« Megjegyzések. Elmélkedések. KEZDŐLAP

Tartalomjegyzék

19. Berendezkedés a meghódított területeken. »

18. A Maros-Körös-köz meghódítása. Megegyezés Maróttal.

Az Árpád hadai által megszállt területeken általában csend és nyugalom uralkodott, csak a Marót országából érkeztek, úgy látszik, hébe-korba nyugtalanító hírek. Legalább arra vall Árpádnak az az elhatározása, hogy ép a fentemlített csepeli ünnepségek és mulatozások keretéből kellett két alvezérét Usubut (Öcsöb) és Veleket (Veleg) a megfelelő haderővel kiragadni, hogy a „kazár” fejedelmet és népét[1] teljes nyugalomra szorítsa. A két vezér „a szigetből megindulván, a homokon átlovagolának s a Tisza vizén a beuldui (böldi) réven áthajózva, a Kouroug (Korógy) vize[2] mellett szállának táborba”. Ide vonult be önként a székelyek egy hada is, akik fiaikat különféle ajándékokkal saját jószántukból túszokul adva, Öcséb serege előtt az első sorban harcoltak Marót ellen.[3]

Az egyesült had Szarvashalomnál kelt át a Kris (Kőrös) folyón és az annak egyik mellékfolyóját képező Tekeru (Tekerő) ér mellett szállt táborba.

Marót ennek hírét véve, „vitézeinek sokaságát Byhor (Bihar) várában hagyván, maga feleségével és leányával szinök elől megfutamodván, az Ygfon erdejében kezde lakozni”.

Öcsöb és Veleg hadával továbbmenve, a Jouzos (Jószás) folyó mentén vonult fel Bihar vára ellen, amelyet, „különféle nemzetekből összegyülekezett vitézek” védelmeztek. Tizenkét napig tartott a két fél között megindult harc, amelynek folyamán „székelyek és magyarok sok embert agyon nyilazának”. Öcsöb és Veleg kézíjaikkal 125 katonát öltek meg, míg Öcsöb vitézei közül csak 20 magyar és 15 székely esett el.

Midőn tizenharmad napon a magyarok és székelyek a vár árkait betöltötték s a hágcsókat a falhoz kezdték rakni, az ellenség a várat kinyitván, mezitláb békéért könyörögve járult követei útján Öcsöb és Veleg színe elé. A megrémült Marót ugyanis azt izentette a magyar hadak vezéreinek, hogy korábbi kevély izenetét megbánva, most legyőzetve és leborulva, egész országát Árpádnak, leányát pedig Zoltán fiának ajánlja fel.

Árpád a békejobbot elfogadta és utasította Öcsöb és Veleg alvezéreit, hogy „lakodalmat tartva, Marótnak fiával egykorú (tehát alig néhány hetes vagy hónapos) leányát fiának, Zultának vegyék nejül, a lakosoknak túszokká tett fiait hozzák magukkal, Marótnak pedig adják át Byhor várát,” ami tényleg meg is történt.[4]


[1] Marót, mint már említettük, aligha volt kazár fejedelem, épúgy országa sem volt Kazárországnak nevezhető (Marczali szerint „az a Marót, ki itt a bihari vezér őse gyanánt szerepel, nem más, mint a krónikák által Szvatopluk atyjának mondott Morout.” Hogy a népek többsége itt kazár lett volna, az szintén vita tárgya lehet. Nincs kizárva, hogy itt is olyasféle, a kazár fenhatóság ellen fellázadt s így az anyaországból kivándorolt törzsekről lehet szó, ahogyan ezt a lebediai események tárgyalásánál volt alkalmunk megemlíteni. Azonban az sincs kizárva, hogy az itt lakó avarok helyett említ Anonymus kazárokat, azokat az „úgynevezett” bizonytalan jelzővel illetvén.)

[2] A Tisza egy mellékere Szentes város határában.

[3] Ezzel szemben Kézai Oroszországban (Rutheniában) csatlakoztatja a székelyeket Árpádhoz mondván: „Remanserant quoque de Hunis virorum tria milia ex prelio Crimildino erepti pro fuge interfugium, qui timentes occidentis nationes, in campo Chigle usque Arpad permanserunt, qui se ibi non Hunos, sed Zaculos vocaverunt. Isti enim Zaculi Hunorum sunt residui, qui dum Hungaros in Pannoniam iterato cognoverunt remeasse, redeuntibus in Ruthenie finibus occurrerunt, insimulque Pannonia conquestata, partem in ea sunt adepti, non tamen in plano Pannonie, sed cum Blackis (a Képes Krónika szerint Vlachis) in montibus confinii sortem habuerunt. Unde Blackis commixti literis eorum uti perhidentur. Isti quidem Zaculi in Grecia Chabam perivisse putaverunt. Unde vulgus adhuc loquitur in communi: Tunc redire debeas, dicunt recedenti, quando Chaba de Grecia revertetur”.

Hasonlóképpen emlékszik meg a Bécsi Képes Krónika is a székelyekről, azzal a különbséggel, hogy Erdélyből mennek eléje Árpádnak Ruthéniába. (Kép. Krón. 10. fej.)

A XV. századbeli Turóczi és a Pozsonyi Krónika szintén említi a székhelyeket. Előbbi e mellett hibásan azt állítja, hogy őseink mindenekelőtt Erdélyt foglalták el s onnan indultak a tulajdonképpeni Magyarország elfoglalására.

Egyébként a székelyek eredetére nézve felette eltérők a vélemények. E kérdéshez az idők folyamán a történettudósok egész légiója szólott hozzá s e helyütt csupán Kállay Ferenc, a nemes székely nemzet eredetéről, 1829, Borovszky Samu, A honfoglalás története, Budapest 1894, Földes János , A székely névről, Lehoczky Tivadar, Ujabb adatok a „székely” név eredeti értelméhez, Obermüller Vilmos, Die Herkunft der Sekler, Orbán Balázs, a székelyek származásáról és intézeményeiről, dr. Sebestyén Gyula, A székelyek neve és eredete, Tagányi Károly, A honfoglalás és Erdély megvilágításául a székely kérdésben, Karácsonyi János, A székelyek eredete és Erdélybe települése, továbbá A székelyek ősei és a székely magyarok, Erdélyi László, több e tárgyra vonatkozó értekezése, Hóman Bálint, A székelyek eredete, Budapest 1921, dr. Szádeczky Lajos, A székelyek története c. művekre utalunk.

A fent idézett, majdnem teljesen egybehangzó régi mondák tartalmát elsőnek 1725. évben Fasching Ferenc jezsuita támadta meg, kijelentvén, hogy egy ily kis néptöredék többszázados fenmaradását merő képtelenségnek tartja. Némely írók nézete szerint a székely név nem is népfajt vagy nemzetet, hanem foglalkozást, egyesek szerint favágót, mások szerint határőrt jelentene. Ismét mások a székelyeket az etelközi magyarok eszegel nevű bolgárfajta szomszédjaitól származtatják. E nézetet vallja többek között Jancsó Benedek is „A székelyek” cimű tört. és néprajzi tanulmányában.

Itt kell megemlékeznünk az úgynevezett Székely vagy Csiki Székely Krónikáról is, melynek hitelességét kivált Szabó Károly erősítgette (lásd Szabó Károly, Kisebb történelmi munkái, I. 214. old.), amely azonban utóbb 1796 táján gyártott tendenciózus koholmánynak bizonyult. Ennélfogva az sem nyert beigazolást, hogy az ős székelyek fejedelmeit rabonbánoknak, illetve rovó-bánoknak nevezték, akik közül Árpád kortársa Zandir-hám lett volna.

Ugyan e krónika szerint a székelyek a germánok által véres csaták után a Fekete-tenger mellékére visszaszorított hunoknak a Keleti-Kárpátok bércein őrszemül és védőrségül visszahagyott maradványai volnának, akik az Erdély túlnyomó többségét képező oláh lakosság mellett a fentemlített bércek mentén már századokkal Árpád bejövetele előtt önálló államot alkottak volna, ahol akkor is megmaradtak, amidőn később a hunok a Fekete-tenger mellől mindjobban kelet felé üzettek s végül végkép letüntek a történelem színpadáról.

Ezzel kapcsolatban itt kell szóvá tennünk a Csaba-mondát is, amelyről, mint a fenti idézetből is kitűnik, Kézai és a Bécsi Képes Krónika is megemlékezik. Csaba Attilának Honorius görög császár leányától, Aladár pedig egy német fejdelemnőtől született fia volt. A két fiú összeveszett apjuk öröksége fölött s az ebből keletkezett harcban a hunok Csaba, a németek és egyéb idegen népek pedig Aladár oldalán állottak. Eleinte Csaba győzött, de aztán az Óbuda környékén vívott és 15 napig tartó sikambriai véres ütközetben teljesen megveretvén, Csaba többi testvéreivel és 15.000 hunnal nagyapjához, Bendekuzhoz, Görögországba menekült, míg népének egy töredéke, mintegy 3000 ember Erdélybe, a Chigle-mezőre, majd onnan az erdélyi havasokba húzódott vissza. Ezek ivadékai volnának a székelyek. Csaba 13 évi görögországi tartózkodás és egyévi viszontagságos utazás után visszatért Scythiába.

[4] AnonymusL–LII. fej.

« Megjegyzések. Elmélkedések. KEZDŐLAP

Tartalomjegyzék

19. Berendezkedés a meghódított területeken. »