« VIII. A bujdosók küzdelmei 1672-től 1678-ig. KEZDŐLAP

Tartalomjegyzék

Megjegyzések, elmélkedések. »

a) A bujdosók első támadása 1672-ben.

XVI/8. számú melléklet.

Az elrendelt és végrehajtott kivégzésekkel, szigorú fogságbüntetésekkel és vagyonelkobzásokkal a bécsi körök még mindig nem tekintették befejezettnek Magyarország és a magyarság megaláztatását. Miután az elnyomott lázadás részesei jobbára protestánsok voltak, ez alkalmul szolgált az udvarnak, hogy rossz tanácsadóira hallgatva, a protestáns vallásfelekezetek ellen újra írtó háborút indítson, ami azzal vette kezdetét, hogy a protestáns templomokat és iskolákat bezáratta, és azok papjait és tanszemélyzetét a leglelketlenebb módon üldözni kezdte. Azonkívül az országra törvénytelen módon elviselhetetlen adókat vetett ki s amellett az országban a nép verejtékén élősködő idegen zsoldos katonaságot folyton szaporította. Mindezek a tények lassanként a kétségbeesésig fokozták a magyarok s főleg a legjobban üldözött protestánsok kedélyállapotát, minek hatása alatt mindenki, aki csak szerét tehette, menekülni igyekezett. Még nagyobb arányokban megindult tehát a futás Erdély és a török megszállt területek felé, „s – írja Acsády id. m. VII, 306. old. – Huszt, illetve egészen Mármaros, Kővár, Debrecen, de egyes bihari községek is megteltek menekültekkel, bujdosókkal… Az adóprés lelketlen működése s a vallásüldözés kegyetlenségei viszont a legalsóbb rétegeket, a szegény nemességet s a jobbágyok tömegeit hozták mozgásba. Az ő helyzetük szinte tűrhetetlenné vált s körükből valóságos kis népvándorlás indult meg, úgy hogy különböző helyeken szétszórva 1672 elején már sok ezerre ment a bujdosók száma.[1] Társadalmi állásuk szerint csoportosultak a száműzetésben is. Az urak és nemesek közül sokaknak Erdélyben rokonságuk, másoknak meg jószágaik voltak, minek következtében kevésbbé érezték a hontalanság kenyerének keserűségét. Töméntelen volt az elűzött pap és tanító, kik főleg Debrecenben húzták meg magukat. Ők már ínségbe jutottak, mert a város nem bírta mindnyájukat kellően eltartani. Apaffyhoz fordultak tehát támogatásért s a fejedelem megtett, amit tehetett.” Csakhogy az ő keze is meg volt kötve a porta által. Már 1670 nyarán a fejedelem az udvarhoz fordult a bujdosók érdekében, de ez nem sokat használt. A portánál se tudott sokat elérni, mert Köprülizáde Achmed nagyvezír a magyarok esküdt ellensége volt és mivel a portán ez időben a császári befolyás uralkodott.[2]

Mindazonáltal a bujdosók nem akarták elhinni, hogy a török nem hajlandó őket megsegíteni. Ezért azok megbízásából Petróczy (vagy Petrőczy) István, Szepessy Pál és Radics András elmentek a nagyvezírhez, aki júniusban fogadta őket. „Keservesen panaszolták el neki, hogy a magyar nemesség egy része börtönben sínylődik, a másikat a német katonák fegyvere némítja el, míg a meggyilkoltak sírjaikban hevernek. Élők és halottak – mondották – egyaránt rimánkodva kérik a portát, segítse meg a magyarokat. A követek 50.000 tallér évi adót s 18.000 fegyverest igértek, ha a szultán oltalmába veszi az országot. A nagyvezír biztatta s a tárgyalások folytatása iránt a budai pasához utasította őket. Reménnyel, bizalommal eltelve siettek haza. De Erdélyben tudták, hogy a szép szó semmit sem ér, mert a fejedelem akkor is szigorú parancsot vett, hogy veszteg maradjon…”[3] A török politika ugyanis azt sem akarta, hogy a bujdosók mozgalma teljesen kialudjék, s így ismételten megtagadta a bécsi udvar ama kívánságát, hogy a bujdosókat neki kiszolgáltassa, de azért a császárral való békét is fenn akarta tartani. „Némi elnézéssel volt tehát a menekültek iránt, csakhogy azt nem akarta, hogy Erdély ragadja magához a mozgalom vezetését. Így a porta – írja Acsády folytatólag – különválasztotta a bujdosók ügyét Erdélytől. De csakhamar a bujdosók is érezték, hogy az ő érdekeik nem azonosak Erdély érdekeivel, bármi fontos is reájuk az ország támogatása. A bujdosók egész Magyarország behódolását felajánlották a nagyvezírnek s céljaik elérésére minél nagyobb haderőt kértek tőle. Ellenben Apaffy és tanácsura, Teleky Mihály a mozgalmat nem csupán vallásos és nemzeti rokonszenvekből támogatták, hanem még inkább azért, mert segélyével Felső-Magyarország egy részét remélték megszerezhetni. A porta viszont a bujdosókat kész volt legalább bizonyos eshetőségek beálltával támogatni, de Erdély beavatkozását egyáltalában nem tűrte, hogy a fejedelemség erőgyarapodást ne meríthessen a mozgalomból. Egymás után küldte Apaffynak a parancsokat, hogy semlegességéből ki ne merjen lépni. Erdélyben meg nem jó szemmel nézték, hogy a bujdosók nagyobb török hadat kérnek, mert attól tartottak, hogy a török sereg megjelenése magyar földön Erdélyre veszélyeket idézhet föl s esetleg újabb területi csonkításokkal fog járni. A portának, Erdélynek, a bujdosóknak más-más volt tehát az érdekük, ami természetesen sokféle összeütközést okozott. A bujdosók egy része megneheztelt Apaffyra, ki meg elfogatta Petróczyt, s csak sok rimánkodásra bocsátotta szabadon. Sőt az erdélyi tanácsurak némelyike egyenesen a németekkel tartott. Bánffy Dénes elárulta az udvarnak s a német tábornokoknak a bujdosók titkait s ellenük befolyásolták a fejedelmet. Ily áldatlan volt akkor a helyzet s e kedvezőtlen helyzetben is egyre szaporodtak a bujdosók, s „istenünk dicsőségéért s hazánk testi-lelki szabadságáért fegyvert viselő grófi, úri, főnemesi, lovas és gyalog vitézlő rendből álló magyarságnak” nevezték magukat. A köznép „bujdosó, kuruc vagy alsó párti” névvel különböztette meg a labancoktól vagy felső pártiaktól. Mindnyájan égtek a honvágytól, a harckedvtől, a bosszútól.”

A bujdosók között voltak főurak: gróf Balassa Imre, báró Petróczy István, Bocskay István; voltak köznemesek: Szepessy Pál, Szuhay Mátyás, Ispán Ferenc, Monoky István, Gyulaffy László, Kende Gábor, Ferenc és Márton, Uray Mihály, Mikolay Boldizsár, Farkas Fábián putnoki, Torma Mihály ecsedi kapitány, Forgács Miklós, Balkó Pál, Apáczay Tamás, Dayka István, Keczer Menyhért, Jánoky Ferenc, Papp Dániel és Izráel, Zákány András, Nemessányi Bálint, Radics-Horváth András, Fogarassy István prédikátor és még sokan mások.

A bujdosók már 1672 korán tavasszal hozzáfogtak a támadás előkészítéséhez. A váradi pasa jóakarattal volt irántuk mert megengedte, hogy a hódolt területeken szabadon járva, katonát szedjenek. Teleky Mihály hadiszereket ajánlott fel. Ugyancsak ő, az ifjú Thököly Imre, sőt a német párti Bánffy Dénes és mások pénzt adtak; nevezetesen Papp Dániel 20.000 tallért, melyért társai a szatmári jószágokat ajánlották fel neki.

Augusztus 20-án a főbb emberek tanácskozásra gyültek egybe. Ezen a mozgalom politikai végcéljául azt tűzték ki, hogy Felső-Magyarország Bécstől elszakadva, török oltalom alatt önálló fejedelemség legyen. A bevezető hadműveleteknek azonnal meg kellett indulniok, a főtámadás ellenben csak augusztus végén Debrecen mellől volt megindítandó Petróczy István, Szepessy Pál, Szuhay Mátyás és Kende Gábor parancsnoksága alatt.[4]

„Ami a bujdosó hadat illeti – írja Acsády id. m. VII. 312. – az emberanyag maga katonailag kitűnő volt. Küzdött soraiban mindenféle elem, főúr és paraszt, polgár, pap és diák, magyar, rác és orosz rendek. Aki zászlói köré gyült, az önként jött, az kész volt hazájáért, hitéért, emberi jogaiért vérét ontani. A bujdosók tudták, hogy leginkább a szegénységre, a jobbágyság tömegeire számíthatnak s hogy megnyerjék őket, eskü alatt „örökös, és fiúról fiúra szálló nemességet” ígértek a hozzájuk csatlakozó jobbágyoknak… Ez a biztatás tényleg megszaporította táborukat s igazi hősöket, halálra szánt vitézeket nevelt soraikban. De bármi nagy, bármi értékes katonai anyag gyűlt a zászlók alá, a had nem volt sereg, hanem egyszerű tömeg maradt, kellő szervezet és felszerelés nélkül. Begyakorolva, fegyelmezve, tűzérséggel vagy akárcsak tisztikarral ellátva a bujdosó tábor nem volt. A labancok „pórhad”-nak nevezték,[5] s nem is volt egyéb. Ehhez járult a fogyatékos vezetés. Egységes fővezetésről általában nem lehetett szó. A főbbek közt voltak igen vitéz, elszánt férfiak, de csak egyetlen egy vezetett már azelőtt is nagyobb hadat. Ez Szuhay Mátyás, egykor II. Rákóczy György jeles kapitánya, később a protestáns ellenzék országgyűlési vezére. „Expertus és bátor ember, azt nolle-velle meg kell vallani, hadviselő, rendelő magyar hasonló nincsen hozzája”, írja az egykorú. Mellette még sokan jeleskedtek. Így a nagyműveltségű Szepessy Pál, a vitéz katona és buzgó diplomata, ki főleg követségekben tüntette ki magát, melyekbe annyi csalódás után nem fáradt bele soha. A nagy pipájú, kevés dohányú (ezt róla mondták először) magyarság egyik tiszta, nemes megtestesülése. De bármi sok nehézség állta útját a tervezett vállalatnak végre hozzá kellett fogni. A tömeget erős harcvágy hatotta át, s lelkes asszonyok, Kemény Jánosné, Bocskay Istvánné folyton tettre tüzelték a vezetőket.”[6]

Az első támadást augusztus második felében a híres törökverő Ibrányi Ádám intézte egy inkább rablócsőcselékből, mint harcosokból álló csapattal, mellyel a bujdosók unszolására Mármarosból Ugocsára, annak fővárosára, Nagyszőllősre tört, ahol a minorita baráttemplom megrohanásakor, Szegedi János áldozár és Kende Ferenc frater Ibrányi kezébe kerülvén, ő azokat kiheréltette s aztán a templomot és még néhány katholikus házat kirabolván, sietve visszatért Erdélybe.[7] Egyidejűleg Wesselényi Pál és Forgács Miklós Tordán 200 lovast gyűjtvén, Aranyos Meggyesre siettek, hogy onnan Szatmárra intézzenek meglepő támadást.

Báró Spankau Paris felvidéki kapitányt az erről szóló hírre határtalan düh fogta el és nyomban 800 német és 300 magyar lovast maga mellé vevén, sietve elindult a bujdosók főfészke és menhelye, Debrecen felé, hogy a városon bosszút álljon, de akkor ott már nagyban gyülekezett a bujdosók főserege, mely a németek közeledésének hírére maga ment át támadásba s így abban Spankau német hadát megelőzte. „A bujdosók előcsapatját – írja Pauler Gyula id. m. 12. old. – Kende Gábor vezette, ki augusztus utolsó napjaiban jött ki Erdélyből a „nagy hajú” Zákány Istvánnal, Balkó Pál és Dajka Istvánnal, Rákóczy Ferenc volt hadnagyával, pénzzel és 60 lovassal, Debrecenben Szűcs János csatlakozott hozzá több elbocsátott magyar katonával… úgy hogy most már 300 embere volt, kikkel tovább ment a hajdúvárosok felé. Szepessy és Szuhay Petróczy Erdélyben betegen maradt – nyomban utána jöttek Farkas Fábiánnal, ki sokat és ügyesen járt követségeken, harcokon és később a németek részéről az „ördögütő” nevet érdemelte ki, mert amit a törökökön tanult, azt rajtuk, mint valamely ördög tudta elverni. Debrecenben egy kissé megállapodtak és bevárták Husszein agát Nagyváradról, ki 100 lovas és gyalog emberrel nagy igéretek folytán néhány napra segítségükre jött.[8] A hír, hogy a török is a bujdosókkal tart, nagy benyomást tett a hajdúkra, kik mint protestánsok úgyis unták már a német kormány által nyakukra tolt katholikus kapitányokat… Némelyekre szép szó, másokra fenyegetés hatott és az egész hajdúság fegyvert ragadva, Kende seregéhez szegődött. Szeptember 1-jén a Kende, Szuhay és Szepessy vezette hajdúk és bujdosók Kálló alatt állottak. A mezőváros harmadnapra meghódolt, a lakosok a bujdosókhoz pártoltak, a vár azonban a csekély német őrség birtokában maradt. A bujdosóknak sem idejük, sem ágyújok nem volt az ostromra. Tovább mentek, Husszeint, kinek ideje lejárt, hazabocsátván.[9]

Spankau, aki időközben átkelt a Tiszán, a harc felvételére gyengének érezvén magát, a Tisza mögé húzódott vissza azzal a szándékkal, hogy a fölkelőket a folyón való átkelés közben fogja megtámadni. Mivel azonban közben Abaúj és Zemplén köznépe már szintén fegyvert fogott és a bujdosókhoz csatlakozott, Spankau, nehogy Kassától elvágassék, sietve hátrált arra felé, s egyúttal szerteszét tanyázó csapatainak is meghagyta, hogy mind Kassára siessenek. Nyomában mindenütt felkelt a nép; így többek között Gönc-Ruszkáról alig egy negyedórányira távozott, midőn Apáczay Tamás máris a faluba nyargalt s a lakosokat fegyverre szólította.[10]

A nagy kuruc tábor Kálló mellől két csoportban folytatta előnyomulását és a Tiszán Tisza-Lucnál és több más helyen átkelve, Kende és Petróczy, ki a támadás kezdetén betegen feküdt, de most már szintén kijött Erdélyből, Regéc felé vették útjokat, hogy az oda bezárkózott Rákóczy Ferencet is csatlakozásra bírják, ami azonban nem sikerült, míg Szuhay és Szepessy Tokaj és Szerencs megvételére indultak. Ez utóbbiak működéséről Pauler Gyula id. m. 15. old. a következőket írja: „Szepessy és Szuhay Szerencs körül szerveződtek (vagyis a Tiszán való átkelés után újból gyülekeztek és rendezkedtek) és szeptember 7-én két zászlóval (vagyis zászlóaljjal) Ónod alá nyargalván, másnap (szept. 8-án) a várat felkérték, de sikertelenül. Az ostrom végrehajtására Lóczy János, Hörcsök Mátyás, Jaksó Dénes, Mosik János, Affra Péter kapitányok és hadnagy maradtak hátra a környékből összegyült mintegy 4.000 fegyveressel Zákány István vezérlete alatt s a városban állni szokott, most kezükbe esett kis ágyúkkal próbálták a falakat törni, azonban sikertelenül.[11] Egy másik csapat[12] Tokajt táborlotta körül.”

„Szerencsről a vezetők – írja Acsády id. m. VII. 314. old. – szeptember 12-én Fülek őrségét s a közeli megyékből tömegesen odamenekült nemeseket szólították fel a csatlakozásra. Noha többször ismételték a hívást, még választ sem kaptak, mert a kapitány, Koháry Isván, a király rendületlen híve volt. Heves vármegye sem csatlakozott hozzájuk, ellenben a táborban levő protestáns papok, visszatérve községeikbe, híveiket sikerrel buzdították a fegyverfogásra.” Ennek aztán meg lett a kellő eredménye. Nemesek, parasztok, protestánsok, sőt katholikusok is, mindenfelől csődültek a zászlók alá, melyeken „Pro Deo et libertate” (Istenért és a szabadságért) latin felírás volt olvasható. „Úton-útfélen fegyveres csapatok képződtek; legbuzgóbbak a prédikátorok voltak, kik megérkezettnek látták a szabadulás és a bosszúnak óráját. Törökös turbánokban, fegyverrel kezükben jártak a táborban és fanatizálták a népet a „hitszegő császár” és a bálványimádó katholikusok ellen. A sokáig elfojtott düh és a bosszúérzés ekkor is véres kihágásokban nyilvánult. Hasztalan igyekeztek a vezérek rendet tartani. A kurucok útját kegyetlen kihágások jelezték. Néhány katholikus papot megöltek, számos katholikus embert kiraboltak és templomaikat elpusztították.[13]

Ostromágyúk és ostromszerek hiányában várak ellen a bujdosók természetesen nem boldogultak. Csakhamar kiderült ez Ónod és Tokaj előtt és hamar belátták ezt Kende és Petróczy is, akik emiatt regéci tervükkel felhagyván, Ruszkán át a kassai útra tértek. „Szuhay és Szepessy – írja folytatólag Pauler Gyula – követték e mozdulatot és a két sereg szeptember 13-án Szinánál egyesülvén, Enyiczkétől délre, mintegy egy mérföldnyire tábort ütött. Az összes felkelő hadból, mely már 15.000-re rúgott, itt körülbelül 8.000 ember volt együtt, a sereg java, de hadikészület és ágyúk nélkül. A hírre, hogy Enyiczkén német portyázók mutatkoztak, Petróczy István és Szuhay Mátyás szeptember 14-én 1.200 lovassal kinyargaltak őket felverni. A németek – a Jaques-dragonyos ezred egy része Soyer alezredes vezérlete alatt – csak 300-an voltak, de mögöttük félmérföldnyire, Bárczán, Spankau maga állott 2.000 emberrel. A német tábornok nem tudta, hogy a magyar sereg oly közel van, valamint Petróczyék sem gyanították, hogy Spankauval lesz dolguk. Midőn erről Enyiczkénél értesültek, rögtön segélyért küldtek a derékhadhoz; addig pedig a 300 németre ütöttek, szétverték s részben az enyiczkei kastélyba szorították. A csatazajra megjelent Spankau és az ostromlókat (vagyis a támadólag fellépő bujdosókat) megtámadta. A harc hevében megbomlott magyarság elkeseredetten küzdött Spankau tömör soraival. Három óráig tartá a csatatért, de végre hátrálni kényszerült. Szuhay, Petróczy, hadnagyaikkal mindent elkövettek, hogy embereiket visszafordítsák. „Mindjárt itt lesz a segély! Oly sokáig verekedtek már, ne hagyják tehát a segélyhadnak a győzelem dicsőségét!” kiáltozták és felbuzdult lovaikkal még egy merész támadást intéztek az előrenyomuló németekre és visszavetették őket a tartalék-seregre, de már e pihent haddal nem bírtak. Újra hátráltak, futottak: midőn Szöcs János a táborból küldött 2.000 emberrel megjelent, az üldözőkre tört, s az elfáradt németeket, kik a megeredt esőben elázott puskakanócaikkal lőni sem bírtak, könnyű szerrel megbontá, elgázolta. A csatából mérszárlás lett. Sokan a császáriak közül fogságba estek. Spankau lóra kapva, seregének romjaival alig tudott a beálló éjnek és szakadó esőnek oltalma alatt Kassára menekülni.[14] Ezzel a bujdosók utat nyertek Abauj, Torna, Gömör és Sáros vármegyékbe. Putnok várát báró Orlay Miklós nyitotta meg nekik s maga is közéjük állt.[15]

A Tiszánál kivívott sikerek végre Teleky Mihályt is cselekvésre bírták. Szeptember 15-én levelet írt Apaffynak, hogy Kővárt más kapitányra bízva, hadnagyával, Peley Ferenccel, a magyarok segítségére megy és már másnap el is indult Kővárról. Szinyér-Váraljánál Kende János és Márton csatlakozott hozzá, Meggyesen pedig Wesselényi Pállal, Forgách Miklóssal és Gyulaffy Lászlóval egyesült. Szeptember 18-án Teleky lelkes felhívásban szólította fel a szomszéd vármegyék nemességét a csatlakozásra[16] és Szatmár és Ugocsa megyéből csakugyan sokan álltak hozzá, úgy hogy hada most már 900 lovasra és 434 gyalogosra szaporodott. Meggyesen aztán végleg meg lakult a had, melynek fővezérletét továbbra is Teleky tartotta meg. Alatta mint kapitányok működtek: Ispán Ferenc, Gyulaffy László, Peley Ferenc, Wesselényi Pál és Forgách Miklós. Mindannyian, nem mint Petróczyék az ország, hanem Apaffy hűségére esküdtek fel, ki Magyarhont Erdéllyel egyesíteni fogja. Eleinte Teleky a Tiszánál működő fősereghez akart csatlakozni, hanem aztán Gyulaffy László tanácsára a szatmári vár megtámadását határozták el.

Szeptember 19-én Teleky hada Meggyesről Szatmárra indult és útközben kisebb császári osztagokkal csatározva, estére Batiz-Vasvári faluba ért, ahol Teleky be akarta várni a szomszédban még csak alakulófélben levő csapatok csatlakozását. Ámde a szatmári vár parancsnoka, Löben Adolf, aki mintegy 2.000 német és 600 magyar lovassal rendelkezett, Teleky táborának megtámadását határozta el és szeptember 20-án hajnalban néhány ágyúval evégből útnak is indult. Teleky nem akart hinni az előőrsök jelentésének, hogy a német kicsapott a várból. „Midőn azonban Löben – írja Pauler Gyula id. m. 87. old. – már igen közel volt és többé kételkedni nem lehetett: Teleky a sereget kivezette a falú elé s jobbra s balra lovasságot, középre a csekélyszámú gyalogságot állítá. A németek ágyúval kezdték meg a harcot. Az első lobbanásra a talpasok (vagyis gyalogosok), a golyókat elkerülendő, a földre buktak. A lovasság erre, nem tudván mire magyarázni a dolgot, megdöbbent, megzavarodott, s midőn a golyók soraiba csaptak, emberben, lóban rést ütöttek: azt gondolta, hogy a gyalogságot már elseperte az ágyútűz és páni félelemmel hátat adott. Lehetetlen volt a rendet helyreállítani. A németek nyomban támadást intéztek és üldözék a futókat, kik Batiz[17] felé a Gombás patakon átgázolva, mind a híd felé rohantak, mely Adorjánnál a mocsáros Sár vagy Nagy-Éger vizen keresztül Máramarosnak vezetett. A tolongók Gyulaffy Lászlót és Petróczy fiát lovastul az ingoványba lökték, melyből alig tudtak gyalog kimászni. Maga Teleky a futók között leghátul szinte a mocsárba esett. Az üldöző németek rámentek. Egy tiszt már csapást mért fejére, midőn egy magyar közlegény golyója a támadót leteríté. Teleky kivergődvén a hinárból – melyben félcsizmáját hagyta – ismét lóra kapott, de a paripát kilőtték alóla, és ha nincs Légrády István, ki neki saját lovát felajánlotta, menten odavész vagy fogságba esik. A Sáron túl nem terjedett az üldözés, mert Vasvári körül még folyt a csata. A cserben hagyott gyalogság a lovasok nyomán Batiz felé iparkodott, de a németek megkerülték, megelőzték. Csak Kemény Simon udvarházát és szomszédságát bírták megszállani. A faluban kemény harc fejlődött. A talpasok sokáig ellenálltak, míg a németek a házakat felgyújták, s őket bástyáikból kipörkölték. Majdnem mindnyájan levágattak, lelövettek, köztük több prédikátor és a szatmári deákok. A gyalogságból alig maradt hírmondó. Holttesteiket egy halom takarja az országút mellett, közel a falu temetőjéhez.[18] A németek több zászlóval, számos fogollyal és zsákmánnyal tértek vissza Szathmárra. – A vasvári kudarc – mert az volt – véget vetett Teleky szerepének. A szétvert sereget útközben a föld népe leste, fosztogatta, s a szerencsétlen vezér szégyenfővel, nagy veszélyek közt tudott csak Kővárra visszajutni. Apaffy végkép elveszté kedvét segíteni a magyarokat s a szathmári csatavesztés sokkal inkább leverte erdélyi barátaikat, mint felvillanyozta az enyiczkei diadal. A bujdosók azonban nem veszték el bátorságukat. Némelyek, mint Keczer Menyhért, Petróczy seregéhez csatlakoztak, mások Meggyesről, Nagybányáról, hová menekültek, újra összeszedődtek, köztük Wesselényi Pál, Ispán Ferenc, Forgách Miklós, Gyulaffy László, Mikola Boldizsár, Kende Márton és az Erdélyből kijött Bocskay Istvánnal mintegy 2.000-en Kis-Várda alá szállottak. Tolvaj Ferenc és Nagy Ferenc, a Zichy- és Nyáry uraságok tiszttartói, Szent-Máriay Imre várnagy és a várőrző német strázsamester, kinek alig volt néhány embere, mert Spankau az őrség javát már rég kivonta, átadták a mocsárfészket. Az őrség felesküdött az ország hűségére, mert Leopold – csak így kurtán nevezték a fölkelők – nem lesz többé magyar király.[19] A kállai vár, mely a főseregnek ellentállt, hasonló sorsra jutott.

Wesselényi, Forgách, Ispán ezután Beregre törtek és Munkácsot vették körül. Az erős sziklavárat ostromolni nem lévén készületük, csak a szomszédban barangoltak, fosztogattak; szerencsétlenségükre, mert az őrség hirtelen kicsapott és messze szétugrasztotta a vigyázatlanokat.[20] – Majdnem egyidőben, október elején, Balkó Pál ajánlatára Ung is kitűzte a fölkelés zászlaját és … Fehérváry Zsigmondot választá meg a vármegye kapitányává. Ezután Balkó felszólította Eszterházy Máriát, özvegy Homonnay Györgynét, nyissa meg Ung várát, állítson fegyvereseket a nemzeti ügynek és adja vissza a protestánsoknak elvett templomukat, ha nem akar magára végpusztulást vonni… Az özvegy eleinte megijedt, hanem aztán megemberelte magát, tagadólag válaszolt, Balkó pedig nem volt képes fenyegetéseinek nyomatékot kölcsönözni…[21] Október 3-án éjjel a fölkelők a Drugethek ősi fészkére, Homonnára törtek; az ottani kastélyt és a minorita barátokat igyekezvén hatalmukba keríteni. A bősz zajra felriadt paterek futottak, amerre tudtak. Kristóf páter sövényen akart átugrani, mikor ellenséges lovasok elfogták; Szokol Péter vikárius pedig a jégverembe bújt, de ott is megtalálták a lázadók. E kettőn hűté bosszúját a vad csapat és sok verés és bántalmazás után, véresen, sárosan, megkötözve Nagy-Mihályra hurcolták őket… ahonnan egyébként néhány nap mulva a két barát teljes épségben tért vissza Homonnára.

„Ezalatt a főseregnél látszólag igen jól mentek a dolgok, de valójában oly fejlődést vettek, mely minden sikert valószínűtlenné tett. A fölkelők száma ugyan naponként növekedett, de nem volt kéz, mely a féktelen tömegeket egy célra tudta volna vezérelni… A fegyveres népségnek legkisebb része csatlakozott a fősereghez; némelyek szerte kalandoztak, mások a közelben fekvő várakat, Putnok, Ónod, Szendrő, Boldogkő és másokat fogtak körül, tartották szemmel, nehogy német-magyar őrségük kirohanjon és mindent tűzzel-vassal pusztítson. A távolabb fekvő Fülek, Hajnácskő, Korponából ugyanis a katonák és szabad legények Bélteky Pál füleki alkapitány és Varkucs Mihály hadnagy, Veres Péter hajnácskői, Nagy Tamás korponai elöljárók alatt kisebb-nagyobb csapatokban a Tiszáig dúltak, fosztogattak, mikép soha török, tatár nem fosztogatott. Petróczy, Szuhay, Kende többször felhívták Béltekyt, „igaz magyarságára”, csatlakozzék hozzájuk, de hasztalan…

Petróczy időközben a fősereggel Nagy-Idánál, majd Buzinkánál táborozott és magához vonta az abaúji nemességet… egyes csapatai messze – Fülekig, Murányig körülhordozták a magyar fegyvereket és lassanként több várat elfoglaltak. Jászót elhagyták őrei. A putnoki várat a gömöri dinaszta, báró Orlay András kapitány némi ellentállás után feladta, sőt maga is a felkelőkhöz csatlakozott. Keményebben tartá magát Szendrő, melyet Apáczay Tamás ostromolt, de a vezérletet később Kende Gábor vette át. E várba sokan menekültek javaikkal a rabló fölkelők elől. Két roham sikertelen volt, de a harmadik a magyarok kezére adta a várost, kik tetemes veszteségük, két kapitányuk halálán feldühödve, különbség nélkül kardra hánytak fegyverest, fegyvertelent. A vár azonban Schöning Vilmos György német parancsnok alatt továbbra is ellenállt. Ez október elején történt.[22] Mintegy 2.000 gyalogos és 1.000 lovas Tornára tört. A megye alispánja, Istvánffy Mátyás már régen összeköttetésben állott a fölkelőkkel, s így most a megye azonnal fölkelt s kapitányává Pap Andrást, hadnaggyá ifj. Mladosevich Horváth Ferencet választotta. Tornán három katholikus papot elfogtak s a paplakot felégették… Somodiban, még Abaújban, de már Torna határán, egy csapat a katholikus templomban az oltárt, a szentek szobrait lövöldözés közben részben összetörte, részben a piacra kihányta s belőlük minden kitelhető gúnyt űzött…”

Mialatt ezek az apróbb portyázások történtek, „szeptember vége felé a magyar sereg zöme is kiindult a buzinkai táborból. Szuhay és Szepessy Kassa előtt maradtak, féken tartandók Spankaut, ki az erős városból nagyobb bátorsággal mint szerencsével ki-kitört. Petróczy a sereg zömével… Sárosnak, Szepesnek vette útját. Még a buzinkai táborból szeptember 23-án felszólította volt vezértársaival Sáros lakóit, hogy dicső őseik példájára, a vérrel szerzett nemesi szabadság visszaszerzésére, az édes haza segítségére, jól felfegyverkezve, Pataky István zászlója alá sorakozva, a nemzeti ügyhöz csatlakozzanak. „Csodálkozunk, – írják – hogy oly derék hazafiak eddig tétlenül tudtak maradni; ki azonban most nem ragad még fegyvert, fej- és jószágveszteséggel fog lakolni.”[23] – Sáros vármegye nem késett a felhívásra… és a városokban levő nemesség kapitányává Kapy Gábort választá, míg a falusiak élére Péchy Gábor állott. Alkapitánnyá Berzeviczy Zsigmond, zászlótartóvá Hedry András és Berzeviczy Samu, talpas vezérré Berzeviczy István lett és Sáros megyének összes nemessége táborba szállott, csak négyen vonták ki magukat: Berthóty Gábor, Szegedy János, Korotnoky Lázár és Újfalussy Zsigmond. – Sárosnak, sőt az egész felvidéknek Kassa után legnagyobb városa Eperjes volt. Erős körfalak, tornyok köríték és őrsége 400 gyalogosból állott a Grana-ezredből Messing kapitány alatt. Azonban a magyar, német, tót, jobbára protestáns lakosok a felkelőkhöz szítottak…[24] Eperjes alá a magyar seregből Görcsönyi báró Serédy Benedek ment… Vele voltak: Pataky István, Bessenyei István, ifj. Szuhay Gáspár, Körtvélyesi Rákóczy Ferenc, Gyurikovics György, Szalay Pál és Baranyay Ferenc. Az egész csapat 3.000 emberből állott, de a hír 16–20.000-re tette.

„A magyar tábor szeptember 28-án ért Eperjes alá és a külvárosba szállott. A várost felkérni az eperjesi születésű Pika Gáspár ment, bekötött szemmel, mint parlamentair. Először a német kapitányhoz, majd a hirtelen összejött közgyűlésbe vezették… Pika fenyegetése, hogy ellenállás esetére a magyarok tűzzel-vassal fognak mindent elpusztítani, mély benyomást tett. A városban semmi készlet nem volt hosszabb ostromra. Künn az utcákon a nép fegyveresen, zajongva összecsődült… az ijedést növelte Petenáda György magyar lutheránus pap azzal a hírrel, hogy a talpasok már megmásszák a falakat… A katholikusok eleinte ellenkeztek, hanem azután engedtek s egy küldöttség ment ki Gasser György főjegyző és Schönleben Mihállyal a magyarokhoz, felajánlani a várost azon feltétel alatt, hogy a német őrség bántódás nélkül távozhassék. Serédy és társai elfogadták e feltételt és Szalay Gyurikoviccsal a városba menvén, szeptember 29-én nevükben a hitet a kapitulációra letevé… Szeptember 30-án a német őrség, magyar fedezet alatt Lublóra távozván, a fölkelő sereg bevonult a városba, ahol a katholikusoknak igen sok zaklatásban volt részük. A lakosok közül százötvenen, jobbára gyalogok, fegyvert fogva, a fölkelőkhöz csatlakoztak. A tanács lőport és golyót adott nekik. Élükre Petenáda György a prédikátor állott… Eperjessel majdnem egyidőben csatlakozott Kis-Szeben…, Bártfa pedig Stépán István, Boronkay László és Egry János 80 lovasának tárt kaput minden ellenállás nélkül. Petróczy október első napjában jött Eperjesre; utána jött Kende, és jóval-rosszal 50.000 forintot rántott a városon.”

Mialatt Serédy Sáros megyét igyekezett hatalma alá hajtani, Petróczy, serege zömével, Eperjest elkerülve, a Hernád mentén Lőcse felé vett irányt, egy csapat pedig Veresalmai Király István alatt Késmárkra ment, mely a Thököly Zsigmond birtokában levő várat nagyobb nehézség nélkül birtokába kerítette. Ezalatt Petróczy Lőcse alá érve, itt már ellenállásra talált. „A város hegyen feküdt, falai voltak és a Spankau gyalogezred, 2.000 ember, Dieppenthal alezredes alatt tartotta megszállva. Az ezred Spankau parancsára útban Kassa felé, szeptember 23-án érkezett a város alá és éjjelre szállást kért. A tanács és polgárság, lutheránus németek és tótok, nem merték megtagadni a kérelmet, nehogy hűségük kétesnek lássék. Az ezred azonban nem ment el másnap, mert híre jött, hogy Lőcse és Kassa közt már mindenfelé magyarok vannak és ezért Dieppenthal elhatározta, hogy további parancsig Lőcsén marad. Őröket rendelt a város kapujához és midőn a veszély már közeledett (október 3-án ugyanis megjöttek a Serédy-féle proklamációk), október 5-én elvette a tanácstól a kapukulcsokat és derekesan védelemre készülvén, október 8-án kitört a magyarok előcsapatjára és őket két órai csatározás után megszalasztotta. – Petróczy október 9-én jelent meg Lőcse előtt csatakészen, várostromra azonban semmi készülete nem volt. Néhány kisebb ágyú és mozsár, melyeket a magyarok Eperjesről, Styavnikról és más helyekről kaptak és magukkal hoztak, képezte minden ostromszerét.”[25] Ezért a sereg zömét Bogdányi Fekete László zempléni alispán parancsnokság alatt Lőcsénél visszahagyván, ő maga – írja Pauler Gyula – 600 válogatott lovassal tovább nyargalt Liptó felé, megtudni, igaz-e a hír, mely császári hadak közeledéséről beszélt? Egy kisebb csapat a bányavárosokra akart törni, de Strassoldo Károly gróf, azon vidéknek német parancsnoka, 100 dragonyossal és 300 paraszttal Vernárnál Gömörben útját állta és visszaverte. Szerencsésebb volt Pika Gáspár, ki félreeső hegyi utakon Árváig hatolt, hol a lutheránus tót parasztok, Thököly jobbágyai, október 20-án tárt karokkal fogadták. Ezalatt a Lőcsénél visszamaradt fősereg ostrom helyett az egész környéket fölégette, úgy hogy a tüzes zsarátnok a városba repült, mi azonban oly keveset használt, mint a megadási felhívások. Dieppenhal nem is felelt, mert – mint mondá – a magyarok nem érdemesek feleletre! Október 11-én összehíván a polgárokat, kijelenté, hogy aki fél, elmehet, de aki marad, fogjon fegyvert; mit a polgárság meg is tett. Némelyek szerették volna a magyarokat egy földalatti úton bebocsátani, de Dieppenthal felfedezte és meghiúsítá a tervet.[26] Az ostromlók tevékenysége egyébiránt csak apró csetepatékból állott a város körül és az egyetlen siker, melyet a magyarok kivívtak, az volt, hogy a hegyi csöves vizet elzárták s a polgárok nagy jajveszékelésükre, rossz, golyvát termő kútvizükre szorultak.[27]

„A felmentő sereg azonban már közel volt. Bécsben mindjárt szeptember elején, a felkelés első hírére, új sereget rendeltek Magyarországba: két hadosztályt Sporck és báró Cobb tábornokok alatt. Sporck októberben még messze, hátul volt, midőn Cobb már Liptóban járt. Cobb serege körülbelül 10.000 németből és 4–5.000 magyarból, horvátból, majdnem mind lovasból állott.[28] A magyarok és horvátok vezére gróf Eszterházy Pál bányavárosi főkapitány volt, eszes, vitéz férfi, ki a költő Zrínyi hadiiskolájában tanult, de a legridegebb egoistáknak egyike. Magyar, míg kára nélkül lehetett, kész volt mindet feláldozni, ha érdeke kívánta. Már 1670-ben is közreműködött a nemzeti mozgalom elnyomásában és Heisterrel az árvai várat megvette. Mellette Balassa Bálint korponai főkapitány vezérkedett, buzgó híve a császárnak, halálos ellensége bujdosó rokonának, Imre grófnak… Gróf Pálffy Károly egy horvát ezrednek élén állott. Míg Eszterházy csak servilis magyar, a 27 éves Pálffy már osztrák volt s azon sajátságos fajhoz tartozott, mely hazát nem ismer, központját az uralkodóházban leli… A fővezér, Neudingi báró Cobb Frigyes Farkas, [29] cs. kir. kamarás, Bécs városának főkapitánya, régi luxemburgi német családnak ivadéka, a zordon, kegyetlen német tábornokok közt a legkegyetlenebb volt s talán ezért küldték a felkelőkre. Már az utolsó török háborúban, a hatvanas években, mint szathmári kapitány, a tiszai részeken olykép viselte magát, hogy 1664-ben Zemplén és más megyék panaszára – hallatlan eset német tábornoknál – állásáról elmozdíttatott.[30] 1670-ben a Rákóczy-felkelés elnyomása végett Sporck hadával Zemplénben ismét megjelenvén, Köröskényi Gáspár és társainak felkaróztatása által lett nevezetessé. Most is működését liptó-szt.-miklósi táborából egy proklamációval kezdé, intvén Szepes megyét, ne hallgasson az ördögi koholmányokra és hazugságokra, melyekkel a magyar névre méltatlan rebellis Petróczy más gazemberekkel a felség híveit elcsábítani akarja; és a kamara rendelete szerint Petróczy, Szuhay, Szepessy, Kende fejére élve vagy halva 1.000 tallért tűzött; ha pedig felkelő ejtené el a főcinkosokat, 500 tallért és bűnbocsánatot igért a tettesnek.[31] Levelei Lőcsére is bejutván, új erőt öntöttek az ostromlottakra…

Petróczy október 15-én kémcsapatjával Csorbán állapodott meg, nem is sejtve, hogy az ellenség már tőszomszédságában van. Egyszerre hajnalban az a hír verte fel, hogy szemben áll az egész német sereggel. Szerencséjére a németek sem tudták, mily maroknyi néppel van dolguk és óvatos lassúsággal közeledvén a faluhoz, időt engedtek Petróczynak vágtatva visszatérni lőcsei táborába. Itt haditanácsot tartottak, melyben határozottá lett, hogy a sereg visszavonul Eperjesre és ott a többi magyarokkal egyesülve fog megütközni; ámbár Berzeviczy Zsigmond, sárosi alkapitány és a németek kéme, Petróczy vesztét akarván, váltig állítá, hogy a német sereg csak 1.300 emberből áll és könnyen leverhető. A visszavonulás hírére Péchy Gábor szeme könnybe lábadt. – Berthóty Sámuel legalább Kis-Szebent akarta megvédeni. Hasztalan. A vezérek közül sokan 10–20 kocsi zsákmánnyal csak prédájukat igyekezvén biztosságba helyezni, a visszavonulás oly gyorsan történt, hogy futáshoz volt hasonló; a takarmányért künn levő szolganépet értesíteni elfelejték, kik aztán a németek kezébe estek. Petróczy az utolsók közt csak akkor távozott és vetett október 17-én éjjel üszköt táborára, midőn már Cobb Lőcsére bevonult. – A magyar sereg két nap alatt Eperjes alá ért. Cobb utána bocsátá Schmidt és Pálffy ezredeseket, kik a visszavonulókban, elmaradókban sokat levágtak, elfogtak, s a branyiszkói szoroson, csekély veszteséggel, diadalmasan keresztül törtek; maga azonban megszaporodván serege Dieppenthal ezredével, nem sietett annyira. Megdícsérte a lőcseiek hűségét, de sötéten visszautasítá a késmárki követek mentségeit és őket főhadiszállásával Görgőre cipelte. Rosszabbul járt Kis-Szeben, mely neki október 22-én ellenállás nélkül kaput tárt. A lakosság lefegyvereztetvén, a város kiraboltatott. Kis-Szeben sorsa azonban nem rémíté meg Eperjest. Közel volt a magyar sereg, mely védelemmel bíztatta, ámbár a vezéreket habozás szállotta meg Szuhay üzenetére, hogy vonuljanak vissza Abaújba, egyesüljenek vele és vívják teljes erejükket a döntő ütközetet.

„Október 23-án közeledett a császári sereg Eperjeshez. A város kapuit bezárta. A harangokat félreverték és az egész polgárság fegyveresen a falakra szaladt. Midőn a németek a magyarokkal csatározva, az Akasztófahegy körül lőtávolba jöttek, nagy zsibongás támadt. Némelyek lőni akartak, mások ellenezték. A legdühösebbek a csizmadiák voltak – mind magyarok és kálvinisták… Végre lövés történt a köröndről, melyen a bíró, Hacker állott, s rögtön általános tüzelés következett. 800 talpas (gyalogos) a városból kicsapott s a németeket, oldalvást fogva, számosat leölt közülök. Sokan úgy vélték, hogy Petróczy fényes győzelmet vívhatott volna ki, ha megütközik, de ő magára hagyván Eperjest, tovább hátrált délkeletnek, Királynépe felé, hol Szuhayval egyesült. Cobb-nak sem volt ideje bosszút állni Eperjesen, hanem sietett Spankauhoz, ki Szuhaynak eltávozása után kijött Kassából. A két vezér Somosnál egyesült, Kassától északra. A magyar sereg Györke-nél, Kassától keletre fogott állást, fegyverre szólítván mindenfelé a népet, le egészen a Hegyaljáig.[32]

Cobb a keze alatt levő német, magyar, horvát hadakkal október 25-én Rozgonynál ütött tábort és három ágyúlövéssel csatára hívta a magyarokat. A magyarok válaszul szintén hármat lőttek és kiállottak. Mintegy 8.000-en voltak, a németek valamivel kevesebben.[33] Azonban egyik fél sem akart támadni, és október 25-ike elmult ütközet nélkül. Az éjjel, míg a seregek csatakészen állottak, veszélyes ármány készült Cobb táborában… A császáriaknál levő magyar urak közt volt báró Barkóczy István, ki Liptóban csatlakozott a sereghez 400 lovassal.[34] Mint híres vitéz nagy tekintéllyel bírt, ámbár gyöngeeszű, esztelen, ha nem is rosszlelkű ember volt. A Zrínyi-féle összeesküvés neki nagy szerepet szánt és ő írt 1669-ben Zrínyivel és Rákóczyval XIV. Lajosnak levelet segítségért. A bukás azonban el nem sodorta. Bécsben látták, hogy hasznát vehetik és megbocsátottak neki. Barkóczy jól ismerte a hajdúság vezéreit, szokásait. Úgy vélekedett, hogyha Cobb kegyelmet igér nekik, könnyű lesz őket a bujdosók ügyétől elvonni, pedig ők képezték a magyar sereg zömét. Cobb hajlott a jó tanácsra. Kegyelmet igérő leveleit Barkóczy emberei átcsempészték a hajdúkhoz. A bitangnép kapott a kegyelmen s midőn Cobb csapatai október 26-án délután a magyarokra mentek, zászlóikat elhajigálva, társaikat cserben hagyva, szétszaladtak. Futásuk megrémíté a magyarságot és egy perc alatt megbontá a sorokat. A csata elveszett, mielőtt jóformán megkezdődött volna. Az általános futásban csak a zempléni dandár és mintegy 1.000 talpas (gyalogos) állott meg, kik kissé félreesve, a hajdúk árulásáról mit sem tudtak, s csak a császáriakat látták maguk mellett üldözve elvágtatni. E vitéz csapat nem ijedt meg a némettől, hanem parancs nélkül oldalba, hátba fogta az üldözőket. A gyalogság a legnagyobb közelről rájuk süté puskáit és kezdett aprítani, szétugrasztva, hajszolva az előbb győztes császáriakat. A tüzelés, sokszorosan visszahangoztatva az echo által, figyelmessé tevé, megdöbbenté Cobbot, ki azt gondolván, hogy a futók fordultak vissza új támadásra, a tartalékkal elősietett. A győzelmében, mészárlásban szétbomlott, vezérlet nélküli magyarság nem tudott az új rohamnak ellentállni. A zempléni lovasok, bár nagy veszteséggel, a mindenfelől összecsődülő németeken keresztül karddal nyitottak maguknak utat és futásukat a beálló éj fedezé. A gyalogság azonban – közte számos deák – elől vasasok és dragonyosok, hátul Pálffy horvátjai által megrohanva, összeszorítva, dühös tusa után elgázoltatott. „Egyik sem hátrált. Mindegyik ott esett el, hol a csatának kezdetén állott.”[35] 1.500 magyar, köztük több prédikátor, feküdt halva a csatatéren. Sok elfogatott, 4 ágyú és 15 zászló a császáriak kezébe esett, akik 300 embert vesztettek. Részükről Schmidt és Pálffy voltak a nap hősei s az utóbbinak horvátjai maguk 10 zászlót foglaltak el.[36] – A legyőzött magyar sereg teljesen szétmállott. Voltak ugyan, kik mondták: nem az ellenség fegyvere, hanem árulás győzött le minket, de a nagy többség lelket vesztve, ide-oda szaladott és csak menekülésre gondolt. Némelyek Lengyelországba futottak, mint Szalay Pál. A nagy tömeg Petróczyval, Kendével Szerencs irányába a Tiszához iparkodott. A várakat ostromló egyes csapatok felbomlottak és futottak s a példát több várnak őrsége követte. Első volt Csatáry, ki a györkei csata után a szalánczi várat felgyujtván, őrségestül megszökött.[37] Cobbnak lovassága, legelől Eszterházy és Barkóczy magyarjaival, szakadatlanul űzték a futókat 8 mérföldre, a Tiszapartig és sokat közülük elfogtak. Előttük rémülés járt s még a föld népe sem merte nyakára várni „azon hirtelenséggel és nagy furiával jövő, hamar szerencséje után negédes bátorsággal és nagy kegyetlenséggel száguldó sikamlódó idegen hadakat!”[38] Kiki bódult ijedtséggel ment, merre lába bírta. Legtöbben a török hódoltságba, Miskolcra, Szikszóra vagy a még messzebb Debrecenbe menekültek s még túl a Tiszán is annyira meg volt rémülve a nép, hogy a böszörményi hajdúság a menekülő Petróczyt Kendével körülfogta, lefegyverezte, hogy a németnek kiadja és ismét csak a töröktől való félelem miatt bocsátá másnap szabadon, mire a két vezér Téglásra, és onnak török földre menekült.

„Az általános zavarban Szuhay Mátyás nem veszté el bátorságát. A györkei csatából Szőcs-csel és 150 lovassal délnek vette útját és Ónod mellé húzódott. Megtudván, hogy Eszterházy üldöző lovasaival a Tiszaparton pihen, éjjel maroknyi hadával ráütött és a zavarban sokat kardra hányt. Eszterházy karján megsebesült; az egész had összezavarodott. Azonban Cobbtól segítség érkezett. A császáriak észrevették, mily csekélyszámú ellenség veri őket, megemberelték magukat és Szuhayékat négy mérföldre megkergették[39] s Ónodot az ostrom alól felmentették.

„A német vezérek végkép meg akarták semmisíteni a bujdosókat. Kiáltványaikban 1.000 tallért tűztek ki annak, ki Petróczyt, Kendét, Szuhay Mátyást, Szepessyt, Serédyt, Gyulaffyt, Bessenyeyt, Patakyt vagy Szuhay Gáspárt halva, 2.000-et, ki élve meghozandja. Egy-egy közlegény fejére 2, egy altiszt fejére 10 tallér elégnek látszott. Egy hadosztály átment a Tiszán, pusztán találta Kállót, puskalövés nélkül megvette Meggyest, kiseperte a vármegyéket Erdélyig, megerősíté Szathmárt és Ecsedet és földig lerontván Meggyes és Nagy-Bánya falait, december derekán számos rabbal és zsákmánnyal Tokajba visszatért. Nemsokára ezután a kassai börtönökben találjuk Dajkát, Zákány Istvánt, Baranyay Ferencet és ifj. Szuhay Gáspárt, kiknek azonban semmi bántódásuk nem lett, mert a németek őket társaikhoz visszaküldeni és azokat általuk megnyerni akarták.[40]

„Debrecent az odafutott számtalan hódolatlan néppel ezúttal is néhány csausz mentette meg, kiket a váradi basa küldött a szultán városát megoltalmazni. Mindamellett Debrecen nem látszott egészen biztosnak és a váradi basa, Petróczynak, Kendének, a bujdosóknak és családjaiknak Várad körül adott telepeket.[41]

„A felkelők elnyomására a felvidéki magyar hadak is kiindultak a Tisza felé és Bélteky Pál a füleki, korponai, hajnácskői hadakkal november elején Putnokot „az alföldi hadaktól”, mint a bujdosókat hívták, visszavette. Garázda csapatai szokott pajkossággal dúltak útjokban s a puszta gyanu, hogy valaki – nemes vagy nem nemes – a rebellisekhez szított, szabadságot adott minden kicsapongásra. Amit el nem vihettek, elrontottak… A fülekiek, csúnya káromkodó nép, nevezék el ekkor a rebellióról gyanúsokat „kurucoknak”, mely név még Dózsa pórhadától maradt fenn átkos emlékezetben, de nemsokára, mint a Gueux és Whig név, az összes bujdosó magyarságnak büszkén vallott nevévé lett.[42]

„A bécsi kabinet nem elégedett meg poeticus megtorlással. Szigorú nyomozást rendelt a vármegyékben, kik vettek részt a felkelésben; szó volt, hogy az eperjesi lakosság meg fog tizedeltetni s a város csak nagynehezen tudott kegyelmet nyerni. Elveszté fegyvereit, falait és sókereskedését. A jámbor Thököly azon vádra, hogy 1.500 emberrel és 2 ágyúval segíté a magyarokat, egy évig fogságban sínylett és végre csak mint katholikus és Styavnik árán tudott kiszabadulni. A hóhér munkáját Sporck tábornok kezdé meg. Árva megyében Pika Gáspár itt az árvai tiszttartó közbenjárásával érintkezésbe tette magát azon strázsamesterrel, ki az árvai várat 30 gyalogossal Strassoldo ezredéből őrizé és 400 talléron rávette, hogy neki 100 emberével kaput tárjon. A csekély őrség ellenállás nélkül meghódolt, de nem követte áruló vezérét, ki november 3-án a magyarokhoz csatlakozott. A sziklavárból Pika az egész megyét fellázítá. A megyei tisztviselők Trencsénbe menekültek s a lutheránus tótok készséggel siettek zászlója alá. E váratlan felkelés fellármázta a szomszéd megyéket, Sziléziát, az udvart és Sporck, a harmincéves háborúnak híres, vad veteránja, a Herberstein gyalogezreddel és néhány lovas századdal kiindult, megfenyíteni a vakmerőt, ki a közlekedést Magyarország és Szilézia közt megakasztá és több kisebb német csapatot elfogott. Sporck felparancsolván a trencséni nemességet és magához vonván a szomszédságban tanyázó német hadakat, Suys alezredest küldé előre a Labord-ezred 600 emberével. Pika parasztjai az alkalmasabb hegyszorosokban ellenállni próbáltak, de Suys szétverte őket s magához vonván a megyékben lakó katholikus lengyeleket, Árva alatt termett. A várban hátramaradt németek nem akartak lőni társaikra, sőt négyen közülök kimentek a császáriakhoz és Traun őrnagyot csapatjával a vár aljába vezették, a benlevők pedig november 24-én a kaput kinyitották. Pika, ki a várat könnyen nyerte, könnyen vesztette, híveivel fogságba került és másnap, november 25-én, a megérkező Sporck parancsára karóba húzatott; az áruló őrmester, 24 falusi bíróval felköttetett s a többi részesek más válogatott kínzásokkal végeztettek ki.[43] Cobb nem késett a példát a hadifoglyokon követni. Kötél, kerék, karó közönséges halálnem volt. Sokszor a halálra ítéltnek magának kellett a karót a vesztőhelyre vinni,[44] s a hóhéroknak már megvolt az ügyesség, úgy szúrni a nyársat az emberbe, hogy a belső részek épen maradtak s az áldozat lassan, kínlódva veszett el. Volt, akinek fogas vasat vertek oldalába és a levegőben felfüggesztették, hol néha napokig lógott, jajgatott, könyörgött: vessenek gyors halállal véget szenvedéseinek! Másoknak alfelébe vasakat szúrtak, melynek végén kampóforma apró szegek voltak s a belekbe kapaszkodtak, úgy hogy többé a vasat kihúzni nem lehetett s a szerencsétlenek világgá bocsátva, iszonyú kínok közt lelték halálukat. A Györkénél elfogott magyarokat, többnyire lutheránus és kálvinista deákokat, Cobb vasban a kassai sáncra vite dolgozni, tovább egy évnél elcsigázta és végre csapatonként az utak mellék karóba vonatta.[45]

„A német tábornokok azonban hiába kegyetlenkedtek. A vitéz, közbecsülésben álló Pikának szörnyű halála, mely mindnyájukra várt Cobb kezeiben, csak ádáz gyűlöletre és visszatorlásra ösztönözte a bujdosókat. Számuk inkább nőtt, mint fogyott, oly emberek által, kik a hazáért és a protestáns hitért meghalni vértanuságnak tekinték. Saját kárukon okulva, bár nem minden oppositio nélkül, Petróczyt fővezérükké választák, és bár őt Apaffy, összeszólalkozás miatt Gyula-Fehérvárott elfogatta, bár Szepessy Pál a portára ismét hasztalan ment és Erdély a bécsi udvarhoz közeledett: bátorságukat el nem veszték. Egyes csapatok síkra szálltak a császáriakkal és ha a németek hirtelen éji támadással Kállót felverték és a lakosokon december közepén minden szörgyűséget elkövettek, a borsodi menekültek, mintegy 3.000, Szepsi és Ónod táján több falut égettek fel s a katholikus lakosokat kardra hányták. Egy csapatjuk Barkóczy Istvánt verte fel s a vitéz férfi vágást kapott fejére; hason alkalommal gróf Czobor Ádám alig tudott futással menekülni.[46] Ilyenféle jelenetek 1672 végén és 1673 elején emlékeztették a német tábornokokat, hogy a bujdosók még nincsenek megtörve; de a bécsi kormánykörökre hatást nem tettek. Cobb érdemeiért altábornaggyá, később táborszernaggyá, gróffá lőn, a protestánsok üldözése új lendületet nyert. A magyar alkotmánynak még árnyéka is megszűnt és Szelepcsényi kir. helytartó helyébe Ampringen Gáspár, a német lovagrend nagymestere lépett teljhatalmú kormányzóul, „Magyarország pedig – egy idegen író szavaival élve – Európának legbuzgóbb katholikus uralkodója alatt, pusztítva barátai és ellenségei által, irigyelte a török alattvalóknak és hűbéreseknek boldog nyugalmát!”[47]


[1] Kovácsóczy Mihály, Árpádia, III, 112.

[2] Pufendorf svéd követ id. m. 51. szerint a nagyvezír, amíg a békét fentartja, évi 60.000 aranyat kapott a bécsi udvartól s azonkívül legbelsőbb bizalmasa, Panajotti is a bécsi udvar fizetett ügynöke, kémje volt.

[3] Szilágyi–Acsády id. m. VII, 308.

[4] Bethlen János, Hist. rer. Transilv. ad a. 1662 ab a. 1673 producta, II, 223. – Pauler Gyula, A bujdosók támadása 1672-ben, Századok, 1869. évf. 9.

[5] Századok, 1896. évf., 639.

[6] Pauler Gyula id. m. 9.: „A bujdosók el voltak szánva a harcra és tüzelték őket Lónyay Annának és Bocskay neje Török Klárának gyúnyos szvai: „hogy tudnak nemes, harcedzett férfiak inkább sanyarú számkivetésben nyomorogni, mint dicső halál- vagy győzelemért harcra szállani?”

[7] Katona id. m. XXXIV, 25. – Pauler id. m. 9, 11.

[8] Bethlen id. h. és utána Szalay László id. m. V, 155., Horváth Mihály, id. m. VI, 59., Fessler–Klein id. m. IV, 347., Rónai Horváth id. m. II. 231. és a Kriegs-Chronik Öst. Ungarns III/1. 55. old. 500 törököt említenek.

[9] Budai Kamarai levéltár, Tanúvallomások. Barakonyi vallomása.

[10] Histoire des Troubles de Hongrie, I, 231.

[11] Tölgyeky András vallomása a budai kamarai levéltárban.

[12] Kende és Petróczy csoportja.

[13] Pauler Gyula id. m. 13. és Szilágyi–Acsády id. m. VII, 314.

[14] Bethlen János id. h. – Histoire des Troubles de Hongrie, I. 231.

[15] Thaly Kálmán cikke, Századok, 1898. évf. 213.

[16] A felhívást közli Koncz József, Hadt. Közl. 1893, 460–61.

[17] Batiz a Gombás patak északi, Batiz-Vasvári pedig annak déli partján fekszik. A két falu csupán az említett patak által elválasztott iker-község.

[18] Bethlen János id. h. – Szirmay, Szatmárvármegye ismertetése, I, 123. – Histoire des Troubles de Hongrie, I, 234.

[19] Kemechey vallomása a budai kamarai levéltárban. Histoire des Troubles de Hongrie, az id. h.

[20] Wagner, Katonánál id. m. XXXIV. 54.

[21] Horváth Mihály vallomása a budai kamarai levéltárban.

[22] Wagner, Vita Leopoldi, I, 341. – Theatrum Europ. XI, 62.

[23] Katona id. m. XXXIV. 28.

[24] Eperjesi Krónika, Nemzeti Múzeum kézir. quart. Germ. 94.

[25] Pauler Gyula, id. m. 168.

[26] Wagner, Excerpta ex chron. scep., II, 35.

[27] Wagner, Analecta Scepusii, II, 35. – Histoire des Troubles de Hongrie, I, 233. 236.

[28] Histoire des Troubles de Hongrie, I, 233.

[29] A Kriegs-Chronik Öst. Ungarns nevét következetesen Koppnak írja, Angyal Dávid pedig, Késmárki Thököly Imre 1657–1705. című műve I, 120. oldalán következőleg közli sajátkezű aláírását: Wolf Frederich Comes Cob.

[30] Szirmay, Notitia hist. Comitat. Zemplén, I. 202. – Acsády id. m. VII, 316.: „Cobb Farkas igazi farkas természet volt, aki könyörtelenül végezte bakói tisztét. Kannibáli kínzások közt ölette meg a hadi foglyokat.

[31] Budai Kamarai Levéltár, Nemz. kézir. fol.lat. 2309. III. köt.

[32] Bethlen János id. h. – Wagner, Analecta Scepusii id. h. – Histoire des Troubles de Hongrie, id. h. – Greb, Sándi és mások vallomásai a budai levéltárban.

[33] Német kútfők szerint Cobbnak csak 1.500 embere volt, de ez teljesen valószínűtlen, mindazonáltal Bethlen János említi, hogy a magyarok többen voltak a németeknél.

[34] Histoire des Troubles de Hongrie, id. h.

[35] Bél szavai Abauj leírásában a Nemz. Muz. kézir. közt.

[36] Bethlen János id. m. 319–323.

[37] Babocsay Izsák, Fata Tarczaliensia; azaz Tarczal városának főbb változatai, 1670–1700, Rumynál I, 27. – Bél, Abaúj leírása.

[38] Babocsay id. m. 28.

[39] Bethlen János id. h.

[40] A budai Kam. levltár jegyzéke a kassai foglyokról 1673. ápr. 22-iki kelettel. Mind a négyet később ismét a magyaroknál találjuk.

[41] Budai Kam. levélt.

[42] A gömöri vizsgálatban (Muz. Kézir. 392. fol. lat.) Máthé János így vall: „A fülekiek rút fertelmesül szidtak kurucoknak, Isten tudja megmondani, micsoda szitkokkal rútítottak. A „kuruc” tehát gúnynév volt és nem állhat Cornides véleménye, hogy a török „kurudzsi” (a. m. bátor) szóból származik. A bujdosók általános nevévé 1672-ben lett.

[43] Histoire des Troubles de Hongrie I, 287. – Az eperjesi és szepesi krónikák és a Speculum Hungariae. Nemz. Muz. Kézir. 1.180, lat. quart.

[44] A tarcali kisbíró históriája, Babocsaynál, az id. h.

[45] Wagner, Vita Leopoldi, I, 342. – Eperjesi Krónika.

[46] Das verwirrte königreich Hungarn, 201. – Theatrum Europ., id. h. – Bobocsay id. h.

[47] Histoire d'Emeric Tökelyi, 169.

« VIII. A bujdosók küzdelmei 1672-től 1678-ig. KEZDŐLAP

Tartalomjegyzék

Megjegyzések, elmélkedések. »