« Az izraelita hitközségek. KEZDŐLAP

Bihar vármegye és Nagyvárad

Tartalomjegyzék

Bihar vármegye története. Irta ifj. dr. Reiszig Ede. »

444Bihar vármegye és Nagyvárad őskora.
Irta Cséplő Péter

Az első ember elé, a ki e vidéken megjelent, nagyon szomorú kép tárulhatott. Az Alföld beltengere már elpárolgott, helyét mocsarak és nádasok váltották föl. A bihari hegységek ormait már nem sugarazta be a glecserek fénye. A jégárak eltüntek, a hegyek egykori csúcsai már ott hevertek, az óriási hegység lábánál. Azok az óriási ősállatok sem szakították meg az örökös csendet, melyeknek csontjait e vidéken olykor-olykor találják.
Kőkorszak.
A barlangi medve és egyéb vérengzők már ott porladoztak a bihari barlangok zugaiban. E vidéknek keleti részeit még mindig őserdők borították. A rengeteg erdők közt már zúgtak a Körösök,0 a Berettyó hullámai, számos patak, csermely, és ezek vízei mutatkoztak mindenfelé. A folyók és egyéb víztömegek számos szigetet alkottak, fedve gyeppel, virággal és nádassal. Itt ütötte föl tanyáját az első ember. Innen indult ki furkósbottal, vagy kőszekerczével kezében, hogy a szigetére tévedt vadat elejtse. Az erdők vadja, a vizek hala elég ruházatot és eledelt nyújtott neki. Ez a kőkornak az embere. Bihar-megyében elég kőkorszaki emlék találtatott eddig; arra nézve bizonyára elég, hogy megállapítsuk a kőkor emberének itteni tartózkodását; de nem elég arra nézve, hogy életéből még egyebet is következtessünk, mert még eddig nem találtuk meg Bihar-megyében sehol a kőkor emberének tűzhelyét, nem akadtunk sehol temetkezési helyeire és végre nem tudjuk biztosan meghatározni az itt található számos őskori emlékek - földvárak, kunhalmok - keletkezési idejét.
A biharmegyei kőkori leletek, kevés kivétellel a kőkor legújabb korszakához tartoznak. Lepattogtatás által készültek, vagy finomul csiszolták. Formára közelítenek a bronzkor eszközeihez. Az azokhoz való köveket jobbadán itt találták, a mi - mint pl. az obsidián - hiányzik, azért sem kellett nagyon messze elfáradni. Egyébiránt a kőkor embere, úgy látszik, nem 445volt e földnek állandó lakója. Eszközei mutatják, hogy fát vágott, hasított és faragott; valószinü tehát, hogy fából lakóhelyet is alkotott magának.
Kőeszközei nagy ügyességet és kitartást feltételeznek és a mellett mélyebb gondolkodásáról tesznek tanúságot. A kőkor embere államot nem alkotott, társadalmat nem ismert, hanem családokra oszoltan, teljesen függetlenül élt. A földmívelés jótéteményeiben nem igen volt része; azonban a kutya már hihetőleg társa volt. A kutyán kívül rénszarvasokkal és birhatott a kőkor embere, a mint azt őskori leleteink tanúsítják.
A kőkor nemzedékét egy keletről megindult újabb népáramlat szorította ki helyéből vagy magába olvasztotta, illetőleg szolgájává tette és ezzel a történetelőtti időkre nézve az emberiség történetében új kor kezdődik: a bronzkor; - de mielőtt erre áttérnénk, bemutatjuk kőkori emlékeinknek jellemzőbb példányait. Ez emlékek legnagyobb része a váradi téglagyárakból került ki. Itt első sorban a Knapp és Guttman-féle téglagyárakat kell kiemelni, mert ezekből jutott a bihari és a n.-váradi múzeumba sok obsidián és kovaszilánk, nyílhegy, többnyire tört vagy legalább is csonkított alakokban; több darab késpenge-töredék stb. E darabokat részben még Bölöny Sándor, részben e sorok írója, részben Középesy Gyula múzeumi helyettes úr gyüjtötte össze. Különösen ez utóbbi több kőkorszakbeli cseréptöredékkel gazdagította a múzeumot. E cserepek hasonlóképen a nevezett téglagyárakból kerültek ki. Az a körülmény, hogy a kőkori eszközöket 21/2 cmtrnyi mélységben találták, nedves, sárga agyagban, nagy régiségökről tanúskodik. Ugyancsak a Knapp-féle téglagyárban került napfényre egy szép véső, kvarczból. Teljesen ép példány, szépen simítva és lyukkal ellátva. Ezzel együtt találtak még 2 drb. bronztőrt.
Leleteink a neolith-korból a következők: Bölényszarvak, kisebbek és nagyobbak. Lelhelyök: a Guttman-féle téglavető. Különféle szarvasagancsok töredékei, faragatlan, faragott, hegyezett és átfúrt eszközzé alakítva. Lándzsavégek Nagyváradról s B.-Ujfaluból. Fejszék, Pocsaj-, Esztár-, Sarkad- és Nagyváradról. Hálósúlynehezék B.-Szt-Mártonból. Halhorog ismeretlen helyről. Neolithkori emberi koponya homlokcsontrészei. Lelhelyek: Bihar-Udvari, Nagyvárad: Guttman-féle téglavető. Kőváső Nagyváradról, Guttman téglavetőjéből. 2 drb. kőkalapács, az egyiknek a fúrása befejezetlen peczekkel ellátva, a másik átfúrt, Nagyváradról. Buzogányfej, gömbölyű, lapos serpentinből, Kis-Kerpestről. Kőkésnyél részlete, a nagyváradi Rulikovszky-temetőből. Ősputri (részben földalatti) oldalfalának égetett részletei Nagyváradról, Guttmann téglavetőjéből. Tűzpadka részletei ugyanonnan és B.-Ujfaluról és B.-Udvariról. Különféle edényrészek a kőkorból és gyöngyök agyagból. Lelhelyek: Nagyvárad, Szt-András, N.-Harsány, Bihar-Udvari, B.-Ujfalu, P.-Kovácsi, B.-Szt-András, Ugra, Sarkad.
Ha valahol a helyi körülmények elősegítették az ősembert az érczek megismerésében, úgy az bizonyára e vidék volt, mely érczekben bővelkedett. Különösen vörös-réz fordul elő bőven hegyeinkben. Ez alkalmat nyújthatott a kőkor embereinek, hogy eszközeiket vörös-rézből készítsék. Ezek között legérdekesebb az a 3 drb balta, mely Rézaljáról, Margitta vidékéről jutott a múzeumba. Mivel ezek még a kőkorszaki balták mintájára készültek, e sorok írója rézkorszaki emlékeinket is a kőkorszakhoz számítja, mert csaknem mindig a kőkori eszközökkel vegyesen kerülnek a felszínre.
Aranylelet e korból nincsen, mert ha Biharban valahol aranyleletre akadnak, annak határtalan értéket tulajdonítanak és idegen kezekbe viszik, nem pedig illetékes helyére: a biharmegyei múzeumba, mely mindenkor megadná érte a méltányos díjat.
Rézkori leletek Biharban a következők: Balta Micskéről. Fejsze-csonka Tót-Telekről. Rézvarrótű B.-Ujfaluból. Tokvésők, 2 élű nagy csákány, fejszék Krajnikfalváról. Buzogányfej, Görbedről. Kis széles fejsze, Nagyváradról (Szlafkay-téglavető) és egyes darabok a megye különböző helyeiről.
A lelőhelyek mutatják, hogy a kőkor embere leginkább a Sebes-Körös és Berettyó mentén tartózkodott, megfordult a Bihar-hegység lejtős helyein és ellátogatott a megye nyugati részét alkotó rónára, a mai tenkei járásra, tehát a Fekete-Körös vidékére. Egyébiránt, a magas hegyeket kivéve, e vármegye csaknem minden részéből kerültek egyes kőkori emlékek napfényre-
Bronzkorszak.
A történelemelőtti időben, a bronzkorral új korszak veszi kezdetét. Valószinü, hogy a bronzkort keletről hozták hozzánk mintegy 1400-1200 évvel Kr. e. A bronz feltalálása nagy változást idézett elő az emberiség művelődésében. A bronzkor embere, nálunk már lóval és karddal jelenik meg. E fegyver előtt el kellett pusztulnia a kőkor emberének. Ismeri a földművelést 446s képes kis helyen, nagyobb tömegekben megélni. A családok nemzetségekké tömörülnek és van főnökük. Minden családnak megvan a maga foglalkozása. Az egyik földet mível, a másik ipart űz. A foglalkozás kötelezettsége apáról-fiúra száll és elő tudja állítani a bronzot és tudja ebből önteni vagy kovácsolni számtalan házi vagy harczi eszközeit. Szövetruhát visel s erre kikészített bőrt vesz fel. Mellén, vállain, bronzok ragyognak; ujjain, karjain, bronz-ékszerek fénylenek. A kipusztult kőkorszak embereinek tűzhelyein, fából kunyhókat épít és azokat agyaggal kitapasztja. A bronzkor embere már nem vándorol, hanem csak terjeszkedik, időről-időre több földet 447vesz művelés alá. Bihar-megyében a bronzkor embere, a Körösök és Berettyó partjairól, a síkság felé terjeszkedett.

A puszta-kovácsi lelet.
Az Archäologiai Értesítőből.
E helyütt, csak néhány kiváló bronzlelettel foglalkozunk és pedig főleg először a gyapolyi lelettel. Ez a lelet 5 drb. nagyon csinos, diszített, teljesen egyforma bronz-csákányból áll. Mind az 5 drb új, a mint az öntőhelyről és a kikészítés után a mester kezéből kikerült s mint a helyi körülmények mutatják, itt készült. A gyapolyi lelethez tartozik még 2 bronz-véső. E vésők, éppen úgy vannak most is, a mint az öntőmintából kikerültek s a mesternek nem volt ideje, azokat kikészíteni; végre 8 drb. részben már felhasznált bronzszalag, részben öntésre szánt bronz-rög. Mindent összevéve, bátran feltehetjük, hogy a gyapolyi bronztárgyak itt készültek; de valószinűleg, valami váratlan veszedelem a művest futásra kényszerítette, miközben e tárgyakat a földbe rejtette, honnan az 1892-ben felszinre kerültek. Az egész lelet Schwarz Gyula szivességéből, a váradi múzeum birtokába került.
A Gyapoly közelében, Puszta-Bodolyón talált őskori bronzlelet 9 nagyobb és két kisebb karpereczből, 10 drb sarlóból, 3 drb. füles-vésőből, több elhasznált és megrongált eszközből és egy súlyos lepényből, vagyis oly bronzrögből áll, mely feldolgozásra várt. Házi eszközül a véső szolgált, főfoglalkozásuk a földmívelés volt; ezt mutatja a sarlóknak aránylag nagy száma. A bronzkor embere kis termetü lehetett s kis kezei és vékony karjai voltak, a mit a bronzkard kicsi nyele és a karpereczek kicsisége tanúsít. A karpereczeket igen kedvelték és a felső karokon hordozták. Igen tanulságos része e leletnek a nyers anyag, vagyis a bronzlepény. Ennek jelenléte mutatja, hogy nálunk a bronzkor embere bronzeszközeit maga készítette, noha a bronzot nem ő állította elő, hanem valószinűleg cserébe kapta vörös-rézért. E lelet a vármegye ajándéka. Felhozzuk még a krajnyikfalvi bronzleletet. Ez közel van Élesdhez, honnan már egy bronzkard került a biharmegyei tárlatba.
A gazdag krajnyikfalvi bronleletet egy fazékban találták 1893-ban. Jelenleg a biharmegyei múzeum birtokában van. Kocsis Ferencz ajándéka. E lelet 65 darabból áll, még pedig 19 drb. már kikovácsolt sarlóból, 1 drb még összehajtott sarlóból. Van ezenkivül a leletben 20 drb. véső. A többi fémszalag, rosszul sikerült sarlótöredék és elhasznált véső. Az egész lelet mutatja, hogy meglehetős ügyes földmivelő és iparűző nép tanyázott itt. A díszítés egyszerű, szabályos mértani vonalakból áll.
***
A bronz-kulturát, mint már említettük, keletről hozták hozzánk, a Kr. e. XIV-XII. század körül. Az átalakulás gyors volt, mert az új korral, új emberek lépnek fel. A körös mentén lakó bronz-ember tagja volt azon nagy népcsaládnak, mely ez időtájban Közép-Európát benépesítette. Ezt bizonyítja szerszámainak egyformasága, melyek legfeljebb a külső diszítésekben mutatnak némi eltérést. A mi mégis bronzemlékeinken szemünkbe ötlik, az az, hogy azok közt nincsen egy sem ama durva és nehéz karpereczekből és kezdetleges vésőkből, melyek másutt bőven fordulnak elő. Náluk minden eszköz már magasabb technikai ügyességet feltételez, a miből az következtethető, hogy Biharba a bronz-kultura már teljes virágzásában jutott.
Feltünő a mi bronz-emlékeinknél, hogy a százakra terjedő példányok között, alig akad valami harczi vagy vadászati eszköz. Kard csak egy van, lándzsaél, nyílcsúcs egynéhány. A bronzkor embere, legalább itt, nem volt harczias természetü. Hogy itt a bronzkor századokon át tartott, mutatja a bronzkori emlékek rengeteg száma, melyeket mindenkor valami véletlen vet a felszínre. Rendesen fazékban vagy urnában találtatnak. A mélység nagyon különböző. Némelyek közel vannak a felszínhez és ezeket többnyire széthordják, míg a mélyen a földben rejlők, a legtöbb esetben megmenthetők.
A bronzkor megszüntének határát sem tudjuk pontosan megjelölni. Annyi bizonyos, hogy nem egyszerre és hirtelen szünt meg, hanem lassan, talán századokon át. Haldoklása akkor kezdődött, midőn új népek jelentek meg határainkon, lóháton, vaskardokkal. A nagy és más szervezetü tömeg ellen nem bírt védekezni a békés természetü bronzember, hanem meghódolt, vagy elfutott. A jövevény hódítók valószinűleg a dákok voltak, kik Kr. e. a 6-2. században a Neszter és Tisza, a Kárpátok és az Al-Duna között nagy birodalmat 448alapítottak. E szerint a bronz-kultura nálunk mintegy ezer évig tartott, a Kr. e. XIV-XII. századtól, a Kr. e. és u. VI-II. századig.
Említést érdemelnek a következő bronzkori leletek:
Rög, keltek, sarló, különféle töredékek, Komádiból. Lószerszám, diszítések, boglárkák, sisakcsúcsok, derékövrészlet, Robogányból. Spirál-karvédő, nagy fibula, Szalonta mellett. Lándzsacsúcsok, kések, karpereczek, keltek, kalapács, széles gyalupenge, lapos karikák, több töredék Székelyhídról. Tojásalakú karperecz, Érsemjénből. Tőr vége, Ér-Keserüből. Bronz-rög, fokos, kelt, Szt.-Péterszegről stb. stb.

Az ártándi sírlelet.
Az Archäologiai Értesítőből.
Ott, hol a kőkor emberének a tűzhelye volt, a bronzkor nemzedéke is felépíté a maga kunyhóját. Jobban terjeszkedik a síkság felé, behatol rengeteg erdőkbe. Várad vidéke igen látogatott hely lehetett a bronzkorban. A promontoriumon sok bronz-rög található a mai napig. Több eszköz mellett találtak itt egy szép bronz-buzogányt is. Élénk élet fejlődött ki e korban a Berettyó vidékén levő szállások, Szalonta, Érmihályfalva, stb. körül. A bronzkor embere, ha gyéren is, de - legmagasabb hegységeinket kivéve - az egész mai Bihar vármegyét benépesítette.
***
A jazygok és a dákok.
E vidék soha sem volt világtörténeti események színhelye. A történetírás atyja, Herodotos, az agathirseket helyezi a mai Magyarország ezen részére. Tehát írott emlékek szerint Kr. e. a VI. században az agathirsekkel találkozunk itt. Kik voltak ezek? Honnan jöttek ide? Meddig maradtak itt? Mindezt mély homály fedi. Századok mulva már messze keleten, a Meotis tenger partjain laktak. Valószínü, hogy az agathirsek azonosak voltak a dákokkal. A mai Magyarországnak az a része, mely a Dunától a legszélsőbb keletig terjed, tulajdonképen csak akkor jelenik meg a történet lapjain, midőn a római 449birodalom határai mindenfelől a Dunához értek, tehát a Krisztus előtti első században. Ez időtől kezdve, latin és görög írók elég sűrün emlegetik azokat a népeket, melyek ezen a részen laktak. Geták, kelták, sarmaták, jazygok és dákok, gyakran fordulnak elő lapjaikon, de minket csak kettő érdekel: a dák és a jazyg.
Krisztus születése előtt mindaz a föld, a mely a Tiszától a Neszterig terjed és melyet az Al-Duna és az északi Kárpátok befoglalnak, Dáczia nevet viselt. A Tiszától a Dunáig terjedt a jazygok földje. Tehát a kereszténység első századában, a Körösök és Berettyó vidéke része volt egy nagy birodalomnak, melynek élén királyok állottak. Számos városai közül megemlíthetjük: Sarmisaegetusa (Sarmisa király városa) Ulpianum (a mai Nagyvárad), Patridava, Tetrodava, Augustia, Tibiscum, Zeugma, Zermizirga, Comidava, Zurobara, Argidava, Nenendava, Tema, Hydatae, Tsierna, Docirana1 (némelyek szerint Debreczen) stb. nevüeket. A városok közül alig tudjuk felének a helyét meghatározni. Egynehányról vitatkoznak a tudósok, de legtöbbje ismeretlen. A mai Bihar-megyében, Nagyváradon kívül, egyedül a régi Zeugmá-t találjuk meg a magyar Csökmő-ben (? Szerk.), erre nemcsak a gyök azonossága vall, hanem a csökmői lelet is, miről később lesz szó.
A dákok általában pásztorkodással foglalkoztak, de azért a földmívelés előnyeit is ismerték. Az iparral nem szívesen foglalkoztak, noha ismerték az érczek olvasztását, sőt fegyvereiket is maguk kovácsolták, ruháikat maguk készítették. A 80 éves harcz, melyet Rómával vívtak, utóvégre a dákok teljes leveretésével végződött, azonban, bár Dáczia örök időkre eltünik a Maros mellékein, a dákok még jó darabig nem vesztek ki egészen. Így vidékünk, a Körösök s a Berettyó vidéke sohasem tartozott a római birodalomhoz. A szerencsétlen háboru után fenmaradt dákok a hegyek közé menekültek, hova a római fegyver nem hatolt el. Itt évtizedeken fenmaradtak és valószinüleg hosszu idő multán seperték el őket a népvándorlás viharai.
A római hódítás.
Már a Kr. előtti században megindult a szláv népek vándorlása északkelet felől délnyugatra. Dácziát délfelől Róma fenyegette, három oldalról pedig félvad népek szorongatták. Legveszélyesebbek voltak ezek közt a jazygok, kik a Kr. e. században az északkeleti Kárpátokon áthatolván, a Tisza és a Duna közötti síkságot özönlötték el. A jazyg vad lovas nép volt és gyakran beütött Pannoniába. Míg itt egy része zsákmányért harczolt, azalatt másik része átkelt a Tiszán, hol földért és birtokért kelt harczra a dákokkal, kik a keleti Kárpátok lejtőiről, a tiszai síkság felé terjeszkedtek, míg a jazygok a tiszai partokról a keleti hegyek felé nyomultak előre. E harczok idején emeltek a síkságon halmokat és azokra őröket helyeztek. Ez volna a Kunhalmok eredete. A Körösök és Berettyó vidéke e két harczoló fél közé esett és részben dák, részben jazyg volt. Ezen a csakhamar bekövetkezett római hódítás sem változtatott. A megfogyott dákok visszahúzódtak hegyeik közé, de a jazygok sem törtek többé előre. A jazygot nem az ereje mentette meg a római szolgaságtól, hanem vadsága és földjének szegénysége.
A Körösök és Berettyó vidéke és népe nem tartozott ugyan soha a nagy római birodalomhoz, de befolyásától nem volt mentes. Mert van rá adatunk, hogy Traján második háborújában a jazygok segítségét is igénybe vette Decebál ellen. Ezzel természetesen a jazygok vidékünkön is túlsúlyba jutottak a dákok fölött és e viszony a római uralom után is fennállott. A rómaiak ez időtől fogva (104-278-ig Kr. u.) szabadon járnak kelnek vidékünkön, ismerik annak népét s használják gyógyforrásait. Ammianus Marcellinus, a Judea ellen viselt háborukról értekezvén, Mark Aurélnak következő szavait örökíti meg: Oh kvádok, markománok, szarmaták, végre még egy utálatosabb népre akadtunk.
Ez időben, a mi Magyarországban nem volt római, az a nevezett három néphez tartozott. A jazygok a szarmatákhoz tartoztak. A rómaiak ismerték és használták a váradi fürdőket is. Várad és vidéke mindig megérezte a szomszéd erdélyi eseményeket, különösen a római Dáczia idején, midőn ott új élet és magasabb kultura fejlődik. E feltevésünket megerősítik az itt talált 450római érmek, melyek mind a római császárság fénykorából valók, Traján és Hadrián idejéből. A Tudományos Gyűjtemény 1824. 2. kötetében Haliczky Antal azt írja, hogy a váradi fürdőben (hogy melyikben, nem említi) két római feliratos siremlékkövet találtak. Az egyiknek fölirata ez:
Valeriae
VIX. AN. XXIX.
T. FL. APER.
SCRIBA. COL. SAR.
CONIUGI.
CARISS.
Vagyis: Valeriai, vixit annos 29 Titus Flavius Aper scriba coloniae Sarmisagetusae conjugi carissimae. Magyarul: Valeriának, ki 29 évet élt, Titus Flavius, Sarmisaegetusa colonia írnoka emelte, legkedvesebb feleségének. Sarmisaegatusa, mint tudjuk, a mai Várhely helyén állott, a hátszegi völgyben, Váradhoz elég közel.
C. LONGIN.
MAXIMO
VIX AN XVII
JULIA APHRODISIA
B. M. P.
vagyis: Cajo Longino Maximo, vixit annos 57 Julia Aphrodisia, conjugi bene merenti posuit. Magyarul. Cajus Longinus Maximusnak, ki 57 évet élt, készítette Julia Aphrodisia, nagyon érdemes férjének.
E feliratból csak annyit látunk, hogy C. L. Maximus, már idősebb lévén, valamely baja ellen a váradi fürdőkben keresett enyhülést, de itt meghalt. Ma már ezek a sirkövek a váradi fürdőkben seholsem találhatók.
Hunnok.
A római Dáczia megszüntével, hunnok elől menekülő germánok özönlik el Erdély bérczeit s valószínüleg Bihar vármegye területét is.
Priscus Rhetor, Theodosius császár Attilához küldött követségének tagja, leírja úti élményeit Konstantináplytól, a király székvárosáig, a nagy hunn faluig, mely valószinüleg a Duna és a Tisza közti síkságon, valahol Szeged vidékén terülhetett el. Felemlíti, hogy több útba eső folyón, a partokon lakó barbárok segítették át a követséget. Barbároknak nevezi a hunnok közt lakó idegen, meghódított népeket. Tehát Attila birodalmának királyi székhelyéhez közel, idegen nép tanyázott s szolgált a hunnak. (Kétségkívül gót, gepida stb. - Szerk.) Priscust ugyan hunn kalauzai szándékosan vezették tévútakon uruk székhelyéhez, mégis érintenie kellett vidékünk folyóit; akár a Tiszán innen terült el Attila sátor-városa, akár a Tiszán túl, mint ezt Thierry, a nagy franczia tudós véli. Fel is sorolja e folyókat s köztük a Tisza és Temes nevére ráismerünk. E vidék viszonyaira csak akkor kezd némi fény derengeni, midőn az avar hatalom hanyatlásával, műveltebb népek harczosai nyomultak át a Tisza mocsaras partjain. Így a 600-ik évben egy másik Priscus, keletrómai vezér, több csatában megvervén Bajánt, a Tiszához szorította és mocsarai közt még egyszer iszonyú csapást mért reá. Baján átmenekült a Tiszán, melyen a rómaiak is átkeltek és néhány gepida tanyára akadtak, melynek lakói aludtak. Egy más alkalommal, a római hadsereg átkelvén a Tiszán, sok szláv falut talált útjában. E nép állapota rosszabb volt a rabszolgáénál. Mindenükkel, sőt életökkel is rendelkeztek az avarok, kik körváraikon (ringek) kívül, állandó helyeken nem tartózkodtak, hanem számos lovaikkal pusztáról-pusztára vándoroltak. Nálunk, úgy látszik, a központ a Berettyó lehetett, hol földvár és sok kúnhalom emelkedik. E vidéken avar régiségek gyakran fordulnak elő. Valamennyi az avarok fényűzését tünteti elénk.
Ilyen az ártándi lelet, mely arany pitykékből, elefántcsont-faragványokból, tőrpenge-töredékekből, 3 élű vasnyílcsúcsból s egy pár vaskengyelből áll. A lelethez tartozik egy durva cserépfazék, emberi koponya, emberi és ló-csontmaradványok. Az arany-pitykékkel, melyek byzanczi művüek, diszítették szerszámaikat, süvegeiket, öltönyeiket. Görög írók mondják, hogy az avarok nagyon kedvelték az elefántcsont-faragványokat. Leletünk elefántcsont darabjai egykor valamely nyeregnek vagy kardhüvelynek alkatrészeit alkották. 451A 3 élü nyílcsúcs kiválóan jellemzi az avar eredetet. A kengyel használatát a hunnok hozták Európába. A lelet tárgyai között van még a hajdani tőrnek a pengéje két darabban. Anyaga valami fémkeverék. Kétségkívül görög mű. Az ártándi avar vitézt, lovastól, fegyverestől helyezték társai a sírba, és mellé egy fazekat tettek, mely hihetőleg ételnemüekkel volt megtöltve. A csontok jó állapotban voltak. A koponya ép, rövid, kerek, kicsi, hátranyomott homlokkal és kiálló pofacsontokkal. Találták Platthy Miklós birtokán 1895-ben, ki azt a megyei múezumnak ajándékozta.
Az avar birodalom alig virágzott egy fél századon túl, másfélszázadig pedig csak tengődött, mígnem Nagy Károly a gyűlölt nép hatalmát megtörte. Megostromolta Bécs melletti erődjüket és elvette tőlük Pannóniát. Fia, Pipin adta meg a haldokló avaroknak a kegyelemdöfést, midőn az utolsó erősségüket (a tiszait, ma Csörsz árka) bevette.

Az ártándi sírlelet.
Az Archäologiai Értesítőből.
A bihari vajdaság.
Az avar uralom bukása után Biharország, mint vajdaság, valószinüleg a VIII. század végén, vagy a IX. század elején keletkezett. Szláv jellegét neve mutatja, melyet nem a bihari vártól, hanem a bihari hegységtől nyert. A vajdaság kiterjedt a bihari hegységekre, a Körösök és Berettyó vidékére. Teljesen önálló ország volt és a keleti császárral semmiféle viszonyban nem állott. Több ispánságot foglalhatott magában; ilyen lehetett a Belaradi, vagy jobban mondva Velaradi, a mi egészen megfelel a fehérvári vagy a nagyváradi ispánságnak. Csakhogy e várnak nyomát nem a mai Nagyvárad helyén találjuk, hanem a szomszéd hegyfokon, a váradi promontóriumon. Ezt mutatják az ott messze elterülő kő- és téglafalak romjai, melyek nemcsak egy középkori kolostor maradványai, hanem más, tömörebb építmények romjai. A 3bihari fejedelemségről egyedül a Névtelen emlékszik meg, minélfogva csak a régészeti leletekre vagyunk utalva. Eddig nevezetesebb leleteink e korból a csökmői sírletet és a puszta-kovácsi sírmezőből kikerült tárgyak. Ezekből sejthető, hogy itten még mindig ősi szokás szerint temetkeztek, a közsorsusak ruhástól, ékszereikkel együtt. Szövetruhát viseltek és azt széles szíjjal szorították derekukhoz. Kézi fegyvereik a szarvasok agancsaiból kerültek ki. Még mindig bronz-ékszerekkel diszítik fel magukat, de ismerik az ezüstöt is; a vas nagyon ritka. Jobbadán pásztoréletet élnek, de gyakorolják a földmívelést is; bronzkarpereczeket, fülbevalókat, gyűrüket stb. találunk, melyek annyit bizonyítanak, hogy nálunk a bronz-kultura, habár hanyatlófélben is, talán a magyarok bejöveteléig fentartotta magát.
Ennek igazolására szolgál a nagyváradi lelet, mely 1892-ben a lovassági laktanya alapjának ásatásakor került felszínre és most Nagyvárad város szívességéből, az ottani múzeum tulajdona. E sírlelet egymás mellé, vagy egymás fölött elhelyezett sírokból került ki. A váradi lelet áll: 5 csüngőből, 4526 pityke-gombból, 1 csatformáju ékszerből, 6 fülbevalóból, 3 gyűrüből, 1 övcsat-karikából, 4 karpereczből, és 2 nyaklánczból. A csüngők, pitykék és fülbevalók anyaga ezüst, a többi bronzmű. Az egész leletnek magyar jellegét első pillanatra felismerjük. Azok a szívalaku csüngők minden pogánykori magyar leletnél láthatók, feltehetjük tehát, hogy ezeket őseink magukkal hozták vándorlásukból, vagy talán még az ősi hazából. A fülbevalók azonban szláv eredetre vallanak, úgyszintén a sodronyozott nyakékek, karpereczek, bronzgyűrük, az övkarika, minővel a régi szlávok, derékszíjjukat szokták diszíteni. Érdekes a csatformáju bronzékszer, melynek kora a magyarok bejövetelét századokkal megelőzi. Érdekes és tanulságos a négy karperecz is, melyek nagyon hasonlítanak a puszta-bodolyói bronzlelet karpereczeihez. A két fonott munkáju nyakék ismét szláv jellegre mutat. E leletben a pénznek, a betűnek, a kereszténységnek semmi nyoma s így még a prehisztorikus leletekhez sorozhatók. Idejét a X-ik század első felébe helyezzük, midőn az első magyar nemzetségek egyike telepedett le a mai Sebes-Körös balpartján.
Bihari földvár.
Bihar vármegye őskori védművei közül első sorban felemlítjük a bihari földvárat, melyről először Béla király névtelen jegyzője szól. Kétszer is említi, és pedig midőn a honfoglaló magyarok Marót bihari fejedelem birtokára ütöttek, és mikor később Árpád vezérei, a székelyekkel egyesülten, Marót székesvárát, Bihart, kemény ostrom után már-már beveszik.
A véres harczoknak a meghódolás és az egyezkedés vetett véget. Ezentúl, úgy okleveleinkben, mint a krónikákban, Biharral folyton találkozunk. Régibb latin és görög íróknál "Bihar" neve sehol sem fordult elő. Nekünk, jóllehet hogy újabb időkben a névtelen jegyző hitelessége nagyon meg van ingatva, Biharra vonatkozó adatait hitelt érdemlőknek kell vennünk, mert honfoglaláskori etnografiai viszonyainknak teljesen megfelelnek, s mert történelmünk további fejlődése azokat teljesen igazolja.
Kétséget nem szenved, hogy Bihar, a szláv Bielahora szavakból keletkezett, tehát szláv eredetü, vagyis a honfoglalás idején a bihari fejedelem székvárosa, szláv nevü és jellegü vala.
A bihari vár, látszólag tisztán földvár, és csaknem szabályos nagy négyszöget alkot, melynek minden oldala, 1771/2 méter, belterülete 5.66 k. holdat tesz, a sánczokkal együtt 8. k. holdnál több. A sánczok magassága 12-15 méter. A várnak 4 bejárata van. A déli oldalon 3, az északi oldalon 1. Főbejáratul a déli oldalon mutatkozó nyílás szolgált és jobbra is, balra is, közel a szegletekhez, egy-egy kisebb nyílás vezet a vár belsejébe. E szerint a déli oldalt vehetjük a vár homlokzatának. A főbejárással szemben, az északi oldalon, hasonló bemenet köti össze a belső és külvilágot. A vár közepén áll jelenleg az ezredéves emlékszobor, csúcsán a turullal. Ettől nehány méternyi távolságban, kelet felé, valami mélyedés mutatkozik, valószinüleg, a vár egyik kútjának a helye. A nyílások közelében kisebb emelkedések vannak, melyek talán éppen ezek oltalmazására szolgáltak. A vár belsejében, itt-ott szabályszerű alakú emelkedéseket is látunk, melyek egykori tűzhelyek maradványai lehetnek. Sem kő, sem téglaépületek nyomai nem látszanak és annak sem maradt valami nagyobb nyoma, hogy a lakások fából vagy vályogból készültek volna; valószinű, hogy az őslakók falhoz erősített gerendákon nyugvó sátrakban laktak. Ezt mutatja az a nagy homokkő, melynek közepén valami összekötő vasnak a nyomai láthatók. Ilyenképen a bihari várban ellakhatott 3-400, harcz idején pedig 2-3000 ember is.
Az ásatást egyszerre az északi és a déli sáncz átvágásával kezdték meg. Kemény, sárga, agyagos földben 11/2 méternyi szélességben, s több mint 2 méternyi melységben vágták át a sánczot annélkül, hogy valami jelentékenyebb tárgyra akadtak volna. A déli oldalon, már 11/2 méternyi mélységben, falromokra akadtak. A széles fal, czementbe merített patak-kövekből állott, itt-ott nagy homokkővel vegyítve. A kissé porhanyósabb földből ember és 453állatcsontmaradványok, szén, korhadt fadarabok, és durva, vastag graphitos cseréptöredékek kerültek elő. A czél az volt, a falat, ha lehet alapjáig kiásni, mert valószinüvé lett az a feltevés, hogy nem egy nép építette a bihari várat, hanem egy már czivilizáltabb nép, ha szabad e kitétellel élni, már jóval előbb egy kőből álló erődöt létesített, melyre azután egy másik, kevésbbé előrehaladott nép, földsánczokat rakott.

A herpályi paizsdudor.
Az Archäologiai Értesítőből.
A történelmi adatok egyeztetése alapján valószinünek látszik, hogy a vár eredetileg dák mű, mely több ízben gazdát cserélt, és hogy a népvándorlás végén, a magyarok bejövetelével, a bihari vár a szlávoknak hódolt. A magyarok birtokukba vették, földsánczokkal megerősítették és korán, talán még a X-ik században, itt községet alapítottak. Várad emelkedésével, a mi Szent László idejére esik, Bihar jelentősége hanyatlásnak indult. A végcsapást megadta a tatárjárás, mely után mindenfelé nagy kővárak keletkeztek. Az ásatások kevés tárgyat hoztak napfényre és ez is őskori cserép, vagy árpádkori érem volt.
Földvárak.
A mint az erdélyi hegyek kinyújtják ágaikat az Alföldre, egész Biharmegye hosszában követni lehet az egykori földvárak sorozatát. A három Körös és mellékfolyóinak vidéke ez, mely hajdan a germán vandaloknak nyujtott egy ideig hazát. Béltől délfelé, régi, sánczoktól körülvett erősségnek nyomai látszanak; ez uralkodott hajdan a Tőz folyón, melynek partjaira építették. A Fekete-Köröspart vidéke meg van rakva ily régi védművekkel; bent a belényesi hegyek közt, fekszik Fenes község. Határának délnyugati végén látszanak romjai a hajdani Bélavárnak, melyet a szláv lakosok bizonyára fehér voltáról neveztek el így. A mint a Fekete-Körös a hegyek közül kiér, Sólyom falu mellett folyik el, egy régi pogányvár romjai alatt. Fekete-Bátor 454határában, a Körösparton, látszik egy régi földvár alapja sánczaival. Fekete-Tót dombos részén szintén régi vármaradványok szemlélhetők. Végre kint a síkságon, Sarkad és Békés mellett is láthatók a régi földvárnak nyomai.
A Sebes-Körös völgyvidéke szintén tele van régi erődök nyomaival. Elhagyva a vársonkolyosi pogányvárat, a Rézhegységnek kanyarodik; Lok község határában egy gömbölyü dombot a nép ma is várnak nevez. A pesterei földvárat csakhamar felváltja, a folyó jobb partján, a puszta-ujlaki s e faluval szemközt fekszik Telegd, ugyancsak egy ó-földvárral. A gyíresi határon keresztül vonúl, mint már jeleztük, az ördög-árka, s egy mellette fekvő halmon régi vár nyomai láthatók.
A Berettyó partjai is jól meg voltak rakva a régi korban erődítményekkel. Igy Monos-Petri határában három ős-várnak a nyomai tünnek fel. Az egyiket a nép Ungora-várnak nevezi, a másik, közel a Berettyóhoz, már a földdel majdnem egyenlő, végre a harmadik, úgynevezett belső vár, szintén e folyó partján emelkedik, s három nagy sáncza van. Félegyháza mellett szintén láthatunk földvárat, melyen most már szántóföldek terülnek el. Kis-Marja északi részén is láthatók egy földvár maradványai.
A Körösök és azok mellékvölgyei mentén sokszor egymást érik az ősi erőditmények. De nem tekinthetjük ezt a sánczgyűrüzetet tisztán hadi czélból, védelemre létesített erődítvényeknek. Volt az ó-kor népének más ellensége is, melylyel szemben nem lehetett fegyvereit küzdelembe vinni. Ez maga a természet volt.
Az ősi védművekhez tartozik az "Ördög-árok" is, mely a Tiszától Varsány alatt elvonul s Bihar vármegyébe ér, hol Vörös-Gyűrüsnek tartva, felhúzódött csaknem a Sebes-Körösig, ezt kétszeresen találván keresztbe.
És végre még valamit a kunhalmokról.
Bihar-megye területén, számos kunhalom emelkedett. Mi csak kettőről adhatunk számot, u. m. a b.-ujfalusiról és az udvariról. Ezek valóban emberi kéz művei. Egyikben és másikban is emberi és lócsontokat, kő- bronz- és vaskori régiségeket, őskori cserepeket találtak, tehát temetkezési helyül is szolgáltak. Az ezek bensejéből felszínre került tárgyak sokasága és különlegessége azt is mutatja, hogy nem egy, hanem többféle nemzet embereinek szolgáltak utolsó pihenőül.

0. Körös az egyedüli név az egész Bihar vármegyében, mely régibb íróknál, kik a névtelen jegyzőt megelőzték, előfordul. Körös nevét (a VI-ik században) Jordanis tartotta fenn, Grisia alakban. Ennek mellékfolyói Miliare és Gilpit folyók alatt valószinűleg a Fehér- és Fekete-Körös értendő, míg Grisia Sebes-Köröst jelent. Ortvay Magyarország régi vízrajza cz. művében azt állítja, hogy a legrégibb író, Ammianus Marcellinus már a IV. században említi a Köröst, Gerazus név alatt. De újabb időben történt kutatások szerint Gerasus név alatt a Szeret folyó értendő. (L. Borovszky: A dákok 16 l.) A gót Jordanis által legelőször följegyzett Grisia név, melyből a magyar ajak a Körös vagy Keres nevet alakította, egyedül az ó-germán nyelvek segítségével fejthető meg helyesen; a gricz szó ugyanis e nyelvekben fövenyt, homokot jelent. E szószármaztatásra Borovszky S. hívta fel a figyelmet A honfoglalás története cz. munkája illető helyén.
1. Borovszky, A dákok. 23.

« Az izraelita hitközségek. KEZDŐLAP

Bihar vármegye és Nagyvárad

Tartalomjegyzék

Bihar vármegye története. Irta ifj. dr. Reiszig Ede. »