Bevezetés

Az 1980-as évtized eleje óta a felsőoktatás a társadalmi, politikai és kutatói érdeklődés középpontjába került minden fejlett országban. A hatvanas években elkezdődött rendkívüli növekedés, a tömegoktatássá válás olyan szintet ért el, amely új helyzetet teremtett. A korábban csak egy szűk elitet érintő kérdések egyszerre össztársadalmi problémává váltak, amelyek kezelése új módszereket, új szemléletet igényel.

A növekvő létszámú, és a releváns kohorsz egyre nagyobb hányadát jelentő hallgatói tömeg heterogénebb, mint a korábbi elitképzés alanyai. Alacsonyabb társadalmi státuszú családi környezetből érkezők is belépnek, akiknek igényei, motivációi, ismeretei eltérőek a felsőoktatásban természetesen továbbra is érdekelt elit gyermekeiétől. A munkaerőpiac egyre összetettebb igényeket támaszt a végzettekkel szemben, hiszen a legkülönbözőbb ágazatok és szektorok foglalkoztatják a nagyszámú diplomást. Éppen nagy létszámuk, valamint a gazdasági recesszió adottságai következtében egyáltalán nem garantált a végzettek elhelyezkedése. A hallgatók igényei ezért fokozottan arra késztetik a felsőoktatást, hogy a munkaerőpiac aktuális és várható követelményeihez alkalmazkodjon, háttérbe szorítva az akadémiai és a hosszú távú gondolkodásból adódó szempontokat.

A növekvő ágazat egyre nagyobb költségvetési terhet jelent, a kormányzatok felelőssége ezáltal fokozódik, különösen akkor, amikor az állami költségvetés egyébként is állandó nehézségekkel küzd. A felsőoktatás a politikai viták középpontjába kerül. Az ágazat átláthatóvá, ellenőrizhetővé tétele elkerülhetetlen feladat. A költségvetési támogatások teljesítmény alapján történő elosztása, az intézmények versenyeztetése, külső források bevonása, általában a piaci játékszabályok bevezetésének kérdése napirendre kerül. Ezek a kormányzati törekvések azonban részben a kutatói szabadsághoz ragaszkodó érdekcsoportok, részben az intézményi bürokrácia ellenállásába ütköznek. Eközben mind az akadémiai világ, mind a kormányzatok hangoztatják, hogy nem szabad csorbát szenvednie a színvonalnak, hiszen annak fenntartása illetve növelése a felsőoktatás számára életfontosságú, és egyben össznemzeti érdek.

Feloldhatatlannak látszó ellentmondás van tehát három egyidőben jelentkező társadalmi igény között: növekvő hallgatói létszám és csökkenő vagy legalábbis nem növekvő költségvetési ráfordítás mellett kellene a minőséget fenntartani, de inkább növelni. Mindez olyan helyzetet teremt, amelyet a felsőoktatás kríziseként fogalmaznak meg.

[...]