Harmincas faktor
448
Hetvenhárom év
A festmény hölgye
Ami a nyárból itt maradt
Amikor a Budapest-Fonyód sebesvonat tizenhét percet késett
ante
Április
Balaton-part, 1996
Déjà vu
Eperfagylalt
Fészkek helyén
F.liget
Hét sor haiku-témára
Hommage à G. Bell
I. D. Cservjakov unokája írja
Interferencia
Kaposvár anno
Kertedben, utoljára
Kert, kínai költővel
Két tanka
Kossuth 67.
Li-taj Po elkeseredett hangú verse
M. A. imperátor
Már huszonhárom
Meggyfavirágzás 1909
Mioje, buddhista szerzetes verseiből
Móló
Napóra az apátság falán
Napraforgó
Négy haiku
Noli turbare circulos meos
Panta rhei
Sárga és kék
Századvégi töredék
Születésnapomra
Talán megbocsát
Túl
Uáng Uéj költő és remete írja
Üzenetek
Vázlat

Kipihenni a mögötted múltat:
a nyár kellékei körülötted.
Kölcsönkapott nyaraló - szívesség,
hogy itt lehetsz. Egy hétig tied az
izzadságtól foltos nyugágy - te is
hagyhatsz a vásznon diszkrét térképet.
(A lepedőd hazaviszed úgyis.)

Kik évek óta veled, itt vannak
ők is: csak te kophatsz ki közülük -
mint napozópléd fakó mintái.
Védtelen vagy: csak bőröd óvhatod
a napsütéstől. Harmincas faktor -
nap ellen, de nem az érintéstől.

Hirtelen fényben
ponttá szűkülő
pupillák reflexe -
a párnán
verejtékes tarkó ívnyoma -
ahogy nem sokkal
háromnegyed öt
után egy aritmiás
kamra-összehúzódás
még felébresztette.

Emlékszem a nyárra,
mikor az udvaron
jázminillat szunnyadt
a fülledt lombokon.

A tikkadt diófa
foszló árnyékában
tenyérnyi műhely, hol
dolgozott nagyapám.
A varrógépnél ült:
tű meg kopott kréta
pihent az asztalán.

Széles homlokán a
pók-idő szőtt ráncot,
s karjával Atroposz
csontos ökle játszott:
kettesben fércelték
a hetvenhárom év
kanavász-napjait.

Ránctalan arcára a csend
fénye fest mosolybarázdát,
s hajába megfáradt madár
fonja rozsdamart-szín szárnyát.
Ősz. Hórák legszebbje: lombját
elhagyó hűtlen szerető -
csak arcképe posztóján hagy
nyomot az időtlen idő.

   Mint klepszidra jele -
hirtelen csobbanás.
És pupillád  táguló
körében már a horizont.
(Így a napbarnító
semmittevésnek vége hát.)
   Ahogy a vízhez lépsz,
sarkad helyén apró kráter:
magad mögött hagyott
pillanat.
Bár gyermekeid
locspocsát láthatod -
meddig őrzi
lábnyomod a part homokja.

Arca frissen borotválva.
Hüvelyk- s mutatóujja közt
alig szívott Marlboro.
Aztán peronba préselt csikk.
Tizenhét perc késéssel -
kiszámítható mondatok.

Üvegsík vertikumán át
rézsút fény
botorkálta tárgyaim -
gerincemtől kivájt
matracom,
félretaposott
cipőm sarka.
Az íróasztalon
félig írt papírlap
(őrzi kezem mozdulatát).
Üres kávéscsésze -
alján zacc
és száradt cukor keveréke:
váz az elközelgő
hétköznapokhoz.

Betonút. Keskeny
jégrepesztett hasíték.
Szürke medréből
makacs fűszál emeli
klorofill-szín tűhegyét.

És a fák: elszáradt törzsű
     hajdan volt platánok.
Száz évig bírták. Aztán jött a
     századvégi átok:

permet, vegyszer, lassú méreg
     (a látható csoda),
melytől csak a dudva pusztul el -
     majd platánok sora.

Még kétszáz év és mi jövünk.
     Talán méreg sem kell,
ha végleg eltűnik az ózon,
     és nem marad ember,

ki elmondhatná: milyenek
     a tóparti éjek,
s fák törzsén hogy ölelték egymást
     a kambium-évek.

- Mintha már láttam volna...
mondtad bizonytalanul.

Voltam már én is így, bár
felidézni nem tudom,
csak az érzést, - mely együtt
volt érdekes-meglepő:
az egyszer már látott
mégsem-emlékezete.

A váratlan feltűnő
és magát rejtő képek
néha önmagát fojtó
eltitkoló tudata
hol létezhetett mégis -
homlokom ránca mögött:
a ki nem számítható
valóság érzetével.

1.

Negyedik emelet kánikulájában
jóleső hűvössége az eperfagylaltnak.
Itt-ott apró gyümölcsdarabok -
(a reklám hát nem hazudott).
Két kanál közt olvasgatom
leveleit egy lánynak:
vallás és filozófia - életről, halálról.
Róla csak keveset tudhatok:
keresztény - ki meg nem keresztelkedett.

2.

Van ágyam és van asztalom.
Ceruzám és tollam is van -
írhatok is, ha akarom.

van-e lelkiismeretem -

Simone Weil
harmincnégy évesen
halt éhen Angliában.

Itt, hol műanyag a virág
   s freont okádnak a tengerek -
konzervzenét hallgathatunk
   a lustán percegő szú helyett.

Nyírfák s tölgyek törzse: meddő
   Faunus pipaszár lábai,
s fészkek helyén panelek
   aszfaltsima, örök árnyai.

És mégis: egy pinty megbocsát.
   Tétován pattanó ős-szárnya
ólomfüstből húz szalagot
   a kettéhasadt szivárványra.

A tó vize.
Bár néhol fodroktól
zavart - tükörnek
merném mondani.
Nem hittem volna,
hogy az idén
még láthatom, s azt sem:
miként készülődik
a naplemente.
S bár a nap már letűnt,
mégis láthatod:
nehéz lenne most ezt
elmagyaráznom
(egyfajta optikai csalódás,
vagy efféle - azt hiszem).
Ha lenne még időm,
elmagyaráznám néked. -

Hát higgy nekem.

Labdáját dobja -
   a szomszéd füvére
   pattan. A teraszról
        barna kislány fut érte.
   Együtt játszanak:
   drótkerítés hálója
hiába közöttük.

Membrán-hír.
Most éppen hallgatod.
Minden másodperc-impulzus
hallhatatlan kattanás.
Pedig a túloldalon valaki.
Hangszálai rezegnek -
néhány ezer hertzen.

Ismerem sorok közt
megbújó napjaid
fakó álarcait:
Thalia papjai

merev arc mögé
rejtették ezernyi
mosolyú arcukat.
Az égig érsz, de én
látom koturnusod.

Mit üzenjek néked?
mit Rodin titkára
felelt egykoron a
kőtorzó titkára:
változtasd meg élted!

Kottázott hajnal:
a harangtorony öntött
hangja, fészkébe
vont fecskecsivitelés
neuma-ívét metszi.

Fülledt alkony a város felett.
Kisvárosi vasárnap délután,
kimenős cselédlány korzózik
kedvesével a Sétatér utcán.

A templomlépcsőn öreg koldus:
ölében ásít rongyos kalapja.
Benne pár fillér - fröccsre elég -
s talán ettől lesz boldog a napja.

És most, közel száz év után, hol
a fákon por- és korom az árnyék,
Berzsenyi parkjában kettétört
pad a századvégi társasjáték.

Gondoltam, felhívlak.
S az ész ösztönujjai
már a billentyűkön:
nulla-hat körzethívó
háromtizenkilenc. -
Kertedben állnak még
a fák - szirmuk mégis
másnak érik gyümölccsé.
És a kis kerek asztal,
hol oly sokan kóstoltuk
karéját szeretetednek.
Kedd este a La Manche
kikötői vendéglő:
Évi, Nelli s Tamásék...
Tizennégy nap. S a hír. -

Kövek. És fügefa magánya.
Itt vagy mégis mindenütt -
kertedben utoljára.

Kertemben ülök.
Az alkonyattal
szökött a fák
árnyéka. Fölöttem

a Göncölszekér
tört rúddal döcög:
és én forró
teámat szürcsölöm.

Rozoga lámpám
fényében fáradt tücsök
melegszik. Apró
teste ijesztő árnyat
vet a tornác falára.

Cseresznyefámon
csöppnyi madár énekel.
Szégyellem magam:
hajnalban szedtem le az
utolsó szem cseresznyét.

Lehetne évszám,
s jutna eszembe
a kiegyezés -
és a ház,
hol tizenöt évig éltem.

Gyermekkoromban
mikor korán este - nékem
tűnt csak így,
de kilenc körül járhatott -
aludnom kellett,
titokban takaróm alá
csempésztem magam
készítette zseblámpám,
félbehagyott
kedves regényeim.
S ha néha álmomban
visszatért, mit olvastam,
dunyhám alá bújtam:
óvna meg a bajtól.
S most, ha
néha-néha felriadok,
- bár takaróm velem nőtt -
hová bújhatnék az aznap elől?
(Ha el is bújnék, tudom, szégyelleném.)
És hogyan vigasztalnám
lányaim, ha éjente felsírnak?

Li-taj Po elkeseredett hangú verse
(melyben magáról ír)

Kezében borospohár.
Így töltötte az éjszakát.
Betűi összefutnak,
s gyertyáin kettős lángot lát.

Hazaindul. De elébb
elégeti, mit este írt.
Régtől így tesz, hisz tudja:
kevés, ki érti verseit.

Barátja nincs. És most már
verse sem maradt. Köpenyét
borra cserélte. Fázik.
Vállára teríti hát a hajnal ködét.

Lelkében békés hellén volt,
mintsem barbár római,
kit élete múltán istenként
tiszteltek utódai.

Tudta: a világ változás,
az élet csak felfogás dolga.
- Kenyerem ugyan nincs, de
kitartok az értelem mellett - mondta.

És mit még: hogy az emberek
egymásért születtek, hát tűrd meg,
vagy tanítsd őket: hogy csak a test
porlad el - az értelem meg nem szűnhet.

Huszonhárom éve,
hogy hajnali kettőkor.
És az első hajnal:
csak génjeimben éltél.

Tested kachexia-
magánya, zsigereid
közt a korpusz-iszonyat
fájdalmával, túlnan
a van - nincs - itt - és most
limeszén, a valahol
mégis élő, hogyan
csitíthatná el a
szinapszis-rácsok közt
megbújó gyermeket.

Paletta-színek vászna.
Feszített húrjai közt
(kilencszázkilenc körül)
az egyszer volt pillanat:
Meggyfavirágzás.
Csonthéjak szirma alatt
modell-pózban
az a szürkekalapos.
Azóta már csak
Elízium dimenzióban.

Sziklakertemnek
mohos kövei között
eltévedt árnyék
pihen: riadt arcára
öreg tücsök költözött.

            *

A kolostorhoz
vezető hosszú útra
nem társtalanul
indulok: kísérőül
szegődött mellém Buddha.

Part szürke cementjébe
kalligrafált évszám:
'971.
Nem gyermeki írás -
miként mellette
tenyerek  negatívja.
Ki közelebb hajol,
életvonal ívét követheti
(bár az egykori pillanat
nyomon nem érhető).
S e kőnyomat modellje?
Huszonnyolc év után
- feledve fiktív ordast
s Piroskát, -
jut-e eszébe
az egykoron
képlékeny jelen:
mikor tenyere
kontúrját préselte
vízparti perspektívába.

A kerengő  salétrom-falán
rozsdás rúd profilja:
árnyéka vonta percek -
bárha csak óráit láthatod.
Sine solo sileo -
nap nélkül elnémulok.

Éjszakából árnyékát
hajnal teremti, - s kinek
utolsó e feltámadás?
Una vestrum ultima mea -
Percét-napját-havát
sem sejthetem...
Csak az ezredév biztos.
   (Biztosabb, mint a romantikus napfelkelte.)
Arcom hiába rejteném
gótívű tenyerem árkába:
egy közülük nékem az utolsó.

Más ez, mint Van Gogh olaján.
Csak szirmai maradtak
és fej nélküli szára -
kivérzett test.

Így feszül föld
és ég közé
megcsonkult törzsével
hídja és jele
az elvégzett mozdulatnak.

          1.

A patak tükrét
eldobott kavics törte
víz-szilánkra szét.

          2.

Fák tövén moha:
mélyzöld árnyék terepszín-
tücskök otthona.

          3.

A hegy kontúrját
mikrohullámú torony
tűje szúrja át.

          4.

Napóra íve:
a rozsdás rúdhoz láncolt
árny szenvedése.

Homokba rajzolt
körein igazított -
tételét bizonyítván
az addig létezőnek.

Oldalt se pillantva
árnyékát látta
a légiósnak.
Csak vas és test -
nem szemük találkozott.

Kézfogásaink
állandó szorítása -
mégis változunk,
akár a folyó,
melybe kétszer mégse -
csak egymásba léphetünk.

Értenéd? s hogyan
magyaráznám:
teljes-e a zöld
kékje nélkül.
Miként tükör letakart
fénye a vászon résein
átragyog.
És talán nem is
a foncsor-fény -
Hogyan magyaráznám
néked én, aki
(bár próbáltam sokszor)
nem merem -
csak gyávaságom elmondani.

Csapatnyi gyermek a kerítésnél.
A túloldalon öreg parasztasszony:
kezében csorbult pohár. Jéghideg
kútvizet kínál a kirándulóknak.
Persze ingyen. Szeretetből - mintha
mindegyikük az unokája volna.

Ugyan, ki mondaná el neki:
a városban olyan faj él, mely
még a szomszédját sem ismeri.

És vétkeinket is.
Mert nem az Ő szent
nevét skandálta a
sokszájú tömeg.
Mert külön mind
Jézust
kiáltottak -
de együtt
Barabás nevét
üvöltötték.
Külön.
És együtt.
Mert így lett Barabás
a hírhedt fogoly
a megszabadított.
Vétkeinket - talán.

Látom a kezem:
benne színes tű -
hát nem álom ez
(álmaim sosem színesek).
Infúzió -
mozdulatlan
térben fénylő
cseppek:
  kráterbe hulló
másodpercek
monoton zuhanása.
Anyám
hűvös-simogató keze.
  Tudatom
apró reflexe -
megköszönném
(beszélnem nem szabad).
Testem parancsol -
s én engedelmeskedem.

(Csángánból a miniszter
             küldött levelet.
Magas állást kínál. Nem
             ismer: más felett

uralkodni átok,
s a bölcs a gyümölcsöt akarja
és nem a virágot,

a derűs nyugalom
s egy jó barát kedvesebb nékem,
mint bármely hatalom.

Mosolygok. Behunyt szemmel
             nézek a napba.
Meditálok. Én, a bonc:
             Gótama papja.)

Pannoni táj.
Dombjain fák s
bokrok ága:
köztük játéka
a fénynek.
Innen tűnhet
csak így.
Ki útjait járja,
titkait is felfedi -
üzenetét a levélnek:
fonákján erezet -
gyökere a fának.

Túlnan a Mecsek
gúláján tévétorony:
üzenet az ezredvégen.

A nem éppen előkelő
(de lebujnak sem mondható)
kerthelyiségben sörömet
kortyolva jut eszembe egy
lány - bár arcát felidézni
sem tudom - ki letörölné
számról az itt-ott  fennragadt
sörhabot. És talán még ki
se nevetne: csak éppenhogy
elmosolyodna láttamon. -

S én már azon sem bosszankodnék,
hogy a csapos rosszul adta meg
visszajáró forintjaimat.

* Cservjakov - a csinovnyik - Csehov novellájából tűnhet ismerősnek. ^[VISSZA]