre. Az egymásra utaltság így nyilvánvalóan kölcsönössé vált. Mindezek után és az 1920-as választási siker ellenére sem tudtak a kisgazdák egyedül kormányt alakítani. A 28 választókerületben leadott 346.995 mandátumból 20.648-at megszereztek ugyan, s ezzel végső soron megnyerték a választásokat, de a 164 nemzetgyűlési mandátumból csak 71-et birtokoltak (68 hely jutott a Keresztény Nemzeti Egység Pártjának - KNEP -, a többin kisebb pártok osztoztak).^[1589] Az új koalíciós kormányban (Simonyi-Semadam Sándor kormánya) Nagyatádi Szabó közélelmezésügyi tárca nélküli kisgazdaügyi és Rubinek Gyula földművelésügyi miniszter lett. A többi minisztériumot keresztény, vagy legitimista politikusok irányították. 1920 tavaszán a kisgazdapárt felvette nevébe a keresztény jelzőt, amely politikai irányváltást is jelentett. A párton belül felerősödött az a csoport, mely a KNEP-el való szorosabb szövetséget sürgette és mozgolódásuk odáig jutott, hogy 1920. március elején néhányan át akartak lépni a keresztény pártba. Az egész akció célja az volt, hogy a KNEP egyedül alakíthasson kormányt, de mindez vereséggé változhatott volna, mert Nagyatádiék így ellenzékbe szorulnak és felélesztik a radikális követeléseket. Ebből adódóan az egységes kormányzópárt kialakítása lelassult és a frissen kinevezett kormányzó gyorsan belátta, hogy egy tisztán KNEP-kormány a legitimizmus hatalomra jutását jelentheti.

Az egységes kormányzópárt létrejöttének másik forrása a keresztény pártok tábora volt, ahol 1919. október 25-én alakult meg a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja (KNEP) az addigi kormánykoalíció (Friedrich-kormány) két pártjából.^[1590] A párt döntően az 1919. október 23-án antant misszióban Budapestre érkezett Sir George Clerk közvetlen hatására alakult,^[1591] és kezdetben Friedrich István töltötte be az elnöki tisztet. Valójában azonban Huszár Károly volt a KNEP vezetője, mert Friedrichet legitimizmusa miatt az antant, Horthyék és a kisgazdák, antiszemitizmusa miatt pedig a liberálisok is hevesen támadták. Miután 1920 tavaszán a KNEP és a kisgazdapárt egyes csoportjai, a már ismertetett módon, egy új, egységes kormányzópártról tárgyaltak, Friedrich hat társával kilépett a KNEP-ből, ellenzéki pártként újraalakította és mintegy két évig működtette a Keresztény Nemzeti Pártot. A KNEP-et 1919 októbere óta alkotó két keresztény párt helyi szervezetei bizonyos esetekben az eredeti elnevezésükkel működtek és nem fuzionáltak. A párt 1920. július 12-én elfogadott programja^[1592] szerint koalíciót alkotott a kisgazdákkal, de megőrizte önállóságát. 1922 tavaszáig a mindenkori kormányok bázisát ez a koalíció adta. A KNEP egyik domináns részét a keresztényszocialista-néppárti politikusok, ügyvédek, hivatalnokok, újságírók, katolikus értelmiségiek, a papi ranglétra alsóbb szintjén állók (Prohászka Ottokár püspök kivételével) 35-40 fős tábora alkotta, akik többnyire csak abban értettek egyet, hogy helyre kell állítani a legitim monarchiát.^[1593] Miután a királykérdés ekkor még nem szerepelt a belpolitikai küzdelmek tengelyében, a KNEP egy laza pártszövetség tagjaként többnyire fenntartás nélkül támogathatta Simonyi-Semadam Sándor kormányát. Ebben a helyzetben történt az első kísérlet egy egységes kormányzópárt létrehozására Klebelsberg Kunó és Teleki Pál irányításával. Eredetileg a keresztény és kisgazda politikusok egy részét mindkét pártból ki kívánták vonni és egy Apponyi Albert, majd Bethlen István vezette koalíciós kormány tervét támogatták.^[1594] A Simonyi-Semadam-kormányt felváltó új kabinet összetételével kapcsolatban azonban a politikai erők nem tudtak megegyezni. Bethlen egy döntően pártokon kívüli kormányt akart saját jelöltjeivel, Horthy és Gömbös, akik már 1920 tavaszán felléptek a fehérterror ellen és már ekkor Bethlenre kívánták a konszolidációt alapozni, erőteljesen sürgették a szoros KNEP-kisgazda fúziót. Az eredeti elképzelés szerint Bethlen három tárcát saját jelöltjeivel tölthetett volna be (pénzügy, külügy, honvédelem), három tárca élére azonban pártvezéreket szántak (belügy, földművelésügy, vallás- és közoktatásügy). A konfliktus a belügyi, földművelésügyi és a kultuszminiszteri pozíciók elosztása kapcsán robbant ki, mert Bethlen a belügy élére először gróf Ráday Gedeont, régi bizalmasát javasolta, aki ekkor az Etelközi Szövetség (Ex) Vezérkari Tanácsának volt a tagja. Ezt a kisgazdák és Horthy éppúgy elutasították, mint Bethlen új jelöltjét, a régi Apponyi-hívőnek számító Tóth Jánost. A kisgazdák paraszti szárnya hallani sem akart Rubinek Gyula földművelésügyi miniszter megtartásáról és Nagyatádinak szántak komolyabb szerepet. A pártok azt sem fogadták el, hogy a kultusztárcát Haller István helyett Klebelsberg Kunó vagy Teleki Pál töltse be.^[1595]

1920 őszén a magyar belpolitikát már élesen megosztotta a szabad királyválasztó-legitimista ellentét. Mindez már a kormánypártokon belül is érezhető volt. A kisgazdák jó része minden körülmények között Horthy mögé sorakozott föl, mert úgy érezték, hogy csak így tartható meg az 1920 novemberében megvalósult Nagyatádi-féle földreform. A legitimisták és a mögöttük álló társadalmi-politikai erők (nagybirtokosság, katolikus egyház, arisztokrácia) szerint a kormányzóság csak átmeneti, az 1918 előtti rendszert vissza kell állítani. Az első királypuccs után azonban a kisgazdák megbuktatták Telekit, mert nem határolódott el nyíltan a karlista Gratz Gusztávtól (aki ekkor külügyminiszter és a nemzeti kisebbségek tárca nélküli minisztere volt), és Horthy is neheztelt rá, mert Teleki miniszteri ellenjegyzés nélkül adott ki hadparancsot. Az első királypuccs után kormányra került Bethlen István a meglévő pártszerkezet három főbb elágazása közül (KNEP, disszidensek, kisgazdák) valójában csak a disszidensekre számíthatott, de pontosan tisztában volt azzal, hogy súlyuk a politikai palettán jelentéktelen. Ezért a kisgazdákhoz történő ellentmondásos közeledés előtt és azzal sokszor párhuzamosan megpróbálta egységbe tömöríteni a nemzetgyűlésen kívülálló erőket. Elsősorban a nagytőke és a nagybirtokosok pártjai, klubjai jöhettek számításba, így a Nemzeti Középpárt, a Magyar Rendpárt, a Függetlenségi és 48-as Párt, a Tisza István Társaskör, valamint a Magyar Nemzeti Szövetség. Mindezekkel párhuzamosan és ügyes taktikával megindult a kisgazdapárt megnyeréséért folytatott többfrontos küzdelem. 1921 első felében a kisgazdapárt különféle csoportjai még elég széles társadalmi rétegeket fedtek le (a földnélküliektől a földbirtokosokig, dzsentrik, katonatisztek, kispolgárság, vidéki értelmiség stb.), ezek megnyerését elsősorban gazdasági követeléseik teljesítésével lehetett elérni. A kormány 1921 áprilisától fokozatosan megszüntette a mezőgazdasági termékek rekvirálását, a felvásárlási ár duplájáért vásárolt az állam gabonát, visszaállították a zöldség, gyümölcs, gabonafélék szabad forgalmát és a szarvasmarha, juh, sertés szabad kivitelét. A Nagyatádi-féle földreform gyorsítása érdekében a belügyminiszter 1921. május 14-én utasította a főispánokat a házhelyek kijelölésére és a kishaszonbérletek gyorsabb megszervezésére. Tíz nappal később a kormányzó kinevezte az Országos Földbirtokrendező Bizottság (OFB) 36 tagját, majd május 27-én kormányhatározat született az gabona és liszt új belföldi szabadforgalmáról. Ezek a döntések a földbirtokkal rendelkezők elég széles körét érintették és a csereérték az egységes kormánypárt megalakításának kisgazda támogatása volt. Nagyatádiék azonban úgy akarták a kisgazdapártot kormánypárttá bővíteni, hogy a saját programjukat képviselő politikusok legyenek az új párt meghatározó vezetői. Ez nem felelt meg Bethlen elképzeléseinek és úgy tűnt, ezen a téren Nagyatádi sem enged. 1921. június 12-én Nagyatádi az Országos Földműves Szövetség ceglédi alakuló nagygyűlésén kijelentette: "...ha elveinknek, programunknak sarkalatos pontjait kellene feláldoznunk, akkor otthagyjuk a kormányt és ellenzékbe megyünk."^[1596] A huzavona Bethlen és csoportja, valamint a kisgazdapárt liberális-agrárdemokrata szárnya között egész nyáron tartott. Ennek csúcspontjaként, 1921 kora őszén robbant ki az úgynevezett Eskütt-ügy, melynek megítéléséről eltérőek az álláspontok, az azonban bizonyos, hogy Bethlen ezzel a kisgazdapárt vezetését kívánta lejáratni.^[1597] Az őket ért súlyos vádak miatt a kisgazdák liberális-agrárdemokrata szárnya 1921. október 7-én ellentámadásba ment át és tíz pontban követelték a legfontosabb célkitűzéseik végrehajtását. A földbirtokreform, a közigazgatás demokratizálása, az általános, titkos választójog, a jogrend és a polgári szabadságjogok biztosításának követelése a párt újkonzervatív-agrárius csoportjában nem talált támogatókra, ők inkább a Bethlennel való megegyezést keresték. Ez utóbbi csoport törekvéseit segítette a második királypuccs (és annak sikertelensége), valamint az emiatt 1921. november 3-án elfogadott detronizációs törvény. Ezek után a kereszténypárti (KNEP) konzervatív-legitimista arisztokrata csoport már nem akarta Bethlen kormánypártját. Ezzel párhuzamosan és az események hatására nemcsak a Gömbös-csoport erősödött meg, de a bomlófélben lévő Kisgazdapárt is. Ennek ellenére a miniszterelnök, utolsó próbálkozásként, az év végén újra csak a régi, királypuccs előtti koncepciója alapján kívánta létrehozni az egységes kormánypártot. Az általa Nemzeti Egység Pártjának nevezett kormányzati erő megalkotásáról 1921. október 21-i pécsi beszédében részletesen is szólt: "...Nincs olyan elvi vagy tárgyi ellentét a két kormányzópárt között, amely a kibékülést és az összeolvadást lehetetlenné tenné. A kisgazdapárt a falu érdekét képviseli, az agrár érdekeket. ... A másik párt a keresztény magyar intelligencia, a városi elemek, a munkásosztály érdekeit tartja szem előtt, de a kisgazda-társadalom érdekével, valamint az agrárérdekekkel sem akar szembehelyezkedni. Világnézeti különbség a két párt között egyáltalán nincs. Nem tekinthető egyik párt sem kizárólag egy társadalmi osztály szószólójának. ...Nálunk a keresztény nemzeti és agrár irányzat csak együttesen lehet hivatva az országot kormányozni. A kisgazda-társadalom támasza nélkül egészséges és demokratikus kormányzat ma Magyarországon el sem képzelhető. De ez az osztály vezetésre és irányításra szorul, a történelmi magyar intelligencia által, amelynek tudása, képzettsége, látóköre és kipróbált hazafiassága nélkül egészséges, egységes kormányzat soha ki nem alakulhat ebben az országban. ...Nekünk szükségünk van a magyar intelligencia túlnyomó többségének támogatására, tekintet nélkül arra, hogy a múltban ennek az intelligenciának egyes tagjai milyen közjogi párthoz tartoztak. Ma nincsenek többé közjogi harcok... Nem mechanikus egységre, hanem organikus lelki egységre van szükség. ...A falusi és agrárérdekeket kell kiépítenünk. ...Újból életképessé kell tennünk és hatalomhoz kell juttatnunk a magyar keresztény intelligenciát."^[1598]

Miután Nagyatádiéknak 1921. november végén sikerült megakadályozni az egységes kormánypárt legitimista alapú létrehozását (felhasználva a második királypuccs okozta hangulatot), Bethlen bosszúból az 1921. december 3-én újjáalakított kormányából kihagyta a kisgazda vezért.^[1599] A decemberi kormány-átalakításnál főként az újkonzervatív-agrárius csoport képviselői jutottak miniszteri és egyéb tisztségekhez, Mayer János mellett Schandl Károly földművelésügyi minisztériumi, Gömbös Gyula pedig miniszterelnökségi államtitkár lett. Ekkorra már napirendre került a legitimistákkal való szakítás, a kisgazdapárt programjának látszólagos elfogadása és a párt kormánypárttá bővítése. A kisgazdapárton belüli mérsékelt neokonzervatív csoport ellensúlyozta Nagyatádiékat és Bethlen egységes párti tervei mellett állt. A Bethlennel való megegyezést és az egységes kormánypárt létrehozását nem csupán a kormányzati pozíciókhoz jutott agrárius-újkonzervatív szárny szorgalmazta, hanem sürgették a belpolitikai események is (a soproni népszavazás, a Bethlen-Peyer-paktum, a karácsonyi amnesztia, a karlisták mozgolódásai stb.). A szélesebb egység érdekében és a választásokra készülve Bethlen miniszteri tárcát adott Klebelsberg Kunónak (belügy, majd vallás- és közoktatásügy), aki ekkor a disszidens csoport egyik vezérének számított, és Kállay Tibornak (pénzügyminiszter 1921-1924 között), a nagytőke emberének is. A legitimisták sem adták fel könnyen, választójogi követeléseket fogalmaztak meg, és mindenáron el akarták kerülni a felaprózódást. 1921. január 4-i értekezletükön Andrássy követelte Bethlen lemondását és a német követ aznapi jelentése szerint az egész rendszert meg akarták buktatni.^[1600] Ebben a helyzetben Nagyatádiék 1922 januárjában bonyolult tárgyalásokba kezdtek Bethlenékkel, melynek során a miniszterelnök belülről úgy próbálta bővíteni a kisgazdapártot, hogy beültette oda saját csoportját (a disszidenseket) és a földbirtokos-neokonzervatív agrárius érdekképviseleti csoportra támaszkodott. Ezzel egy időben harcot hirdetett a karlisták ellen és bejelentette, hogy a disszidensekkel együtt be kíván lépni a kisgazdapártba. Mindez a kisgazdapárt 1921. január 5-i értekezletén hangzott el, s azt két nap múlva az MTI is kommentálta: "A Magyar Távirati Iroda jelenti: Beavatott helyen, munkatársunk előtt, Bethlen István gróf miniszterelnöknek a Kisgazdapárt csütörtöki vacsoráján mondott beszéde kapcsán az alábbi nyilatkozatot tették: A miniszterelnök, híven az új kormány megalakulásakor kifejtett programjához, a zilált pártviszonyok rendezésére az időpontot elérkezettnek látja. Hajlandóságát nyilvánította ezért arra, hogy a Kisgazdapárttal egyesüljön. Ez az egyesülés már régóta várt döntő lépés a miniszterelnök tervének keresztülviteléhez, mely egy egységes, szilárd kormányzópárt megalakítására irányul... A mozgalom célja mindazoknak egyesítése, akik a fennálló törvényes rend megerősítésében látják a nemzet további fennmaradásának egyedüli biztosítékát."^[1601]

Nagyatádi és csoportja mindezt elfogadta, mert aggódtak a legitimisták erősödése miatt, de csak a kisgazdapárt kibővítésére voltak hajlandók. Továbbá, az elkövetkezendő választások kapcsán ragaszkodtak a községenkénti közvetlen és titkos szavazáshoz és elvetették a műveltségi cenzust (Bethlenék javaslata szerint négy elvégzett elemi iskolai évhez kellene a választójogosultságot kötni). 1922. január 25-én este a kisgazdapárt értekezletén a többség elfogadta az Egységes Párt létrehozását, annak hangsúlyozásával, hogy a párt "programjának változatlan fenntartása mellett felveszi nevébe a polgári jelzőt, és egységes táborba szólítja mindazokat, akik a párt elveit magukévá teszik".^[1602] A disszidens csoport némi kezdeti ellenállás után 1921. február 2-án Bethlennel együtt hivatalosan is belépett a kisgazdapártba, s az így kibővült kormánypárt Keresztény-Keresztyén Kisgazda Földmíves és Polgári Párt (Egységes Párt) néven formálisan is megalakult. Valójában azonban az Egységes Párt kialakulása egészen az 1922. májusi nemzetgyűlési választásokig eltartott, a kisgazdák vidéki szervezeteiben is végbement. A folyamat ekkor inkább tekinthető a kisgazdapárt kormánypárttá bővülésének, mint felszámolásának, de a későbbiekben az ekkor még markánsan jelenlévő liberális-agrárdemokrata csoport és program szinte teljesen súlytalanná válik az Egységes Párton belül. A pártfúzió következményeként a kisgazdapártból távoztak a legharcosabb parasztdemokraták és a KNEP is szétesett. A keresztény pártból kivált Andrássy Gyula csoportja,^[1603] majd a maradék is két részre szakadt.^[1604] De a volt kisgazdapárt struktúrája, eszmerendszere is lényegesen átrendeződött. Az új kormánypárthoz az uralkodó osztályok nem karlista csoportjai mellett a nagybirtokosok és a nagytőke képviselői is csatlakoztak. A magasabb államhivatalnoki rétegek mellett a párt gyorsan megnyerte a városi jómódú értelmiség befolyásos csoportjait is. Az új kormánypárt élén álló szűkebb négytagú intézőbizottság összetétele (Bethlen István, Klebelsberg Kunó, Gömbös Gyula, Nagyatádi Szabó István) a párt mögött álló politikai elit egy-egy csoportját képviselte. Az intézőbizottság a pártot irányította és 1922 tavaszára a döntő feladat már az országgyűlési választásokra történő eredményes felkészülés volt. Az Egységes Párt történetében új időszak kezdődött, a rendszer legfőbb stabilizáló tényezőjévé kellett válnia.

KEREPESZKI RÓBERT

A bajtársi egyesületek tevékenysége
a Debreceni Egyetemen (1921-1939)

"Kultúra, nemzet, identitás" - ezek a fogalmak a két világháború között különösen nagy jelentőséggel bírtak mind a nagypolitikában, mind a hétköznapi életben. A jelen áttekintésben arra teszek kísérletet, hogy bemutassam, mit jelentettek ezek a korszak magyar egyetemi ifjúsága, szűkebb értelemben a magyar tudományegyetemeken működő, a Turul Szövetség kereteibe tartozó bajtársi egyesületek számára - elsősorban debreceni vonatkozásokban. A témaválasztást elsősorban a VI. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszusnak otthont adó Debreceni Egyetem közelgő centenáriuma motiválta, és az a körülmény, hogy ezekről az egyesületekről egyelőre kevés szakmai munka született.^[1605]

Mindenekelőtt érdemes röviden összefoglalni az egyetemi bajtársi egyesületek központjának, az Országos Turul Szövetségnek a kialakulását, és bemutatni annak jellegét. Ez az egyesület a Horthy-korszak születésével együtt jött létre, éppen emiatt a két világháború közötti Magyarország egyik legjellemzőbb társadalmi szervezete volt, mely beilleszkedett abba a sorba, ahol a Magyar Országos Véderő Egyesület (MOVE), az Ébredő Magyarok Egyesülete (ÉME), az Etelközi Szövetség (EX), a Keresztény Nemzeti Liga vagy a Magyar Orvosok Nemzeti Egyesülete (MONE) is található.^[1606]

A forradalmak utáni rendcsinálás egyetemi vonatkozásait Ladányi Andor részletesen tárgyalta.^[1607] Eszerint 1919 augusztusában egyetemi karhatalom létesült, úgynevezett "egyetemi zászlóaljak" jöttek létre a budapesti egyetemeken, melyek elsődleges feladata az volt, hogy a forradalmak, elsősorban a tanácsköztársaság exponenseit (tanárokat, hallgatókat) eltávolítsák a felsőoktatási intézményekből. Ennek megfelelően a budapesti egyetemi karhatalmi alakulatokat a kormány anyagilag is támogatta: 1919 augusztusában a magyar minisztertanács hozzájárult ahhoz, hogy a "zászlóaljak segélyezésre szoruló tagjai részére fejenként 500 korona gyorssegélyt" adjanak, és ennek fedezetére ekkor 600 ezer koronát szavazott meg.^[1608]

Azonban a "rendcsinálás" nagyon hamar szélsőséges antiszemita megmozdulásokba csapott át: az egyetemi karhatalom tagjai megverték, majd kidobták az egyetemről a zsidó hallgatókat, vagy be sem engedték őket az intézményekbe. Ezt mutatja Gaál Jenőnek, a Műegyetem professzorának visszaemlékezése is: "a zsidóság ellen nagy és tevékeny ellenszenv mutatkozik. (...) A fiatalság az egyetemi menzán és a műegyetemen veri a zsidó hallgatókat".^[1609] Ezek az események szinte naponta megismétlődtek a budapesti egyetemeken, a karhatalmak tagjait támogatta és bujtogatta az Ébredő Magyarok Egyesülete is, és ez a szélsőséges antiszemita közhangulat nagyban hozzájárult ahhoz, hogy 1920-ban a magyar országgyűlés (ahol sok "ébredő" politikus foglalt helyet) elfogadja a zsidó hallgatók egyetemi felvételét korlátozó numerus clausus törvényt.^[1610]

Az egyetemi zászlóaljak megszüntetésében az egyetemi munkát nagyban hátráltató antiszemita tevékenység mellett az a körülmény is közrejátszott, hogy a trianoni béke ratifikálása és a nemzetközi megítélése miatt a magyar kormány számára is egyre terhesebbé váltak ezek a karhatalmak, és a fenntartási költségük is magas volt (például az egyetemi zászlóaljak finanszírozása a minisztertanács szerint 3,3 millió koronába került). Ezért a kormány 1921 augusztusában határozta el a "legmegbízhatóbbnak" bizonyuló karhatalom, az egyetemi zászlóaljak végleges felszámolását. Azonban a kényelmetlen teherré váló tevékenység ellenére a konszolidáció kezdeti időszakában a magyar vezető rétegnek továbbra is szüksége volt ezekre a szervezetekre, ezért a minisztertanács szükségesnek érezte, hogy ezek "valamilyen elfogadható formában továbbra is fenntartassanak". Ezért a tagokat be akarták sorolni a különböző egyetemi sportegyesületekbe, internátusi elhelyezést kaptak, és a vallás- és közoktatásügyi minisztérium tervbe vette külön ösztöndíj folyósítását is.^[1611] Ez is hozzájárult ahhoz, hogy az új típusú ifjúsági szervezetek, a bajtársi egyesületek megjelenhettek a magyar egyetemeken.

Az egyetemi karhatalom működésével párhuzamosan, 1919. augusztus 18-án jött létre a Magyar Egyetemi és Főiskolai Országos Nemzeti "Turul" Szövetség Előkészítő Bizottsága, melynek célja az volt, hogy társadalmi egyesületként szervezeti keretet adjon a tudományegyetemek hallgatóságának mozgalmaihoz.^[1612] Hasonlóan az egyetemi zászlóaljakhoz, a Turul is az egyes fakultások "kebelén belül" külön szervezeteket alkotott. Így alakult meg ünnepélyes keretek között 1920. július 11-én az első nyolc bajtársi egyesület. A Turul Szövetség és a különböző bajtársi egyesületek létrejöttéhez a nagy hagyományokkal rendelkező, 19. századi német ifjúsági szervezetek, a Burschenschaftok szolgáltak mintaként.^[1613] Ujváry Gábort idézve: "A nélkülözés, a túlzsúfoltság, az elhelyezkedési problémák, az elszakított területekről érkezettek gyökértelensége és identitászavara szinte parancsolták az ifjúság szervezkedését és egyesületekbe tömörülését. Ezt segítette és erősítette, a fiatalok mozgolódását pedig politikai vágányra terelte az 1918-1919-es élmények és tapasztalatok hatása, az 1919 és 1921 közötti kormányoknak a felsőoktatás-politikában is világosan felismerhető tehetetlensége, a frontról hazatért egyetemisták "bajtársi szelleme", valamint az a tény, hogy az egyetemi és főiskolai hallgatók zöme meglehetősen homogén társadalmi közegből, a "középosztályból" és a jómódú polgárságból került ki".^[1614] A bajtársi egyesületek kezdetben csak a hallgatók kisebb részét tömörítették, azonban Ladányi Andor szerint "az ellenforradalom első éveiben is igen nagy súllyal rendelkeztek, elsősorban szervezettségük, fokozódó aktivitásuk és különösen az egyetemi zászlóaljakkal való összefonódottságuk következtében".^[1615]

A Turul bajtársi egyesületeinek világnézetére elsősorban a nacionalizmus és az irredentizmus volt jellemző. Célkitűzéseik között első helyen szerepelt "magyar faji (nemzeti) öntudat felébresztése, ébrentartása, a nagy magyar Birodalom megvalósítása", de ezt "nem revíziós szólamokkal, hanem a magyar katonai eszmények ápolásával, a fegyelem fenntartásával" kívánták elérni. Ideológiájuk másik alapja az antiszemitizmus, a "magyar fajvédelem" volt, melynek a dualizmus koráig visszanyúló előzményei voltak, melyet felerősítettek a forradalmak, elsősorban a tanácsköztársaság hatásai is.^[1616]

A Turul és a hozzá tartozó bajtársi egyesületek alapszabályai^[1617] kimondták, hogy a szervezet politikával nem foglalkozik, ennek ellenére le kell szögeznünk, ezektől az egyesületektől nem állt távol a politika, sőt, olykor a politika eszközeivé is váltak, és mivel a Turul egy országos hálózatot alakított ki, ebből adódóan ez egy jól felépített, talán átláthatatlannak tűnő társadalmi szervezet, egyúttal politikai "rendszer" is volt.

Rozs András megállapítása szerint az egyetemek azonos karain azonos elnevezésű bajtársi egyesületeket szerveztek, ahol lehetett, a tudományágra jellemző nevet adtak, de nem minden lehetséges esetben (pl. a jogi karok hallgatóságát összefogó bajtársi egyesületet mindenhol "Werbőczynek" nevezték; a névválasztás világos: Werbőczy állította össze a 16. század elején a Hármaskönyvet, amely a korszak legjelentősebb magyar jogi kézikönyve volt). Az azonos karok azonos egyesületei azonban szervezetileg semmiféle kapcsolatban nem voltak egymással, az egyesületek csak a helyi, kerületi vezérségüknek voltak alárendelve, a vezérségek pedig az országos fővezérségnek (tehát például a debreceni bölcsészek "Árpád" Bajtársi Egyesülete nem volt alárendelve a budapesti "Árpádnak"). A különböző kari egyesületek viszont egymással egyenrangúak voltak.^[1618]

A bajtársi egyesületek az írásbeli érintkezésre az úgynevezett "szolgálati jegy" formáját használták. Az irat bal felső sarkában kellett feltüntetni a kibocsátó egyesület nevét, címét, a jobb felsőben pedig a küldő nevét és rangját. Középre a "Szolgálati jegy" szavakat, alá a keltezést (hely, év, hónap, nap) és a Trianon óta számított évet kellett írni. A szöveg csakis "Utasítom", "Értesítem", "Jelentem" vagy "Kérem" szavakkal kezdődhetett, "a befejezésnél minden udvariassági szólam mellőzendő" volt.^[1619]

A Turulba belépő új tagok három félévig úgynevezett daruk voltak, akik annak a karnak a rendes, vagy rendkívüli hallgatói, amely mellett a bajtársi egyesület működött - mindaddig, míg az egyetem, főiskola fegyelmi hatósága alá tartoztak, tehát oklevelük, diplomájuk átvételéig. A három félév alatt a daruk a gyűléseken nem rendelkeztek szavazati- és szólási joggal sem, tisztségekre nem voltak választhatók. A próbaidő után leventévé avatták őket, megkapták a szavazati- és szólási jogot, a tisztségre nemcsak választhatók lettek, hanem kötelesek is voltak elvállalni azt a pozíciót, amelyre a gyűléseken megválasztották őket. Az egyetem elvégzése után a leventék dominusok ("öregurak") lettek. Az egyesületek tagjai voltak a patronusok ("védőurak"), aki az egyetem, illetve a kar, mely mellett az illető bajtársi egyesület működött, azon rendes, rendkívüli vagy magántanárai, kiket az egyesület nagygyűlésén, a törzsfői tábor indítványára a "Turul" Szövetség Nagy Tanácsa előzetes jóváhagyása mellett erre felkért és megválasztott. Ez a megválasztás életfogytig szólt, de látunk majd példát arra, hogy mind a patronusok, mind a dominusok elhagyják idővel ezeket a szervezeteket. A patronusok maguk közül jelöltek az egyesületek élére magistert, tanárelnököt, akinek azonban csak kevés befolyása volt az egyesületek életére.^[1620] A Turul igyekezett minél hamarabb országos hálózatot kialakítani, és az 1930-as évek végére már hat regionális kerület (Budapest, Debrecen, Szeged, Pécs, Kecskemét, Győr) és ezek keretében 85 tagegyesület tartozott a bajtársi szövetség zászlaja alá; a debreceni a harmadik legnagyobb kerület volt a maga 13 tagegyesületével.

Mielőtt a Turul debreceni kerületének és tagegyesületeinek létrejöttére rátérnénk, érdemes röviden szólni arról, hogy milyen volt az egyetemi egyesületi élet a bajtársi egyesületek megalakulása előtt. A Debreceni M. Kir. Tudományegyetemet 1912-ben alapították, de szerencsétlen módon a kapuit csak 1914-ben nyithatta meg a hallgatók előtt, így az új intézmény első évei egybeestek az első világháborúval. Természetesen - a világháború okozta alacsony hallgatói létszám és a kevésbé hatékony oktatói munka ellenére - alakult ifjúsági egyesület, az Egyetemi Kör. Azonban különösen a világháború után ez a szervezet veszített a jelentőségéből, és több forrás szerint a Kör élete inkább egy kaszinóra hasonlított, mintsem egy hatékony, az ifjúság érdekeit képviselő egyetemi egyesületre. Éppen ezért érezhették maguk az egyetemi hallgatók is szükségét erősebb, tekintélyesebb és az ifjúság érdekeit markánsabban képviselő egyesület(ek) létrehozásának, amit mind a tagok, mind az egyetem vezetése komolyan vesz.^[1621]

Ennek ellenére a Turul Szövetség kialakulása Debrecenben lassú folyamat volt, mely jóval az országos központ kialakulása után vehette kezdetét. Ez több okkal magyarázható. Elsősorban azzal a körülménnyel, hogy 1920 tavaszáig a város román megszállás alatt állt, mely gátolta az "ellenforradalmi" és nacionalista szervezkedéseket. Szintén közrejátszott a románok jelenléte egy másik fontos tényező kialakulásában. Az első világháború után a hallgatói létszám nagyarányú felduzzadása figyelhető meg, de csak a főváros felsőoktatási intézményeiben: a területi elcsatolások miatt ideiglenesen Budapesten működött a "menekült" kolozsvári és pozsonyi egyetem is, így a frontról visszatért "háborús évfolyamok" és az új hallgatók is főként ezekbe az intézményekbe kerültek.^[1622] Közöttük alakult ki az Ujváry Gábor által is megfigyelt bajtársi szellem, amely épp a román megszállás miatt Debrecentől még messze volt.

A Turul debreceni szervezkedése csak az 1919/20-as tanév végére ért el eredményt. Ezt támasztja alá a bölcsészkar akkori dékánja, Rugonfalvi Kiss István az egyetemi tanácshoz továbbította két bölcsészhallgató panaszát arról, hogy őket egy Tamássy nevű joghallgató "a Turul Szövetség nevében megakadályozta az előadások látogatásában, illetve felszólította őket, hogy az előadások látogatásától mindaddig tartózkodjanak, míg a Turul Szövetség őket nem igazolta".^[1623]

Az egyetemi tanács az eset kivizsgálására bizottságot állított fel Szentpéteri Kun Béla jogi, Rugonfalvi Kiss István bölcsészkari dékán és Erdős József professzor részvételével. A bizottság Tamássy kihallgatásáról készített jegyzőkönyve jól szemlélteti a Turul módszereit, és alátámasztja azt, hogy a helyi Turul az országos központ indíttatására, illetve annak irányítása alatt jött létre. Tamássy a következőket vallotta: "Való igaz, hogy 1920. június 7-én vagy 8-án megjelentem Pokoly professzor úr órája előtt a rektori hivatal mellett lévő bölcsészkari teremben - több egyetemi hallgatóval együtt s ezek jelenlétében azt a kérdést intéztem a többiekhez, hogy van-e köztük zsidó. Mire egy nőhallgató jelezte, hogy ő zsidó. Ekkor én arra szólítottam fel, hogy addig tartózkodjék az előadások látogatásától, míg arra a Turul Szövetségtől igazolványt nem kap". Tamássy elismerte, hogy más alkalommal is felszólította a bölcsészeket, hogy addig ne járjanak előadásra, amíg nem igazolják magukat.^[1624] Ez az első eset, amikor a debreceni turulisták eltanácsolták a zsidó hallgatókat, ugyanakkor jellemző példa a bajtársi egyesületek módszerére: a tagok nem a saját karukon, hanem más fakultásokon tevékenykednek, hogy a fizikailag vagy csak szóban bántalmazott zsidó hallgatók lehetőleg ne ismerjék fel őket.

A Tamássy kihallgatásáról felvett jegyzőkönyv szerint a debreceni Turul Szövetség 1920. május 8-9-én tartotta alakuló gyűlését az Egyetemi Kör helyiségében, a résztvevők száma sajnos nem ismert. Az alakuláskor a helyi Turul kijelentette, hogy az összes egyetemi hallgatót igazolja, és addig is, amíg ez meg nem történik, a zsidókat eltávolítja az egyetemről. Tamássy azt állította, már nem emlékszik arra, hogy az alakuló gyűlésen ki elnökölt, de szerinte talán ifj. Csánki Benjámin bölcsészhallgató lehetett az, akinek az apja a hittudományi kar dékánja volt abban az évben. Ezért érthető, hogy a vizsgálóbizottságban a jogi és a bölcsészkari dékán mellett miért nincs ott a teológiai fakultás vezetője.^[1625]

A bizottság vizsgálatai során a későbbiekben újabb körülmények derültek ki, melyeket az 1921 márciusában tartott ülésen tártak az egyetemi tanács elé: először is az, hogy az Egyetemi Kör helyiségében a Turul mellett az egyik legszélsőségesebb társadalmi egyesület, az Ébredő Magyarok Egyesületének (ÉME) debreceni csoportja is több hónapon keresztül (!) működött. A tanúk egybehangzó vallomása alapján megállapították, hogy a helyi Turul Szövetség pesti egyetemi hallgatók ösztönzésére alakult meg. A katonaság támogatásával egyetemi karhatalmat akart szervezni, illetve célja volt "a zsidóknak az egyetemre való tolulását megakadályozni és a numerus klausust [sic!] kivívni, azonban nem erőszakos eszközökkel, hanem igazolások során". Ennek megszervezésére és az alapszabályok szövegezésére alakult előkészítő bizottság tárgyalt is a katonasággal, sőt, néhány egyetemi tanárral is, de a jelentés szerint a munkát nem fejezték be, és a szövetség "részvétlenség miatt önmagától szűnt meg" még 1920 nyarán. A vizsgálatot végző professzorok megállapították, hogy bár a "Turul Szövetségnek volt némi antiszemita jellege, de erőszakosan fellépni, az egyetemi rendet megzavarni nem kívánták", továbbá, hogy Tamássy joghallgató fellépésekor "nem hivatkozott helyesen a Turul Szövetségre, mert a Turul Szövetség sem előkészítő bizottsága, sem közgyűlése ilyen irányú akcióra megbízást nem adott; tehát kizárólag egyéni akcióról van szó",^[1626] ezért Tamássy joghallgatót az egyetemi tanács 1921. április 2-án tartott ülésén rektori megrovásban részesítették.^[1627]

Az első bajtársi egyesületek, az orvosi "Csaba" és a jogi "Werbőczy" csak egy évvel később, 1921 novemberében jöttek létre. Ekkor megtették, amit 1920 májusában elmulasztottak: jóváhagyást kértek az egyetemi tanácstól, mely az 1921. december 19-én tartott ülésén már nem is ellenezte a bajtársi egyesületek megalakulását.^[1628] A pontos körülmények egyelőre nem ismertek, viszont az nyilvánvalónak tűnik, hogy a meglévő ifjúsági szervezetekkel rossz lehetett az első két turulista egyesület kapcsolata, mivel a "Csaba" és a "Werbőczy" már ekkor kizárólagos vezető szerepre törekedhetett az ifjúság életében. Erre utal Tankó Béla, az Egyetemi Kör tanárelnökének az egyesület 1922. június 12-én tartott záróülésén mondott felszólalása is: a bölcsészkar filozófiaprofesszora "reámutat arra a körülményre, hogy még mindig nincs tisztázva az a kérdés, hogy az Egyetemi Kör az ifjúság központi szerve, szemben az újonnan alakult egyesületekkel. Hogy az Egyetemi Kör és az újonnan alakult egyesületek között nem történt semmiféle összeütközés, az az Egyetemi Kör eddigi tisztikarának épúgy [sic!], mint a Kör minden egyes tagjának köszönhető".^[1629]

A Turul debreceni kerülete a kezdeti nehézségek után folyamatosan bővült, és fokozatosan sikerült kivívnia a monopolhelyzetet az egyetemi ifjúsági egyesületek között. Az 1926/27-os tanévben öt tagegyesület létezett ("Werbőczy", "Csaba", "Árpád", "Festetics" Bajtársi Egyesületek, illetve a kisújszállási "Nagy-Kun" Bajtársi Törzs), melyek taglétszáma ekkor már meghaladta az ezer főt. A Turul bővülése az 1930-as évek elején - főként a gazdasági válság miatt - országosan és helyi szinten is újabb lendületet kapott. 1931-ben alakult a Református Kollégium Tanítóképzőjének "Maróthy György" Bajtársi Egyesülete, egy évre rá a debreceni teológushallgatók "Bocskai" Bajtársi Egyesülete (addig a teológusok a bölcsészkari "Árpád" Bajtársi Egyesület "Bethlen Gábor" törzsét alkották), 1934-ben pedig az állástalan diplomásokat tömörítő "Méhely Lajos" Bajtársi Egyesület. Az utóbbi két bajtársi egyesület testesítette meg a két ellenpólust a Turul debreceni kerületén belül. Általában a teológusok mérsékeltebbek voltak, a "Bocskai" Bajtársi Egyesület tevékenysége pedig élesen elkülönült a kerület többi tagegyesületétől, például tagjai nem vettek részt antiszemita tüntetésekben, és nem követték a kerületi vezérség utasításait az óralátogatások megtagadásában sem. A "Méhely Lajos" Bajtársi Egyesület névválasztása viszont már előre jelezte a tevékenységet és az ideológiát: Méhely Lajos a "magyar fajelmélet és fajbiológia" megalapozója, nyíltan antiszemita nézeteket valló egyetemi professzor, antropológus volt.^[1630]

A Turul a korszakban végig szoros kapcsolatot tartott fenn szélsőséges társadalmi szervezetekkel, mint az Ébredő Magyarok Egyesületével vagy a MOVE-val (katonai gyakorlatok), az 1930-as évektől pedig a nemzeti szocialista pártokkal is. Különösen a gazdasági válság alatt és az azt követő években nőtt meg a nemzeti szocialista pártok befolyása az egyetemi hallgatóságra, illetve erősödött a kapcsolatuk a debreceni Turullal. Nem véletlen, hiszen a debreceni nemzeti szocialista mozgalmak egyik legfőbb társadalmi bázisát az értelmiségi réteg adta, és az egyetemi hallgatók nagy része (az 1930-as évek elején és közepén 58-63%) is ebből a rétegből származott, de az is közrejátszott a kapcsolatok erősödésében, hogy a nemzeti szocialista pártok követelték legerősebben az állástalan friss diplomások méltó elhelyezését. Éppen ezért a nyilasok komoly befolyással bírtak az egyetemi hallgatókra és a bajtársi egyesületekre. A rendőrség több alkalommal jelentette az egyetem vezetésének, ha azt tapasztalták, hogy az egyetemistákat láttak a szélsőjobboldali pártok rendezvényein. 1934 júniusában például arról számoltak be, hogy a Nemzeti Szocialista Magyar Dolgozók Pártja gyűlésén 110-en vettek részt, "akik közül 20 intelligensebb megjelenésű egyén, felismerhetőleg több orvostanhallgató volt". A szélsőjobboldali pártok pedig mindig az ifjúság támogatására siettek az antiszemita jellegű demonstrációik során: 1934 januárjában a Nemzeti Szocialista Magyar Munkáspárt (Böszörmény-mozgalom) levélben tiltakozott a bajtársi egyesületek tüntetéseivel szemben fellépő egyetemi tanács intézkedései, illetve a megmozdulások irányítóinak egyetemről való kizárása ellen, a Nemzeti Szocialista Magyar Dolgozók Pártja pedig ugyanekkor, ugyanebben az ügyben emlékirattal fordult az egyetemi tanácshoz kérve az ítéletek enyhítését.^[1631]

A "bajtársak" politikai érzékenységét és irányultságát alátámasztja az is, hogy a debreceni Turul tagegyesületei gyakran állást foglaltak politikai kérdésekben (numerus clausus, külön memorandumok az 1930-as évek végén a zsidótörvényekért), sőt, a magyar felsőoktatást meghatározó kérdésekben is hallatták hangjukat.^[1632] Mindezek ellenére a Turul és helyi szervezetei nem csak szélsőséges és az egyetem munkáját hátráltató tevékenységet folytattak. Rendszeresen sportrendezvényeket szerveztek, tagjaiknak igyekeztek segélyeket folyósítani, figyelmet fordítottak a tanulmányi előmenetelükre, jegyzetekkel, saját könyvtárak felállításával segítették azt. Ezek mellett az 1930-as években bekapcsolódtak a falukutató mozgalomba is. Gondot fordítottak a magyar nyelv ápolására, ezek, illetve a Debrecen egyik külvárosáról, a Téglavetőről, illetve a Józsa községről szóló szociográfiai kutatásaik eredményeit pedig rendszeresen közölték időszaki lapjukban, az Új Vetésben.

A Turul debreceni kerületéhez tartozó bajtársi egyesületek történetét három szakaszra bonthatjuk. Az első szakasz az első helyi egyesületek megalakulásától, 1921-22-től az 1927/28-as tanévig tart: ekkor épült ki a Turul debreceni kerülete, bővült az egyesületek tagsága, és ugyan néhány kisebb antiszemita jellegű "heccel" nehezítették az egyetem életét, de a katonai gyakorlatozásokon és bálozásokon kívül nem fejtettek ki jelentős tevékenységet. A második szakasz a numerus clausus módosításával kezdődik: ekkor felélénkült a helyi bajtársi egyesületek tevékenysége, évről évre tüntettek az eredeti törvény visszaállítása mellett, és demonstrációiknak újabb lendületet adott az időközben kirobbanó gazdasági válság is.^[1633] Azonban nem csak az antiszemita jellegű tüntetések gyakorisága és nagyobb intenzitása indokolja, hogy külön szakaszként kezeljük az 1920-30-as évek fordulóját. Ebben az időszakban kezdtek ugyanis a bajtársi egyesületek igazán társadalmi szervezetekké válni: egyre többször szerveztek vitatáborokat, ahol a kor politikai és társadalmi problémáit vitatták meg, előadásokat, melyekre neves közéleti személyiségeket hívtak meg, és általában is komolyabb érdeklődéssel fordultak a társadalmi kérdések felé. Az egyik tagszervezet 1930/31. évi jelentése szerint az egyesület "közelebbi, szorosabb nexust akart teremteni a munkásság és a közép társadalom, közelebbről az egyetemi ifjúság között", de fontosnak tartották az egyetemek közötti kapcsolatok elmélyítését is: "A másik eszme, amely szintén komoly és fontos, az egyetemi ifjúság összehozása. Kapocs létesítése a csonka ország négy egyetemének ifjúsága [...] között".^[1634] Ekkor jelent meg a helyi bajtársi egyesületek hivatalos lapja, az Új Vetés is. A harmadik, egyben utolsó szakasz a hanyatlás és megszűnés időszaka. Noha a bajtársi egyesületek ekkor is még komoly társadalmi munkát folytattak (ekkor szervezték a nagy hatású Debreceni Diétákat is^[1635]), mégis érezhetően csökkent a Turul népszerűsége, támogatottsága és ez a taglétszámok visszaesésében tükröződik leginkább. A végső gyengülést pedig éppen a Turul legfőbb követeléseinek beteljesülése hozta: a zsidótörvények visszaállították, sőt a korábbinál szigorúbbá tették a numerus clausust, és a bécsi döntések révén Magyarország visszakapta a Trianon miatt elvesztett területeinek egy részét. Ezek után, a szélsőjobboldali pártok erősödése ellenére, érezhetően megcsappant a Turul támogatottsága, mely elsősorban a Gömbös Gyula által hangoztatott jelszavakból való kiábrándulással magyarázható, majd a második világháborút követő új világ végképp eltörölte ezeket a társadalmi-ifjúsági egyesületeket.

Összegezve elmondhatjuk, hogy a bajtársi egyesületek nemcsak az egyetemi ifjúság életében törekedtek kizárólagos szerepre, hanem társadalmi, és bár maguk tiltakoztak ellene - politikai szervezetek is kívántak lenni, így tevékenységük, működésük és történetük bemutatása fontos a két világháború közötti magyar társadalomtörténet szempontjából csakúgy, mint a korszellem alaposabb megismerése és megértése kapcsán is.

MEDVECZKY ZSUZSA

Dél-német államok megítélése
a reformkori magyar útinaplók alapján

A reformkori magyar gondolkodók nagy része fontosnak tartotta, hogy ismerje az európai fejlődési mintákat, és példaképnek tekintette a nyugat-európai államokat. A tőlünk fejlettebb államok tapasztalatainak ismerete segítette a magyar reformmozgalom kialakulását.^[1636] A tapasztalatokat azonban át kellett vetíteni a magyar viszonyokra, amelyek értelmezése nehéz feladatnak bizonyult. Irinyi József is felhívta a figyelmet úti jegyzeteiben a külföldi példa ismeretének szükségességére, de a magyar liberális fejlődés szempontjából ugyanilyen fontosnak vélte a tapasztalatok objektív és racionális értékelését.

A kortárs gondolkodók ismereteik megszerzésében a politikai, gazdasági és társadalmi témájú irodalom olvasása mellett nagy szerepet tulajdonítottak a személyes tapasztalatoknak, melyekhez tanulmányutak során igyekeztek hozzájutni. A tanulmányutakról készített útirajzok sajátos műfajává váltak a politikai irodalomnak, és nagyszerű tájékoztatást nyújtanak arról, mi érdekelte a korszak gondolkodóit, mely példát látták követendőnek, melyeket elvetendőnek. Az utazások célja az volt, hogy az utazó megörökítse és hazahozza az európai polgárosodás eredményeit, és megismertesse a hazai közönséget a nyugati alkotmányossággal, a liberális eszmék gyakorlati megvalósulásával, az intézmények és a társadalom rendszerével, egyszóval az európai politikai élettel.^[1637]

A kormányzat felismerte az utazások hatásait a reformer ifjúságra, ezért szükségesnek ítélte az utazási feltételek szigorítását. Ezek az intézkedések az útlevél megtagadására, a külföldön tanuló magyar diákok szigorú ellenőrzésére, illetve a hazatért utazók megfigyelésére irányultak.^[1638]

Az utazók mindegyike összehasonlításokat tett az adott ország, és a hazai állapotok között. Ekkor megmutatkoztak a magyar elmaradottság jelei, az utazók azonban mindig büszkék lehettek a magyar közélet pezsgésére.

A Vormärz korabeli német államok fejlődését meghatározta, hogy a Habsburg-Hohenzollern vezetésű Német Szövetség tagállamaiként szem előtt kellett tartaniuk az államszövetség konzervatív alapcéljait. Ennek ellenére jelentős liberális fejlődés ment végbe ezen a területen, melynek jó fokmérői az egyes államokban létrehozott, képviseleti elvre épülő alkotmányok.

Az utazók közül részletes naplót írt dél-németországi tapasztalatáról Bölöni Farkas Sándor,^[1639] aki 1830-ban; Irinyi József,^[1640] Gorove István^[1641] és Tóth Lőrinc, akik 1842-ben, illetve Vajda Simon^[1642] és Pompéry János,^[1643] akik 1847-ben jártak német földön.

Az útinaplók vizsgálata jelen tanulmány keretében az alkotmányosság, a közélet és az Augsburger Allgemeine Zeitung kavarta felháborodás témakörei köré csoportosul.

Az alkotmányosságot tekintve Bölöni Farkas Sándor naplójában^[1644] megragadja a dél-német államfejlődés egyik legjellemzőbb sajátosságát, miszerint az uralkodó minden külső nyomás nélkül mond le az abszolút kormányzásról, adományoz államának alkotmányt. Ez persze csak látszólag volt így, hiszen a dél-német uralkodók saját jól felfogott érdekükből adományoztak alaptörvényeket, ez az érdek pedig az állam egységesítése, tulajdonképpeni bírhatása volt.

Vajda Simon visszaemlékezésében a Bódeni-tó partján állva így ír a dél-német alkotmányosságról: "Würtemberg abszolutikus országocska, sőt Bavaria is, bár névvel alkotmányos hon, de valósággal közelebb áll a határozatlan állapothoz, mert meg van ugyan a törvényben a közadózás, katonáskodás, egyenlő hivatalképesség, szóval a törvény előtti egyenlőség és a kormány felelősége, de oly sok kivételekkel és megszorításokkal, hogy azoknál fogva legtöbb királytól, s legkevesb a néptől függ: ugyanis a felsőház részint a király által kinevezett tagokból, részint a királyi családdal szoros kapcsolatban lévő magas arisztokrácia tagjaiból áll."^[1645] A bajor alkotmányosság a magyar köztudatban negatív előjelet kapott, sokan nevetségesnek tartották és előítélettel viseltettek iránta. Ez a vizsgált naplók mindegyikében megjelenik, a naplóírók azzal a kérdéssel mennek Bajorországba: vajon mi igaz a rágalmakból. A magyar köztudat vélekedése egyrészt a "Művész király", I. Lajos műgyűjtő szenvedélyén alapszik, de minden utazó kíváncsi a híres Glyptothekra és Pinakothekra. Másrészt nevetségesnek tartják a kisebb felségsértési ügyekért járó büntetést; a király képmásának megkövetését.^[1646] Harmadrészt a pezsgő közélet hiánya és a sörivás miatt nézik szenvtelennek és élhetetlennek a bajor népet. Ezek azonban felszínes dolgoknak tűnnek. A felmerülő kérdésre: mi a helyzet az alkotmányok tartalmával, a nyugat-európai alkotmányos vívmányokkal, Vajda Simon azonnal válaszol: "Talán azt mondja valaki, nincs igazam, mert hiszen nem bírnak e többen némethon statusai közül alkotmánnyal pl. Baden, Bavaria Poroszhon; ... Mindezt megengedem, de azért tagadom, hogy Németország normális állapotban lenne olyanban t.i. melyben népe magát boldognak mondhassa. Mert az alkotmányosságot illetőleg haszinte Porosz- és Bajorhonban idővel talán ki is fog fejlődni az alkotmány, azért a német nép még felette messze van azzal bírhatni, annyival inkább, mivel az apróbb német álladalmakban a hatalmat bíró míg lehet bizonyosan mindig csak nagyon mérsékelt szellemű eszmék terjedését engedi meg általában..."^[1647]

Bajorországi tapasztalatai alapján Pompéry János így látja az állam helyzetét: "Itt a status és kormány a király személyében összpontosul",^[1648] ugyanekkor lelkesen szemléli a miniszter felelősségének intézményét, Wallenstein herceget, akinek feladata elszámolni az állam jövedelmeinek befektetésével, a koronafő udvarmestert, aki a nép érdekeiért küzd.^[1649]

Az alkotmányosság témakörével szorosan összefügg a közélet megítélése. A reformkori magyar politikai élet pezsgése, a társadalom átpolitizáltsága kiemelkedő jelenség volt a korabeli Európában. Ebből ered, hogy az alkotmányért küzdő magyar reformerek nem értékelik nagyra a liberális, haladó vívmányokat elért, de lanyha közéletű dél-német alkotmányosságot. Az útirajzírók sorra fogalmazzák meg a következő megállapításokat: "A "politika" szó az országgyűlés idején kívül a bajor szótárban felnemlelhető;"^[1650] "Münchenben Némethonnak kicsiny töredékü s halvány szinü élete foly";^[1651] "Carlsruhenak életmozgalma nincs, mert közszelleme, publik spiritje nincs; szabad sajtó, esküdtszék, népgyülés, ezek, mik angolt, francziát, magyart örökös izgatottságban tartanak, itten hiányoznak".^[1652] Gorove István e munkájában külön fejezetet szentelt a müncheni és a budapesti élet összehasonlításának: "München élete egy ember életétől, Budapesté egy nemzetétől függ; Münchennek egy szintelen politicai lapja, Budapestnek hat politicai lapja van, melyeknek mindenikében zajosabban közöltetnek a' nemzeti érdekek."^[1653]Az utazónak szembeötlenek a közéleti különbségek. Ez a magyar reformmozgalom vezető személyiségeinek az érdeme. A magyar politikai sajtó ereje összehasonlíthatatlan volt a dél-német állóvízzel. A Pesti Hírlap és több más, közvéleményt teremtő és formáló politikai lap olvasása után a magyar körökben is forgatott Augsburger Allgemeine Zeitung nem nyert elismerést a kortársakban: "A közönséges ujságnak 9-10 ezer előfizetője van, nevezetes részében az osztrák birodalomban. E hirlap tehát a német vélemény egyik vezére? Kérdezzétek meg egymást, mi színű lap az Allgemeine: - liberal, radical, absolut, constitutionel, aristocrata democrata, reformer, conservativ? Kérdéstökre, hányan lesztek, annyiképp feleltek, pedig e sok közül egy sem. (...) de hányszor kezembe veszem e lapot s átvánszorgok rajta hidegen maradok mindég, hasonlóul mint egy szobrász a kőraktárban; de a két tábor közt talán kibékítő szerepet játszik a közönséges ujság? - nem (...) azt mondom, hogy a közönséges ujság pártot zászlói körül gyűjteni soha nem fog, közvéleményt soha nem teremteni."^[1654] A langyos német közélet magyarázatához vissza kell nyúlni az alkotmány adományozásának témaköréhez. Bölöni Farkas Sándor kifejtette; érdekes, hogy a bajor uralkodó önszántából mondott le az abszolút kormányzásról. Tehát a kormányzat és a liberálisok érdekei ekkor egybe estek, nem kellett a zajos közélet az eredmények kikényszerítéséhez, maga a király képviselte ennek szándékát.

Az Augsburgi Közönséges Levelekkel kapcsolatban azonban sokkal inkább fájó észrevételei is voltak az utazóknak. Bár elismerik az újság technikai modernitását: "gőzsajtója négy óra alatt tízezer példányban terjeszti szét az eszméket 's ismereteket",^[1655] szinte mindegyik naplóban felháborodással térnek ki a lap hasábjain megjelent, a magyar reformmozgalmat támadó, lejárató tartalmú cikkekre: "De nekünk magyaroknak még más számolni valónk is van a közönséges ujsággal, - rágalmakkal árasztja el a világot s nyíltan kilép a magyar haladó párttal"^[1656] - írja Gorove. A legtöbb utazó bajor útja során betért a szerkesztőségbe, és felelősségre próbálta vonni dr. Gustav Kolbot, az Allgemeine főszerkesztőjét. Tóth Lőrinc is így tett, azonban csak "Wiedmann tanárt, a külföldi levelezések szerkesztőjét" találta ott, akit "semmiképp nem lehetett meggyőzni arról, hogy tótjainkkal jogtalanul 's embertelenül nem bánunk, 's hogy jó dolgunkat gyakoroljuk, midőn nemzeti nyelvünk ügyében kötelesség szerint buzgolkodunk."^[1657]

A legtöbb bántó cikk a magyar államnyelv bevezetésének szándéka ellen kampányolt a magyar államterület soknemzetiségű voltát felemlegetve, és a nemzetiségek - beleértve a magyarországi németeket is - elnyomását elővetítve. Ez ellen az utazók az érdekegység szükségét említik, melynek pedig "egyik legerősb emeltyűje a nyelvegység".^[1658]

Tóth Lőrinc megpróbál mögé nézni az eseményeknek és felveti: "Valamely sötét hatalom működése ez, melly titokban keresi üdvét, 's ezáltal nyílt bizonyságát adja tehetetlenségének? Aljas zsoldosok e, kik hitvány bérért vállalják fel a nemtelen munkát?"^[1659] A sötét hatalom a Habsburg politika tevékenységére utal, amely anyagilag támogatott német írókat, hogy azok az Allgemeine hasábjain az udvar érdekének szócsövei legyenek.^[1660]

Gorove István és Tóth Lőrinc is az évszázados magyar-német jó kapcsolattal érvelt: "Mi esetben lehetne ártalmas a magyar bár mennyire erős, a németnek? - e nemzet, melly annyi század óta vele együtt ontja vérét, melly kebelén számos németet ápol?"^[1661] - írta Gorove. "A magyarok sohase támadnák meg a németeket. - Jertek 's nézzétek iratainkat; tisztelet leng azokban a jámbor, erkölcsös szellemileg kifejlett német nép iránt 's örömmel ismerjük el benne tanítóink egyikét."^[1662] - érvelt Tóth Lőrinc. Gorove István még Georg Sanderrel, az ismert német liberális politikussal folytatott beszélgetésében is felemlíti a magyar sérelmeket, de Sander nem tud, vagy nem akar tudni az Allgemeine rágalmazásairól.

A szerzők végiggondolták az Általános Levelekben megjelent írások hatásait, és egyértelműen a nemzeti hitelrontást tekintik a legfőbb következménynek: "különben barátim, igaz, hogy a népek közt a sympathia nem egyéb, mint egy búkönny, egy örömmosoly... de mégis, barátim a népek ellenszenve edzi az ellenség gyűlöletét, neveli vakmerőségét, fegyvert nyújt kezébe és segíti megásni a sírt, és ezért, barátim, ne adja az ég, hogy az antipathiák mételye Európa szívét elárassza irántunk, erre munkálni jogunk, kötelességünk."^[1663] - vélte Gorove. Tóth Lőrinc hasonló veszélyre figyelmeztetett: "El kell bennünket különözni, hogy minden physicai 's erkölcsi támasztól megfosztva kéntelenek legyünk egy gyalázatos capitulátiót alá írni? Eddig közömbös erőket ellenünk kell e irányozni, hogy minden további felemelkedés lehetetlenné tétessék?"^[1664] Tehát az utazók világosan látják, hogy az udvar felismerte a pezsgő magyar szellemi élet veszélyét, és fel akarják nyitni az európai közvélemény szemét, nem igazak az ellenünk írt vádak.

Ezek után Tóth Lőrinc az egész német sajtóra vonatkozó ítéletet fogalmazott meg: "Németország időszaki sajtója sohasem emelkedett journalistikává: minden kísérlet megteremté saját áldozatait. Csak német ujságok léteznek legfelsőbb szabadalmakkal, mellyek uraik egyenruháját viselik, 's teremtményeik méltók a termesztőhöz."^[1665] Az Allgemeine lejárató hadjárata nem tett jót a német fejlődés magyar megítélésének. A vizsgálat a fejlődésről alkotott szubjektív véleményt elemzi. Az utirajz írók azonban beleesnek a saját maguk által emlegetett hibába, az antipátia méteje eltorzítja az államfejlődés objektív szemléletét. Ennek ellenére, kevésbé hangsúlyosan bár, de megjelenik a tárgyilagos, a körülményeket és lehetőségeket mérlegelő álláspont is. Gorove kifejtette, nem szabad a német haladást a felszín alapján megítélni, és hogy van jó oldala is a visszafogott, csendes fejlődésnek: "Németország élete csendben, rejtekben gyarapszik, - most egy, holnap más darab vasút, most itt holnap ott szaporodik meg a gőzhajók száma, és míg ez igy halad, az ország hálóval szövődik által, mellyen bizonyos állatok könnyen megfogulnak. - A kis bádeni hercegség e földterület, mellyet, mint az alkotmányos ujjá születés fejét, ugyis ösmerünk, ipar s kereskedési tekintetben is nem fog elmaradni. - Alkotmányos élete sem zajos; de vér nem omla el, kastély nem ége meg, nem dulatott fel másnak tulajdona, és a jogban szabad parasztrend tulajdonában, földében is az leend."^[1666] Megemlíti a szerző azt is, hogy ottjártakor a szabadelvű párt többségben volt a badeni országgyűlésben, és sorra születtek a liberális határozatok. Gorove felemlíti az 1831-es küzdelmet a sajtószabadságért, amely a badeni kamarákban sikerrel keresztülment és csak a Német Szövetség a "frankfurti hatalom" reakciójában tört meg.

Gorove István azonban idézett gondolatmenete végén kulcskövetkeztetést vont le: "Csalódnak kik azt hiszik, hogy a német szabadság, gyermek a sok bába közt. Fejedelmeik irányában a kamarák hamar kivívnák ezt, de van egy más erő, mellynek lehelete előtt a bimbó első mosolyában elhal - e hatalom a szövetség."^[1667] A Habsburg-Hohenzollern vezetésű Német Szövetség állt a liberális kezdeményezések útjában, hasonlóan mint a Habsburg udvar a magyar reformmozgalom esetében.

A magyar utazók azonban az alkotmányos vívmányok ellenére inkább a lanyha közélet és a partikularizmus alapján ítélték meg a német nemzetet. "Mindezeknél fogva ... németföld lakóit mindaddig csak népnek mondom s méltatlannak tartom a nemzet nevezetére míg a szabadság szeretetét, munkás szeretetét nem látom virágozni keblekben."^[1668] - írja Visszaemlékezéseiben Vajda Simon. Gorove István a német nemzet fő problémának a központ hiányát tartja, ami a sajtó összefogó erejére is vonatkozik: "Volna hirlap, melly csak az összes Némethonnak érdekét tartaná szem előtt, s mellyet az egész nemzet olvasna, olvashatna! az egyik a déli hatalmaknak, a másik az északinak tömjénez, s e tömjénben a német egység fejlődő virága hervadoz, vagy apróságokkal bibelődik, a külföldről vagy kisded statusa vagy mégkisebb városa érdekeit képviseli."^[1669]

Az 1848-as forradalom után a magyar kormány külpolitikai, külképviseleti bázist keresett. A nemzetközi elismerésre a magyar vezetés legvalószínűbb reménye a Frankfurtban éppen alakuló egységes német állam volt. A magyar kormány e törekvése sikertelen lett, mint, ahogyan a német egységtörekvés is.^[1670] A német Vormärz és a magyar reformkor között sok a párhuzamos tényező. Ezekre jobban figyelve, a tartalmi elemeket jobban előtérbe helyezve, megfelelő mintákat választva nagyobb esély van az objektív helyzetértékelésre, nagyobb esély lett volna akkor, és nagyobb esély lenne ma is.

MIRU GYÖRGY

A nemzet elve és a szabadság elve az emigráns
Kossuth politikai gondolkodásában

A reformkori magyar liberálisok kidolgozták a rendiség mint társadalomszervezeti kultúra átalakításának módozatait, ám beleütköztek a nyelvileg, etnikailag is sokszínű társadalom problémáiba. Jogegyenlőségi programjukkal a közösségek elsősorban jogi kötelékeit szerették volna feloldani, épp ezért újra kellett értelmezniük a közösségalakítás elveit is. Feloldhatatlan dilemma elé állította őket az a kérdés, hogy a nyelvi-etnikai alapon szerveződő közösségeket, miközben azok kialakítják nemzeti identitásukat, nemzetiségüket és növelni próbálják önrendelkezésüket, milyen jogok illessék meg. A magyar nemzeti egységtörekvések részéről többféle válasz született, majd jelentős viták után kidolgozták a politikai nemzet koncepcióját. Úgy vélték, a jogok kiterjesztése, a szabadság biztosítása, a társadalmi átalakulás, a polgárosodás, mint közös ügy, erősebb szolidaritást fog teremteni a nyelvi-etnikai kötődésnél. Ez a várakozás nem érvényesült maradéktalanul, hisz 1848-49-ben a szabadságbővítés sodrában felerősödtek a nemzeti törekvések. A különböző mozgalmak vezetői lépéseket tettek a kisebbségi csoportok nemzetként történő elismertetésére és a nemzetre alapozott, területileg is elkülönülő, nem csupán kulturális és vallási, hanem politikai-igazgatási önkormányzás érvényesítésére. Ezeket a hivatalos magyar politika elutasította, aminek következtében több nemzeti mozgalom is eljutott a magyar kormány elleni fegyveres felkelésig. Az országban polgárháború alakult ki, ami rontotta az alkotmányos önállóság kereteit tágítani akaró kormányzat esélyeit.

Kossuthot csalódással töltötte el a nemzetiségi konfliktusok kiéleződése, követeléseik mögött gyakran pánszláv izgatók vagy a bécsi politika aknamunkáját sejtette. Visszautasította a tartományi elkülönülésre irányuló kéréseket, s olykor fenyegetően, máskor amnesztia ajánlattal, vagy iskolai és egyházi igényeik tudomásul vételével fordult a nemzetiségek felé.^[1671]

Világos után a magyar emigráció nem mondott le a függetlenség kivívásáról, de tudatosult benne, hogy komoly esélye egy újabb sikeres szabadságharcnak csak akkor van, ha elnyerik a nagyhatalmak legalább jóindulatú semlegességét, és meg tudják oldani a nemzetiségi kérdést, hogy az ország más nyelvű lakosai és azok országon kívül élő rokonai támogassák a magyar ügyet. Azzal a kérdéssel kellett szembesüljenek, hogy milyen jellegű és milyen körű jogokat biztosítsanak ehhez a nemzetiségeknek, illetve, hogy a politikai közösségalakításban a nemzeti elvet mennyire vegyék figyelembe, vagyis olyan intézményeket kellett kialakítaniuk, amelyekben a nemzeti elv nem rombolja a szabadság elvét. Ebben a kérdésben nemcsak a magyar és más délkelet-európai emigrációk között alakult ki vita, hanem a magyar emigráció prominens képviselői, elsősorban Kossuth Lajos és Teleki László között is.

Kossuth a közösségi együttélés normáinak kialakításában, a politikai intézményépítésben a szabadság elvéből indult ki. Egy 1858-ban keletkezett, de töredékben maradt politikai kézikönyv-kísérletében azt fejtegette, hogy az emberek természetes indíttatást éreznek a társas létre, társadalmi együttélésre, az együttélés formája pedig a "természeti társas állapot"-tól a "rendezett polgári állapot" felé vezet.^[1672] Ez utóbbi rendezett vagy szervezett társadalmi állapotban a jog biztosítja a társadalmi békét, azaz egyezteti az egyén szabadságát mások szabadságával, méghozzá a viszonosság, vagyis azon kötelezettség által, hogy senki se sértse meg a másik szabadságát. Kossuth természetjogi szemlélete alapján úgy vélte, hogy a józan ésszel minősíthető jogeszme hangolja össze az egyéni szabadságigényeket és a közösségi szabadságot. Ugyanakkor érzékelhető szabadságfelfogásában a republikánus hagyomány is, miszerint szabadságon a közösség tagjainak a közügyekben történő aktív részvételét értette. Emigrációs korszakában, magát demokratának vallva, már egyenlőségi alapon akarta kiterjeszteni a politikai szabadságot. A népet, a honpolgárok faji, nyelvi és vallási különbség nélküli összességét tekintette a jogok kiindulásának, a legfőbb hatalom, a szuverenitás letéteményesének, ami alapján az önkormányzat minden téren, családban, községben, megyében és az államban történő érvényesülését hangsúlyozta. A "nép akaratjának kell a legfőbb hatalomnak lenni", amiből az következik, hogy "minden institutionak az önkormányzat elvén" kell alapulnia,^[1673] azaz "az önkormányzat elvén kívül nincsen szabadság", vallotta.^[1674]

Kossuth a közösségalakítás legszervezettebb formájának az államot tekintette, a független társadalmak állammá alakulnak, "állami felsőséggel bíró társadalmak", "Souverain Statusok" lesznek, fejtegette 1858-as kéziratában. Az állam kritériumának a következőket tartotta: legyen más államtól határokkal elválasztott független földterülete, e földterületen megtelepült társadalom éljen, az állam más államnak alá nem rendelt területi érvényű hatósággal bírjon, rendelkezzen polgári intézményekkel és valamilyen kormányformával. A nép szuverenitásából egyértelműen következett számára, hogy az ott élők szabadon megválaszthatják államuk kormányformáját és dönthetnek államuk függetlenségéről, vagyis "minden társadalom természeti joggal bír magát független állammá constituálni". Kossuth az "isteni jogú fejedelmi souverenitás" elvét elutasította, szerinte a szuverenitás nem lehet személyes jog, nem illetheti a fejedelmet, csak az államot, azaz a politikailag szervezett közösséget. Úgy vélte, az állam, illetve a szuverén nép megválaszthatja a kormányformát is, azaz az állami felsőség orgánumát, ami más államok irányában jeleníti meg az államot, és így "császár, király, elnök vagy dictator csak organumok", csak kormányformák, amik változhatnak is, ezért a többi állam szempontjából mindegy, hogy milyen kormányformát tűr vagy választott egy állam. Az állam létéhez elengedhetetlen feltételnek tekintette a független és sértetlen földterületet, amire kiterjed az állam joghatósága (territorialis szuverenitás).^[1675] A "territorium eszméje a határozó, az az edény melly nélkül a status élet forrásba nem jöhet" - írta 1850. augusztus 22-én Teleki Lászlónak.^[1676]

Kossuth a számára alapvető függetlenség politikai kategóriájához a népszuverenitás elv és az abból levezetett politikai autonómia igény következetes végiggondolásával jutott el, ráadásul a közösségi autonómiát, legalábbis az államiság szintjén, a területiséggel kapcsolta össze. Azzal, hogy a politikai közösséget alkotók, az állam polgárainak szabadságát egységes szuverenitásként az államba helyezte, a modern állami szemlélethez csatlakozott és szakított a régi közjogi felfogással, ami szerint a szuverenitás megoszlott a korona és az ország között. A régi szemlélet még akkor is tovább élt, amikor a népképviselet bevezetésével az országot többé már nem a rendek, hanem a polgári nemzet, tehát egy új értelmű politikai közösség jelentette. A kétpólusú hatalmi rendszer a trónfosztással szűnt meg, legalábbis elvileg, s a függetlenség deklarálásával született meg a modern magyar állam.^[1677]

Az emigráns Kossuth tisztában volt a nemzeti elv jelentőségével, a nemzetiségi kérdés súlyával és a nemzetiségi törekvések végső céljával, miszerint "teljes nemzetiségi függetlenségre törekedni olly természetes ösztöne minden nemzetnek, melly status existentiával, s nemzeti multtal bir, hogy ezen ösztönt nem is lehet kiirtani."^[1678] Épp ezért határozottan kijelentette, hogy a szabadságot nem a magyarok kiváltságának, hanem minden nép közös kincsének tekinti.

Ha a szuverenitás forrása a nép, vagyis a népszuverenitás elve alapvető, és minden közösség "természetes ösztöne" nemcsak a társadalom, hanem a rendezett (civil) társadalom kialakítása, akkor a nemzeti-etnikai alapon szerveződő közösségektől sem tagadható meg az autonómia, akár a területi autonómia sem, sőt természetesnek kell tekinteni a független állami lét megteremtésére irányuló törekvésüket is. "[T]agadhatatlan, hogy csak azon nemzetiség biztos, melynek valahol biztosított status existentiája van" - írta Telekinek 1850. június 15-én.^[1679] Ezért a nemzeti alapú autonómia igények és a nemzetállami törekvések nemcsak a térség politikai formációit képező birodalmakkal kerültek összeütközésbe, amik Kossuth szerint egyébként is szabadságellenesek, hanem egymással is. Azaz a szabadságbővítés elve és a nemzeti elv egymást keresztezte a politikai intézmények kialakítása során.

Kossuth ezt a saját nézeteiben is benne rejlő ellentmondást nemcsak konkrét javaslataiban, hanem az elvek szintjén is igyekezett feloldani.

Először is nemzet-értelmezésében tagadta az etnikai alapú nemzetfelfogás kizárólagosságát, és hogy a nemzetiséget egyedüli, vagy meghatározó államszervezési tényezőnek tekintsék. A "nemzetiség"-et ("nationalitás"), érvelt, nem lehet a nyelvvel azonosítani, hiszen "az érdekek, a jogok, a kötelességek, a történelem, de főleg az intézmények közössége" is kialakíthatja és erősítheti a nyelvileg eltérő lakosság összetartozás tudatát. Épp az Egyesült Államok példáján bizonygatta, hogy a többnyelvű társadalom is nemzetet alkot, nemzeti intézményeket létesít és tart fenn.^[1680] 1858-as kéziratában pontosan megkülönböztette a nemzet és a nemzetiség fogalmát. A nemzet - a nemzetközi jogban - a személyesített állam, "állami társadalom", azaz állampolgári társadalom, tehát az állam lakosainak összessége, de tagjaik "nyelvben, fajban, származásban, vallásban, szokásokban" különbözhetnek is. A nemzetiség viszont "nyelv, faj 's jellemrokonság". Így egy nemzet lehet eltérő nyelvű, egy nemzetiség pedig tartozhat különböző nemzetekhez.

Kossuth politikai tanulmányában sem a népet, sem a nemzetet nem tekintette a nemzetközi jog alanyának, csak az államot. Azonban egy helyen úgy nyilatkozott, hogy a nemzet rendelkezik a felségi hatalommal, a szuverenitással, amikor szerződés által visszaállítja a kapcsolatot az uralkodóházzal. Vagyis a nemzettel szemben politikai-szervezeti kritériumokat támasztott.^[1681] Kossuth tehát nem tagadta a nemzeti elv jelentőségét, de nem nyilvánította azt az államszervezés kizárólagos tényezőjének, a vallásokhoz hasonlította, amelyek jogot és egyenlőséget igényelhetnek az államon belül, azt viszont már nem, hogy az állam vallási alapon legyen szervezve. Így sem egy nyelv, de "még a complet nemzetiség sem igényelheti azt, hogy ő legyen egyedüli factora a status organismusának".^[1682]

Azzal, hogy elutasította az etnikai elv túlhangsúlyozását az államszervezés terén és a politikai nemzetértelmezést részesítette előnyben, a nemzetiségeknek juttatott területi alapú és tartományi szintű autonómiával szemben is érveket talált. Alapvető érve az volt, hogy meghatározhatatlan az a lakosságszám, ami alapján a nyelvi közösség az egyenlőség érdekében igényt formálhat külön jogokra a többséggel szemben. Már hivatkozott amerikai beszédében úgy érvelt, hogy a tisztán etnikai elven történő területi felosztás törekvése állandó harcok forrásává válik, amiben a hódítás szelleme nyilvánul meg, s ami zsarnoksághoz vezet, vagyis ellentétes a szabadsággal.^[1683] Magyarországon ráadásul a nemzetiségek több vidéken is keverten élnek, ezért képtelenség etnikailag tiszta területi egységeket kialakítani, így a nemzeti mozgalmak által igényelt területeken, főként a szerbek követelte Vajdaságban más nemzetiségek is élnének, s ezek kisebbséget, esetleg együttesen még többséget is képeznének.^[1684]

Kossuth épp ezért azt javasolta a nemzetiségeknek, hogy érdekeik képviseletére és védelmére létesített önkormányzataikat ne területi alapon, hanem egyesületekként alakítsák ki. "Társadalmilag kell azt [ti. a nemzetiségi érdeket] előmozdítani a statusban, nem pedig a status felibe emelni, mi a status felbomlását vonná maga után."^[1685] Az azonos nyelvű, egy nemzetiséghez tartozó honpolgárok a közigazgatás szintjei szerint szervezhetnék meg egyesületi életüket, határozhatnák meg annak belső szervezetét, választhatnák meg vezetőiket, intézhetnék iskolai és egyházi ügyeiket. "[T]ársas önkormányzati teljes szabadsággal gondoskodandnak mind azon erkölcsi s társas érdekek elő mozdításáról, miknek öszvegét »nemzetiségnek« nevezzük".^[1686] Nem lényegtelen azonban az eltérés a társadalmi szervezet és a területi önkormányzat között, az előbbi éppen területi érvényű hatósággal nem rendelkezne, így direktívái nem az adott területen élőkre, hanem csak a tagsághoz tartozó személyekre vonatkoznának, és ez korlátozottabb önrendelkezést jelentene.

A szabadság elvének és a nemzeti elvnek az ellentmondásait Kossuth a föderalizmus gondolatával, illetve annak sajátos transzformációjával akarta feloldani. A föderatív elv, ami a magyar politikai publicisztikában sem volt ismeretlen, az 1848-as év sodrában meglehetősen népszerű és rugalmas gondolat volt. Épp úgy szóba jött új államalakulat szervezésénél, felélesztésénél, sőt egy egész térség politikai kapcsolatrendszerének tervezgetésénél, mint meglévő, történetileg alakult állam vagy birodalom újjászervezésénél. Támaszkodtak rá a Habsburg-birodalmat etnikai alapon reorganizálni akaró politikai erők, akárcsak a nemzeti mozgalmak lendületének lefékezésére törekvők, de még a tartományok történetpolitikai jellegének erősítésén munkálkodó konzervatívokat is megérintette.^[1687] Kossuthot már akkor foglalkoztatta e gondolat, amikor az Egyesült Államok intézményeit még csak olvasmányaiból ismerte, Világos után pedig a térség és Magyarország politikai jövőképének formálásában kiemelt szerepet tulajdonított neki. A föderatív elvet a politikai intézményépítés három szintjén értelmezte.

Már a Pesti Hírlap szerkesztőjeként szívesen vont párhuzamot az amerikai föderalizmus és a hazai megyerendszer közt, az ötvenes évek elején pedig úgy vélte, hogy a megyék népképviseleti alapra helyezésével és a hagyományosan széles körű municipális autonómia fenntartásával Magyarország belső politikai rendszerét közelíteni lehet a föderalizmushoz. Ehhez persze tervbe vette a megyék közigazgatási és nemzetiségi szempontú átalakítását, azaz csökkenteni szerette volna a területi aránytalanságokat, méghozzá úgy, hogy a területrendezésnél lehetőleg azonos nemzetiség alkosson egy megyét. "[E]gy jó territoriális felosztással - melynél a nemzetiségek főkép tekintetbe véve legyenek, kívánom biztosítani minden népiségek departamentalis és communalis autonomiáját, s nemzetiségi életét, szóval mindent, amit a józanság, egyenlőség és testvériség kívánhat."^[1688] Telekinek kifejtett gondolataiban, majd alkotmánytervében a közigazgatást is az autonómia elvei szerint szervezte volna meg, mind községi, városi, (esetleg kerületi) és megyei szinten, ahol a felettes hatóságok csak a törvényes felügyeleti jogot gyakorolnák, de nem avatkoznának be az önkormányzat ügyeibe. Az országgyűlés második kamarájában, a szenátusban a megyék az általuk választott küldötteken keresztül politikai képviseletet is nyernének. Az önkormányzatokban a többség döntene, többek közt a hivatalos nyelv kérdésében is, de úgy, hogy tekintettel lenne a kisebbség jogaira is. Kossuth úgy vélte, hogy a közigazgatási autonómia is biztosíthatja a nemzetiségi igényeket.^[1689]

A történeti ország területének tartományokra osztását és így föderalizálását Kossuth határozottan és következetesen visszautasította. Ebben a kérdésben 1850 nyarán Teleki Lászlóval is vitába keveredett, aki merészebben elrugaszkodott a históriai jogtól és azt javasolta, hogy a legerősebb nemzetiségi mozgalmaknak, a románoknak és a szerbeknek biztosítsanak tartományi szinten is autonómiát, többek közt tartománygyűlést, persze úgy, hogy minél kevesebb magyar és német kerüljön szerb vagy román joghatóság alá.^[1690] Kossuth azért utasította el a szerbeknek és a románoknak nyújtandó területi autonómiát, mert attól tartott, hogy a szlovák, a német és a ruszin nemzetiségi mozgalmak is hasonló követeléssel fognak fellépni. És ha Teleki javaslata szerint a nemzetiségek elhatárolt területet kapnak, akkor "provincialis status existentiát" nyernek és sem a tartományok függő helyzete, sem azok föderációja nem lesz tartósan fenntartható, mert mindegyik nemzetiség a szomszédos vele rokon nemzethez fog vonzódni, és végezetül a nemzetiségi tartományok el fognak szakadni, vagyis felbomlik a történeti Magyarország. Kossuth ettől a folyamattól tartott, s akár a históriai jogra is hajlandó volt hivatkozni az ország föderatív átalakításával szemben.^[1691] "[É]n pedig egy territoriumot akarok Magyarországnak s ezen territoriumon a közös faj, közös szabadság, közös törvény oltalma alatt egyenlőséget minden nemzetiségnek" - írta Telekinek 1850 nyarán.^[1692]

A tartományi autonómia ügyében nem ez volt Kossuth utolsó szava. 1859 tavaszán Irányi Dániel megkeresésére jelentős módosításokat tett 1851-ben keletkezett alkotmánytervén, hogy a nemzetiségeket különböző alternatívákat felvázoló javaslataival próbálja megnyerni. Horvát-Szlavónország esetében ismét felkínálta, bizonyos feltételekkel, az állami önállóságot, egyébként a teljes függetlenség mellett létesített társországi viszonyt preferálta, a kapcsolatot a közös ügyekre szorítva. Erdély esetében a románok megnyugtatására az alternatívát a szoros adminisztratív egység vagy a belkormányzati önállóságot biztosító politikai egység jelentette. A szászoknak és székelyeknek municipális autonómiájukon túl területi érvényű adminisztratív egységét és önállóságát is biztosította volna, megválaszthatták volna főtisztviselőjüket és az országgyűlésen is politikai képviseletet nyertek volna. A szerbeknek "nemzetiségük társas egységé"-nek megalakítását, elöljáró választását, független egyházkormányzatot kínált, de ha ezt kevesellnék, felajánlotta, hogy a szerbek által "compact"-an lakott városokból és helységekből a Szászföldhöz hasonlóan megalakulhasson a Szerb Vajdaság. Ugyan alternatív javaslatainak egy részét nem engedte, hogy Irányi publikálja, de azokat kisebb-nagyobb módosításokkal megismételte Dunai Szövetség címen elhíresült tervezetében 1862-ben.

Ebben felvetette Erdély autonóm állammá válását, de ez esetben is ragaszkodott ahhoz, hogy Magyarországhoz perszonálunióval kapcsolódjon. A tervezethez fűzött "felvilágosításaiban" erről a lehetőségről már nem szólt, miként a szászok és a székelyek autonómiájáról sem, a választást Erdély adminisztratív uniója vagy autonómiája közt állította fel. "Felvilágosításaiban" perszonáluniós kapcsolatot javasolt Horvát-Szlavónország és Magyarország közt is, ha az az önálló államiság útjára lépne. Nem említette a Szerb Vajdaságot sem, hanem a szerbek lakta területekből két új megyét alakított volna ki, akár egybe nem függő területtel, ahol a szerb nyelv politikailag is érvényesülhetett volna. Ugyanakkor e helyen is kijelentette, hogy az "ország territoriális integritása s politikai egysége" át nem léphető határ számára a nemzetiségeknek juttatott engedményekben, s hogy az "országnak nyelvek szerinti feldarabolását s politikai egységének nyelvek szerinti szétszaggatását" elutasítja.^[1693]

Kossuth tehát a föderációt nem az ország föderatív átalakításaként értelmezte, hanem a független Magyarországnak más független államokkal történő államszövetségi kapcsolataként, azaz konföderációként. "Én Magyarországot akarom foederalva látni Szerbiával, Croatiaval, Moldva-Oláh és Lengyel Országgal stb., de Magyarországot foederált az az egymástól független provinciákká felosztva látni: nem."^[1694] Azaz nem tekintette a konföderáció feltételének azt, hogy Magyarországot nemzeti alapon tartományokra bontsák, s érvelését az Egyesült Államok példájával támasztotta alá, mondván ott "egymástól független statusokat" föderáltak, azaz "territoriumokat foederaltak, nem nemzetiségeket, s ép azért nem félhetnek nemzetiségi tekintetben dissolutiotól [felbomlástól]".^[1695] Úgy vélte, hogy Magyarországnak csak akkor van jövője, ha szövetségre lép a szomszédságában élő kisebb nemzetekkel, mert csak ez a szövetség képes megvédeni szabadságukat és függetlenségüket a nagyhatalmak expanzív törekvéseivel szemben, és így biztosítani nemzeti fejlődésüket.^[1696]

A térségben létesítendő konföderációról szintén Teleki tett említést Kossuthnak még 1848 őszén, majd ismét szóba hozta 1849 tavaszán. Kossuth Viddinben többek által is bekapcsolódott a konföderációs tervezgetésekbe, értesült róla Henningsentől, a lengyel emigránsoktól, de tudott a románok terveiről is, később személyesen is tárgyalt velük, s megemlítette a szövetséget Garasaninnak is a szerbekkel történő tárgyalások megindításakor. Élénken foglalkoztatta a kérdés más emigránsokat, főként Telekit, de Vukovicsot és Szemerét is, míg Kossuth 1850 nyarán részletesen ki nem fejtette elképzeléseit, s 1851 tavaszán alkotmánytervében is kitért rá.^[1697]

Kossuth Magyarországot a létesítendő konföderáció centrumának tekintette, amely magába foglalná a cseh, lengyel, román, szerb, szlavon, horvát, dalmát és magyar nemzetiségeket, akiknek "saját históriai terrenumán status existentiáját" biztosítaná. A konföderáció független államok közt létesülne, amelyek egymás területi és önkormányzati függetlenségét nem csorbítanák, így Kossuth határozottan visszautasított minden olyan tervet, ami megbontaná Magyarország területi integritását. A szövetség elsősorban védelmi szövetség lenne és gazdasági közösség, a térséget fenyegető nagyhatalmi, elsősorban orosz törekvések elhárítására, meghatározott közös ügyekkel és azokat kezelő intézményekkel.^[1698]

A konföderációs tervezgetések és tárgyalások 1851 tavaszán szakadtak meg, a magyar emigráció ajánlata nem ment el addig a pontig, ahol a szövetségesként szóba jött nemzeti mozgalmak elvárásai kezdődtek. Kossuth 1862-ben ismét felvállalta a térségben létesítendő konföderáció programját, némileg módosítva korábbi elképzelését. Az államszövetség funkciója és intézményi szervezete nem sokban változott, de már nem ragaszkodott Magyarország centrális szerepéhez, a konföderáció tagjai pedig az integer Magyarország mellett Horvátország, Szerbia, Románia és reményei szerint a Magyarországgal politikai egységben maradt Erdély lett volna. De ekkor is leszögezte, hogy a konföderációban különböző nemzetek, különböző államok szövetkeznek egymással, néhány közös érdek végett, s nem mondanak le "állami personalitásukról".^[1699]

Kossuth politikai gondolkodásában ellentmondás keletkezett a szabadság elve és a nemzeti elv között, nem tudta a két elvet következetesen egyensúlyban tartani. Ezért a hazai nemzetiségek vonatkozásában csökkenteni próbálta a nemzeti elv jelentőségét, eszerint alakította nemzetértelmezését, utasította el területi autonómia igényüket és tagadta következetesen az ország belső föderalizálását, azaz a nemzeti elvet alárendelte a szabadság elvének. A magyarok vonatkozásában viszont a szabadság, az autonómia elvét a nemzeti közösségalakítás erősítésére, hangsúlyozására alkalmazta. E megkülönböztetés indoklásában a históriai joghoz is visszanyúlt, miszerint nemzetként, politikailag, jogilag és területileg is elkülönülő közösségként csak azokat a közösségeket ismerte el, amelyek a történeti múltban is rendelkeztek politikai-területi szervezettséggel. Míg Teleki azt javasolta, hogy a függetlenség kivívásáig tartózkodjanak a politikai intézmények tervezgetésétől, Kossuth nagy gondot fordított azok kialakítására, megtervezésére. Ennek során arra törekedett, hogy meghatározza az egyéni szabadság és a közösségi szabadság köreit, figyelmét elsősorban a politikai részvétel kiterjesztésére, a politikai egyenlőség megteremtésére összpontosította, miközben megpróbálta értelmezni és kiegyensúlyozni a közösségi autonómiák rendszerét és azok egymáshoz fűződő viszonyát.

PÁL JUDIT

Unió vagy "unificaltatás"?

Erdély és Magyarország uniójának kérdése a reformkorban került be a köztudatba. Elsősorban Wesselényi Miklós állította az unió kérdését politikai tevékenysége középpontjába, ebben látva az erdélyi magyarság jövőjét, de egyben Erdély demokratizálódásának és fejlődésének feltételét is. Wesselényi és a reformkori liberális nemzedék az uniót szoros kapcsolatban képzelte el az általános emancipációval és a demokratikus jogok kiterjesztésével. Az 1840-es években a magyar közvéleményben már gyökeret vert az unió gondolata és általános óhajtássá vált. Ennek következményeként 1848 márciusában a forradalmi követelések közé is bekerült, sőt a kolozsvári "Tizenkét pont"-ban egyenesen az első helyen szerepelt az unió.

A 19. század közepére a magyar politika egyik kulcskérdésévé vált az unió, Erdélyben azonban igencsak megosztotta mind a politikusokat, mind a formálódó közvéleményt. Az erdélyi román és szász politikusok túlnyomó többsége ugyanis Erdély autonómiájának fenntartásában látta nemzetiségük megmaradásának és fejlődésének zálogát. Az 1848. évi erdélyi országgyűlésen összecsaptak a nézetek, de elsősorban az országgyűlés összetételének, azaz a magyar többségnek köszönhetően végül is megszavazták az uniót. Ez azonban nem volt hosszas életű; 1849-ben az osztrák adminisztráció ismét visszaállította a forradalom előtti állapotot, súlyosbítva ezt a helyi autonómiák felszámolásával. Az unió ügye ezzel egy időre lekerült a napirendről.

A hatvanas évek olvadása azonban ismét felszínre hozta a gondolatot, hiszen a magyar politikai elit csak 48-as alapokról volt hajlandó tárgyalásokba bocsátkozni. Ennek kapcsán természetes volt, hogy helyreállítják az uniót is. Mivel azonban 1848-49-ben az idő hiánya és a körülmények miatt az unió életbeléptetése következtében felmerülő gyakorlati problémák jó részének megoldására nem született javaslat, most ezen is el kellett gondolkodni. Eötvös József Mikó Imréhez írt levelében az erdélyi állapotokra reflektálva írta: "Erdély állapotjai Magyarországon sokak előtt ismeretlenek, s igen kevés található, ki régi törvényes viszonyaitokat, az egyes osztályok s vidékek érdekeit tisztán fogná fel, s mégis ki tagadhatja, hogy az uniónak állandósága attól függ, hogy annak keresztül vitele, amennyire csak lehet, minden jogi viszonyok és érdekek kímélésével történjék."^[1700]

Jól jellemzi a várakozásokat és félelmeket, de az egyezkedésre való hajlandóságot is a két egykori iskolatárs, George Bariţiu és gr. Wass Samu nyílt levélváltása 1860 őszén. Bariţiu szerint a román nemzet egyetért a célban a magyarral, ami a valóságos szabadság elérését illeti, de az eszközökben különböznek. "A magyar nemzet, úgy látszik, hogy teljes szabadságát csakis a történeti törvényes téren hiszi elérhetőnek", de a románok irtóznak a történeti tértől, majd így folytatta: "Méltóságod előtt nem titok, hogy a román nemzet (értem csak itt Erdélyben), valahányszor az unióról van szó, abban nemzeti lételinek és jövendőjinek legbiztosabb elfojtása módját látja. Hasonló veszélyesnek látja pedig a román mind Magyarországgal való uniót, mind pedig az Unionem trium nationum(!) itt Erdélyben. Az elsőben azt hiszi, hogy a román elem a magyar-szláv-német elemek közepette akármiféle formális garantiák mellett is egy fertály század alatt elfogna fonnyadni s utoljára el is enyészni végképpen. A másodikban pedig ő sohasem látott egyebet, mint a három nemzeteknek permanens conspirátióját ellene. Hogy a magyarországi uniótól románaink irtódznak, az onnan is jön, mert ennek az uniónak tiszta és úgy mondván őszinte definitióját még eddigelé senki se közölte velünk."^[1701] Bariţiu javasolta, hogy az uralkodó hívjon össze egy tanácskozást, amelyre egyenlő számban hívnának meg magyar és román jól képzett, hazafias és szabadságszerető férfiakat. Ennek lenne feladata tisztázni az elképzeléseket Erdély jövőjéről. Itt a magyarok kifejthetnék, hogyan is képzelik el az uniót: "S ha az unió mégis megtörténnék, lesz-é Erdélynek is egy kis külön kormánya és egy »tartományi gyűlése« vagy nem lesz? S hát az unió után micsoda öszveköttetésben (Verband) marad Erdély az Osztrák kormányhoz? Vagy talán félre fog dobatni a Diploma Leopoldinum de 1691 sat. sat.?"^[1702] A fő kérdés tehát, hogy az unió teljes politikai egységet vagy föderalizmust jelent-e. Bariţiu néhány javaslatot is kidolgozott: a románok addig nem hajlandók az unióról tárgyalni, amíg az uralkodó a Diploma Leopoldinumot és más olyan törvényeket vissza nem von, amelyek Erdély különállását szentesítették. Itt tehát mégis a "történeti térre" tévedt, ettől remélte a kérdés elodázását, mivel ekkor még bizton lehetett számítani arra, hogy Bécs ellenezni fogja az uniót. Továbbá kérte, hogy az erdélyi országgyűlésen egy ünnepélyes törvényben vonják vissza mindazon törvényeket, amelyek sértik a románokat, "és ezen nemzet mint az Erdélyi államnak valóságos tagjává ismertessék el". Legyen két hivatalos nyelv: a magyar és a román, mivel a szászok túl kevesen vannak, ezért nem tarthatnak igényt a német hivatalos nyelvre. A hivatalnokok választása bizonyos kulcs szerint történjék, azaz legyenek tekintettel a különböző nemzetiségek és vallások arányos képviseletére. A választásokat pedig egy mérsékelt cenzus alapján rendezzék.^[1703]

Wass Samu válasza némiképp kiábrándult. Bariţiu levelét megmutatta több magyarországi politikusnak is, köztük Deák Ferencnek és Eötvös Józsefnek, akik úgy vélték, hogy lehet egyezkedni, de meglepte őket, hogy "ős constitutionalis alapunk tagadását tegyék a kiegyezkedés főfeltételéül". "Mi óhajtjuk a polgári teljes egyenjogúságot, önök is akarják, de azt a nemzetiségekhez akarják alkalmazni" - írja Wass, ezzel a kérdés lényegére tapintva. Ezzel nem ért egyet, részben mert a nemzetiségek nincsenek elkülönülve egymástól, részben pedig a románok csekély számú értelmiségére hivatkozik. Szerinte az arányos képviselet azt jelentené, hogy egy-egy megyei választmány majdnem azonos lenne a románok papok zsinatával.^[1704]

Az Októberi Diploma kiadása (1860. október 20.) után - amely ismét életbe léptette az egyes történeti országok és tartományok belső önigazgatását - visszaállították a magyar és erdélyi udvari kancelláriát; a kancellár gr. Kemény Ferenc, a Főkormányszék elnöke gr. Mikó Imre lett, mindketten csak ideiglenes jelleggel. Szükségessé vált most a régi törvényhatóságok szervezése, erre a következő évben került sor.

Bécsben a visszaállított udvari kancellária keretében a románok nagyobb befolyást kívántak szerezni. Bár Kemény Ferenc kancellárnak előírták, hogy a kinevezéseknél legyen tekintettel a nemzetiségekre és felekezetekre, ő igyekezett a magyar elem túlsúlyát biztosítani. A négy tanácsos közül egy református magyar, egy katolikus székely, egy evangélikus szász és egy görög katolikus román volt, míg a görög-keleti románok csak egy titkári állást kaptak.^[1705]

A Diplomát és a Februári Pátenst az erdélyi magyarok aggodalommal fogadták. Teleki Domokos a következőképpen írt Vay Miklósnak erről: "A f. h. 20-án kelt pátensek Erdélyről felette felületesen és hiánosan gondoskodnak. Az unio, mely Erdélyre nézve életkérdés s Magyarországra is legnagyobb fontossággal bír, egy meglevő törvény teljesítése helyett a vitatkozások, a nemzeti nyilvánulatok terére van áttéve."^[1706]

Az Erdélyre vonatkozó október 20-i legfelsőbb kézirat előírta a kancellárnak, hogy hívjon össze egy tanácskozmányt a különböző nemzetiségek, vallások és osztályok köréből, ahol javaslatokat dolgoznak ki az alkotmány korszerűsítésére nézve. Ez Erdély mindhárom nemzetisége körében felbolydulást okozott. A szászok kezdetben különböző szintű komiték létrehozását és petíciók szerkesztését látták szükségesnek, végül is komiték helyett a szász egyetem helyreállítását kérvényezték.^[1707] A szászok körében igazában most is megoszlottak a vélemények: az unióbarát csoport szerint a szászoknak jobb, ha a mérsékelt magyarokhoz csatlakoznak, mint Deák és Eötvös, és mindent megtesznek a szász egyetem autonómiájának biztosításáért. A másik tábor szerint az unió 1848-ban nem volt törvényes, veszélyezteti a szász nemzetiséget, és a magyarok úgysem tartanák meg az ígéretüket; a többség tehát továbbra is a "Gesamt-Österreich"-ban reménykedett.^[1708]

Kemény kancellár 1861. február 11-re Gyulafehérvárra hívta össze a várt értekezletet, amelynek feladata az országgyűlés előkészítése és egy választójogi tervezet kidolgozása volt. A románok elégedetlenek voltak a konferencia összetételével, amely még a régi rendi szemléletet tükrözte, kiegészítve persze a románokkal: 8-8 személyiség képviselte a magyarokat, a székelyeket, a szászokat, a románokat és a városokat. Mivel ez utóbbiak szintén magyar, illetve székely többségűek voltak, a magyarok többségben voltak az értekezleten.

Az elsőként felszólaló Haynald Lajos katolikus püspök a magyarok álláspontját fogalmazta meg: ragaszkodnak az unióhoz és a 48-as törvényekhez. Ezért külön erdélyi országgyűlésnek nincs már helye, az erdélyi képviselőket meg kell hívni a magyar országgyűlésbe. Şuluţiu görög katolikus érsek ezzel szemben Erdély autonómiájához ragaszkodott és kifejtette a románok főbb követeléseit: a román nemzet egyenjogúsítását, arányos képviseletet stb. Az unióról legfeljebb ezután lehetne beszélni, de mindenképpen szükséges az erdélyi országgyűlés új alapokon való összehívása. Konrad Schmidt a szászok nevében ugyancsak ragaszkodott az erdélyi országgyűlés összehívásához, amely biztosítaná a nemzetiségek jogait, bár a 48-as törvények egy részét elfogadhatónak tartotta.^[1709] A felek álláspontja tehát élesen eltért egymástól, és meg sem próbáltak valamiféle kompromisszumot keresni. Ahogy az események egyik résztvevője, Ioan Puşcariu kommentálta: Gyulafehérvárra úgy érkeztek, hogy mindhárom félnek meg volt kötve a keze, ezért egyezkedni nem is lehetett. ^[1710] Igazából nem belülről, hanem kívülről várták mindannyian a megoldást.

Az 1861-es megyei képviselőbizottmányi választások sok helyen éles konfliktusokhoz vezettek a magyarok és románok között. A magyarok ragaszkodtak - a magyarországi minta nyomán - a 48-as állapotok restaurálásához, azaz az akkori bizottmányt csak kiegészíteni akarták. A románok ezzel szemben arányos képviseletet szerettek volna. A másik fő vitás kérdés a nyelvhasználat volt. Ezeknek kapcsán több megyében is heves vitákra került sor, így Kolozs, Torda, Alsó-Fehér megyékben és Fogaras vidékén.

Közben 1861 áprilisában összeült a magyar országgyűlés. A felirati vita kapcsán felmerült Erdély ügye is. Lónyay Menyhért beszéde jól érzékelteti a felirati párt álláspontját, de az uniót a határozati párt is éppúgy akarta: "Erdélyre nézve nem szükséges-e megmondanunk egyenesen, határozottan és oly módon, hogy sikere legyen, a létező hatalomnak, miszerént addig szó se lehet a koronázásról, a kötés megújításáról, míg az országgyűlés kiegészítve, azaz az erdélyi választókerületek meghíva nem lesznek?"^[1711]

Erdély kérdésében akkor mindkét párt nagyjából azonos álláspontot képviselt. A határozati párt javaslatában kitértek a történeti előzményekre és visszautasították, hogy az unió 1848-ban törvénytelen módon jött volna létre. Igaz ugyan - érveltek -, hogy az akkori országgyűlés még a régi rendi alapon ült össze, de "éppen ez mutatja népies és testvéries szellemét, mert a kiváltságosok képviselete a népképviseletet az unióval együtt léptette életbe, fényes jeleit adván ez által úgy a szabadság, mint az egyenlőség ott uralkodott elveinek". Továbbá felhívták a figyelmet, hogy a magyarok küzdeni fognak az unió fenntartásáért: "De téves jogfogalom is az, hogy egy rendesen alkotott és szentesített törvény, azért mert egy vagy más érdeknek terhére lenni látszik, már az önkéntes megsemmisülés magvait hordja magában. Ha ez állana, akkor nem lehetne a törvénynek jövője, mert nem létezik oly intézkedés, mely egy nemzetnek minden részét tökéletesen kielégíthesse, s az unio megszüntetésének kimondása már ezen elvnél fogva is lehetetlenné válnék, mert feltéve, de meg nem engedve, hogy a szászokat és románokat kielégítené, a magyarok és székelyek azonban bizonyosan a végletekig készek lennének küzdeni ezen unio fentartásáért."^[1712]

A felirati párt részéről Deák felirati javaslata hasonlóképpen érvel, azaz az akkori országgyűlés törvényességével, hiszen a korábbi magyarországi törvényeket - beleértve a Pragmatica Sanctiót is - a kiváltságos osztály képviselői szavazták meg, de ez nem befolyásolja érvényességüket. Végül Deák feltette a szónoki kérdést: "Nem tudjuk, miképpen veszélyeztethetné az egyesülés Erdély nem magyar ajkú lakosainak nemzetiségi érdekeit. Hiszen ugyanazon törvény, mely az egyesülést megállapította, Erdélyben is felszabadította a népet, kimondotta az egyenjogúságot, a polgári s politikai jogokat a népnek minden osztályaira s nemzetiségére kiterjesztette, s az egyesülésnek legelső következése az volt, hogy azon különbség, mi jogok tekintetében egy részről a magyar, székely és szász nemzet, más részről a román nemzet között előbb fennállott, azonnal meg lőn szüntetve. Mi Erdély nem magyar ajkú lakosainak nemzetiségi érdekeit szintúgy teljes mértékben fogjuk méltányolni, mint a magyarországiakét."^[1713] Szükséges azonban, hogy éppen a nemzetiségi érdekek kérdése fölött ők is jelen legyenek a tanácskozásokon. Erdély a Szent István koronájához tartozik, következésképpen képviselőit meg kell hívni a magyar országgyűlésre.

A magyar liberálisok megígérték általánosságokban a nemzetiségi követelések teljesítését, de az egységes magyar politikai nemzet eszméje határozta meg az engedmények határát. Lónyay naplójában is megtaláljuk azt az általánosan elterjedt véleményt, hogy a nemzetiségeknek az egyéni jogokat meg kell adni, és ha "egyszer urak leszünk saját házunknál", akkor majd hivatalokkal le lehet szerelni az elégedetlenséget, különben is "a magyar nemzet értelmiségi és vagyoni felsőbbsége tért fog mindenütt foglalni, és büszke lesz mindenki arra, ha magát magyarnak nevezheti, ismét úgy, mint a régi jó időkben".^[1714] Az országgyűlés kiküldött egy a nemzetiségi törvényt előkészítő bizottságot is, amelyben a nemzetiségek képviselői is helyet kaptak, ez ki is dolgozott egy széleskörű jogokat biztosító javaslatot, azonban a magyar politikai nemzet fogalmához ebben is ragaszkodtak. A nemzetiségeket ez a javaslat sem elégítette ki, bár végül is az országgyűlést anélkül oszlatták fel, hogy ennek elfogadására sor került volna.

A 48-as állásponton túlmenő elképzeléseket igazában csak az emigrációban fogalmaztak meg. Kossuth különböző terveiről, tárgyalásairól a román vezetőkkel már rengeteget írtak. Kossuth a magyar politikai elit engedményeit túl kevésnek tartotta, és óvott a következményektől. Azzal azonban az emigráció politikusai is tisztában voltak, hogy otthon ezeket a gondolatokat nem fogadnák túlzott lelkesedéssel. Ezt jól mutatja Kossuth Duna-könfederációs tervének fogadtatása is. Még az ennél jóval szerényebb engedményeket sem igazán lehetett elfogadtatni a 48-as jogfolytonosság visszaállításáért küzdő magyar politikai elittel. A külön erdélyi tartománygyűlésről például Teleki László azt írta Kossuthnak - egy Cuzának szóló 1860. évi emlékirat kapcsán -, hogy "erre nincs az erdélyi uraknak nagy kedvük".^[1715]

Az Októberi Diploma tehát nem váltotta be a kezdetben hozzáfűzött reményeket. A magyarok hamarosan passzivitásba vonultak vissza és bojkottálták az 1863-64-ben Nagyszebenben ülésező tartománygyűlést is. A szebeni tartománygyűlés különösen a románok szempontjából hozott néhány fontos törvényt, ezeket később is hivatkozási alapként tekintették: a román nemzet egyenjogúsításáról, a három nyelv - magyar, román, német - egyenjogú hivatali használatáról, a román egyházak egyenjogúsításáról.^[1716] A magyarok nélkül azonban nem volt lehetséges tartós rendezés, ezt érezték a román politikusok is. A konzervatív szász politikusok is úgy tekintettek vissza erre a korszakra, mint a szép eredmények, remények és kilátások korára.^[1717]

Az események alakulását azonban megint csak a külső történések szabták meg. Erdély autonómiája már rég csak illúzió volt. A kormányzat most is saját céljai érdekében "használta fel" a tartományt, csak ez most a magyaroknak kedvezett. 1864 végén megkezdődtek a titkos tárgyalások, amelyek majd a kiegyezéshez vezettek. Deák ekkor is ragaszkodott fent ismertetett álláspontjához. Az egyik kortárs szerint Deák "nem bízott a magyar nemzet erejében kizárólag és feltétlenül; féltette ezt a nemzetiségektől idebent és az európai nemzetközi viszonyoktól és érdekektől odakint".^[1718] 1865 őszén Deák egy nagyobb cikk megírását tervezte Erdélyről, hogy "a remény és aggodalom között hányatott kebleket" megnyugtassa, tisztázza a helyzetet és óvjon a túlzott reményektől és csalódásoktól, illetve irányt mutasson a kérdésben, tekintve a számos valós és valótlan hírt, amely lábrakapott ebben az időben. Az Erdélyről szóló cikktervezetében is a Pragmatica Sanctióból indult ki, erre alapozta érvelését. Az uniót - írta Deák - egy szentesített és eddig meg nem változtatott törvény is kimondja, amelyet Erdély törvényes országgyűlésén fogadtak el. "Ha tehát a Verwirkungstheoria megszűnt, fönn kell állani a jogilag meg nem szűnt s el nem vesztett alkotmánynak." Éppen ezért az erdélyieket meg kell hívni az 1865 végére összehívott magyar országgyűlésre.^[1719] Deák számba vette a románok azon kívánságát is, hogy ismerjék el őket Erdély negyedik nemzetének. Hosszas jogi és történeti fejtegetés során bemutatta a sajátos erdélyi rendszert, amely eltér a magyar alkotmánytól. Kifejtette ez alkalommal is a magyar politikai nemzet tételét, amely ekkor és később is annyi vitát kavart: "Vannak itt is többféle nemzetiségek (ti. Magyarországon), azoknak lehetnek, sőt vannak is nemzetiségi jogos igényeik; de nincs elkülönzött politikai állásuk, nincs kikerekített külön territoriumjok, nincsenek oly jogaik, melyek őket egyenesen és egyedül mint politikailag külön nemzetet illetnék. Itt minden föld Magyarország földe, minden lakos Magyarország polgára, s nemzetiségénél fogva senki nincs gátolva polgári jogainak élvezetében. S valamint e fogalomban »Magyarország« az ország területének minden része bennfoglaltatik, bármily nemzetiségű honpolgárok lakják is azt, úgy e fogalom, »magyar nemzet« nemcsak a magyar ajkúakra van szorítva, hanem az ország minden más ajkú lakosaira egyaránt kiterjed; s valamint a haza érdekében van, és minden polgárnak kötelessége jövendőre is fönntartani e történelmi s közjogi alkotmányos alapon nyugvó politikai egységet, mely nélkül az ország rövid idő alatt szétfoszlanék, úgy másrészről Magyarország azon polgárainak, a politikai értelemben vett magyar nemzet azon tagjainak, kik nem a magyar nemzetiséghez tartoznak, minden valóságos nemzetiségi jogos igényeiket igazság és méltányosság szerint figyelembe venni, s az ország közérdekének kockáztatása nélkül teljesíteni kötelességünk."^[1720] És végül számba vette az eshetőségeket: ha fennmarad a teljes unió, ahogy azt 1848-ban kimondták, akkor a románok követelése alapját veszti, mert a magyar alkotmány nem ismer külön territóriummal bíró "nemzeteket", amúgy pedig minden állampolgár egyenlő. Ha Erdély megőrzi bizonyos fokú különállását, ebben az esetben több forgatókönyv is elképzelhető. Vagy felszámolják a politikai nemzetek rendszerét, és így a kívánság ismét csak tárgytalanná válik, vagy fennmarad a rendszer, ebben az esetben igazságos és méltányos, hogy a románokat is nemzetként ismerjék el. Mindenképpen azonban, bárhogy dől el az unió ügye, Deák leszögezi: "a teljes, tökéletes egyenjogúság az, mit a románoktól sem lehet megtagadni, s minél többet ők sem kívánhatnak".^[1721]

A vita Erdélyben is a kiegyezési tárgyalások megindulása nyomán lángolt fel újra. Az erdélyi magyar elit túlnyomó részének még inkább meggyőződésévé vált, hogy az unió nélkül tarthatatlan a magyarok pozíciója Erdélyben.

1865 nyarán Nádasdy helyett gróf Haller Ferencet nevezték ki erdélyi kancellárrá, és 1865 november 19-re Kolozsvárra új országgyűlést hívtak össze, amelynek egyedüli tárgya az 1848. évi uniós törvény revíziója volt. A szászokat, de különösen a románokat hirtelen jött csapásként érte a fordulat. Az egyik kortárs jellemzése szerint a változások a románok számára olyanok voltak, mint derült égből a villámcsapás, a nagy részük elvesztette a fejét; a helyzetük a hajótöröttekéhez hasonlított, amikor kétségbeesésében mindenki a másik hajába kapaszkodik.^[1722] Ennek következtében is a két román érsek között elmérgesedett a rivalitás, és a románok vallási megosztottsága egyre inkább politikai színezetet is nyert: a görögkeleti Şaguna a politikai aktivizmus, míg Şuluţiu görög katolikus érsek és hívei a passzivizmus taktikája mellett álltak ki. Şuluţiu Balázsfalvára nemzeti kongresszust akart összehívni, Şaguna azonban, aki jobban volt értesülve a kormányzat álláspontjáról, a következő híressé vált szavakkal utasította vissza a felkérést: "flere possem sed iuvare non" (sírni tudok, segíteni nem).^[1723] A görög katolikus tábor erre Şagunát nemzetárulónak kiáltotta ki.

Az országgyűlés összehívása még inkább felélénkítette a vitákat, és több nézet bontakozott ki Erdély jövőjét illetően, még az unió hívei között is. Bár egyértelmű volt, hogy a magyarok egységesen az uniót támogatják, azonban a kolozsvári gyűlés mégsem volt tét nélküli. A románok és szászok ha kevéssé reménykedhettek is abban, hogy az uniót sikerül megakadályozni, de hogy hogyan is történjék az unió az ekkor még senki előtt sem volt világos. Kemény Zsigmond még 1865 nyarán így írt a Pesti Naplóban: "midőn uniót akarunk, nem akarunk unificaltatást, mely ne tűrjön Erdélyben autonomicus életet, ...az erdélyi nemzetiségek sajátos helyzete miatt óvatosan kerülünk minden unificalási irányt".^[1724]

Ez tehát még reményeket nyújthatott a nemzetiségek számára, bár a nemzetiségi - és főképpen a román - politikusok körében az unió merev elutasítása vált szinte "kötelezővé", ez pedig kizárta az egyezkedés, a kompromisszumkeresés útját. A szászok körében most is megoszlottak az álláspontok, akárcsak 48-ban. A szász történetírók véleménye szerint a brassóiak unióbarát álláspontját nagymértékben meghatározták a gazdasági érdekeik, és ezekben az években különösen az erdélyi vasútról folyó vita, amelyik valóságos Érisz almája volt a szászok között. A brassóiak ugyanis a szebeniekkel szemben a Nagyvárad-Kolozsvár-Brassó vonalat támogatták.^[1725]

Az erdélyi magyarok körében most még egységesebb volt az álláspont, mint 1848-ban. A diéta elnöke Kemény Ferenc 1861-ben kancellár volt, de ahogy az egyik román politikus írta, most egészen más ember volt, mint 1861-ben: akkor konzervatívként Erdély autonómiájának híve, most uniópárti, mivel a szebeni diéta a legkonzervatívabb magyarokat is arra a meggyőződésre juttatta, hogy számukra az egyetlen járható út a Magyarországgal való teljes összeolvadás.^[1726]

Ilyen körülmények között ült össze 1865. november 19-én az utolsó erdélyi országgyűlés. Már megnevezése körül is bizonytalanság van, mert abban egységes volt az álláspont, hogy tulajdonképpen egyik nemzetiség sem ismerte el a kolozsvári országgyűlés törvényességét. A magyarok úgy vélték, hogy a 48-as unió továbbra is érvényes, tehát nem lehet külön erdélyi országgyűlést összehívni, ezért ez egy regnikoláris tanácskozásnak tekintendő, amely megerősíti az uniót és utána a képviselők elfoglalhatják jogos helyüket a magyar országgyűlésen. A románok a szebeni diéta folytatását követelték, csak a szászok ingadoztak. A kolozsvári uniós gyűlés végül is a román és a szász képviselők egy részének tiltakozása mellett 166 szavazattal (4 román és 6 szász mellette, 29 román és 26 szász ellene szavazott) elfogadta a Zeyk Károly által beterjesztett indítványt az unió jogszerűségéről. Zeyk megismételte az ismert érveket: a történeti-jogi érvektől egészen az unió gazdasági célszerűségéig. A nemzetiségeket igyekezett megnyugtatni, hogy "jogai, érdekei és igényei az eggyéalakulás részletezésénél illően tekintetbe lesznek véve, s a jogegyenlőség és méltányosság alapján kielégítve úgy, hogy minden honpolgárnak egyenlő joga legyen."^[1727] Şaguna érsek a románok nevében, Jakob Rannicher a szászok nevében különvéleményt csatoltak: a románok a szebeni diéta által meghatározott kedvezőbb cenzus alapján új országgyűlés összehívását sürgették, a szászok pedig a nemzetiségi jogok biztosításától tették függővé az unió elfogadását. Ennek azonban már nem volt gyakorlati jelentősége: 1866. január 10-én megérkezett a királyi leirat, amely "megengedte", hogy az erdélyi képviselők résztvegyenek a pesti országgyűlésen, bár az uniót a különböző nemzetiségek és vallások jogigényeinek kielégítésétől tette formálisan függővé. Ezzel tehát az unió ismét valósággá vált és Erdély történetében egy új fejezet kezdődött.

Erdély uniójára tehát végül is az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés folyományaként és annak egyik feltételeként került sor. A magyar politikai elit számára a 48-as jogalap és az ország területi egységének helyreállítása olyan sarkalatos pontot képezett, amely nélkül nem volt lehetséges a kiegyezés. Az unió kérdésében tehát egységes és határozott álláspontot képviselt a magyar politikai elit, de hogy mi is legyen utána, azaz hogyan integrálják Erdélyt, arra nem volt kész válasz, nem volt kidolgozott elképzelés, és ez még jobban nehezítette az amúgy sem könnyű feladatot. Még egy ideig mintegy "ideiglenes állapot" uralkodott, amelyben legalábbis elvben lehetőség volt a helyi nézetek érvényesülésének is.^[1728]

A történész és publicista Kőváry László a következőképpen foglalta össze az álláspontokat 1867 tavaszán: "Az erdélyi románok semmi uniót, a szászok feltételes uniót, az erdélyi magyarság nagy része feltétlen uniót, a Deák párt a P. Napló-ban uniót, de nem unificatiót, a Tisza-párt nem uniót, hanem teljes beolvadást - kíván." Kőváry véleménye szerint: "Erdély bármily anomal elemekből van is összealkotva, nem lehet tagadni, hogy egy ezredéven át itt az államéletnek bizonyos egyensúlya létezett, mi a kor igényei szerint igen könnyen tovább fejthető az unió alapján; míg ellenben a "teljes beolvasztási elmélet" alkalmazása által Erdélyben az egyensúly felbomlanék, s azon politikai áramlat, mely századunkat elfogta, értjük a nemzetiségi dulakodást, Erdélyt a Királyhágótól a Bucsesdig elöntené."^[1729]

A lavírozás a különböző érdekek között nehéz feladatnak bizonyult. A hatalomra került magyar liberálisok többsége előtt egy központosított nemzetállam ideálja lebegett, ezt azonban nem igazán lehetett összeegyeztetni az erdélyi autonómiák rendszerével. A rendszer mindenképpen elavult volt, a rendi társadalom felszámolásával együtt anakronisztikussá vált, és a gyakorlati közigazgatást is igen megnehezítette. Volt olyan vármegyéje Erdélynek, amely több mint egy tucat darabra tagolódva volt szétszórva, és beékelődve más törvényhatóságok közé. A szászok is rendi kiváltságaik bástyája mögé vonultak vissza, körömszakadtáig ragaszkodva a szász egyetem autonómiájához. A kormány és a magyar politikai elit úgy érezhette, hogy a modernizációt képviseli, amikor a középkori eredetű autonómiák tarka szövevénye helyett az egységes közigazgatás mellett kardoskodott.

Egyelőre azonban a közigazgatás átszervezését elnapolták, a kormány a királyi biztoson és a megyék élére állított új főispánokon keresztül próbálta meg a törvényhatóságokat kézben tartani. Az unióval szemben ellenséges magatartást tanúsító szász ispánt hamarosan leváltották. A csalódott románok 1869 márciusában a politikai passzivizmus mellett döntöttek. Úgy értékelték, hogy a dualizmus egy átmeneti kísérlet, és a kivárásra játszottak.

A magyarok és székelyek lelkesedése mögött is sokféle - sokszor egymással ellentétes - érdek és elvárás húzódott meg. A közigazgatás átszervezése és a központosítás kérdésében köreikben is megoszlottak a vélemények. Nemcsak a szászok ragaszkodtak a régi állapotokhoz, hanem az erdélyi magyar elit egy része is. Magának Péchynek is az volt a vélekedése: "Erdély jól felfogott érdekében az unio fenntartása és állandósítása életkérdéssé vált, elkerülhetetlen szükségesnek tartom, és pedig magának az unio consolidatiójának érdekében, hogy a centralisatio és a közigazgatási unificatio csak annyiban terjesztessék ki Erdélyre, amennyiben azt a törvényhozás és kormányzás egységének, szóval az unio consolidatiójának biztosítása szükségessé és kívánatossá teszi".^[1730] Péchy álláspontját azonban végül is nem fogadta el a kormány, a vitából a centralizált, egységes közigazgatás elve került ki győztesen.

A nemzetiségektől való félelmükben a centralizációt támogatta az erdélyi magyar politikusok többsége is. Ez az álláspont jól megmutatkozott a szász nemzeti egyetem autonómiájának megszüntetése körüli vitákban is. A történész Jakab Elek vázolva a magyarok félelmeit, vonta le a következtetést: a szász autonómia fenntartása ellenkezik a magyar nemzet vitális érdekeivel, első lépés egy föderatív államrendszer felé, "ami rövid időn Magyarország teljes szétrombolására és megsemmisülésére vezetne".^[1731] Ugyanebben a vitában Tisza Kálmán miniszterelnök is felszólalt, feltéve a szónoki kérdést: a nemzetiségek egyenjogúságáról szóló törvényben ő azt olvassa, hogy Magyarországon nincs más politikai nemzet, csak a magyar; hogy állíthatja szembe ezzel bárki "azt a szász politikai nemzetet, amelynek területét nem szabad bolygatni"?^[1732]

A magyarok és a nemzetiségek között tehát két homlokegyenest ellenkező nézet ütközött össze, és a kettő között nem vagy csak nagyon nehezen lehetett volna kompromisszumos megoldást találni. A dilemma lényege: Magyarország egységes nemzetállam legyen-e, ahogy a magyar politikai elit és a közvélemény is kívánta, vagy a nemzetiségek kívánságára alakítsák át föderalista szerkezetté. Az 1868-i évi nemzetiségi törvény a nemzetiségi jogokat az egyéni szabadság és az állampolgári jogegyenlőség elve alapján kívánta megoldani, míg a nemzetiségek ragaszkodtak a kollektív jogokhoz és autonómiához. A központosított állam versus helyi autonómiák vitából végül is az előbbi került ki győztesen, bár ez meglehetősen pürrhuszi győzelemnek bizonyult.

1233. Lásd a Színház című folyóirat 1990. okt. számát és Szőke Annamária, Müllner András, Sasvári Edit, Jákfalvi Magdolna kutatásait. ^[VISSZA]

1234. HAVASRÉTI József, Alternatív regiszterek, Typotex, Budapest, 2006, 106. ^[VISSZA]

1235. Pl. Marvin CARLSON, Performance, Routledge, London, 1996. Vagy magyarul Peter SIEMHANDL, Színháztörténet, Helikon Kiadó, Budapest, 1998. (Ford. SZÁNTÓ Judit.) ^[VISSZA]

1236. Susan SONTAG, Fülbemászó fasizmus, in UŐ, Szaturnusz jegyében, Cartaphilus, Budapest, 2002, 83-118. (LÁZÁR Júlia ford.) ^[VISSZA]

1237. Alfred JARRY, Textes autour d'Ubu roi, in Jarry: Ubu, ed. Noel ARNAUD, Gallimard, Paris, 1978, 307-350. ^[VISSZA]

1238. Artaud Oeuvres, szerk. Évelyne GROSSMAN, Gallimard (Quarto), Paris, 2004, 227-234. ^[VISSZA]

1239. Stefan BRECHT, The Theatre of Vision: Robert Wilson, New York, 1968. ^[VISSZA]

1240. Katharina OTTO-BERNSTEIN, Absolute Wilson. The Biography, Prestel, New York, 2006, 50. ^[VISSZA]

1241. Tom STOPPARD, Cahoot's Macbeth, Faber and Faber, London, 1980. ^[VISSZA]

1242. Brook by Brook. Portrait intime, Arte Video, 2004; Ariane MNOUCHKINE, L'art du présent, Paris, Plon, 2005. és Jacques LECOQ, Le Corps poétique, Paris, Actes Sud-papiers, 1997. ^[VISSZA]

1243. http://www.robertwilson.com és http://www.artpool.hu . ^[VISSZA]

1244. BÓDY Gábor, "Holt színház" - kulturális vákuum, in Végtelen kép. Bódy Gábor írásai, Pesti Szalon, Budapest, 1996, 281. ^[VISSZA]

1246. Fodor Tamás visszaemlékezése, in Felütés, szerk. VÁRSZEGI Tibor, H. n., 1990. 50-63. ^[VISSZA]

1250. Szabad Kezdeményezések Hálózata, mint a szabad demokratikus jogállam szamizdat alapú nyilvánossága 1988-ban azzal a céllal jött létre, hogy elősegítse a különböző független csoportok közötti információcserét. ^[VISSZA]

1251. KOÓS Anna, A nem kívánt hagyaték, Akadémiai Kiadó, Budapest, 2006. ^[VISSZA]

1253. Az eredeti szórólap reprodukciója több helyen is megjelent, például Robert MOTHERWELL Dada Painters and Poets című antológiájában (Belknap Press-Harvard University Press, Cambridge Mass.-London, 1981.) a 182. oldalon. Magyar fordítása az Átváltozások hetedik számának (1996) belső borítóján olvasható. ^[VISSZA]

1254. Vö. Alain JOUFFROY, Picabia, Assouline, Paris, 2002. ^[VISSZA]

1255. Az ő történetét Hans RICHTER foglalja össze: Dada, Art and Anti-Art, Thames and Hudson, London, 1965, 25. ^[VISSZA]

1256. Vö: Tom SANDQUIST, Dada East. The Romanians of Cabaret Voltaire, The MIT Press, Cambridge, Mass.-London, 2006. ^[VISSZA]

1258. Magában a háborúellenességben Kassák nem volt egyedülálló vagy úttörő: közismert Ady, s később Babits fellépése. ^[VISSZA]

1260. ARP-TZARA, Balsam Cartouche (részlet). Forrás: ARP-HUELSENBECK-TZARA, Die Geburt des Dada. Dichtung und Chronik der Gründer, szerk. Peter SCHIFFERLI, Die Arche, Zürich, 1957. ^[VISSZA]

1261. SZŰCS Jenő, A nemzet historikuma és a történelemszemlélet nemzeti látószöge, in UŐ, Nemzet és történelem, Gondolat, Budapest, 1974, 74. ^[VISSZA]

1264. Hugo BALL, Menekülés az időből, 1916. VI. 23. Átváltozások hetedik szám (1996) 18. ^[VISSZA]

1265. Ez a recept "a gyenge szeretetről és a keserű szeretetről" szóló dada manifesztum része, lásd AA úr az antifilozófus. Orpheusz, Budapest, 1992, 54. ^[VISSZA]

1266. SZABÓ Dezső, Keresztelőre, A Tett, 1915, 1. sz., 1-2. ^[VISSZA]

1267. A határozatot KASSÁK idézi: Egy ember élete II, Magvető, Budapest, 1993, 305. ^[VISSZA]

1268. A Ma kiadása, 1922, Bécs. Szerkesztette Moholy Nagy és Kassák. ^[VISSZA]

1269. Vö. Dada in Zürich, szerk. Hans BOLLIGER, Guido MAGNAGUAGNO, Raimund MEYER, Kunsthaus Zürich-Arche Verlag, Züirch, 1995, 17. ^[VISSZA]

1270. KASSÁK LAJOS, Egy ember élete II, 237-241. Kassák abban biztosan téved, hogy a Misralt Münchenbe helyezi. ^[VISSZA]

1271. SZITTYA Emil, Furcsaságok kabinetje (1923), in Dadaista antológia, szerk. BEKE László, Balassi, Budapest, 1998, 261. ^[VISSZA]

1272. SZITTYA, i. m., 263. Kassák az Egy ember életében azt sugallja, hogy Szittya maga is zsidó volt. Egy szembejövő csavargó így szól hozzá: "Ne add a bankot, mintha dzsentri lennél, hiszen már két kilométernyiről láttam, hogy itt jön a Dob utcai hitközség." (I. 282.) Szittya tiltakozik: "Először is utálom a zsidókat általában" (I. 283.) ^[VISSZA]

1275. Még az ötvenes években is részt vett egy európai dada-kiadvány munkálataiban: Dada: Monographie einer Bewegung, szerk. Willy WERKAUF, Marcel JANCO, Hans BOLLIGER, Arthur Niggli, Teufen, 1958. ^[VISSZA]

1276. A nemzetköziségből való visszatérés nehézségeit példázza Szittya Emil festészeti életművének sorsa is. Az 1989-1990-es magyarországi emlékkiállítás után több magyar közgyűjtemény vásárolni kívánt az alkotásokból, de ehhez előbb vissza kellett küldeni az anyagot Párizsba - közben azonban Szittya özvegye is elhunyt, így nem volt, aki átvegye a szállítmányt, illetve teljesítse a kéréseket. Vö. CSAPLÁR Ferenc, A Szittya-ügy, Élet és irodalom, 2006. II. 3., 2. ^[VISSZA]

1277. CORNIFICIUS, A C. Herenniusnak ajánlott rétorika. Latinul és magyarul, ford. ADAMIK Tamás, Akadémiai, Budapest, 1987, 2, XXX, 47. ^[VISSZA]

1278. QUINTILIANUS, Szónoklattana I-II, ford. PRÁCSER Albert, Budapest, 1913, VI, 1. ^[VISSZA]

1279. CICERO, De inventione, 1, 52, 98. ^[VISSZA]

1280. LAUSBERG, Heinrich, Handbuch der Literarischen Rhetorik. Eine Grundlegung der Literaturwissenschaft, Zweite, durch einen Nachtrag vermehrte Auflage, Max Hueber Verlag, München, 1973, 190. ^[VISSZA]

1281. SZABÓ G. Zoltán-SZÖRÉNYI László, Kis magyar retorika, Tankönyvkiadó, Budapest, 1988, 142. ^[VISSZA]

1282. FOUCAULT, Michel, A szavak és a dolgok. A társadalomtudományok archeológiája, Osiris, Budapest, 2000, 9 ^[VISSZA]

1283. ESTERHÁZY Péter, Bevezetés a szépirodalomba, Magvető, Budapest: 1986, 8-12. ^[VISSZA]

1284. Június 16-a és Esterházy vonatkozásában lásd KAPPANYOS András, "Az úgynevezett valóság", Alföld 2002, 6. sz., 74-79. ^[VISSZA]

1285. ESTERHÁZY Péter, Harmonia caelestis, Magvető, Budapest, 2000, 306. ^[VISSZA]

1286. ESTERHÁZY, i. m., 256. ^[VISSZA]

1287. ESTERHÁZY, i. m., 339-340. ^[VISSZA]

1288. ESTERHÁZY, i. m., 39-49. ^[VISSZA]

1289. ESTERHÁZY, i. m., 406. ^[VISSZA]

1290. ESTERHÁZY, i. m., 636. ^[VISSZA]

1291. THOMKA Beáta, Glosszárium, Csokonai, Debrecen, 2003, 52-53. ^[VISSZA]

1292. ESTERHÁZY Péter, Javított kiadás, Magvető, Budapest, 2002, 153. ^[VISSZA]

1293. ESTERHÁZY, i. m., 2002, 156. ^[VISSZA]

1294. SELYEM Zsuzsa, "Egy egyenlet, két ismeretlennel", Pannonhalmi szemle 2000, 3. sz., 85-100. ^[VISSZA]

1295. ESTERHÁZY, Javított kiadás, i. m., 237. ^[VISSZA]

1296. KUKORELLY Endre, Rom, Kalligram, Pozsony, 2006, 167, 168, 169. ^[VISSZA]

1297. KUKORELLY, i. m., 172. ^[VISSZA]

1298. GARACZI László, Mintha élnél. Egy lemúr vallomásai 1, 2., jav. kiad., Jelenkor, Pécs, 1999, 50-51. ^[VISSZA]

1299. TOLNAI Ottó, Költő disznózsírból. Egy rádióinterjú regénye, kérdező PARTI NAGY Lajos, Kalligram, Pozsony, 2004. ^[VISSZA]

1300. CARR, D., Time, Narrative and History, Bloomington, Indiana University Press, 1986, 71. ^[VISSZA]

1301. SINTONEN, T., Etninen identiteetti ja narratiivisuus. Kanadan suomalaiset miehet elämänsä kertojina, Jyväskylä, Kampus kirja,1999, 51-53. ^[VISSZA]

1302. The Hungarians: a Divided Nation, ed. by Stephen BORSODY, New Haven, Yale Center for International and Area Studies, 1988, 134; VIDA Gábor, Mózes Attila próza-világa (avagy a pusztulás fizikája és metafizikája), Kolozsvár 1994, 2 [kézirat]; The Legacies of Communism in Eastern Europe, ed. by Zoltán BARANYI, Ivan VÖLGYES, Baltimore & London, The Johns Hopkins University Press, 1995, 206; CAPELLE-POGĂCEAN, A., A romániai magyar kisebbség új önmeghatározásai 1989 után, Provincia, 2000/5, http://www.provincia.ro/cikk_magyar/c000042.html (letöltés: 2006. 05. 17.); Hungarians of Romania, szerk. Dimitras, P. 2001 http://www.greekhelsinki.gr/ bhr/english/countries/romania/hun_rom.doc (letöltés: 2006. 07. 21); VERES, V., (2004): Ethnic mobility in Romania 2004, http://www.ethnobarometer.org/romania.pdf (letöltés: 2006. 05. 16.) ^[VISSZA]

1303. CAPELLE-POGĂCEAN, 2000. ^[VISSZA]

1304. VIDA 1994, 2. ^[VISSZA]

1305. CAPELLE-POGĂCEAN 2000. ^[VISSZA]

1306. CAPELLE-POGĂCEAN 2000. ^[VISSZA]

1307. KAKASY, J., Mit jelent a magyar, a romániai magyar és a román értelmiségi számára a 'nemzet' 1989 után? (Összehasonlító vázlat), Kisebbségkutatás, 1991. 1. sz. http://www.hhrf.org/kisebbsegkutatas/kk_1999_01/cikk.php?id=37 (letöltés: 2006. 05. 16) ^[VISSZA]

1308. CAPELLE-POGĂCEAN 2000. ^[VISSZA]

1309. FEISCHMIDT, M., A magyar nacionalizmus autenticitás-diskurzusainak szimbolikus térfoglalása Erdélyben, 2005, http://www.mokk.bme.hu/mediatervezo/targyak/kultantropo/feischmidt.doc (letöltés: 2006. 06. 06.) ^[VISSZA]

1310. Az értelmezés szükségessége. Tanulmányok Kertész Imréről, szerk. SCHEIBNER Tamás-SZŰCS Gábor Zoltán, L'Harmattan, Budapest, 2002, 131. ^[VISSZA]

1311. VOIGT Vilmos, Példamutató monográfia, Új Szó, 2002, 11. sz., 7, http://ujszo.com/cimkek/konyvjelzo/2002/11/07/peldamutato-monografia (letöltés: 2006. 06. 07.) ^[VISSZA]

1312. A textualitásba való átfordulásról: Jan ASSMANN, A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrában, Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 1999. ^[VISSZA]

1313. W. J. T. MITCHELL, Birodalmi táj. Tézisek a tájképről, Café Babel, 1999/1., 30. ^[VISSZA]

1314. Alois WOLDAN, Német kölcsönzések mint a cs. és kir. Monarchia kultúrájának univerzáliái, in "Azok a szép? napok". (Tanulmányok a Monarchia irodalmairól), Szeged, 1996, 87. ^[VISSZA]

1315. Boris Groystól idézi: KUKLA Krisztián, A muzeális múzsa története és logikája, Vulgo, 1999/1., 207. ^[VISSZA]

1316. Hans Georg GADAMER, Fenomenológia és dialektika között. Önkritika-kísérlet (1985), Vulgo, 2000/3-5. sz., 6-7. ^[VISSZA]

1317. Martin HEIDEGGER, A műalkotás eredete, in Rejtekutak, Osiris Kiadó, Budapest, 2006, 31. ^[VISSZA]

1319. Dubravka UGREŠIĆ, A jugó mitológia lexikona. (A nosztalgia az agy szubverzív tevékenysége), Magyar Lettre Internationale, 58. sz. ^[VISSZA]

1320. Arthur C. DANTO, Az absztrakt expresszionista kólásüveg, in Hogyan semmizte ki a filozófia a művészetet?, Atlantisz Kiadó, Budapest, 1977, 178. ^[VISSZA]

1322. Wofgang ISER, Az értelmezés világa, Gondolat Kiadó-ELTE Összehasonlító Irodalomtudományi Tanszék, Budapest, 2004, 67. ^[VISSZA]

1323. Danijel MILER, Artefakti i značenje predmeta, Treći program. 2005/ 125-126, 248-273. ^[VISSZA]

1324. CULLER 1975. ^[VISSZA]

1325. GENETTE 1987. ^[VISSZA]

1326. BROOKS 2001, 4-6. ^[VISSZA]

1327. FOSTER 1987, 2-3. ^[VISSZA]

1328. ANHAVA 2004, 15-16. ^[VISSZA]

1329. See BROOKS 2001, 101. ^[VISSZA]

1330. ANHAVA 2004, 110. ^[VISSZA]

1331. BROOKS 2001, 21. ^[VISSZA]

1332. FOSTER 1987, 18. ^[VISSZA]

1333. FOSTER 1987, 7, my italics. ^[VISSZA]

1334. One might call Márai's diaries also 'journals' as there is also more report-like style in these writings. Márai's notes from his last three years of living are especially interesting in this respect since they are both very personal but also poetic and aphoristic which makes them at the same time impersonal and thus paradoxically also something general. On the terminological distinctions, 'diary' versus 'journal', see GANNETT (1992). ^[VISSZA]

1335. See AUSTIN 1962. ^[VISSZA]

1336. LEJEUNE 1989. ^[VISSZA]

1337. At the time, Helga NUORPUU translated two of Márai Novels into Finnish: Vendégjáték Bolzanóban (Casanovan ainoa rakkaus, 1942) and Az Igazi (Sinipunainen nauha, 1944). ^[VISSZA]

1338. KROHN 1944. ^[VISSZA]

1339. ANTAL 1944. ^[VISSZA]

1340. LAUNONEN, 2001. ^[VISSZA]

1341. See LAHDELMA (2001, 2003). ^[VISSZA]

1342. Mietteiden kirja (2003) consists of texts from Márai's shorter prose writings A négy évszak, Ég és föld, and Füveskönyv, selected and translated by Tuomo LAHDELMA. ^[VISSZA]

1343. Kynttilät palavat loppuun is the Finnish translation of A Gyertyák csonkig égnek, translated by Tuomo LAHDELMA. 2001. ^[VISSZA]

1345. See FOKKEMA 1984, 4. ^[VISSZA]

1346. In this, I am of course referring to BARTHES' (1995) famous essay that has strongly affected literary scholarship in the 20^th century. ^[VISSZA]

1347. RICOEUR 1976. ^[VISSZA]

1348. FOKKEMA 1984. ^[VISSZA]

1349. FOKKEMA 1984, 8-9. ^[VISSZA]

1350. RIIKONEN 1989, 158. ^[VISSZA]

1351. Vgl. Pierre BOURDIEU, Das literarische Feld. Die drei Vorgehensweisen, in (hg.) Louis PINTO, Franz SCHULTHEIS, Streifzüge durch das literarische Feld, Konstanz, 1997, 36. ^[VISSZA]

1352. Karl ROSNER (Hg.), Schatten aus dem alten Wien. Erinnerungen von Leopold ROSNER, Berlin, 1910, V. ^[VISSZA]

1353. Vgl. Helmut BARAK, Zwischen Wallishausser und Wiener Verlag: Der Verleger und Buchhändler Leopold Rosner, in: Herbert ZEMAN (Hg.), Jahrbuch des Wiener Goethe-Vereins, Wien, 1990, 57. ^[VISSZA]

1356. Karl ROSNER, Schatten aus dem alten Wien, VI. ^[VISSZA]

1357. Zwischen 9. und 21. 01. 1862 erscheint eine seiner Übersetzungen in dieser Zeitschrift: "Die gute alte Frau", eine Erzählung von Mór JÓKAI. Vgl. Mária RÓZSA, A bécsi Wanderer magyar vonatkozású közleményei, Magyar Könyvszemle 113 (1997), 349-376. ^[VISSZA]

1358. Vgl. BARAK, Zwischen Wallishausser und Wiener Verlag, 59. ^[VISSZA]

1359. Vgl. Johann W. NAGL, Jakob ZEIDLER, Eduard CASTLE, Deutsch-Österreichische Literaturgeschichte, Wien, 1935, 659. ^[VISSZA]

1360. Vgl. Karl ROSNER, Damals. Bilderbuch einer Jugend, Düsseldorf, 1948, 52. ^[VISSZA]

1361. Vgl. Leopold ROSNER, in Karl ROSNER, Schatten aus dem alten Wien, 4-5. ^[VISSZA]

1363. Vgl. Karl ROSNER, Damals, S. 53. ^[VISSZA]

1364. Rosner verlegt auch ein Werk von Eduard Wlassack, der damaligen grauen Eminenz in der Generalintendanz des Hoftheaters, das als die Geschichte des Burgtheaters berühmt wird. Vgl. BARAK, Zwischen Wallishausser und Wiener Verlag, S. 59. ^[VISSZA]

1368. Vgl. BARAK, Zwischen Wallishausser und Wiener Verlag, S. 68. ^[VISSZA]

1369. Vgl. Barbara TUMFART, Wallishaussers Wiener Theater-Repertoire und die österreichische Zensur, Dissertation Universität Wien 2003. ^[VISSZA]

1370. Amália KEREKES, Von den passionierten Hunnenschlachten bis zum Kotgold. Übersetzungspolitik im Pester Lloyd 1900-1914, in: http://www.kakanien.ac.at/beitr/fallstudie/AKerekes2.pdf , 2003. ^[VISSZA]

1371. Vgl. Minna von ALTH, Burgtheater: 1776-1976. Aufführungen und Besetzungen von zweihundert Jahren. 1. Band, Wien 1979. ^[VISSZA]

1372. Vgl. Tiborc FAZEKAS, Bibliographie der in selbständigen Bänden erschienenen Werke der ungarischen Literatur in deutscher Übersetzung (1774-1999), Hamburg 1999. ^[VISSZA]

1373. Vgl. Miklós HOFER, Ferenc KERÉNYI, Bálint MAGYAR, Edit CSÁSZÁR MÁLYUSZNÉ, György SZÉKELY, László VÁMOS, A nemzeti színház 150 éve [150 Jahre des Nationaltheaters], Budapest 1987, S. 244-269. ^[VISSZA]

1375. Vgl. György SZÉKELY, Magyar Színházművészeti Lexikon [Lexikon der ungarischen Theaterkunst], in: https://mek.oszk.hu/02100/02139/html/sz25/127.html . ^[VISSZA]

1376. Pierre BOURDIEU, Die Regeln der Kunst, Genese und Struktur der literarischen Feldes, Übersetzung von Bernd SCHWIBS und Achim RUSSER, Frankfurt am Main 2001, S. 271. ^[VISSZA]

1377. Vgl. Otto OPET, Deutsches Theaterrecht. Unter Berücksichtigung der fremden Rechte, Berlin 1897, S. 149-150, zit. n. Tumfart, Wallishaussers Wiener Theater-Repertoir, S. 40. ^[VISSZA]

1378. Vgl. Rudolf TYROLT, Aus dem Tagebuche eines Wiener Schauspielers 1848-1892. Erinnerungen und Betrachtungen von Dr. Rudolf TYROLT, Wien-Leipzig 1904, S. 209. ^[VISSZA]

1379. Каринти, Фридеш, Извинете, г-н учителю, София, 2003. ^[VISSZA]

1380. Молнар, Ференц, Момчетата от улица "Пал", София, 1998. ^[VISSZA]

1381. Двуликият Янус.: Предизвикателства на прехода в Унгария, София, 2000. ^[VISSZA]

1382. Месьой, Миклош: «Висша школа», София, 2003. ^[VISSZA]

1383. Унгария - история и култура, 2001. ^[VISSZA]

1385. История нa Унгария (Kратък курс). ^[VISSZA]

1386. NAJDENOVA, J. 2000. ^[VISSZA]

1388. Szerkesztette KÓSA László. ^[VISSZA]

1392. Политика, морал, демокрация, София, 2003. ^[VISSZA]

1393. Részletesebben lásd Marcella HUSOVÁ, Slovník překladatelů, Amicus - Revue, 1999, VIII/2, 16-18. ^[VISSZA]

1394. Részletesebben lásd http://www.phil.muni.cz/fil/scf/komplet/tuma.html . ^[VISSZA]

1395. Részletesebben lásd pl. Čeští spisovatelé 19. století, szerk. OTRUBA Mojmír és HOMOLOVÁ Květa, Praha, 1971, 200-202. ^[VISSZA]

1396. Lásd pl. PRAžÁK Richard, Česko-maďarské vztahy, 474., in: KONTLER László, Dějiny Maďarska, Nakladatelství Lidové Noviny, 2001. ^[VISSZA]

1398. Az Egy magyar nábob adaptációjával más tanulmányaimban már részletesen foglalkoztam. Lásd pl. Mladý Čech a blaničtí rytíři Móra Jókaiho (O české literární adaptaci maďarského autora), Amicus Ročenka, 2005/XIII., Praha, 101-115. ^[VISSZA]

1399. Květy, 1869, 26. sz., 203-206; 27. sz., 211-213; 28. sz., 219-220;. 29. sz., 227-230. ^[VISSZA]

1400. Květy, 1869, 26, sz., 204. ^[VISSZA]

1403. Květy, 1869, 29. sz., 228. ^[VISSZA]

1404. Květy, 1869, 29. sz., 230. ^[VISSZA]

1405. Marcella HUSOVÁ, Česká literární myšlení a maďarská realita na sklonku 19. století, Česká literatura, 1992, (40), 574. ^[VISSZA]

1406. W. B. YEATS, How Ferenc Renyi Kept Silent, Hungary, 1848, United Irishman 1903, 12. ^[VISSZA]

1407. KABDEBÓ Tamás, The Hungarian Irish paralell and Arthur Griffith's use of his sources, Maynouth, 1988. ^[VISSZA]

1408. Arthur GRIFFITH, The resurrection in Hungary, a Paralell to Ireland, Dublin, 1904. ^[VISSZA]

1409. BÉNYEI Tamás, Az ártatlan ország, Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 2005, 150. ^[VISSZA]

1410. Alan FURST, Kingdom of Shadows, New York, Random House, 2001. ^[VISSZA]

1411. Tibor FISCHER, Under the Frog, Edinburgh, Polygon, 1992. ^[VISSZA]

1412. SZÉKY János, Hosszú hadjárat, Élet és Irodalom, 49. évf. 9. szám. ^[VISSZA]

1413. Michael ONDATJE, The English Patient, London, Bloomsbury, 1993. ^[VISSZA]

1414. BÉNYEI Tamás, Archívumok. A világirodalom helyei, Alföld, 1999, 2. sz. ^[VISSZA]

1415. Michael ONDATJE, Az angol beteg, Európa Kiadó, Budapest, 1997. 149. ^[VISSZA]

1416. ONDATJE, 1997, i. m., 229. ^[VISSZA]

1417. ONDATJE, 1997, i. m., 300. ^[VISSZA]

1418. Arthur PHILLIPS, Prague, New York, Random House, 2003. ^[VISSZA]

1419. PHILLIPS i. m., 208. ^[VISSZA]

1420. Ennek a kiadványnak az anyaga más tanulmányokhoz is adalékul szolgált (úgy, mint "La Missione 'umanitaria' del Colonnello Romanelli a Budapest nel 1919", az RSU - Rivista di Studi Ungheresi, IV-2005 új sorozatában, "La Sapienza" Egyetem, Róma), továbbá gazdagítják még a szöveget az Archivio dell'Ufficio Storico - Stato Maggiore dell'Esercitoban (a továbbiakban AUSSME) található dokumentumokból nyert információk is, melyek a Commissione Interalleata di Parigi gyűjteményéből lettek összeválogatva (E8 repertorium vagy forrásjegyzék). ^[VISSZA]

1421. G. ROMANELLI, Nell'Ungheria di Béla Kun e durante l'occupazione romena. La mia missione (maggio-novembre 1919), A. Biagini gondozásában, Ufficio Storico - Stato Maggiore dell'Esercito, Roma, 2002. Összehasonlítva az Ufficio Storicóban található iratokkal, teljesen hitelesnek bizonyult az olasz tiszt beszámolója. ^[VISSZA]

1422. A Magyar Tanácsköztársaságról olaszul írt tanulmányok: L. VALIANI, "La Rivoluzione proletaria in Ungheria nel 1918-19" címmel, melyek már korábban kiadásra kerültek a Scritti di Storia. Movimento socialista e democrazia című gyűjteményben, F. MARCOALDI gondozásában, Sugarco, Milano, 1983; aztán P. FORNARO legutóbbi művei, úgymint L'Ungheria dei Consigli e l'Europa danubiana nel primo dopoguerra, Franco Angeli, Milano, 1987 és ugyanattól a szerzőtől Béla Kun, professione rivoluzionario, Rubbettino, Soveria Mannelli (Catanzaro), 1980. ^[VISSZA]

1423. Ebben a történelmi környezetben valósul meg az a "szürrealista jelenet", hogy majdnem egy egész nemzet teljesen különböző társadalmi rétegei a bolsevizmus mellé állnak, mert számukra ez a nemzeti ellenállás utolsó reménye, erről bővebben F. FEJTÕ-M. SERRA, Il passeggero del secolo. Guerre, Rivoluzioni, Europe című művében olvashatunk (Sellerio kiadó, Palermo, 2001, 87.). ^[VISSZA]

1424. ROMANELLI, op. cit. (A. BIAGINI: Történelmi bevezetése), XXI. ^[VISSZA]

1425. Cfr. AUSSME, E8, busta 114 "Trattato del Trianon", fascicolo 4 "Trattato di pace - Atti della C. M. I. di Budapest e azione del Ten.Col. Romanelli - 1920": Ministero degli Esteri Gabinetto részére, Il Ten. Colonnello di S.M. (Pellicelli) részéről - n. 10213 Sp. Prot., 1919. július 10., Párizs, ezzel a melléklettel: a M. le Commissaire du Peuple pour les Affaires Etrangeres, da le Lieutenet [sic] Colonel Chef de la Délégation de Budapest Romanelli (copia), 1919. június 26., Budapest. Romanelli a Kun Bélához intézett feljegyzésében szó szerint ezt írja "Vous serez tenus responsables collectivement et individuellement des susdites violences si elles devraient se verifier". A Romanelli és Kun között váltott jegyzékek (Romanelli, op. cit., 93-104. oldalak) részét képezik annak az anyagnak, melyet Roberto Segre tábornok (a bécsi katonai küldöttség vezetője) küldött az olasz küldöttség főparancsnokának a fegyverszünet alkalmából: ebben található két feljegyzés és két levél, melyeket ennek az ügynek kapcsán váltott Romanelli és maga Segre. Segre tábornok válaszlevelében (június 30. keltezett, aztán hozzácsatolták még az öt iratot) kijelenti, hogy Romanelli cselekedetének megítélése nem lehet más, mint kedvező, "annál is inkább, hogy jót tett a presztizsünknek és az ügyünknek". (AUSSME, E8, 114/4 cit.: "Scambio di note a Budapest", Comando Supremo Segreteria részére, Il Maggio [sic] Generale Capo della Missione Roberto Segre-től - n. 12738 prot. S. M., 1919. június 30., Bécs). ^[VISSZA]

1426. "L'attitude amicale de l'Italie à l'égard de la republique [sic] des conseils hongroise ne me permet pas de supposer que l'Italie pourrait reconnaître comme parties belligérantes des bandes, qui en faveur de la contre-revolution [sic] veulent tuer des femmes et des enfants et assassiner les juifs" : AUSSME, E8, 114/4 cit.: M. le lieutenant-colonel G. Romanelli Chef de la Mission Italienne részére, Bela Kun Commissaire des affaires étrangéres [sic] (copie) részéről, 1919. június 26., Budapest. Befejezésül kifejti az állam szándékát a "d'après leur propres lois et protestant contre toute ingerence [sic] dans les affaire interieures [sic] du pays." folytatását illetően. ^[VISSZA]

1427. AUSSME, E8, 114/4 cit.: M. Kum [sic] Bela Commissaire du Peuple pour les Affaires Etrangeres részére, le Lieutenent [sic] Colonel Chef de la Délégation de Budapest Romanelli (copie) részéről, 1919. június 27., Budapest, ahol az olasz tiszt következtetésképpen megállapítja annak szükségét, hogy "attirer de nouveau toute Votre attentions sur les consequences facheuses [sic] que pourraient avoir pour Vous et les autres Commissaires de Peuple une attitude qui ne fut entiérement[sic] conforme aux désirs et aux espoirs des Gouvernements Alliées et Associées." ^[VISSZA]

1428. Cfr. AUSSME, E8, 114/4 cit.: Capo della Missione Militare Italiana részére, Capo della Missione Militare Tenente Colonnello Romanelli részéről - n. 436 prot., 1919. június 27., Budapest. Ebben a Segrének írt jelentésben (amihez csatolva lett a három feljegyzés másolata), Romanelli rávilágít arra, hogy az általa elindított kezdeményezés halaszthatatlanságára ("a Béccsel folytatott gyér kommunikáció nem tette lehetővé, hogy tanácsot kérjek, mielőtt megtettem volna ezeket a lépéseket") és hangsúlyozza a gyakorlatban elért eredményeket (sok túsz visszanyerte a szabadságát és Olaszország is visszanyerte a magyar nép szimpátiáját). Bécsből küldött válaszában Segre elismerően nyilatkozik a hadműveletről, de megfogalmaz néhány jogi, és formális megoldással kapcsolatos kifogást. ("Azért arról soha ne felejtkezz el, hogy a velünk folytatott kommunikáció hivatalos nyelve minden esetben az olasz"): AUSSME, E8, 114/4 cit.: ("Jegyzékváltás Kun Bélával") Signor Tenente Colonnello Romanelli Delegazione Milit. Italiana Budapest részére, Il Maggior Generale Capo della Missione R. Segre részéről - n. 12723 prot. S.M., 1919. június 30., Bécs. Ezen kívül abban a három táviratban, amiket Segre küldött a főparancsnoknak június 27.-én, 28.-án. és 29.-én (cfr. "Copia di tre telegrammi, inviati dal Generale Segre al Comando Supremo", 2 oldal, melléklet itt: AUSSME, E8, 114/4 cit.: Ministero Esteri Gabinetto részére, Il Tenente Colonnello di S.M. (Pellicelli) részéről - n. 9752 SP., július 4.) határozottan kifogásolták Romanelli tetteinek jóváhagyását, ("Il Ten. Colonnello ROMANELLI ha errato gravemente attribuendo a insorti caratteri belligeranti invece di limitarsi ad insistere ragione di umanità": Vienna 27/6/1919) de méltányolták az angol szövetségesek részéről elért pozitív véleményezését ezügyben. ("Anche Colonnello inglese Cunningham mi ha espresso suo soddisfare": Vienna 28/6/1919). ^[VISSZA]

1429. Egy elemző összefoglalás "Kun Béla hadseregének összetételéről és elhelyezkedéséről július 10-én, amelyet a misszió közölt a fegyverszüneti bizottsággal Bécsben, azzal a kéréssel, hogy tudassák ezt a román hatóságokkal", részletezve a magyar hadtesteket, összetételüket és fegyverzetüket, mint erre személyesen utal fenti emlékirataiban (ROMANELLI, op. cit., 142., 1. feljegyzés). ^[VISSZA]

1430. Romanelli eme új megmozdulásának - melyben közvetlenül javasolja George Clemenceau, a béketárgyalás elnökének közbenjárását - az eredményei többoldalúak. Először is Romanelli megerősítteti tekintélyét a román katonai parancsnokság megítélésében: ahogyan azt az augusztus 5-én Holban tábornoknak küldött kemény hangú levél is mutatja, amelyben szóvá teszi az egyezmények megsértését, mivel Budapesten szállásolták el csapataikat a városon kívüli elszállásolás helyett (AUSSME, E8, busta 116 "Delegazione Italiana", fascicolo 1 "Delegazione Italiana - Relazioni varie - 1919": Comando Supremo - Ufficio Segreteria Roma, Delegazione Italiana per la Pace Parigi részére, Il Maggior Generale Capo della Missione (Segre) részéről, 1919. augusztus 8., Bécs, csatolva: Mr. Le General Holban, Lieutenant colonel Guido Romanelli (copia) részére, 1919. augusztus 5., Budapest, 2 oldal). A következő távirat, amelyet Clemenceau címzett a román kormánynak a bukaresti francia ügyvivőn keresztül, megerősíti az összes kétséget afelől, hogy legitim-e a román katonai hatóságok által a magyar kormányra kényszerített fegyverszünet (AUSSME, E8, 114 cit., fascicolo 5 "Trattato del Trianon e Missione Inter. del plebiscito - 1919": "Resolution" - Segretariato Italiano della Conferenza, Consiglio Supremo degli Alleati - N.D. 25, 1919. augusztus 6., csatolva: "Télégramme adressé au Gouvernement Roumain", G. Clémenceau, 1919. augusztus 6., Párizs). Itt a Legfelsőbb Tanács "tient à déclarer d'une manière catégorique qu'il refuse de reconnaître au Commandant en Chef Roumain, le droit d'imposer aucun armistice sans l'autorisation des Puissances Alliées et Associées". Aztán két további távirat Clemenceau részéről, egy a Budapesti Szövetségi Misszió számára (1919. augusztus 12., amely elővigyázatosságra int bármilyen magyar kormány elismerésében), és a másik a bukaresti kormánynak címezve (1919. augusztus 13.). Ez utóbbi felhívja a román kormányt, hogy járjon közben saját csapatainál és tartsa tiszteletben a Szövetséges Tábornoki Bizottság döntéseit, "amely a Legfelsőbb Tanács által átruházott hatalommal bír" ("Elle n'est pas militairement qualifiée pour donner des ordres directe aux Généraux roumains. - Mais elle est qualifiée pour leur communiquer les vues arrêtées par les Puissances Alliées."): cfr. AUSSME, E8, 114/5 cit.: "Resolution" - Segretariato Italiano della Conferenza, Consiglio Supremo degli Alleati, 1919. augusztus 13., 2 csatolt távirattal. ^[VISSZA]

1431. G. CAROLI, Rapporti militari fra Italia e Romania dal 1918 al 1945. Le carte dell'Ufficio Storico, Stato Maggiore dell'Esercito, Roma, 2000, 52. ^[VISSZA]

1432. Az Olaszországra vonatkozó román kritika Brătianu kormányfő ironikus szavaiban öltött formát, aki képes volt az olasz szándékokat Románia felé "túl plátóinak" nevezni, amelyet "inkább a gondolat, mint az akarat támaszt alá" (CAROLI, op. cit., 52.). ^[VISSZA]

1433. Cfr. ROMANELLI, op. cit. (A. BIAGINI: Történelmi bevezetése), XXIV. ^[VISSZA]

1434. Egy kritikus állásfoglalásért az olasz katonai misszió tevékenységéről, cfr. R. SEGRE, La missione militare italiana per l'armistizio: dicembre 1918 - gennaio 1920, Zanichelli, Bologna, 1928. ^[VISSZA]

1435. Az utóbbi évek hivatalos ünneplései újra ráirányították a figyelmet ennek a jelentős olasz szereplőnek a történetére: mellszobrát visszaállították a híres budapesti Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem katonai intézményébe, 2000. október 30-án. A budapesti kultúrintézetben 2003. október 13-án a tiszteletére rendezett találkozó alkalmával Romanelli személyét úgy emelték ki, mint Giorgio Perlasca "példás elődjét" (Perlasca volt az az olasz, aki a második világháborúban több ezer zsidót mentett meg a holokauszttól), amiért "a budapesti katonai akadémia több mint száz diákját mentette meg a biztos haláltól". ^[VISSZA]

1436. L. VALIANI, Riflessioni vissute su due rivoluzioni, Le Monnier, Firenze, 1989; cfr. ROMANELLI, op. cit., XXIV. ^[VISSZA]

1437. Vö. BOROS Gábor, Európa-etűdök: Descartes, Leibniz, XIV. Lajos, Magyar Tudomány, 2004, 5. sz., 574-575. (A szám nagyobbik része tematikus összeállítás LUDASSY Mária szerkesztésében, Európa fogalma a filozófia történetében címmel.) ^[VISSZA]

1438. "Amit XIV. Lajos Speyerben vétett a német császárokkal szemben, Isten Saint-Denisben torolta meg rajta!" (Victor HUGO, A Rajna. Levelek egy barátomhoz, Gutenberg, Budapest, 1929, II., 103.) ^[VISSZA]

1439. HEGEL, Georg Wilhelm Friedrich, Előadások a világtörténet filozófiájáról, Akadémiai, Budapest, 1966, 772. ^[VISSZA]

1440. MONTESQUIEU, Charles Louis, Európa egységéről, Phönix, Budapest, 1943. 54. ^[VISSZA]

1441. HUGO, Victor, i. m., 318. (Kiemelés tőlem - É. Cs.) - Az I. világháború kitörése előtti években Richard Dehmel német költő jutott ehhez hasonló álláspontra. "Az egyesült Német- és Franciaország az ideális és reális politika szempontjából egész Európát sakkban tarthatná." (Idézi: FÁBRY Zoltán, Thomas Mann párizsi számadó könyve, in Thomas Mann összegyűjtött írásai, 2. köt., 1926-1929. Újságcikkek, tanulmányok, Madách, Bratislava, 1981. 106.) ^[VISSZA]

1443. Vö. ROLLAND, Romain, Jean-Christophe, Magyar Helikon, Budapest, 1962. (A főhős családneve Krafft.) - Hugo és Rolland (formálisan főhőse, Jean-Christophe) ez irányú gondolkodása közeli rokonságának bizonyítására elegendő lesz egyetlen szemelvény is. "Ő, aki a Rajna vidékéről származott, ahol a civilizáció árja egybefolyik, gyermekkorától fogva ösztönösen érezte egyesülésük szükségességét: lángelméjének öntudatlan törekvése egész életében az volt, hogy fenntartsa a két hatalmas szárny egyensúlyát és lendületét. Minél gazdagabb volt germán álmokban, annál nagyobb szükségét érezte a latin szellem világosságának és rendjének. Ezért volt olyan drága neki Franciaország. Itt élvezte azt a jótéteményt, hogy jobban megismerte és megfékezte magát. Itt egészen önmaga lehetett." (1278.) - Rainer Maria Rilke e műről szólván (1913) nem titkolja esztétikai elégedetlenségét, de azt ennek ellenére elismeri, hogy "joggal adták ki Németországban, már csak a terjedelem s az érzemények okán is." (Marie von Thurn und Taxisnak, in Rainer Maria RILKE, Levelek. III. köt., 1912-1914, vál. BÁTHORI Csaba, Új Mandátum, Budapest, 1996. 136.) ^[VISSZA]

1444. NIETZSCHE, Friedrich, A vidám tudomány, Holnap, Budapest, 1997, 288. ^[VISSZA]

1445. SAINT-SIMON, Claude-Henri de, Levél az európai tudósokhoz, in UŐ, válogatott írásai, Gondolat, Budapest, 1963, 221. Úgy gondoljuk, hogy e gondolat előképe föllelhető Pierre Bayle-nál, amikor a 17-18. század fordulója korai francia felvilágosodásának tudós képviselője megálmodta az írók (tkp. minden filozófusok, tudósok, egyáltalán az írástudók) "köztársaságát" (République des Lettres). ^[VISSZA]

1446. HUGO, Victor, i. m., 321. ^[VISSZA]

1447. DOSZTOJEVSZKIJ, Fjodor Mihajlovics, A kamasz, Magyar Helikon, Budapest, 1971, 531. A német származású gondolkodótól - az egyetemesen emberi értelmiség nevében - egyfajta indirekt védekezésként és válaszként is értelmezhetőek Friedrich Nietzsche 1882-ben megjelent szavai. "Röviden szólva tehát jó európaiak vagyunk - és ennél jobban nem tisztelhetnénk meg önmagunkat -, Európa örökösei, az európai szellem évezredeinek gazdag, dúsgazdag és lekötelezett örökösei: mint ilyenek, magunk mögött hagytuk a kereszténységet is, és pontosan azért, mert belőle származunk és őseink olyan keresztények voltak, akik kíméletlen keresztyéni becsületességükben hitükért föláldozták javaikat, vérüket, társadalmi rangjukat és hazájukat is. Mi - ugyanezt tesszük." (A vidám tudomány, 309.) ^[VISSZA]

1448. MÁRAI Sándor, Napló 1984-1989, Helikon, Budapest, 1999, 40. ^[VISSZA]

1449. FÁBRY Zoltán, A pofozott nemzedék, in UŐ, i. m., 411. ^[VISSZA]

1450. ROLLAND, Romain, Napló a háborús évekből 1914-1918. Válogatás, vál. BENEDEK Marcell, Gondolat, Budapest, 1960. 10. - Rolland azonban már a Jean-Christophe 1912-ben megjelent, tizedik könyvében látta a háború előszelét, érezte az összecsapások elkerülhetetlenségét. "Keleten már előcsatározások jelezték a nemzetek nagy háborúját. Egész Európa - Európa, amely tegnap még kétkedő volt és érzéketlen, mint egy kiszáradt erdő - a tűz zsákmánya lett. A harc vágya erőt vett minden lelken. Bármelyik pillanatban kitörhetett a háború. Elfojtották - újjászületett. Táplálta a leghitványabb ürügy is. A világ úgy érezte: kényre-kegyre ki van szolgáltatva egy véletlennek, amely elszabadítja a dulakodást. Várt. A legbékésebb lelkekre is ránehezedett a szükségszerűség értése." (I. m., 1275.) ^[VISSZA]

1451. RILKE, Rainer Maria, Magda von Hattinbergnek, in UŐ, Levelek, IV. köt., 1914-1918, vál. BÁTHORI Csaba, Új Mandátum, Budapest, 1997, 14. - Tökéletesen ide illenek a "győztes" oldalról Paul Valéry szavai is. "Az utolsó háború semmit sem rombolt le inkább, mint az előrelátásba vetet hitet." (VALÉRY, Paul, Európa nagysága és hanyatlása, Egyetemi Nyomda, Budapest, 1945, 14.) ^[VISSZA]

1452. RILKE, Marie von Thurn und Taxisnak, i. m., 89. ^[VISSZA]

1453. HESSE, Hermann, Klingsor utolsó nyara, in UŐ, Gyermeklélek. Klein és Wagner. Klingsor utolsó nyara, Cartafilus, Budapest, 1997, 235. ^[VISSZA]

1454. ZWEIG, Stefan, Makszim Gorkijnak, in UŐ, Levelek barátaimhoz, Gondolat, Budapest, 1988, 181. ^[VISSZA]

1455. REMARQUE, Erich Maria, Nyugaton a helyzet változatlan, Európa, Budapest, 1985, 181. ^[VISSZA]

1456. MANN, Thomas, Naplók, I. köt., 1918-1921, 1933-1939. Válogatás, Európa, Budapest, 1988, 9. ^[VISSZA]

1457. GRAVES, Robert, Isten hozzád, Anglia!, Európa, Budapest, 1979, 289. ^[VISSZA]

1458. GALSWORTHY, John, Válóper, in UŐ, A Forsyte Saga, Európa, Budapest, 1970, II. köt., 65. ^[VISSZA]

1459. BABITS Mihály, Bevezető tanulmány Julien Benda: Az írástudók árulása (Anonymus, Budapest, 1945.) című könyvéhez. ^[VISSZA]

1460. VALÉRY, Paul, Jegyzet "A szellem válságá"-hoz, in UŐ, Változatok, Révai, Budapest, 1931, 51. ^[VISSZA]

1461. ČAPEK, Karel, Északi utazás, in UŐ, Barangolások Európában, Európa-Madách, Budapest-Pozsony, 1973, II. köt., 183. ^[VISSZA]

1462. HUSSERL, Edmund, Az európai emberiség válsága és a filozófia, in UŐ, Válogatott tanulmányai, Gondolat, Budapest, 1972, 329, 366. ^[VISSZA]

1463. BABITS Mihály Összegyűjtött versei, Szépirodalmi, Budapest, 1968, 380. ^[VISSZA]

1464. MÁRAI Sándor, Napló 1945-1957, Akadémiai-Helikon, Budapest, 1990. 299. - Márai közös európai nyelvként negyed századdal később az olaszt javasolta. (Vö. UŐ, Napló 1976-1983, Helikon, Budapest, 2001, 136-137.) ^[VISSZA]

1465. ECO, Umberto, A tökéletes nyelv keresése, Atlantisz, Budapest, 1998, 331. ^[VISSZA]

1466. Vö. GYÁNI Gábor, A polgárosodás történeti problémája, in UŐ, Történészdiskurzusok, L'Harmattan, Budapest, 2002, 99. ^[VISSZA]

1467. SZÉCHENYI István, Hitel, Trattner-Károlyi, Pest, 1830, 115-116. ^[VISSZA]

1468. Széchenyi eme elképzeléseit bővebben tárgyalja: GERGELY András, Széchenyi eszmerendszerének kialakulása, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1972. ^[VISSZA]

1469. SCHLETT István, A magyar politikai gondolkodás története, 2. kötet, A liberalizmus Magyarországon, I. rész, Korona Kiadó, Budapest, 1999, 122-131. ^[VISSZA]

1470. EÖTVÖS József, Szegénység Írlandban, In: UŐ, Reform és hazafiság, I. köt., Magyar Helikon, Budapest, 1978. ^[VISSZA]

1471. A fogalomhoz vö. Andrew C. JÁNOS, The Politics of Backwardness in Hungary 1825-1945, Princeton University Press, Princeton, 1982. ^[VISSZA]

1472. Nemzeti újjászületés. Válogatás Kossuth Lajos írásaiból és beszédeiből, szerk. PAJKOSSY Gábor, Új Mandátum Kiadó, Budapest, 2002, 134-135. ^[VISSZA]

1473. Eric J. HOBSBAWM, A nacionalizmus kétszáz éve. Előadások, Maecenas, Budapest, 1997, 104-129. ^[VISSZA]

1474. Gábor PAJKOSSY, "Liberty and democracy for my country" - Lajos Kossuth, The Hungarian Quarterly, 35 (1994), 144. ^[VISSZA]

1475. PETŐFI Sándor, Összes költeményei, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1972, 1101. ^[VISSZA]

1476. PÉTER László, A nemzeti múlt legendái és tilalomfái, in UŐ, Az Elbától keletre. Tanulmányok a magyar és kelet-európai történelemből, Osiris, Budapest, 1998, 121., 121. ^[VISSZA]

1477. Idézi: VERMES Gábor, Tisza István világnézete, Történelmi Szemle, XLIII, 3-4 (2001), 292. ^[VISSZA]

1478. Ld. GYÁNI Gábor, Történészdiskurzusok, L'Harmattan, Budapest, 2002, 231-261. ^[VISSZA]

1479. Idézi HANÁK Péter, Jászi Oszkár dunai patriotizmusa, Magvető, Budapest, 1985, 71. ^[VISSZA]

1480. Erről bővebben: GYÁNI Gábor, A Habsburg-múlt magyar emlékezete, Élet és Irodalom, 2003. január 24., 6. ^[VISSZA]

1481. A vitát rekonstruálja: GYÁNI Gábor, i. m., (2002), 237-239. ^[VISSZA]

1482. E röviden összefoglalt Közép-Európa elképzelést hosszasan fejtegeti: HANÁK Péter, Ragaszkodás az utópiához, Liget Műhely Alapítvány, Budapest, 1992. ^[VISSZA]

1483. NÉMETH László, Levél Duna-Európáról, in UŐ, A minőség forradalma, Magyar Élet Kiadása, Budapest, 1940. 3. kötet, 172.; UŐ, Magyarság és Európa, in UŐ, Sorskérdések, Magvető-Szépirodalmi, Budapest, 1989, 252-336. ^[VISSZA]

1484. FALUHELYI Ferenc, Páneurópa, Danubia, Pécs, 1928, 20, 40. és 58. ^[VISSZA]

1485. "Az átlagtól a mikrotörténelemig, avagy a léptékváltás problémája. Házasságok Keszthelyen (1750-1849). In: BENDA Gyula, Társadalomtörténeti tanulmányok, Budapest: Osiris, 2006, 515. ^[VISSZA]

1486. BENDA GYULÁNÉ IMRIK Margit, Egy váradi úrilány. Benda Gyuláné Imrik Margit emlékezései, Budapest, Noran, 2006, 174-175. ^[VISSZA]

1487. IMRIK, 32. ^[VISSZA]

1488. IMRIK, 46. ^[VISSZA]

1489. IMRIK, 19, 31. A Rulikovszky út 6. számú házat (ma Armatei Române utca) Sztarill Ferenc 1900-ban építette. ^[VISSZA]

1490. IMRIK, 25. ^[VISSZA]

1491. 1910-ben Magyarországon (Horvát-Szlavónország nélkül) 438 278 férfi tartozott a "köztisztviselő, szabadfoglalkozású értelmiségi" kategóriába. ROMSICS Ignác, Magyarország története a XX. században, 3. jav. és bőv. kiad., Budapest, Osiris, 2001, 52. ^[VISSZA]

1492. "És vajon haladás-e az, ha a nők természetes rendeltetésüktől elvonva szintén hivatalok után futkosnak, s a jellemükkel, érzelmi világukkal, egész nevelésükkel ellentétes verseny útjára terelődnek?" IMRIK Péter, Emlékbeszéd a Szigligeti Társaság fennállásának tizedik évfordulójára, Elhangzott a Szigligeti Társaság jubileumi ülésén, 1902. október 26-án, IMRIK, 114-115. ^[VISSZA]

1493. IMRIK, 20-22. ^[VISSZA]

1494. IMRIK, 10. ^[VISSZA]

1495. IMRIK, 23, 27. ^[VISSZA]

1496. ROMSICS, 56. ^[VISSZA]

1498. IMRIK, 44. ^[VISSZA]

1499. A katonatiszteknek, ha házasodni akartak, pénztőkével kellett rendelkezniük: a kaució azt szolgálta, hogy kamatai a tiszti családnak méltó megélhetést biztosítsanak. Mindhárom Imrik-lány katonatiszthez ment feleségül, s a kauciót - apósa anyagi segítségével - mindegyik esetben Imrik Péter állta. IMRIK, 57. ^[VISSZA]

1500. IMRIK, 59. ^[VISSZA]

1501. IMRIK, 63. ^[VISSZA]

1502. IMRIK, 48. ^[VISSZA]

1503. IMRIK, 44-45. ^[VISSZA]

1504. IMRIK, 64. ^[VISSZA]

1505. IMRIK, 82, 94. ^[VISSZA]

1506. IMRIK, 35. ^[VISSZA]

1507. IMRIK, 64, 69. ^[VISSZA]

1508. IMRIK, 90, 93. ^[VISSZA]

1509. IMRIK, 44. ^[VISSZA]

1510. IMRIK, 45. ^[VISSZA]

1511. IMRIK, 48. ^[VISSZA]

1512. IMRIK, 52. ^[VISSZA]

1513. IMRIK, 47. ^[VISSZA]

1514. JÁSZI Oszkár, A Habsburg-Monarchia felbomlása, Budapest, Gondolat, 1983, 222. ^[VISSZA]

1515. "Magyarországon ... a német nyelvű, osztrák szellemű hadsereg mindvégig az idegen hatalom jelképe maradt, az apák, nagyapák szabadságküzdelmének elfojtója, az ország belső önállóságának csorbítója..." SOMOGYI Éva, Ferenc József, Budapest, Gondolat, 1989, 268. ^[VISSZA]

1516. IMRIK, 50. ^[VISSZA]

1517. SOMOGYI, 267. ^[VISSZA]

1518. IMRIK, 15. ^[VISSZA]

1519. 1. Budapest, 2. Szeged, 3. Szabadka, 4. Debrecen, 5. Pozsony, 6. Temesvár, 7. Kecskemét. GYÁNI Gábor-KÖVÉR György, Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig, 2. jav. kiad., Budapest, Osiris, 2003, 57. ^[VISSZA]

1520. FLEISZ János, Város, társadalom, kultúra. Nagyvárad a 19-20. században. Tanulmányok, Nagyvárad, Sapientia Varadiensis Alapítvány, 2005, 79-81. ^[VISSZA]

1521. "1900-ban 14, míg 1910-ben 16 sajtótermék jelent meg egyidejűleg. ... 1907-ben a városban 11 napilap jelent meg." FLEISZ, 81. ^[VISSZA]

1522. Szerinte a város a 20. század elején Debrecenhez, Pécshez, Temesvárhoz és Aradhoz hasonlóan "részleges regionális központ" volt. FLEISZ, 52., 64. ^[VISSZA]

1523. IMRIK, 62., 64. ^[VISSZA]

1524. Ekkor lett Nagyvárad királyi ítélőtáblai székhely. LAKOS Lajos, Nagy-Várad múltja és jelenjéből. A városi levéltár adatai alapján, Nagyvárad, Ifj. Berger Sámuel Könyvnyomdája, 1904, 286. ^[VISSZA]

1525. "Tudjuk, mert látjuk, hogy Budapest a tőle várható nemzeti feladatokat nem képes teljesíteni, sem kormányzása, sem vegyülete, sem czéljai miatt. ... Ha mégis azt mondják, hogy Budapest az ország szíve, akkor ez az ország szívbajban szenved." IMRIK, 116-117. ^[VISSZA]

1526. JÁSZI, 420. ^[VISSZA]

1527. IMRIK, 39. ^[VISSZA]

1528. A városokban élő németek nem kedvelik ezt a népnevet, amelyet a magyar többség az első, valóban Schwabenből érkezett telepesek után ragasztott rájuk. A fiatalok falun is egyre inkább a német elnevezést részesítik előnyben. ^[VISSZA]

1530. A tematizációkról l. bővebben BINDORFFER 2001. ^[VISSZA]

1531. BINDORFFER 1997. ^[VISSZA]

1532. Vö. SCHÜTZ 1974. ^[VISSZA]

1533. FRIEDMAN 1992: 837. ^[VISSZA]

1534. HUTTERER 1961. ^[VISSZA]

1535. BIBÓ 1986. ^[VISSZA]

1536. BAUSINGER 1991, 4. ^[VISSZA]

1537. Giddenst idézi MORLEY és ROBINS 1996, 457. ^[VISSZA]

1538. CSEPELI 1992. ^[VISSZA]

1539. PUKÁNSZKY 2000, 23-24. A hungarus-tudat kialakulásáról lásd bővebben SEEWANN 2000. ^[VISSZA]

1540. PUKÁNSZKY 2000, 32. ^[VISSZA]

1541. Az anyaország, a német nemzet tragikus következményekkel járó figyelme először a Harmadik Birodalom idején fordult a "dunai svábok felé", akiket, kihagyva kétszáz év történelmi fejlődést, vissza akartak németesíteni. Hogy mennyire nem érezték anyanemzetüknek a svábok Németországot, arra a kitelepítettek keserű megnyilvánulásaiból lehet következtetni. ^[VISSZA]

1542. BELLÉR 1981, 95. ^[VISSZA]

1543. WEBER-KELLERMANN 1986, 117. ^[VISSZA]