Előszó (részlet)

A nyelvészetről mint érdektelen, száraz, dogmatikus tudományról és a nyelvészekről mint e tudományszak szürke, unalmas, vaskalapos képviselőiről divatozó, meglehetősen általános vélekedés ismeretében e sorok írójának igazán álmában sem fordult meg fejében az a szerénytelen gondolat, hogy négy évtized óta elszórtan napvilágot látott dolgozatai, cikkei együttes megjelentetésének igényével kiadói ajtókon kopogtasson. Éppen ezért valóban váratlanul érte az Irodalmi Könyvkiadó vezetőségének az a kitüntető felszólítása, hogy rendezze sajtó alá tanulmányai, cikkei válogatott gyűjteményét.

Nem szerénység vagy álszerénység tartott vissza az önajánlgató lépéstől, és nem az késztetett a felszólítás után sem az ilyen feladat elől való kezdeti húzódozásra. Aki - mint magam - már átlépte "a fiatal kor legfelső határát", a tűnő élet során a halk elismeréstől el nem kényeztetve, de el sem kábítva, lehet annyira kétkedően józan, hogy világosan lássa saját tudományos irodalmi tevékenységének szűkkörűen "szakmai" jellegét. Ezért magam is már a terv felvetődése pillanatában tudton tudtam, hogy a nyelvtudomány körébe tartozó közleményeim tekintélyesebb része tagadhatatlanul merő adatközlés, sőt a többi is jobbadán nyelvészeti részletkérdéseknek adatokban bővelkedő, szakszerű feldolgozása. Éppen az ilyenféle közlemények késztethetik aztán a kívülállót - joggal-jogtalanul - arra a nyelvtudományt és a nyelvészeket illető nem nagyon felemelő vélekedésre, amelyre e sorok kezdő mondata utal. Nyelvtudományi munkásságomban csak az eredetileg is szélesebb körű érdekkeltés célzatával íródott nyelvhelyességi nyelvművelő közlemények azok, amelyek annak idején - talán - valamelyes érdeklődést válthattak és válthatnak esetleg ezután is ki legalább az olyan olvasóban, akinek anyanyelvi igényessége túlterjed a mindennapi nyegle csevegések nyelvi nemtörődömségének szűk korlátain.

Ilyenféle kétségek között hánykódva, némi meggondolatlansággal végül is vállaltam a hívságos feladatot.

[...]

De ha már most, külső ösztökélésre mégis kiléptem a személytelenség homályából, és e válogatás elé vetett néhány sorban mintegy visszanéztem a megtett kutatói útra, az elmondottak után berekesztésként még egy vallomásfélével tartozom. Nyelvjáráskutatás közben volt éppen elég részem a terepmunka izgalmas meglepetésekkel elegyes sok-sok fájdalmában, nélkülözésében, volt részem a forrongó, eleven népi-emberi élet színes mozgalmasságában. Ott és itthon a környezet éber figyelése közben a magamra kényszerített szenvtelenség kíméletlen józanságával álltam a jelen gomolygó életének a magam tudományszakján kívül és azon belül eső jelenségeivel szemben. Életem java része azonban a levéltári elvonultság mozdulatlan, sápadt csendjében telt el. A levéltárakban a múlt népi-emberi életével és belőle különlegesen éppen a nyelv történeti változásaival foglalkozva naponta érintkeztem és érintkezem ma is szellemi síkon a letűnt korok nemzedékeinek végtelen sorával. Mint szeszélyes gyorsasággal kerengő forgószínpad fel- és elvillanó jelenéseinek egyetlen személyből álló, tetszésnyilvánításra nem kényszerülő, néma közönsége, a levéltári kutató a múlttá kövült, emlékezetté merevült, de a látó szem számára újra zajlóvá pezsdülő élet forgatagába lesekedik bele úgy, hogy körötte eltűnik a ma, és a múlt kavargó életének izgalmas, kandi szemlélése közben a szereplő személyek ajkán, tollán elámító, veretes nyelvi gazdagságában suttog, beszél, kiált felé a múlt. Hozzá, neki, ha - "van füle a hallásra".

Immáron több mint négy évtizede e sorok írója is csöndes szemlélődőként így pillant, leskődik, így lát bele a múlt és a ma lüktető, zúgó emberi, nyelvi életébe. S miközben most a kutatás elvonultságában a suhanó, feltartóztathatatlanul iramló napok, évek, évtizedek szépségéről és "gyönyörű unalmá"-ról tesz halk bizonyságot, az elfogódottság zavarában maga érzi, tudja legjobban, hogy e gépkocsin robogó, űrhajón száguldó század embere számára mennyire "avatag" egy ilyen vallomás.

Kolozsvárt, 1968 májusában