« VIII. A délvidéki háborúk. KEZDŐLAP

Tartalomjegyzék

Megjegyzések. Elmélkedések. »

1. Bosnyák–szerb hadjáratok 1358-tól 1367-ig.

Már az előző fejezetben említettük, hogy Lajos királyt a IV. Rudolf osztrák herceggel és IV. Károly német császárral támadt bonyodalmak felette kellemetlenül érintették, mert ő ekkor már végkép el volt határozva, hogy a pápának a boszniai és szerbiai félhitüek megtérítésére vonatkozólag tett igéretét hamarosan beváltja.[1] Az itteni rendcsinálást egyébként nemcsak egyházi és vallási okok, hanem az ország biztonsága és a magyar királyi korona presztizsének emelése is felette kivánatossá tették.

Szerbiában Dusán István halála után[2] annak gyenge fia és utóda V. Uros (1335–1367), amellett, hogy az ország egyes részei fölött zsarnokoskodó és minél nagyobb hatalomra és önállóságra törekvő alárendeltjeinek zabolátlanságát megfékezni nem tudta, Magyarország fenhatóságát sem akarta elismerni, miért is Lajos király 1358-ban, miután szárazföldi hadainak legnagyobb része akkor Romagnában volt elfoglalva,[3] a dalmát városoktól szerzett és általuk felszerelt flottát küldötte a szerbek által elfoglalva tartott albán partok felé, de hogy az ott mit végzett, arról adataim nincsenek. Erről a flottaküldésről is csak közvetve van tudomásunk Csúzi János Horvát- és Dalmátország bánjának Kninből 1358 október 6-án a velencei kormányzótanácshoz intézett leveléből, amelyben Csúzi tudomására hozza a signoriának, hogy a Szerbia cárjával háborúban álló magyar király néhány hajót szándékozik a Szerbia által elfoglalt macedóniai (vagyis a mostani albán) partokra küldeni és kéri, hogy a velencei gályák ezeket a hajókat útjokban ne gátolják.[4] Majdnem bizonyos, hogy Lajos király háborúskodása nemcsak ebből a hajóküldésből állott, hanem hogy egyidejűleg szárazföldi csapatok is átlépték Szerbia határát, de ezek műveleteiről egyáltalában semmi feljegyzés sem maradt ránk.

Ugyancsak kellemetlenek voltak a viszonyok ezidőtájt Boszniában is, ahol a bogumilok, vagy patarenusok szektája feltartóztathatatlanul és rohamosan hódított tért a kereszténység rovására. Amig Lajos király apósa, Kotromanovics István volt Bosznia bánja, addig ott még türhetőek voltak a viszonyok, mivel ő amellett, hogy országában rendet és fegyelmet tartott, egyszersmind magától érthetőleg magyarbarát politikát is folytatott. Neki fiugyermeke nem lévén, a báni méltóságban őt 1353-ban bekövetkezett halála után, testvérének fia, Tvartko István[5] követte, aki még kiskorú lévén, helyette anyja, Subič György leánya, Ilona ragadta magához a kormány gyeplőjét, aki mindjárt azzal mutatta ki ellenséges indulatát Magyarországgal szemben, hogy Halma (Chelm, Hum, Zahumlje) várát és területét, vagyis a Narentától Raguzáig terjedő, utóbb Hercegovina név alatt ismeretes földterületet, amelyet Kotromanovics István a szerbektől elfoglalt és leányának Erzsébet magyar királynénak, Lajos király feleségének hozományul adott, visszatartotta. Ezt az ügyet még sikerült valahogyan békésen elintézni, amennyiben a bán, illetve anyja utóbb mégis kiadta a halmai területet, aminek ellenében Lajos király Tvartkót és öccsét Vukot (a. m. Farkas) megerősítette Bosznia és Ozora birtokában és báni méltóságában,[6] de annál több bajt és kellemetlenséget okoztak a vallással kapcsolatos ügyek. Tvartko ugyanis, ha nem is katholikus, de legalább a pápa fenhatóságát elismerő görög egyesült vallás követője volt. Ezért ellenségei, a görög nem egyesültek és a patarénusok gyenge uralmát nyomban felhasználták zavarok és lázadások szítására. Az elégületlenek élére az Ozorai bánság ura, a Kotromanovicsok nemzetségéhez tartozó Klussics Pál és Miroszláv természetes fia, Dabisia állottak.

Hogy úgy az itteni, mint a szerbiai egyenetlenségeket és lázongásokat elfojtsa és mindkét helyen a magyar fenhatóság elismerését kivívja, Lajos király 1359-ben jókora sereget állított talpra, mely Uj-Szlavoniában felvonulván, annak egy részét Kont Miklós nádor és Fraknói Miklós esztergomi érsek vezérlete alatt Boszniába küldötte, hogy a Tvartko István bán ellen fellázadt urakat megfékezze, a másikkal pedig ő maga Szerbiába vonult be, hogy ott Urossal leszámoljon.[7]

A Kont Miklós vezette sereg Tvartko hadával egyesülve, az Ozorai bánságba betörve, ott a lázadók csapatjait megverte és Klussicsot társaival együtt foglyul ejtvén, fogságba vetette; a főbbek közül csak Dabisiának sikerült Ragusába elmenekülnie.[8] Ezekután az Ozorai bánság Tvartkonak átadatván, a sereg tovább folytatta hadműveleteit a lázadók ama része ellen, mely a Sói bánságon át a Drina mentére Szrebernik, vagyis Zvornik felé húzódott vissza, ahol a nádor serege oly szívós ellenállásra talált, hogy a várat ismételt megrohamozás dacára sem sikerült bevenni, sőt nagy veszteséggel visszavonulni is kényszerült.[9]

Ellenben a király serege, hogy hol, azt nem tudni, döntő győzelmet aratott Uros hada fölött, minek folytán utóbbi nemcsak készségesen elismerte Lajos király fenhatóságát, hanem mindazon területrészeket, amelyeket annakidején Dusán István elfoglalt volt, vagyis a Szerémséget, Belgrádot és a Macsói bánság egy részét, újból Magyarországnak adta át.

Ezek után Lajos király Garai Miklóst, macsói báni méltóságába visszahelyezvén, ő maga is Zvornik felé vett irányt, amelynek őrsége a király közeledésének hírére önként megadta magát.

Most aztán Lajos király hozzálátott részben szép szerivel, részben kényszereszközökkel a lakosság katholizálásához, ami színleg szép eredményekkel is járt, de alig hogy Lajos király és serege kitette lábát Szerbiából és Boszniából, ott a régi szokásaihoz ragaszkodó nép még nagyobb fanatizmussal kezdte kényszerűségből elhagyott vallását újból kultiválni és régi jogaiba visszaállítani. A vallását féltő néppel szemben alkalmazott kényszereszközök egyúttal azt is eredményezték, hogy ez, amikor csak szerét tehette, hol nyiltan, hol titokban, mindig újból és újból fellázadt a fokozatosan mindig gyülöletesebbé vált magyar fönhatóság ellen.[10] Ebből úgyszólván évről évre megújuló kisebb hadjáratok keletkeztek, amelyek a szerbekkel szemben egészen 1363-ig elhúzódtak, amidőn Uros erőlködéseinek hasztalanságáról meggyőződvén, a további ellenállással végkép felhagyott.

Boszniában az erőszakos térítés ügye szintén állandó forrongásban tartotta a kedélyeket. Tvartko István bán öccse, Vuk, az ifjabb bán, a hatalmat teljesen magához akarván ragadni, mindenekelőtt a római katholikus vallásra tért át és azután nagyszámú hiveivel fellázadt bátyja, Tvartko, az idősebb bán ellen, de 1364-ben megveretvén, Lajos király udvarába szökött, ahol bár terveit és magatartását nem helyeselték, menedéket talált. Vuk azonban nem nyugodott; bátyját V. Orbán pápánál is bevádolta azzal, hogy ő a félhitűek és eretnekek legfőbb pártfogója, amire a szentszék Lajos király figyelmét is felhívta, de utóbbi úgylátszik mégis inkább Tvartkot pártolta, aminek legjobb bizonyítéka, hogy nem volt kifogása az ellen, hogy Tvartko magát 1376-ban Milcsevoban Szent Száva sírjánál királlyá koronáztassa, s mint ilyen Szerbia, Bosznia, a tengermellék és a nyugati tartományok királya címét vegye fel, de emellett továbbra is hűbérese maradt Lajos királynak.[11]


[1] Lásd a 109. oldalon.

[2] Lásd a 103. oldalon.

[3] Lásd a 126. oldalon.

[4] Anjouk. dipl. Eml. II., 393. sz. – Copia dei Commemor. VI., 56.

[5] Tulajdonképpen Tvrtko; csak a mássalhangzók torlódását nem szerető magyar nyelv csinált belőle Tvartkot, mihez képest a magyar történetírók is következetesen így írják nevét.

[6] Kukuljevič, Arkiv za povestnicu Jugoslavensku, II., 35.

[7] Corpus Juris Hung. I., 165.

[8] Du Fresne, Illyr. Vet. et Nov., 129.

[9] Küküllei esperes, Thuróczynál III., 33.: „…Ad terram Bozne, similiter regiae coronae subjectam, ad conterendam proterviam quorundam rebellantium, magnificum virum, Nicolaum Konth, Palatinum regni sui, et venerabilem in Christo patrem dominium Nicolaum Archiepiscopum Strigoniensem, cum quibusdam aliis baronibus et militibus regni sui, cum magno exercitu destinavit. Qui intrantes, castrum Zrenck (sc. Debernek) absederunt; sed minime capere potuerunt, ac cum magno damno personarum et rerum discesserunt.“

[10] Farlatus, Illyr. Sacr. IV., 61.

[11] Farlatus, Illyric. Sacr. IV., 65. – Du Fresne, Illyric. vetus et novum, 120. – Copia dei Commemor, VII/1., 245.

« VIII. A délvidéki háborúk. KEZDŐLAP

Tartalomjegyzék

Megjegyzések. Elmélkedések. »