Előszó (részlet)

Egész életemben a művelődési otthonokkal foglalkoztam. Valamikor ezekről tanultam, aztán dolgozni is itt kezdtem. Alapos tapasztalatszerzést követően egy szerencsés véletlen folytán a közművelődés országos műhelyébe, a Népművelési intézetbe kerültem, ahol több mint három évtizedig ugyancsak ezekkel törődhettem. Itt a '70-es évek második felétől egy évtizeden át "nyitott ház" néven intézményi tevékenységújító kísérleteket szerveztünk, hogy a művelődési otthon ne az agitáció-propagandát, hanem az embereket szolgálja. Később faluházak építését szorgalmaztunk a semmiből ott, ahol semmi sem volt, csak a közösségi helyet óhajtó helyi akarat. Ezt erősítettük, sikerrel. Mindezek óta, ám különösen a lehetőségeket szabadon kínáló újabb időkben az egyesületi intézményműködtetésben buzgólkodtam. Egyrészt, mert így volt ez valamikor nálunk is, mert az oroszok bejövetele előtt, másrészt, mert ahová nem értek el, vagy ahol helyi kiszolgálóik nem tiltották be működésüket, így is maradt a polgárosodás kezdetétől napjainkig.

De nemcsak a történelmi igazságtétel miatt, és nemcsak nosztalgiából fontos az egyesületi intézményműködtetés, hanem azért is, mert így játékosan lehet megtanulnunk, hogy miképp lehet egymás között békésen együttműködni. A régi jártasság elfelejtődött, szerencsére elmúlt farkas-időkben pedig épp' hogy nem állt módunkban elsajátítani ezt. Egyszerű dolgokra gondolok; például arra, hogy miképpen lehet elviselnünk egymást különféle érdekeket képviselve. Hogy miképp lehet megosztoznunk az intézmény szobáin és termein. Az önkormányzattól a művelődési otthonra kapott pénzen. Az időlegesen jelenlévő szakértő népművelőn. Hogy miképpen lehet pályázatokkal pénzt szerezni a közös mániák finanszírozására. Hogy miképpen kell megbeszélni, hogy abból végül mire mennyit fordítsunk, és hogyan lehet azt a szabályok szerint elkölteni, majd elszámolni vele. Hogyan lehet egyezségre jutnunk tehát, hogy mire mennyi kerüljön. És hogy miképpen kell szolgálni mások érdeklődését vagy érdekeit az általuk vezérelt intézmény programjaival. Hogy hogyan kell óvni a közös vagyont, ha az épület vagy udvar, ha eszköz vagy berendezés. Hogy miképpen kell tárgyalni a finanszírozó önkormányzattal, támogató megyével és régióval, a segítő önkéntesekkel és vállalkozókkal. És különösen egymással, akik mindannyian közösen lennénk felelősek az intézmény működtetéséért. A művelődési otthon ebben az értelemben a demokrácia olyan műhelye, amin kívül csak mindenféle hierarchiákban, azoknak alá- és fölérendelten, jobbára szabályozottan tehetjük a dolgunkat. Rajta kívül alig van hol megtanulni és begyakorolni a másokkal való egyenrangú és szolidáris együttműködést.

[...]