Fülszöveg
Részletek a 3. kötetből

A groteszk francia mestere, Jules Renard biztatott: "A szabad ember engedje meg magának néha azt a szabadságot, hogy szolga legyen." Ha pedig szolgának szegődök, olyan gazdát veszek a nyakamba, akinél a meghajlásért nem botütés a fizetség. Az új gazda megkeresett, s én Itália hajdani írogató embereitől loptam újabb biztatást: Boccaccio, Dante, Petrarca is diplomatának szegődött. Ha pedig XI. Lajos Oliviert, a fodrászát bízta meg követi tiszttel, miért ne lehetne belőlem, a volt szabolcsi újságíróból is diplomata? Lett is 1989 július 1. és 1993 augusztus 1. között. Diplomataként a varsói magyar nagykövetségen éltem át a váltó átállítást. A félárnyékból egyszerre figyelhettem két ország históriás epizódjait, olykor a jellemek mélyrepülését.

A Nyíregyháza és Varsó közötti "lakáscsere" életem első, máig egyetlen, s ha a jogászok is úgy akarják, elévült bűncselekménye árán oldódott meg. Megoldottam. A Nyíregyházán eladott lakásunkért kapott dollárköteget befőttes gumival átkötve nylonzacskóba gyömöszöltem...

Magyar ember hamar és mély gyökeret ereszthet a lengyel talajban. Rokon vonású közép-európai mentalitásom előnyösnek bizonyult, csakúgy mint a lengyel házastársat is magában foglaló életrajzom. Egyetlen illúziót kellett eloszlatnom. Azt, hogy magyarságomnak manapság ab ovo kijár a kivételes megbecsülés. Szó sincs róla, s ez így van jól! A lengyelek tiszteletét a bebocsátást kérőnek és nem ezer évre visszamenő őseinek, régi honfitársainak kell helyette kiérdemelnie. Varsói letelepedésünk első perceiben - hogy döntésünknek lelki burkolatot adjak - tisztázni kellett, minek is nevezhető az állapotunk. Az "emigráns" elvethető, mert hiányoznak a kiebrudaltság, a keserűség kellékei. A "disszidens" idejétmúlt. Marad a "kivándorolt", de ez sem maradéktalanul igaz...

Ötvenéves koromra összeharácsolt élettapasztalatom sugallta: ne pihenjek meg az ingatag fundamentumra épített egzisztencia roskadozó felvonulási épületében. A bizonytalan könyvkiadói próbálkozás, a Magyar Rádió tudósítói bázisának végelgyengülése és a Washington-Nyíregyháza-Varsó között még csupán virtuális-digitális álmainkban bontakozó maszek hírügynökség mind-mind ködös jövőt sejttetett. Grafológusi praxisomat befagyasztottam, s csak évek múltán vettem elő újra, amikor a SEKRETARIAT, a lengyel titkárnők folyóiratának főszerkesztője tizenkét számukba kért tőlem cikksorozatot a grafológiáról. Újgyarmatosítóink, a gyors gazdagodásra ácsingózó magyar honfitársak néhány telexváltás után tudomásul vették, hogy a lengyel nem csillogó, színes gyöngyökre vágyó XIX. századi afrikai törzs, s ahogy jöttek, úgy el is tűntek az életemből.

A kedvelt reggeli tévé-műsorból majdnem egy éven át beköszönő ábrázatomat Varsóban itt-ott már megjegyezték, s amikor valahol magyar véleményre, kommentárra volt szükség, meg-megcsördítették a telefonomat szerkesztőségek, rádióstúdiók. Tizenhárom évet töltöttem '84-től a Mosoly Rend Nemzetközi Kapitóliumában... Ha a kuratórium rám testálta a megtisztelő feladatot, rózsaszállal ütöttem lovaggá és érdemrendet tűztem egy-egy neves vagy névtelen kiérdemesült mellére.

"...majd hirtelen leoldották szememről a kendőt. Ahogy a váratlanul kapott éles fényben hunyorogva végighordoztam tekintetemet a termen, régi irodalmi élményem, Lev Nyikolájevics Tolsztoj Háború és békéjéből a szabadkőműves beavatási jelenet kelt életre. Tudtam, most velem ugyanaz történik, ami kétszáz évvel korábban Pierre-rel esett meg..."

A főbürokrata kézfogás helyett iktatókönyvet tolt elénk, rábökött a rubrikára, ott kellett szép sorjában mindhármunknak aláírni, tanúsítani, hogy átvettük a lengyel állampolgárságot adományozó okmányokat. Nem tartott sokáig, ránk se melegedett a nagykabát.

A temetők, temetkezési vállalkozók világa, a végbúcsút szolgáló vállalkozói szféra ismeretlen terepet nyitott meg, s ahogy mélyültek ismereteim, gondolatvilágomból úgy tűnt el a halált, a temetkezést övező ódzkodás, félelem, viszolygás. Megszilárdult bennem a szabadkőművesség elveiben is felfedezett platóni sugallat, mely szerint a bölcsek készülnek a halálra, ezért a halál rájuk nézve a legkevésbé félelmetes.

A varsói METROPOL első száma 2000 november 6-án jelent meg. Régi magyar rádiós kollégám engem javasolt alapító főszerkesztőnek. Nem a szakmai méltóság hiányzott, egyszerűen szerettem volna jó lapot csinálni... Szárba szökkent, s a lengyel médiapiacon termőre fordult családi hírügynökségünk, az MWMEDIA. Lengyel íróbarátom javaslatára ekkoriban kerültem fel a "Who is Who w Polsce" (Ki kicsoda Lengyelországban) oldalaira. Sorra kaptam ilyen-olyan lengyel média felkéréseket. Tudósítottam a Magyar Rádió komolyzenei műsorát, a nyíregyházi PB-Rádiót, majd az Európai Unióhoz csatlakozás pillanatától mint az öreg zongora húrjait, újra hangolhattam rádiós hangszálaimat. A BBC magyar adásainak varsói tudósítója lettem.

...Azon kaptam magam, hogy szinte észrevétlenül kiérdemeltem a bluesman titulusát. Barátságába fogadott a lengyel blues, a szájharmonika első számú embere, Sławek Wierzcholski és mind gyakrabban meghívott az Okolice bluesa (A blues környéke) című szombat esti rádióműsorába, majd 2003-ban a Lengyel Blues Társaság vezetőségi tagjának (becsületbírónak) választottak. Elővettem ötven éve "rozsdásodó" szájharmonikámat, belemerültem a blues varázsos lengyel világába, fesztiválokra csábítottam magyar muzsikusokat, koncert termekben konferáltam, közben egy oktatási cég szóvivője és kurzusainak előadója lettem. Második kiadását érte meg 2003 júniusában a Doskonała sekretarka (A tökéletes titkárnő) című szatirikus diplomáciai protokoll kézikönyvem.

Nyíregyházi intermezzo. Az utcai koncertet hallgatók gyűrűje mind tágabbra nőtt, lehettek már húszan is. Muzsikálás közben az járt a fejemben, hogy remélem, erre téved néhány régi ismerős, talán még a "tanácsházáról" is kijön valaki. És akik rám ismernek, szemlesütve osonnak tovább. (Nahát, ez a pasi jól lesüllyedt... Még ilyet, Szilágyi Szabolcs utcazenész lett...) Mégsem volt szerencsém, egy árva ismerős se húzott át a Kossuth téren. Polgárpukkasztó természetem nem nyert kielégülést.

Újra Varsó. 2010 április 21-én tagjául fogadott a két írószervezet egyike, a ZLP, a Lengyel Írók Szövetsége. A magamfajta könyvelőállító embert nemesítő gesztus felemelő érzéssel jutalmazott meg. Újabb jelzést kaptam, hogy Lengyelország végérvényesen befogadott. Könyveimet, a magyarul megjelenteket is, egy-egy példányban ott, a Krakowskie Przedmieścién, a Dom Literatury (az Irodalom Háza) őrzi, amely a Lengyel Nemzeti Könyvár részeként magában foglalja a kortárs próza és költészet, az írószövetség tagjainak műveit. A szülőföld megbecsülése is eljutott hozzám. A magyar kultúra kincstára, az Országos Széchenyi Könyvár invitált meg Budapestre 2010 szeptemberének utolsó napján. Felemelő érzés volt, hogy a MEK másfél évtizedes jubileumán tizenötöd részese lehettem a "15 év 15 könyv" címmel tartott jubileumi találkozónak.