« AZ EGYHÁZAK SZERVEZETE ÉS KÖZIGAZGATÁSA. KEZDŐLAP

Zemplén vármegye

Tartalomjegyzék

A LEGÚJABB KOR. 1815-1849 Irta Matolay Etele. »

337ZEMPLÉN VÁRMEGYE TÖRTÉNETE.
Irta ifj. dr. Reiszig Ede
I. RÉSZ. AZ ELSŐ TÖRTÉNETI NYOMOKTÓL A MOHÁCSI VÉSZIG.
I. Őskor, a népvándorlás és a honfoglalás kora.
Őskor.
A mai Zemplén vármegye alsó részének területe évezredekkel a történelmi korszak előtt lakott volt, de földrajzi fekvése következtében nem lehetett mindenütt egyaránt alkalmas a földet birtokába vevő ősember befogadására. Míg a vármegye éjszaki és éjszaknyugati határán elvonuló hegyláncz földtani alakulása az ú. n. harmadkori képletet tünteti fel, tehát a földtani rétegek között a legrégibb, addig a Bodrogköz mély síkja, még a történelmi korszakban is, túlnyomólag vizenyős, tehát a letelepülésre alkalmatlan terület volt.
A tokajhegyaljai hegyvidéken talált az ősember először otthonra. Ennek talaja a negyedkorban, tehát az óriási kérődzők és a ma is élő emlősök megjelenésének korszakában is, oly szilárd volt, hogy azt az idevetődött ősember czéljaira felhasználhatta. Efféle óriási kérődzők csontmaradványai Tokaj mellett a Tisza folyó medréből, úgyszintén a szőlőtermő hegyek aljában lerakodott iszaprétegekből kerültek felszínre. Találtak ily maradványokat Tarczal határában is.
Kőkorszak.
A legrégibb kőkorszakbeli leletek is túlnyomólag e vidékről származnak, mint például Alsómihályi község határának éjszaknyugati, Kázmér község irányában elterülő részében, melynek földje különösen kedves tartózkodási helye lehetett az ősembernek. A Dókus Gyula alispán régiséggyűjteményének kőkorszaki leletei között lévő kővésők és kőbalták legtöbbje a mihályi régiségmezőből került ki. Ősembernyomokra akadunk Kisazar, Szécskeresztúr, Zebegnyő és más községek határában. Herczegkút határában a Pogánykúttól nyugatra, a komlóskai gyalogút mellett levő vízmosás baloldalán, őskori tüzelőhely nyomaira akadtak és e tájékról Kiss Elek, sárospataki tanítóképző-intézeti tanár 23 darab őskori eszközt gyűjtött össze, magán régiségtárába.
Őskori ember nyomaira akadunk a Nagyerdő-pusztán (a Bodrog és Latorcza összefolyásánál), hol a bronzkorszakban is laktak emberek, továbbá a zempléni hegyszigeten s a tokaj-eperjesi trachitvonalban, Vily és Radvány között. De bármily nagyszámúak ezek az őskori leletek, azt még sem tudjuk megállapítani, vajjon az azokat használt őslakók egy korszakban éltek-e, és hogy az őslakókat hány évezred választja el tőlünk.
A kisazari obsidián-leletből azt következtethetjük, hogy még a régibb korszakból, a palaeolith-korból való, de ugyanott találtak számos oly ősedénycserepet, konyhahulladékot, kőbaltát, melyek már az újabb neolith kőkorszakba tartoznak, mert ebbe a korszakba esik az agyaggyártás feltalálása.
E korszak népei már a czölöpépítészetben is jártasak voltak. A Bodrogköznek bodrogmenti részében a czölöpépítészetnek határozott nyomai találhatók (Bodrogvécs és Sárospatak határában), de hogy azok a svájczi czölöpépítményes őslakók kortársai voltak-e, azt nem lehet megállapítani.
A czölöpépítményben jártas ember már fejlettebb művelődési fokot mutat és átmenetül szolgál a bronzkorszakba, mely korszakból szintén tömérdek lelet 338maradt reánk; így a többi között a Bodrogkeresztúr, Erdőhorváti, Karád, Komlóska, Alsómihályi, Megyaszó, Nagymihály, Mészpest, Cselej, Ordasfalva, Regécz, Tokaj, Tolcsva, Utczás és Zombor községek határaiban talált leletek tanúskodnak itt az akkori korszak emberéről.
Bronzkorszak.
A bronzkorból a legérdekesebb leletek a bodrogkeresztúri, az erdőhorváti és a cseleji, Sátoraljaújhely alsó határában pedig a bibércz-homoki bronzkarikapénz-leletek, melyek már fejlettebb viszonyokra és ama korszakban űzött kereskedelemre engednek következtetni, sőt a Tiszaluczon talált zománczozott aranykapocsban még az ötvösművészet nyomaira is ráakadunk.
Vaskorszak.
A bronzkort követő vaskorszakban már némileg eloszlik a homály, mely hazánk őskori lakóit takarja.
A legrégibb történelmi adatok szerint Krisztus előtt 350 körül, vagyis macedoniai Fülöp korában, a kelták fészkelték be magukat hazánkba, a kik valószínüleg a Hegyalján s a Bodrogközben is megfordultak. Tőlük kapta nevét a Tisza folyó. A kelták egész Kr. e. 50-ig lehettek hazánk területén, mikor a géták királya őket a Duna és Tisza vidékéről kiszorította.
A Tokajig terjedő duna-tiszaközi róna sohasem került római uralom alá; itt mindenkor barbárok laktak, habár kétségtelen, hogy a római légiók az itt lakott barbár népek ellen is hadakoztak (Dongó Gy. Géza: Sátoraljaújhely története. 28. l.), ide nem hatolt, gyökeret itt nem vert a római kultura s ezért a kelták uralmának megszűntével beözönlő germán törzsek akadálytalanul települhettek le hazánk éjszakkeleti részeire s a Felső-Tisza vidékére.
Germánok.
Kr. előtt 175-től kezdve, mikor a germán bastarnák települnek le az éjszakkeleti Kárpátok vidékére, egész 870-ig Kr. u., mikor a gepidákról utoljára történik említés, egy sereg germán népfaj fordul meg Magyarország területén. (Borovszky Samu dr.: A Honfoglalás Története, 83. l.)
A germán fajhoz tartoztak a ligok, viktohálok és burok, a kik körülbelül a Hernád folyó és a Tisza forrásai között elterülő földön tanyáztak és a Krisztus utáni II. és a III. században szerepelnek.
A germán népfajok emlékét számos helynév őrzi Zemplén vármegye területén. Így a Hernád-folyó neve (Hornald, Chornad), az ófelnémet hornaht, ágasbogas szóból származik. Lasztócz község is, melynek a nevét még a XVII. évszázadbeli okiratok is következetesen így említik: Lasztholz, germán eredetre vall, noha Nagy Gyula szerint, inkább a szláv Lasztovecz magyarosabb alakja (Laszth-ócz). Germám tipusú fegyverzetek kerültek elő a Bodrogkeresztúr határához tartozó, a Bodrog-folyó balpartján elterült, most már lecsapolt és szénatermő rétséggé átformált Balota és Bogdány nevű tófenekekből.
A római uralom még fénykorában sem jutott el a mai Zemplén vármegye területére, de az itt lakó barbár népek és a rómaiak között bizonyos érintkezés állott fenn, a melyre nézve a Karos község határában, a Kenderszer nevű dülőben talált őskori halászati eszközök nyújtanak némi támasztékot, melyek mellett, vegyesen, római korbeli bögrék és edények fordultak elő. (Dongó: Adalékok Zemplén vármegye történetéhez. 1899. évf. 301.)
Népvándorlás.
A népvándorlás alig hagyott számbavehető emléket a vármegye területén. Lezajlása után, a VI. században, a longobárdok foglalták el hazánk éjszakkeleti részét s így a mai Zemplén vármegyére is kiterjeszkedtek.
A longobárdok szintén a germán fajhoz tartoztak. Eleinte a herulok fenhatósága alatt állottak, de Tato fejedelmük alatt (493-509) függetlenítették magukat. Wacho uralkodása alatt (509-539) a longobárd királyság tekintélye mindegyre növekedett, uralmát lassanként kiterjeszté a Morva-mezőtől egészen a Beszkidekig, de a mai Zemplén vármegyét nem uralták a longobárdok, mert már Audoin királysága alatt (546) a gazdátlan Pannoniát szállották meg. (Borovszky S., A longobárdok vándorlása. Századok 1885. évf.)
A longobárdokat az avarok követik; ezek szintén a VI. században telepednek le a Duna és a Tisza közére.
Az avarok uralmának súlypontja inkább a Tisza környékére esett, mert Pipin 796-ban átkelvén a Tiszán, itt dúlta szét az avar fejedelmek székhelyét.
Pipin utóda, Nagy Károly császár, ugyan 803-ban az egész Avarország ura lett, de Nagy Károly szemei előtt is a római imperátorok példája lebeghetett, mert uralmát Pannonia határán túl nem terjesztette.
339Noha az avarok uralma megtört, mindazonáltal még a IX. században is találunk róluk feljegyzéseket. Így, midőn a magyarok beköltözködtek, itt avarokat is kellett találniok. Úgynevezett "avargyűrű" nyomai láthatók Magyarizsép határában. Ugyanott évekkel ezelőtt egy római sisakról való Minerva-fejet szántottak ki a földből. Ez a római emlék-lelet Kassán a Felsőmagyarországi Múzeumnak egyik igen becses darabja. Avar körvár helyén fekszik Abara helység is, (Obora: körülkerített hely) a Latorcza folyó jobb partján.
A longobárdok elköltözése után szlávok kezdtek mind sűrűbben a mai Zemplén vármegye területére beszállingózni, a kik az avarok hatalmának fénykorában ezek szolgálatában állottak, sőt már a VII. század elején az avar khágán (fejedelem) szláv harczosokat küldött segítségül a longobárdoknak.
Az avar uralom megdőltével, noha Avarország szétfoszlása után imitt-amott, egyes népszigetecskéken, a nagy népvándorlás áradatában, maradtak vissza Zemplén földén avar nemzetségek is, melyek közül egy a vár, más a kún ágazat volt, a mai Zemplén területén tanyázó szláv nép mégis némileg függetlenítette magát, a nélkül azonban, hogy a déli és éjszaki szomszédos hatalmak befolyásának, illetőleg uralmának sikeresen ellentállani tudott volna.
A honfoglaló magyarok tehát a mai Zemplén vármegye területén csak egyes szláv és pedig Thesszalonikából ide fölrajzott néptörzsekre akadtak. Ezek között voltak a chlimi szlávok is. Ők alapították Helmeczet. Chelmetz azt jelenti, hogy Chelmből származott kis ember. (Dongó: id. m. 34. l.) A bodrogmenti Zsadány községgel kapcsolatban állott, idők folytán alámerült Arbonya helységet is thesszalonikai szlávok telepítették. A letelepült szlávok emlékét főleg a helynevek őrizték meg számukra. Maga a vármegye Zemplén földvárától vette nevét, mely kétségkívül a honfoglalást megelőzőleg, a szláv uralom idejében fennállott. A Zemplén név a szláv zem, zemlja = föld (helynév-képzővel: Zemlján) származik, jeléül annak, hogy a szláv őslakosok földmiveléssel is foglalkoztak, mely körülményt a többi helynevek is igazolni látszanak, melyek az erdészettel állanak összefüggésben. Így trunu (tövis) szóból alakult Tarnóka; az erdő neve az ó-szláv nyelvben lesu, ebből alakult Leszna. Az egyes fanemektől vették nevüket: Topolya (topola = nyárfa), Brezovecz (bréza = nyírfa), Oreszka (orah = diófa), Lask és Liszka (laska, liska, leska = mogyorófa). Az erdei tisztás, mely a letelepedésre kiválóan alkalmas hely volt, szlávul annyit jelent: láz, és ily nevű községeket találunk Zemplén vármegye területén is.
Számos helynév vette eredetét az ásványoktól is; így kamenu szlávul annyi, mint kő. Kemencze nevű helység csak határozott magyarosított alakja a szláv Kamenicze, Kamenecz szavaknak. Szurok szlávul smol; innen származik Szmolnik. Só szlávul sol; innen származik Szolncska község neve, mely a XIV. században Szolnoknak hangzott.
Állatnevekből alakultak a következő helynevek: Turány (turu szlávul a. m. bölény) jeléül annak, hogy a szlávoknak itt bölénynyel is akadt dolguk. Varannó (vran = holló) Vola, Volona (volu = ökör), Rákócz (rák), Vidrány (vidra), mindkettő eredetileg szláv szó. Már magasabb művelődési fokot mutat Terebes, (trebez = írtás). (Borovszky i. m. 81. l.) Kostelu szlávul annyi, mint templom; az ebből alakult Gesztely már magyaros kiejtésre vall.
A szlávok már ismerték a várépítésnek kezdetleges módját. Földből készült sánczokkal kerítették el az egyes emelkedettebb pontokat, a hol ők maguk és barmaik védelmet találtak.
A Felső-Tisza vidéke általában bővelkedik ily földvárakban, de mindezeket nem kizárólag a szlávok alkották, mert ők is már találtak itt sánczokat, melyeket elfoglaltak és felhasználtak.
Hogy a honfoglalás idejében lakott-e a szlávokon kívül más nép is Zemplén vármegye területén, ez a kérdés vita tárgya.
A tiszai bolgárokról megemlékeznek ugyan egyes források s valószínű is, hogy ezek az avar birodalom megdőlte után az aldunai bolgárokhoz csatlakoztak. Ebből Safařik Pál József, szláv ethnografiai művében azt értelmezi, hogy azok a csatlakozás következtében egészen a Kárpátokig terjeszkedtek. (Slav. Alterth. II. 173). Safařik-nak ezt az állítását azonban mind 340Hunfalvi, mind más ethnografusok megczáfolják, (Hunfalvi Pál: Magyarország Ethnográfiája), mert a tiszai bolgárokat a biborban született Konstantin, a ki pedig a honfoglalás történetére nézve elsőrendű forrásunk, egy szóval sem említi. Különben is a mai Zemplén és Ung vármegyék felső részei Sáros, Szepes, Liptó, Zólyom és Túrócz vármegyékkel összefüggő erdőséget alkottak.
A honfoglalás.
Itt is lakhattak ugyan emberek, de nem törzsek. A honfoglalás idejében az aldunai részekben tényleg fennállott egy bolgár birodalom, de hogy az a Beszkidekig terjedet volna, mint Anonymus írja, erre nézve semmiféle adattal sem rendelkezünk. Mindezeket megelőzően azonban, vagyis Kr. u. az V. évszázadban, a vármegyének alsó része Attila hún király világbirodalmához tartozott.
Anonymus szerint, a honfoglalás idejében, a Duna és a Tisza közén, fel egészen a Beszkidekig, Szalán fejedelem uralkodott, kinek őse, Keán bolgár fejedelem foglalta el Ungvár vidékét, egészen a ruthén határig s az elfoglalt területre szlávokat telepített.
Csakhogy az Anyonymustól említett Kean-nak sem a IX., sem a X. században nyomát sem találjuk. Pauler Gyula művét véve irányadóul, (A Magyar Nemzet Tört. Szt. Istvánig, 34-35. l.), a honfoglaló magyarok 895 év végén szállottak le, Árpád vezérlete alatt, a vereczkei szoroson, Munkács és Ungvár vidékére. A magyarok mindenekelőtt a Felső-Tiszánál igyekeztek tért hódítani, majd lenyomultak a Sajóig. Tehát a mai Zemplén vármegye területe (t. i. az a része, a hova a lovasnép eljuthatott) még a 895 év végével a honfoglaló magyarok birtokába került.
De hogy a mai vármegye területének elfoglalása minő harczok árán ment végbe, arra nézve nincsenek adataink. Kétségtelen azonban, hogy a honfoglalás későbbi folyamán is, a Duna és a Tisza közén tanyázó s a morváktól függő népek, 896-897 között, csakhamar meghódoltak, az egyes földvárakban tanyázó bolgár őrség csekély ellentállást fejtett ki, a szlávokat pedig a honfoglalás közelebbről nem érintette, mert ők csak urat cseréltek: bolgárok helyett magyarokat. (Marczali Henrik, Millenn. Tört. I. 113.)
Közelebbi egykorú adatok hiányában csupán Anonymus előadására, továbbá a honfoglaláskori leletekre és a helynevekre vagyunk utalva. Közöljük első sorban Anonymust, a nélkül, hogy előadására nagyobb súlyt helyeznénk és azt feltétlenül hitelesnek elfogadnók.
Anonymus szerint a honfoglaló magyarok a Havas-erdőn át jöttek be Álmos vezérlete alatt, majd Munkácsnál megpihenvén, Ungvár alá szállottak, melynek parancsnoka: Laborcz vezér, az ostrom elől idejekorán Zemplén várába menekűlt; de a magyarok egyik csapata üldözőbe vette őt s egy folyóvíz mellett elfogta, mely róla Laborcznak neveztetik. Álmos négy napon át tartózkodott Ungvárt, mely idő alatt fiát, Árpádot, a magyarok vezérüknek választották.
Árpád akkor Ungvárról kivonulván, seregével a Bodrog-folyó balpartján, Zemplén várával szemben állapodott meg. Itt fogadta Szalán bolgár herczeg követeit, a kik urok nevében a további előnyomulást megtiltották neki, miután a Bodrogon túl már a bolgár herczeg birodalma következett.
Árpád e követek útján a Sajóig terjedő terület átengedését kérte Szalántól, maga pedig Tarczal nevű vitézét a vidék kikémlésére küldte, egyszersmind küldöttséget menesztett Szalánhoz, melynek tagjai között voltak Tarczal, Ketel és Und is, kiknek neveit Anonymus Zemplén vármegye helyneveivel hozza kapcsolatba. Szalán, Árpád kivánságát teljesítvén, követeit gazdagon megajándékozta. Anonymus előadása szerint tehát Zemplén területe harczok nélkül jutott a magyarok birtokába.
Mellőzve Anonymusnak a Szerencs és Tarczal helynevekhez fűzött meséit, még csak azt jegyezzük meg, hogy előadása az időrendben is téves, mert az ő elbeszélését követve, a magyarok a 44-ik napon jutottak a Bodrog balpartjáig, Zemplén várával szemben, holott Anonymus 903-ra teszi azt az időt, mikor Árpád a Bodrog s aTisza közét megszállotta.
Sokkal becsesebb adatokat szolgáltatnak a honfoglaláskori leletek, melyek kétségtelenül igazolják, hogy a mai Zemplén vármegye területe, a honfoglalás első időszakában került a magyarok birtokába.
341Bodrogvécsi sírlelet.
Az árpádkori sírleletek közül különösen érdekes a bodrogvécsi, Kozma Menyhért birtokáról, melyet Dókus Gyula, a vármegye nagyérdemű alispánja ismertetett az Archaeologiai Értesítőben. A talált kengyelvasakból következtetve, legalább nyolcz lovas sírnak kellett lenni; a talált kengyelvasak közül két pár úgy nagyságánál, mint különös alakjánál fogva azt igazolja, hogy lovasa az előkelőbb harczosok közé tartozott. Csikózablyát, összesen két eltört karikásat és négy eltört peczkeset találtak.
Az egyik nyeregkápának egy része ezüst lemezzel volt borítva és apró aklásszögekkel kiverve. A kardrészlet azonban szétporlott. A leletben talált sarkantyú tüskében végződik, melynek a szártól mért hossza 4 cm. s négy oldalú, a szárak végei lyukasak, melyeknek átmérője 1/2 cm. A lelet között még egy kard védővasának a részeit is megtalálták.
Az ékszerek között volt egy ezüst lemezes rossz karperecz, továbbá ezüst lemezek, melyek a szíjak végeinek befedésére szolgáltak; azután ezüst csattok, melyekhez hasonlókat a meriek sírjaiban Uvaroff fedezett fel 1851-54-ben. A három darab gyűrű egyikében zafirkő is volt; mind a három ezüst. Továbbá ezüst ruha és kantárdíszek, mindegyiknek alján két-három a felerősítéshez szükséges aklós szöggel. Végül kis, csörgő alakú díszek és kis aklás rossz ezüst-szögek, melyek a nyereg kiveretei voltak.
E lelethez tartozik még egy kard, mely épen került elő; csak a kézvédő volt letörve, de annak részlete is megkerült. Pengéjét fakorhadvány fedte s ezen itt-ott ezüst-lemez találtatott, mely azt igazolja, hogy a kardnak ezüsttel borított tokja volt. A kard csaknem ugyanolyan, mint a székesfehérvári demkóhegyi. Egy ázsiai szamanida pénz-dirhem, ugyanolyan, mint a minő a bodrogvécsi első leletből került elő.
A kard mellett egy vitéznek a csontváza is feküdt, melynek hozzávetőleges hossza 190 cm. volt.
A csontváz mellett talált lemezekéhez hasonló alakúakat Szolyván, Tarczalon és Bezdéden is találtak, de a bodrogvécsinek az ornamentikája az utóbbiakénál sokkal díszesebb. Anyaga ezüst s valószínűleg aranyozva volt. Dókus Gyula szerint, a lemezek alatt talált aczélból és tűzkőből következtetve, e lemezek a tarsoly külső részének fedésére szolgáltak, mely tűzszerszámtartónak használtatott.
Eperjesszögi sírlelet.
A karosi (eperjesszögi) lelet, a báró 'Sennyey Miklós birtokán levő Eperjesszög nevű tanyáról 1899. őszén került elő. Az ott talált tárgyakat Berecz Károly tanító gyűjtötte egybe s ezek most Dókus Gyula alispán birtokában vannak.
E leletből a következő tárgyak vannak meg: nyolcz ép s egy törött kengyelvas. Az egyik alighanem női kengyelvas volt. A kengyelek különféleségéből következtetve, legalább hat lovas-sírt dúltak fel. Akadt továbbá három zabola, az egyik ép karikával, egy ép és egy tört pálczás. Ruha és szíjdíszek ezüstből; egy pár csatt, mely valószínűleg a ruházat elején szíjjal volt összefűzve. Karperecz ezüstből, 25 cm. hosszú és 1/2 cm. széles. Egy, a találóktól három részre tört karperecz, melynek hossza 25 cm., szélessége egy cm. Egy ezüst karperecz részlete. Két ezüst karika, melyeken két félgömb alakú s egymáshoz illő függő csüngött. Két kisebb, egy közép és egy nagyobb szíjvég boríték. A kisebbnek hossza 3 cm., szélessége 1 1/2 cm., a középsőnek hossza 4 1/2 cm., szélessége 2 cm., a legnagyobbnak hossza 5 1/2 cm., szélessége 2 3/4 cm. Valamennyi szíj- és ruhadísz rossz ezüstből készült.
Az egész lelet legérdekesebb darabja egy teljesen ép kard, mely alakjára csaknem olyan, mint a régi díszkardok voltak, csak kevésbbé hajlott; markolatvasa a kardpenge görbületével ellentétes irányban hajlított.
A nagykövesdi (szőlőshomoki) lelet, a kövesdi vár romjai alatt, herczeg Windischgrätz Lajos birtokáról való, s azt a talajnak szőlőültetés végett történt forgatása alkalmával találták, de ennek a leletnek legnagyobb része elkallódott; csak négy ép, egy tört kengyelvasat és két szaruvasat sikerült Dóka Gyula alispánnak megmenteni, melyek jelenleg a gyüjteményében vannak.
Kisdobrai sírlelet.
A kisdobrai (liga-homoki) lelet szintén 1899 évben a báró 'Sennyei Béla birtokán lévő Liga-homokdombból került felszinre. A Dókus Gyula 342felügyelete alatt végzett ásatások során három lovas vitéz sírját és azonkívül még négy más sírt tártak fel. Az első számú sírban talált emberi csontváz koponyájának fülüregéhez két rossz ezüst-karika tapadt, melyek nyilván füldíszek voltak. A jobb kéz alatt öt darab vasból készült nyílhegyet találtak. A második sírban fekvő emberi csontváz mindkét karján, a kézfej csuklója felett, rossz ezüst karpereczet; a koponya mellett mindkét oldalon rossz ezüst karikát találtak.
A harmadik sírban lelt csontváz koponyájának jobb oldalán rossz ezüst karika, a jobb kéz alatt aczél, kovakő és négy nyílhegy feküdt. A negyedik sírban fekvő csontváz koponyájának mindkét oldalán használt ezüst-karikák a medenczecsonton három vas nyílhegy.
Az I. számú lovas sírban talált emberi csontváz bal oldalán volt a ló csontváza, a fej a lovas felé fordított tekintettel; a csontváz balkarja mellett volt elhelyezve a kard, melynek pengéjét fakorhadvány fedte, tehát hüvelyben volt. A kard és a lófej között, oly helyzetben, mintha a földbe belesujtották volna, egy fokost találtak. Ez a fokos nem házi eszköz, hanem a vitéz fegyverzetének kiegészítő része. A két kengyel némileg hasonló a bodrogvécsihez. A ló feje felett feküdt a pálczás csikózabla.
A II. számú sírban talált csontváz mellett, a jobb kéz alatt, kissé görbített késformájú vasdarab.
Az eltemetett vitéz jobb oldalán feküdt a ó. A vitéz medenczecsontja és a balkéz között a pálczás zabla, melynek szájrésze vas, míg a peczek és a karika rossz ezüstből valók. A kengyelvasak, melyeket a vitéz fejének baloldalán találtak, a szokásos formájú kengyelek közé tartoznak, de feltűnően kisebbek. A csontváz csigolyái felett a mellen, az áll alatt kezdődőleg, a felső lábszár közepéig, 9 darab szamanida dirhemet találtak. Ezt a dirhemérmet Ismail ben Ahmed emir (892-908 Kr. u.) verette, halála előtt két évvel, vagyis 906-ban, Balchban. A jobb és a bal karon 3 milliméter vastagságú rossz ezüst-karpereczet találtak. A koponya mellett fekvő karikán függő füldísz is hasonló rossz ezüstből való. (Adalékok: 1900 évf. 8-10 füz. és 1901. évf. 3 lap.)
A III. lovas-sírban talált csontváz körül ruhadísz és a csontváz bal oldalán ló csontváza feküdt. A ló lábai oly helyzetben voltak, mintha eredetileg össze lettek volna kötözve. A négy leletből Dókus Gyula gyűjteményében a következő tárgyak vannak meg: 27 darab ép, 7 darab tört kengyel, melyekből 8 páros, a többi páratlan, tehát 24-féle; 8 darab ép, 9 darab tört karikás és pálczás zabla, 2 ép és 2 tört kard, egy fokos, 2 kisebb ép, egy kisebb tört kés, továbbá egy tört nagyobb vaskés, 8 ép és 4 tört karperecz, 5 gyűrű, 3 nyakkarika, egy tarsolydísz, 29 vasnyílhegy, 5 tűzverő vas, 131 rossz ezüstből készült különféle ruha-, bőr- és szerszámdísz, 71 apró rossz ezüstszeg, 14 fülkarika, 6 fülönfüggő, 39 különféle vas és rossz ezüst törmeléktárgy. (Adalékok: 1900. 323.)
A tarczali lovasvitéz sírja, a tokaji és a bodrogvécsi (előhomoki) leletek, élénken megjelölik azt az utat Ungvártól a Bodrogvölgyén le a Tiszához, melyet a honfoglaló magyarok megtettek, s a melyet különben a hadi technika törvényei is igazolhatnak.
E leletek között főleg e bodrogvécsi köti le figyelmünket. Kisdobrán, a Bodrogközben, 1898-ban fedeztek fel egy árpádkori temetőt, mely utóbbi lelet tökéletesen megegyezik az előbbivel. A koponyacsontrészek mellett, drágakővel ékesített ezüstveretű kard, továbbá kard- és késpengék, lózablák, kengyelek, a bodrogvécsinél pedig ezeken kívül égetett agyagból készült pohár találtatott. (Adalékok 1898., 200., 362. l.). A bodrogvécsi lelet között volt az Ismail ben Ahmed emirtől (892-907 közt) Balchban, úgyszintén a Nasir ben Ahmed emirtől (913-993 közt) Samarkandban veretett ázsiai szamanida ezüst pénzdarab, az az ú. n. dirhem, mely akkoriban világkereskedelmi czikk volt.
Szendrei János dr. e temető korát a honfoglalás kezdetétől mintegy három nemzedékre, tehát a vezérek korára helyezi (Adalékok 1898., 34. l.). Honfoglaláskori leletek még az Órös község határában a Szőlős-homokon, az Alsóbereczki és Karos községek között a tanya mellett talált sírok; ugyanez időből valók a Karos község határában, a Kenderszer nevű dülőben talált halászati eszközök is.
343Általában véve a Bodrogköz, a szomszédos Szabolcs és Bereg vármegyék területe, bővelkedik honfoglaláskori leletekben. E három vármegye, miként azt Jósa András dr., Szabolcs vármegye tudós főorvosa, a kiváló archaeologus kimutatta, mind a honfoglaláskori leletek száma, mind azoknak gazdagsága tekintetében, vetekedik az egész ország többi részeiben összesen talált leletekkel. E leletek között Bereg, Zemplén és Szabolcs vármegyékből összesen 13 kardot ismerünk, míg az ország többi részeiből hetet; kengyelt e három vármegyéből 81-et őriznek a különféle gyűjteményekben, míg az ország többi részeiből csak 57-et. Ezek az adatok is kétségkívül igazolják, hogy Zemplén területét a magyarok a honfoglalás első szakában szállották meg.
Ősi helynevek.
Végül becses adatokat szolgáltatnak a helynevek, ezek közül első sorban azok, a melyek kétségkívül a honfoglaláskori magyarságtól veszik eredetüket. A régi magyar nyelv eredeti szava a folyóra: "jó" és "va", így Sajó (sav-jó, sós folyó), továbbá Ronyva, Udva, Ondava (Ond folyója). A vármegye helynevei közül a magyaroknak köszönik létüket Bodrogszög, Eperjesszög.
Természeti helyzetet tűntetnek fel a következő helynevek: Kékmező (Sztropkó), Mezőzombor, Erdőbénye, Hosszúmező, Agyagos; gyümölcsfáktól veszik eredetüket: Egres, Körtvélyes, Megyaszó.
Különös figyelmet érdemelnek még a vágás végzetű helynevek, melyek már bizonyos művelődési fokozattal, az erdőirtással vannak kapcsolatban. Ilyen vágás végzetű helynevet még a XV. században 34-et találunk Zemplén vármegyében, ezek mind magyar eredetűek, ha a későbbi időből is származnak. Így Albertvágása, Baksavágása (most Boksa), Dávidvágása (Dávidvágás ma is van), Ditrikvágása (ma Detrik), Gergelyvágás, Vörösvágás (a XV. században Nagymihály és Sztára között voltak), Gyapolyvágása (eddig Gyapalócz), Mátévágása (Matyasócz), Pétörvágása (Petkócz).
Felmerül már most a kérdés, vajjon a honfoglaló magyarok közül, mely törzsek vették birtokukba a mai Zemplén vármegye területét? E tekintetben közvetlen adatok hiányában ismét csak Anonymus előadására vagyunk utalva.
Az első megszállás.
Anonymus, a ki valószinűleg maga is kún származású volt, pazar kézzel osztogatta a hun (helyesebben kabar) vezéreknek a birtokokat. Anonymus szerint Edu (Ed, Edő) és Edumén (Edömér) a Takta vize mellett nyertek szállásokat. Ketel Sátorhalmától a Tolcsva vizéig terjedő területet kapta összes lakóival együtt. Turzol (Tarczal) Árpád vezér kegyelméből, annak a hegynek a tövében, a hol a Bodrog a Tiszába szakad, nagy kiterjedésű földet szerzett, melyet Hymesudvarnak (Tokaj) neveztek. Okleveles adataink azonban Anonymus előadását nem támogatják. Közvetetlen adatok hiányában csak a legrégibb, tehát a tatárjárás előtt való korszakból fenmaradt oklevelek vetnek némi világosságot Zemplén vármegye legrégibb birtokosaira. Mindenekelőtt előre kell bocsátanunk, hogy a beköltöző magyarok a mai Zemplén vármegyének aránylag csekély részét szállották meg; a magyar, mint általában lovas nép, a síkságot kedvelte leginkább. Legrégibb magyar telepek tehát a Bodrogköz és általában a Tisza melléke; itt találhatók a legbecsesebb honfoglaláskori emlékek. Azután Zemplén várának vidéke, majd az Ondava és a Laborcz völgyei, fel egészen Őrmezőig. De az utóbbi területek nemzeti királyságunk első századában még nem voltak benépesülve, mert, mint alább látni fogjuk, e tájon jövevény külföldi nemzetségek nyertek birtokokat királyi adomány útján, tehát uratlan területen. A vármegye éjszaki és éjszakkeleti része jórészt lakatlan volt, mert még II. Endre király alatt is, a Tátrától egészen Máramaros széléig összefüggő erdőség terült el (Hunfalvi: Magyarország Ethnogr.), sőt a Szinnától éjszakra fekvő vidék még a XV. században is lakatlannak tűnik fel.
Szent István király korában, midőn a magyar királyság megalapításával az ország határai kijelöltettek, főleg a kültámadások ellen, az ország határán mesterséges akadályok, torlaszok készültek azért, hogy az országot lovas népek esetleges támadásától megvédelmezzék. Ezeket a határsánczokat - gyepük - egyes helyeken kapuknak nevezett nyilások szakították meg, így a külfölddel való közlekedés e kapukon át történhetett. (Karácsonyi 344János: Századok, 1901. évf. 1040 l.) Idővel azonban, a mint a népesség száma gyarapodott, a lakosok átmentek a gyepün túl levő területre és lassanként ott le is telepedtek. Karácsonyi János szerint, a mai Zemplén vármegyében, az először megszállott terület határait nem szabad feljebb keresni a Purustyán (Borostyán) vár tartozékainál (Gálszécs vidéke). A Bogát-Radvány nemzetség is azért kapott az Ondava völgyében egymás mellett oly sok falut, mint Berettő, Lazony, Albágya, Bánócz, Bás, Béltek, Bikkes, Lucz stb., mert azok a határon - a gyepün - túl feküdtek. Karácsonyi szerint tehát az Ondava völgye Málcza és Garany között volt elreteszelve a rabló-becsapások elől, míg a Laborcz völgye, Deregnyő és Pályin (Ung vármegye) között lehetett elzárva.
Összefoglalva tehát a rendelkezésünkre álló adatokat, a vármegyében a legelső megszállott terület éjszaki határát a Gálszécs, Tőketerebes, Málcza és Deregnyő helységeken áthaladó vonal jelzi. A Zemplénnel szomszédos Ung vármegye éjszaknyugati, tehát a vármegyével határos része, még II. Géza király (1141-1161) idejében is, a ki itt rengeteg területet adott kedvelt hívének, Apa bánnak, jórészt lakatlan volt. (Gróf Sztáray oklt. 2.l.). A mint a népesség gyarapodott, a várjobbágyok lassanként a gyepün túl levő területre is letelepedtek, az így alakult várföldek a Laborcz völgyében egész Őrmezőig terjeszkedtek ki, mely, mint a neve is mutatja, a határőrök mezeje volt. Ez a település azonban csak a nemzeti királyság második századában mehetett végbe, mikor a gyepű is kitolódott. Az 1261. évi adománylevélben említés van a Gyepülne nevű várföldről, mely Őrmező és Sztára között, az orosz határon feküdt, hol a gyepűn kapu is volt. Gálszécstől keletre találunk a középkorban egy Újőr nevű falut, melyet, mint a neve mutatja, a határőrök laktak; ez már újabb település volt, Ó-őrnek tehát lejebb kellett feküdnie. (Csánki D., Magyarország Történeti Földrajza, I. 365.)
De a régi Zemplén vármegyének is csak elenyésző csekély részét szállhatták meg a honfoglaló nemzetségek, mert okleveles alapon kimutathatólag, mind a Hegyalján, mind a Bodrogközben, Gesztelytől, Berzéktől, illetve Monoktól egészen Leleszig, szinte egymást érik a várföldek, a zempléni királyi vár tartozékai. A legelső foglalók közé kell soroznunk a kabar törzsbelieket, a kik általában a széleken telepedtek le. A kabarok még Lebediában (830) csatlakoztak a magyarokhoz, azóta azoknak előcsapatát alkották a vándorlás folyamán. Származásukra nézve kutrigur hun maradékok, vagyis bolgár kúnok (Pauler i. m. 13-14. és 41. l.), de már a honfoglaláskor teljesen összeolvadtak a magyarsággal.
Aba nemzetség.
Okleveles adatokból következtetve, a vármegyében legrégibb birtokosnak az Aba nemzetséget tartjuk. Az Aba nemzetség történetére vonatkozólag, - noha e nemzetség Aba Sámuel királylyal hozható kapcsolatba - csak a XIII. század kezdetétől vannak okleveles adataink. Ha nem is kún származású, miként Anonymus állítja, mert a kúnok csak 1066-ban jelentek meg Európában, hanem valószinűleg a kabarok ivadéka; így könnyen megérthetjük Anonymus előadását, a ki e nemzetség őseinek Ed(u) és Edőmér kún vezéreket mondja.
E rendkívül szétágazott nemzetség, melynek főfészke Abaúj, Borsod és Heves vármegyék területe volt, a Takta mentén is szerzett birtokokat, miként az Anonymus is említi; e birtokokat a XIII. században, tehát még Anonymus korában is, ősi javaknak tartották, a melyek az első foglalás jogán kerültek a nemzetség birtokába. Midőn ugyanis az Aba nemzetségbeli György fia Péter Csobajt (Szabolcs m.) és Rátkát 1252-ben, az Aba nemzetségbeli Debrei ág pedig 1254-ben Dadát és Rátkát eladja, a nemzetségbeli Bodrogkeresztúri és Apos ágak, továbbá Aszalai Machaed mindannyiszor beleegyezésüket adják, jeléül annak, hogy az ezen ősi birtokokra nézve a nemzetség összes tagjainak is beleszólási joguk van, mert különben, mint későbbi szerzeményre nézve, a nemzetség többi ágainak beleegyezése nem lett volna szükséges. A Taktaközben állott Ptrügymonostora, most Pthrügy, mely régi birtoka volt a Bodrogkeresztúri és a Debrei ágnak, s mint a neve is mutatja, monostorral bírt, tehát a nemzetségi birtokok egyik főhelye volt. Ősi nemzetségi birtokok még, melyek mind e tájon csoportosulnak: Bodrogkeresztúr, Erdőbénye, Tállya és Szegi, ma puszta. (Karácsonyi János: Magyar Nemzetségek I. 40. l.).

Kő-, cserép- és bronz-leletek Dókus Gyula régészeti gyüjteményében.

Kő-, cserép- és bronz-leletek Dókus Gyula régészeti gyüjteményében.

Részlet a bodrogvécsi sirleletből.

Részletek a ligahomoki, a kövesdi és a karosi sirleletekből.
345Zemplén vármegye egyik törzsökös nemzetsége a Bogát-Radvány, mely azonban Kézai krónikája szerint 1145-1181 között Csehországból származott. Ősi birtokai Zemplénben voltak; itt volt a nemzetség ősi szerencsi monostora és Lucz nevű birtoka, melyet azonban csak 1219 után szerezhetett s a mely mintegy beékelődött az Aba nemzetség birtokai és a várföldek közé; a többi birtokai pedig túlnyomólag már a gyepün túl feküdtek, mint Berettő és Lazony, melyeket az előbb említett Luczczal együtt, Bogát fia I. István, Csele fiai Szécs és Pongrácz, Ipóth fia Albert, az ugyanezen nemzetségből származott Sándor fia Mognak engedték át, miután István fivére, Bogát fia Filk, Csépán fiától, Csiztől megöletett, az utóbbi istenitéleti párbajra itéltetett, de legyőzetvén, kénytelen volt e birtokokat Istvánnak átengedni. A többi Bogát-Radvány nembeliek azután e birtokokon 1227-ben megosztoztak (Wenzel VI. 444.), mely alkalommal a fenti Mognak átengedték. Valószinűleg Sándor e fiától, Mogtól származik a Monoki és a Dobi ág, míg Csépán fia Csiz, a Rákóczi ág őse. A hatalmas kiterjedt nemzetség Zala vármegyében is szerzett birtokokat, valószínűleg itt is az első letelepűlése alkalmával; de törzshelyének mégis Zemplént kell tekintenünk, mert birtokai az Ondava völgyében, egy csoportban területek el.
Baksa nemzetség.
Másik törzsökös zempléni nemzetségről, a Baksáról, csak a tatárjárás után való korszakból vannak adataink. Ősi birtokai a Bodrogközben terülnek el, de ezekről is csak 1217-től kezdve vannak adataink. A nemzetség szereplése szintén csak V. István király erdélyi fejedelemsége idejében kezdődik s úgy látszik, akkor küzdötte fel magát a nagy vagyonú főurak közé, valószínűleg a zempléni várkatonák sorából, a kik István királynak, még az ifjabb királysága idejéből, hűséges környezetét alkották.
Tolcsva nemzetség.
A legrégibb birtokosok közé számithatjuk a Tolcsva nemzetséget is, mely Tolcsva környékén volt birtokos. E nemzetség, melynek személynevei eredeti magyar származásra mutatnak, valószinűleg az első foglalás jogán telepedett le a Hernád mellékére és a Hegyaljára. Okleveles adataik azonban csak 1255-től kezdődőleg vannak e nemzetségről, melynek tagjai 1255 előtt örökölték a hernádmelléki Galadnának akkoriban Petri név alatt ismert részeit, melyet 1255-ben eladtak. (Karácsonyi i. m. III. 102.).
Rátót nemzetség.
Végül még a tatárjárás előtti korszakban telepedett le a Ratold vagyis Rátót nemzetség, melynek ősei Olivér és Ratold, a krónikák előadása szerint Kálmán király idejében (1095-1114) jöttek hazánkba. Az írók egybehangzó adatai szerint, olasz származásuak s Casertába valók voltak. A hagyomán szerint Ratold még Kálmán királytól nyerte Újhelyt (Sátoraljaújhely), mely tényleg a nemzetség birtokában volt, de okleveles adataink erre nézve csak a tatárjárás utáni időszakból vannak, a mikor a Taktaközben is birtokos volt ez a nemzetség. (Fejér VI. 2., 290.).
A honfoglaló magyarokon és a meghódolt bennszülött szlávokon kívül még a következő nemzetiségek telepedtek le a mai Zemplén vármegye területén:
Vallonok.
1. Vallonok. Ezek Németalföldről, hihetőleg még a XI. század közepén telepedtek Sárospatakra, melyet ők alapítottak, s a mely helység már a XIII. század elején városi kiváltságokkal bírt. Idővel teljesen megmagyarosodtak. Sárospatak a XIV. században már tiszta magyar város.
Németek.
2. Németek. A Zemplén vármegye területén letelepült németeket két osztályba sorozhatjuk: az elsőbe tartoznak a szász vendégek, a kik kisebb csoportokban települtek le a városokban az Árpád-házi királyok idejében. E német vendégek hozták magukkal a külföldi művelődést, a kézműipart s a kényelmet. A német telepek között első helyet foglalnak el a sárospataki és a sátoraljaújhelyi vendégek, a kik valószinűleg II. Géza király idejében vándoroltak be hozzánk, de idővel teljesen felszívódtak a magyarság közé. (Borovszky S. i. m. 149. l.). A sárospataki vendégek 1261-ben nyertek kiváltság-levelet Istvántól, az akkoriban még ifjabb királytól, mely kiváltságlevél szerint ugyanazon jogok élvezetébe lépnek, a melyeket a pataki vendégek bírtak. A sátoraljaújhelyi vendégeknek a város környékén egyéb birtokuk is volt, mint Borsi, Kovácsi, melyeket IV. László király 1284-ben visszaadott nekik. (Wenzel IX. 391.) Német telepeseknek látszanak a Helmecz helységbeli vendégek; 346ezekről egy 1321. évben kelt oklevél emlékezik meg. A német telepek második csoportjába azokat soroljuk, melyek a szatmári békekötés után keletkeztek. E telepek közül Rátka eredetileg tőzsgyökeres magyar falu volt és a török világban pusztult el. Ebbe a faluba, valamint Károlyfalvára és a róla elnevezett Trauczonfalvára, herczeg Trautson 1754-ben kath. vallású svábokat telepített. (Hunfalvy: Magyarország Ethnogr. 441. l. - Fényes Elek: Magyarország Állapot. III. k.) Sőt a XIX. század ötvenes éveiben is találkozunk német telepítési kísérletekkel Zemplén vármegye területén. 1851-ben, Alsó-Ausztriából, Körtvélyes és Papina helységekbe Ehrenreich bécsi vállalkozó németeket telepített. De a vállalat balul ütött ki. A telepesek legnagyobb része nem tudott a föld mostohaságával megbírkozni s így már 1854-ben tömegesen elhagyták az igéret földjét (Orosz-Tokaj), hová az élelmes telepítő, Tokaj varázsával, csábította őket. A kik mégis ott maradtak, azok nagyrészt elpusztultak. (Adalékok 1901. évf. 87. l.).
Olaszok.
3. Olaszok. Az olaszok IV. Béla király uralkodása alatt a tatárjárás után, 1254-től kezdve, telepedtek Liszkára, Patakra, a hol, mint királyi vinczellérek, főleg a szőlőmívelés terén fejtettek ki tevékenységet. Olasz telep Bodrogolaszi is, melyet még a tatárjárás előtti korszakban alapítottak (Pauler Gyula: A Magyar Nemzet Története I. 342.), sőt valószínűleg olasz eredetű Bári helység is.
Ruthének.
4. Ruthének, vagy oroszok, Nagy Lajos király uralkodása alatt (1352-1354) telepedtek le hazánk éjszakkeleti részeibe, Koriatovics Tódor vezérlete alatt, s Máramaros, Ugocsa, Ung, Bereg vármegyékből idővel átszármaznak Zemplénbe is. A XIV. században Zemplén vármegyében első ízben Koriatovics Tódor Sátoraljaújhely és Homonna környékére telepített oroszokat. Eleinte nem is voltak állandóan letelepülve, hanem hazánk éjszakkeleti részeiben szerteszét csatangoltak, sőt még a XVIII. századból is vannak adatok, a melyek kóborló életüket bizonyítják. Zemplén vármegyében leginkább a mai szinnai járás területén telepedtek le, mely még a XV. században is jórészt lakatlan terület volt; de azért tömegesen telepedtek le az Ondava, a Latorcza és a Laborcz völgyeiben is, úgy hogy e vidék még a XVII. században is tiszta ruthén volt és csak a XVIII. század folyamán kezdtek mindegyre jobban beolvadni a szlávságba s kisebb mértékben a magyarságba is. Mint túlnyomólag a Rákóczy-féle uradalmak jobbágyai, különös ragaszkodással viseltettek e nagynevű fejedelmi család, főleg II. Rákóczy Ferencz iránt, a kinek a leghívebb katonái voltak a szabadságharczban, s a kinek emlékét kegyelettel őrzik századok óta. A szatmári béke után is éveken át élt köztük a hit, hogy II. Rákóczy Ferencz Lengyelországból ismét visszatér s újra kibontja a szabadságharcz zászlait. Ezek a hirek 1720-ban a krasznibrodiak között oly mozgalmat keltettek, hogy a kamara a helység lakosait hosszabb időn át őrizet alá vette. A ruthének letelepedését számos helynév őrzi, mint Oreszka, Orosz-Bisztra, Orosz-Hrabócz, Orosz-Patak, Orosz-Ruszka, Orosz-Polena, Orosz-Kázmér, Orosz-Tokaj. Számuk a XIX. század első felében 88,918., a XIX. század közepén (1857-ben) 71,819, míg a legutolsó népszámlálás adatai szerint: 31,036 volt; tehát számuk fokozatosan apad s lassanként beolvadnak a magyarságba és a szlávságba. A XIX. század első felében a ruthének a magyarság és a szlávság között következőleg oszlottak meg: I. Magyarok és ruthének lakták a Bodrog és a Latorcza vidékén Szőlősvégardó, Bekecs, Zemplén, Bély, Dámócz, Dobra, Leleszpolyán, Bodrogszerdahely és Czéke községeket. II. Oroszok és tótok lakták a következő helységeket: az Ondava és a Ronyva vidékén Gerenda, Kásó, Nagykázmér (ebben magyarok is voltak), Szécs-Keresztúr, Gálszécs, Tőketerebes, Bodzásújlak, Barancs, (magyarok is), Bacskó, Cselej (magyarok is), Kohány, Kozma, Lasztócz (magyarok is), Szécspolyánka. E vidéken helylyel-közzel magyar-ruthén falvak is voltak, mint: Hardicsa, Imreg, Magyar-Izsép, Rudabányácska, Gercsely, Kazsu, Kelecseny, Kiszte, Kolbása, Miglész, Mihályi; Egres községben magyarok, tótok és ruthének vegyesen laktak; míg ellenben Czábócz, Dargó, Isztáncs, Kereplye, Nagy-Ruszka, Sztankócz, Szécstarnóka, Upor, Zebgnyő tiszta ruthén falvak. III. Túlnyomólag ruthénektől lakott a Laborcz felső vidéke és a Cziróka völgye, valamint a Vihorlát hegyláncz vidéke. Tiszta ruthén falvak voltak: Orosz-Brisztra, Brezovecz, Kis-Cseb, 347Dara, Sztarina, Dubrava, Falkus, Orosz-Hrabócz, Inócz, Kálna, Klenova, Kolbaszó, Kolonicza, Ulics, Mihajló, Novoszedlicza, Orosz-Patak, Polena, Priszlop, Hrabova-Rosztoka, Kálna-Rosztoka, Runyina, Orosz-Ruszka, Topolya, Orosz-Volova, Izbugya, Bresztó, Csertész, Juszkó-Volya, Orosz-Volya, stb.
Czigányok.
5. A czigányok, már meglehetősen késő jövevények. Az első czigányrajok 1417-ben vándoroltak be Magyarországba, s innen egész Európát elárasztották. Zemplén vármegyében első ízben olyan czigányrajokkal találkozunk, melyek Oláhországból, Erdélyen, Bihar és Szabolcs vármegyéken át, Kassa felé húzódtak. Eddig a czigányokkal hozták összeköttetésbe Nagy- és Kisczigánd helységeket, melyeknek lakosai, a hagyomány szerint, czigányok voltak, a kik a tárkányi várhoz tartoztak. A leleszi konvent levéltárában őrzött levelek szerint azonban Egyházas-Zigány nevű helység, hol, mint a neve mutatja, templom is állott, már 1377-ben, tehát az első czigányrajok megjelenése előtt mintegy 40 évvel ismeretes. Az 1373. és 1377. évi oklevelek egy Zigány nevű nemes családról is megemlékeznek, mely család, mint az oklevelek mutatják, már ekkor kiterjedt volt, tehát még a XIV. század előtt szállhatott meg hazánkban s nemességet nyervén, idővel Szabolcs és Zemplén vármegyékben, az előbbiben Anarcson (Orsz. lev. Dl. 6900) volt birtokos. (Lehóczky Tivadar: Századok 1894. év 826. lap.)
2. A várszerkezet. Zemplén vármegye alakulása és a vármegyei élet a mohácsi vészig.
Várrendszer.
A keresztény magyar királyság megalapításával nem csupán az ősi társadalmi viszonyok alakultak át, hanem az ország belszervezete is. Az új királyság alakulásával első sorban annak védelméről, a kereszténység megszilárdításáról és az új intézmények fentartásáról kellett gondoskodni. Míg a kereszténység megszilárdítása az újonnan alapított püspökségek kezébe volt letéve, addig a belső rend biztosítása s a kültámadások ellen való védelem a várrendszer feladata lett. Szent-István király a már meglévő várakat királyiaknak jelentette ki s a körülöttük fekvő vidék középpontjává tette, de ezzel csak Európaszerte a Karolingok óta fennálló gyakorlatnak szerzett érvényt, miután az akkori felfogás szerint a várak a korona birtokai voltak. Ilyen vár volt a bodrogparti Zemplén is, mely Anonymus szerint már a magyarok bejövetelekor állott, a mit különben a régészeti kutatások is igazolnak. A királyi várak védelme a várjobbágyok feladata lett. Szent István király a várakat környező földterületeket mindenütt kivette a törzsbeli kötelék alól s azokat a várszolgák között osztotta föl, a kik a nyert földterület fejében hadba indulni, valamint a királyi várhoz tartozó egyéb szolgálatokat teljesíteni tartoztak. A várrendszer alapja tehát a földesúri viszony volt, egyfelől a királyi vár, másfelől a szolgálmányosok között. A mai Zemplén vármegye területén a várrendszer megalkotása nagyobb akadályokba nem ütközött, mert a honfoglaló nemzetségek közül csupán a Hegyalján telepedhettek le az Abák ősei, a hol, Anonymus szerint, Edő és Edőmér kaptak birtokokat. A Bodrogköz, a Laborcz, Ondava, a Ronyva völgye, valamint a Hegyalja jórésze tehát, királyi uradalmi területként Zemplén vár tartozéka volt.
Okleveles adataink fogyatékossága miatt csak hozzávetőleg állapíthatjuk meg a zempléni várterület kiterjedését, de figyelemmel kísérve a rendelkezésünkre álló adatokat, láthatjuk, hogy a várföldek a Hernádtól Leleszig s onnan fel, egész Őrmezőig terültek el. A zempléni várrendszerre vonatkozólag a legrégibb adatok a Váradi Regestrumban maradtak fenn, tehát még abból az időből valók, mikor a várszerkezet virágzott. A Regestrum adatai különben még eddig kiaknázatlan forrásai Zemplén vármegye történetének. A Karácsonyi Jánostól és Borovszky Samutól megállapított időrendet véve alapul, a zempléni várra vonatkozólag a legelső följegyzés 1219. évben kelt. Ebben az évben ugyanis Arnold, a sziráki (Nógrád vármegyei) János lovagok szerencsi prokurátora és Salamon Frater, Péter Mihály, Dugus (Degus) Chepan, Netha, Tumpa, Mocodinus, Mozu (Maza) és Hyscen várjobbágyokat, továbbá a Berzék, Geszthely, Vilmány, Tarcsa (Tocsa) és Harkály falubeli várnépeket a törvény elé idézte, miután a 348János lovagok földjein (Tisza-Lucz) pusztítottak. Gyula kevei főispán és országbíró a vádlottakat Váradra küldte tüzesvas próbára, a hol azonban a kárt harmincz márka pénzzel kiegyenlítették. (Váradi Reg. 87. §. 202. sz.) E följegyzés talán egyik legbecsesebb adat a zempléni várszerkezet történetére nézve. Az elősorolt várjobbágyok közül Maza később Ond helységet nyerte, kinek nevét Maza-Ondja őrizte meg, mely helység, a mai Ond, a XIII. és a XIV. században e néven szerepel az oklevelekben (Wenzel VII. 223.). A 1219. évből még egy följegyzésünk van, mely a zempléni várszerkezet történetére nézve adatul szolgál. A Fon faluba való Irgolin bűbájossággal vagy varázslással vádolta a falubeli Cséka feleségét, a kit Gergely pataki ispán kihalgatván, Váradra küldött Habaj falubeli Tamás nevű pristaldus közvetítésével. A felek Váradra megérkezvén, láthatóvá lett, hogy az asszony élelmedett koránál fogva nem bírja ki a tűzpróbát, a bíró őt a tűzpróba alól felmentvén, Mada nevű fiát rendelte tűzpróbára, a ki anyja helyett "hordozván a vasat, felmentődött". (Váradi Reg. 2. §. - 215.). A következő évből (1220) ismét két följegyzést találunk: Cseleji Csépán lovát Vásárhelyi Péternél találván, keresetet indított ellene. Aladár zempléni udvarbíró kihalgatta a feleket s a Velejte nevű faluból való Kozma nevű pristaldus kíséretében Váradra küldte tüzesvas-próbára. (25. §. - 276). A másik, szintén 1220-ban kelt oklevél szerint, a zempléni várjobbágyok, névszerint: Szema hadnagy, Makod százados, Degus és Chépan várnagy, a Káta nembeli Absolontól, Ság nevű földjét és Tolnán (vagyis: Torna, azaz: Tornya, a mai Toronya), vagyis Kistoronya faluban négy eke földet követeltek oly czímen, hogy azok várföldek. A bíró tüzesvas próbával akarta az igazságot kideríteni, azonban a várjobbágyoktól Váradra küldött ember, kinek az istenítéletre kellett volna megjelennie, a tüzesvaspróba elől megszökött (24. §. - 275). 1221-ben az Izsép (Magyar-Izsép) falubeli János egy pataki asszonyt méregkeveréssel vádolt, mire Zuga (Szög) pataki udvarbíró, Péter pristaldus kíséretében, Váradra küldte az asszonyt tüzesvaspróbára, hol az asszony, hordozván a vasat, elmarasztaltatott. (371. §. - 320). Ugyanebben az évben a borsodmegyei Bikk falubeli Szurnye és Giva az egész Borsi helység lakosságát perbe fogták Farkas pataki ispán előtt (99. §. - 284), a ki a perlekedőket ismét Váradra utasította.
A várszerkezet felbomlása.
II. Endre király zürzavaros uralkodása alatt a várföldek mindinkább idegen kézre kerültek. Maga a király is egyre-másra osztogatta a várbirtokokat s példáját követték a hatalmasok, a kik számos várbirtokot foglaltak el. De még a várjobbágyok is elidegenítették olykor a birtokaikat. Ezzel kezdetét vette a várszerkezet felbomlása, mely a tatárjárás után mind nagyobb arányokat öltött, mígnem végre a XIV. század elején a várrendszer utolsó nyomai is elenyésztek. Az oklevelek számos zempléni várföld elidegenítéséről emlékeznek meg. IV. Béla király 1247-ben Olaszi Tamás fiának, Egyednek, a két Ond helységet adományozta, melyek egyike a zempléni várhoz tartozott s ennek köteléke alól ez alkalommal felmentetett; a másik pedig a királyi kutyapeczéreké volt (caniferi regii), a kik örökösök nélkül haltak el. Földjükkel határos volt a Szerencs-folyó mentén a Vatha fia Móza birtoka, a ki e birtokát szintén Nagyolaszi Egyednek adta el. (Pesty Frigyes: A várispánságok).
IV. Béla király 1252-ben kelt oklevele szerint, melylyel a leleszi konvent felett való kegyuraságot Miklós bán fiára ruházza, Lelesz is várföld volt s valószínüleg II. Endre király uralkodása alatt vétetett ki a várbeli kötelék alól, midőn Bogyiszló váczi püspök (1188-1212) a király engedelmével itt monostort alapított, melynek kegyuraságát IV. Béla királynak engedte át (Fejér IV. 2. 140. lap.)
IV. Béla király 1258-ban Ada, Igenet és Ambrus testvéreknek, Péter fiainak, a Rozvágy és Géres nevű zempléni várföldeket adta cserébe Kolbach nevű öröklött birtokukért, melyeket a király tőlük elvevén, a szepesváraljai vendégeknek adományozott (Katona: Hist. Crit. VI. 276).
V. István király még pazarabb kézzel osztogatta a várjószágokat. Még mint ifjabb király, 1261-ben a Gepuelue (Gyepély) nevű zempléni várföldet mentette fel a várbeli kötelék alól s Péterfia Domonkos zempléni főispánnak adományozta. (Drugeth-Csáky levéltár, Homonna.) 1271-ben pedig 349a Kengyeltelek nevű várföldet, mely a tatárjárás óta puszta és lakatlan volt, mosónépei főnökének (Comes liciscariorum nostrocum), Tamásnak adja. (Wenzel: VIII. 342.)
IV. László király uralkodása alatt a zempléni várföldek eladományozása a befejezés felé közeleg. 1273-ban a monoki várföld egy részét Simon comesnek és fiának (Wenzel IX. 37.), ugyanebben az évben szept. 1. előtt, Sztára és Perecse várföldeket Jákó fiainak, András ungi és Jákó zempléni főispánoknak adományozta. E várföldek közül azonban Perecsét már előbb a Csák nembeli Domokos bírta; tehát már elébb kellett a várkötelék alól feloldva lennie. (Gróf Sztáray családi oklt. I. 13-15.) Domokost azután Erzsébet királynő még ugyanezen évben a valkóvármegyei Hagymás birtokával kárpótolta. (U. ott. I. 12. l.) 1278-ban a király Rusdi Demeter comest erősítette meg Szuda zempléni várföld birtokában, melyet még V. István királytól nyert adományul. (Wenzel IX. 469.) 1279-ben pedig megerősíti az András és Jákó főispánok részére tett adományát. (Hazai okmt. VI. 245); végül egy kelet nélkül kibocsátott oklevelével Mortunusnak, Jochud fiának a lakatlan Galach zempléni várföldet adományozza. (Wenzel IX. 550. Hazai okmt. VII. 211.) Egybevetve a rendelkezésünkre álló adatokat, a zempléni vár területéhez a következő várbirtokok tartoztak: Borsi (1221), Berzék (1219), Fon falu (1219), Géres (1258), Galach (1278), Geszthely (1219), Harkány (1219), Habaj (1219), Izsép (1221 Magyarizsép), Kengyeltelek (1271), Lelesz 1252 (1205-121 közt), Monok (1273), Ond (két Ond volt 1247), Perecse (Prische szláv alakja 1273), Rozvágy (1258), Ság (bizonytalan fekvésű 1220), Sztára (1273), Szuda (Taktaszada 1278), Szolnok (Zurnoh 1219), Tarcsa (Torsa, Taktaharkány és Taktaszada közt 1219), Tolna (a mai Kistoronya) 12209), Vilmány (1219), Velejte (1220).
Végül a Torchol (1280-1290) és Lucz földeket, a királyi kutyapeczérek bírták, a melyeket László király Tamás comesnek, a Simon fiának adott. (Sóvári Sóós család lt. Nemzeti Múzeum.) A zempléni váron kívül még az Újvári (Abaújvári) várnak volt tartozéka a vármegye területén, még pedig a vármegye éjszak-nyugati szélén fekvő Golop, melyről egy 1296 márcz. 4-én kelt oklevél emlékezik meg. (Gróf Vay család lt.)
A várszerkezet feje volt az ispán (comes); ő vezette hadba a várnépet, ő bíráskodott, itélt felettük, neki voltak alárendelve a szolgálmányosok is. Alatta működött az udvarbíró (comes curialis) is. A Váradi Regestrum két zempléni udvarbíró emlékét őrizte meg számunkra, Aladárét (122) és Zugáét (1221), a ki pataki udvarbírónak iratik. Az ispán ítéleteit a pristaldusok hajtották végre, ők voltak tehát az első végrehajtó közegek.
A Regestrum, mint láttuk, több zempléni pristaldus nevét őrizte meg számunkra.
A zempléni királyi szolgálmányosok közül a kutyapeczérek és a királyi mosónépek nevét említik okleveleink. Az előbbiek a király vadászkutyáinak gondozására voltak hivatva, az utóbbiak a sárospataki királyi udvartartáshoz tartoztak, a hol különösen I. Endre és V. István királyok tartózkodtak huzamos ideig. Patak, mint a király birtoka, nevezetes szerepet játszott az Árpádkorban a városok között. Ez utóbbi körülmény okozhatta, hogy az egyes oklevelekben a zempléni vár és várispán helyett Patak iratott. A Váradi Regestrum egyik oklevele (1219) Gergely pataki ispánról s egy másik Farkasról (1221) tesz említést. Sőt a későbbi korszakban, még a XIV. század elején is, néha Zemplén helyett váltakozva Patakot találjuk az egyes oklevelekben feljegyezve. Ennek legérdekesebb példája I. Károly királynak 1323-ban az Ákos nembeli Mihály fia Miks mester részére kelt oklevele, mely adománylevél elején Miks mester "Comes de Sarus et de Zemlyn" néven fordul elő, míg az oklevél végén a főméltóságok között (egyúttal a királyné tárnokmestere is volt) mint "Comes de Sarus et de Potok" szerepel. (Századok, 1873., 621.)
Ezen az alapon történetíróink egy része Patak vármegye hajdani fennállást vitatta.
Patak vármegye.
1217-től egész 1330-ig bezárólag ugyan 9 pataki ispán és főispán nevét említik okleveleink, de sem pataki főesperesség nincs, sem nem rendelkezünk oly helyrajzi adatokkal, melyekkel az egykori Patak vármegye határait 350megállapíthatnók; ebből kétségtelen, hogy csupán névcserével állunk szemközt, melynek okát és eredetét csak a középkori oklevélírók pontatlanságában kell keresnünk.
Zemplén vármegye területi tagoltsága folytán természetszerűleg két önálló részre oszlik. A vármegye alsó része még a XVI. században is, mint districtus, Alsó Zemplén vármegye néven szerepel okleveleinkben, mely elnevezés sokáig fenmaradt. Alsó-Zemplén a XIII. században különálló igazgatási terület volt s mint ilyen, Szerencs vármegye néven fordul elő az oklevelekben.
Szerencs vármegye.
Szerencset első ízben egy 1217-ben kelt pápai bulla nevezi parochiának, mely akkoriban a comitatus (vármegye) szóval egy értelemben használtatott. Egy másik ide vonatkozó adat az 1317-ben kelt ítéletlevél, melyben az esztergomi érsek a szerencsmegyei tizedeket az egri káptalannak ítéli oda, mely ítéletlevél szerint Keresztúr, Kisfalud, Szegi, Bénye, Olaszi és Ptrügy, továbbá Sátoralja és Zsombon (Sumbun) Szerencs vármegyéhez tartozott. Midőn Miklós egri püspök 1356-ban az egri káptalannak némely jogtalanul elfoglalt tizedeit visszabocsátotta, az erről szóló oklevélben elősorolt helységek, mint: Golop, Telegszege, Hernád-Németi, Kak, Alsó-Gesztely, Fel-Gesztely, a szerencsi kerülethez tartozóknak mondatnak. Tehát ekkor már csak kerületenként és nem külön vármegyeként említtetik. Árpádházi királyaink alatt, az egyházi beosztás többnyire összeesett a vármegyei beosztással.
Így tehát felmerül a kérdés: volt-e szerencsi főesperesség? Ide vonatkozó adatokkal nem rendelkezünk; azonban kétségkívül volt egy sumbuni (zsomboni) főesperesség, a mely, mint láttuk, az 1317-ben kelt oklevél szerint Szerencs vármegyéhez számíttatik, így a zsomboni főesperességnek Szerencs vármegye, vagy helyesebben kerület, határával össze kellett esnie.
A mint azonban a XIV. században a Comitatus Zerencs eltűnik az oklevelekből, úgy a pápai tizedjegyzékekben is a zsomboni főesperesség neve helyett az alsózempléni főesperesség szerepel, mely elnevezés sokáig dívott. Összefoglalva a rendelkezésünkre álló adatokat, láthatjuk, hogy a XIII. század elején Zemplén vármegyéből, közigazgatásilag egy önálló terület, Szerencs megye vált ki, mely azonban a XIV. század első felében ismét beleolvadt az anyavármegyébe, a nélkül, hogy ez idő alatt politikai önállóságot nyert volna. (Nagy Gyula: Eltűnt vármegyék. Zemplén, 1881. évfolyam.) Egyetlen adatunk sincs, a mely Szerencs vármegye politikai szervezetére vonatkoznék, sem egyetlen főispánjának, vagy alispánjának a nevét nem őrizték meg az okleveleink, tehát azon idő alatt is, a mig területi igazgatás tekintetében különvált Zemplén vármegyétől, közigazgatási és bíráskodási tekintetben ahhoz tartozott és annak főtisztviselői igazgatták.
Zemplén vármegye kialakulása.
A vármegye csak lassan alakult ki, a XIII. század folyamán, a régi várszerkezet romjaiból. A vármegye tulajdonképeni alapját IV. Béla király rakta le. Az ő uralkodása kezdetén a vármegyei nemesség mindegyre jobban érezte annak a szükségét, hogy az elhatalmasodó főurak ellenében, testületté tömörülve, vegye fel a harczot. De a nemesség még mindegyre idegenkedett a főispán hatáskörétől s féltékenyen őrizte kíváltságait. IV. Béla király érdeme, hogy legyőzte a nemesség idegenkedését s egy testületbe egyesítette őket a várjobbágyokkal, a főispán elnöklete alatt. Ezzel megalakult a vármegye, mely elsősorban az igazságszolgáltatásra és a jogvédelemre volt hivatva. Az 1236. év folyamán már feltűnnek a vármegyékben a királyi bírák a főispán oldala mellett, a kik, a bűnperek kivételével, mindennemű birtokperben, ú. m. egyházi, nemesi, várjogi, udvarnoki és mindennemű peres jószágok fölött ítélkeznek. A tatárjárás után még szorosabbá fűződik e viszony, mely a királyi várjobbágyokat és a nemességet egybekapcsolta. 1267-ben már együtt vannak a bűnösök megfenyítése végett a nemesek, várjobbágyak, királyi udvarnokok és az ítéletet közösen hozzák. IV. László király alatt a vármegye már katonai szervezet és a király felhivására harczba gyűlekezik, a mit eddig a várjobbágyok teljesítettek.
Az 1267: VIII. t.-cz., mely már képviseleti alapra akarja fektetni az országgyűlést, alkalmat ad a vármegyének arra, hogy közérdekű dolgokkal foglalkozzék.
351A részleges országgyűlések szintén módot nyújtottak a vármegyéknek, hogy önállóságuk mindinkább kidomborodjék.
A tiszamelléki vármegyéknek 1271-ben tartott részleges országgyűlésén képviselve látjuk Zemplén vármegyét is, de sem Patak, sem Szerencs vármegye küldötteit nem találjuk a megjelentek között, jeléül annak, hogy nem volt vármegyei szervezetük. (Fejér IV. 3., 43.)
A XIII. század második felében már feltünedeznek a köznemességnek, a király szolgáinak bírái, a szolgabírák. Az ő kezükben egyesül a vármegyei közigazgatás és az igazságszolgáltatás; ők az első választott tisztviselők a vármegye önkormányzatában. A XIII. század utolsó éveiben, 1299. évi május 11-én kelt oklevél (Fejér VI. 2. 215.), mely az akkori vármegyei tisztikar névsorát közli: András főispán, Jákó alispán, Albert, Csépán, István és Pál szolgabírák, élénk bizonysága a zemplénvármegyei önkormányzat megalakulásának.
A XIV. század első évtizedeiben területileg is kialakul a vármegye. A mint a XIV. század első felében az oklevelekből eltűnik a pataki főispán neve, úgy még 1330 előtt Szerencs-megye, mint bizonyos tekintetben külön igazgatási terület, elveszti önállóságát, beolvadván az anyavármegyébe s megalakul a vármegyének máig is egységes területi kiterjedése is. A Beszkidekből elágazó hegylánczok és völgyek, másfelől a Laborcz, a Latorcza, a Tisza, a Sajó és a Hernád folyók oly természetes határokat alkotnak, a melyek a vármegye területi épségét és összetartozását évszázadokon át megőrizték.
Az Anjouk uralkodása alatt a vármegyei közigazgatás is új szervezetet nyert. Róbert Károly király alatt az ügyek elintézésénél megszűnt a szóbeliség, s ennek helyébe az írásbeliség lépett, a mely új tisztség, a vármegyei jegyzőség szervezését tette szükségessé. A vármegye főispánja az egész középkoron át a hadba induló nemesség vezére, de immár mindegyre jobban veszít katonai jellegéből és e helyett a közigazgatás és a bíráskodás feje, a Hunyadyak korában pedig mindegyre jobban a királyi hatalom képviselője lesz. E korszakban a vármegye főispánjai között gyakran találunk zászlós urakat, országos méltóságok viselőit és olyanokat is, a kik egyúttal más vármegyék élén állottak.
Főispánok a XIV. és XV. században. A Drugethek. A Perényiek.
Debreczeni Dózsa, bár csak rövid ideig volt a vármegye főispánja (1321), e mellett Bihar, Szabolcs, Szatmár és Szolnok vármegyék főispáni méltóságát is betöltötte. Őt követte az Ákos nembeli Mihály fia Miks mester, a ki egyúttal Sáros vármegye főispánja és a királyné tárnokmestere volt. Drugeth János, a ki 1327-33 közt ült a főispáni székben, egyúttal a nádori méltóságot s több vármegye főispánságát is betöltötte. Családja Nápolyból származott és az Anjoukkal együtt költözött hazánkba, s tagjai, mint a király bizalmasai, csakhamar nagy vagyonra tettek szert, melyet évszázadokon át megőriztek s országos méltóságokat viseltek. János, Fülöp nádor testvére, csak 1312 után jött be hazánkba, de csakhamar megnyerte a király kegyét, mert Fülöp halála után (1327) a nádori méltóságban találjuk, a melyet haláláig (1335) viselt. Tőle származik a vármegye történetében oly kiváló szerepet vitt Gerényi és Homonnai Drugeth család. A főispáni méltóságban követték őt fiai. Drugeth Vilmos, előbb szepesi és abaújvári főispán (1327-35), majd 1334-től Zemplén vármegye főispánja s atyja halála után (1335) nádor, mely két utóbbi állását haláláig (1342) töltötte be. Roppant vagyonáról némi fogalmat nyújt az, hogy 1330-ban nyolcz vára volt, ezek között Zemplénben: Terebes, Barkó és Jeszenő. Drugeth Miklós csupán egy ízben (1350.) említtetik Zemplén vármegye főispánjaként, különben is csak nagyon rövid ideig viselhette e méltóságot, mert életének java részét a királyi udvarban töltötte; majd 1345-től ungi főispán volt. 1380-ban Nagy Lajos király oldalán a nápolyi hadjáratban vett részt, mely alkalommal Salerno parancsnokává neveztetett ki. A hadjáratból visszatérve, többé nem foglalta el a vármegye főispáni székét, mert a király országbiróvá s később turóczi főispánná nevezte ki. (Pór Antal: Nagy Lajos 12. 238-262. Századok 1881 210.). Közben és utána Terebesi Laczk fiai, Miklós és Pál viselték a vármegye főispáni méltóságát (1347-1369). Majd 1367-ben, 1369-ben csupán Miklóst említik okleveleink. László opuliai herczeg és nádor rövid ideig (1382) tartó főispánságát a Perényi család sarjai előzik meg s követik. 352A mohácsi vész előtti korszakban e családból Miklós (1380), Péter (1385-1414), János tárnokmester (1438, 1440, és 1452), István (1459 és 1472) töltötték be a főispáni méltóságot. Miklós csak rövid ideig ült a főispáni székben, 1390-91-ben szörényi bán volt. 1390-ben fényes diadalt aratott a törökökön, mire jutalmul a sárospataki uradalmat nyerte a királytól. Péter, a zempléni főispánság mellett, (1385-1414) magas méltóságokat töltött be, macsói bán, majd a székelyek ispánja, 1415-23-ig pedig országbiró volt. Mint Zsigmond király rendíthetetlen híve, nemcsak urának életét mentette meg a havasalföldi hadjárat alatt, hanem a nápolyi László-féle felkelés (1403) alkalmával is ő térítette vissza hazánk éjszakkeleti részeit a király hűségére. János 1438-ban szerepel első ízben a vármegye főispánjainak sorában, 1439-ben már főtárnokmester, utóbb sárosi főispán. Istvánt 1459-ben találjuk első ízben a főispáni méltóságban, de féktelen hatalmaskodásai miatt a király elmozdította állásától s helyét Pálóczi Antal foglalta el; rövid idő mulva azonban sikerült ismét a király kegyeibe jutnia, mert 1461-64 közt újra a vármegye élén találjuk, sőt főasztalnoki méltóságra is emelkedett. 1464-ben azonban ismét elveszítvén méltóságait, duzzogva félrevonult s 1471-ben az elégületlenek közé lépve, ő is azok közé tartozott, a kik Kázmér lengyel királyt hívták a trónra. Mátyás király azonban tudvalevőleg ezúttal főleg kegyességével igyekezett az elégületleneket megnyerni; csakis igy történhetett, hogy 1472-ben Perényi Istvánt ismét Zemplén vármegye főispáni székében találjuk. A Perényiek mellett a Pálóczi, a Ráskai és a Rozgonyi családok adtak a vármegyének főispánokat.
Pálócziak.
A Pálócziak közül: Máté egyúttal Abaúj, Borsod és Szabolcs vármegyék főispánja, majd 1426-34-ig országbíró, később 1434-36-ig nádor volt. László a nádor testvére, a ki főleg országos méltóságokat töltött be, csupán 1447-ben szerepel Zemplén vármegye főispánjaként, ugyanekkor már országbíró is volt. Mint Zsigmond, Albert és Ulászló királyok bizalmasa, főleg a külföldi követségekkel bízatott meg. Antal, a ki 1460-ban Perényi Istvánt váltotta fel a főispánságban, egyúttal Ung vármegyét is kormányozta. A Pálóczi családból származott főispánok sorát II. Antal zárja be, a ki már egy 1502-ben kelt oklevél szerint, a vármegye főispánja volt; ő alatta ekkor Ráskai György viselte az alispáni tisztet. Ulászló hű embereként, csakhamar nagyobb tért nyert a tehetségei érvényesítésére; már előzőlleg is nagy része volt az Ulászló és Albert között létrejött béke kieszközlésében. Másodízben 1518-tól kezdve viselte a főispáni méltóságot és mint a zempléni nemesség vezére, a mohácsi csatasíkon hősileg küzdve, elesett.
Ráskaiak.
A Ráskaiak közül csupán Balázs viselte a főispáni méltóságot (1509 17), a ki Mátyás király uralkodása alatt kir. tárnokmester, a budai vár kapitánya és Fülek várának ura volt. Ő is azok közé tartozott, a kik Mátyásnak esküvel fogadták, hogy Corvin János trónigényeit támogatják, de Corvin János első kudarczainak hatása alatt, Ulászló pártjához szegődött, mely pártváltozással a zempléni főispáni széket szerezte meg s ezt az 1517-ben bekövetkezett haláláig viselte.
Rozgonyiak.
A Rozgonyiak főleg Hunyady Mátyás király uralkodása alatt jutottak előtérbe a vármegyében. Tagjaik közül Ozsvát, felsőmagyarországi főkapitány, 1452-55-ig, László és Rajnáld, az állásától megfosztott Perényi István helyét 1464-től 1460-ig, illetőleg 1466-69-ig viselték a főispáni méltóságot. Utóbb 1470-ben Rozgonyi Rajnáld, ekkor már mint tárnokmester, és László, 1476-82-ben, ismét a vármegye főispáni székében ülnek. Végül a Szapolyai családnak két tagját találjuk a vármegye főispánjai között. Imre, a ki pályáját mint Hunyady János titkára, majd uradalmainak felügyelője, kezdte meg, csupán egy ízben (1469) említtetik a vármegye főispánjai között. Unokaöcscse, István nádor fia János (szül. 1487, † 1540) a későbbi magyar király, Zemplén vármegyében kezdte pályáját, a hol rövid ideig (1503-1508) tartó főispánsága alatt meg tudta nyerni a köznemesség bizalmát, a minek később ugyancsak hasznát vette.

Nagykövesd.

A nagykövesdi vár reconstruált rajza.
Soós Elemér ny. honvédezredestől.



A sátoraljaújhelyi várhegy és a vár reconstruált rajza.
Soós Elemér ny. honvédezredestől.
Alispánok a XIV. és XV. században.
Az alispáni tisztség csak lassan fejlődik s a középkoron át még nem tud sem önállóságra jutni, sem pedig függetleníteni magát a főispán befolyása alól. Tulajdonképpen ezen korszakban, a biráskodást leszámítva, önálló hatásköre nincsen, csak a főispán helyetteseként intézi a közigazgatást. 353Igy például, Gud alispán következőleg állítja ki 1334-ben az itélet-levelet: "Gud vice domoni Villermi palatini comitis de Zemplen." Ha két főispán állott a vármegye élén, mindegyiknek meg volt a maga helyettese, vagyis alispánja.
1337 és 1339-ben már két alispán szerepel, Péter és Mersa (Merth) mester; 1350-ben két testvér, a Frank fiai, Jakab és Mihály viselik e tisztet. Csak a XV. században találunk ismét két alispánt. 1420-ban Ruszkai Bertalan és Pazdicsi Mátyás; 1421-ben Ruszkai Bertalan és Semsei István; 1436-ban Cselei János és Sztáncsi Miklós; 1446-ban Kazmyri Masa Mihály és Kozmafalvai Gál; 1461-ben Azari János és Kozmafalvai Gál; 1471-ben Ráskai János és Hosszumezei Benedek; 1474-ben Dereski Péter és Nagymihályi György voltak alispánok. Az alispánok közül kiváló szerepet vittek: Nagymihályi Eödönfi János, a ki 1406-tól 1420-ig viselte az alispáni tisztet; Kozmafalvi Gált is két ízben találjuk az alispáni tisztségben. 1445-ben és utóbb 1461-62-ben. A Ráskaiak közül János 1471-72-ben és György 1502-ben volt a vármegye alispánja, az utóbbi a mohácsi csatasíkon esett el. Az alispánok a középkorban rendszerint Terebesen tartották törvényszéküket. Innen keltezik az itéletleveleket. 1469-ben Roskoványi Tamás alispán Gálszécsről keltezi itéletlevelét; ettől kezdve mind sürűbben Gálszécsről bocsátják ki az alispánok a leveleiket. Palóczi Imre főispán alispánjai, Ráskai János (1474.), Hosszumezei Benedek és Kálnai Péter 1475-ben Gálszécsen űlnek széket. Ugyanott találjuk Lasztóczi Simont, Rozgonyi Rajnáld alispánját (1470), Lapispataki Miklóst (1476-77), Roskoványi Lászlót (1494) és Pálóczi Antal főispán alispánját, Ráskai Györgyöt is 1502-ben.
A vármegye legrégibb kiadványainak egyike a Tamás fia Lászlónak a Szalócs fia Mihály elleni ügyében 1299 január 26-án és jul. 6-án kiadott oklevele, mely a vármegye tisztikarát is feltünteti; mindkét oklevél Zemplén városában kelt. (Eredetije a Sóvári Sóós család levéltárában.) Zemplén városa tudvalevőleg az Árpádkorban a vármegye székhelye volt. Ez az oklevél azért is érdekes, mert azt mind András főispán, mind pedig Jakab alispán és a négy szolgabíró állították ki; míg a későbbi korszakban vagy az alispán, vagy a főispán itélkezik bírótársaival, a szolgabírákkal. 1318-ban Miklós alispán, a Dénes fia András, István és Csébi Miklós fia Miklós állítanak ki oklevelet László zempléni főispánnak Jakab fiai, Benedek, Kozma és Jakab elleni perében; 1317 február 28-án ellenben csak a három szolgabíró tanuskodik László zempléni főispánnak Kudmenus Péter elleni perében.
Vármegyei önkormányzat.
A vármegyei önkormányzati élet legfőképpen a megyegyűlésekben nyert kifejezést. A megyegyűléseken egyszersmind törvényszékek is tartattak, melylyel a vármegye bíráskodási joga kiterjedt az összes jogszolgáltatásra; csak Zsigmond király uralkodása alatt szorítkozott a vármegye bíráskodási joga mindegyre szűkebb körre. A congregatiók az Árpád-korban a király, illetőleg helyettese, a nádor elnöklete alatt tartattak, rendesen több vármegye közönségével együtt. A XV. században a nádor elnöklete alatt tartott közgyűlések megszünnek, helyükbe a vármegyei közgyűlések (universitas nobilium) lépnek, hol egyúttal a megyei itélőszék (sedes iudiciaria) is tartatott.
Zemplén vármegye közgyűléseit a nádor rendesen Ung vármegyével együtt tartotta, rendesen valamely város, vagy helység mellett, szabad ég alatt; csak a XV. század vége felé vonultak be valamely városba, de a közgyűlést még ekkor is szabad ég alatt tartották. Nevezetesebb közgyűlések voltak: 1299-ben Omode nádor elnöklete alatt; 1317 augusztus 1-én Szalacson Debreczeni Dózsa nádor elnöklete alatt öt vármegye (Szabolcs, Szatmár, Bihar, Szolnok és Zemplén) gyűlésezett. 1343. szeptember 15-én, 1351-ben, 1354 október 25-én és 1356-ban Gilétfi Miklós nádor elnöklete alatt, 1364-ben és 1365 október 31-én Konth Miklós nádor elnöklete alatt Ung és Zemplén vármegyék Patak (Sárospatak) közelében 1367-ben, 1370-ben, augusztus havában és 1372-ben László opuliai herczeg és nádor elnöklete alatt az előbbi két vármegye ugyancsak Patak közelében, 1381-ben és 1413-ban Garai Miklós nádor elnöklete alatt, Patak közelében, 1436-ban Pálóczi Mátyás nádor elnöklete alatt, Patakon tartott közgyűlést. Ez utóbbi közgyűlés azért is érdekes, mert a felmerült rendkivül sok panasz következtében 24 nap alatt sem ért véget. A közgyűlés 24-ik napján állította ki a nádor a csicseri nemeseknek a Perényi Miklós bán fiai, Miklós és László elleni több rendbeli 354hatalmaskodási ügyében az idéző levelet. Ugyanakkor Palágyi Barna és Csicseri Orosz Jakab s Zsigmond az olaszi birtokuk elfoglalása miatt emelnek panaszt Perényi János és András ellen. A csicseri nemesek pedig Csomotelek puszta elfoglalása miatt perelnek ugyancsak a Perényiekkel. Kisazari János és Péter bizonyos verekedés következtében történt haláleset ügyében szólaltak fel Kisazari Mihály ellen. Végül Deregnyei Nagy Pál özvegye járult a nádor elé, előadván, hogy a néhai férje jussából mint túrták ki őt Bessenyő Demeter és érdektársai, a Gatályi Balázs fiai, mire a nádor az utóbbiakat, mivel eljárásukat nem tudták kellőleg igazolni, elmarasztalta.
Nádori törvényszék.
A nádor elnöklete alatt tartott közgyűlések azonban a XV. század folyamán mindegyre jobban eltávolodtak a kitűzött czéltól. Az egyes hatalmas urak tekintélyes kísérettel jelentek meg a pataki mezőn és gyakran a gyöngébbek rémítgetésével csikartak ki maguknak hamis esküt, vagy kedvező itéleteket. A peres felek gyakran oly kifogásokkal éltek, hogy az ügy nem volt a nádori itélőszéken eldönthető, hanem a nádor perhalasztó itéletet hozott, vagy a feleket valamely hiteles hely előtt esküre kötelezte. A Mátyás király uralkodása alatt Zemplén vármegyében mindegyre gyakoribbá vált hatalmaskodások, Perényi István erőszakoskodásai, a cseh rablók féktelenségei, egyik-másik falusi nemesnek velük való czimboráskodása, rendkívül nagy terhet rótt az eljáró nádorra; hozzájárult mindezekhez még Kázmér trónkövetelő föllépése, kihez többen csatlakoztak a vármegye nemesei közül. Mátyás király azonban, egyrészt az elégületlenek jóakaratú s elnéző magatartásával igyekezett maga részére megnyerni, de másfelől némi subsidiumért (hadisegélyért) a központi hatalom is szívesen elengedte a nádori törvényszéket s azzal együtt a birságokat.
Midőn a vármegye nemesei neszét vették annak, hogy a nádor a szokott körútjára indul, felterjesztést intéztek a királyhoz, hogy a nádori törvényszék egyidőre elhalasztassék. Kérelmük, az akkori viszonyok mellett, teljesen indokolt volt, mert a lengyel csapatok éppen ezidőtájt törtek be a zempléni határokon, Homonnát, Sztropkót hatalmukba kerítették s egész Nagymihályig portyáztak. Háborús világban amúgy is bajos lett volna két vármegye nemességét összegyűjteni; így a király a fenti okoknál fogva annyival is inkább hajlott a kérésükre, mert ez által alkalma nyílott a nádori törvényszékek amúgy is elavult intézményének beszüntetését előkészíteni.
1473 február 9-én kelt leiratával a király Zemplén vármegyében a nádori törvényszékeket hét évre megszüntette, általános kegyelmet hirdetett s a nemességet egy évre a hadviseléstől és contributiótól fölmentette. A nádori törvényszékek ettől kezdve Zemplén vármegyében megszüntnek tekinthetők. Midőn Mátyás király ezt az intézkedését 1481-ben az egész országra kiterjesztette, egyszersmind meghagyta a rendeknek, hogy gondolkozzanak azokról a módozatokról, melyekkel a helyes igazságszolgáltatás az egész országban biztosítva legyen. Az 1486. I. törvényczikk azután a nádori törvényszékeket örök időre eltörölte. (Nagy Gyula: A nádori törvényszékek megszüntetése Zemplénben, Zemplén 1880. évf. 37-39.)
Alig nehány évvel a nádori törvényszékek felfüggesztése után (1475) Pálóczi Imre főispán alispánjának, Kálnai Péternek elnöklete alatt Gálszécsen vármegyei törvényszék tartatott, melyen többi közt Nátafalvi Mihály fiai, János és Jeromos s anyjuk Agátha asszony, néhai Nátafalvi Pál megöletésében való ártatlanságuk bizonyítására az esküt le akarták tenni, de mivel a nádor levelét, melyben ez eskütétel nekik megadatik, előmutatni nem tudták, Csontos Radnót tiltakozása miatt azt nem tehették le.
A vármegye kiadványai.
A vármegye kiadványait az alispán és bírótársai állították ki. Ezek a kiadványok, vármegyei önkormányzat kifejlődésével, mindegyre nagyobb jelentőséget nyertek. A vármegye közönségének egyik határozata szerint - melyről Kozmay Pál alispánnak 1453-ban Terebesről kiállított okleveléből értesülünk - az alispán és négy szolgabíró pecsétjével ellátott oklevél vagy 36 márka lefizetése, vagy 36 nemes személy esküje erejével semmisíthető vagy másítható meg, oly formán, hogy minden bíróra 6-6, az alispánra 12 márka essék, vagy pedig minden biró ellen 6-6, az alispán ellen 12 nemes tegye le az esküt.
355A királylyal, valamint a középponti hatalommal, a vármegye nem csupán felterjesztések, hanem követségek útján is érintkezett. 1458-ban Zemplén és Ung vármegyék rendei Csicseri Zsigmondot és Sztrithei Miklóst küldték a királyhoz megyéik ügyében, mire az országbíró megengedte, hogy útiköltségül a Csicseri Zsigmond birtokaira (Csicser, Vajdán, Szilvás-Tussa és Vámos-Újfalu) a felső részek védelmére kivetett adót fordíthassa. A vármegyei önkormányzat kifejlődése mellett, a helyi igazgatás terén is jelentékeny mozgalmat észlelünk a középkorban. Már az árpádházi királyok idejében számos városi jellegű helységet találunk, mint Sátorhalma, Patak, Tolcsva, Zemplén, Szerencs stb., később az Anjouk és a Hunyadyak korában a bőkezűen osztogatott kiváltságok, a kedvező kereskedelmi és forgalmi viszonyok következtében, számos helység nyert városi jelleget, egyúttal megfelelő helyi önkormányzatot is.
Sárospatak.
A vármegye egyik legnagyobb jelentőségű városa az Árpádok korában kétségkívül Patak (Sárospatak) volt. Eredetileg királyi város, árpádházi királyaink idejében gyakran fejedelmi székhely, jelentékeny forgalmi hely a Lengyelországgal űzött kereskedelem terén. I. Endre király és neje gyakran tartózkodtak Patakon. II. Endre király neje is huzamosabb időn át tartózkodott e városban; itt szülte 1207 táján Erzsébetet, a kit a katholikus egyház a szentek sorába iktatott. V. István ifjabb királysága idejében itt tartotta udvarát és neje, Kún Erzsébet, az apa és a fiú közti villongások idejében, itt szülte Lászlót, a kit IV. vagy Kún László néven ismer a történelem. Már a XIII. század elején Pataknak városi kiváltságai voltak, melyeket Imre királytól (1201) nyert, s a melyeket V. István király megerősített. I. Endre király, a ki főleg azért választotta Patakot családja tartózkodási helyéül, hogy kültámadások esetén biztosságban legyen, jelentékenyen megerősítette. Vára a tatárjárás után újból felépült s az 1262-ben kiadott oklevél pataki várról (castrum) tesz említést. A vár élén az Árpádkorban comes castellanus állott; még egy 1297. augusztus 13-án kiadott oklevélben Belus comes pataki castellanusnak mondatik. IV. László király is megfordult Patakon; a vár alatt keltezi 1282. augusztus 5-én az ungi várjobbágyok részére kiadott oklevelét (gr. Sztáray család oklt. I. 28., 41., 165.). Kiváltságait I. Lajos király megerősítette. 1390-ben Zsigmond király Perényi Miklósnak adományozta a vámjával és a királyi várral együtt; 1427-ben pedig királyi városi jogokkal ruházta fel. Perényi Miklós halála után Zsigmond 1436-ban a várost a Pálócziaknak adományozta, de vára csak 1445 táján említtetik a Pálócziak birtokában. A csehek garázdálkodásai Patak városát sem kímélték; 1440 táján várát elfoglalták, s onnan csak 1459-ben kergették ki őket Mátyás király vezérei. Mátyás király nagy gondot fordított a város felvirágoztatására. 1460-ban országos- és heti-vásárjogot nyert, majd 1461-ben a Pálócziaktól kapott értékes kiváltságokat. A Pálóczi család tagjai közül többen tartózkodtak Patakon. Pálóczi László országbíró 1465-ben engedélyt nyert a királytól, hogy a városban levő kúriáját kőfalakkal, tornyokkal és árkokkal megerősíthesse. Perényi László országbíró többnyire az év vége felé (október, november, deczember) tartózkodott Patakon, leveleit, rendeleteit itt keltezi; míg az év többi szakában többnyire Budán időzött. Okleveleink Patakot Civitas seu oppidumnak írják; a városi tanács szervezetéről még a XIV. század elejéről vannak adataink, 1303-1305 közt Vincze volt a város bírája, mellette esküdtek állottak. A városnak bíráskodási joga volt. 1356-ban Erney fia Vid, 1360-ban Pál fia János a bíró, a ki az esküdtekkel az összes vendégek nevében állított ki oklevelet. Kiváltságaik tudatában a város előljárói, a vármegyei nemes urakkal nem egyszer viszályba keveredtek. Báli Balázs fia Tamás, 1388 augusztus 25-én, a király elé ment a panaszával, hogy Herman Miklós és Orros Pál pataki bírák s többi pataki polgár őt, Patakon jártában, elfogták és börtönbe vetették. (Századok 1871 évf. 670. Csánki Dezső: Magyarország Történelmi földrajza a Hunyadiak korában I. Gróf Zichy oklt. II. 4. 118. III. 650). A vár tartozékai között a Váradi Regestrum Izsép, Fony és Borsi helységeket említi (99. és 371. §§).
Sátoraljaújhely.
A középkorban kiváló szerepet vitt másik város a mai Sátoraljaújhely. Ennek eredeti neve az Árpádkorban Sátorelő, majd Újhely. Már 1261-ben 356nyert kiváltságokat István ifjabb királytól, majd IV. Lászlótól; az utóbbiakat 1291-ben III. Endre király megerősítette. Vára eredetileg a királyé volt, s Zsigmond 1429-ben a Pálócziaknak adományozta. A XV. században a várost fele részben a Homonnai Drugeth család, majd a leleszi prépost és Bacskai István bírták zálogban. A XV. században a Perényiek is birtokosai voltak, a vár azonban 1449-ben ismét a Pálócziaké. (Csánki D. i. m. I. k.) A XIV. században a vendégeknek még némi önálló szervezetük volt a városban. 1383-ban Péter, a Márton fia, újhelyi bíró, az esküdtekkel s az összes vendégek nevében bocsát ki oklevelet a Balázs fia Péter részére, valami szántóföld eladása ügyében; mind ezen, mind az 1354-ben kiállított oklevél hátlapján (Orsz. lev. Dl. 4329 és 4430) a városi pecsét maradványai észlelhetők (szívalakú paizsban, két vízszintes pólyát keresztező hid.)
1355-ben Dezső fia Bálint a bíró, 1362-ben Tivadar fia László, 1367-ben Zubol János, 1375-ben Beke fia Tamás, 1383-84-ben Dénes Jakab fia, a ki a praetor sive iudex de Újhely czímet használta. A város a középkorban legutóljára II. Ulászló királytól, úgy látszik Sárospatakkal egyetemben nyert kiváltság-levelet, melyet I. Ferdinánd király 1548 november 20-án megerősített (Királyi Könyvek II. 296).
Sárospatakon és Sátoraljaújhelyen kívül még a következő városi jellegű helységeket találjuk a középkorban:
Abara.
Abra (Abara). Földesurai az Uporiak voltak, 1468-ban Upori László kérelmére heti és országos vásárjogot nyer.
Helmecz.
Helmecz (Király-Helmecz) földesurai a leleszi konvent és 1403-ban a Pálócziak voltak. Egy 1321 augusztus 6-án kelt oklevél a helmeczi vendégeknek László és Doncs elleni peréről tesz említést, mely ügyben I. Károly király Micsk főispánhoz leiratot intézett. Egy 1461-ben kelt oklevél oppidumnak mondja.
Homonna.
Homonna. Királyi harminczadhely. 1479 és 1484-ben kelt oklevelek szerint városi jellege (oppidum) volt. 1491-ben Bányász Péter és Czapfra Gergely bírák és esküdttársaik bizonyos adóssági ügyben állítanak ki oklevelet. Ez oklevél szerint a városi igazgatás élén két bíró, ülnökök (assessorok) és esküdtek állottak.
Kövesd.
Kövesd. Egy 1479-ben kiadott oklevél oppidum-nak mondja. Ma Kis- és Nagykövesd.
Lelesz.
Lelesz. 1369-ben még villa. 1431-ben kiadott oklevélben már oppidum. Országos vásárait még Nagy Lajos és Zsigmond királyoktól nyerte. Szegény- és kórháza is volt, melyeket a Csicseri család 1405 táján alapított.
Liszka.
Liszka (Olaszi) ma Olaszliszka. Eredetileg a szepesi káptalan birtoka volt IV. Béla királynak 1248-ban kiállított adománylevele szerint, melyet 1423-ban Zsigmond király megerősített. Egy 1461-ben kelt oklevél szerint - oppidum - városi jellege volt. Határához nagy kiterjedésű szőlőhegyek tartoztak, a hol számos nemes embernek volt szőleje. Egy 1479-ből kelt oklevél, melyet Nagy Imre városi bíró és a városi előljáróság egy szőlővételi ügyben adott ki, a városi igazgatásra és némi világot vet. A városi igazgatás élén a bíró állott, mellette két officialis, 4 esküdt és 20 képviselőtestületi tag (electi homines) intézte a város ügyeit.
Nagymihály.
Nagymihály. A Nagymihályi és a Sztáray családok ősi fészke. 1419-ben már oppidumnak iratik. 1419 és 1427-ben egyik városrésze - Sztranya - Ung vármegyéhez tartozott, s a mai Nagymihálylyal szemközt, a Laborcz túlsó partján feküdt. 1449-ben nyert jogot országos vásár tartására, Hunyadi János kormányzótól. Ugyanez évben osztoztak rajta a Nagymihályiak. A XV. században igen népes helység volt; az 1427-iki adólajstrom szerint Sztranya városrészben 10 jobbágyporta volt, 1449-ben Nagymihályon 150 jobbágyporta találtatott. 1449 nov. 29-én a Nagymihályiak és a Nagymihályi Eödönffiek megosztoznak rajta. (Adalékok 1899. 247). Vámszedő hely is volt. (Csánki D. i. m. I. k.)
Gálszécs.
Szécs (Gálszécs). Legrégibb emlékek szerint a helység neve Rétszécs volt (1355). 1438 és 1448-ban kelt oklevél oppidumnak, egy 1466-ban kelt oklevél pedig civitasnak mondja. 1437-ben Zsigmond királytól a Szécsi család kérésére országos vásár tartására nyert jogot. 1470-90 közt a vármegye alsipánjai itt tartották székhelyüket. A Szécsi, Szerdahelyi, Sóvári Soós, 357Csapi, Sztrithei, Bacskói, Agóczi családok mint osztályos atyafiak, közösen bírták. Vámszedőhely is volt, melyről többször megemlékeznek az oklevelek.
Sztropó.
Sztropkó. Már a XV. század elején (1408, 1410) városi jellege volt s oppidumnak, 1430-ban civitasnak írják az oklevelek. 1408-ban a Perényiek Zsigmond királytól adományul nyerték a vámszedés jogával együtt. Sztropkón királyi harminczadhivatal is volt. Várát 1408-ban a Perényiek nyerték adományul, mely ekkor castellum Toporo néven fordul elő az oklevélben. 1483-ban a király foglalja el, mint a hűtlen Perényi István birtokát; várát pedig Lábatlani András vette vissza a csehektől. 1490-ben Korvin János birtokában találjuk. 1492-ben ismét a Perényi család birtoka.
Tállya.
Tállya. 1498-ban említik az oklevelek első ízben oppidumnak. Részben Tokaj, részben Tállya várához tartozott.
Tarczal.
Tarczal. A XV. század közepén (1434-35) kelt levelekből következtethetőleg városi jellege volt, de kiváltságait csak a XVI. század második felében nyerte. Tokaj városához tartozott.
Terebes.
Terebes. A XIV. század elejétől a XV. század közepéig szinte megszakítás nélkül locus sedis judiciariae, a vármegyei alispánok székhelye, 1430-ban a Perényi család birtokában találjuk, 1439-ben oppidumnak mondják. Vámszedő hely is volt.
Tokaj.
Tokaj. Rév, vám és királyi sókamara hivatali hely volt. 1476-ban kelt oklevélben találjuk oppidumnak írva s ekkor a Szapolyai család birtoka.
Tolcsva.
Tolcsva. 1488-ban kelt oklevél szerint városi jellege volt. Ekkor a Csicseri Fodor, Debrői, Kéri, Toronyai, Upori, Csicseri Ormós, Pesti és Czéczei családoknak volt itten birtokuk.
Varannó.
Varannó. Már a XV. század elején városi jellegű. A Rozgonyiaké volt. (Civitas seu possessio principalis nobilium de Rozgon Varanyo apell.) Vámszedő hely is volt. Ez a város azt a kiváltságot élvezte, hogy a lengyelországi posztósoknak és más kereskedőknek itt le kellett rakniuk áruikat (1461). 1472-ben Mátyás király Rozgonyi Rajnáld kérelmére megengedte, hogy házát Varannón várszerüleg megerősítse, ebben az évben említik az oklevelek a varannói castellumot.
Zemplén.
Zemplén. Már az Árpád-házi királyok idejében városi jellege volt. Vámját már egy 1261-ben kelt oklevél említi. 1426, 1460, 1479, 1484-ben kelt oklevelek oppidumnak nevezik. Földesurai a Homonnai Drugethek voltak. (Csánki Dezső i. m. I. 330 és következő lapok.)
Várak.
A tatárjárást követő korszakban, főleg IV. Béla és V. István királyok által osztogatott kiváltságok következtében, csakhamar számos erődítvény épült a vármegye területén, melyek a kültámadások ellen hatalmas bástyákúl szolgáltak, de egyszersmind uraiknak az egész középkoron át ismétlődő belzavarok között alkalmas védelmet nyújtottak. A várurak azonban nem éltek vissza a nekik oly kedvező védelmi helyzettel. A zemplénvármegyebeli várak, a legzavarteljesebb korszakokban, a XIII. század végén és a XIV. század elején, nem a lázadók főfészkéül, hanem inkább a törvényes rend, a belbiztonság támaszaiul szolgáltak. Csak midőn a XV. század közepén egyik-másik vár a rabló csehek kezébe került, lettek valóságos rablótanyákká, mindaddig, a mig Mátyás király erélyes keze hatalmukat meg nem törte.
A vármegye területén a következő várak, várkastélyok és erődített helyek voltak a középkorban (Csánki Dezső i. művek nyomán):
Abara.
Abara. Már 1270-ben fennállott, a XV. században az Uporiaké volt. Az 1471: XXIX. törvényczikk elrendelte a lebontását.
Barkó.
Barkó. A XIV. század elején a Homonnai Drugeth családé. 1486-ban a Szapolyaiak birtokában találjuk. 1488-ban Szapolyai István birja.
Borostyán.
Borostyán. (Purustán) Gálszécs vidékén állott. 1321-ben a Petenye fia birtoka, kitől, mivel hűtlenségbe esett, I. Károly király elveszi és tartozékaival együtt a Baksa nemzetségnek adományozza. (Fejér VIII. 2. 292.) Tartozékai az 1321. évi adománylevél szerint: Szécs (Gálszécs), a két Bocskó (Bacskó), Kereplye, a három Vissnyó, Polyánka, (Szécspolyánka), Thena, Petrusfalva, Parnó (Pernou), Kohány (Koran), Gerenda, Zebegnyő, Albin, Torna és Kenesencsandrásfalva. A Baksa nemzetség 1329. évi osztálylevele szerint Borostyán várát, a Szécs, Visnyó, Parnó, Két-Bozza nevű birtokokkal együtt, a Tamás fia Doncs és ennek fia László nyerik (Anjouk. okmányt. 358II. 452.). 1355-ben a vár a Baksa nemzetségből származott Somi (Gál) Szécsi család birtoka. (Gr. Zichy okmt. II. 617 és 643.)
Butka.
Butka. Már a XV. században fennállott, de idővel, valószinűleg a cseh támadások alatt, elpusztúlt. 1489-ben a Butkai család engedélyt nyert a királytól, hogy elpusztúlt várát újból felépíthesse.
Csicsva.
Csicsva. Már 1350-ben fennállott. Egy oklevélben (Castrum Csicsva) említés tétetik a csicsvai várról. (Fejér IX. 1. 769.) 1414-ben már kőből készült várfalakkal volt ellátva. A Rozgonyi család birtoka volt.
Czéke.
Czéke. Már 1407 előtt fennállott. Ebben az évben ugyanis Zsigmond király megengedte Sóvári Soós Péternek és Kelecsényi Mátyásnak, hogy a részükre adományozott várat újra felépíthessék. 1418-ban a Soós családon kívül a Pazdicsiak, 1423-ban pedig kívülök a Czékei, a Farkas és az Imregi családok birják. 1438-ban kelt oklevél szerint, romokban hevert, de csakhamar újra felépült, mert 1444-ben az előbbi négy család birja, az Imregiek kivételével. Az 1450-es években a Pálócziak a földesurai, a kik itten 1456-ban a Dobiaknak részeket zálogosítanak el. 1458-ban a Pazdicsi, 1462-ben a Czékei, 1471-ben és 1478-ban a Sóvári Soós család birtokában találjuk. Az 1471. évi országgyűlés a vár lebontását rendelte el, de ez aligha hajtatott végre, mert 1478-ban még fennállott. Tartozékai (1423-37): Czéke, Bükkös, Kiszte, Jesztreb, Szürnyeg, Mészpest, Imreg, Kisfalud, Bénye, Keresztúr, Egres, Rad, Szinyér, Körtvélyes és Nagy-Géres.
Felcseb.
Felcseb. 1457-ben a király megengedi a Felcsebieknek és az Abarai Baksáknak, hogy a cseh rablók ellen várat építsenek védelmül.
Homonna.
Homonna. A Homonnai Drugeth család birtoka. 1449-ben a husziták foglalták el. A város történetével más fejezetben bővebben foglalkozunk.
Jeszenő.
Jeszenő. Már a XIV. század elején fennállott. (Castrum, Castellanus de Jezenew. 1328, 1350 és 1442.) 1456-ban Nátafalvi Csontos János és fia Rhadnót, Jeszenő várában, több egyházi és világi személyiség előtt, ügyvédet vallanak.
Kékmező.
Kékmező. Az 1408-ban kiadott oklevél szerint csak fortalicium (erődítmény, váracs). 1411-ben Zsigmond király Perényi Imrének megengedte, hogy Kékmező kerületén várat építhessen. Eredetileg a sztropkói várhoz tartozott. Mint várkastély, a Perényiek birtoka volt.
Kövesd.
Kövesd. (Nagy-Kövesd). A legrégibb adatok szerint, a Rátót nemzetség birtoka volt. Midőn 1283-ban a nemzetség tagjai megosztoznak, mely osztályt IV. László király megerősített, Roland bán fia Máté, Kövesdet nyeri (Wenzel XII. 382. Fejér VII. 2. 94.). Loránd nádor fia Mátyás, 1287 táján, Kövesdet a Baksa nembeli Simon fia Detre és meghalt testvére, Tamás fiainak elörökítette, de úgy látszik, rögtön nem vehették birtokukba, vagy talán elveszítették azt, mert IV. László király egy 1288-ban kelt oklevél szerint Kövesdet a Simon fiai Baksának és Tamásnak visszaadta. (Zichy oklt. I. 64.) Ekkor a vár létezéséről még nincsenek adataink. 1323-ban a Sóvári Soós és a Szerdahelyi családok birtokában találjuk. 1438-ban azonban kőből épült tornyával együtt romladozó állapotban volt. 1444-47-ben a Pálócziak tartották elfoglalva, 1450-ben, 1469-ben és 1479-ben azonban ismét a Soós és a Szerdahelyi családok birtokában találjuk. 1451-ben a cseh zsebrákok elfoglalták, de Mátyás király 1459-ben fegyverrel vette vissza. Tartozékai: Kis- és Nagykövesd. Romjai ma is láthatók.
Monyorós.
Monyorós. 1463-ban csak mint fortalicium, 1473-ban már castellum (várkastély, váracs), 1473-ban azonban már rendes várnak (castrum) mondatik. 1485 és 1491-ben is fennállott. A Rozgonyi család birtoka volt. (Valószínűleg Mogyoróska értendő alatta.)
Patak. (Lásd Sárospatak várost.)
Pazdics.
Pazdics. A XIV. században már fennállott. Eredetileg az Újváriak birtoka, ezeknek magvaszakadtával, 1403-ban, a Csebiek (Veres Miklós), a Kelecsenyiek s az ő révükön a Liszkaiak és Németfalusiak kapják a királytól. 1421-ben Csebi Vörös Miklós már a Pazdicsi nevet viseli. Leánya révén a várat unokái, a Semseyek öröklik. Tartozékai: Pazdics, Ujfalu, Szalók, Sámogy, Kraszna, Mocsár és Szuha.
Ráska.
Ráska. Csak mint castellum említtetik 1485 táján a Ráskai család birtokában.
359Sólymos.
Sólymos. Már 1398-ban fennállott, de idővel elpusztúlt, mert 1404-ben kelt oklevél mint elpusztúlt várról emlékezik meg róla.
Szécs.
Szécs. (Gálszécs). Egy 1447-ben kelt oklevél fortaliciumnak (erődítvénynek) mondja. A csehek már 1439-ben elfoglalták a várost és csak 1451-ben hagyták el. Ugy látszik, ez időtájt épülhetett a vár. Idővel ismét a csehek kezébe került és csak 1459-ben szerezték vissza. (Lásd Gálszécs várost.)
Tállya.
Tállya. A XV. század elején már fennállott. Okleveles adataink 1409-ig nyúlnak vissza róla; ekkor a Debrői család birtoka, később 1413-ban, már a Kapiaké. 1433-ban királyi adomány utján Brankovics György rácz despota birtokába jut, 1459-ben azonban a királyé. 1464-től kezdve valószinűleg zálogban, a Szapolyai család birja, a mely egy 1467 és később, 1498-ban kelt oklevél szerint is birtokosa. Közben 1471-ben a király birtoka.
Terebes.
Terebes. (Tőke-Terebes.) Zemplén vármegye középkori várai között a legnevezetesebb szerepet játsza. Legrégibb okleveles emlékünk szerint 1330-ban már fennállott; akkor a Homonnai Drugeth család birtoka, a mely családból Drugeth Fülöp 1319-ben nyerte Terebest, s az ennek testvérétől, Jánostól származott Vilmos, a később nádor részére, 1327 deczember 10-én I. Károly király új megerősítő levelet állított ki. A vár a mai Tőketerebesnek Párics nevű részén épült; az 1330 évi oklevél a várat "Castrum Parys"-nak nevezi. Várszerű jellegét az egész középkoron át fentartotta. 1360-76-ban Terebesi Laczk fiai Miklós és Pál zempléni főispánok birtokában találjuk. Ez időtől kezdve a vármegye alispánjai Terebesről keltezik az itéletleveleiket, körülbelül egy századon át. 1363-ban Péter fia János, 1367-ben Vörös Mátyás, 1380-ban és 1382-ben Somosi Péter fia János a várnagy, a ki ez időtájt egyúttal a vármegye alispánja is volt. 1387-ben Zsigmond király a Perényi családnak adományozta, e mely az egész középkoron át, kevés megszakítással, bírta. 1483-ban Mátyás király, a hűtlenségbe esett Perényi Istvántól ostrommal vette meg, de fia Imre később visszanyerte. Tartozékai: Terebes város, Vécse, Ruszka (1468-ban Nagyruszka), Vallyon, Hradisa, Párics és Velejte.
Tokaj.
Tokaj. A XV. század elején szintén a Debrőiek birtoka, azután a királyé, később Lazarevits István nyerte adományul. 1433-ban Brankovics György rácz despota bírja. 1440-ben a csehek foglalták el, de tőlük Hunyady János 12,000 frtért megváltotta, 1451-ben a király 10,000 forint erejéig tartó követelése fejében Hunyady Jánosnak átengedte, a ki haláláig birta. Hunyady halála után Brankovics István birtokába került, de 1459-ben a király őt a vár birtokától megfosztván, 12,000 frtért Szapolyai Imrének zálogosította el. 1471-ben azonban a királyé. Tartozékok: (1459) Tokaj város vámjával és a tiszai révvel, Tarczal, Rátka, Koldó, Tállya, Keresztúr, Kisfalud, Szegi, Vámosújfalu, Ladány, Mád, Öszöd, Csergő, Karacsa, Páczin, Fejő, Böd fele része és Zombor részei.
Újhely (lásd Sátoraljaújhely város.)
Zemplén.
Zemplén. A hatalmas zempléni földvárat a honfoglaló magyarok birtokukba vevén, védelmi czélokra felhasználták és megerősítették. Mint királyi vár, már Szent István király uralkodása alatt szerepet játszik. A földvár alatt pinczék és üregek nyomaira akadunk. Maga a földvár körülete, tetején vastag kőfallal volt ellátva, melynek nyomai még ma is észlelhetők. A földvár mintegy húsz hold kiterjedésű. Közepén egy őrtorony épült, mely századok viharaival daczolva, a XIX. század közepéig fennállott. 1872-ben összeomolván, követi a református templom tornyának építésére használták fel. A tatárjárás után, 1258-ban, van említés a zempléni várról, hol IV. Béla király törvénynapokat tartott (Adkk. 1895. 29.) A XIII. század vége felé a Baka nemzetség birtokába került; de 1321-ben I. Károly király Zemplént, több más birtokkal s a sárospataki várral együtt, elcserélte s a nemzetségnek a gálszécsi uradalmat adta kárpótlásul. (Fejér VIII. 2. 293-296.) Károly király később Zemplént a Homonnai Drugetheknek adományozta (1330.), mely család az egész középkoron át birta. (E fejezethez forrásul szolgált Tasnádi Nagy Gyula oklevélmásolat-gyűjteménye: az Országos Levéltár diplomatikai osztályából, továbbá a Pazdicsy, a Sóvári Soós, Csicseri, gróf Drugeth-Csáky, Mokcsay, Nátafalusy, Keczer, Szerdahelyi, Pongrácz, Révay-családok levéltáraiból, végül a leleszi konvent, a sárospataki református kollégium és a deregnyei családi levéltárból.)
3603. Az egyház a mohácsi vészig.
Az egri püspökség.
A keresztény magyar királyság megalapításával az egyház is rendes szervezetet nyert. Az egri püspökség is azon 10 püspökség közé tartozik, a melyeket Szent István király alapított. E püspöki megye, a Középtisza mindkét partján, a ország éjszakkeleti részén terült el, éjszakra egész az ország határáig terjedt, a kárpátalji lakatlan földön pedig határai egybefolytak az erdélyivel, mely a Kraszna és a Szamos folyók mentén, egészen a Tiszáig terült el. A mai Zemplén vármegye területe tehát az egri püspökség megalapításától kezdve, az egész középkoron át, az egri püspökséghez tartozott.
A püspökség eredetileg tíz vármegyére terjedt ki, ekként tíz főesperesi kerületre oszlott.
Zemplén vármegye területe eredetileg, mint a zempléni főesperesség, egyházilag is önálló területet alkotott. A zempléni főesperesség, noha a pápai tizedjegyzékben többféle elnevezéssel fordul elő, de a különféle elnevezések alatt mindig ugyanazon plébániákat találjuk a tizedjegyzékekben; az alesperesi kerületekben pedig a plébániáknak egy része van megnevezve, melyek a zemplén főesperesség általános elnevezés alatti rovatban előfordulnak. A mint azonban a XIII. század elején Zemplén vármegye közigazgatási tekintetben két részre szakad, azonképpen az egyházi beosztás is változik. A XIII. század elején mindegyre sűrűbben találkozunk az oklevelekben oly kitételekkel, melyekből kitetszik, hogy a mai Zemplén vármegye területén akkoriban már két főesperesség alakult. E főesperességek egyike a zempléni, másik a zsomboni. (Sumbunt Balássy Ferencz Zombornak írja, de helytelenül, mert egy 1329-ben kelt oklevélben Péter Archidiaconus de Sombon fordul elő, melyet nem lehet Zsombornak olvasni.)
A zsomboni főesperesség.
A pápai tizedjegyzékekben azonban a zsomboni (somboni) főesperesség saját neve alatt nincsen megjelölve, de okleveleinkben, különösen az egri káptalan kiadványaiban, a XIV. században gyakran előfordul. Meddig állott fenn a zsomboni főesperesség, azt határozottan nem állapíthatjuk meg, de ez az elnevezés csak a XIV. század végéig tartotta fenn magát. Nováky József szerint a zsomboni főesperes a káptalani kiadványokban utoljára 1337-ben említtetik, de a Balássy Ferencztől idézett 1378 évi oklevélben (Fejér IX. 5. 283.) a káptalani kiadvány záradékában a zsomboni főesperes még előfordul, megkülönböztetve a zemplénitől. Hogy a zsomboni főesperesség merre terjedt ki, erre nézve többféle adat nyújt felvilágosítást. A pápai tizedjegyzékben a zempléni főesperesség többféle elnevezés alatt található fel. Mint Archidiaconatus inferioris Zemlen, Archidiaconatus Zemlin inter Tize et Bodrog, Archidiaconatus de inferiori Zemlen et de superiori Zemlen; deezek nem oklevél szerinti, hanem csupán földirati elnevezései a főesperességnek. Úgy látszik, hogy az Archidiaconatus inferioris Zemlen alatt rejlett a zsomboni főesperesi kerület is, mert a nevezett rovat alatt találhatók a Szerencs vidékén bejegyzett plébániák is. (Ortvay Tivadar: Magyarország egyházi földleirása I. 1. 135. l.) Nagy Gyula kutatásait véve alapul, a zsomboni főesperesség területe egybeesett a régi Szerencs vármegye, mint önálló közigazgatási területtel, ekként, a mai középponti járás (sátoraljaújhelyi) felső végétől kezdve, magában foglalta az egész Hegyalját és a Bodrogköz egy részét, innen lenyúlt a vármegye legalsó csúcsáig, Sajókesznyétenig, s a mennyiben a szabolcsvármegyei Ptrügy és Zalkod helységek is hozzájuk tartoztak, egész alsó hosszában a Tiszáig.
Az a vallásos buzgóság, mely a középkori magyar társadalmat jellemezte, számos egyházi intézmény alkotásában nyilvánult. Árpád-házi királyaink példáját, kiknek emlékét számos egyházi intézmény és alapítvány őrzi Zemplén vármegyében, csakhamar követték a nemzetségek és főuraink is. Talán alig van nemzetségi terület, vagy középkori uradalom, melynek főhelyén valamely egyházi intézmény ne keletkezett volna. A vármegye területén a középkorban alkotott egyházi intézmények közül, a szerencsi apátság, továbbá a leleszi, darnói és a turuli (toronyi) prépostságok emlékét őrizték meg az oklevelek.

Lelesz.

Tokaj.
A régi páloskolostor maradványai.

A nagykázméri ősi templom romjai.

Monok.
A Monokyak régi várkastélya. (Gróf Andrássy Dénesé).

Czéke.
A régi várkastély.
361Szerencsi apátság.
A Szent Péter és Pál apostolok tiszteletére alapított szerencsi benedekrendű apátság a Bogát-Radvány nemzetség birtokain keletkezett. Ők alapították és ők voltak a kegyurai is. Legrégibb okleveles adatok szerint a szerencsi monostor 1294-ben már fennállott (Fejér V. 1170.). 1294-ben az apátság is megvolt, melynek helyreállítása Donkos comesnek, Farkas fiának volt kötelessége.
A szerencsi egyház 1309-ben fordul elő első ízben, kegyúrai ekkor a Bogát-Radvány nembeli Cselei Pongrácz mester és Jakab fia Mihály voltak. (Anjouk. okmt. I. 178. Wenzel XI. 283). 1321-ben az ugyene nemzetségből származó Monoki Sándor fia László, és az István fia István szerepelnek a monostor kegyuraiként. (Anj. I. 620.)
Hogy az apátság a XIV. század közepén már fennállott, erről a pápai tizedjegyzék nyújt tanúságot, melyben (pld. 1333-ban) a szerencsi apát az apátok névsorában többször felemlíttetik. 1378-ban Egyed volt az apát, a ki Ujőr birtok miatt Csicseri Jánossal hosszas pert folytatott, melyben Garai Miklós nádor vizsgáltatott rendelt. Idővel azonban valószínűleg az apátság jövedelme megcsappan, úgy hogy egy időre 1393-ban a Bogát-Radvány nemzetségből származó Monokiak új adományával Szerencs és Ujőr éledt fel újra. Előzőleg a Monokiak hosszas küzdelmet folytattak a monostor kegyuraságáért. Az 1383-ban Patakon tartott nádori gyűlés alkalmával, a Monokiak élénken tiltakoztak az ellen, hogy az Izsépiek, Cseleiek és Bánócziak velük atyafiságban lennének s a monostor kegyuraságából őket is rész illetné meg. (Nagy Gyula oklv. más gyűjt.)
A XV. században alig értesülünk ez apátság sorsáról. 1502-ben Abrámi Mihály volt az apátság javainak haszonélvezője, de tékozló életmódja miatt megfosztatván az apátságtól, 1507-ben Szapolyai János - a kinek családja, úgy látszik, időközben az apátság kegyura lőn - Szikszói Péternek adta az apátságot, de meghagyta, hogy a fekvő javakat ne merészelje eltékozolni, mint az e miatt egyházi méltóságától megfosztott előde (Rupp i. m. II. 323).
Leleszi prépostság.
A Szent Keresztről nevezett leleszi prémontrei prépostság a középkorban sokkal kíválóbb szerepet vitt és, mint hiteles hely is, sokkal nagyobb jelentőségre emelkedett, sem hogy teljes képét adhatnók történeti fejlődésének. Csak vázlatosan ismertethetjük meg azt a kiváló szerepet, mely hazánk és a vármegye történetében osztályrészeül jutott. Lelesz maga eredetileg várföld volt, melyet Boleszló, a későbbi váczi püspök, megkereszteltetése alkalmával nyert II. Béla királytól, a ki ez alkalommal a keresztapai tisztet töltötte be. Alapítási évét 1180 tájára tehetjük, de már a XIII. század első éveiben is sok viszontagságot szenvedett. Boleszló püspök pártütése alkalmával (1199), a ki Endre herczeg egyik bizalmasa volt, a király Leleszt elfoglalta, miként azt III. Incze pápa panaszoló levele említi. II. Endre, trónraléptekor, nem késett egyik kedvelt híve adományának helyreállításával. 1214-ben kelt megerősítő levelével nem csupán az eddigi javait adta vissza a prépostságnak, hanem újabb birtokokkal is megajándékozta. II. Endre különben is kimutatta a prépostság iránt érzett jóindulatát, a midőn meggyilkolt neje testének egy részét a leleszi templomban helyeztette nyugalomra; ez alkalommal a Nagyváradhoz közel eső Mikusa pusztának felét adta a monostornak azért, hogy lelki üdvéért két áldozópap mindörökre szent misét mondjon.
A tatárjárás előtti korszakban a kegyúri jogokat a király gyakorolta, de idővel Andrásra, a Miklós bán fiára, IV. László pedig 1290-ben kelt adománylevelével a Baksa nemzetség tagjaira ruházta. A rend leleszi templomát III. Péter prépost (1315-1366) építtette; a szentély szabályos csúcsíves izlésben épült, de a templom hajója e stilusnak nem egészen felel meg.
A prépostság a maga birtokaiért, főleg a XIV. században, szűntelen harczokat vívott, úgy a szomszéd birtokosok, mint az egyes elhatalmasodó főurak ellen. 1302-ben a Lónyay család őseivel Szalóka miatt támadt pere; az agárdi nemesekkel, bizonyos földek elfoglalása miatt keletkezett pere pedig 1347-ben bajvívással nyert elintézést, melyben III. Balázs prépost pervesztes maradt. Sokkal nagyobb bajt okoztak azonban a prépostságnak a csicseri nemesek, a kik, mint János prépost a László nádor elnöklete alatt 1370-ben Patakon tartott közgyűlésen panaszolja, Kaposon a konvent jobbágyait lovakkal letaposták s az ottani templom kapuját, neki gurított kerekekkel bedöntvén, a szent épületet kirabolták, sőt felgyújtással is fenyegetőztek.
362A támadás annál indokolatlanabb lehetett, mert 1367-ben János prépost a Csicser és Kapos között elfoglalt erdőrészt a csicseri nemeseknek visszaadta. 1403-ban azonban a Pálócziak részéről szenvedett a prépostság oly erőszakos támadást, mely az akkori durva erkölcsök mellett is feltűnést keltett. Pálóczi Mátyás és Imre, nagybátyjoknak, Domonkos leleszi préspostnak haláláról értesülvén, be sem várva a halott eltemettetését, éjnek idején megrohanták a leleszi monostort, minden kincseitől megfosztották s a védekező szerzeteseket embertelenül megkínozták, úgy hogy Pál kanonok sebeiben meghalt, János pedig megtébolyodott. Lelesz megrohanása után Királyhelmeczet kerítették kézre, 1406-ban pedig Nagymihályi Jakab fia János ellen emelt panaszt a leleszi konvent, a leleszi egyházhoz tartozó több birtok elfoglalása miatt. (Fejér X. 4. 512.)
A garázdálkodó csehek is sok kárt okoztak a prépostságnak s 1442-ben kevésbe múlt, hogy egy portyázó had Szaniszló prépostot meg nem gyilkolta.
A prépostok közül a XIV. századtól kezdve számosan viseltek magas egyházi és világi méltóságokat, mint Pálóczi Domonkos († 1403), a ki drivasiai püspök és egyszersmind a magyarországi premontrei rend örökös kormányzója volt. Csicseri Olasz Miklós (1405-1441) királyi alkanczellár és tárnokmester, Gönz-Ruszkai Korniss Bencze váczi kanonok (1502) egyúttal drivasiai sufraganeus, püspök, Illés (1525) hipponi vál. püspök, királyi alkanczellár.
A prépostság legrégibb birtokai voltak: Lelesz, Királyhelmecz, Nagykapos (Ung várm.), Kiskapos (Ung várm.), Polyán, (Leleszpolyán), Csernő (Ágcsernő), Sislócz, Lakarth, Trask, Viszoka, Szalóka, Vajdácska és Kanyár (Szabolcs várm.); végül Batt és Agárd helységekben nagyobb részjószágok. A XV. században a leleszi prépost Lelesz, Királyhelmecz, Csernő, Szalók, Agárd, Kaponya és Polyán helységekben bírt földesúri joggal. 1448-ban Kis-Géresen is.
Végül itt közöljük a leleszi prépostok névsorát, a rendelkezésünkre állott okleveles adatokból egybeállítva: János 1250-70. I. Benedek 1271. Vigandus 1281. Benedek 1290. I. Miklós 1291. Domonkos 1302. Valter 1304-1307. Jakab 1311. I. Balázs 1315. István 1318. Péter 1318. Jakab 1318. II. János 1323. István 1325-26. I. Péter 1327-29. Balázs 1328. Jakab 1330. II. Balázs 1333-1334. Pál 1334. Róbert Károly király udvari káplánja, III. Balázs 1335-1344. Erzsébet királyné udvari papja. II. Péter, Nagy Lajos udvari káplánja, 1344-1347. IV. Balázs 1347-55. Elias Illés 1355. Péter 1355-1366. Miklós 1365. II. János 1367-75. Pálóczi Domonkos drivasiai püspök, a prémontrei rend örökös kormányzója 1378-1403. III. István 1405. Csicseri Orosz II. Miklós 1405-1441. Szaniszló 1442-1451. Baksa nemzetségbeli Bacskai, V. Buthkai Balázs 1451-1479. Dévai Osl. nb. Ostffi Miklós 1484-1493. Vemeri Zsigmond 1494-98. Göncz-Ruszkai Korniss Benedek 1506-1517. György 1484-ig. András 1520. II. Illés 1525. IV. Péchy János 1526-1547.
(Források: Nagy Gyula oklevélmásolatgyűjteménye. Rupp: Magyarország Helyr. Tört. II. 301. Perlsberg Ede czikke az Akk. 1896. évfolyamában. Századok: 1871. évf. a leleszi bizottság jelentése.)
A leleszi konvent levéltára - mint hiteles hely - talán egyik leggazdagabb tárháza középkori okleveles emlékeinknek. Hiteles helyi jogát a XIII. század második felében nyerhette, mert a Csicseri család levéltárának adatai szerint, 1271-ben, már e jog birtokában volt. Mint hiteles hely, rendkívül nagy tevékenységet fejtett ki s e tekintetben nagy tekintélyre jutott. Csupán egy ízben merült fel hiteles helyi működése ellen kifogás, a mikor (1347-55) III. Balázs prépostot az ország nádora előtt a pataki gyűlésen hamis levelek kiszolgáltatásával vádolták, de a nagyváradi káptalantól eszközölt vizsgálat a vádat alaptalannak találta. A midőn 1403-ban a Pálócziak, nagybátyjuknak halála után a monostort megrohanták, a levéltár is nagy veszteséget szenvedett; maga János levéltári őr is a levéltár védelme közben vesztette életét. A XV. század közbiztossági viszonyai mellett, nem csoda, hogy Márton prépost, midőn 1453-ban Hunyady János kormányzó meghívására a török ellen táborba szállott, a levéltár nagy részét magával vitte, de a hadjárat alatt az oklevelek egy része odaveszett. A konvent pecsétje egy 1448-ban kiadott oklevélen látható, melyet az 1655: 103. t.-cz. megújított.
363Darnói prépostság.
A premontrei rendnek a leleszin kívül még egy prépostsága volt: a darnói. Ezt a prépostságot némelyek a váczi, mások az egri egyházmegye területén keresték. Szirmay Not. Topogr. Com. Zempl. czímű művében, noha holfekvését sejti, még sem meri kimondani, hogy a Tolcsva és Sárospatak közti Darnó szőlőhegy környékén a premontrei rend Nagyboldogasszonyról czímzett darnói prépostsága emelkedett volna, hanem egy 1369 évi oklevélre támaszkodva, Darnót, Lelesz fiókjának tartja. Pedig a darnói prépostság monostorának romjai ma is láthatók a pataki határ mentén, báró Waldbott erdejében. A prépostság eredetét homály fedi; legrégibb emléke egy 1336-ban kelt határjárólevélben van, mely a darnói egyház fennállásáról tesz tanúbizonyságot. 1369-ben azonban már prépostság és egyszersmind hiteles hely is volt. Lőrincz prépost ebben az évben a királyi emberrel együtt hivatalosan bejárta Liszka birtok határait. 1436-ban Albert prépost, Imre pataki plébános ellen hosszadalmas pert folytatott, melyen eredményekép Imre pataki plébános megvette a darnói prépost majorosát és három szolgáját. Ez oklevél szerint a prépostság Szőlőskét bírta, mely birtok Bodroghalász határában a Bodrog folyó mentén terül el s nagy félszigetet alkot, mely most már egy átmetszéssel egész szigetté alakult. A Pálóczi család elhatalmasodása mindegyre jobban fenyegette a prépostság birtokait. Ferencz prépostnak sok dolgot adott Szőlőske birtok megvédése; ez ügyben 1492-ben ugyan a prépost ünnepélyes óvást jelentett be a Pálócziak többrendbeli erőszakoskodásai ellen, de ez mitsem használt, mert 1495-ben Szőlőskét már a Pálócziak hatalmasul elfoglalták, sőt a II. Ulászló meghagyására határjáró királyi embereket; szolgáikkal a hivatalos eljárásban megakadályozták. Ily hatalmas ellenféllel szemben a prépostság mindegyre nagyobb tért veszített s a mohácsi vészszel megszünt.
Toronyai prépostság.
A Szent Ágoston-rend turuli (toronyai) prépostsága a XIII. század második felében keletkezett. Legrégibb emlékét IV. Béla király 1257-ben kelt adománylevelében találjuk, melyben a turuli szent Ágoston-rendnek Patak és Olaszi falvak közt fekvő négy vinczellérházat adományozott. Hogy IV. László király uralkodása alatt már prépostság volt, kitűnik Detrik prépost 1278-ban kiadott határjáróleveléből, mely talán a prépostság hiteles helyi kiadványainak egyedüli emléke. Utoljára a pécsi káptalannak 1292 körül kiadott oklevele említi. Emléke 1878-ban felújíttatván, azóta mint czímzetes prépostság adományoztatik. (Források: Újlaki István czikke. Akk. 1896. évf. Adalékok 1895. 38. l. Nagy Gyula oklevélmásolat-gyűjteménye. Rupp. i. m.)
A szerencsi apátságon és a három prépostságon kívül, még a következő egyházi testületek voltak a vármegye területén birtokosok:
Szent János lovagrend.
A jeruzsálemi Szent János lovagrend sziráki (Nógrád vármegye) rendháza bírta Lucz helységet (ma Tiszalucz), melyről a Váradi Regestrum 1219. évi oklevele emlékezik meg. Arnold, a sziráki János lovagok prokurátora, több zempléni várjobbágyok, a rend birtokai elpusztítása miatt Váradra idézett, hol azonban a várjobbágyok az okozott kárt pénzzel kiegyenlítették. (V. Reg. 202.) Luczon nem sokáig volt a lovagrend egymaga úr, mert ott 1227-ben már a Bogát-Radvány nemzetség is birtokos. (Wenzel VI. 444.) Valószínűleg Tiszaluczhoz tartozott a lovagok halastava, melyről II. Endre királynak 1217-ben kelt oklevele megemlékezik. (Akk. 1898. 192.) A János lovagok bírták még Karcsa egy részét is, Szerdahelytől délre, a Bodrogközben, melyet azonban a Baksa nemzetségbeli II. Tamásnak eladtak, a ki 1282-ben egy részletet fizetett a lovagoknak. (Fejér: V. 3. 132.) Tiszaluczi birtokukat 1373-ban adták el a lovagok Czudar Péter szlavon bánnak és rokonainak (Dl. 6151.)
Pálosok.
A legmagyarabb szerzete rendnek, a pálosoknak, Sátoraljaújhelyben, Tokajban, Terebesen, Homonnán és Varannón voltak monostoraik. Ezek közül kétségkívül a legrégibb a sátoraljaújhelyi volt, melyet II. Endre király Szent-Egyed tiszteletére 1221-ben alapított. Eredetileg a mai Sátoraljaújhely közelében, a Nagy- vagy Felsőtoronya helység helyén fennállott vadonban laktak, de 1258-ban e helyet odahagyva, Sátoraljaújhely közelében (Barátszer) telepedtek le, mely új települést 1312-ben I. Károly és 1350-ben I. Lajos király jóváhagyta. IV. Béla király 1254-ben Petrahó helységet adományozta. 1506-ban Butkai Mihály Tolcsván szőlőt, 1509-ben Toronyai Fáber Lőrincz 364szőlőt, 1510-ben Varjú Orsolya Kelecsény határában egy telket adományozott a rendnek. (Rupp: Magyarország helyrajzi története II. köt.)
Tokajban két pálos rendház fennállásáról vannak adataink. E két rendház idővel egybeolvad. 1411-ben már fennállott Tokajban egy Szent-Annához czímzett pálos-monostor, melynek Rácz Demeter özvegye, ebben az évben néhai férjétől, a Mézes-Mál nevű szőlőhegyen nekik adományozott szőlőhegyet átadta. Ugyanezen évben Vizaknai Esztemér János 35 frtot hagyományozott a rendháznak. A másik, Boldogasszonyról czimzett rendházat 1476-ban Szapolyai Imre alapította, melyet 1537-ben Serédy Gáspár szétrombolt. A rendházhoz tartozott Tardos, Ond, melyeket 1476-ban Szapolyai adományozott a rendnek, továbbá Golop, a tokaji és a tarczali szőlőhegyeken szőlők. 1519-ben szőlőhegyeiket Szapolyai István özvegye, Hedvig tesseni herczegnő, minden tized alól mentesítette. Terebesre 1500-ban telepített Perényi Imre nádor a pálosokat. 1504-ben nekik adja Sáros, Olaszliszka és Vécse helységeket s a Bodrog-folyón egy malmot. Más adományok útján is gyarapították birtokaikat. Butkai Mihály két tolcsvai szőlőt (Elő- és Várhegyen), 1509-ben Lenke Antal Terebes határában egy rétet, 1516-ban Zeeni György és Tamás Zsadányban birtokrészeket, ugyanezen évben Sztrithei Zsigmond, Zsadány fele részét adta a pálosoknak. Perényi adományát II. Ulászló király 1504-ben megerősítette.
Ferencz-rendűek.
A Ferencz-rendűek (minoriták) rendházairól csak a középkor második feléből vannak adataink. A Bold. Szűz tiszteletére emelt homonnai rendházról egy 1488-ban kelt oklevél emlékezik meg. Varannón még 1478 előtt volt rendházuk, melyet a törökök ebben az évben elpusztítottak; 1480-ban azonban új rendházat emeltek. A varannai templomuk részére Rákóczi Andrástól alapított Szent-Anna oltárnak, Rozgonyi István 1490-ben egy telket adott Varannón (Rupp III. 304.). A rend sárospataki rendházáról egy 1495-ben kelt oklevél emlékezik meg. E rendház a XVI. század elején mint a rendtartomány egyik főhelye szerepel, melyhez 1525-ben Szántó, Czéke, Sóvár és Homonna is tartozott, mely öt rendházban ekkor 98 szerzetes áldozó pap volt. (Csánki Dezső i. m. és Rupp i. m.) A sátoraljaújhelyi Ferencz-rendűekről (minoritákról) 1261-ben és 1342-ben kelt oklevelek emlékeznek meg.
Domonkosok.
A Szent Domonkos, vagy máskép hithirdető szerzetesrend közvetetlenül a tatárjárás utáni korszakban tűnik fel Sárospatakon. Monostoruk 1255 körül Sárospatak Szt. Vincze (Szemincze) nevű szőlőtermő halmán keletkezett. 1322-ben a monostor a lángok martaléka lett, de a XV. század folyamán ismét felújíttatot, mert egy 1495. évi oklevél említi a Dömések Szent Vincze tiszteletére épült monostorát, ugyanezen évben zempléni birtokaikra 47 frt adót vetettek ki.
Klarisszák.
A női szerzetes-rendek közül a Szent Klára-rendű apáczák (Klarisszák) Szent Anna tiszteletére emelt zárdáját II. Endre király 1221-ben alapította. 1241-ben a tatárok feldúlták, ezért 1258-ban ideiglenesen Újhelyre áthelyezték, honnan azonban visszatértek Patakra, hol az egész középkoron át tartózkodtak. 1398-ban az abaújvármegyei Homok puszta birtokába iktatták őket; ugyanez évben Abán birtokosok.
Egyéb egyház birtokok.
A vármegye területén meg a következő egyházi birtokok voltak a középkorban: az egri káptalan bírta (1356) Golop, Cseszege, Hernádnémeti, Kak, Al- és Felgesztely helységekben levő fekvőségeket, mely birtokok a püspök és a káptalan közti perben történt egyezség következtében engedtettek át a káptalannak. A diósgyőri pálosok 1469-ben Harkány fele részét szerezték meg a Doby családtól. Az eszenyi pálosok (Szabolcs vármegye) Ujhelyben (1479) és Kisfaludon (1483) birtak részekkel. A sajóládi (Borsodmegye) pálosok az Olnodi Czudaroktól kapják a tiszaluczi vámot, mely azonban 1455-ben ismét a Czudaroké, de kárpótlásul a bási és a körömi részeket nyerik. (Orsz. lev. Dl. 14. 101-14933. - 15. 107.). Az egri püspök 1261-ben Hidvéget (Sajóhidvég) s a luczi vám részét birta, Szent-Máriát és a zempléni vám felét, 1489-93-ban Sajóhidvéget és Szent-Máriát. (Csánki D. i. m.).
Plébániák a középkorban.
A vármegyében a középkorban fennállott plébániákról a pápai tizedjegyzékből nyerünk adatokat, de ez a jegyzék nem teljes. Okleveles adatok egybevetésével a vármegye területén a következő plébániák voltak a középkorban: Agárd 1299-ben Pál lelkész említtetik. Bacska (1380). Barancs 365(XIV. században már fennállott). Battyán, 1332-37-ben Mihály plébános egyúttal alesperes, 1393-ban Benedek, 1434-ben István a plébánosa. Bély, 1380-ban Pál nevű lelkészt említenek az oklevelek. Betlen kápolnáját egy 1349-ben kelt oklevél említi, Bólya (XIV. században fennállott). Czéke (XIV. század.) Czirókahosszúmező 1333-ban fordul elő első ízben. Deregnye (1486-ban Tamás a plébánosa). Erdőbénye (1339-ben fennállott). Gálszécs 1337-ben fennállott, 1362-ben említik plébánosát, temploma 1494-ben épült. Hernádnémeti, 1531-ben van említés róla, de valószínű, hogy még a középkorban keletkezett. Homonna (1456-ban István a plébánosa). Királyhelmecz (1333-ban fennállott). Lasztomér, (1448-ban fennállott), Lelesz alapítása egybe esik a prépostsággal. Leszna (1357-1443). Mád (XIV. század). Mezőzombor (XIV. század). Monok (XIV. század). Nagytárkány (XIV. század). Nátafalva (Őrmező fiókja). 1443-ban Nátafalvi János alapította, 1449-ben Nátafalvi Márk és Mihály két egész jobbágytelket és egy malom jövedelmének egy részét adják a plébániának; temploma 1413-ban épült. Németi (1466-ban Mihály a plébánosa). Nagymihály 1314-ben már fennállott (1331. 1441-1446-ban említik az oklevelek). Pálócz (1466 Balázs a plébános). Papina (1526). Parnó (XIV. század). Pazdics 1362-ben megvolt már. Pelejte 1330-ban fennállott. Perbenyik (1503 Mihály a plébános.) Ruszka 1314-ben fennállott. Sárospatak, 1295-ben kelt oklevél szerint a Dömések látták el a plébániát. Egy 1360-ban kelt oklevél említi a plébánosát, a ki ekkor már világi pap volt. Sátoraljaújhely, 1261-ben kelt oklevélből a plébánia létezésére következtethetünk, melyben a vendégeknek megadatik a jog, hogy papjukat szabadon választhassák; 1270-ben János, 1307-1311 Achilles, 1338-ban Pál, 1342-ben Márton, 1351-ben Convertinus a plébános. Szerencs, egy 1309-ben kelt oklevél szerint Cselei Pongrácz mester volt kegyura. Sztára, 1443-ban Péter plébános egyúttal alesperes. Tállya (1334-ben fennállott). Tolcsva plébániáját az odavaló lelkész alapította és Zsigmond 1437-ben megerősítette. Tőketerebes 1333-ban fennállott, 1326-ban Péter a lelkész, 1338-1339-ben Péter plébános és alesperes. 1352-ben is említik az oklevelek. Templomát a XV. század elején a Perényi család építette. Tussa 1362-ben fennállott. Varannó (XV. század) Véke (ma Bóly fiókja). Temploma 1314-ben már megvolt. Zemplén, egy 1362-ben kelt oklevél említi plébániáját. 1516-ban György városi plébános. Zsombon csak a főesperesek nevét őrizték meg az oklevelek.
A vallásos élet főleg monostorok alapításában, templomok építésében és megajándékozásában nyilvánult. Maga II. Endre király építtette a pálosrend újhelyi monostorát. A XV. századból fenmaradt templomok közül említést érdemel a gálszécsi, mely 1494-ben gót ízlésben épült; ugyancsak a XV. század elejéről való a terebesi is. Wrany Miklós neje, Borbála asszony, Nátafalusi Csontos János leánya, 1544-ben ezüstneműket adományozott a nátafalvi templom részére, Perényi Imre nádor pedig a terebesi templomnak adott ezüst-készletet (Nagy Gyula oklevélmásolat-gyűjteménye. - Adalékok 1895. évf. 79. elejéről 1896. évf. 366. 296. 40. 199.)
A katholikus egyházon kívül a középkorban, még az árpádházi királyok korszakában, a hittől elszakadt (schizmatikus) egyházaknak is némi nyomaira akadunk.
A ruthének.
A Kárpátok lejtőin szerteszét lakó ruthén őslakók még a XIII. században beléptek a schizmatikus egyházba, miről IV. Béla királynak 1252-ben IV. Incze pápához intézett levele tanúskodik. A XIV. század első feléből is több okleveles adatunk van a magyarországi gör. keleti hitet követő ruthénekről, a kik ellen több ízben szigorú rendszabályokat léptettek életbe, de épen ez a körülmény s idegen papjaik befolyása idegenítette el őket mindinkább a kath. egyháztól. A zempléni ruthénekkel még az 1320. évi Pethő Péter-féle felkelők közt is találkozunk, mely felkeléstől ők főleg vallási ügyeik jobbrafordultát várták, de a felkelés elnyomásával helyzetük csak súlyosbodott. Nagy Lajos uralkodása alatt azonban jelentékeny fordulat állott be a hazai görög-keletiek történetében. A XIV. század közepén Lengyelországból beköltöző Koriatovics Tódor, 1352 után nagyszámú ruthént telepített le Homonna és Sátoraljaújhely környékén, az utóbbi helyen a "Várhegy"-en erődöt emelt s a görög szertartást követő ruthének számára kis templomot is épített. Mind Koriatovics Tódor, mind a vele beköltöző 366népek, a görög nem egyesült egyházhoz tartoztak, miután a XIV. században a keleti egyházszakadás már teljesen hatalmába kerítette a Kárpátokon túl lakó népeket. A ruthénekkel betelepült papok közvetítésével a zempléni görög nem egyesültek eleintén a przemysli püspök joghatósága alá tartoztak, míg végre a XV. század vége felé (1490 tájt) alapított munkácsi püspökség alá jutottak. Míg Koriatovics Tódor élt, addig a ruthének vallásgyakorlatukban teljes szabadságot élveztek; halála után (1400) azonban elveszítették pártfogójukat s lassanként jobbágyi sorsra jutottak.
A zempléniek már 1457-ben a Drugeth család hatalma alá kerültek. De a kath. egyházba való visszatéritésük, melyre még a XV. század derekán, sőt a XVI. században is hasztalan tétettek kisérletek, nem sikerült; sőt a munkácsi püspökség felállításával egyházilag is önálló szervezetet nyertek. Egyházaik középkori történetére vonatkozólag azonban igen hiányos adatokkal rendelkezünk. A hagyomány szerint a krasznibrodi monostort Koriatovics Tódor alapította volna, még a XIV. század második felében, a Laborcz völgyében ekkor már sűrűn látogatott kegyhelyen, hol a meglevő kápolna mellé fából templomot és a gör. keleti szerzetesek részére monostort épített. Okleveles adataink azonban csak a XVII. század elejétől kezdve maradtak fenn. (Adalékok: 1896. évf. 247. - Polyánszky Gyula czikke az akk. 1896. és 1897. évfolyamában. - Sztavrovszky Gyula czikke az Akk. 1896. évfolyamában.)
4. A vármegye szerepe a nemzeti történelemben. 1001-1526.
I. Péter. I. Endre.
A Szent Istvántól alapított magyar királyság első századai szakadatlan trónküzdelmekkel s belzavarokkal teltek el. Szent István halála után (1038) palota-forradalom utján, Péter került a trónra, de az idegen uralom ellen támadt nemzeti visszahatás épen a Mátraaljáról és a Hernád vidékéről indult ki, hol az Aba nemzetség lakott, mely, mint láttuk, a vármegye délnyugati sarkában telepedett le. Innen származott Aba Sámuel király is, kinek vezérlete alatt 1041 őszén a felkelők elűzték Péter királyt s helyébe a trónon Aba Sámuel következett. (Pauler Gyula: i. m. 79.) III. Henrik német császár pártfogásával azonban Péter 1043-ban visszafoglalta a trónt, de nem sokáig élvezte az uralkodás gyönyöreit, mert csakhamar ugyanazok, a kik Aba Sámuelt ültették a trónra, élükön az erdélyi Gyula fiaival, most az Oroszországba menekült Szár László fiaival, Endrével és Leventével keresték az összeköttetést. A nemzeti ellenhatás csakhamar nagyobb arányokat öltött. Követek mentek Endréért és Leventéért, a kik sereget gyűjtve, 1046-ban az erdőségeken (Zemerdeje) és a réteken át, valószínűleg Zemplénen keresztül, egész a Hernád folyóig nyomúlván, szeptember havában már Abaujvár előtt állottak. Rövid idő alatt, a hozzájuk csatlakozott felkelőkkel, túlszárnyalták Péter király erejét, a ki maga is elfogatván, mint megvakított fogoly, fejezte be az életét. Az új királynak, Endrének azonban azokkal a nemzeti mozgalmakkal is meg kellett küzdenie, melyeket Vatha és társai, az ősi pogány hit visszaállítása érdekében indítottak. Helyreállván a belső béke, I.Endre király, főleg III. Henrik császár támadásaitól tartván, 1050-ben a fényes hadvezéri tulajdonokkal dicsekvő testvérét, Bélát, visszahívta az országba, kinek külföldi példák után az ország 1/3-ad részét, vagyis a 45 királyi vár megyéjéből 15-öt engedett át. E területhez tartozott Zemplén is. (Pauler I. 97.) De e mellett Zemplén területén a király is birtokos volt, a ki csere utján a Sátorhegytől egész a Tolcsva vizéig s a Hegyaljától a Tiszáig terjedő Ketelpataka nevű földterületet szerezte meg, részint mert az jó vadászó hely volt, részint azért, mert neje, Jaroszláv kievi orosz nagyfejedelem leánya, különösen kedvelte e birtokot, mely az ország keleti részén feküdvén, szülőhazájához is közelebb esett, sőt III. Henrik esetleges támadásai ellenében is biztos védelmet nyújtott. III Henriknek azonban Magyarország ellen intézett támadásai kudarczczal végződtek; a beállott békét pedig rövid idő mulva belső háborúk váltották fel.
I. Endrének fia születvén, a koronát biztosítani törekedett számára. A híres várkonyi jelenet (1059) után Béla nem érezte tovább magát biztonságban, elhagyta egész házanépével Zemplént s Oroszországba költözött, honnan 1060-ban lengyel segítséggel visszatért.
367Salamon király.
Endre hadai ezalatt német segélylyel Béla országrészét pusztították, de épen ezen utóbbi körülmény révén Béla serege egyre nőtt, melylyel Endre uralmát megtörte. Még ebben az évben, Miklós napján, királylyá koronáztatván, 1063-ig tartó uralkodása után a korona Salamonra szállott. Salamon trónrajutásával Géza herczeg - Béla fia - visszanyerte atyja országrészét, tehát azt a területet, melyhez Zemplén is tartozott. A nándorfehérvári hadjárat alatt azonban csakhamar visszatért a régi ellenségesedés a fejedelmi sarjak közé. Géza herczeg 1072-ben visszatérvén birtokaira, ezalatt Salamon környezetének sikerült rávenni a királyt, hogy Gézával fegyveresen leszámoljon.
A Nagyfiaegyházánál vívott harczban (1074 febr. 26) Géza vereséget szenvedett s menekülni volt kénytelen, mialatt az Oroszországból visszatérő László herczeg összeszedte Ungtól Trencsénig az egész Felvidék várkatonaságát, cseh segélylyel gyarapodva. Mogyoródnál fényes győzelmet aratott Salamon felett, a kit a vereség trónjától fosztott meg. Gézát László herczeg követte a trónon (1077), a kit ugyan Salamon is elismert királynak, Lászlótól királyi udvartartást nyert, de a király jóakaratát azzal hálálta meg, hogy a vad bessenyőket betörésre bírta, a kik a Felsőtisza mentén egész Zemplénig pusztítottak (1085), de a Nyirség éjszaki szélén kivívott győzelem egyidőre megmentette Zemplén területét a pusztulástól.
Kálmán király.
László halála (1095) után Kálmán foglalta el a trónt, testvére, Álmos pedig ugyanazon országrészt nyerte teljes hatalommal, melyet atyja és nagyatyja is bírt, a hová Zemplén is tartozott. Tehát a vármegye ismét ugyanazon viszonyba került az ország többi részeihez, mint I. Endre alatt volt.
A béke azonban nem tartott sokáig, 1098-ban kitört az egyenetlenség a testvérek között, mire Álmos külföldre ment; 1106-ban visszatért ugyan, de régi uralmát nem nyerte vissza. A viszály ekként csakhamar újabb táplálékot nyert, mire Kálmán Álmost fiával együtt 1115-ben megvakíttatta. Kálmán utódját, II. Istvánt, az oroszországi hadjáratok foglalkoztatták, s rövid ideig tartó uralkodása után a trónt Álmos fia, a megvakított II. Béla nyerte el, a kit 1131-ben koronázták meg. Uralkodásának első szakát, a Kálmán király elűzött nejétől származott Borisz támadásai foglalták el, a ki III. Boleszló lengyel fejedelem segélyével 1132-ben betört Abaúj vármegyébe s rablócsapatai a Hernád völgyétől egészen a Sajóig kalandoztak.
Béla, a ki a vereczkei szoros felől várta a támadást, német segélylyel megindult Borisz ellen. Útközben Arad faluban, a Laborcz vize mellett, a vármegye határán, a mai Iske helység közelében országgyűlést tartott, hol Ilona királynő felszólalására, mindazokat, a kiknek Álmos megvakíttatásában részük volt, számszerint 68 főurat legyilkoltak. A rémes gyilkosság hírére azután többen Boriszhoz pártoltak (Pauler Gyula i. m. I. 242). Arad még a középkorban is puszta Iske és Lukaháza puszta között feküdt. (Csánki D. I. 388.) Béla Aradon hírt vevén Borisz betöréséről, visszafordult és a Sajó felé tartott, majd a Hernádon és a Sajón átkelve, Zsolczával átellenben a Sajó jobb partján tanyázott, míg Borisz a Hernád völgyén levonulva, átellenben foglalt állást. Az 1132 július 22-én vívott ütközetben Borisz vereséget szenvedett, mire a vármegye egyidőre megmenekült a belső háborúk borzalmaitól.
II. Géza. III. István. III. Béla.
Bélát követte a trónon fia: II. Géza (1141-61), kinek uralkodása annyiban érdekli közelebbről a vármegye történetét, mert alatta vette kezdetét a flamand település hazánkban. Ez a szorgalmas, iparűző nép Sárospatakon telepedett le s a város jövendő fejlődésének és virágzásának alapját rakta le.
II. Géza uralkodása alatt a vármegyei urak közül Apa jutott nagyobb méltóságra, a ki 1158-ban, mikor Belus bán elfoglalta Ráczország kormányát, drávántúli bánná lett. Apa a Tapoly vize mellett bírt egy nagyobb földterületet, miként az unokájának kiadott oklevélben említtetik. (Gr. Sztáray okmt. I. 2.) II. Géza fia, III. István, kinek rövid ideig tartó uralkodása alatt trónkövetelőkkel kellett megküzdenie, egyre-másra osztogatta a várjavakat, a mivel azután a zempléni várszerkezet hanyatlásának csíráit rakta le. III. Béla uralkodása (1173-1196) idejére esik a leleszi monostor alapitása, melyet Boleszló váczi püspök, a király kanczellárja és a halicsi hadjáratokban 368kísérője, a Latorcza közelében mocsaras vizek és erdők közt Szent Kereszt tiszteletére emelt. (Pauler I. 366., Fejér III. 1. 153., 471-472.)
Imre király.
III. Béla halála után a trónt idősebb fia, Imre örökölte, kinek uralkodása alatt az elégületlenek, ifjabb fia, Endre herczeg köré csoportosultak. Endre pedig a helyett, hogy a szent földre ment volna, az e czélra hagyományozott pénzzel a fölkelést igyekezett előmozdítani. Az elégületlenek és Endre közt Boleszló püspök játszotta a közvetitő szerepet; a midőn erről Imre király értesült, 1199-ben Váczra ment, hol a püspök szemeláttára feltörette a sekrestye ajtaját s onnan a leleszi monostornak szánt adományokat magával vitte. (Pauler II. 18-19. l.)
A pápa intelmei következtében a király később megbékélt Boleszlóval, s kárpótlásul a király és a királyné évenként háromszor szedetni szokott adót ajándékozta, melyet Boleszló a leleszi monostorra ruházott.
II. Endre. IV. Béla.
Imre király halála (1204), majd kiskorú fiának (1205) egyévi uralkodása után a trón Endrére szállott. II. Endre uralkodásának első éveiben pazar bőkezűséggel osztogatta a várjavakat, tele kézzel szórta a pénzt, mivel főleg az Imre király idejében hozzácsatlakozott főurakat igyekezett kárpótolni. Idegen származású neje, a meráni Gertrud köré, nagyszámú német származású kalandor sereglett, a kik a királyi kincstárból bőkezű adományokban részesültek, mely körülmény, főleg az egyre növekvő pénzügyi zavar miatt, csakhamar nemzeti visszahatást keltett, mely véres eseményeknek lett a szülő oka. Midőn II. Endre király a Kis Daniló, Halics fejedelmének támogatására, 1213 év őszén Halicsba vonult, az elégületlenek, mint Péter ispán, Simin, Bánk nádor veje, egy másik Simon a Kacsuk nemzetségből, alkalmasint a pilisi erdők közelében tartózkodó Gertrud királynéra és német vendégeire támadtak s a királynéval együtt, közülök sokat legyilkoltak. A rémhírt a király Leleszen vette, a hol seregével hadátvonuló útjában megpihent. Neje megöletésének hírére Endre visszafordult, a főbünösöket megbüntette ugyan, de csak ideig-óráig tudott erélyes lenni. Neje holttestének egyik roncsát (szivét), melyet az összeesküvők Leleszre küldtek, a prépostság templomában temettette el s ez alkalommal neje lelki üdveért mondandó engesztelő szent misék fejében gazdagon megajándékozta a prépostságot. A pápa erélyes sürgetésére 1217-ben végre rászánta magát a keresztes hadjáratra, melyben többek között a vármegyében birtokos Leusták fia Gyula, Rátold testvére és Sebes ispán is résztvettek. A keresztes hadjárat alig számbavehető eredménynyel végződött, de ezalatt itthon a belsőzavar a tetőpontra hágott. A Béla trónörökös körül csoportosuló reformpárt erélyes fellépésére végre 1228-ban kezdetüket vették az elidegenített várjavak visszakövetelési munkálatai; de ezek oly sok érdeket sértettek, hogy csakhamar abban is maradtak és csak IV. Béla királynak 1235-ben történt trónraléptével láttak ismét erélyesebben Zemplénben is az örökségek visszaköveteléséhez. Ezzel csak növekedett az elégületlenek száma, kiket a kún jövevények betelepítése teljesen elidegenített a királytól.

Barkó vára.

A királyhelmeczi várkastély romjai.

Drugeth György.
(Síremlékén levő szobra után.)

Csicsva vár romjai.
Tatárjárás.
Ily viszonyok között érkezett a távol keletről a betörés híre, melynek hallatára a zempléni gyepüket is kiigazították s az oroszországi határ felé eső kapukat eltorlaszolták; de a félelmetes ellenség 1241 márczius 10-én a vereczkei szorosnál betörve, Munkácson át Szabolcsot árasztotta el, majd onnan valószínűleg Rakamaznál átkelvén a Tiszán Zemplén területére lépett, útközben rabolva, égetve, Tokaj s Szerencs érintésével Borsodba csapott át. Dénes nádor, kire az orosz kapu őrizete volt bízva, a túlnyomó ellenség elől serege romjaival menekülni volt kénytelen; az ő üldözésére Batu khán testvéröcscse, Seibán 10,000 lovassal rendelkezett, ő lehetett tehát az első tatár vezér, kinek serege Zemplén földjére lépett. A gyászos emlékű muhi csata (1241 április 11.), mely a magyar sereg teljes megsemmisülésével végződött, közelebbről érinti a vármegye történetét azért is, mert e csata alkalmával az ellenség a főtámadást a mai Zemplén vármegye területéről intézte. Maga Muhi városa alig néhány órányira feküdt a vármegye határától, hol a magyar tábor a mai Heőkeresztúr, Nagycsécse és Poga helységek közt fekhetett. A Sajó vizén, mely, mint tavaszszal rendesen, úgy most is megdagadt, az átkelés csak a Sajó és Hernád összefolyása alatt az Ónoddal szemben levő hídon (Sajóhidvég) történhetett meg.
369Ezért - írja Rogerius mester, váradi kanonok, a ki az egész tatárpuszítást túlélte - a híd őrizetére a magyarok ezer vitézt állítottak. A mongol sereg azonban, Seibán vezérlete alatt, a midőn az előnyomuló magyarok elől visszavonult, ismét Zemplén földjére lépett s valószínűleg Tiszalucz és Berzék között ütött tábort, de előörseit egész Körömig és Girincsig állította fel. A kémszolgálatra kiküldött tatárcsapatok a Sajó alsó folyásánál, a mai Kiscsécs alatt észrevétlenül hídat vertek, melyen Szubutai serege egész csendben átkelvén, bevárta Batu khán derékhadát, mely a Sajóhídvég s Ónod közötti hídon április 10-11 éjjelén erőszakolta ki az átkelést, míg a harmadik sereg, melyet valószínűleg Seibán vezetett, Berzék alatt kelt át Hernádon s egy Sajóhídvég alatti gázlón a Sajón. Reggel 8 órára, folytonos harczok közepette, az egész tatár had a Sajó jobb partján állott s a magyar tábor be volt kerítve. Hasztalan támadtak dandáraikkal Kálmán herczeg,Ugron kalocsai érsek és Montroyal Jakab, a templomosok mestere a tatárokra, délig tartó öldöklő harcz után a magyar sereg a körülzárt táborból három helyen tört ki, maga IV. Béla király a borsodi Bikk hegység felé kísérlette meg a menekülést, mely csak híveinek önfeláldozó küzdelmével és áldozatok árán sikerült. A muhi csata után a tatárok az egész országot elárasztották hadaikkal. Június végével már Zemplént is bejárták, mindent elpusztítva, éppen úgy, mint a csata előtt Seibán hada a Bodrogközt. (Olchváry Ödön czikke Századok 1902. évf. - Pauler Gyula i. m. II. - Rogerius siralmas éneke 14., 20. és 27. fej.) A nép egyik része, a mely a pusztulásból megmenekült, a vármegye éjszaki és éjszakkeleti erdőségeiben keresett búvóhelyet. A másfél évig tartó tatárdúlás jóformán megsemmisített minden emléket, úgy hogy Rogerius elbeszélésén kívül, csak nagyon kevés adattal rendelkezünk a vármegyében lefolyt küzdelmekről. Roland nádor s 1247-ben zempléni főispán, Kövesd ura, szintén résztvett a muhi csatában s a menekülő királyt Dalmácziába is követte. Ha a Szirmaytól is említett 1298. évi oklevélnek hihetünk, a Sóvári Soós család ősei Regécz és Tállya városok közt csaptak össze a tatárokkal. A tatárpusztítással hozható összeköttetésbe Megyaszó községben a nép ajkán most is élő monda, melynek hőse Szerem vitéz, a ki nejét a menyegző napján lovára ragadva, az üldöző tatár had elől menekülni igyekezett, de a tatárok egy völgyben, mely maig is Szeremvölgyének neveztetik, utólérték őket, mire a vitéz mátkáját az üldözők szeme láttára leszúrta s a haldokló fölé hajolva, saját kardjába dőlt. A mondát különben koszorús költőnk, Tompa is megénekelte. (Megyaszó község előljáróságának tudósítása, Nagy Gyula adatgyűjteményében.)
A tatárok kitakarodása után visszatérő királynak az ország helyreállításáról kellett gondoskodnia. IV. Béla e feladatot nagy buzgalommal oldotta meg. Nemcsak gyarmatosokat hozatott külföldről, hanem az ország gazdasági helyzetét is hathatósan előmozdította. A tokajhegyaljai szőlők felújítása is az ő érdeme, melyeknek mívelésére olaszokat telepített le. Az elpusztult monostorok is újra épültek, Lelesz csakhamar helyreállíttatott, sőt 1252-ben a túróczi premontreieket a Hegyalján szőlőkkel s a vám harmadával megajándékozta, (Pauler i. m. II. 245) jeléül annak, hogy a szőlőmívelés, ekkor már fejődésnek indult. A helyreállt országot IV. Béla király személyesen beutazta, mely alkalommal a vármegye nemességét maga köré gyűjtötte. A midőn 1258-ban a Zemplén várában megjelent Lászlót, a Roszvádi (Rozvágyi) család ősét, azzal vádolták, hogy a tatárjárás alatt az ellenséggel tartott, a király törvényszéket tartván felette, László ártatlansága kiderült, mire Gérest és Roszvágyot nyerte adományul.
István ifjabb király.
Midőn IV. Béla király fia, István, elérte a nagykorúságát, a király ifjabb királylyá koronáztatta s neki az ország keleti részén 29 vármegyét adott birtokul, a többi közt Zemplént is. Az ifjú király Sárospatakon rendezte be az udvarát, a hol gyakran tartózkodott. De a király atyai jogainak teljes figyelmen kívül hagyása miatt már 1262-ben összeütközött IV. Bélával, és bár az 1262. év vége felé kibékült s 1263 május 3-án a béke megtartására meg is esküdött, a versengés mégis tovább tartott, mely alatt mindkét fél pazar bőkezűséggel osztogatta a várjavakat. Midőn 1264-ben a harc újból kitört, IV. Béla serege csakhamar ellepte az ifjabb király birtokait, mire hívei közül többen eltántorodtak. István ekkor Erdélybe vonult, de nejét, Erzsébetet, 370gyermekeivel Patakon hagyta. István híve, a Ratold nembeli István, nem tudta megakadályozni, hogy Anna, Halics, Bosznia és Mácsó herczegasszonya, Patak alá ne nyomuljon. Patak, a hol Öböl fia Mihály, a Kállay család őse, 1262. óta István adományából tornyot bírt, ellenállt, de csakhamar kénytelen volt kaput nyittatni. Az ifjabb királynét Turócz várába szállították és csak az 1265. évi békekötés után látta ismét viszont az urát. (Pauler II. 257. Adalékok. 1895. 32.) István kibékülvén atyjával, nem sokáig maradt Patakon, hol még 1268-ban is egyik oklevelét keltezi. IV. Béla 1270-ben elhalálozott, mire a királyi hatalom Istvánra szállott, de csak két évig viselte, s ez időben is az Ottokár elleni háboruk az ország nyugati részéhez kötötték.
IV. (Kún) László. Habsburgi Rudolf.
István uralkodása alatt lép előtérbe a Baksa nemzetség, melynek tagjai az ifjabb király szolgálatába állva, csakhamar nagy tekintélyre és Zemplén vármegyében terjedelmes birtokokra tettek szert. A nemzetség őse, I. Simon, már 1267-69-ben kitüntette magát István oldalán s a későbbi hadjáratokban is híven harczolt mellette. Tamás, az Eszenyi család őse, a pataki udvarban tartózkodott s a királyi mosónépek felügyelője lett. V. István a háboruk mellett is fáradhatatlanul törekedett királyi kötelességeinek megfelelni. A Hevesben tartott gyűlésen, az egri püspök kérésére, az egyház javainak és jogainak megállapítása végett 25 tagú bizottságot választottak az egyházmegye minden részéből, mely bizottságban Zemplénből Nagymihályi öreg Jákó, a Sztárayak őse és Öböl fia Mihály, vettek részt. IV. László nagykorúvá levén, 1277-ben átvette az uralkodást, de kún származású anyja befolyása alól nem tudott szabadulni, a mi végzetes hatással volt egész életére. A midőn kegyenczeit a különféle főhivatalokba helyezte, az elégületlenek, a kik a főhatalomtól elestek, csakhamar mozgolódni kezdtek. Beicz Görgény és Márk fia Lóránt hatalmukba kerítették a Szepességet, majd a Tiszántúlt lázították fel. IV. László ekkor Aba Dávid fiát Fintát és a Baksa nembeli Simon fiát Györgyöt, a Sóvári Soós család ősét, küldte a felkelők ellen. Zemplént, úgy látszik, megkímélte a felkelők tüze. A következő évben (1278) László király Habsburgi Rudolf segélyére sietett Ottokár ellen. Az idő rövidsége miatt nem lehetett az egész magyar hadsereget Ottokár ellen kiállítani, de a híres morvamezei csatában a király seregében részt vett zempléni nemesek és várjobbágyak között ott találjuk Simon fiát Györgyöt, a Soós család ősét, de részt vett a Jákó fia Jákó, kir. pohárnokmester is, András testvérével együtt, a Kaplony nemzetségből. (Pauler i. m. II. 339.) A harcztérről visszatérő király azután 1279-ben Jákó fiát Perecse és Sztára, majd Jeszenő birtokában megerősítette. (Gróf Sztáray oklt. I. 20. - Wenzel IX. 240.) E fényes hadi tettek ellenére az ország belállapota mindegyre nagyobb hanyatlásnak indult. IV. Lászlót érzéki kicsapongásai teljesen rabjukká tették. A pápai udvar még 1273-ban Fermói Fülöp pápai legatust küldte Magyarországba, kinek erélyes fellépte némi sikerrel járt, a mennyiben 1280 április-május havában, a király nejével, a kit eddig Patakon elzáratott, kibékült, sőt kénytelen volt az új rend miatt fellázadt kúnok ellen hadat viselni (1280 augusztus), melyben Baksa Simon fia György, Tamás és Baksa testvéreivel együtt, továbbá a vármegyében birtokos Rosd nembeli Mihálka fia vettek részt; ez utóbbi a Tisza-Maros vidékén vívott csatában el is esett.
Még ebben az évben az Aba nembeli Finta nádort is elbocsátotta, mire az egész Aba nemzetség fellázadt, de László 1281-ben kúnjai segélyével Finta erejét megtörte. 1282 augusztus 5-én Patak vára alatt találjuk a királyt, hol az ungi várjobbágyoknak Tiba várföldére, melyet Finta tőlük elfoglalt, állított ki adománylevelet. (Gr. Sztáray oklt. I. 28.) Alig néhány évvel az Aba nemzetség lázadása után, 1285-ben a tatárok támadtak hazánkra; egy részök Zemplénen át Abaújba és Sárosba tört, de a Baksa nembeli Simon fia György, összegyűjtvén embereit, visszaverte őket; példája buzdítólag hatott, s Dávid fia Amadé, Finta nádor öcscse is rájuk támadt és sok kárt tett bennök. 1287-ben ismét a tatárok készültek betörni, de Simon fia György, ez az önzetlen férfiú, minden parancs nélkül hadat gyűjtött s azzal éjjel-nappal őrizte a gyepüket; erélyes fellépte megmentette Zemplént az újabb tatárpusztítástól.
IV. László király kicsapongó, feslett élete s az ellene fellázadt Németújváriakkal való eredménytelen küzdelmei, mindegyre fokozták az elégületlenséget. 371Németújvári Iván és a pártütő társai 1290 elején behívták az Árpádok fisarját, Endre herczeget, mire a helyzet a Felsőtisza vidékén is lényegesen megváltozott. IV. László régi híve, a Baksa nembeli Simon fia György, továbbá unokaöcscsei, László és Dancs, valamint Aba Amadé, ellene fordultak; példájú nagy befolyással volt Zemplén további magatartására; csak a Szabolcsban birtokos Kállayak ősei maradtak hűek a királyhoz, de ezek csak Patak városának polgáraira gyakoroltak befolyást; hűségük fejében elérték azt, hogy ellenpárti szomszédaik birtokaikat egyre-másra pusztították. 1290 tavaszán László le is ment az Alföldre, hogy a kedélyeket lecsillapítsa. Ennek hatása alatt Mihály fia István mester, a Kállayak őse, elfoglalta Aba Amádénak Rakamaz átellenében fekvő várát, Tokajt, s néhány szolgáját is rabul ejtette. IV. László jutalmul április 29-én a leleszi monostor kegyuraságát adta neki, melyet a hűtlenségbe esett Baksa nembeli Simon fiaktól elvett. De a király adománya csak írott malaszt maradt, mert Lászlót csakhamar elérte végzete: Kőrösszeg vára alatt, július 10-én kedvelt kúnjai orozva megölték.
III. Endre.
László halálával III. Endre került a trónra, a kinek uralkodása kezdetén Aba Amadé nádorrá lett, a Baksa nembeli Loránt vajda pedig a királyi tanácsba hivatott meg. E két hatalmas főúr csakhamar a Felsőtisza vidékét is III. Endre király iránti hűségre térítette. Midőn 1290. őszén III. Endre a Felvidékre ment, az Aba nemzetség, Amadé nádorral az élén, mindenütt hódolattal fogadta. Példáját követte a Baksa nembeli Simon fia György is, a kit a király rögtön egy felbukkanó kalandor ellen küldött, a ki magát IV. László testvérének mondván, a zavarosban igyekezett halászni; de György visszakergette Lengyelországba. III. Endrének Albert osztrák herczeggel is meg kellett küzdenie, a ki a határszéli várakat foglalta el. 1291 nyarán indult Ausztria felé a sereg, melyben részt vettek András és Jákó, a Sztárayak ősei, a kik mint tanácsurak, folyton a király mellett voltak; továbbá a Baksa Simon fia György, a Soós család őse és ennek unokaőcscse, Synka, a ki Bécs ostrománál tüntette ki magát. A hadjárat után III. Endre bőkezűen jutalmazta a Baksa nemzetség tagjainak vitézségét. Csakhogy a háború után ismét belzavarok nyugtalanították a vármegye népét. Maguk a Baksák, Simon fia György és rokonai kezdtek garázdálkodni; tehették, mert a király a Dalmáczia felől közelgő Anjou trónkövetelőkkel volt elfoglalva. Simon fia Györgynek a király megbocsátotta garázdálkodásait, mert a Baksa nemzetség ellen Biharban valóságos hadjáratot kellett indítani, melyben a Baksa nembeli Synka, a György unokaöcscse is részt vett, a kit a király 1297-ben Lengyelországba küldött, Lokjetek Ulászló segélyére. A garázdálkodó főurak ellen, az 1298 évi pesti országgyűlés törvényei értelmében csakhamar megindult az eljárás. Loránt nádor 1298-ban október 6-án már Szabolcs vármegyében hallgatta ki a tanúkat bizonyos hatalmaskodásokról, 1299-ben Zemplén nemessége Zemplén várában gyűlt egybe a főispán elnöklete a hatalmaskodások megtorlása végett.
Csakhogy az Anjou-párt mindegyre jobban tért foglalt az országban. Oda számíthatjuk a Rathold (Rátót) nembeli Kakas mestert is, a kazai Kakas család ősét, a ki már 1290-ben Sárospatakot bírta (Karácsonyi III. 12.), sőt a Taktaközben is birtokos volt.
Róbert Károly.
III. Endrének 1301 január 14-én bekövetkezett halálával az Árpád-ház romba dőlt, miáltal az Anjou-párt helyzete is lényegesen javult, de Zemplénben eleinte, főleg Trencséni Csák Máté fellépése következtében, nem tudott túlsúlyra jutni. Hazánk történelme az Árpádok kihaltától, az Anjouk uralmának megszilárdulásáig, a belzavarok szakadatlan lánczolata volt, a miből bőven kijutott Zemplén vármegyének is. Róbert Károly, noha Esztergomban megkoronáztatta magát, a nemzet többsége részéről választott Venczellel szemben eleintén inkább várakozó álláspontra volt utalva. Zemplén urai inkább a Venczel-párthoz tartoztak, vagy félrevonúltak, mint Nagymihályi Jákó fia, I. András, kiről csak 1308-ban vannak ismét okleveles adataink, a midőn a szeptember 22-én Károly által tartott országgyűlésen résztvett, hol már az előkelők között foglal helyet. A Baksa nemzetség azonban már kezdettől fogva Anjou-párti; György, sárospataki várnagy, a Soós család fényének és gazdagságának megalapítója, Patakot, a királynék birtokát egyszerüen 372elfoglalta magának, a miben különben az általános zűr-zavar közt senkinek sem jutott eszébe őt megakadályozni. A Baksa nemzetség különben nyiltan hirdette az Anjou-párthoz való tartozását, mert az 1300-1303 közti időben, tehát akkor, a mikor még Károly ügye kedvezőtlenül állott, Bicskei Gergely választott esztergomi érsektől, a király egyik legelszántabb hívétől kérték a leleszi kegyuraságban leendő megerősítésüket. (Fejér IX. 2. 228.) 1304-ben, midőn Károly Morvaországba készült betörni, már Pozsonyban találjuk Aba Amadé nádort, s a Rátót nembeli Kakas mestert is, Sátoraljaújhely urát s mialatt Károly serege Morvaországba tört, az alatt Aba Amadé nádor, vendégével, a száműzött Ulászló lengyel fejedelemmel, Zemplénből Lengyelországba tört. (Millenn. Tört. III. 22.) Károly morvaországi vállalkozását nem koronázta siker és csak négy évi küzdelem után, az 1308. évi rákosi országgyűlésen sikerült magát királylyá választatni. Csák Máté, a Felvidék hatalmas ura, noha szintén képviselte magát az országgyűlésen, az 1309 évi koronázásról távolmaradt. Károly megkoronáztatásával a belső rend is némileg helyreállott. Az öreg Amadé nádor, a Rátót nembeli Kakas mester, Kopasz nádor, az Aba nembeli Kompolt fia Péter, vállvetve igyekeztek a zavargók lecsillapítására. Amadé nádor 1311-ben elhalálozván, fiai: János, Miklós, Dávid és László mester fellázadtak a király ellen s 1312. tavaszán Patakot vették ostrom alá, majd a király híveinek birtokait pusztították. De László és Dancs mesterek az Eszenyi család ősei, Károly híveivel, közöttük a Tolcsva nembeli Uza (Ősz) mesterekkel, hátba támadták Patak ostromlóit, mire ezek a rablott zsákmány jó részének hátrahagyásával, egész Kassáig futottak. (Akk. 1896. 59. Az évszám tévesen 1310-re van téve.) Zemplén tehát megtisztult az Amadéfiaktól, de hátra volt még a Csák Mátéval való leszámolás. A rozgonyi véres nap (1312 jún. 15) megtörte Csák Máté erejét, de azért még éveken át rettegésben tartotta a király híveit. A rozgonyi ütközetben Zemplén is méltóképpen volt képviselve. A király oldala mellett esett el a Rátót nembeli Kakas mester, ott küzdöttek Nagymihályi Lőrincz fia Gergely mester és Drugeth Fülöp, a ki rövid idő alatt a vármegye leghatalmasabb főurává lett; résztvettek továbbá a Baksa nemzetség tagjai is, közöttük Eszenyi Dancs, a kit Drugeth Fülöp a csata után Regécz elfoglalására szólított fel; a Tolcsva nembeli Uza mester, a ki még a hadjárat kezdetén, a midőn a király a felmentett Sárospatakra érkezett, nagy szolgálatokat tett a zempléni nemesség hadbahívása körül. A kisebb birtokú nemesség Petne fia Péter főispán vezérlete alatt vett részt a hadjáratban, kinek vitézei közül a Kolcs nemzetségből származó Bod és Mok tüntették ki magukat. (Karácsony i. m. II. 325.) A belső béke mindazonáltal nem állott helyre. A Baksa nembeli Kopasz nádor, mert a zavaros időkben elfoglalt királyi várakat kiadni vonakodott, Károly király többszöri erélyes felszólítására, nyílt ellenségeskedéssel felelt. Méltó társat nyert Petne fiában, Péterben, a vármegye főispánjában, a ki előbb a Sóvári Soós és az azzal egy nemzetségből származó családokat szólította fel a csatlakozásra, majd a lázadók megbízásából átrándult a szomszédos Vörösoroszországba és Halics fejedelmének felajánlotta a magyar koronát. (Millenn. Tört. III. 66. sz.) De Károly király ezuttal is sikerrel mérkőzött meg a pártütőkkel. Halics ellen személyesen vezetett sereget, de kardélre nem került a dolog, mert a halicsi fejedelemmel alkudozásba bocsátkozott s így a zempléni főispán küldetése meghiúsult. A lázadók bosszúja ekkor a királyhoz hű főurak birtokai ellen irányult. Maga Petne fia Péter, Barkó várából, a melyet csak 1314-ben nyert Hozdóért és Zbugyáért cserébe a Nagymihályiaktól, a Nagymihályiak jószágait pusztította (Karácsonyi i. m. II. 299), a Baksa nemzetséget pedig annyira megfélemlítette a fellépésével, hogy azok a küzdelemtől visszavonultak. A Debreczeni Dózsa vezérlete alatt egybegyült sereg azonban az 1317 év nyarán sikerrel mérkőzött meg a lázadókkal, sőt már a megtért Aba Amadé fiát, Jánost is a seregben találjuk, míg Zemplén nemessége közül csak a Szente-Mágocs nemzetségéből származó Szabolcsy és Olaszy családok őseinek részvételéről értesülünk, a kik vitézségük jutalmául 1325-ben Bodrog-Olaszit nyerték a királytól. (Anjouk okmt. III. 240-242) A Kopasz-féle lázadásnak mintegy függeléke az Amadéfiak pártütése is; ezt azonban a király hívei, az Ákos nembeli Mykch vezérlete alatt, még 1317-ben, szintén 373elnyomták. Petne fia Péter Erdélybe menekült, de később teljesen tönkre ment. Még a hadjárat alatt elfoglalta Mykch főispán Barkó, Bodrogszeg és Porostyán (Dargó mellett) várait, melyek közül az utóbbit a király a Baksa nemzetségnek adta. (Millenn. Tört. III. 71.) A belső béke helyreálltával Károly király bőkezüen jutalmazta a híveit. Már 1315 január 12-én az Ákos nembeli Mykch, Sáros, később zemplénvármegyei főispánnak, a Csák Máté elleni hadjáratban szerzett érdemeiért, Deregnyő és Pazdics birtokokat adományozta. A Baksák, mely nemzetségből György Sárospatakot az interregnum alatt erőszakkal hatalmába kerítette, most a béke helyreálltával a várat, valamint az időközben kézrekerített Zemplént visszaadni kényszerültek, de a király bőkezűen kárpótolta őket s 1321-ben nekik adta a gálszécsi uradalmat. (Fejér VIII. 2. 293-296.) Csák Máté halálával egykori párthívei, ezek között Záh Feliczián is, meghódoltak a királynak, de Feliczián a király kegyét azzal hálálta meg, hogy 1330 április 17-én véres merényletet tervezett a királyi család ellen, melynek megakadályozásában két zempléni főúrnak jutott előkelő szerep, az egyik: Drugeth János nádor fia Miklós, a későbbi országbíró, a ki a királyfiakat mentette meg a vérengző dűhe elől, a másik: Sándor zempléni főispán fia János, a Méhi család alapítója, a ki aznap a főétekfogó helyettesítette s a ki elsőnek szúrta le Záh Felicziánt.
Károly király uralkodása alatt a vármegye területén is egy új hatalmas főnemesi osztály fejlődött. Az Abák, nevezetesen Amadé nádor ivadékai, Petne fia Péter, teljesen letűntek a közszereplés teréről; helyökbe a külföldről származó Drugeth család, a Gálszécsiek, Sztárayak, Nagymihályiak léptek.
Nagy Lajos.
Nagy Lajos trónraléptekor a Nagymihályiak már oly tekintélyes vagyon urai voltak s Nagymihály várához oly kiterjedt uradalom tartozott, hogy a király 1345 január 6-án a váradi káptalant küldte ki a Nagymihályhoz tartozó birtokok megvizsgálására. (Fejér IX. I. 279.) De a Nagymihályiak még csak ezután kezdenek mindjobban szerepelni a királyi udvarban. László fia János 1352-ben a királynő udvarnoka, majd testőre.
Nagy Lajos királyt uralkodásának első éveiben (1347-1350.) a nápolyi hadjáratok tartották lekötve, melyekben Zemplén nemessége közül is többen vettek részt, így: Soós László, a ki Barlettánál a király szemeláttára tüntette ki magát (Karácsonyi I. 163.); Laczkfi Miklós, a ki testérével, Pállal, a vármegye főispánja volt, 1350-ben Beneventonál tüntette ki magát; Dobi Demeter, a ki az 1348 őszén, Laczkfi István vezérlete alatt indúlt segédhadban vítézkedett; míg Sándor fiát, Jánost, a ki ekkor már csongrádi főispán volt, a király Velenczébe küldte követségbe; Drugeth Miklós, a ki az 1350 évi hadjárat befejeztével Laczkfi Andrással együtt visszamaradt Olaszországban, s a kit a király Salerno kapitányává nevezett ki. Alig tért vissza a király Itáliából, a lengyel királylyal egyesülve, István fejedelem ellen indúlt; de az 1352 évi hadjáratot, melyben Perényi Miklós és Szécsi Miklós vettek részt, nem koronázta siker.
A nápolyi hadjáratok után a király kibékült a pápával is, sőt 1357-ben Terebes ura, Laczkfi Miklós vezérlete alatt tekintélyes sereget küldött VI. Incze pápa segítségére, az engedelmességet megtagadó hűbéresei ellen, s a pápa a győzelmet első sorban a magyar segédcsapatoknak köszönhette. Az olaszországi hadjáratok után elérkezett a leszámolás ideje Velenczével is, mely köztársaság ekkor a szerb királylyal szövetkezett, mire 1358-ban a király Szerbia ellen fordult. A király felhívására Csicseri Domonkos fiai, István és János, Szentgyörgy napja táján (ápr. 24) szintén a királyi sereghez igyekeztek, de útközben Drugeth János nádor hasonnevű és Miklós országbíró János nevű fiainak tudtával, Bánóczi, másként Lazonyi István fia Jakab, czinkostársaival megtámadta őket; a küzdelemben Csicseri István elesett, János pedig félholtan maradt az erdőben. Az életben maradt János az országbíróhoz fordult orvoslásért, mely ügyben hosszas tárgyalás és többszöri tanúkihallgatás után, a felek abban egyeztek meg, hogy Bánóczi Jakab a megölt István özvegyének és Jánosnak 700 frt vérdíj erejéig Berczel nevű szabolcsi, továbbá Újőr és Lask nevű zemplénvármegyei birtokait leköti (Nagy Gyula okl. gyűjt.).
374Mária és Erzsébet. Zsigmond.
Nagy Lajos dicsőségteljes uralkodása után 1382-ben Mária foglalta el a trónt, kinek nevében Erzsébet anyakirálynő kormányzott. A nőuralom azonban csakhamar általános elégületlenséget támasztott. Erzsébet különösen a Laczkfi és a Czudar családok sarjait üldözte, birtokaiktól és méltóságaiktól is megfosztotta őket, pedig mindkét család tagjai, nem is oly régen, Lajos király befolyásos hívei közé tartoztak. Mindkét családnak Zemplénben kiterjedt birtoka volt s így magatartásuk a vármegye nemességére jelentékeny befolyással volt. Mária királynő azonban csakhamar engedékenynek látszott, mert 1386 május 24-én Czudar Péter bánt, Imre püspök, János székesfehérvári prépost, György és István testvéreivel együtt, visszafogadta kegyeibe. (Millen. Tört. III. 364. Nagy Gyula okl. gy.). A történelemből tudjuk, hogy a II. Károly megöletését követő délvidéki zavargások lecsillapítása végett Valkó vármegyében (ma Verőcze vármegye területéhez tartozik) megjelenő királynőket a lázadók elfogták, kíséretüket lekaszabolták, maga Mária királynő csak 1387-ben szabadúlt meg a novigrádi fogságából, honnan Zágrábba ment s itt Perényi Péternek (István fiának) adománylevelet állított ki Terebes várára és tartozékaira, majd a Som és Zapzol nevű földeket adományozta a Gálszécsieknek, melyekbe a leleszi konvent 1388-ban iktatta őket. A délvidéki lázadás vezérei azonban nem hódoltak meg; Zsigmond, Mária királynő férje, 1389 február 24-én Szlavónia védelmére hadba szólította a Nagymihályiakat is (Hazai olt. 321), a tengerpartra való felügyelettel pedig Nagymihályi Albertet bízta meg. Mialatt Zsigmond a lázadókkal küzdött, az alatt egyes főúrak, mint Perényi Miklós, Nagymihályi János, a törökökkel mérkőztek, de ez csak előcsatározás volt az 1396 évi hadjárathoz, mely azonban a keresztény sereg vereségével végződött; maga Zsigmond is csak Perényi Péter önfeláldozó védelme következtében menekülhetett meg, míg Perényi Miklós és János, ifjabb Rozgonyi János, Ozsvát és Lőrincz, valamint Semsey László a csatatéren estek el.
A nikápolyi kudarcz hatása alatt az elégületlenek is újból szervezkedtek, a mit jelentékenyen elősegített Zsigmond erőszakos és nemzetietlen kormánya. Az elégületlenek 1402-ben Nápolyi Lászlót hívták be az országba, a mivel szemben Zsigmond akként igyekezett híveket szerezni, hogy egyre-másra állította ki az adományleveleket. 1402-ben Rozgonyi Lászlónak is nagy kiterjedésű birtokokat adott Zemplén vármegyében. Nápolyi László, felhasználva Zsigmondnak az országból való távollétét, egész Székesfehérvárig hatolt diadalmasan előre, mire Ludányi Tamás egri püspök és Debrői István a Felső-Tisza vidékének nemességét gyűjtötték a felkelők zászlói alá. Fellépésüket Zemplénben siker koronázta, mert, mint Zsigmondnak 1403. évi számos adományleveléből is láthatjuk, Szeretvai Ramocsa fia Péter, Kis Ferencz, Lesznai Gergely fia János, Péter fia István, Csemernyei Dahócz László fiai Fülöp és Benedek, továbbá Bottyáni György, Füzeséri István fia Péter, Teyfel János fiai László, Dénes és Péter csatlakozik a Debrői dandáraihoz. De a Perényiek, főleg Péter, egész erejükkel hozzáláttak a felkelés elfojtásához. Az ő befolyásukra a kisebb nemességből számosan, köztük Tövisi János, Pány Ferencz és fia Demeter, Miszlai Csontos Bertalan, Ronyvai Péter, Pozsegai András fiai, megmaradtak a király hűségében.
A felkelés Dunántúl már le volt verve, de a Felső-Tisza, főleg a Czudarok, Drugethek és a Soós család tagjainak magatartása következtében, még 1403 év őszén is fenyegette a király híveit. Perényi Péter azonban Imrével egyesülve, Pataknál megtámadta Debrői seregét, melyet heves küzdelem után visszaszorított. Debrői ekkor Erdélyben keresett menedéket. Perényi Péter, jóllehet Pataknál megsebesült, a várak ostromához fogott. Bevette a Czudarok várát, Tállyát, majd Sztropkót, mely Czudar Péter birtokában volt, majd a Czékei Márton, György és Soós Gergely fia Péter várát Czékét is, mely a király rendeletéből leromboltatott. (Schönherr Gyula Millenn. Tört. III. 463-64. Akk. 1895. 47-1896. 225. - Nagy Gyula okl. gyűjt.)
A felkelés Zemplénben ezzel véget ért. Következett a király híveinek jutalmazása. Volt is miből, mert a hűtlenségbe esett nemesek nagy számú birtokot vesztettek el, melyeket azután a király még 1403-ban pazar bőkezűséggel osztogat szét. Pányi Ferencz és fia, Bottyánt, Bolyt, Szölőskét, Ráskát és Beést, Szeretvai Jakab és a Nagymihályi Ödönfiak a Lesznai István 375elkobzott javait nyerték; ez utóbbi azonban 1404-ben kegyelmet nyervén, javait visszakapta; Pozsegai András fiai Deregnyőt, Kelecsenyi Miklós fia pedig a lerombolt Czéke várát kapta adományul, egyszersmind új várépítési engedélyt is.
A forradalom lezajlása után Zsigmond főtörekvése a német császári trón elérése volt. A koronáért való versengés közepett viszályba keveredett Ulászló lengyel királylyal; ez a viszály azonban az 1411-ben Iglón kötött egyezséggel véget ért, melynek megkötésében a Zemplénben birtokos főurak közül Perényi Péter, a vármegye főispánja, Rozgonyi Simon, Perényi István, Homonnai János, Pálóczi Mátyás, Rozgonyi János és Nagymihályi Jakab fia János vettek részt. (Dogiel: Script. Poloniae Fejér X. 5. 121.) Zsigmond német császárrá választatván, figyelme immár az egyházszakadás megszűntetésére irányult. E végből 1414-ben fényes kísérettel a német birodalomba vonúlt, hol több városban gyűlést tartott, majd a Konstanzba egybehívott zsinaton jelent meg. Hosszabb ideig tartó konstanzi tartózkodása alatt, kíséretében többen vettek részt a zempléni urak közül, így a Nagymihályiak, Sztáraiak, Eördögh, Pongrácz, Thybai családok sarja.
A Szirmayak közül Péter, a királyi levéltár őre, fivéreivel együtt szintén jelen volt s 1417-ben czímerlevelet is nyert.
Ugyanezen évben nyert Ders Benedek is czímerlevelet, melyet jelenleg a leleszi levéltárban őríznek. Nagy szolgálatokat tett a királynak Konstanzban Csapi András, a sárkányrend lovagja is, a ki 1418-ban nyert czímerlevelet. (Fejér X. 8. 558-59. - Millen. Tört. III. 524. - Bárczay Oszkár, A Herald. Kézik.)
Husziták.
A konstanzi zsinat szétoszlása után Husz János engesztelhetetlen párthívei, a cseh husziták, megkezdték támadásaikat a hazánk éjszaki részén fekvő vármegyék ellen. Zsigmond már 1421-ben Perényi Miklós főlovászmestert nevezte ki a trencséni vár kapitányává, a ki ettől kezdve, mint huszitaverő, tette nevét ismertté.
I. Albert. Ulászló.
Mindazonáltal Zemplén, Zsigmond uralkodása alatt megmenekült a huszita betörésektől, csupán, az 1432 évi királyi előterjesztés szerint, lovas védőhad kiállítására köteleztetett; de Zsigmondot az uralkodásban követő I. Albert halála után (1439) a helyzet lényegesen megváltozott. Mialatt az országgyűlés megbízásából Perényi János zempléni főispán és Pálóczi László Lengyelországba mentek Ulászló meghívására, az alatt az özvegy királyné behívta az országba Giskra János cseh rablóhadait, a melyek a pártküzdelmek miatt elgyengült országban csakhamar megfészkelték magokat s így már 1440-ben Patak is hatalmukba került. A pártküzdelmek jelentékenyen megkönnyítették a husziták térfoglalását, s csakhamar Zemplénbe is átcsaptak. Perényi János főispán ugyanis elszakadván Ulászló királytól, a csecsemő László pártjára állott, mire Rozgonyi Simon egri püspök tekintélyes haddal betört Zemplénbe, hogy Perényi várait megvívja; a mikor már Pazdics faluban táborozott, Perényi sztropkói várnagyai Bártfától kértek zsoldosokat és hadi szereket, védelemre azonban nem volt szükség, mert a püspök, Sztropkót oldalt hagyva, Eperjest vette ostrom alá.
De a Perényiek nem sokáig maradtak Erzsébet anyakirályné pártján, mert még ebben az évben, a Pálócziakkal vállvetve küzdenek a cseh rablók ellen, míg végre Rozgonyi Simon egri püspök, mint királyi biztos, 1443 szeptember 1-én Giskra Jánossal 13 havi fegyverszünetet kötött s ezzel egyidőre a vármegye megmenekült a cseh betörésektől. (Millen. Tört. IV. 30.)
A csehekkel kötött fegyverszünet következtében Ulászló király egész haderejével a török ellen fordulhatott; de a szerencsétlen kimenetelű várnai csatában (1444 november 10) a királylyal együtt a sereg színe-java elesett, a Perényi család is két tagját veszítette el, míg Rozgonyi Simon egri püspöknek még a csata elején nyoma veszett.
Hunyady János.
Az 1446. évi országgyűlés, melyen a vármegyét Sztancsi Miklós, Nagytárkányi Péter, Bochkai István és Porkoláb Péter képviselték s a főurak részéről Perényi János, kir. főtárnokmester jelent meg, Hunyadi Jánost választotta az ország kormányzójává, kinek fő feladata volt, hogy az ellenpártokat egymással kibékítse. A cseh garázdálkodások azonban nem szüntek meg. 376A többi között Gálszécsi Miklóst is rabul ejtették, a kit Semsey Ferencz és fiai szabadítottak ki a rabságból (Sárosi krónika, közölve az Adalékokban, I. 56.). A csehek ugyanezen évben elfoglalták Ujvár erősséget, mely Perényi János főispán hatalma alatt állott; 1449-ben a homonnai várkastélyt fosztották ki, mely alkalommal Homonnai Drugeth Istvánt és Bertalant is foglyúl ejtették. Hunyady János, véget akarván vetni a csehek garázdálkodásainak, miután Griska erejét nem tudta megtörni, 1449 év őszén alkudozásokba bocsátkozott vele, a mi 1450 márczius 28-án a Mezőkövesden kötött békére vezetett. Zemplén vármegyét e békekötésnél Maza Mihály és Kozmafalvi Gál alispánok képviselték. A békekötés értelmében Telkibánya bányáinak jövedelme, továbbá Homonna és Sztropkó harminczadja Giskra birtokában maradt, a ki ezzel szemben Homonnai Istvánt és Bertalant szabadon bocsátotta. De a békekötés ellenére a cseh rablókalandok nem szüntek meg; Hunyady ezért a Szerdahelyi János és Miklós özvegyei birtokában levő kövesdi vár parancsnokává Sóvári Soós Györgyöt, Istvánt és Miklóst tette meg. Kövesd azonban csakhamar mégis a csehek kezére került. A csehek különben alkalmas eszköznek bizonyultak a magánbosszú kielégítésére is. A Csicseri nemesek 1451-ben a leleszi prépostot is a csehek kezére játszották.
Miután Giskra a mezőkövesdi egyezséget többszörösen megszegte, Hunyady 1451 nyarán személyesen vezetett ellene hadat, mely azonban, tekintve, hogy főuraink jó része irigy és féltékeny szemmel nézte a kormányzó sikereit, nem sok eredménynyel járt; Rozgonyi Lőrincz mégis bevette Gálszécset, noha ő maga a vár bevételénél életét veszítette. Az év végével azonban Gálszécs ismét a csehek kezére került.
V. László.
Midőn Hunyady V. László királyt, Frigyes császár gyámsága alól kiszabadítván, a trónra ültette, az 1453 évi országgyűlés után Giskra is elhagyta az országot, de helyette most a csehek nehány ezeren, Axamith vezérlete alatt összeverődve, csak úgy dúlták a Felvidéket, mint azelőtt. Sőt a csehek egy másik épp oly rettegett vezére, Komorowski Péter, felhasználva a török elleni hadjáratot, 1454-ben betört Zemplén vármegyébe s Rozgonyi Ozsvátnak megizente, hogy csak abban az esetben hajlandó pusztításaival felhagyni, ha a vármegye neki 11,000 frtot fizet. A Felvidék urai, látván, hogy a királytól nem sok segítséget remélhetnek, a kölcsönös védelem megbeszélése végett, 1454 november 14-én Terebesen részleges országgyűlésre jöttek össze. E nagyfontosságú értekezleten résztvettek: Hédervári László egri püspök, Pálóczi László, Perényi János és Pálóczi Simon zászlósurak, Rozgonyi György pozsonyi, Rozgonyi Ozsvát zempléni, Pálóczi János ungi főispánok, Homonnai István és Bertalan, Olnodi Czudar Simon és Jakab, Serkei Lorántfi György Gömör vármegye, Széchi Miklós és Debrői Imre Heves-, Nagymihályi Ödönfi Mihály, Semsei László és Balai György Borsod vármegye képviseletében; továbbá Butkai András, 'Sennyei György, Bacskai István, Csicseri Ormós Péter, Upori László, Szürthei Gálszécsi Miklós és László, Sebesi Kapi János, Apród Miklós, Isztáncsi Miklós, Málczai Benedek, Vajda György, Homoki Botka András, Lasztoméri Ördögh Jakab, Szeretvai Ramocsa Mihály, Eőri Dacsó Jakab. Képviselve voltak továbbá Kassa, Lőcse, Bártfa és Eperjes városok is.
Az egybegyűltek Rozgonyi Ozsvát zempléni főispánt választották meg főkapitánynyá s a csehek elleni védelemre magyarokból toborzandó zsoldos sereget rendeltek, melynek költségeire portánként 1-1 arany forintot szavaztak meg. A felvidéki vármegyék erélyes fellépésére a csehek is megszeppentek s még a részleges országgyűlés folyamán békekövetséget menesztettek Terebesre, melyet azonban a rendek elutasítottak s a további teendőkre a főkapitányt hatalmazták fel. (Nagy Gyula czikke Akk. 1898. évf. I. füz.)

A sárospataki vár.
A törökök elleni hadjáratok, majd Hunyady Jánosnak 1456-ban bekövetkezett halála, új irányt adtak az eseményeknek. A csehek garázdálkodásait a pórnép nem tudván elviselni, 1457-ben fellázadt. A belzavart növelték a Hunyadyak ellenesei, a kiknek a nádorfehérvári hős ifjú fia László, csakhamar áldozatul esett. Hunyady László lefejeztetésével megindult a hajsza a Hunyady-ház barátai ellen is. Rozgonyi Sebestyén elfogatott, a megrettent többi párthívek pedig félrevonultak. E közben Giskra ismét betölt Magyarországba s így a vármegye újolag ki lett szolgáltatva a csehek dühének.
377Hunyady Mátyás.
1458 január 23-án Hunyady Mátyás választatván királylyá, a csehek uralma is vége felé közeledett. Hunyady Mátyás király még ebben az évben hadjáratot indított ellenök. Vadna ostroma után Thalafusz, mintegy 2500 cseh fegyveressel átkelvén a Bodrogon, a Bodrogközt pusztította; a felkelt nemesség meghátrált, ekkor azonban Rozgonyi Sebestyén tekintélyes had élén, közel a pataki Királyhegyről nézte az ütközetet, megtámadta a cseheket és fényes győzelmet aratott fölöttük, minek következtében Sárospatak is csakhamar a magyarok hatalmába került.
A hadjáratban Axamith és még 600 cseh elesett, 200-at pedig foglyul ejtettek, köztük Walgathát is, a kit bilincsbe verve, Buda várába vittek. A következő évben megújult a harcz a csehek ellen. Pálóczi László országbíró 1459 tavaszán több vármegye nemességét harczba szólította Talafusz János ellen s az ungi nemességnek is meghagyta, hogy a zemplénihez csatlakozva, Terebesen jelenjék meg. De ez a felkelt nemesség nagyobb sikereket nem ért el, csupán Rozgonyi László, Sebestyén és Magyar Balázs vették be pünkösd táján Gálszécset; mig ellenben Talafusz még ebben az évben kézrekéritette a Hannosfalva mellett levő erődöt, és Zemplén vármegye, hogy nagyobb bajtól szabaduljon, ebben, sőt a következő (1460.) évben is beküldte adóját (1000 frt) a rettegett cseh vezérnek.
A csehek elleni háború még 1460-ban is javában tartott, mert Pányi Miklós, a ki szintén a csehek ellen harczolt, a királytól halasztó levelet nyert a Homonnaiak elleni perében (Sennyey lt. C. 30-31.). Ugyanekkor ismét felfogták Homonnai Istvánt, a ki csak nagy váltságdíj árán tudott megszabadúlni.
Mátyás királynak az 1458 évi hadjárat alatt Zemplénben való tartózkodása a vármegye társadalmi viszonyaira is nagy befolyással volt. A vármegye főispánja Perényi István lett, a kit a király több ízben kitüntetett a kegyeivel, a vármegyében birtokos családok sarjai közül is többen nyertek magas udvar méltóságokat vagy főhivatalokat. Igy Pálóczi Simon, Rozgonyi István, János, Rajnáld, Ozsvát, Homonnai Bertalan és Simon, Szokoly Péter, Csicseri András, a ki a királyi kanczellária jegyzőjévé neveztetett ki. Az 1460 év tavaszán Rozgonyi Sebestyén és Pálóczi László országbíró Borsod és Gömör vármegyéből szorították ki a cseheket, majd 1461-ben, a király másfelé lévén elfoglalva, Upori László küldte még a csehek kezében levő erősségek elfoglalására. 1461-ben Giskra is meghódolt s így most már csak az 1462-63-iki törökök elleni hadjárat akadályozta meg, hogy Zemplén a cseh rablóktól megtisztíttassék. De csakhamar erre is elérkezett az alkalom. 1465 év febr. 14-ike táján Csicseri Zsigmond és ennek fia László, Orosz János, Orosz László, Ormós Mihály, Jóbus István perhalasztó levelet nyernek a királytól, mert a Szapolyai Imre táborában a rabló csehek ellen vannak elfoglalva (Nagy Gyula okl. gyűjt.). Szapolyai valószínűleg az év tavaszán támadt a csehekre s mint látni fogjuk, eredményesen, mert Kapivár, a csehek utolsó rablófészke is elesett. (Akk. 1895. 56.).
Alig menekült meg a vármegye a cseh rablóktól, új belső zavarok nyugtalanították a kedélyeket. Ezúttal Perényi István, a vármegye főispánja volt a békebontó, a ki hatalmaskodásaival már régóta magára vonta a közelégületlenséget. 1466-ban minden ok nélkül megtámadta Gálszécset s miután a várat bevette, földig lerombolta. Mátyás király, a ki családja érdemeiért eddig elnézte garázdálkodásait, most megfosztotta főispáni méltóságától, de csakhamar ismét visszafogadta a kegyeibe.
Mátyás királynak a csehek ellen már 1468 óta folytatott háborúja, a tömérdek pénz és véráldozat, csakhamar általános elégületlenséget keltettek a hazában.
Az elégületlenek Kázmér lengyel királyt hívták be az országba, a ki 1471 október havában 12.000 fegyveres élén csakugyan megjelent a határnál, de mire Sáros várához ért, az összeesküvők száma nagyon leapadt, csak Rozgonyi Rajnáld és a Perényiek, közöttük István zempléni főispán, csatlakoztak hozzája. Ennek következtében sem az időközben Szapolyai Imre és Csupor Miklóstól megszállott Kassát nem merte ostrom alá venni, sem a Rákoson táborozó király elé közeledni nem mert, hanem Nyitra felé csapott át. (Millenn. Tört. IV. 248.).
378Kázmér kudarcza után Mátyás király főleg jóságával igyekezett a kedélyekre hatni. 1472-ben megbocsátott Rozgonyi Rajnáldnak is, sőt annak egyik hívét, Nátafalusi Jánost is visszafogadta a kegyeibe, s visszaadta mindazon javakat, melyeket hűtlensége czímén tőle elkobzott. (Nagy Gyula okl. gy.) Perényi Istvánnak, Szapolyai Imre közbenjárására, kegyelmezett meg, de a főispáni méltóságtól elmozdította.
A lengyel támadások azonban Kázmér kudarczával sem értek véget. Az 1473 év második felében a lengyel hadak berontván Zemplénbe, Sztropkó, Homonna és Nagymihály erősségeket foglalták el. Mátyás király személyesen vezetett hadat ellenök. Még abban az évben visszakerült a király kezébe Sztropkó, ki azt a Perényieknek visszaadta. Homonna is a király hatalmába került, s azt egyelőre téli szállásul jelölte ki. Nagymihályt azonban az 1474 év elején meg nem tudta kézrekeríteni és csak a szomszédos erdőségekben alkalmazott leshelyekről nyugtalanította az ott táborozó ellenséget. Végre az 1474. évi február havában kötött béke véget vetett az ellenségeskedéseknek.
Néhány évi belső nyugalom után ismét a Perényiek garázdálkodásáról emlékeznek meg forrásaink. Perényi Miklós már évek óta a birtokain, főleg Sztropkó vára mellett keresztül vonuló kereskedőket és utasokat kifosztotta, vagy keményen megsarczolta. Midőn garázdálkodásai a király tudomására jutottak, bizottságot küldött ki megfenyítésére, de Perényi Istvánban feltámadt ekkor a régi szellem és Miklós védelmére kelve, ellenszegült a király kiküldötteinek. Mátyás király 1483 őszén Bajnai Both Andrást rendelte a Perényi várak ostromára, a ki is előbb Sárost, majd Sztropkót bevette (1483); ekkor, az év vége felé, a király Terebes várának ostromát rendelte el, egyszersmind Perényi Istvánt összes jószágaitól és méltóságaitól megfosztotta. Családjának közbenjárása, de főleg a nádor pártfogása következtében, a király kiengesztelődött ugyan, de Perényi István a vármegye főispáni székébe többé nem ülhetett; helyét Lábatlani András sztropkói kapitány foglalta el, Kassa városát pedig bőkezűen kárpótolta a Perényi Miklóstól okozott árokért. (Millenn. Tört. IV. 325. Szirmay: Notitia Historica.)
Mátyás királyt uralkodásának végső éveiben a Frigyes császár elleni háboru (1482-1490) tartotta lekötve, mely Bécs elfoglalásával nyert egyelőre befejezést. Ebben a hadjáratban Zemplén vármegye urai közül Tárczai János és Upori László tüntették ki magukat. Az előbbi 1490-ben Zemplén vármegye főispánja, Tolcsva és Vámosujfalu ura, Bruck elfoglalása után pedig ennek parancsnoka lett; az utóbbi Bécs védelmében tünt ki.
Mátyás király halála után (1490 ápr. 6,) csakhamar a királyválasztás zajától visszhangzott az ország. Midőn Szapolyai Bécset feladta, Upori majd Tárczai is visszatértek Zemplénbe, melynek nemességét ekkor már a pártküzdelmek közepett találták. Ráskai Balázs, megtartván Mátyásnak tett esküjét, Korvin János jelöltségét támogatta; vele tartott hatalmas családja is, míg ellenben a Pálócziak, Perényiek Ulászló cseh király pártjához tartoztak; hozzájuk csatlakozott Tárczai főispán is, ellenben a Rozgonyiak Albert lengyel herczeg útját egyengették.
Ulászló.
Tudjuk a történelemből, hogy a trónt Ulászló nyerte el, kinek elsősorban vetélytársaival kellett megküzdenie. Albert azonban be sem várva a királyválasztást, fegyveres had élén betört az országba s Szerencsre országgyűlést hirdetett. János Albert azonban 1490 nyarán, noha egész Pestig nyomult előre, nem tudta megakadályozni Ulászló megkoronáztatását. Ugyenez év őszén ismét a Felső-Tisza vidékén találjuk, hova a király Pálóczi Mihályt küldte követségbe. Albert azonban egyelőre nem akart békéről hallani s ebben az évben a Perényiektől időközben visszaszerzett Sztropkót vette ostrom alá, melynek védelmében két Perényi testvér életét veszítette; majd a vár bevétele után Kassát fenyegette (1491). Ezalatt a lengyel had elárasztotta az egész Hegyalját, honnan 1490 őszén szekérszámra szállították a bort Lengyelországba. (Istvánffy Miklós Pann. Hist. de rebus Ungaricis). A megsarczolt vármegye ekkor Ostffi Miklós leleszi prépostot, Perényi Kristófot, Nagymihályi Bánffi Kelemen alispánt és Rákóczi Andrást küldte a királyhoz, mire Szapolyai István nádor magához vette a felsőtiszai vármegyék bandériumait s azokkal megtámadta Albert táborát, a ki ekkor Eperjesre húzódott, majd 1491 febr. 20-án Ulászlóval békét kötött.
379A Perényiek azonban nem nyerték többé vissza Sztropkót, mely várat összes tartozékaival 1494-ben Bakócz Tamásnak, akkoriban még győri püspöknek és testvéreinek adományozott a király. (Nagy Gyula okl. gyüjt.) Tárczai főispán 1500-ban a székelyek ispánjává neveztetvén ki, Pálóczi rövid ideig tartó főispánság után, a vármegye kormányát Szapolyai János, Regécz, Tállya és Tokaj ura foglalta el. A hagyomány szerint Szapolyait eleinte nem szívesen fogadta a vármegye közönsége, de csakhamar megnyerte a kedélyeket, úgy hogy az 1505. évi rákosi országgyűlésen már az egész Felvidék nemessége köréje csoportosult.
Tudjuk a történelemből, hogy miután a rendek értesültek a II. Ulászló király és Miksa között kötött családi szerződésről, mely a Habsburgok útját a magyar trónra egyengette, elhatározták, hogy a mennyiben Ulászló fiörökös nélkül halna el, sohasem választanak többé idegen fejedelmet királylyá. E nagy fontosságú nyilatkozatot a vármegyei főurak részéről Szapolyai főispán, Ráskai Balázs, Pálóczi Mihály és Antal, Homonnai János, a vármegye részéről pedig Chapi György, Rákóczi András és Pányi Kristóf követek írták alá. Ez országgyűlési végzéssel Szapolyai mindegyre jobban megvalósulni látta ifjúkori ábrándjait, a melyeket szülei oltottak beléje, de egyszersmind felkeltette az udvar féltékenységét is, a mely mindenáron szabadulni igyekezett tőle. 1507-ben Szapolyai Erdély vajdája lett, helyette a vármegye főispánjává Pálóczi Antal, a ki Pálóczi Mihály révén inkább az udvari párthoz tartozott, nevezetett ki, de a nemzeti párttal szemben a vármegyében nem sokra mehetett.
A törökök mindegyre növekvő hatalma ellen Bakács primás keresztes hadjáratot hirdetett, melynek eredményekép csakhamar roppant néptömeg sereglett egybe a székely származású Dózsa György vezérlete alatt. Csakhogy az egybegyült pórhad a török helyett a nemesek ellen fordult s romboló árként elözönlötte az Alföldet. Az 1514 évi pórlázadás hullámai Zemplénbe is átcsaptak. A lázadók, úgy látszik, Patakot is hatalmukba kerítették, mert innen bocsátottak ki fenyegető leveleket a tokaji várnagynak, a ki közülök néhányat elfogván, a várban elzáratott. (Szirmai i. m. 145. §.) Szapolyai János azonban a pórlázadást még ebben az évben elnyomván, az 1514. évi országgyűlés a pórokat örökös szolgaságra kárhoztatta. A pórlázadás leverése Szapolyai Jánost a helyzet urává tette, de ezzel ellenfelei féltékenységét még jobban magára vonta.
II. Lajos.
II. Ulászló halála után fia, II. Lajos került a magyar trónra, a ki 1516-ban Ráskai Balázst küldte Csehországba követségbe s ezzel ezt a családot is elhódította a nemzeti párttól. A főispáni méltóságot 1518-ban Pálóczi Antal nyerte el, a ki, mint az udvari párt híve, Báthory Andrással, Rozgonyi Istvánnal, Perényi Péterrel, Ráskai Balázs fiával, Gáspárral és Homonnai Drugeth Ferenczczel, 1522-ben valóságos szövetséget kötött, mely szerint nevezettek a király érdekében egymásnak kölcsönös barátságot fogadtak, (Szirmai i. m. 147. §.), utóbb a főispán Báthory István nádort is, a ki az 1519-ben elhúnyt Perényi Imre útóda lett, belevonta e szövetségbe. Ezalatt azonban a nemzeti párt sem maradt tétlen. A Szapolyai vezérlete alatt álló köznemesség az 1525 évi eredménytelen rákosi országgyűlés szétoszlása után Hatvanba hívta egybe a rendeket. Bár II. Lajos király Zemplén nemességének megtiltotta a hatvani országgyűlésen való megjelenést, de azért a tilalom ellenére sokan vettek abban részt Zemplénből is.
A főnemesség és köznemesség küzdelme még egyre tartott, a mikor 1526 nyarán az országban körülhordozták a véres kardot, mely a nemességet a török ellen fegyverbe szólította. A pártküzdelmekben megoszlott vármegyei nemesség csak immel-ámmal készült a hadba; de azért a vármegyei előkelő családok sarjait talán mind ott találjuk, Apostolok oszlásának napján (júl. 15) a Sárospatak melleti mezőn. A köznemesség csak gyéren érkezett, úgy hogy a hadba indult vitézek összes száma 353 volt. A sárospataki összejövetel alkalmával az egyes csapatok vezéreivé a következőket választották, a pánczélos lovasságnál: Ráskai György alispán; a lovas kopjásoknál: Nagymihályi István, Nagy-Tárkányi Albert és Rákóczi György; a huszároknál: Nátafalvi Bencze és Eszenyi Chapi Ferencz; a gyalogságnál: Deregnyei Mihály és Alaghi János; a gyalogos lándzsásoknál: Bocskai 380Ferencz, helyetteséül: Morvay György. A sereg tábori lelkészt is vitt magával, Mihály atya, sárospataki perjel, személyében. A vármegyében birtokos főurak közül Pálóczi Antal főispán, Drugeth Ferencz, Perényi Péter és Gábor, önálló lovascsapatok élén vonultak Tolna városa alá a királyi táborba.
Talán már előre sejtették a közelgő vészt, mert fennmaradt okleveleink szerint, már eleve gondoskodtak hozzátartozóikról. Szerdahelyi László, a ki már Nándorfehérvár védelmében (1521) is résztvett, most újólag szembe akart szállani a törökkel s ezért, hadbamenetele előtt, Kövesd várát 4000 forintért nejére iratta át. Pálóczi Antal főispán pedig ugyanez időtájt Sárospatakon a Szent János tiszteletére emelt templom kegyuraságát Ráskai Mihály nagyprépostnak engedte át.
Az augusztus 29-én vívott gyászos emlékű mohácsi ütközetben a zempléni urak közül főleg Perényi Péter koronaőrnek jutott előkelő szerep, a ki a jobb szárnyat vezényelte, míg Ráskai Gáspárt a királyi testőrséghez rendelték, Tomori azonban az utóbbit az ütközet megkezdése előtt Balibég megkerülő hadoszlopa ellen küldte a zászlóaljával. (Millenn. Tört. IV. 508.)
Pálóczi főispán, Ráskai volt alispán, a kit az egész vármegye meggyászolt, Drugeth Ferencz, Perényi Ferencz váradi püspök és Gábor, Csicseri Zsigmond, ott estek el a csatasíkon és kívülök megannyi névtelen hős, kiknek emlékét nem őrízte meg a kegyelet. Perényi Péter azonban, a kire az ellenkirályok korában nevezetes szerep várt, megmenekült az általános pusztulásból.
5. Művelődési viszonyok a középkorban.
Szőlőmívelés.
A rendelkezésünkre álló okleveles adatok szerint a vármegye lakosainak főfoglalkozása a földmívelés, szőlőmívelés, a Bodrogközben ezen kívül a halászat volt. A szőlőmívelés főleg a tatárjárás után nyert nagy lendületet.
IV. Béla király 1250 táján Olaszországból munkásokat hozatván, velük elsősorban a pataki és az olaszliszkai szőlőket újíttatta fel. 1252-ben midőn Olasziban és Patakon az olaszok határait kijelölték, már a szőlőmívesek meg voltak telepedve. Árpád-házi királyaink uralkodása alatt azonban még csak e két helyen találkozunk a szőlőmíveléssel, míg ellenben az Anjouk korában a szőlőmívelés már az egész Hegyalján el volt terjedve. (Akk. 1896. 124.) Olaszliszkán egy 1461 évi oklevél szerint a szepesi káptalanon kívül sok nemes embernek volt szőleje.
A középkorból fennmaradt okleveles adatok szerint, még a következő helyeken találunk szőlőket: Ladamócz hegyen (1516, Imreg és Szürnyeg tájékán), Olasziban (1332 és 1343, a Csicseriek birtokában), Lesznán (1436, a Nátafalusi Csontos és a Szeretvai családok birtokában.)
Erdőgazdaság.
A szőlőmívelés mellett a középkorban már rendkívül fejlett erdőgazdaság nyomaira akadunk. Nagy kiterjedésű erdők terültek itt el, melyekben Zemplén urai nemcsak a vadászatot űzték, de a melyeket okszerűen ki is használtak. Az erdőhatárok kijelölése tömérdek viszályra és perlekedésre adott okot; így az 1377 évi oklevélben Náta fiai és a tussai nemesek egyeznek ki bizonyos határügyekben. A leleszi konventnek is gyakran volt pere a szomszéd birtokosok ellen, az erdőkben okozott károk miatt, de viszont 1451-ben Ormós Péer és Csicseri Jób a leleszi konvent jobbágyai ellen emeltek panaszt erdőkárok miatt. Egy 1452-ben kelt oklevél szerint, Kis- és Nagykapos helységekben már erdőcsőszök voltak alkalmazva (Nagy Gyula oklgy.) Különösen érdekes az a per, mely a Deregnye és Szalók között elterülő Ragyapataka nevű erdő birtokáért Rákóczi László és Lázár között egyrészről, s Deregnyei Lénárt közt másrészről folyt, melyben 1511-ben a választott bírák akként döntöttek, hogy azt mindkét fél egyenlő mértékben használhassa.
Haltenyésztés. Vízszabályozás.
A haltenyésztés és a halászat igen fejlődött volt a középkorban. Számtalan okleveles adatunk van a halastavakról, vízfogókról és más haltenyésztési eszközökről. Így 1378-ban Lajos király meghagyta a leleszi konventnek, hogy vizsgálatot indítson Ibrányi Miklós ellen, a ki Kállai Domonkos János és Szaniszló panasza szerint Zoch-fehértew nevű halastavukat megtámadván, abból 1600 darab jó fajta halat (bonos pisces) elrabolt, de ezzel nem elégedvén meg, még utólag hetven darabot halászott ki. (Századok 3811871: 612. l. ) 1412-ben, Csebi Lőrincz szolgabíró jelentése szerint, Butkai János bevallotta, hogy Besenyő Demeter és Nagy Pál jobbágyaitól némely jóféle halat kapott.. (Századok 1873. 623.) Mátyás király 1472-ben Zétényi Makó Jakabnak Upori László ellen egy halastó miatt folytatott perében itélkezik. A földmíveléssel és a halászattal kapcsolatban a vízszabályozás, valamint a vármegye ellenőrzése alatt álló árvíz ellen való védekezés terén is elég fejlett viszonyokat tapasztalunk. 1410-ben a vármegye alispánja bizonyos vizgátakról tesz jelentést, melyeket a deregnyei nemesek az Ebesér nevű patakon csináltak. 1469-ben az alispán és bírótársai megengedik Csicseri Zsigmondnak, hogy a Laborcz vizét, mely Újőr nevű birtokán károkat okoz, régi medrébe terelhesse. 1467-ben Butkai János, László és István kiküldöttek jelentik a vármegyének, hogy Balázs leleszi prépost Csicseri Zsigmondnak a Latorcza vizén levő víztartóit elfoglalta. Csebi Miklós már hosszabb idő óta perlekedett Csebi Zsigmond ellen, a Laborcz folyónak régi medréből történt lecsapolása révén okozott károk miatt, mely ügyet 1464-ben a vármegye alispánja és bírótársai a királyi kuria itélete elé bocsátottak.
Állattenyésztés.
Az állattenyésztés terén főleg a juh- és sertéstenyésztésről emlékeznek meg az okleveleink. Egy 1468-ban kelt oklevél szerint, Nátafalusi Mihály fiainak Csudócz nevű birtokukról Szécsi Simon és Miklós nagyszámú sertést és juhot hajtottak el, melyeket Gálszécs városába tereltek. Az 1470-ben kelt panaszlevél szerint, a Csicseri Zsigmond tulajdonában levő kövér süldőket a leleszi konvent rendeletére a Csicseri erdőből elhajtották, mely ügyben Mátyás király vizsgálatot rendelt el. Ugyancsak 1481-ben Eszenyi Csapi János panaszt emel, hogy a mikor az ő jobbágyai a váradi vásárra igyekeztek, Losonczi László jobbágyai őket megtámadták és süldőiket elvették. (Nagy Gyula okl. más. gyűjt.)
Malomipar.
Az ipar terén a középkorban főleg a malomipar vett nagy lendületet. A vármegye földjét öntöző folyók szinte hemzsegtek a malmoktól, a melyek azután tömérdek viszálykodást, perlekedést idéztek elő s a hatalmaskodásoknak valóságos czélpontjai voltak. A deregnyei malmok szétrombolásáról egy 1410-ben és egy 1459-ben kelt oklevél emlékezik meg. Csebi Miklós 1447-ben tiltakozik Csicseri Zsigmond ellen bizonyos malom építése miatt. A Nátafalviaknak négy-kerekű malmuk volt a Laborcz folyón, melynek hetenként egy napi jövedelmét 1463-ban az ottani kápolnának ajánlották fel.
Vásárszabadalmak.
A forgalom és a kereskedelem főleg a vásárszabadalmak adományozása útján nyert lendületet. Az előző fejezetben már közöltük azokat a városi jellegű helységeket, melyeknek vásárjoguk volt. Az egyes vásárjog-tulajdonosok is igyekeztek a forgalmat kiváltságokkal előmozdítani; így a nagymihályi nemesek 1370-ben a csemernyei, nátafalvi és lesznai nemeseknek, valamint jobbágyaiknak elengedik a nagymihályi vásárvámot. Hunyady János kormányzó, 1448-ban, Nátafalvi Márk mesternek, Nátafalván hetivásár tartására ad engedélyt s ugyanez évben országos vásártartást is engedélyez. A kereskedelmet előmozdító tényezők mellett nem hiányoztak azok az akadályok sem, melyek az utasokat és kereskedőket a vármegyében tartott vásároktól elriasztották. A Perényiek, Mátyás király uralkodása alatt, a Sztropkótól le egész Terebesig elterülő útirányban valóságos rablóhadjáratot indítottak a kereskedők ellen, míg a király, egész tekintélyének latbavetésével meg nem fékezte őket.
Műemlékek a középkorból.
A középkori képzőművészetről, főleg az építészet terén, maradandó emlékeink vannak a vármegye területén. Első sorban a leleszi egyház köti le a figyelmünket, melynek tornyát Péter leleszi prépost, János budai mesterrel építtette, a ki e munkát 200 aranyért vállalta magára. Üvegablakait ugyancsak Péter prépost Miklós kassai festővel készíttette, mint ezt az 1365-ben kötött szerződésükből tudjuk. A leleszi templomnak 1367-ben orgonája is volt, melyet Renysper István 40 aranyért és egy lóért készített, de a prépost az árával adós maradt. Legrégibb keresztény építészeti emlékeink egyike a karcsai, jelenleg ev. ref. templom, mely az u. n. korai román stilben épült. A sátoraljaújhelyi templomot 1482-ben Pálóczi Imre építtette, a sárospataki templom pedig 1492. körül épült.
A terebesi egyház főleg a Perényi János 1458. évi és az 1519-ben elhalt Perényi Imre nádor síremléke révén érdemel említést, míg a Pálócziak (Antal és Mihály) síremléke a sárospataki vár kápolnájának szentélyében 382épített sírboltot fedi be. Mihály, a ki pohárnoki méltóságot viselt, 1514-ben halt el, míg Antal, a vármegye főispánja, Mohácsnál esett el; az ő holttestét valószínűleg haza hozták és a testvére mellé temették. (akk. 1896. 48. és 119.)
Fényűzés.
AXV. században uralkodó fényűzésről csak nagyon kevés adatunk van a vármegyét illetőleg. Egyes oklevelek említik a rendkivül nagy mennyiségű arany- és ezüstneműeket, melyek egyes főurak házában felhalmozódtak. Mikor a XV. század vége felé a Gálszécsi család kihalt, Ráskai Balázs tárnokmester örökölte az ingóságokat, a ki az öröklött arany- és ezüstneműeket szekereken vitette a ráskai várba. (Akk. 1895. 29.)
Művelődéstörténeti szempontból rendkívül érdekes Albert hatvani prépostnak 1458-ban kelt végrendelete, melyet a leleszi konvent levéltárában őriznek, s a melyben a Szent Antalról czímzett pesti templomnak egy szekeret és 16 forintot, Benedek szerzetesnek rókaprémes öltönyt és egy hordó bort, Imre rokonának rókabőrös öltönyt, egy könyvet, mely "Lieber de expositione Canonum" czímet viseli, valamint a Márton nevű gyöngyösi ötvösnél letett tíz frtot, István nevű szolgájának nyúlbőrös subát és egy forintot hagyományozott. Szintén érdekes adatokat tartalmaz egy 1454-ben kelt oklevél, mely Nátafalusi Csontos János lányának, Borbálának, a ki Wrany Miklós nevü lengyelhez ment nőül, a jegyajándékát tevő ezüstneműt sorolja fel.
Külföldi iskolázás.
Az Anjouk uralkodása alatt hamarosan terjedő szellemi műveltség hatása alatt a vármegyei ifjúság mindegyre gyakrabban kereste fel a külföldi főiskolákat. Nem csupán az előkelő családok sarjai, hanem a szegénysorsúak közül is számosan látogatták az olaszországi, a bécsi, a prágai és krakkói egyetemet. Végig lapozgatva Fraknói Vilmosnak a "Tanárok és tanulók a bécsi egyetemen" czímű művét (Értek. a tört. köréből III. X.), a következő zemplénvármegyeiket találjuk. Tanárok a bölcsészeti karon: 1430-31 Albertus de Vethes (Wetes), 1433 Petrus de Pálócz, 1450 Clemens de Isdencz 1451-52, Gregorius de Kusal. A magyar nemzet procuratorai: Thomas de Izdencz (1464), Stephanus Geztw de Heznye (1494). Vizsgázók: 1433 Petrus de Palócz 1439, Andreas de Lábatlan. Tanácsos a bölcsészeti karon: 1433 Petrus de Palócz. Tanulók: 1412 Valentinus de Isdencz, 1417 Gregorius de Nagmihál, 1423 Dominicus de Patak, 1427 Ladislaus de Nagmihál, 1428-31 Dominus Petrus de Pálócz magister, 1436 Dionisius de Patak, 1440 Andreas de Lábatlan magister, 1440 Petrus de Soós abbas, 1442 Johannes de Zeremlyen, 1447 Clemens de Izdencz, 1451 Thomas Jakczo de Patak, 1452 Philippus de Leles licentiatus, 1453 Marcus de Pattak, 1454 Johannes de Arad, 1454 Gregorius Bathonicz de Trwbin, 1454 Thomas de Izdench. 1455 Thomas Gaspar de Cherend, 1455 Mihael Jacobi de Debrethe, 1458 Petrus de Zeecz nobilis, 1461 Benedictus de Stara, 1472 Urbanus de Bodrock, 1475 Stephanus de Izdencz, 1478 Stephanus Péchy de Patak, 1479 Martinus de Sendmaria, 1481 Stephanus Gezew Hereznye, 1487-ben baccal, 1486 Franciscus de Azar, 1487 Martinus de Racha, 1488 Johannes de Racha, 1489 Ladislaus Oroz de Geztel (ascolares nobiles sorozatban), 1489 Nicolaus de Izdench, 1489 Martinus de Borsch, 1490 Stephanus de Heznye, 1497 Johannes custodis de Isep, 1498 Baccal, 1500 Petrus de Agard.
Végül közöljük a vármegyei fő- és alispánok névsorát a rendelkezésünkre álló legrégibb adatoktól egészen a mohácsi vészig bezárólag.
Főispánok.
Főispánok: Márton 1214. Gergely pataki comes 1219. Farkas pataki comes 1221. Rátót nembeli Roland, a későbbi nádor 1247. Jákó 1254. Péter fia Domonkos kir. főpohárnokmester 1261. Simon pataki comes 1262. Csák nembeli Péter fia Domonkos 1263. Veta fia Miklós fia Domonkos 1272. Tekes fia István beregi és pataki comes 1273. Kaplyon nembeli Jákó fia Jákó 1273-79. Mykch Simon 1280-83. Jákó 1291. András 1299. Domonkos 1309. Aba nembeli Pataki Sándor 1312. Petne fia Péter 1312-16. László 1316-17. Péter 1318-20. Debreczeni Dózsa 1321 és 1325. Ákos nembeli Mihály fia Mykch 1321-25. Drugeth János nádor, egyúttal ungi, somogyi, tolnai, bácsi és fehérvármegyei főispán 1327-33. Drugeth Vilmos 1334-42. Terebesi Laczk fiai Miklós és Pál 1347-49. Homonnai Drugeth Miklós 1350. Terebesi Laczk fiai Miklós és Pál 1350-69. Laczk fia Miklós 1367 és 1369. Czudar István 1371. Pál 1377. Perényi Miklós 1380. László opuliai 383(oppelai) herczeg 1382. Perényi Péter 1385-1414. Pálóczi Máté 1416-33. Kerla János 1438. Perényi János tárnokmester 1438-40. Pálóczi László országbíró 1447. Perényi János 1452. Rozgonyi Osvát felsőmagyarországi főkapitány 1452-55. Perényi István 1459 és 1461-63. Pálóczi Antal, egyúttal Ung vármegye főispánja 1460. Rozgonyi László 1464-65. Rozgonyi Rajnáld 1466-69. Szapolyai Imre 1469. Rozgonyi Rajnáld tárnokmester, másodszor 1470. Perényi István 1470-72. Rozgonyi László 1476-82. Lábatlani András 1483. Osztopáni Zöld János 1484. Upori László 1490. Tárczai és Tótselymesi Tárczai János 1490-1500. Pálóczi Antal 1502. Szapolyai János 1503-08. Ráskai Balázs 1509-17. Pálóczi Antal másodszor 1518, (elesett 1526-ban, Mohácsnál.)
Alispánok
Alispánok: Jákó 1299. László 1309. István 1314. László 1316. Miklós 1318. Náta fia Gergely fia Márk 1321. Gud 1334. Péter és Mersa 1339. Frank fiai Mihály és Jakab, Lőrincz fia Péter 1351. Tamás mester 1351. Tamás mester 1357-62. Mihály 1363. Mikutha fia Péter 1371. Somosi László terebesi várnagy 1380-82. Nagymihályi Ödönfi János 1406-20. Ruszkai Bertalan és Pazdicsi Mátyás 1420. Ruszkai Bertalan és Semsei István 1421. Chekei Péter fia János 1426. Alcsebi István fia László 1430. Cselei János 1436-37. Száncsi Miklós 1438-39. Kazmyri Masa Mihály és Kozmafalvai Gál 1445-46. Buthkai András 1447-48. Kozmafalvai Gál 1449. Kozmai Pál 1450-53. Azari János és Kozmafalvai Gál 1461-62. Eszenyi Chapi János 1462-64. Lasztóczi Simon 1465. Kázsméri Masa Mihály és Kozmafalvi Gál 1466-67. Azari János és Málczai Benedek 1468-69. Lasztóczi Simon és Kozmafalvi István 1469-70. Roskoványi Tamás 1469. Lasztóczi Simon 1470. Ráskai János és Hosszúmezei Benedek 1472-73. Ráskai János 1474. Dereski Péter és Nagymihályi György 1474. Kálnói Péter 1475. Hosszúmezei Benedek 1475. Lapispataki Miklós 1476-79 és 1483. Zerdahelyi Ferencz 1487. Bezzeghi Borsos Benedek 1489. Nagymihályi Bánfi Kelemen 1491. Roskoványi László 1494. Ráskai György 1502-07. Honghkai János 1514. Bolyi András 1520. Rákóczy György 1525-26.
(Források: Nagy Gyula oklevél másolatgyűjteménye. - Csánki Dezső i. m. - Nagy Gyula: a Sztáray csal. oklt. I-II. - Wertner Mór: Vármegyei tisztviselők az Árpádok korában, Tört. Tár. 1898 évf. - Pesty Frigyes: Zemplénmegye alisp. Századok 1874 évf. - Leleszi bizotts. jelentése Századok 1871. év. - Nagy Gyula: a Lónyay család levéltára, Századok 1873. - Wenzel: Árpádk. Új okmt. I-XII. Anjouk. okmt. I-VI.)
II. RÉSZ. A MOHÁCSI VÉSZTŐL A NEMZETI FELLENDÜLÉS KORSZAKÁIG. 1526-1815.
I. Fejezet. A vármegye története, az ország három részre szakadásának, a szabadság- és a vallásharczoknak korában. (1526-1711.)
Az ellenkirályok kora.
A mohácsi csatavesztés hírére Szapolyai aránylag kis számú seregével a Felső-Tisza vidékére húzódott, bevárandó a harczból megmenekülteket; ezek között az elsők egyike volt Perényi Péter, a ki hazatérve, Szapolyait a helyzetről értesítette s ettől kezdve párthíve is lett. Perényi Péter azonban, felhasználva az általános zűr-zavart, elfoglalta Patak várát, majd az újhelyi várat vette ostrom alá, melyet a mohácsi csatában elesett Pálóczi Antal özvegye, a hőslelkű Ráskay Magdolna, vitézül megvédett. Miután Perényi fondorlatai, melyekkel a várat csel és árulás révén akarta kézrekeríteni, a vár úrnőjéhez hű várbeliek magatartásán hajótörést szenvedtek, a hőslelkű asszony Perényi hadainak vezérét, Kun Gotthárdot, csúfosan megszalasztotta.
Míg az erdélyi vajda körűl csoportosuló nemesség Szapolyaiban látta a jövő királyát, addig Báthory nádor és Nádasdy Tamás mindent elkövetettek e terv meghiusítására. Báthory nádor, a ki az országgyűlést egybehívni vonakodott, ekkor már I. Ferdinánd jelöltségét támogatta, mire a Szapolyai-párt megtette a kezdeményező lépést és október 14-ére Tokajba hívta meg az ország rendeit, hogy a további teendőkre nézve végleg megállapodjék. A tokaji értekezlet rendkívül népes volt. Számos vármegye és város, valamint az erdélyi három nemzet is, képviseltette magát. Az értekezleten Váradai Pál egri 384püspök és Perényi Péter temesi főispán vitték a főszerepet és ők írták alá a nemzethez kibocsátott kiáltványt, mely a rendeket november 5-re Székesfehérvárra királyválasztó országgyűlésre hívja egybe. Kívülök még jelen voltak: Verbőczy István, Balassa Menyhért, Bocskay Lukács, Bodó Ferencz, a Szapolyai holtig hű embere, Czibak Imre váradi püspök, Gerendai János, Frangepán Ferencz, a később egri püspök, Homonnai Ferencz, a későbbi főispán, Petrovics Péter, Dóczi János és Gergely. Az értekezlet csakhamar szétoszolván, Szapolyai főtörekvése oda irányult, hogy a Ferdinánd-pártiak esetleges támadásai ellenében a királyválasztást biztosítsa. E végből az október 28-iki éjtszakát a szerencsi monostorban töltvén (Adalékok 1897. 1263), másnap Pest felé vette útját, a hova 31-én érkezett meg; Ráskay Gáspárt pedig, a ki szintén hozzá csatlakozott, Komárom és Gutta elfoglalására küldte.
A székesfehérvári országgyűlés Szapolyait választotta királylyá, a ki megkoronáztatása után bőkezű adományokkal igyekezett hívei számát szaporítani s a hozzácsatlakozókat megtartani. Még a székesfehérvári országgyűlés tartama alatt Perényi Péternek adományozta az erőszakkal elfoglalt pataki várat; Homonnai Drugeth Ferenczet pedig, a ki Szapolyai Jánosnak királylyá választását hírül vitte a lengyeleknek, zempléni főispánná nevezte ki. Szerdahelyi Lászlót, a ki a mohácsi csatába induló zempléni sereghez csatlakozott s onnan szerencsésen megmenekült, királyi udvarába fogadta. Lasztóczy Boldizsárnak, a tokaji vár kapitányának pedig Mihályi helységet adományozta.
Homonnai Drugeth István, mielőtt Lengyelországba ment, főispáni méltóságában bemutatkozott Zemplén rendeinek. A Terebesen tartott közgyűlésen a rendek Rákóczy Györgyöt választották meg alispánná.
Ekkor azonban megfordult a koczka. A nádor vezetése alatt álló párt, még ugyanezen évben, deczember 16-án, Ferdinándot választotta meg királylyá, a kit 1527-ben megkoronáztak. Ferdinánd vezérei a késedelmeskedő Szapolyait 1527 nyarán kiűzték Budáról, mire János király Bakics Pál, Bodó Ferencz, Kismarjay Lukács és Erdődy Simon püspök kíséretében Tokaj felé hátrált. Ferdinánd vezére, Salm Miklós, Sajóládnál utólérvén Szapolyai utócsapatát, azt szétverte, mire Tarczalig nyomult előre. Ott Kismarjay és Bodó szeptember 26-án megtámadták, de Kismarjay a csatában elesvén, János király hadai szétszórattak; nagyobb részök a Tiszába fúlt, maga János király is csak nagy bajjal menekülhetett Váradra, honnan Erdélybe vonúlt. Salm ezután elfoglalta Tokajt, majd Regéczet és Bodókő várát. Ezzel Zemplén teljesen a Ferdinánd hadainak birtokába került.
A hadiszerencse csakhamar mélyreható változást idézett elő Zemplén vármegyében is. Perényi Pétert, a koronaőrt, a kit Ferdinánd Patak várának birtokában megerősített, már ott találjuk e király 1527. évi koronázási ünnepségeinél. Homonnai Drugeth István főispán vezérlete alatt a koronázás alkalmával (november 3.) megjelentek, névszerint: Homonnai György, Gábor, Antal és Imre, Rákóczy György, Kázméry Gáspár, a kik Zemplén vármegye nevében letették a hűségesküt Ferdinánd királynak. Ráskai Gáspár, a ki előzőleg felajánlotta kardját Ferdinánd királynak, már Buda ostrománál is jelent volt. De Ferdinánd király is, felhasználva a győzelmét, bőkezűen osztogatta az adományleveleket. Hernádnémeti várost, mely azelőtt Szapolyaié volt, Thurzó Elek tárnokmesternek és testvérének, Györgynek, adományozta; a szerencsi apátság jövedelmét pedig 1532-ben Bebek Ferencznek engedte át. (Millenn. Tört. V. 52. Adalékok. 1897. 302. 336.)
Ferdinánd koronázása nem hozta meg a békét, sőt ettől kezdve Zemplén a hadműveleteknek valóságos országútja lőn. A mikor János király, Ferdinánd hadai elől hátrálva, útközben a sajóládi pálosokhoz szállt, az ottani főnökkel, György baráttal (családi nevén: Utjessenich) ismerkedett meg, mely ismeretség hazánk történetében szinte korszakalkotó fontosságúvá lőn. János király mindenkitől elhagyatva, György barátban találta meg azt a férfiút, a ki ügyét hathatósan előmozdíthatta. György barát lánglelkű buzgalma csakhamar tekintélyes sereget gyűjtött a király zászlai alá. Ezzel a sereggel 1528 februárjában megindította a támadást Ferdinánd hadai ellen s még február 19-ike előtt kézrekerítette Tokajt, Sárospatakot és Sátoraljaújhelyt; 385onnan Kassa felé, majd az áruló Perényi Péter megfenyítésére akart vonulni, de a szinnai vereség (márczius 8) után ismét Lengyelországba volt kénytelene visszavonulni.

Párics vár romjai.

A sárospataki várkert kétemeletes kaszamatái.

A zempléni földvár.

Leányvár.

Várjeszenő.
Zemplénben egyedül Homonnai Drugeth Ferencz maradt hű Szapolyaihoz; nemcsak nyughelyet adott Homonnán a Lengyelországba menekülő királynak, hanem a saját testvére, a Ferdinánd-párti Drugeth István főispán ellen támadt s a Ferdinánd-pártiakat egy kóbor vitézekből toborzott sereggel folytonosan háborgatta, Barkó és Csicsva várát bevette és felgyújtotta. Ekkor égtek ott porrá a vármegyének hivatalos iratai, pecsétes levelei és autographái, melyeket Drugeth főispán Csicsva várában helyezett biztosságba.
Ferdinánd nem tudta megnyerni a maga részére hazánk éjszakkeleti vármegyéit. Szapolyai értesülvén a Felvidék hangulatáról, 1528. derekán Athinay Simon vezérlete alatt a Lengyelországban toborzó seregét beküldte Zemplénbe és szeptember 25-én Sárospatak mellett a Serédy Gáspár vezérlete alatt álló Ferdinánd-párti sereget teljesen szétverte. Ezzel Zemplénben ismét a János király pártja kerekedett felül, a ki visszatérve Lengyelországból, török segélylyel Magyarország nagy részét hatalmába kerítette. (Adalékok: 1898. 13. Millenn. Tört. V. 72-79.)
A török támogatása következtében Szapolyai megmaradt ugyan Buda birtokában, de a pápa János király híveit egyházi átokkal sujtotta. Erre czéloz I. Ferdinánd királynak 1530 márczius 1-én Zemplén vármegyéhez intézett leirata, mely azonban egyelőre nem sokat lendített a Ferdinánd ügyén.
A harcz változó szerencsével tovább folyt. A szepesi német kapitányok 1530-ban elfoglalták Tokajt, de a halál iszonyú pusztítást vitt véghez seregükben, úgy hogy vissza kellett vonulniok. (Millenn. Tört. V. 82.) Perényi Pétert pedig, a ki az 1529. évi hadjárat alatt foglyul esett, 1531-ben ismét a János király pártján találjuk, a ki kanczellárrá nevezte ki. Perényi e második pártváltozása jelentékeny befolyással volt a zempléni reformált egyházak alakulására, melyek 1532-től kezdve egyik leghatalmasabb pártfogójukat nyerték benne.
Tokaj vára, 1535-ben a Ferdinánd-pártiak kezébe került; a vár parancsnoka Serédy Gáspár lett s ettől fogva a vár a Ferdinánd pártiak támadó pontja lett. 1536-ben Tállya várát azonban a Szapolyai-pártiak csellel ismét kézrekerítették és a vár parancsnokát, Boéri Nagy Lászlót, Regécz várába hurczolták. Serédy tokaji kapitány, a várból gyakori támadásokkal nyugtalanította Szapolyai híveit, minek megakadályozására ezek Tokaj átellenében, Rakamaznál, várat építettek, mely hosszú időn át nézett farkasszemet a Ferdinánd zsoldosaitól megszállott tokaji erőséggel. Ebben az évben Nagymihályi Eödönffy László, Horváth Ferencz és Kállay János, Szapolyai vezérei, Kassát is kézrekerítették; Serédy pedig Kassa elfoglalása után Lőcsére vonult vissza.
A hadműveletek alatt megindult béketárgyalások először fegyverszünetet eredményeztek, majd Ferdinánd megbizottja, Wese lundi érsek, 1537 végén Sárospatakra jött, a hol főleg Perényi Péter közvetítése mellett folytak a tanácskozások János királylyal, míg végre 1538 február 24-én megkötötték a váradi békét.
A váradi béke.
A békekötés értelmében Zemplén a János király birtokába jutott és így a vármegye főispánja is meghódolt Szapolyainak. A váradi béke, ha komolyan megtartják, az ország területi egységét teremtette volna meg, de erre egyik párton sem gondoltak, sőt csakhamar újra kezdődtek az ellenségeskedések.
Serédy a főhadiszállását Sárosba tette át, a Zemplénbe jövő kereskedőket keményen megsarczolta, míg a Szapolyai-pártiak a gálszécsi vásárról hazatérő bártfai kereskedők kifosztásával adták vissza a kölcsönt. (Adalékok 1898. 176.) Ferdinánd udvara mindegyre féltékenyebb szemmel nézte a János király nősülési törekvéseit, melyek 1539-ben sikerre is vezettek, a mennyiben követei Izabella lengyel királyleány kezét nyerték meg számára. Izabella fényes kísérettel, melyben a többi között Perényi Péter és Homonnai István főispán is részt vettek, Kassára érkezett, a hol leendő férjével találkozott; innen Székesfehérvárra, majd ismét Budára ment a királyi pár és ott megtörtént az egybekelés. De a koronázási és a lakodalmi ünnepségek után a Szapolyai-pártiak is aggodalommal néztek a jövőbe. Perényi 386Péter, kinek Ferdinánd a kanczellári méltóságot felajánlotta, még ebben az évben elhagyta a János király pártját, sőt a zempléni nemesek közül többeket különféle udvari állások ígéretével átcsábított Ferdinánd hűségére.
János király halála után (1540 július 22.) a helyzet lényegesen megváltozott. Perényi Péteren kívül, most már Ráskay István is Ferdinándhoz pártolt; mindketten azok közé tartoztak, a kik Ferdinándot Buda elfoglalására ösztönözték; de Ferdinánd vezérének, Roggendorfnak ez a kísérlete kudarczczal végződött s Buda törtök kézre került.
Buda eleste.
Buda elestével az ország három részre szakadt. Zemplén ismét visszakerült Ferdinánd uralma alá. Tokaj, Tállya és Regécz, e hajdani Szapolyai-várak, német őrséggel teltek meg. Buda eleste nagy rémületet okozott a hazában, főleg Zemplénben, mely Ferdinánd birtokainak végpontja volt s azon túl, a szultán rendeletéből, János Zsigmond uralma terjedt volna. A felvidéki urak jól tudták, hogy a törökök ellen nem tudja őket Ferdinánd megvédelmezni, ez okból, a közös védelem megbeszélése végett, még 1541 szeptember havában Tokajban értekezletre gyűltek egybe, majd Rákóczy György alispánt küldték a római német birodalom tanácsához követségbe, hogy a törökök ellen segítséget kérjen. Perényi Péter még tovább ment ennél. 1542 február 14-én Patakon Bebek Ferencz, Drágfy Gáspár, Gábor és Imre, Báthory András, Ráskay István, végül Drugeth Antal felvidéki birtokosokkal valóságos szövetséget kötött, a mit Bécsben félremagyaráztak és Perényi ellenesei, különösen Serédy Gáspár, azt a hírt költötték felőle, hogy a koronára vágyik. Perényi azonban ennek ellenére megjelent lovasvitézeivel a Buda felmentésére Esztergomban egybegyűlt seregben, de a Budánál szenvedett kudarcz után Ferdinánd október 10-én Esztergomban elfogatta őt. Perényi erélyesen tiltakozott a törökökkel való czimborálás vádja ellen, de a szabadságát ezzel nem nyerte vissza; Ferdinánd ugyan nem állította őt bíróság elé, mert hatalmától és vagyonától félt, hanem Németújhelyen fogva tartotta, a hol Perényi 1548-ban fejezte be életét. (Millenn. Tört. V. 237.)
Perényi elfogatása mély benyomást keltett Zemplénben. A vármegye nemessége, a mely amúgy sem bízott Ferdinándban, csak alkalomra várt, hogy János Zsigmondhoz csatlakozzék. Az 1543-45. évek eredménytelen háborúi is növelték az elkeseredést s így történt azután, hogy 1545 elején már György barát, János Zsigmond kincstárnoka, küldött a vármegyének hadba hívó levelet és a vármegye főispánja, Homonnai, e mozgalommal szemben teljesen tehetetlen lévén, Bécsbe költözött; helyette Kázméry Gáspár alispán kormányozta tovább a vármegyét. (Adalékok 1898. 239.)
Zemplén elszakadása azonban még nem volt teljes, mert az 1548: XIX. törvényczikk, mely az igazságszolgáltatást rendezi, Zemplént a Ferdinánd uralma alatt álló vármegyékhez sorolja, noha az ugyanezen évi LVIII. t.-cz. elismeri, hogy ez a vármegye részben a barát (t. i. Fráter György erdélyi kincstartó) kezén van; 1550-ben pedig nyiltan vallják a rendek, hogy Zemplén nagyobb része a barát kezén van.
János Zsigmond.
Midőn Izabella 1551-ben Ferdinánd javára trónjáról lemondott, az ifjú Perényi Gábor és Eödönffy László vezérlete alatt álló zempléni sereg is visszatért Erdélyből és Ferdinánd hadához csatlakozott. Az 1551-ben kötött szerződés értelmében Fráter Győrgy a szent koronát is átadta Ferdinándnak, melyet Castaldo János, Nádasdy Tamás, Báthory András és Serédy Gáspár kassai kapitány Tokajban vettek át és innen az 1552. év elején szállították Pozsonyba. Izabella lemondása azonban nem hozta meg a várva-várt békét. Erdélyben, Castaldo rémuralma alatt, csakhamar ellenpárt keletkezett, mely a törökök pártfogása révén Izabellát és fiát, János Zsigmondot, az országba visszahozta, mire a felsőmagyarországi urak, ú. m. Báthory György, Perényi Gábor és Ferencz, Zétényi Némethy Ferencz, szintén hozzájuk csatlakoztak.
Ferdinánd ugyan lemondott Erdélyről, de a felső tiszavidéki vármegyéket a maga számára igyekezett biztosítani. E végből 1557-ben Telekessy István küldte Zemplénbe, a ki előbb Zemplén várát, majd Sárospatakot kerítette kézre s utóbb Perényi Gábor hadait Drugeth Gábor özvegyének, Gyulaffy Eufrozinának segélyével, a ki gyors futárral értesítette a Lelesznél táborozó Telekessyt a Perényiek mozdulatairól, Varannónál meglepve, szétverte; 387magát Perényi Gábort is csak gyors lova mentette meg az elfogatástól. Leleszt azonban Perényi Gábor tartotta megszállva, a miről az 1557: XXI. t.-czikk is megemlékezik.
Homonnai Drugeth István halála után a főispáni székbe fia Miklós került, de ennek kiskorúsága alatt előbb rövid ideig Perényi Mihály (1556), majd 1558-ban Wiczmándy Mátyás helytartóként kormányozták a vármegyét. Wiczmándy azonban nem tudta a kedélyeket megnyerni, mert a deczember elején tartott közgyűlésen Pongrácz János a testvérei, Benedek és Mátyás nevében is tiltakozott a tisztújitás ellen s őt főispánnak elismerni vonakodott. (Adalékok 1898. 345.) Az ellenséges indulat oly arányokat öltött, hogy családja Eperjesre volt kénytelen menekülni. Zemplénben az erdélyiekhez szítók tábora jelentékenyen megfogyott, azóta, hogy 1558 nyarán a Perényiek - Bebek Ferencz és a Kendyek meggyilkoltatása miatt - elpártoltak Izabellától. Perényi Gábor még Barkóczy Lászlót és Báthory Andrást is felkérte közbenjáróul, hogy Ferdinándtól kegyelmet eszközöljenek a számára. Ferdinánd kész örömmel fogadta a visszatérőt, sőt, hogy hűségét biztosítsa, királyi tárnokmesterré nevezte ki, Wiczmándy Mátyás pedig ez év július 22-én rendkívül kegyes hangú levelet kapott Ferdinánd királytól. (Adalékok 1899. 12-13.)
A béke így lassanként helyre állott. Telekessy István az 1558. évben derekas munkát végzett. Visszaszerezte Leleszt, Sárospatakot, majd Tokajnál megverte Némethy Ferencz hadát és visszafoglalta Zétény várát. Ezenkívül Ferdinánd birtokába került Kövesd vára is, míg Barkó, a mely Drugeth-házasság révén Kendy Ferencz birtokában volt, leromboltatott. Zétényt Telekessy, míg Regéczet és a szintén lerombolt tállyai várat, mely azelőtt a Serédyek birtoka volt, 1560-ban Alaghi Bekény János és testvérei nyerték királyi adományul.
Telekessy immár arra törekedett, hogy Némethyt Tokajból kiostromolja; e végből előbb Szerencs elfoglalását tűzte ki czélul, mely vállalata azonban eredménytelenül végződött. Telekessy halála (1560) után hivatali utóda, Gersei Pethő János kassai kapitány, 1561-ben újból megkísérlé Szerencs elfoglalását, de ebben Némethy váratlan kitörése megakadályozta, ki az 1562. évben János Zsigmonddal kötött béke értelmében kegyelmet is nyert. Némethy elbizakodottsága ekkor többé már nem ismert határt, s habár 1562-ben Perényi Gábor megszalasztotta a seregét, minek következtében Némethy Szentjobb várába volt kénytelen menekülni, de azért 1564-ben már ismét adót vetett ki a vármegyére.
Balassa Menyhért a királyhoz pártolván, János Zsigmond 1564 őszén hatalmába kerítette Szatmárt; majd Szabolcs vármegyén átvonúlva, Tokajnál hídat veretett, hogy az ott tartózkodó Balassát elfogja; de az októberi esőzések és a vízáradás, másfelől pedig a tatár csapatok garázdálkodásai miatt is, csakhamar visszavonulni kényszerült.
Miksa király.
Ferdinánd utóda, Miksa, János Zsigmond ez utóbbi támadását hozván fel ürügyül, 1565. elején Schwendi Lázár kassai kapitányt Tokaj elfoglalására küldte, a ki Perényi Gábor, Báthory András, Balassa Menyhért és Alpári Simon segélyével hatalmába kerítette a várat, melynek védelmében Némethy is elesett. Tokaj eleste után Szerencs is kaput nyitott. Tokaj parancsnokává Ramminger Jakab neveztetett ki. (Millenn. Tört. V. 366. - Adalékok 1899. 5. füzet).
A drinápolyi szerződés (1568) békét hozott a magyar és a török uralkodók számára, de a béke, mely hivatalosan 1593-ig tartott, csak papiron maradt.
A török hódoltság.
Zemplén ugyan a király birtokába került, de azért a török hódoltság mindegyre nagyobb tért foglalt el a vármegye területén. A törökök terjeszkedése folytonos aggodalommal töltötte le a vármegye urait, a kik közül Bocskay György, Homonnai Drugeth Gáspár, Rákóczy György és Deregnyey Mihály, gyakran érintkezvén egymással, csakhamar felkeltették a hatóságok figyelmét. A gyanú főleg Dobó István, az egri hős, és Balassa János ellen irányult, a kiket, valami Kenderessy István nevű kalandor hamisított levelei alapján, az 1569. évi országgyűlésen perbe is fogtak. Bocskay György csak úgy kerülte ki a fogságot, hogy megidéztetése ellenére sem jelent meg az országgyűlésen; bodrogközi javait azonban elkobozták, s ezeket csak 3881571-ben bekövetkezett halála után nyerték vissza özvegye és gyermekei, Báthory István erdélyi fejedelem közbenjárására. (Károlyi Árpád czikke: Századok 1879 évf. - Szirmay i. m.)
Az 1569. évi országgyűlésen, a melyen a vármegyét Alpári Simon és Bacskay János képviselték, főleg az idegen várparancsnokok ellen szólalt fel a vármegye, azoknak elmozdítását és magyar várparancsnokok alkalmazását követelvén. Az országgyűlés feloszlása után a vármegyei közigazgatás terén jelentékeny változás állott be. 1570 január 2-án adta át Wiczmándy Mátyás főispáni helytartó a vármegye kormányát Drugeth Miklósnak, a kit a főispáni méltóságba Melegh Boldizsár csanádi püspök és leleszi prépost iktatott. A beiktató közgyűlésen Alpáry Simont választották meg alispánná. A közgyűlést követő lakomán a jelen voltak ezer frtot adtak össze hadiköltségekre, Krusich Istvánnak a török fogságból leendő kiszabadítására pedig ugyanakkor száz arany gyűlt egybe. Miksa király ezért viszonzásul Zemplén városának vásárszabadalmat adott.
Rudolf király.
Az 1572. évi országgyűlés alatt Miksa, legidősebb fiát, Rudolf főherczeget, királylyá koronáztatta. A szeptember 25-ére kitűzött koronázáson a vármegyét Wiczmándy Mátyás, Rákóczy Ferencz, Wékey János, Zabardni Horváth János, Melith István, Barkóczy László és Deregnyey Mihály képviselték. A vármegye főispánja ötven lovasból álló bandérium élén ment a pozsonyi koronázási ünnepségekre.
1574-ben Alpáry Simon lemondván az alispánságról, helyébe Rákóczy Ferencz választatott meg, kinek hatásköre jelentékenyen bővült, miután Drugeth Miklós főispánt az 1575. évi III. t.-cz. értelmében felállított eperjesi kerületi tábla bírájává választották meg.
János Zsigmond halálával (1571) az erdélyi fejedelemséget Báthory István nyerte el, de fejedelemsége első éveiben Békés Gáspárral kellett megküzdenie, a kit 1573 őszén kiűzött Erdélyből. A bécsi udvar támogatásával Békés, 1575. nyarán, tekintélyes sereget toborzott össze; Zemplénből Rákóczy Zsigmond és Deregnyey Pál nagyobb csapat élén csatlakoztak hozzája. A Kerellő-Szent-Pálnál vívott csata (1585 július 9-én) azonban eldöntötte Békés sorsát: hada szétveretett; a zempléni csapatból Rákóczy Zsigmond és Deregnyey Pál, kevesed magukkal, csak vitéz küzdelmek árán menekültek meg. (Szádeczky Lajos: Békés Gáspár.)
Török támadások.
A török támadások mindegyre gyakoribbakká váltak. 1573-ban Rákóczy Zsigmond szendrői kapitány ugyan rajta ütött a szikszói vásárról visszatérő török portyázókra és ezzel a török támadások egy időre meg is szűntek, de 1579-ben a szolnoki pasa a Köröm község környékén elterülő falvakat végi sarczolta. Drugeth Miklós főispán, értesülvén a törökök közeledtéről, négyszáz válogatott vitézzel úját állotta a martalóczoknak. De a támadás balul ütött ki. A nagyobb számú török had csakhamar túlszárnyalta a magyarokat; maga a főispán, továbbá Eödönffy Ferencz, Nátafalusy János és Olchváry György török fogságba jutottak. A vármegye közgyűlése a főispánért követelt váltságdíj fedezésére portánként száz denárt szavazott meg, de mialatt a váltságdíj begyűlt, az időközben Konstaninápolyba hurczolt Durgeth Miklós főispán, alig 33 éves korában, elhalálozott.
Utána Drugeth Istvánt nevezték ki főispánná (1580), a ki mellett először Serkei Lorántffy István foglalta el az alispáni széket. Lorántffy alispánságának emlékét főleg az elszaporodott rablók és útonállók, továbbá az istenkáromlók ellen alkotott szabályrendeletek és intézkedések teszik emlékezetessé. Útóda, Szalai Barkóczy Lászlót, a kit 1582-ben választottak alispánná, rendkívüli erélyessége tette nevezetessé. Nemcsak a hatalmas Drugeth Györgyöt idézte törvénybe Tussai János megöletése miatt, hanem még a saját főispánját is törvény elé állíttatta, mert Terebes várában Drugeth Györgyöt megtámadta, a kinek neje a rémülettől idő előtt szűlt. Drugeth György nem jelenvén meg bírái előtt, számkivetették és csak midőn kegyelemért folyamodott, engedték meg neki a visszatérést, vérdíj-fizetés kötelezettségével (Szirmay i. m.) Ily erélyes ember nem sokáig maradhatott meg az alispáni székben. Már 1583-ban Rákóczy Ferencz lett az alispán. Az ő alispánsága végszakában (1588) lépett életbe Zemplén vármegyében a Gergely-féle 389új naptár, a mi meglehetős nehézségekkel járt, miután attól a vármegye túnyomólag protestáns vallású lakossága fölötte idegenkedett.
1588-ban megújultak a török támadások, ez alkalommal azonban a magyaroknak kedvezett a szerencse. Rákóczy Zsigmond, az uj egri kapitány, értesülvén a török had közeledtéről, magához rendelte a kassai, füleki, disógyőri őrségeket, továbbá Széchy Tamást, Homonnai Drugeth Istvánt a zempléni hadakkal, mire Rissel tokaji kapitány, a ki előbb nem mert szembeszállani a törökkel, szintén küldött vasas németeket Rákóczyhoz. A török had, valószinűleg Szinán pasa vezérlete alatt, Szentpéternél átkelvén a Sajón, Abaújba tört és Szikszó vidékét dúlta; Rákóczy azonban október 8-án elszánt támadást intézett ellenök. Heves harcz után, mely alatt Drugeth Istvánt is elfogták, a magyarok fényes győzelmet arattak a törökök fölött, a zempléniek pedig kiszabadították Drugeth Istvánt a törökök kezéből. (Millenn. Tört. V. 444.) A vármegye közönség négy hordó bort, ötven frtot, huszonöt köböl buzát, harmincz köböl zabot és százötven tyúkot szavazott meg a vitéz egri kapitánynak, kinek érdemeit Abaúj vármegye közönsége is kellőleg méltatta. Rákóczy helyett, 1588-ban, Paczóth Ferencz lett az alispán, a kit 1589-ben Sztáray Mihály követett.
A szikszói győzelemtől egész 1593-ig a vármegye területe nem igen volt kitéve a török támadásoknak. Midőn azonban a szultán Perzsiával békét kötött, Konstantinápolyban harczias hangulat támadt Rudolf ellen. A háború még 1593 őszén kitört. Zemplén vármegye felkelt nemességét ott találjuk a Kishont vármegyei Szabadka ostrománál, a hol vezére, Homonnai Drugeth István, igen kitüntette magát. A zempléniek közül az őszi hadjárat folyamán már Rákóczy Zsigmond, a ki Füleket foglalta el, és Monaky János szereztek babérokat. A következő évben (1594) újból kitört a harcz. Ebben az évben Soós Albertet választották meg a vármegye alispánjává, a ki lelkesedéssel karolta fel a török elleni háború ügyét. A vármegye négyszáz lovast és kétszáz gyalogost állított ki a török ellen, mely felkelt sereg Horváth Miklós és Doroszlay György vezetése alatt, Hatvan alá vonult és Teuffenbach hadában részt vett az 1594. évi hadjáratban.
Az 1594. évi pozsonyi országgyűlésre Ráskay Mihályt és Butkay Lászlót választották követekül és ellátásukra száz forintot szavaztak meg. Miután a követek a vármegyének sok költségbe kerültek, az 1596. évi országgyűlésre egyedül Ráskay Mihályt küldték követségbe. Még az 1595. évi országgyűlés alatt, a Rudolf és Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem között létrejött egyezség következtében, Báthory lemondott Erdély fejedelemségéről s a következő évben személyesen vezette az erdélyi hadat Miksa főherczeg következő évben személyesen vezette az erdélyi hadat Miksa főherczeg táborába. Zemplén, Soós Albert vezérlete alatt, négyszáz kopjás lovast és Butkay László alatt kétszáz gyalogost küldött. A szerencsétlen kimenetelű mezőkeresztesi csata (1596 október 26-án) azonban az új szövetségbe vetett reményeket meghiusította. Az általános fejetlenség közepett egyedül a zempléniek őrizték meg fegyelmezettségüket, és noha a lovasság vezére, Soós alispán is halálosan megsebesült, teljes rendben Kassáig vonultak vissza, honnan a hozzájuk csatlakozó Báthory Zsigmondot Tokajon át Szatmárig kísérték. Visszavonulási útjokban Butkay Lászlót választották meg alispánná, a kit 1597-ben Körtvélyessy Zsigmond követett. A mezőkeresztesi csatavesztést a következő, 1597. évben Győr visszavívása némileg kárpótolta, a hol a vármegyei felkelt nemesség is részt vett.
Az 1593-1599. évi hadjáratok folyamán mindegyre gyakoribbá vált török becsapásokat rendkívül megsinylette a vármegye. 1598-1604 között az adózó házak száma 10.293-ról 3019-re hanyatlott. E válságos időkben halt meg a vármegye főispánja, Homonnai Drugeth István, a kit fia László követett volna, de miután ő még a beiktatást megelőzőleg meghalt, helyette Homonnai Drugeth Bálint lett zempléni főispán, a ki 1600 május 3-án tette le az esküt a vármegye közönsége előtt. A közgyűlés ez alkalommal Barkóczy Lászlót választotta alispánná, Szent-Ivány Zsigmondot és Vásárhelyi Tamást pedig országgyűlési követekké.
A hosszantartó háborús világ közepett csakhamar feléledt az ököljog is a vármegyében; már-már oly állapotok kezdenek mutatkozni, a minőket 390közvetlenül a mohácsi vészt követő években tapasztalunk. Telekessy Mihály, Zétény várának ura, 1600-ban megtámadta az Erdélyből jövő királyi kocsikat, a melyek, a Báthoryak kincseivel megrakodva, Bécsbe igyekeztek, és azokból Báthory bibornok óráját és több más drágaságot elrabolt. (Adalékok 1900. 76.) Homonnai Drugeth György özvegye, Dóczy Fruzsina, férje halála (1584) után évtizedeken át, valóságos harczban állott a szomszédaival, a kiknek kapzsisága ellenében férfias erélylyel védte az árvák örökségét. A folytonos zaklatást megúnva, hajdúival és csatlósaival rátámadt Bánóczy Simon és Szokolay Péter házinépére, mire ezek az 1600. évi országgyűléshez fordultak panaszukkal. De az országgyűlés kegyelmet adott az özvegynek, oly feltétel alatt, ha Terebes várát átadja a királyi kincstárnak.
Bocskay felkelése.
A szegény népet zaklató, szerteszét kóborolt szabad hajdúk ügye az 1602. évi országgyűlésen került szóba, melyen a vármegyét Nagymihályi Bánffy Gotthárd és Szalai Barkóczy László képviselték. Az ez évi XIX. törvényczikk értelmében azután a vármegye a letelepítésük iránt intézkedett. Az országgyűlés berekesztése után Bánffy Gotthárdot választották alispánná, a ki 1603-ban a régi, eddig használatban levő pecsétnyomó helyett, aranyból újat készíttetett. Az 1604. évi országgyűlésre Szent-Ivány Zsigmond és Vinnai Eödönffy Kristóf küldettek követekül. Ennek az országgyűlésnek a feloszlása után, midőn a törvények kihirdetés végett beérkeztek, meglepetéssel tapasztalta a vármegye, hogy a Rudolf király által betoldott záradékkal a vallásszabadság van első sorban fenyegetve. A vármegye nem is hagyta annyiban a dolgot. Drugeth Bálint főispán Gálszécsre közgyűlést hívott egybe, hol a vármegye nemességén kívül a Felvidékről is sokan jelentek meg. A közgyűlés Bánffy Gotthárdot és Szemere Albertet küldte Kassára, gróf Belgiojoso János Jakab tábornokhoz, a becsempészett szakasz kihagyása érdekében, a ki azonban a követséget durva fenyegetésekkel fogadta. Alig távozott a követség Kassáról, már megérkezett Bocskay felkelésének híre, mire Belgiojoso a hadával Rakamazra vonult. A Bocskay-felkelés csakhamar diadalmasan terjedt a Felső-Tisza vidékén. A Bocskayhoz csatlakozó szabad hajdúk hátrálásra késztették a Váradig előnyomuló Belgiojoso hadát, a ki október 20-án rohamléptekben menekült Tokaj felé; de itt sem érezvén magát biztonságban, Kassa felé vonult. Tokajt Ruber Györgyre bízta, a ki a várat csak úgy tudta megmenteni, hogy elszakította a tiszai hidakat. A felkelés ezzel átcsapott Zemplénbe is, melynek nemessége, a főispánnal az élén, lelkesedéssel csatlakozott Bocskay zászlaihoz. A felkelés sikereinek hatása alatt Bocskay Istvánt az erdélyi rendek fejedelemmé választották és miután a felsőmagyarországi vármegyék is nyíltan hozzá csatlakoztak, 1605 április 15-én Szerencsre országgyűlést hirdetett.
A szerencsi országgyűlés.
Miután Tokaj még német kézben volt, háromszáz lovas és négyszáz gyalog rendeltetett Torday György, Misley András és Horváth Boldizsár parancsnoksága alatt, az országgyűlésnek esetleges támadások ellen leendő megvédésére. A református templomba egybegyűlt rendek április 20-án nagy lelkesedéssel Bocskayt kiáltották ki fejedelemmé, a hadsereg főkapitányságát pedig gróf Homonnai Drugeth Bálintra ruházták. (Millenn. Tört. V. 606.) A szerencsi országgyűlés volt a felkelés diadalának záróköve. Bocskay jól érezte a pillanat fontosságát, a mit igazol az a körülmény is, hogy sikereinek szinhelyét 1606-ban a szabad városok jellegével és kiváltságaival ruházták fel. Még a szerencsi országgyűlés határozta el Tokaj körülzárolását, melynek költségeire adót szavazott meg. A várkapitány szivós kitartása következtében azonban az ostrom fölötte sokáig huzódott. Mikor már a katonák holttesteken rágódtak s az éhség az őrséget mindenféle kicsapongásokra ragadta, csak akkor határozta el magát Ruber György a vár feladására. Ruber márczius 17-én fogadta a fejedelem követeit, Czobor Mihályt és Simon Györgyöt, a kik a vár átadása érdekében küldettek hozzá, mire az elcsigázott őrséggel márczius 22-én elhagyta a várat.
De a siker Bocskayt nem tette elbizakodottá. Alig rendezte az ügyeket a törökkel, november 14-én a Korponán egybegyűlt rendekhez igyekezett, hová Zemplén vármegye Bánffy Gotthárd alispánt, Szemere Albertet, Nagytárkányi Ferenczet és Szent-Ivány Zsigmondot küldte követekül. A korponai országgyűlésen Bocskay betetőzte nagy művét, a korona és a nemzet kibékítését 391készítette elő, mely hosszas alkudozások után az 1606 június 23-án kötött bécsi békére vezetett. A bécsi békekötés körül 'Sennyey Pongrácznak vannak elévülhetetlen érdemei; ezek elismeréseül Rudolf király a család tagjainak a piros pecsét használatát engedte meg; a család tagjai ettől kezdve a bárók sorában foglalnak helyet. (Adalékok 1900. 301.) A békekötés értelmében Zemplén vármegye Tokaj várával Bocskay birtokába került, csupán a vármegyének Szerencstől és Tokajtól délnyugatnak eső része maradt továbbra is török hódoltság.
Rákóczy Zsigmond.
Sajnos, Bocskay nem sokáig élvezte a békekötés áldásait, mert deczember 29-én, Kassán, mérgezés következtében, elhalálozott. Halálának hírére 1607 elején Zemplén vármegye Mátyás főherczegtől felhívást nyert, hogy, miután Bocskay örökösök nélkül halt el, térjen vissza a király iránti hűségébe. Bocskay a végrendeletében Homonnai Drugeth Bálintot ajánlá utódául, kinek azonban csakhamar versenytársa támadt Rákóczy Zsigmond személyében; de megmozdult a hajduság is, a mely Bocskay hadával üldözéseknek volt kitéve. Maga Mátyás főherczeg óva intette Zemplént, hogy az erdélyi fejedelemségért folytatott küzdelembe ne avatkozzék; Homonnait különben is gyanus szemmel nézték, mert az elégedetlen hajdúság királylyá kiáltotta ki. Az erdélyi fejedelmséget azonban Rákóczy nyerte el. Homonnai pedig csakhamar megnyugtatta az udvart s a Rudolf és Mátyás között támadt testvérharczban az utóbbihoz pártolt, aki 18.000 főnyi had élére állította, majd országbíróvá nevezte ki őt.
Tokajt 70.000 darab császári aranyon Thurzó György szerezte meg.
Homonnai Drugeth Bálint halálával, Sárospatakon megtalálták azt a koronát, melyet a török szultán adott Bocskaynak. A kiskorú árvák gondnokai 1610 június 30-án átadták a koronát Thurzó György nádornak, a ki azt Bécsbe vitte és ott őrzik jelenleg is.
II. Mátyás.
Homonnai halálával mélyreható változás állott be a vármegyében is. Először a hajdúság lázadt fel; és alig csendesítették le ezt, máris újabb felekezeti surlódások támadtak. II. Mátyás 1610-ben Homonnai Drugeth Györgyöt nevezte ki főispánná, a ki, miután Pázmány Péter a kath. hitre térítette, ennek egyik legbuzgóbb védője lett. (Adalékok 1901. 41.) Zemplén vármegye azonban éppen ezért nem akarta Drugeth György kinevezését tudomásul venni, hanem a főispáni méltóságra, a szintén protestáns vallású Drugeth Istvánt, Bálint fiát, óhajtotta. II. Mátyás pedig csakis azért nevezte ki Drugeth Györgyöt, hogy benne a katholikusok nagyobb támaszt nyerjenek. Hasztalan intézett Thurzó nádor a vármegyéhez leiratot, a vármegye hajthatatlan maradt. Drugeth István azonban méregtől (Doby Antal szerint 1612 márczius 16-án) meghalt és így György versenytárs nélkül maradt. Drugeth György meg is felelt a katholikusok részéről beléje helyezett reményeknek. 1612-ben a jezsuiták letelepítése iránt bocsátkozott tárgyalásokba, 1613-ban le is telepítette őket Homonnára, de ez olyan visszatetszést keltett a vármegyében, hogy 1615-ben a jezsuitákat Ungvárra költöztette. Helyükbe azután minoriták jöttek Homonnára. De Drugeth György a pálosokról sem feledkezett meg s az újhelyi régi monostorukhoz tartozó javakat (Újhely, Olaszi, Zsadány és Sára) visszaszerezte, a mit az 1613. II. törvényczikk is jóváhagyott. Ezen az országgyűlésen, melyen Tárkányi Ferencz alispán és Vehéczi Báncsy János képviselték Zemplént, Terebes vára Drugeth Györgynek visszaadatni rendeltetett (Szirmay i. m.). Még az országgyűlés folyamán a török betört Zemplénbe, és a Hegyalját pusztította. A további török beütések megakadályozására a vármegye közönsége, az 1614. évi márczius 5-én Zemplénben tartott közgyűléséből, nemesi felkelést rendelt, azonkívül portánként egy-egy fegyveres gyalog kiállítását határozta el. A lovasság vezére Tárkányi Ferencz, míg a gyalogság parancsnoka Thorday György lett.
Bethlen Gábor.
1613-ban Bethlen Gábor választatván meg erdélyi fejedelemmé, a bécsi udvar csak abban az esetben volt hajlandó őt elismerni, ha legalább titokban leteszi a hűségesküt. A mikor Bethlen ezt nem akarta teljesíteni, II. Mátyás Homonnai Drugeth Györgyöt igyekezett ellene kijátszani, a kit azonban, miután fellovalta, cserben is hagyott. Kendi István 1615 elején csakugyan katonákat kezdett toborozni Zemplénben is Homonnai számára, 392de márczius havában az egész terv dugába dőlt, sőt Homonnait Prágába idézték. De Homonnai, a ki most már az erdélyi fejedelemséget nem akarta kiszalasztani a kezei közül, nem nyugodott és 1616 tavaszán Serbán Radul vajdát nyerte meg a terveinek, a ki a dunamelléki hajdúk és ráczok kíséretében Oláhországba igyekezett. Homonnai, mint a vármegye főispánja, Radul vajdával együtt jelent meg a május 24-én tartott közgyűlésen és azt kívánta, hogy kísérjék el Radult Magyarország határáig. A főispán felhívása nagy megütközést keltett a vármegye közgyűlésén; nem is igen sejtették, mi lehet Homonnai tulajdonképeni czélja, tehát kereken megtagadták a kívánságát; a főispán alig tudván a rendeket lecsillapítani, csakhamar elhagyta a közgyűlést. (Millenn. Tört. VI. 155.) Homonnai azonban folyton hadat gyűjtött és noha a hajdúkat, a kiket Fekete Péter toborzott a számára, Biharban szétverték, katonái keresztülkasul járták a Felvidéket, míg végre a felvidéki rendek, Kassán összegyűlve, körleveleket intéztek Homonnai ellen, sőt a lengyelektől is kieszközölték, hogy Homonnai számára nem engedjenek katonákat toborozni.
II. Ferdinánd.
II. Mátyás 1619-ben bekövetkezett halálával, az országgyűlés, melyen Szalai Barkóczy László alispán képviselte a vármegyét, II. Ferdinándot választotta királylyá, a ki csakhamar szemben találta magát Bethlen Gáborral. A cseh háború hírére, Bethlen Gábor felismervén a pillanat fontosságát, a fenyegetett vallásszabadság védelmére kardot rántott. Fölkelésének hírére, az ifjú Rákóczy György szavaira hallgató vármegyei nemesség csakhamar hozzá csatlakozott. Rákóczy, a ki Bethlen készülődéseiről már eleve értesült, titokban toborzott hadával Patakról megindulván, 1619 szeptember 3-án Kassa előtt termett, ott Dóczy András főkapitány elfogatta és Patakra küldötte őrizetbe. (Mill. Tört. VI. 232.) Bethlen Debreczenből vonúlt Kassára és útközben hatalmába kerítette Tokaj várát is. Bethlen közeledtének hírére Homonnai Drugeth György egész családjával Lengyelországba menekült, birtokait azonban lefoglalták és nagy mennyiségű családi kincsét elprédálták. Homonnai azonban nem csüggedt; Lengyelországban hadat toborzott és azzal november 21-én betört Zemplénbe. Rákóczy György, a kassai gyűlésen választott felsőmagyarországi kapitány, mintegy három ezer emberrel Homonnán állapodott meg és itt várta be Homonnait, a ki 8000 főnyi hadával november 23-án, heves küzdelem után, szétszórta Rákóczy hadát. Rákóczyt csak a futás mentette meg az elfogatástól. A győzelem után Homonnai a hadával Sátoraljaújhelyig hatolt, de egyes portyázó csapatai Szerencsig pusztítottak, sőt a kozákok Abaújba is betörtek. (Akk. 1901. 135. Millenn. Tört. 242.) Homonnai győzelme mellett sem tudott túlsúlyra vergődni, mert senki sem csatlakozott hozzá; de másfelől Homonnai, zsoldos hadát nem sokáig tudván fizetni, az csakhamar elszéledt. A mikor azután Bethlen Széchy Györgyöt Kassára küldte, már nem volt ellenség Zemplénben, mert Abaffy tokaji kapitány Homonnait maradék hadával kiűzte Lengyelországba.
A beszterczebányai országgyűlés, melyen a vármegyét Butkay István alispán és Tárkányi István képviselték, Bethlent királynak kiáltotta ki. Ez országgyűlés végzései közül különösen kettő érdekli a vármegye történetét; az egyik a leleszi konvent továbbra leendő fenntartásáról intézkedik és e czélból négy rendtag eltartására évenként 200-200 frt folyósítását rendelte el; a másik a Tisza és Bodrog szabályozásáról és az árvédelmi munkálatokról intézkedik. Homonnai Drugeth György főispán 1620 július 11-én halt el lengyelországi várában, melyet közvetlenül a felkelés előtt per útján szerzett. (Millen. Tört. VI. 240.) Halálának híre már a beszterczebányai országgyűlésen elterjedt, de a vármegyében már előzőleg is halottnak tekintették s az 1620. évi tisztújító közgyűlést is az ő kijelölési jogának figyelembe vétele nélkül tartották meg. Pozsonyban a királyi korona is Bethlen kezébe került, a ki azonban nem tette azt a fejére, hanem Tokajba vitette, a hol bizonyos ideig őrizték. 1621-ben azonban a helyzet megváltozott; számos, hűségében ingadozó főúr odahagyta Bethlen táborát, sőt Bethlen hívei is áhitozták a békét. Az eperjesi országgyűlés (június 1.), melyen a vármegyét Butkay István alispán és Földessy János jegyző képviselték, kiinduló pontja lett az alkudozásoknak, a melyek az 1622. év első napján megkötött nikolsburgi békére vezetek. A békekötés értelmében Zemplén 393Bethlen birtokában maradt, továbbá Ferdinánd megengedte, hogy Bethlen Tokajt és Tarczalt jelenlegi birtokosaitól megválthassa. A nikolsburgi békekötés után Bethlen márczius 20-án Kassán átadta a szent koronát Ferdinánd biztosainak és Zemplénen át hazautazott. A mikor Tokajba érkezett, a vármegye részéről Telekessy István leleszi prépost, Butkay István alispán, Tárkányi István és Budaházy Farkas fogadták, innen Tarczalra mentek, hol fényes vendégség volt, mely alkalommal Móricz Ambrót és Zombori Hasznos Péter deákot Bethlen nemességre emelte. (Szirmay i. m.)

Homonnai János.
Az orsz. képtárból.

Csicsvár régi képe.
Az országos képtárból.

Tokaj ostroma 1565-ben.
Az orsz. képtárból.

Tokaj vára 1668-ban.
(Az eredeti rézmetszet Tokaj város tulajdona.)

A sztropkói vár maradványa.

Csicsva-vára, a tavarnai ut felől.
A Homonnai Drugeth György halálával megüresedett főispáni székbe 1622. évben Alaghy Menyhért, a későbbi országbíró ült. Beiktatását ez évi szeptember 1-én tartották meg Zemplén mezővárosában, rendkívül fényes ünnepségek közepett. Miként Szirmay művében olvassuk, az ünnepen jelen volt Thurzó Szaniszló a nejével, Rákóczy György borsodi főispán a nejével: Lorántffy Zsuzsánnával, továbbá Széchy György, a magyar gyalogság kapitánya, Melith György, Pethő István, Bocskay Miklós, a nejeikkel, Forgács Zsigmond özvegye, 'Sennyey Sándor, Pethő Ferencz jászai és Telekessy István leleszi prépostok, Alvinczy Péter, a Bethlen udvari papja, Butkay István alispán és a szomszéd vármegyék nemessége is szép számmal jelent meg.
Bethlen, nem bízván Ferdinánd ígéreteiben, 1623-ban újból felkelt és a vármegyét felkelő sereg kiállítására kötelezte. A vármegye kénytelen-kelletlen engedelmeskedett s a felkelő sereg vezérévé Wiczmándy Bálintot választotta meg. Miután azonban Bethlen külföldről segélyt nem remélhetett, 1624-ben megújította a nikolsburgi békét. Ettől kezdve a vármegyében már a bomlás jelei mutatkoznak Bethlen hívei között. Az újonnan választott alispán, Pongrácz Zsigmond, már Thurzó Szaniszló nádorral lépett érintkezésbe; de 1625-ben még jelentősebb fordulat állott be, mely kihatással volt a pártviszonyokra is. Terebes várát ugyanis, a mely Széchy György őrizetére volt bízva, Bethlen a tartozékaival együtt lefoglalta; miután azonban Széchy Györgyöt meggyilkolták, az 1625. évi 44. t.-cz. a várnak gróf Homonnai Drugeth János részére leendő átadását rendelte el, mely intézkedése révén Ferdinánd legodaadóbb hívei, a Homonnaiak, ismét gyökeret vertek a vármegyében.
Bethlen, első nejének halála után, 1626. évi márczius 2-án Kassán, Brandenburgi Katalin herczegnőt vette nőül, mely ünnepségre Zemplént is meghívta. A vármegye nászajándékul 216 magyar forintot, a lakodalmi vendégségre pedig 400 tyukot, 200 ludat, 100 itcze vajat, 25 itcze mézet, 500 tojást, 300 köböl zabot, 100 szekér szénát és 24 hordó bort ajánlott fel. A lakodalmi ünnepségeken Tárkányi István és Barkóczy László képviselték a vármegyét, ezenfelül egy nyolczvan tagból álló banderiumot szerveztek az érkező fejedelemasszony üdvözlésére, a ki Rákóczy György kíséretében jött Kassára. (Szirmay i. m. Millenn. Tört. VI. 383.)
1626 szeptember havában Bethlen Gábor újból fegyvert fogott, ezúttal azonban nagyobb eredmény nélkül, miért is Esterházy nádor tanácsára megújította a nikolsburgi békét. A pozsonyi békekötés után Bethlen és Ferdinánd biztosai 1627 május 19-én Tokajban pótszerződést kötöttek, mely a fejedelem jogairól, a béke végrehajtásáról intézkedik. (Erdélyi Országgyűlési Emlékek VIII. 418). Rövid időre rá, június 24-én, az egybegyűlt rendek az alispáni tisztségben megerősítette Pongrácz Simon elnöklete alatt közgyűlést tartottak, a melyen letették a hűségesküt s Monoky Miklóst küldték a hódoló felirattal Bécsbe. A következő évben (1628) Barkóczy Lászlót választották alispánná, kinek alispánsága alatt a leleszi prépostság omladozó épületeit helyreállították.
I. Rákóczy György.
Alig húnyta le Bethlen Gábor a szemeit (1629 november 15-én), Alaghy Menyhért főispán futárt küldött Bécsbe Ferdinándhoz, a honnan csakhamar, deczember elsején, megérkezett részére a felhatalmazás a felvidéki vármegyék visszavételére. Zemplén már eleve letevén a hűségesküt, az átvétel semmi nehézséggel sem járt, csupán a tokaji őrség tanúsított némi ellenállást. Bethlen Gábor halála után az erdélyi rendek, özvegyét: Brandenburgi Katalint ültették a fejedelmi székbe; minthogy azonban ő Csáky István befolyása révén a katholikus hitre tért át, a rendek letették és helyébe Rákóczy Györgyöt választották meg fejedelemmé. Csáky István ezzel elesett az erdélyi fejedelemségtől és ettől kezdve izzó gyűlöletet táplált a Rákóczy család iránt.
394Csáky, a kit Brandenburgi Katalin, tokaji uradalmának gondviselőjévé nevezett ki, az ungvári jezsuiták részére Tokaj határában úrnője és kedvese nevében adományokat osztogatott, melyeket Ferdinánd 1639-ben megerősitett.
Pórlázadás.
Bethlen halála után a hajdúk lázongása ürügyül szolgált az erdélyiek részéről újabb támadásra, mire Bornemisza János kassai alkapitány a Tiszához sietett, hogy az erdélyieket megfenyítse, de gróf Bethlen István és Zólyomi Dávid udvari kapitány Tokajnál megverték a seregét. A rakamazi kudarcz után (1631 márczius 15.) Esterházy is lemondott arról, hogy Rákóczyt az erdélyi fejedelemségtől elüsse; alkudozásokba bocsátkozott tehát vele, melyek Kassán április 4-én eredményre is vezettek, főleg miután Rákóczy biztosította a nádort, hogy Felsőmagyarországra számot nem tart. Alig csillapodott le a harczi zaj, a pórok lázadtak fel és vezérük, valami Császár Péter nevű ember, a ki Erdélyben is megfordult, Zemplén vármegyében felkelésre ingerelte a sanyargatott jobbágyokat, a kikhez nemesek is csatlakoztak. A pórhad leverésére a vármegye négyszáz lovast és kétszáz gyalogost bocsátott a nádor rendelkezésére, Butkay István az újonnan választott alispán vezérlete alatt; ezenkívül Eödönffy Ferencz és Drugeth János saját költségükön állítottak hadat a pórok ellen. A pórhadat csakhamar leverték és Császár Pétert Kassán kivégezték. Az 1632. év elején azután helyreállt a nyugalom, miután a felkelők részére a kegyelem biztosíttatott.
Alaghy Menyhért főispán még 1631-ben elhalálozván, Homonnai Drugeth János lett az új főispán, a kit Esterházy nádor iktatott be a hivatalába Zemplén városában. Alig néhány évi béke után, 1634-ben, ismét török betörések fenyegették a vármegyét, de a szendrei kapitány értesítésére Zemplén gyorsan felkelő sereget állított ki, mely Szerencs környékén állott őrt és ezzel a török betörés meghiusult.
Az 1634. évi országgyűlésen, melyen a vármegyét Tárkányi István alispán és Kácsándy Mihály képviselték, a zempléni hajdúhelységek ügye is szóba került. E helységek lakói (Hernádnémeti, Hídvég, Gesztely, Megyaszó, Bekecs és Monok) hajdúszabadalmakat kezdtek bitorolni; az országgyűlés határozata értelmében azonban ismét a vármegye hatósága alá rendelték és adófizetésre kötelezték őket. (Adalékok 1902. 10.) A községek az országgyűlés határozatáról értesülvén, a vármegye fenhatósága alól szabadulandók, inkább meghódoltak a töröknek. 1635-ben az egri törökök meg is jelentek a Sajó vidékén s nemcsak e hat községet foglalták el, hanem ezekre támaszkodva, 1637-ben Szerencs környékét elhamvasztották. A vármegye ugyan vissza akarta adni a kölcsönt, de a nádor azt tanácsolta, hogy a fegyveres megtorlás helyett tegyen a portán panaszt.
Ferdinánd 1637-ben elhalálozván, az 1637-38. évi országgyűlésre Butkay István, az újonnan megválasztott alispán, és Kácsándy Mihály küldettek követekül; míg az alispán az országgyűlésen volt elfoglalva, helyetteséül Barkóczy Ferenczet választották meg. Az országgyűlésen főleg a protestánsok vallási sérelmei kerültek szóba, majd a Lengyelország felőli határ megállapítását rendelték el; Érsekújvár helyreállítására pedig a vármegyei nemesi pénztárból háromszáz, a közpénztárból kétszáz magyar forintot szavaztak meg.
Homonnai Drugeth János főispán, a kit ekkor még 1635-ben neveztek ki országbíróvá, 1640-ben egészségi állapotát hozván fel okul, lemondott a főispánságról. Távozásakor hosszabb beszédben figyelmeztette a vármegye közönségét a király iránti hűségre. (Szirmay i. m.) Érdemei elismeréséül 1641-ben a tokaji uradalmat nyerte adományul, de ez nem sokáig volt az övé, mert az uradalom csakhamar Rákóczy György kezére került.
Az éber őrködés ellenére, a törökök 1641-ben ismételten betörtek a vármegye területére. Az újonnan választott alispán, Harthay Gábor, ugyan nemesi felkelést rendelt és Ónód tájékára háromszáz lovast állított fel, mindazonáltal a hegyaljai falvak lakosságát nem tudta megnyugtatni, mert az egész vidék szétfutott. Ekkor a vármegye, nehogy a hegyaljai szőlők míveletlenül maradjanak, a többi járások és a szomszéd vármegyék jobbágyait hajtotta a hegyaljai szőlők mívelésére.
Rákóczy a svédekkel még 1642-ben szövetséget kötött és habár a helyzet nem volt szövetségeseire nézve kedvező, 1644 márczius havában megindította 395hadait Ferdinánd ellen. Még ebben a hóban birtokába került Tokaj, Sárospatak és legutoljára, június 11-én Szerencs is, mely várat Rákóczy László tiszttartója, Rákóczy visszavonulásakor, még idejekorán Esterházy kezére játszotta, miért a vár elfoglalása után életével lakolt. Rákóczy, a hűtlen tiszttartó holttestét a várkapu fölé akasztatta. (Szirmay i. m. Millenn. Tört. VI. 488-491.) Rákóczy, Esterházy visszavonulása után alvezérét, Kemény Jánost, a hátráló császári sereg ellen küldte, maga pedig Homonnai Drugeth János várát, Jeszenőt, vette ostrom alá, melynek ura, Barkóczy Lászlóval Lengyelországba távozott, hogy Ferdinánd részére hadat gyűjtsön. Jeszenő elfoglalása után Barkó, mely leromboltatott, és Regécz, az Esterházy vára, szintén a Rákóczy hatalmába került, de a császári hadak közeledtére, Rákóczy Rakamaznál átkelt a Tiszán, míg Kemény Jánost, a kit Nyitrából hívott vissza, Liszkán hagyva, Ibrányi pedig Tiszalúcnál maradt. A császári had Aszalónál foglalt állást, honnan szeptember 27-én Szerencsre tört és azt kifosztotta; ez alkalommal a Rákóczyak családi sírboltját is feltörték. Puchheim, Zrinyi Miklós, Barkóczy László és Wesselényi hadai Lúcz tájékán Ibrányi Miklós lovas hajdúit verték szét. Kemény János hadaik közeledtére a nyolcz ezer főnyi császári had visszavonúlt, mire az ez évi hadjárat véget ért. (Millenn. Tört. VI. 492-93.) Szerencset Rákóczy még deczember 6-án rohammal elfoglalta, mely alkalommal az egész várőrséget levágták, csak Radványi István kapott kegyelmet. 1645-ben újra kitört a harcz. Rákóczy magához rendelte Harthay Gábor alispánt, meghagyván neki, hogy a nemességet szólítsa fegyverre, egyszersmind a vármegyét is hadi czélokra szolgáló háromszáz szekér kiállítására kötelezte. Mialatt Rákóczy előnyomult, Puchheim körülfogta Szendrő várát, melynek felmentésére a vármegye százötven puskás gyalogost küldött.
Az 1645. évi hadjárat deczember 15-én a linzi békével ért véget, melynek értelmében Zemplén vármegye a fejedelem haláláig Rákóczy birtokába került. A linzi békekötés tetemesen gyarapította Rákóczy vagyonát, a ki Tokajt, Tarczalt, Regéczet és a tokaji hét szőlőt nyerte örökjogon. (Millenn. Tört. VI. 499.) Rákóczy augusztus végén már hazatérőben lévén, szeptember 17-ére a templomokban általános könyörgést és az napra bőjtöt is rendelt, a hazatérő sereg eltartására pedig a vármegyétől 550 frtot követelt. (Szirmay i. m.) Az év vége felé, november 22-én, Drugeth János főispán elhalálozván, helyébe Rákóczy báró Bocskay Istvánt nevezte ki főispánná, a kit utóbb, 1647-ben, III. Ferdinánd is megerősített.
Az 1646. évben az egész vármegyében döghalál pusztított, melynek Harthay Gábor alispán is áldozatul esett. A vármegye ekkor Zemplén városában Debreczeny Tamás elnöklete alatt közgyűlést tartott, melyen Szirmay Pétert választották meg alispánná. Ez év tavaszán az árvizek is, főleg Tokajnál, hol a vár falait is aláásták, nagy károkat okoztak; ennek következtében Németalföldről hozatott mérnökök vezetése alatt a Tiszát szabályozták. Ebben az évben ifjabb Rákóczy György, akkoriban váradi kapitány, látogatta meg a vármegyét, a kit az alispán fogadott és kísért a Rákóczy-uradalmak megtekintésére.
Az 1637. évi országgyűlés intézkedései közül a XX. és a XXX. t.-cz. érdekli közelebbről a vármegyét. Az előbbi szentesítette Zemplén vármegyének Rákóczy részére történt átadását, az utóbbi az úgynevezett hajdúkiváltságokat bitorló Hernádnémeti, Sajóhídvég, Gesztely, Megyaszó, Bekecs és Monok helységek lakóit közmunkák teljesítésére kötelezte.
1647. évben ismét török pusztításról emlékeznek meg forrásaink. Ezúttal Gálszécs környékét égették fel. (Szirmay i. m.)
Az országgyűlés berekesztése után szigorú rendszabályokat léptettek életbe a vallásbékét megzavarók ellen. Gróf Drugeth János özvegyét fegyveres darabontokkal kényszeríttették a varannai templomnak a protestánsok részére való átadására, és Móricz apát ellen, a ki Homonna piaczán szónokolt a protestánsok ellen, vizsgálatot indítottak.
Az 1648. évi országgyűlés, melyre Szirmay Péter alispán és Halmy Gábor küldettek követekül, a Szirmay Péter Ónodra szökött szirmai jobbágyainak visszavezetését rendelte el. Ebben az évben Rákóczy György utoljára látogatott el Zemplénbe és főleg a török pusztítások következtében 396elhagyott Hegyaljának benépesítésére törekedett. E végből kiáltványt is tett közzé, a háborús világ nyomán fölötte elszaporodott útonállók üldözésére pedig ötven gyalogost kívánt a vármegyétől.
Rákóczy Györgynek 1648 október 11-én bekövetkezett halálával Zemplén visszaszállott a koronára. Ferdinánd gróf Wesselényi Ferencz felsőmagyarországi főkapitányt, Törös János kir. kamarai tanácsost, Bornemisza Jánost, Mosdósy Imre szepesi kamarai igazgatót küldte a vármegye átvételére. Mialatt a vármegye követei, Tussay Jakab és Garanyi Ferencz, Rákóczynak Gyulafehérvárt 1649 január 10-én végbement temetésére utaztak, azalatt Ferdinánd biztosai a vármegyén kívül átvették Tokaj és Szerencs várát is, mely utóbbinak átadását a török békebontásnak minősítvén, Szerencs vidékére tört és onnan nagyszámú rabot hajtott Egerbe. A mint Zemplén elszakadt az erdélyi fejedelemségtől, a vármegyei életben is jelentős fordulat állott be.
Az 1649. évi deczember 30-án Zemplénben egybegyűlt rendek ismét Szirmay Pétert választották alispánná és hátralékos kétszáz forint tiszteletdíját egyszerre rendelték folyósítani. A főispán egyidőre visszavonúlt s kevesebb részt vett a vármegye ügyeinek intézésében, míg az Erdélyből újonan települt 'Sennyey Pongrácz családja kezd jelentékeny befolyásra jutni. A Drugeth családból György kezd szerepet vinni és 1650-ben gróf Esterházy Máriával kötött házassága ünnepén a vármegye is képviseltette magát.
II. Rákóczy György és Zsigmond.
Rákóczy György fiai közül az idősebbik erdélyi fejedelemmé lett, míg az ifjabbik, Zsigmond, Sárospatakra jött lakni. Rákóczy Györgynek azonban nem volt elég az erdélyi fejedelemség, hanem a lengyel koronára is áhítozott. Terveibe beleavatta öcscsét is, a ki a svédekkel való szövetkezést egyengette. A svéd királynő 1651-ben báró Skytte Benedeket küldte Rákóczyhoz, a ki előbb felkereste Zsigmondot Sárospatakon, onnan pedig Erdélybe ment. (Millenn. Tört. VI. 522.) A lengyel trónért való versengés II. Rákóczy Györgyre végzetes lett, de Zemplénre is sok bajt hozott.
Lipót király.
Az 1655. évi országgyűlésen, melynek folyamán Lipótot még atyja életében királylyá koronázták, a vármegyét Szirmay Péter és Tussay Jakab képviselték. A koronázási szertartást a zemplénvármegyei származású Lippay György prímás végezte. Szirmay Péer 1656-ban királyi táblabíróvá neveztetvén ki, Tussay Pétert választották alispánná. Az új alispán hivataloskodását négyszáz főnyi lovas-sereg szervezésével kezdte meg, mely előbb Farkas Lajos vezérlete alatt a török portyázókat verte ki a vármegye területéről, majd 1657-ben a földesurak ellen fellázadt krajnyai ruthéneket zabolázta meg. Tussay alispán ekkor arra törekedett, hogy a népet zsaroló idegen katonaságtól megszabaduljon. E végből Szirmay Péter közbenjárását is kikérte; csakhogy ekkor váratlan bonyodalmak támadtak, melyek következtében a vármegye az idegen zsoldos hadtól nem tudott megszabadulni. II. Rákóczy György ugyanis a lengyel korona elnyeréséért háborút indított Kázmér lengyel király ellen és ezért 1657 január havában Sárospatakról Zemplént is fegyverbe szólította. De a kísérlet balul ütött ki, ő maga fogságba esett, a lengyelek pedig berontottak Munkács felől és a Rákóczy birtokokat egész Sárospatakig elpusztították. A lengyel betörés hírére, I. Lipót, gróf Montecuccolit küldte Tokaj vidékére és a nádor nemesi felkelést rendelt, mely fölött 1658-ban tartott szemlét báró Bocskay István főispán. Ezúttal azonban a vármegye nem volt harczok színtere, e helyett azonban a Montecuccoli-féle martalócz hadat kellett eltartania.
Az 1659 julius 21-ére Pozsonyba egybehívott országgyűlésre Farkas Lászlót és Vehéczi Báncsy Mártont küldték, kiknek négyszáz tallért és útiköltségül kétszáz forintot szavaztak meg. Wesselényi nádor már előzőleg mérsékletre intette a vármegyét, de azért az országgyűlésen főleg a vallásügyi sérelmek és az idegen katonaság ellen emelt panaszok tették a tanácskozás tárgyát. (Szirmay i. m.)
Még az országgyűlés folyamán, a török, Szendrő mellett (Borsodmegye) a felkelt zempléni lovasságot felkonczolta, mely hírre a vármegye, Szirmay István vezérlete alatt, 200 lovast küldött hadba s ezek fényes győzelmet arattak az egri törökökön. II. Rákóczy György a törökök ellen vívott gyalui csatában halálosan megsebesülvén, Váradra vitetett, a hol 1660 június 7-én 397meghalt. Holttestét innen Sárospatakra vitték, a hol 1661 árpilis 24-én helyezték örök nyugalomra. Tokaj kaput nyitott a császári őrség előtt. A török azonban az alkalommal élni kívánt és Váradot fogta ostrom alá. A kétségbeesett város hasztalan kért segélyt a vármegyétől. Az 1660 július 21-én Tokajban egybegyűlt rendek melegen felszólaltak Várad érdekében és felterjesztést intéztek Lipóthoz is, melyet külön futárral küldtek Bécsbe. (Szirmay i. m.) A Des Souches vezérlete alatt érkezett mintegy húszezer főnyi császári had azonban, a helyett, hogy a török ellen ment volna, Tokaj és Rakamaz között táborozott, majd csakhamar felszedte sátrait és hadait a magyar véghelyeken szállásolta el. Alig mozdult ki e császári had, a törökök törtek be a Bodrogközbe, kiket azonban a gróf Drugeth György ungi főispán vezérlete alatt álló felvidéki vármegyék egyesült hadereje visszaűzött. E válságos időkben 1661-ben Báncsy Zsigmond lett az alispán, a ki Ali egri pasa és Kucsuk Mehemed fenyegető leveleit véve, melyekben az egész vármegye elpusztítását helyezték kilátásba, valóban önfeláldozó buzgalommal fogott a védelem szervezéséhez. A vármegye közönsége Szepessy Pál közbenjárásával felküldte a pasák leveleit Lipót királyhoz és egyúttal magyar segédcsapatokat kértek. Wesselényi nádor ugyan helytelenítette a vármegye utóbbi kijelentését, de azért maga is teljes odaadással támogatta a vármegyék védelmi műveleteit. Zemplén bámulatos tevékenységet fejtett ki. A nemesség ifja-véne lóra ült s így a felkelt nemesség 1300 lovast számlált. Rákóczy György özvegye 500, Drugeth György 300, gróf Csáky István, gróf Rákóczy László, gróf Pethő Zsigmond, báró Bocskay István főispán, báró Thököly István 200-200, Barkóczy István 150, báró Perényi Imre száz, Farkas László harmincz harczost állított ki. (Szirmay i. m.) A török csakugyan betört Szerencs vidékére, hogy a szüretet lefoglalja és a szüretelőket elhurczolja, de a felkelt nemesség vitézül megállotta a helyét.
Mikor a török támadástól már többé nem kellett tartania a vármegyének, megjelent a Montecuccoli Rajmund hada. E garázda had, mely útjában pusztításaival mindenütt csak rémületet keltett, Erdélybe vonult, hogy Kemény Jánosnak segélyt nyújtson. Ezúttal megmenekült a vármegye a beszállásolástól, de Montecuccoli kárpótlásul tízezer kenyeret, ötszáz köböl lisztet, száz köböl zabot és nyolczvan hordó bort követelt. (Szirmay i. m.)
Vallási sérelmek.
Az 1662. évi országgyűlésen, melyen a vármegyét Farkas László alispán és Kazinczy Péter képviselték, már felhangzottak a panaszok II. Rákóczy György özvegye, Báthory Zsófia ellen, a ki időközben a katholikus hitre térvén át, nemcsak a híres sárospataki iskola jövedelmeit vonta el eredeti rendeltetésüktől, hanem az összes Rákóczy-birtokokon megszüntette a református papság járandóságait.
Ezen kívül volt még vallásügyi sérelem másutt is. Varannó helység az iskolájától, Nagy-Domása a plebániájától fosztatott meg, míg Krajnya helységben a lelkészt tettleg bántalmazták.
Miután a protestáns rendek belátták, hogy hangoztatott sérelmeik meghallgatásra nem találnak, odahagyták az országgyűlést és szeptember 2-án hazautaztak. Az ott maradt katholikus többség meghozta ugyan a törvényczikkeket, de midőn kihirdetés végett leküldettek, a rendek Zemplén mezővárosban tartott bizottsági közgyűlésén kihirdetésüket megtagadták és külön feliratot intéztek Lipóthoz, melyet Székely András és Szuhay Mátyás vittek Bécsbe. De Bécsben Porcia miniszter nem bocsátotta őket a király elé, hanem a feliratot a nádorhoz küldte át, a ki igen jóakaratú leiratban óva intette a vármegyét, hogy hasonló eljárástól tartózkodjék. Ez azonban csak olaj volt a tűzre; nem is csoda, hisz a vallásügyi sérelmet csak tetézte a Montecuccoli hada, mely az erdélyi sikertelen hadjárat után sáska módjára lepte el a Felvidéket. E zabolátlan, rosszul fizetett és fegyelmezetlen had jóformán mindent elprédált, noha Zemplén bőven el volt látva éléssel. (Millenn. Tört. VII. 146.)
Gróf Drugeth György elhalálozása után, 1663-ban, Wesselényi nádor neveztetett ki felsőmagyarországi főkapitánynyá; a beiktatási ünnepségeken Zemplén hat tagú küldöttséggel képviseltette magát.
3981663-ban Köprili Amhát, az új nagyvezér, minden hadüzenet nélkül betört hazánkba, mire a nádor nemesi felkelést rendelt el. Kucsuk pasa közeledtére a vármegye ki is állította a felkelt hadat, sőt Zrinyi Miklós seregéhez önkénytes csapatot szervezett, báró Bocskay István vezérlete alatt, csakhogy ez utóbbi nem mehetett a Dunántúlra, mert Barkóczy István ónodi kapitány értesítése következtében, a betörni készülő tatár had elől a Hegyalját oltalmazta. A felkelt nemesi had megjelenése mindazonáltal nem tudta a kedélyeket megnyugtatni, mert az egész tokaji járás lakossága szétfutott.
Őszkor új becsapástól tartva, a nádor ismét hadba szólította a vármegyét; de a nemesség kijelentette, hogy addig nem száll hadba, míg az idegen zsoldosokat tőlük el nem viszik, nehogy feleségeik és leányaik a németek prédáivá legyenek. (Szirmay i. m.) Néhol a lakosság is elbánt az idegen zsoldosokkal. Így, midőn Rabatta tábornok a Tállyán állomásozó katonaság számára borokat sarczolt, Tolvaj és Santhó nevű nemesek, a tábornok lakását megrohanván, az őrséget leölték és maga Rabatta is csak nagy bajjal tudott megmenekülni a lázongók elől.
Az 1664. év elején újból kitört a harcz. Báthory Zsófia egymaga kétezer embert igért (Millenn. Tört. VII. 183); de a nemesi felkelés kiállítása már több nehézséggel járt. Midőn a nádor hadba szólította a vármegyét, a rendek első sorban Cob Frigyes Farkas kegyetlenkedései ellen emeltek panaszt, majd Báthory Zsófia ellen szóllaltak fel, a ki a pataki deákokat kiűzte a városból. De máskülönben az egri fogságból kiszabadultak ismét újabb betörés hírét hozták és bármiként is igyekezett gróf Pethő Zsigmond a híreket megczáfolni, a nemesség félve őrizte házi tűzhelyeit. Így történt azután, hogy a zempléni felkelő hadak csak szeptember havában értek a szendrői táborba, a mikorra már az egész hadjárat véget ért. A hadjárat alatt még május havában az ifjú gróf Rákóczy László, családja katholikus ágának utolsó fisarja, Nagyváradot rajtaütéssel akarta megszerezni; de terve idő előtt felfedeztetvén, Rákóczy hősileg harczolva, elesett. (Millenn. Tört. VII. 194.)
Az eredményes 1664. évi hadjárat, a szégyenteljes vasvári békével ért véget, mely oly elkeseredést keltett Zemplénben is, hogy az e tárgyban Lipót királyhoz intézett feliratát a nádor nem merte legfelsőbb helyre juttatni. A vasvári békét követő évek az idegen zsoldosok elleni küzdelemben teltek el. A zsoldosok, főleg a Hegyalján, oly kíméletlenül fosztogatták a népet, hogy 1665-ben a lakosok az egri törökök segítségével akarták a német hadat Ónod vidékéről kiűzni. (Millenn. Tört. VII. 212.) Az idegen had elleni gyűlölet ellensúlyozására, gróf Pethő Zsigmond neveztetett ki ónodi kapitánynyá, míg gróf Csáky Ferencz a kassai főkapitány helyettese lett. A vármegye mindazonáltal Bocskay István főispán, Farkas László alispán, Szent-Ivány Mihály, Báncsy Márton, Kazinczy Péter és Bornemisza Mihály tagokból álló küldöttséget menesztett az újonnan kinevezett királyi biztoshoz, gróf Rottalhoz, az idegen katonaság eltávolítása érdekében; de eredmény nélkül.
Rákóczy Ferencznek Zrinyi Ilonával 1666-ban történt esküvőjén Szemere László és Kazinczy Péter képviselték a vármegyét, mely száz forint értékű aranyozott kelyhet ajánlott fel az ifjú párnak.
Az általános elégületlenség közepett, a fenyegetett alkotmány és vallásszabadság védelmére összeesküvés szövődött, melynek élére maga a nádor állott. Az 1667. évi beszterczebányai gyűlésen, a melyen Zemplénből Rákóczy Ferencz, Bocskay István főispán, Farkas László alispán, Chernel Pál és Kazinczy Péter vettek részt, már számosan csatlakoztak a mozgalomhoz. Főleg Kazinczy Péter kezdett mindegyre nagyobb szerepet játszani, a kit ekkor a vármegye gróf Rottalhoz is elküldött, a vallásügyi sérelmek ügyében. Wesselényi váratlan halála azután egészen más irányt adott a mozgalomnak.
1667-ben Szemere Lászlót választották alispánná, a kinek alispánsága alatt tizenhárom felvidéki vármegye rendei jöttek össze Sátoraljaújhelyben, hogy a vallásügyi sérelmek dolgában értekezzenek egymással. Ezen az értekezleten felolvasták az előző (1666) évben intézett feliratra leérkezett királyi választ, mely azonban nem elégítette ki a rendeket, úgy hogy az újabb feliratot, tartalmánál és hangjánál fogva, Szelepcsényi kanczellár nem merte felsőbb helyre terjeszteni. A békekötés ellenére 1668-ban a törökök ismételten 399betörtek a vármegye területére; e miatt azután az 1669. évi eperjesi összejövetelen a zempléni rendek élesen kifakadtak gróf Pethő Zsigmond ellen, a ki szerintük azért ingerelte a törököt támadásra, hogy az idegen zsoldos hadnak a tovább maradásra jogczíme legyen.
1668-ban telepedtek le a jezsuiták is Patakra, Báthory Zsófia adománya következtében és noha a vármegye mindenképpen tiltakozott a betelepítések ellen, a birtokbaiktatást meglepetésszerűen keresztülvitték. (Szirmay i. m.) Mindazonáltal még ebben az évben, április 17-én, a református iskola ismét visszakerült Patakra.
Wesselényi-féle összeesküvés.
Wesselényi nádor halála után az összeesküvés, vezérei Nádasdy Ferencz és Zrinyi Péter lettek. Ez utóbbi Nádasdy unszolására, 1668 első napjaiban, Patakra ment, a hol vejének, Rákóczy Ferencznek is szólt a mozgalomról; a mikor azonban látta, hogy az teljesen anyja befolyása alatt áll, inkább Báthory főispánnal lépett összeköttetésbe, a ki köré az egész felvidéki protestáns nemesség gyülekezett. (Millenn. Törv. VII. 245.) Zrinyi küldetése nem volt teljesen eredménytelen, mert kibékítette a protestánsokkal Rákóczy Ferenczet, a ki az április 26-án kelt egyezségben vísszaadta a protestáns papoknak és tanítóknak jövedelmeiket, a pataki tanárok elmaradt fizetésének kárpótlására négyezer forintot tett le és birtokain a protestánsok szabad vallásgyakorlatát biztosította; ezzel a protestánsokat teljesen megnyerte. De a felkelés tervét még 1669-ben elárulták a bécsi udvarnak és a mikor Zrinyi Rákóczy Ferenczet a török segélyről értesítette, már az egész ügy veszendőben volt. Rákóczy azonban még mitsem tudván a Dunántúl történtekről, 1670 elején fegyverbe szólította a Felvidéket, a mi annál könnyebben sikerült, mert a január 24-ére Kassára összehívott gyűlés betiltatott. A rendek ennek ellenére három had felállítását mondták ki, melyek egyikét Bocskay főispán vezérlete alá rendelték s a vármegyék által készített veres zászlókat szétosztották a katonaság között. (Millenn. Tört. VII. 259.)
Április 9-én Rákóczy Ferencz pataki várában az elégületlenek közül többen jöttek össze tanácskozásra; így Bocskay főispán, Szuhay, Szepesy, Bornemisza, Forgách, Chernel, Kubinyi, Marczibányi, Komjáthy, Fáy, Kazinczy, Barkó és Rády. A hangulat, főleg a Zrinyi leveleinek hatása alatt, rendkívül harczias volt. Véletlenül éppen aznap érkezett Patakra gróf Starhemberg Rudiger, néhány tisztje kíséretében, hogy katonái számára az uradalmi erdőkből favágásra engedélyt kérjen. Az egybegyültek Tokaj várának átadását kérték tőle, és minthogy azt megtagadta, Rákóczy elfogatta őt és Regécz várába vitette.
Ezzel beállott a Felvidéken is a nyilt szakadás. Rákóczy és Bocskay csakhamar őt-hatezer emberből álló hadat toboroztak össze, melynek egy részével Tokajt vették ostrom alá; de a várőrség vitézül ellenállott s így nem sokra mehettek. A Felvidék egy része nem jó szemmel nézte az egész felkelést; főleg a protestánsok idegenkedtek a mozgalomtól. Maga Bocskayné is kárhozhatta a férje eljárását és előre sejtvén a bekövetkezendőket, Huszt várába menekült.
A gombási harcz (április 23), melyben Zemplénből két zászlóalj vett részt, felvillanyozta a felkelőket. Rákóczy Tállyára hívta a vármegyéket tanácskozásra. Bocskay, a ki Ónod várát kerítette kézre, szintén erősen bízott a felkelés diadalában. Alig néhány nappal később érkezett Zrinyi levele, melyben Rákóczyt és Bocskayt a történtekről értesítette; ezt követte Lipótnak április 22-én kelt leirata, melyben Rákóczyval mindennemű érintkezést megtiltott. E lesujtó hírekre Szemere László alispán Zemplénbe egybe hívta a rendeket, mely alkalommal mindenekelőtt elhárítani igyekeztek maguktól a gróf Stahremberg elfogatásában való részességet. A felkelés elnyomására, gróf Barkóczy Ferencz, Keresztes István és Balpataky János vezérlete alatt, nemesi felkelő sereget szerveztek, mely Sporck János lovassági tábornok hadával egyesülve, Bocskay István hadát a Bodrog partján, Bodrogszerdahely alatt, megtámadta és azt az első puskalövéssel szétűzte. Maga Bocskay még a támadás előtt gyáván megszökött és dézmás hordókban vitette át magát a folyón, honnan Soós Györgygyel álruhában Erdélybe menekült, a hol 1671. deczember 24-én meghalt. Hasztalan igyekezett Bónis Ferencz, a felkelés 400lelke, a szaladókat visszatartani, az általános félelem következtében neki is menekülnie kellett. Bónis Sztropkó várába szándékozott menni, hol a drágaságait akarta elhelyezni; de útközben Fodor Ádám és társai rajtaütöttek, kifosztották és június 11-én Parnóra vitték, Sporck főhadiszállására.
Rákóczy Ferencz, a ki éppen Szerencs várában tartózkodott, Kazinczy Pétertől értesült az összeesküvés fölfedeztetéséről és arról, hogy Sporck tekintélyes haddal közeledik. E hírre először Erdélybe akart menekülni, majd Munkácsra sietett anyjához, hogy az számára kegyelmet kérjen. Báthory Zsófia mindenekelőtt szabadon bocsátá a Regécz várában fogva levő Stahremberget és gróf Kolonicsot s gazdagon megajándékozta őket; majd a Sátoraljaújhelyben június 10-én kötött egyezség alapján, Sárospatakot összes hadiszereivel átadta Sporcknak, a ki június 24-én hatszáz emberével azt el is foglalta. (Adalékok 1898. évf.)
A megtorlás.
A felkelés ezzel véget ért és következett a megtorlás. Noha a vármegye jórésze alig tudott az egész mozgalomról, a hatalom kegyetlenül éreztette sujtó karját az ártatlanokkal szemben is. Az áldozatok sorát Bónis Ferencz nyitja meg, a kit a pozsonyi törvényszék halálra ítélt; 1671 április 30-án ki is végezték. Az elmenekült Bocskay István, Wesselényi Pál, Forgách Miklós és Lónyay Anna, Kemény János özvegye, hűtlenségi bűnben elmarasztaltattak és javaik lefoglaltattak.
Rákóczy Ferencz, az anyja közbenjárására, kegyelmet nyert ugyan, de ezt drágán kellett megváltania, mert 200.000 frtot gabonában és 155.000 frtot egyéb élelmiszerekben kellett fizetnie még az 1671. év folyamán; azonfelül pedig a császári főtisztek között osztotta szét a sárospataki várba I. Rákóczy Györgytől összehordott roppant értékű műkincseket, melyek ekként idegen kézre kerültek.
Kazinczy Péter, a ki kath. hitre tért át és ezzel Báthory Zsófia pártfogását is megnyerte, szintén kegyelmet nyert. Bocskay Istvánnét, a ki elhagyván biztos menedékhelyét, férje után Zemplénbe jött vissza, a császári had Parnón elfogta, a honnan bilincsekben, Szatmár várába hurczolták. Érdekében 1670 június 22-én Apaffy Mihály fejedelem írt Rottal János tábornoknak (Adalékok 1897.), a vármegye pedig engesztelő ajándékokat küldött Hochernek, Rottalnak, Heisternek és Montecuccolinak; sőt Szelepcsényi primás kanczellárhoz is fordultak, Bocskay főispán érdekében. Szemere László alispánnak sikerült magát tisztáznia, mert 1672-ig a hivatalában maradt. Az elfogott felkelők közül Köröskényi Mátyást, husz társával együtt Cob tábornok Sátoraljaújhelyben karóba húzatta, míg más negyvenet a czéki erdő fáira akasztatott fel. (Adalékok 1897-99. évf.; Millenn. Tört. VII. 263-68; Pauler Gyula: Wesselényi és társainak összeesküvése; Szirmay i. m.)
Több sem kellett a bécsi kormánynak; most már elérkezettnek látta az időt alkotmányunk és vallásszabadságunk megnyirbálására. Megkezdődött a protestánsok üldözése; a protestáns papok közül többeket a csehországi börtönökbe hurczoltak, másokat gályarabságra itéltek.
Tokaj, Szerencs, Tállya, Liszka, Mád, Tarczal helységekben idegen katonaság táborozott, mely főleg a Hegyalját sanyargatta. Sporck nem elégedett meg az eddig elfogottakkal, hanem egy Fodor Ádám nevű homonnai nemest, különben teljesen elvetemült embert, megbizott a gyanusítottak összefogdosásával; de Fodort a nép Ónod vidékén megtámadta és kegyetlenül elverte.
A kormánynak első sorban pénzre volt szüksége. Ezért még 1671-ben a nemességre is adót vetett ki, melyet azonnal be kellett szállítani. A vármegye kénytelen-kelletlen engedelmeskedett, de feliratot intézett, melyben a magyar nemesség adómentességi jogát hangsúlyozta. Ez azonban irott malaszt volt, mert a kivetett adót be kellett hajtani; a ki nem fizetett, azon kétszeresen vették meg.
1672-ben, a nemességre kivetett 64.000 frt adón kívül, még százezer köböl gabonát kellett kiszolgáltatni; 35.000 köböl gabonának készpénzért leendő megváltása rendeltetett el. A katonaság eltartására pedig portánként húsz frt vettetett ki.
A hűtlenségbe esett Soós György kövesdi várát 1673-ban levegőbe röpítették, s ez azóta romokban hever.

I. Rákóczy György.
(Egykorú festmény a Történelmi Képcsarnokban).

II. Rákóczy Ferencz gyermekkori képe.
(Egykorú festmény a Történelmi Képcsarnokban).

II. Rákóczy Ferencz neje.
(Egykorú festmény a bécsi császári képtárban).

II. Rákóczy Ferencz.
(Egykorú rézmetszet az Orsz. Képtárból.)

Borsi.
A Rákóczy-emléktábla.
4011672-ben Gersei Pethő Zsigmond lett a főispán, mire Szemere László lemondott az alispánságról és utóda Chernel Pál kir. kúriai itélőmester lett. Az új alispánnak nyomban a kassai kamarával gyűlt meg a baja, mert a kamara a hátralékos adókat követelte és katonasággal fenyegetődzött. A vármegye mindazonáltal megfelelt a követeléseknek, sőt a hűség nyilatkozata legfelsőbb helyen különös tetszésben részesült. Spankau Páris azonban mindegyre az Erdélybe menekült bujdosóktól tartott, miért is az alispánt Kassára rendelte, hogy vele ez ügyben tanácskozzék (Adalékok 1903. 236.). A tanácskozás eredményeképpen a vármegye Petrőczy Istvánt, Kende Gábort, Szuhay Mátyást és Szepesy Pált száműzte s mind ezek, mind pedig Serédy Benedek, Gyulaffy László, Pataky János, Bessenyey István és Szuhay Gáspár fejére kétezer tallért tűzött ki.
1673-ban Chernel Pál elhalván, Putnoky Ferenczet választották alispánná. Az új alispán az Erdélyből betörni készülő bujdosók ellen száz lovasból és ugyanannyi gyalogosból álló hadat állított ki, az elfogott nemesek érdekében pedig, a leleszi prépost elnöklete alatt, küldöttséget menesztett Kassára.
Lipót király 1673-ban kelt leiratával értesítette a vármegyét Ampringen Gáspárnak Magyarország kormányzójává történt kineveztetéséről. Az új kormányzó számos intézkedést léptetett életbe. Összeiratta az árvákat, azok ellátásáról gondoskodott, de természetesen legfőbb gondja az adózásra és a katonatartásra irányult s ebben az ügyben tömérdek leirat érkezett a vármegyéhez. A bújdosók betörésétől tartva, a hajózható folyókon minden járművet összeszedetett s ezeket Patakra és Tokajba vitette. Szuhay, Szepesy és Kende Gábor még 1672. szeptember havában Szerencset és Tokajt fenyegették, de nem lévén ostrom-ágyújok, elvonúltak és szeptember 14-én Szinnánál Spnakaut is megszalasztották. (Millen. Tört. VII. 314.) De Spankann, gróf Cob Farkas Frigyes tábornokkal egyesülve, Györkénél szétűzte őket, mire oly rémület vett erőt a Hegyalján, hogy Tarczal lakosai nyomban szétfutottak. A Hegyaljáról menekült bújdosók összefogdosására Spankau a vármegyétől kért segélyt; a vármegye ki is állított száz gyalogosból és ugyanannyi lovasból álló hadat, de azért a bújdosó kuruczok támadása nem szünt meg. 1674-ben Sátoraljaújhelyben a pálosok monostorát támadták meg, mely alkalommal a pálosok kettőt közülök elfogtak. A kuruczok elkeseredését csak növelték azok a kegyetlen kínzások, melyekkel elfogott társaikat kivégezték; de másfelől a vármegye protestáns lakossága, az újabb vallásüldözések következtében, mégis inkább rokonszenvezett velük és szívesen nyújtott nekik búvóhelyet. 1674. február havában, Szelepcsényi prímás rendeletére, a leleszi konvent az összes bodrogközi protestáns papokat és tanítókat Pozsonyba idézte, a kiket a törvényszék nagyrészt gályarabságra ítélt. (Millenn. Tört. VII. 327.) De a kuruczok is véres bosszút állottak elnyomóikon, sőt gyakran ártatlanok is áldozatul estek elkeseredésüknek. 1675 július 30-án, Fekete János vezetése alatt, egy kurucz csapat átkelvén a Tiszán, Nagytárkányban 'Sennyey Ferencz kállai kapitányt egész háznépével együtt legyilkolta. (Adalékok 1897. 272.)
Ebben az évben (1675) a fogyasztási adóknak új nemét rótták ki a vármegye lakóira, a mennyiben az élelmi czikkek után bizonyos díj fizetését követelték a nemességtől is; ez azonban még nem volt elég, mert néhol az idegen zsoldoshad tiszti-kara, még a földesurakat megillető jogokat, mint például a korcsma-jogot is, lefoglalta. Ez időtájt három ezred állomásozott a vármegyében (Caraffa, Schaffenberg és Herberstein) és mivel a nép már nem győzte eltartásukat, a nemességre fejenként öt-öt frtot vetettek ki.
Gersei Pethő Zsigmond főispán elhalván, gróf Drugeth Zsigmondot nevezték ki főispánná, a kit 1675 október 24-én Mokchay András leleszi prépost Terebesen iktatott hivatalába.
Az 1675. év inséges volt és a gyakori tüzek miatt eltiltották a dohányzást, a mi ugyan nem sokat használt, mert a kuruczok eleget gyújtogattak. 1676-ban döghalál pusztított s a gyakori török betörések követeztében rendkívüli volt a drágaság. (Szirmay i. m.) Minthogy a kuruczok gyakran - lengyel segélylyel - be-becsaptak a vármegyébe, 1676-ban Lipót király, ennek megakadályozására, Drugeth főispánt küldte, Szirmay István kíséretében Lengyelországba. Távolléte alatt a tisztújító közgyűlésen, a melyen Csicseri Orosz 402Pál és testvére János elnökölt, négy jelölt közül Szent-Ivány Mihályt választották alispánná, Komjáthy Péternek pedig megengedték, hogy a kuruczok üldözésében szerzett zsákmányt magának megtarthassa. De Komjáthy szabad csapata ellenére, a kuruczok 1676-ban október végén ismét megjelentek a vármegye területén, ezúttal Kásó falut fosztván ki, és megjelenésük oly ijedelmet keltett a vármegyében, hogy az őszi közgyűlést el kellett halasztani.
Drugeth főispán 1677-ben tért vissza Lengyelországból; útja eredménytelen maradt, mert nem tudta megakadályozni, hogy a lengyelek és a francziák a bújdosókat, habár csak közvetve is, ne támogassák. Ez az év különben ismét véres összeütközésekkel telt el. A bécsi kormány Cob tábornokot nevezte ki kassai kapitánynyá, kinek már a neve is rémületet okozott a vármegyében. Cob október 7-én levelet intézett a vármegyéhez, melyben a felkelőkkel érintkezőket is halálbüntetéssel fenyegette; majd meghagyta a vármegyének, hogy a felkelők családtagjait, ha itt tartózkodnának, utasítsa ki a területéről. Fenyegetéseit be is váltotta, mert csakhamar egy Pika Gáspár nevű sátoraljaújhelyi protestáns embert karóba húzatott. Ezidőtájt a vármegye területén Józsa páter, tállyai plébános, a ki magát a pápa generálisának nevezte s eleinte a kuruczok egyik legelszántabb vezére, utóbb azoknak legvadabb üldözője lett, szállította Cob tábornoknak az áldozatokat; a mikor azonban 1678-ban Thökölyhez csatlakozott és a következő évben ismét labanczczá lett, a kuruczok új vezére, Thököly Imre parancsára, Felcz helyettes kapitány lesből elfogatta és átpártolásáért lefejeztette. (Millenn. Tört. VII. 334. 343. és Adalékok 1899. évf.) Józsa páter egyik lánglelkű szónoka volt a kuruczoknak s két ízben történt átpártolása, majd a kuruczok ellen tanúsított gyűlöletes magatartása, szinte lélektanilag megfejthetetlen lenne előttünk, ha nem tudnók, hogy mindezt asszonyi kéz intézte.
A kuruczok még 1677 folyamán visszaadták a kölcsönt Cob tábornoknak. A Hegyalját őrző németek Pava ezredes alatt, Kesznyétennél, meglepték Becsey Gergely kurucz csapatát és összeharácsolt borukat elvették. Becsey ekkor hirtelen összeszedte a Hegyalján portyázó kuruczokat és Lucz tájékán meglepte a németeket; a lovasokat és gyalogokat levágta, a tiszteket pedig, számszerint harminczkettőt, karóba húzatta. Csak egyet hagyott életben, a kit Kassára küldött hírmondónak (Millenn. Tört. VII. 337. - Szirmay i. m.). Cobbot tehát, mert kegyetlenkedéseivel nem ért czélt, 1677-ben visszahívták s helyét 1678-ban báró Wrbna foglalta el, a ki bűnbocsánatot hirdetett a felkelőknek. Ampringen Gáspár kormányzó újabb és újabb vizsgálatokat akart tartani, de a vármegye maga is megtagadta e rendelkezések végrehajtását, mert veszélyesnek tartotta a nép összecsődítését.
Thököly Imre.
Thököly, a kuruczok új vezére, az 1678-79. évi támadások sikereinek hatása alatt, csakhamar elárasztotta leveleivel a vármegyét, hol híveinek száma napról-napra gyarapodott, noha Drugeth Zsigmond főispán mindent elkövetett, hogy a vármegyét megtartsa a Lipót iránt való hűségében. A vármegye intéző körei, látván a közhangulatot, 1680-ban előterjesztést tettek az elviselhetetlen közterhek apasztása iránt, főleg pedig a nemességre kivetett adókat kifogásolták. Strassoldo tábornok azonban az e végből nála Kassán tisztelgő Szent-Ivány Mihály alispánt és Darnay Pétert bilincsbe verette. Ezzel természetesen csak a Thököly-pártiak számát gyarapította és a főispán helyzete súlyosbbodott a vármegyében, noha Szirmay István ebben az évben tárgyalásokba bocsátkozott Thökölyvel. Sőt másfelől is veszedelem fenyegette a király híveit, mert Tarczal és Tolcsva is behódolt a törököknek. (Adal. 1893., 92. l.)
A nagy erkölcsi siker, a mit Thököly elért, 1681-ben még fokozódott. Báthory Zsófia 1680 július 14-én történt halálával, immár semmi sem állott útjában a Zrinyi Ilonával kötendő házasságának, melylyel nagy vagyont, számos újabb híveket és Munkács várát kapta hozományul.
Az 1681 április 28-ára összehívott országgyűlés miatt a harczoló felek között egy időre fegyverszünet állott be, mely báró Saponara sárospataki kapitány közbenjárására, november 13-án megújíttatott. A vármegyét a soproni országgyűlésen Szent-Ivány Mihály és Szemere Pál képviselték; de az országgyűlés, főleg a vallásügyi sérelmek dolgában, nem vezetett eredményre. A fegyverszünet alatt Thököly török segítséget nyert, melylyel 1682 403nyarán hatalmába kerítette Tokajt, majd Ónodot, s innen Kassa felé vette útját, melyet Szirmay András július 20-án hatalmába kerített. (Millenn. Tört. VII. 362. - Szirmay András naplója. - Adalékok. II.-IV. évf.)
Bécsből gróf Cronsfeld Ferencz tábornok vezérlete alatt német ezredet küldtek Zemplénbe, mely azonban Varannónál tovább nem jutott. Thököly egy ízben kiűzte az idegen csapatokat, de szerencsecsillagának hanyatlásával újra visszatértek Varannóra, a hol 1702-ig élősködtek a nép nyakán. (Adalékok 1905. 45.) A pataki vár is császári kézben maradt, még az 1682 november 19-én kötött egyezség után is, noha Thököly a fegyverszünet tartamára jóformán egész Felsőmagyarország ura lett. (Millenn. Tört. VII. 364.)
Kara Musztafa, az új nagyvezér, 1682-ben szövetséget kötött Thökölyvel és a következő év tavaszán (1683) 250.000 főnyi hadával átlépvén Magyarország határait, vele egyesült. Ekkor egész Zemplént a táborában találjuk. Hasztalan intette Esterházy Pál nádor a vármegyét a Lipót iránt való hűségre, a Csicsva várában tartott közgyűlés, Thököly fölhívására, általános fölkelést rendelt s a fölkelés költségeire négyezer aranyat fizettek le. A mikor Thököly június 21-én formaszerűen felmondta a fegyverszünetet, útja valóságos diadalmenet volt Zemplénben. A magára hagyott Saponara tábornok kénytelen volt Sárospatakot feladni, melyet csakhamar Tokaj elfoglalása is követett. Június 27-én Thököly nagy kísérettel jelent meg Sárospatakon a református templomban, a hol Debreczeni Ember Pál tartott hitszónoklatot. Thököly megjelenésével a sárospataki jezsuitáknak is menekülniök kellett; vagyonukat, valamint a plebániát, iskolát és ispotályt szeptember 15-én foglalták le. A vármegye Szerencsen fogadta Thökölyt, a ki innen Tállyára ment és ott gyűlést tartott. Drugeth Zsigmond, a Thököly-párt nyomása alatt, Farkas Lászlót nevezte ki helyettes alispánná, míg a vármegye Klubusiczky Pált választotta alispánná, a ki a körülmények kényszerítő hatása alatt e nehéz feladatra vállalkozott is. Egyedül Klobusiczky Ferencz maradt meg a Lipót király iránt való hűségben és néhány köznemest és vitézt Tarczal városában gyüjtött egybe, de onnan Thököly elől Bécs felé vette útját. (Szirmay i. m.)
Bécs felmentésével (szeptember 12) a helyzet lényegesen megváltozott. Míg a török had eszeveszett futásban keresett menedéket, addig Thököly Felsőmagyarországba vezette hadát s az év végén a Lengyelországba átvonuló Szobieszki hadára csapott; de a lengyel király kanczellárjának 1684 január 10-én kelt intő levelére, abbahagyta a támadást. A mint Thököly szerencsecsillaga hanyatlott, azok, a kik kénytelen-kelletlen hozzája csatlakoztak, az elsők voltak, kik pártját odahagyták. Ezek közé tartozott Homonnai Drugeth Zsigmond főispán is. Csakhogy Thököly, kinek ekkor még hatalmában volt Felsőmagyarország egy része, Drugeth főispánt Csicsva és Terebes váraitól megfosztotta, Homonnát pedig megadásra kényszerítette. Drugeth Zsigmond ezt már valószinűleg nem érte meg, mert 1684 április 14-én elhalálozott.
Az 1684. évben Zemplén még Thökölyt uralta, a ki súlyos szolgáltatásokat követelt a vármegyétől a hadjárat folytatására. Márczius 10-én 200 szekér szénát, 400 szekér fát és 500 köböl zabot rendelt (Adalékok 1897. 31); november 1-én Sárospatak várából kelt rendeletével pedig újból katonát és hadai számára élelmet kért a vármegyétől. A következő évben azonban megváltozott a helyzet. A labanczok ugyan még 1684-ben a Krajnyát dúlták, de tovább nem jutottak; 1685. év nyarán azonban, Eperjes eleste után, Thököly hatalma megtört, szeptember 29-én Tokaj is kaput nyitott gróf Schultz Bálint tábornok hadai előtt, a ki ezt megelőzőleg Homonnát, Vinnát és Sztropkót is elfoglalta és október 3-án Sárospatakot vette ostrom alá. A sárospataki vár vitézül ellenállt és csak Thökölynek, Váradon, október 31-én, történt elfogatása után adta meg magát; példáját csakhamar követte Regécz is. (Millenn. Tört. VII. 435. - Adalékok 1898. 280.)
Thököly elfogatásának hírére nagy rettegés szállotta meg a kuruczokat. Petneházy hétezer főnyi hadával átpártolt Caprara Aeneas táborába, felajánlván kardját a török ellen; attól kezdve vállvetve működött közre a törökök kiűzésében. Thököly elfogatásának tulajdonképpeni okozója Szirmay István volt, a ki Lipót rendíthetetlen híve lévén, ki akarta békíteni Thökölyt az urával. Thököly hajlandónak is mutatkozott az alkudozásokra, a mikor 404a jószándékú Szirmay, még mielőtt valamely eredményt elért volna, Bécsbe utazott, hogy küldetéséről beszámoljon; ott pedig, miután kikérdezték eljárásáról, elfogták és Szirmay vallomása alapján értesítették a törököt, hogy Thököly alkudozásokba igyekszik bocsátkozni Lipóttal. Az utolsó évi vesztes hadjáratok miatt megrémült török ezután úgy akart a bécsi udvarnak kedvében járni, hogy Thökölyt lánczra verette. A török ugyan hamar megbánta tettét és Thökölyt szabadon bocsátotta, csakhogy ekkor már egész Zemplén ismét táborában volt.
Alig helyezkedett el a császári sereg Zemplén területén, megkezdődött az adónak irgalmatlan behajtása. (Adalékok 1901. 75.) Az új korszak báró Barkóczy Ferencz 1685 október 30-án történt kinevezésével kezdődik, a kit Benkovics Ágoston leleszi prépost, váradi püspök iktatott méltóságába. Klobusitzky Pál lett ismét az alispán, kinek székfoglalóján gróf Csáky István, Caprara Aeneas és gróf Schultz Bálint tábornokok is jelen voltak. Az alispánválasztás alkalmával tartott megyegyűlésen általános bűnbocsánatot hirdettek, egyszersmind azonban a munkácsi várral, melyet Thököly hőslelkű neje, Zrinyi Ilona védett, mindennemű összeköttetést, hűtlenségi per terhe alatt, eltiltottak (Szirmay i. m.). Klubisiczky Pál nem sokáig maradt az alispánságban és azt hozván fel ürügyül, hogy őt csak a Thököly-párt erőszakoskodása kényszerítette az alispáni tisztség elvállalására, lemondott; példáját követték a szolgabírák is. 1686-ban tehát Szent-Ivány Mihályt választották meg másod-alispánná, kire az egész közigazgatás nehezedett. Az első alispán, Klobusiczky Ferencz, továbbra is megmaradt a hivatalában és az előző években tanúsított hűségéért Zétény várát, továbbá Abarát és Bést nyerte Lipót királytól.
Egyúttal azonban a felekezeti harcz is megújult. A Patakra visszatért jezsuiták már 1686 folyamán nagyon ügyeltek a katholikus ünnepek megtartására, sőt az ily ünnepeken dolgozó protestánsokat katonai erővel hajtották haza a mezőről, s ily alkalommal gyakran marháiktól is megfosztották őket. A pataki templomot 1686 október 5-én foglalta el Klobusiczky Ferencz a katholikusok számára, sőt ezt 1687-ben az ottani református iskolának fegyveres erővel való elfoglalása is követte. Csak 1687 június 6-án nyertek a protestánsok gróf Csáky István főispántól engedélyt, hogy templomépítésre helyet szerezhessenek. (Adalékok 1898. 63.)
Sok gondot okozott a vármegyének az idegen zsoldos had is. Még 1686-ban Tarczal városában egy ezred vasas-német volt elszállásolva, de gyalogosok is tanyáztak e vidéken, a kik valóságos útonállók voltak. 1687-ben Gyöngyösi Istvánt, az újonnan választott tarczali lelkészt, a mint új székhelyére igyekezett, két-háromszáz német "talpas" útközben megtámadta s miután mindenéből kifosztották, nejét egy ingre vetkőztetve bocsátották útnak.
Gróf Caraffa Antal, a vármegyében kihirdetett bűnbocsánat ellenére, Eperjesen vértörvényszéket állított fel és kínos halálra ítéltette mindazokat, a kikre a hatalom gyanakodott. Az áldozatokat egy Tábori Erzsók nevű Újhelyből való nőszemély szolgáltatta, kicsalva az áldozatokból az áruló szót, mely őket a kínpadra hozta. De a zempléniek mégis kikerülték a kínoztatást, mert báró Barkóczy Ferencz közbenjárására, a vármegye urai négyszáz aranyat adtak össze, melyet nagyobb mennyiségű tokaji aszú bor kíséretében Klobusiczky Ferencz alispán és Benkovics Ágoston leleszi prépost vittek el Caraffához, a kit ekként kiengeszteltek s a vérszomjas tigris lemondott a zempléniekről. A vértörvényszék működése országszerte általános felháborodást keltett, minek báró Barkóczy és Bercsényi Miklós nyiltan kifejezést is adtak a nádor előtt. Az 1687. évi országgyűlés, melyen Ferenczy Ferencz és ifjabb Szent-Ivány Mihály képviselték a vármegyét, az eperjesi mészárlásnak véget vetett és a még fogva levő néhány zempléni, mint Szirmay Andrást, Nagymihályit, gróf Pethő Lászlót, Szemere Pált, Apagyi Gábort szabadon bocsátották. Még az országgyűlés folyamán a vármegye 295 lovast küldött Munkács ostromára, mely vár 1688 január 13-án kaput nyitott. Zrinyi Ilona Bécsbe költözött, a Rákóczy árvák gondnokává pedig Klobusiczky Ferenczet nevezték ki. Klobusiczky ekként lemondván az alispánságról, helyébe 1688-ban négy jelölt közül, Ferenczy Ferenczet választották meg.
405A következő évek ismét a törökök elleni háborúval s a Thököly bújdosóival folytatott csetepatékkal teltek el. Várad, mely 1689-ben került ostrom alá, csak 1692-ben adta meg magát s ez egész idő alatt a Hegyaljáról kellett élelmet szállítani az ostromló seregnek. 1691-ben Szent-Ivány Mihály lett az alispán, a ki a bekövetkezett súlyos időkben, közel húsz éven át viselte az alispáni tisztet. (Szirmay i. m.). Mindjárt hivataloskodása kezdetén rendkívül súlyos új adózási rendszer lépett életbe, melynek megváltozatása végett gróf Nádasdy Lászlót, a sátoraljaújhelyi pálosok priorját, és báró Barkóczy Lászlót Bécsbe küldték, de ezek onnan eredménytelenül tértek vissza.
Thököly mozgolódásainak híre már 1690-ben zavarta a vármegye intéző köreit; a mikor pedig hívei egyikének: Petrőczy Istvánnak a támadásáról szállingóztak a hírek, a vármegye díjat tűzött ki Petrőczy elfogatására; de a hír ezúttal hamisnak bizonyult. Kurucz támadástól tehát nem kellett tartania a vármegyének, de adót annál többet kellett fizetnie, miért is a vármegyének adószedőkről is kellett gondoskodnia, mely nem irigylendő tisztségre Szirmay Miklóst választották meg, míg a számfejtési teendőket Kazinczy András végezte. E mellett 1693-ban Váradra a katonaságnak kenyeret, Selmeczbányára pedig napszámosokat kellett szállítani. A nemességre kivetett óriási hadiadón kívül, 1694-ben elemi csapás is sujtotta a vármegye birtokosait, mert a sáskák mindent elpusztítottak. A rendek hasztalan szólaltak fel a súlyos adóteher ellen, sőt 1695-ben gróf Bercsényi Miklóst is felküldték Bécsbe, a hol engedményként megigérték, hogy ezentúl csupán három ezred fog a vármegyében állomásozni; de azért 1696-ban téli szállásra még a gróf Solari-féle ezredet is a Hegyaljára vezényelték. (Adalékok 1902. 76.)
A Tokay-féle lázadás.
1696-ban a vármegye kormányát ifj. Barkóczy Ferencz vette át, a kit a főispáni méltóságba Benkovics Ágoston leleszi prépost, mint királyi biztos, iktatott be. A rendkívül nagy teher, az idegen zsoldosok zsarolása és a vallásüldözés csakhamar általános elkeseredést keltettek Zemplénben, a mit Thököly katonái is titkon szítottak s ez 1697-ben véres lázadásra szolgáltatott alkalmat. A lázadás július 1-én Sátoraljaújhelyen vásári verekedésből származott; a vásárosok összevesztek a zsaroló németekkel s a küzdelemben némely forrás szerint 18, más forrás szerint (Thaly Kálmán) 40 zsoldost levágtak. A vásári verekedésből hamar általános mozgalom támadt a parasztok körében, a kik a Jakab-napi vásár hősei körül csoportosultak. Vezéreik: Tokay Ferencz, alig húsz éves ember, Szalontay György és Kabay Márton református pap voltak. A felkelők, első sikereiken felbátorodva, Sátoraljaújhelyről Patakra törtek, melynek őrségét lekaszabolták; majd Tokaj várát is kézrekerítették. A mozgalom hírére, herczeg Vaudemont lovassága és más ezredek rendeltettek Felsőmagyarországba, a hol július 19-én Tokajt és július 20-án Sárospatakot is visszavették. A felkelők egy része átmenekült a Tiszán, más része a szalánczi hegyekben talált búvóhelyet; de Tokayt és Kabayt elfogták s mindketten börtönben végezték az életüket. (Millenn. Tört. VII. 498. Thaly Kálmán. II. Rákóczy ifjúsága. 540. Gróf Bercsényi család. II. 173. Századok 1898. évf.)
Szavoyai Jenő, a kit ekkor a törökök elleni hadjárat foglalt el, nem igen bízván a vármegyékből szervezett felkelő-seregben, a brandenburgi és a dán ezredeket vezényelte Zemplénbe, a hol azok sok kárt okoztak. De a Deák Pál parancsnoksága alatt álló magyar lovasság sem volt jobb az idegen zsoldosoknál, úgyannyira, hogy a gyakori panaszok miatt Deák Pált visszahívták s a lovasság vezére Bercsényi Miklós lett. Az idegen ezredek csak 1698-ban kaptak rendeletet az elvonulásra, mely alkalommal a krajnyaiak többeket közülök meggyilkoltak, sőt néhány ágyújokat is elvették. (Szirmay i. m.)
1698-ban a kivetett hadi adóból 157.892 frt esett Zemplénre, de ezenfelül még más terhek is nehezedtek a vármegyére. I. József király esküvőjére, melyen a vármegyét ifj. Barkóczy Ferencz főispán, Szirmay István és Balogh István jegyző képviselték, Zemplén, a felajánlandó nászajándékra, 870 frtot szavazott meg.
Az 1699 január 26-án kötött karloviczi béke hírére, a vármegye, a fennálló adóteher könnyítése végett, küldöttséget menesztett Bécsbe, a hol a küldöttek 406ezúttal sikerrel jártak, a mennyiben Zemplén adóját jelentékenyen mérsékelték; e miatt azonban Zemplénnek a szomszéd vármegyékkel gyűlt meg a baja, a melyek 1700-ban e kedvezmény miatt tiltakoztak, mely alkalommal főleg a Hegyalja kedvező gazdasági helyzetét hangsúlyozták; pedig a híres hegyaljai szőlők, a folytonos háborúskodás következtében, jórészt parlagon hevertek, és felújításukra - mint azt a vármegye válaszában megjegyezte - az akkori gyér számú népesség nem volt elég. Mindazonáltal még 1700-ban is 55.114 frt 49 denárt kellett a nemességnek fizetnie, sőt e nehéz időkben a vármegye nemessége nem feledkezett meg a török rabságban sínylődő társairól sem, a kiknek kiváltása czéljából, rövid idő alatt ezerötszáz frt gyűlt egybe. Az elégületlenség, főleg a jobbágyok között, mindegyre nőtt, melyet azonban a bécsi kormány a földesurak ellen akart kijátszani. Heissler felvidéki főkapitány még 1693-ban ráírt a vármegyére és a ruthéneket a vármegye oltalmába ajánlotta; az 1697. évi hegyaljai zendülés után pedig herczeg Vaudemont, felsőbb meghagyásból közhírré tette, hogy az udvar a lakosok érdekeit minden túlhajtás ellen oltalmazni fogja; ezek azonban üres igéretek voltak. (Millenn. Tört. VII. 533.)
II. Rákóczi Ferencz.
Könnyen felloboghatott tehát a felkelés lángja, csak lett volna ügyes kéz, mely azt éleszteni tudja. Az elégületlen tömeg ezért keresett s azt megtalálta Thököly mostohafiában, II. Rákóczi Ferenczben.
Szakítsuk meg egy pillanatra előadásunk fonalát, s hódoljunk nemzeti történelmünk e legönzetlenebb alakja előtt, a ki elődeitől, a nagy szabadsághősöktől, fényes nevet, hatalmas szellemi és anyagi kincseket örökölt, a melyek már egymagukban is, a közéletben s a nemzeti mozgalmak terén, első rangú szerepre tették hivatottá. Ha II. Rákóczi Ferencz pályafutását figyelemmel kísérjük, láthatjuk, hogy nemcsak megfelelt a beléje helyezett várakozásnak és annak a névnek, a mely örökségül reá szállott, de Bocskaytól és Bethlen Gábortól kezdve, a szabadságharczok megannyi dicsősége és bánata, fénye és gyásza szinte az ő személyében összpontosul. És noha a sors csak azért emelte fel oly magasba, hogy annál mélyebben sújtsa, neve a magyar szabadság fogalmával eggyé forrt, mind az alföldi rónán, mind a Kárpátok bérczei között. Mint a hogy szívébe zárta a nemzet az ő emlékét, azonkép születésénél fogva méltó büszkeséggel mondhatja őt a magáénak Zemplén vármegye.
II. Rákóczi Ferencz 1676 márczius 27-én Borsiban született. Atyját jóformán nem is ismerte; anyja, a hőslelkű Zrinyi Ilona révén belesodródott a Thököly-mozgalmakba. Munkács eleste után Bécsbe került, a hol elszakították anyjától, a kit többé nem is látott soha. A mikor 1692-ben nőül vette Sarolta Amália herczegnőt, hazatért a birtokaira, azzal a szilárd elhatározással, hogy a közéletben szerepet nem vállal. (Thaly Kálmán II. Rákóczi Ferencz ifjúsága. - Mill. Tört. VII. 538-39.) A nép azonban benne látta a vezért, a ki elnyomóitól megszabadítja. Már az 1697. évi hegyaljai felkelés alkalmával csak úgy háríthatta el a felkelők részéről felajánlott vezéri pálczát, hogy július 1-én Szerencsről idejekorán Kistapolcsányba távozott. Noha Rákóczi hosszabb ideig tartózkodott Bécsben, az ellene mindegyre fokozódó bizalmatlanságot nem tudta eloszlatni. A mikor Nagysáros várába visszatért (1699), az eddigi kormányrendszert támogató gróf Bercsényi Miklós ungi főispánnal lépett közelebbi érintkezésbe, a kit, mióta szabadabb véleményt nyilvánított a kormány garázdálkodásairól, szintén gyanús szemmel néztek a hatalom emberei.
XIV. Lajos követének közbenjárása mellett, Rákóczi méltán remélte a franczia király segítségét. Az ebben az ügyben 1700 november 1-én irt levelét azonban Longueval, az eperjesi német őrség egyik kapitánya, különben pedig a bécsi udvar kéme, Lipót kezébe juttatta. Az elfogott levelezés alapján Rákóczi Ferencz ellen 1701-ben kiadták az elfogatási parancsot; rajta kívül börtönbe került báró Szirmay István ítélőmester is, míg Bercsényi, megmenekülvén az elfogatástól, Lengyelországba futott, hol az 1701 november 7-én börtönéből megszökött Rákóczival találkozott. A bécsi udvar, melyek bosszúálló kezét ekként kikerülték, nem tehetett egyebet, mint hogy az elfogatási parancsot Zemplén mezővárosban a vármegyeház kapujára kifüggesztette.
407Míg Rákóczi Lengyelországban rejtőzött, azalatt itthon mindegyre nagyobb mozgalom vett hullámokat a nép körében; nem is csoda, mert 1702-ben, a spanyol örökösödési háború miatt, 190 gyalogost kellett a vármegyének kiállítania. 1703-ban Bige László, Szalontai János, majd Esze Tamás és társai keresték fel Rákóczit Lengyelországban, mindannyian elszánt emberek, a kik jól ismerték a nép, főleg pedig a Hegyalja hangulatát. A mikor Rákóczi 1703 május 12-én kiadta híres szózatát, az eredetileg Esze Tamástól kibontott kurucz zászlók csakhamar a Felső-Tisza vidékén lobogtak, honnan a felkelés ellenállhatatlanul tört Zemplén földjére. Zemplénben a felkelés első hírére leírhatatlan zavar támadt. A várak közül csupán a tokajiban volt német őrség, míg Sárospatak erődítményeit az előző évben röpítették levegőbe. A török világban még szerepelt többi erősség, a megváltozott viszonyok következtében, már nem jött számításba. Zavarban volt a tisztikar; az alispán éppen adószedéssel volt elfoglalva. A vármegye sebtiben nemesi felkelést határozott Rákóczi ellen, mire azonban ennek kivitelére került volna a sor, Bercsényi augusztus havában már Tokaj alatt termett és onnan csatlakozásra szólította fel a vármegyét. (Thaly Kálmán czikke. - Adalékok 1897. 129, Szirmay i. m.). A felhívásra lelkesedéssel csatlakozott a felkeléshez Krajnya harczedzett népe, majd a nemesség is, mely eleinte a várakban keresett menedéket. Szeptember hó folyamán és október első napjaiban egymásután hódolnak meg Lelesz, Homonna, Varannó, Deregnyő és a 'Sennyeyek bottyáni várkastélya. Október 10-én kaput nyit Csicsva, Újfalussy Miklós pedig az előző napról Sztropkón kelt levelével szólította fel hódolásra a bártfaiakat.
A vármegye urai egymásután tették le a hűségesküt. Az elsők közé tartoztak a báró 'Sennyeyek: István, Ferencz, Pongrácz és Sándor; majd özvegy gróf Homonnai Zsigmondné, gróf Pethő Mihály, Zsigmond és Ferencz, Klobusiczky Ferencz kir. személynök, Zétény ura; gróf Barkóczy Ferencz, a ki előbb Kassára menekült, de látva gróf Nigrelli főhadiszállásán a kapkodást, visszatért Csicsvára és ő is letette a hűségesküt; a báró Andrássyak: István, György, Pál és Mátyás; végül Szent-Ivány Sándor alispán, a ki bámulatos tevékenységet fejtett ki a kurucz világban. Október 9-én Tokajban, Bercsényi táborában volt már báró Károlyi Sándor is, a kit a rövid idő mulva megérkező Rákóczi tábornokká nevezett ki, és Károlyi ettől kezdve a felkelés legfőbb oszlopa lett. (Thaly Kálmán i. m. - Millenn. Tört. VII. 553.). A vármegye urai közül csak báró Szirmay István maradt meg Lipót hűségében, a kit ezért I. József 1717 április 23-án grófi rangra emelt.
Már csak Tokaj vára állott még ellen, de hosszabb ostrom után, 1704 január 9-én, ez is a kuruczok kezébe került.
1704-ben már egész Zemplén Rákóczinak hódolt, a ki négyszáz gyalogost rendelt a vármegyétől és egyszersmind a tokaji őrségnek ellátását is a vármegye feladatává tette. Rákóczi behozta a rézpénz forgalmát, megadóztatta a szőlőbirtokosokat, szabályozta a kereskedelmet és postahivatalokat állított fel.
A következő 1706. év, jórészt, hadikészülődésekkel telt el. Kassa átadása óta (október 20.) Zemplént nem fenyegette támadás, de a felkelő hadjárat újabb és újabb áldozatokat követelt. 1705-ben a vármegyére hatszáz köböl rozst és ugyanannyi zabot vetettek ki, 1706-ban pedig Rákóczi általános felkelést rendelt el, melynek vezére báró 'Sennyey Pongrácz lett. Kassa megerősítésére a vármegye 3000 darab tölgyfa fuvarozására köteleztetett, majd tízezer főnyi gyalogság számára készíttetett katonaruhát.
A hadikészülődések mellett nem feledkeztek meg a szőlőmívelésről sem. Rákóczi a szőlőmívelés ügyében Tokajba biztost rendelt s a vármegye szükség esetén karhatalommal hajtotta a népet a szőlők felkapálására. Rákóczi még 1706-ban hűségnyilatkozatot követelt a vármegye nemességétől, mely akkor Bernáth Jánost küldte követül, a ki mint ilyen, a fejedelem oldala mellett maradt.
Gróf Rabutin Lajos, az erdélyi német hadak főparancsnoka, 1706. évi július 25-én, a fegyverszünet lejárta után következett napon, Erdélyből Szolnokra, majd onnan Kassára vonult, de annak sikertelen ostroma után, október 40813-án, Tokajon át Tiszántúlra húzódott. Károlyi Sándor azonban mindenütt a nyomában volt és nyugtalanította a hadát.
Miután Rákóczi Tokaj várát és erődítvényeit már az előző évben (1706) széthányatta, s attól tartva, hogy Rabutin hada Patakon megfészkeli magát, az ottani pálosok várszerű monostorát le akarta romboltatni; de Károlyi nem teljesítette a parancsot. Különben Rabutin rongyos, kiéhezett hada csak keresztül futott a vármegyén. (Millenn. Tört. VII. 626.)
A harcz változó szerencsével folyt tovább, de a felkelés diadalát csak a külállamok szövetsége biztosíthatta. A számító XIV. Lajos franczia király, a ki a felkelést a saját czéljaira igyekezett kihasználni, csak a függetlenségi nyilatkozat esetén volt hajlandó szövetséget kötni. Az 1707. évi január 18-án tartott rozsnyai értekezlet után, az országtanács a rendeket május 16-ára Ónodra hívta egybe; minthogy azonban a rendek csak lassan gyülekeztek, a megnyitás május 31-re maradt. Rákóczi május 12-én érkezett Marosvásárhelyről Szerencsre, hol az országgyűlésre meghívott rendek egybegyültét akarta bevárni. De Ónod az árvizek miatt nem volt megközelíthető és így az országgyűlés a körömi mezőre tétetett át. Rákóczi május 24-én érkezett az országgyűlés színhelyére, fényes kísérettel; vele volt Giczey Zsigmond főlovászmester, Otlyk György udvarmester, Vay Ádám udvarnagy, Bercsényi Miklós, Károlyi Sándor és báró 'Sennyey István kanczellár. Május 31-én végre megtörtént a megnyitás, melyet a Telekessy István egri püspöktől végzett istentisztelet előzött meg.
Nem lehet czélunk ezzel az országgyűléssel részletesen foglalkozni, csak annyiban érintjük a gyűlés lefolyását, a mennyiben Zemplén vármegye részleges történetével összefügg. A vármegyét Szent-Ivány Mihály és Keresztes Ferencz képviselték, de ott volt a vármegye főnemességének szine, java; a sátoraljaújhelyi pálosok képviseletében Enyiczkey István jelent meg.
A rozsnyói értekezlet, de még inkább az 1707. évi marosvásárhelyi erdélyi országgyűlés határozatai, már előre vetették az árnyékukat az országgyűlés állásfoglalását illetőleg, melyet Turócz vármegye követeinek eszélytelen fellépte csak siettetett. A június 13-iki űlésben kimondták a rendek I. József király letételét és a Habsburg-házat trónfosztottnak nyilvánították. Az országgyűlés tagjai jól tudták, hogy a trónfosztó nyilatkozatnak csak fegyverrel lehet érvényt szerezni. E végből a hadi szervezet új alapot nyert s generalatusokra osztatott fel. Zemplén az első, vagyis a kassai generalatus alá rendeltetett. A tanácskozások július 22-én ünnepélyes hálaadó istenitisztelettel értek véget. (Áldássy Antal: Az ónodi országgyűlés Századok. 1895. évf.) Rákóczi még az országgyűlés folyamán herczeg Jablonowski lengyel marchalt és Wissnioewski herczegnőt fogadta, a kik néki lengyelországi bujdosásában vendégszeretőleg hajlékot adtak. A fejedelem a látogatókat, a kik most hasonló sorsra jutottak, fényesen megvendégelte, majd Szerencs várában szállásolta el.
A trónfosztás azonban nem hozta meg a várt eredményt. A franczia szövetségből semmi sem lett és erre csakhamar a hanyatlás következett. A trónfosztás következményei sokakat megdöbbentettek; ezek közé tartozott gróf Pethő Mihály, Sztropkó ura is, a ki az ónodi országgyűlés végzéseinek hírére kimenekült Lengyelországba; javait lefoglalták s Sztropkó részeit 1707-ben Rákóczi, a később árulóvá lett Ocskay brigadérosnak adományozta, a ki az ausztriai betörések alkalmával szerzett nagy értékű zsákmányt ide vitette. Ocskay árulása után (1708) Babocsay Ferencz nyerte Sztropkó részeit adományul. (Thaly Kálmán czikke. Adalékok 1897. 131.)
A trencséni csatavesztés (1708 augusztus 3) után a kuruczok ügye már veszendőben volt. Hasztalan küldte Zemplénbe Rákóczi Berthóthy Ferenczet, hogy a nemességet felkelésre serkentse s újabb hadisegélyt és katonalovakat rendeljen; a vármegye a hosszas hadjáratok alatt teljesen kimerült. Mi több, itthon is megindult az aknamunka; egy Lodermarki József nevű pap, a Krajnyán lakó és Rákóczihoz rendíthetetlen hűségű ruthén népet igyekezett a felkelőktől elidegeníteni (Millenn. Tört. VII. 646.), míglen Rákóczi rendeletére, félrevezetett tömegeivel együtt, kiverték Sárosból.
Az év végével Rákóczi Egerbe húzódott, honnan a közeli vármegyéket és a szenátorokat november 22-én Tállyára tanácskozásra hívta egybe; innen a tanácskozásokat deczember 1-én Sárospatakra tették át, a hol Rákóczi is 409megjelent. A tanácskozások főleg a békekötés körül forogtak, de a többség Bercsényi fölszólalására, a háború folytatását határozta el, mire az értekezletet deczember 18-án berekesztették. E tanácskozások alatt ítélték halálra Bezerédj Imre kurucz brigadérost, a ki főleg neje, Bottka Mária közbenjárására, el akarta hagyni a Rákóczi zászlaját; de terve fölfedeztetvén, 1708 szeptember 1-én Bozsokon (Kőszeg alatt) elfogták és ügyét a sárospataki gyűléshez tették át. A haditörvényszék Kajaly Pál főhadbíró elnöklete alatt, deczember 10-én kezdte tárgyalni az árulók ügyét, és deczember 17-én Bezerédjt, sógorával, Bottka Ádámmal együtt fejvesztésre ítélte, a mit deczember 18-án tíz órakor végre is hajtottak. Holttestüket a pataki vártemplom fala mellett ásott sírba tették. Rákóczi könnyes szemmel hagyta helyben a halálos ítéletet, mert kegyelmezési jogával, a dunántúli hadtest tisztikarának magatartása következtében, nem élhetett; három más tiszttársának azonban kegyelmet adott. (Adalékok 1900. 58-61. Thaly Kálmán czikke.)

A borsi várkastély.

II. Rákóczy Ferencz.
(A zemplénmegyei vármegyeházán levő eredeti festmény után).
A pataki űlésen a vármegyékre 600.000 frt hadiadót, 154.000 köböl búzát, 290.000 köböl zabot és 58.000 mázsa húst vetettek ki; ebből Zemplénre 8000 köböl gabona és ezer font hús esett; ezenkívül Rákóczi negyven hadiszekeret követelt, csakhogy a roppant drágaság, és élelemhiány miatt a vármegye nem tudta a rá eső részt beszolgáltatni. 1709 folyamán a kurucz had egy része Zemplén területére szorult, minek következtében számos falu a beszállásolás terhétől, véginségre jutott. Sokkal nagyobb veszély volt még a mindegyre terjedő pestis, melyet főleg az átvonuló hadak terjesztettek. 1709-ben a ragály Nagymihályban is fellépett (Szirmay András naplója 1902. 140), honnan azután az egész vármegyében elterjedt.
1709 július 28-án gróf Barkóczy Ferencz Kassán elhalván, I. József király, noha Rákóczi az ifj. Barkóczy Ferenczet már előzőleg Zemplén főispánjává nevezte ki, e méltóságot Gersei Pethő Mihályra ruházta, a miből, a szatmári békekötés után, a vetélytársak között nem épen épületes viszálykodás támadt.
Az 1710. év rosz előjelekkel indult meg. Rákóczi a vármegyétől ismételten 3000 köböl zabot, 8000 köböl rozsot követelt, azonfelül a Bercsényi-féle karabélyos ezredet is ide vezényelte. A hosszú hadviselésben kimerült fejedelem és nemzet egyaránt a békére hajlott. Rákóczi ekkor a porosz királyi udvarral lépett tárgyalásokba, hová 150 hordó tokaji bort küldött, melynek elfuvarozása Zemplén feladata volt. 1710 őszén a császári hadak mindenfelől előnyomultak; Löffelholz császári tábornok deczember 10-én már Sárospatak közelében állott, a hol szétvervén a csekély ellenállást tanúsító felkelőket, elfoglalta Sárospatakot, mely azután hadának téli szállásául szolgált. (Adalékok 1898. 313) Wolffs-Kell János Vilmos, császári ezredes, 1710 végén Sztropkó alá szállott, mely vár 1711 január 3-án szintén császári kézre került.
Miután Rákóczi a Pálffy Jánossal 1711 január 31-én Vaján tartott összejövetel alkalmával megegyezésre nem jutott és segélyt keresendő, ismét visszatért Lengyelországba, azalatt Károlyi Sándor felvette Pálffyval az alkudozások fonalát, a mi 1711 május 1-én a szatmári békekötésre vezetett. A békekötés hírére gróf Barkóczy Ferencz főispán is meghódolt, sőt a Munkácsot ostromló Löffelholz tábornok részére nagy mennyiségű élelmi szert szállított.
A szatmári békekötéssel közel kétszázados, küzdelemteljes korszak záródik a vármegye történetében. E küzdelemmel teljes korszakban a szabadsághősök, a Rákócziak vármegyéje, mindenkor előljárt az áldozatkészségben, melylyel a nemzeti ügyet diadalra juttatta, megőrizte és fentartotta. De a küzdelemben kimerült, elszegényedett és népében megfogyott a vármegye. Új erőre és életre volt tehát szükség, hogy a XIX. század elején megindult nemzeti törekvéseket megértse és azoknak egyik zászlóvivője legyen.
A XVIII. század és a franczia háborúk kora.
A szatmári békekötéstől egészen a bécsi kongresszusig terjedő száznégy évi időközt a vármegye történetében három korszakra csoportosíthatjuk. Az első a belső átalakulás korszaka; a második és a harmadik időszakban az 410újjáéledt vármegye sokszoros tanúságát adja a trón iránt való áldozatkészségének; de míg az előbbi időszakban, főleg Mária Terézia uralma alatt, a nemzeti élet terén az általános tespedés jelei mutatkoznak, addig az utóbbiban, II. József halálával, a vármegye is tevékeny részt vesz az idegen uralom ellen támadt nemzeti visszahatás mozgalmaiban.
Alig hirdették ki a szatmári békekötést a vármegyében, egyszerre két főispán kezdett parancsolni a tisztikarnak. Barkóczy Ferencz, a ki, mint láttuk, már a békekötés első hírére meghódolt, ezzel az igyekezetével ezúttal megkésett, mert József király még 1709-ben gróf Pethő Mihályt nevezte ki főispánná, kinek javait a kuruczok felprédálták, sőt őt magát is két ízben elfogták, így tehát az udvar felfogása szerint is sokkal inkább tarthatott igényt a főispánságra, mint a Rákóczitól kinevezett Barkóczy. Csakhogy Barkóczy nem tágított és helyzetét lényegesen megkönnyítette a kuruczokból álló vármegyei tisztikar magatartása, mely éveken át az utolsó küzdelmek között vele jóban-roszban együtt működött, s amely a labancz Pethőtől, könnyen érthetőleg, idegenkedett. Barkóczy még 1711 június 2-án egybegyűjtötte a rendeket Varannón, hol magát a főispáni méltóságba beiktatta, egyszersmind tisztújító közgyűlést tartott, mely Szent-Ivány Mihályt újból első és Boronkay Istvánt második alispánnak választotta; az előbbi részére, érdemei elismeréséül, négyszáz forintot szavazott meg. Ezalatt azonban gróf Pethő Mihály sem maradt tétlen. Eleonóra, régens királynőtől megerősítő levelet eszközölvén ki, Keglevich Ádám és Tahy Károly leleszi prépost által, báró Fischer Mihály, Soós Mátyás, a sátoraljaújhelyi pálosok perjele, Kossovich Márton és Barkóczy Zigmond közbejötte mellett beiktattatta magát, a mi ellen Barkóczy megbízásából Poór Ferencz tiltakozást jelentett be a közgyűlés elött. Barkóczy akaratlanul hatalmas támaszt talált Aspermont Gobert Ferdinánda herczegnőben, a ki a zempléni főispánságot fia számára igyekezett biztosítani; ekkor felségfolyamodványt küldött Eleonora régens királynőhöz, de a királynő a szeptember 30-án kelt leirat szerint, tekintettel gróf Pethő kinevezésére, a kérelem tárgyalásába nem bocsátkozott. Hasztalan fenyegetőztek a vármegyei tisztviselők, hogy Barkóczy távozásával lemondanak állásaikról, bele kellett nyugodniok Pethő főispánságába, főleg miután Barkóczy az 1712. évben III. Károly királynál is eredménytelenül kopogtatott. Alig vette kezébe gróf Pethő a hatalmat, a Barkóczy által 1709-től kezdve illetéktelenül felvett főispáni tiszteletdíjakat követelte s már-már perre is került a dolog, midőn a vármegye gavallérosan megtérítette gróf Pethő illetményeit. (Szirmay i. m.)
Az 1712. évi április 3-ára egybehívott koronázó országgyűlésen a vármegyét Szirmay András és Kossovich Márton képviselték. Az országgyűlés tanácskozásaiban, illetőleg az előmunkálatokban, Szent-Ivány Jánosnak tevékeny szerep jutott, a kit Munkács feladása után gróf Pálffy Miklós nádor vett a pártfogásába, és 1712-ben kassai kerületi biztos, majd zempléni alispán lett. Az országgyűlés szétoszlása után, az ország kormányának új berendezése tárgyában tartott értekezleten, Pethő Mihály főispán is részt vett.
Az 1715. és 1720. évi összeírások.
A belreformok az ország közállapotainak ismeretét tették szükségessé, főleg az adóteher igazságos elosztása czéljából. Ezért az országgyűléstől elrendelt összeírásokat még az 1715. évben eszközölték és 1720-ban megismételték. Mindkét összeírás sok becses adatot szolgáltat a XVIII. század első évtizedeiben uralkodó népmozgalmi és gazdasági viszonyokról. Az 1715. évi összeírás még élénken visszatükrözi azokat a csapásokat, a melyek az előző évszázad belháborúi, de főleg az utolsó szabadságharcz s a pestis-ragály alkalmával érték a vármegye népeit. 1715-ben 23 mezőváros, 2 curialis, 390 jobbágy-község és 6 lakatlan helység iratott össze. Lakatlan helységek voltak: Bethlen, Bodrogkeresztúr, Gatály, Nézpest, Oroszkrajnya, melynek lakói 1710-11-ben pestisben haltak el, Orosz-Volya, mely harmincz év óta puszta, a többi helység négy-nyolcz év óta voltak lakatlanok; ellenben Deregnyő és Köröm teljesen elpusztultak. De már találkozunk új településekkel is, mint: Sajóhídvég, Kisdobsza, Perbenyik. A többi községekben is tömérdek puszta telek iratott össze, melyek az összeírt 391 községben 5045-re rúgtak. Az összeírásnál főleg az adózókra fordíttatván a fősúly, ezért a nemesség, a papság és a külön adót fizető zsidóság nem foglaltatott benn 411az összeírásban. Az 1720. évi összeírás már kedvezőbb viszonyokat tüntet fel. Míg 1715-ben 4933, addig 1720-ban 5402 háztartást írtak össze. Az utóbbiból 342 nemes, 6 mezővárosi polgár, 4686 jobbágy, 363 zsellér és 5 taksás háztartás volt. 1715-ben a nemesek nem iratván össze, 175 mezővárosi polgár, 3471 jobbágy, 1112 zsellér, 100 taksás és 75 egyéb háztartás találtatott. Az 1720. évi összeírást véve alapul, a vármegye összes lakóinak számát 60348-ra tehetjük, melyből 53748 volt az adóköteles népesség lélekszáma; a többi következőleg oszlott meg: nemes 5950, pap és tanító 150, zsidó 500. Az egyes mívelési ágak terén is hasonló emelkedést tapasztalunk. 1715-ben összeírtak 22584 köblös szántót, 8290 kaszás rétet, 3633 kapás szőlőt. 1720-ban 63004 köblös szántót 11.306 kaszás rétet és 14097 kapás szőlőt.
Láthatjuk tehát, hogy a békés idők beálltával a mívelés alá eső terület is jelentékenyen emelkedett; csakhogy az összeírásban is némi változás állott be, mert 1715-ben csak tényleg mívelés alatt levő területet írtak össze, ellenben 1720-ban az összeírásba felvették azokat a puszta területeket is, a melyeket a földesurak vagy maguk mívelték, vagy pedig bérbe adtak. Az összeírás eredményeként, 1724-ben nyolczczal emelték a vármegye portáinak számát, de az 1729. évi országgyűlésen már felszólaltak a követek, mert abban az évben kárba veszett a hegyaljai szüret és a vármegye nagyobb megterhelést nem bírna el. (Magyarország népessége a Pragm. Sanc. korában. - Millenn. Tört. VIII. 51.)
A Rákóczi uradalmak elkobzása.
Az 1712-15. évi országgyűlés XLIX. t.-cz. Rákóczi Ferenczet és vele kibújdosott társait nemtelen káröröm hangján száműzte és az óriási kiterjedésű Rákóczi-uradalmakra a kincstár tette rá a kezét. A nagy vagyonért csakhamar megindult a versengés, főleg az udvar körében élő és a háborútól károsodott főnemesség között; de részt követeltek maguknak azok a magas állású hivatalnokok is, a kiknek az utóbbi évek kedvezőtlen pénzügyi viszonyai közepett a fizetésük sem járt ki rendesen. A Rákóczi-uradalmak közül a sárospatakit még 1711-ben odaigérték herczeg Trautson János Lipót Donát főudvarmesternek, a ki 1716-ban, 150.000 frt kegydíja fejében, a regéczi uradalmat is megszerezte. A szerencsi uradalom fele részét (Bodrogkeresztúr, Borsi, Upor, Isztáncs, Nagytoronya) Rákóczi Ferencz nővérének, Júliának, férjezett Aspremont grófnénak sikerült a maga számára biztosítani. Másik fele több kézen ment át; előbb gróf Pálffy Miklós nádor, utóbb, 1717-ben, gróf Illésházy Miklós nyerte adományul, az utóbbitól gróf Grassalkovich Antal kir. személynök vette meg, míg a gróf Aspremontok a rájuk eső részt később az Almásyaknak zálogosították el. A sárosmegyei makoviczai uradalom harmadát gróf Szirmay István nyerte, a ki legtöbbet szenvedett vagyonilag a kurucz világban. Tokaj megmaradt a kir. kamara birtokában, míg a tarczali javakat gróf Károlyi Sándor kapta, a néki igért 50.000 frt kegyadomány fejében. (Millenn. Tört. VIII. 89.) A nagyrészt idegen származású új adományosok és a vármegye régi nemessége soha sem tudtak összevegyülni, de főleg a köznemesség szigetelte el magát mindjobban és legfeljebb csak az országgyűlésen találkozott velük. A vármegye nemessége behúzódott a közgyűlés termeibe és innen vette fel a harczot az idegen új főúri családok ellen.
Gróf Pethő Mihály főispán, noha soha sem tudott népszerűségre vergődni, mégis érvényt szerzett az akaratának. Az 1715. évi országgyűlésre 14 szótöbbséggel az ő jelöltjeit, Szirmay András és Kossovich Mártont választották követekül. Az 1722-23. évi országgyűlésre is Szirmay Andrást és Reviczky János jegyzőt küldék ki, a kiket illetőleg a főispán biztosítva volt, hogy a nőági örökösödés ellen nem fognak akadályokat gördíteni. A vármegye közönsége, noha határozottan az örökösödés mellett nyilatkozott, megkésve adta követeinek az utasítást ebben az ügyben, s így Zemplén követei csak július 6-án, utólagosan járultak hozzá a június 30-án hozott országgyűlési határozathoz.
Az 1729. évi országgyűlés alatt, melyen a vármegye főleg a reá kirótt súlyos terhek ellen szólalt fel, megváltozott a helyzet; a kiküldött követeket, Okolicsányi Pál volt alispánt és Szirmay Tamást visszahívták s helyökbe Szirmay Menyhértet és Legenyei Pintér Mártont választották meg. A vármegyének különben rendkívül sok összeütközése volt az 1713 óta ott állomásozó bajor ezreddel, melynek szétosztása, elhelyezése és élelmezése tömérdek bajt okozott.
412Gróf Pethő Mihály főispán 1733 deczember 18-án elhalván, helyébe 1734-ben gróf Berényi Tamást nevezték ki helytartónak és csak 1737-ben főispánnak. Rendkivül tanúlt, eszes férfiú volt, a ki a zempléni főispánság mellett hétszemélynök, majd valóságos belső titkos tanácsos lett. Különös tevékenységet fejtett ki az 1739-40-iki pestis elfojtása érdekében.
Mária Terézia.
Alig foglalta el Mária Terézia a trónt (1740), a szomszédos fejedelmek minél nagyobb részt igyekeztek maguknak hasítani az ifjú fejedelemasszony örökségéből. Magyarországon volt tehát a sor, hogy MáriaTerézia ingadozó trónját megvédjék és ebben méltó részt vett Zemplén vármegye is. A pozsonyi országgyűlésen elhangzott királynői szózat hatása alatt, a vármegye vállvetve igyekezett a reá eső létszámot kiállítani. A zempléni felkelt lovas nemesi sereg 780 főre rúgott, s parancsnokává báró 'Sennyey László ezredest választották meg. A 720 főnyi gyalogság Szirmay Tamás ezredes vezérlete alatt szállott táborba. Szirmay Tamás utóbb a zempléni fiúkból toborzott öt ezred parancsnoka lett, melyekkel 1742-ben a Prága felszabadítására rendelt sereghez csatlakozott és ez alkalommal a várost megszálló franczia had ellen intézett merész támadásával kivívta Károly lotharingiai herczeg elismerését. (Szirmay i. m.)
Berényi főispán 1747 június 3-án elhalván, Zétényi Klobusiczky Antalt nevezték ki helytartónak, a kit Varannón gróf Forgách Ferencz királyi biztos 1748 január 22-én iktatott tisztébe. Rövid idő mulva főispánná neveztetvén ki, 1752 június 19-én Varannón tartotta székfoglalóját. Az ő főispánsága idejében épült Budán a királyi palota, melyhez a vármegye 3500 frttal járult. Klobusiczky után, gróf Szalai Barkóczy Ferencz egri püspököt, a m. kir. helytartótanács tanácsosát és a hétszemélyes tábla bíráját nevezték ki főispáni helytartóvá. Székét 1757 január 17-én Patakon, minden különösebb ünnepség nélkül foglalta el; de még ebben az évben gróf Dőry Ferencz foglalta el a helyét és április 12-én tartotta ünnepélyes székfoglalóját. Gróf Dőry hosszabb ideig tartó főispánsága rendkívül mozgalmas időkbe esett. Alatta épült a vármegyeház Sátoraljaújhelyben. Az ő főispánsága idejében bocsátották ki az úrbéri szabályzatot is (1765), melynek keresztülvitele azonban, a vármegyei nemesség magatartása következtében, nem csekély nehézségbe ütközött.
Az 1757-től dúló hétéves háború ismét újabb áldozatokat követelt a vármegyétől. Zemplén 3870 főnyi újonczot állított ki és a nemesi pénztárból 40.000 frintot szavazott meg. De ezen felül a hadjárat folyamán nagymennyiségű élelmiszert is szállított, mely áldozatkészségeiért az 1760 november 19-én kelt leirattal a királynő megdícsérte a vármegyét, Dőry főispánt pedig 1766-ban grófi rangra emelte, kinek főispánsága utolsó szakában a bajor örökösödési háború ismét hadba szólította a vármegyét. A vármegyéktől kiállítandó gyalogos katonákból Zemplénre 350 újoncz esett volna, e mellett az Andrássyak tíz felszerelt huszárt állítottak volna ki, de ezúttal nem került a dolog kardélre, mert Mária Terézia 1779 május 13-án békét kötött Nagy Frigyessel.
Dőry Ferencz 1778 deczember 18-án halt el. Főispánsága alatt a vármegye közigazgatásában a Szirmay család vitte a vezérszerepet, és emelkedett a tetőpontra. 1715-től kezdve ritkán hiányoznak e család tagjai a főtisztviselők sorából, de 1751-től kezdve 1779-ig szint el sem képzelhetjük nélkülök az alispáni tisztséget. Még 1751-ben, Okolicsányi János alispán mellett, Szirmay Ádám képviseli a vármegyét az országgyűlésen, 1757-ben Szirmay Lászlót első alispánná választják, 1767-ben Szirmay Tamás másodalispán lesz, de 1771-től első alispánként igazgatja a vármegyét. Az 1765. évi országgyűlésen is, Szulyovszky László mellett, Szirmay Antal Tamás képviseli a vármegyét.
II. József.
Alig foglalta el II. József a trónt (1780), legott hozzáfogott merész terve: az egységes Ausztria megalapításához. Első intézkedései, melyekkel türelmi rendeletét kiadta és a protestánsok szabad vallásgyakorlatát biztosította, főleg a vármegyei protestáns nemesség sorában általános viszhangra talált, de intézkedéseinek keresztülvitele sok nehézségbe ütközött.
Zemplénben, 1779-től kezdve, Erdődi Pálffy Károly volt a főispán, a ki II. Józsefnek is kedves embere volt és tőle 1772-ben az aranygyapjas 413rendet kapta. Beiktatása Sárospatakon nagy fénynyel és pompával ment végbe, mely alkalommal a pataki református tanárok és tanulók költeményekkel ünnepelték az új főispánt és a beiktatást végző gróf Esterházy Károly egri püspököt, a nagy térítőt, a ki beszédbe ereszkedett a tanuló ifjúsággal s többek között magához szólította Kazinczy Ferencz öcscsét. (Marczali Henrik: Magyarország II. József korában I. 311.) Esterházy püspök, a ki talán legigazabb képviselője volt a Mária Terézia alatt uralkodott rendszernek, felvette a harczot II. József türelmi rendelete ellen. Még 1780-ban, midőn a vármegyében tisztújítás készült, levelet intézett a főispánhoz, különös figyelmébe ajánlván egy protestáns nemest, kinek atyja még protestáns volt, de ő most buzgó katholikus. Ily körülmények között nem csoda, ha a tisztikar a katholikusok kezében volt, a kiknek a türelmi rendelet következtében osztozkodniok kellett a hivatalokon. Épen ez időtájt járt el a vármegye igazságtalanul a sárospataki református egyház ellen és midőn erről a császár értesült, az egész tisztikart meg akarta fosztani állásától; ki is iratta a helytartótanácscsal az új választásokat és csak a főispán közbenjárására állott el ebbeli szándékától. (Marczali i. m. II. 408. Orsz. lev. Canc. 6865-82.)
Sárospatakon a türelmi rendelet első híre nagyobb hullámokat vetett. Az új református templomot 1781 július 18-án avatták fel, mely alkalommal ünnepélyes zsinatot tartottak, sőt három zsidó is református hitre tért át. A katholikus plébánosok azonban a türelmi rendelet következtében érzékeny kárt szenvedtek, a vármegye ama határozata révén (1782), melylyel - az eddig állapot megszüntetésével - a protestánsok kath. lelkészeknek eddig fizetett stóla-illetékek alól fel lettek mentve. Az egri püspök felszólalására azonban a kanczellária fenntartotta az eddig állapotot, noha ez ügy rendezésére bizottságot küldött ki. (Marczali i. m. II. 247.) Hasztalan írtak fel ez intézkedés ellen a református lelkészek, a császár a ref. hívőket csak az articularis helyeken mentette fel a kath. plébánosoknak fizetendő stóla-díjak alól. A hol magán-istenitisztelet volt, ott a protestáns pap végezhette a szertartásokat; de az anyakönyvvezetés a kath. pap dolga lett s ő szedte az azért járó illetékeket. A katholikus alsópapságon is sokat lendített II. József, a mikor az ú. n. szemlélődő szerzetesek rendházait feloszlatta és javaikat a vallásalaphoz csatolta, a melyből Zemplén vármegye területén 49 új plebániát és 17 új káplánságot alkotott (1783).
Nagyobb mozgalmat keltett az összeírást elrendelő leirat és a nyelvkérdés. Hazánk területe ezidőtájt e tekintetben még ismeretlen volt. Az 1715-20. évi összeírásokat főleg az adózás szempontjából rendelték el, de a végrehajtás nem volt egyöntetű. Az új intézmények elsősorban hazánk ismeretét tették szükségessé. Csakhogy a nemesség féltékeny szemmel nézte az összeírást elrendelő leiratokat. Báró Barkóczy Ferencz ugyan 1783-ban közvetítő indítványt tett, hogy a nemeseket külön írják össze, de a kanczellária a javaslatot félre tette. Az összeírás Zemplénben, 1784-85-ben, mégis nagyobb baj nélkül megtörtént, sőt már 1785-ben befejeztetett. Az összeírást járások szerint eszközölték. Minden járást három összeírási kerületre osztották fel. Az egész vármegye területén volt: 24 mezőváros, 419 falu, 18 puszta, 18822 ház, 31144 keresztény és 1169 zsidó család. 373 egyházi, 4885 nemes és 94 egyházi, 1380 polgár, 14848 jobbágy férfi (családfő). A népesség összes száma: 200.687 lélek volt. (Eredeti összeírási táblázat Nagy Gyula gyűjteményében.)
Az összeírásai munkálatok alatt a nyelvkérdés is foglalkoztatta a vármegye rendeit. Az 1784 április 26-án kibocsátott rendeletre, mely a német nyelvet teszi Magyarország államnyelvévé, június 21-én válaszol a vármegye közönsége. A felirat latinul szól. Szirmay Antal, a történetíró szerkesztette, a ki már 1780-ban viseli a jegyzői tisztet. Sorra válaszol a leirat érveire, melyekkel a német nyelv kötelező behozatalát lehetetlennek tartja. Mindenekelőtt kifejti a leirat, hogy a rendelet végrehajtása esetén megszűnik a vármegyei tisztikar, mert senki sem tud németül. A kijelölést a német nyelvhez kötni törvénybe ütköző dolog, mert ezáltal a legderekabb tisztviselők elveszítik hivatalukat. A német nyelv különben is idegen uralmat jelent. Hazánk törvényei értelmében csak birtokos nemesek lehetnek köztisztviselők, de ezek nem tudnak németül. Végül figyelmébe ajánlja II. József császárnak, hogy törölje el a latin nyelvet s tegye helyette kötelezővé a hazai nyelvet; "az 414lesz - úgymond a felirat - a legnagyobb király, a ki azt végrehajtja". (Marczali i. m. 393. 327.) A felirat mély benyomást tett a császárra, mert Kaunitznak is átadta; de II. József nem az az uralkodó volt, a kit kitűzött útjáról eltéríteni lehetett volna.
1785-ben a vármegyékre került a sor. Gróf Pálffy főispán már előre sejtette a veszélyt, mely a vármegye fölött lebeg, s ezért már az év elején lemondott a főispáni méltóságról. Helyébe, 1785 márczius 9-én, gróf Zichy Ferenczet nevezték ki helytartóul. Az alispánok ekkor Szirmay Antal Tamás, a Szent István rend vitéze, és Nedeczky János voltak. A márczius 9-én kibocsátott rendelettel az egész országot tíz kerületre osztották fel; Zemplén a kassai kerületbe jutott, melynek élére Szent-Ivány Ferencz került. Az új királyi biztos szeptember 5-én foglalta el állását és csakhamar új rendet teremtett. A választott tisztviselőket letették; alispánokká Szirmay László királyi tanácsost és Bernáth Ferenczet nevezték ki. 1786 november havától kezdve, 1790 márczius 2-ig, a vármegyei jegyzőkönyveket németül vezették. A vármegyei törvényszék is eltöröltetvén, helyébe II. József a judicium subalternumot hozta be, mely ugyancsak 1790 február végéig állott fenn. (Marczali i. m. II. 455. Adalékok 1905. 78.) Az új biztosnak külön utasítást dolgoztak ki, melyben a császár meghagyja, hogy Zemplénre erős felügyelettel legyen, de különös figyelmébe ajánlja a sárospataki kollegiumot. Az új tisztviselőknek rendkívül nehéz helyzetük volt, nemcsak a nemesség magatartása miatt, hanem mert 1785-ben Zemplénben amúgy is nagy inség volt, sőt a nép között járványos betegség is ütött ki, a mi az elégületlenséget csak növelte.
Az új iskolai rendszer sem sokat lendített hazánk művelődési viszonyain, bár oly kiváló férfiu, mint Kazinczy Ferencz is az iskolai igazgatás terén kezdte meg pályáját. Helyesen jegyezte meg a vármegye közönsége, hogy a német nyelv nem egy a műveltséggel és tudománynyal. (Marczali i. m. II. 327. Millenn. Tört. VIII. 441.)
Az újonnan kinevezett tisztikarnak első fontos szerepe a pálos-rend eltörlése körül jutott. Ezt a hazafias, igazán minden tekintetben magyar szerzetesrendet 1786 elején törölte el a császár. Az eltörlést nagy titokban készítették elő és 1786 márczius 20-án akarták foganatosítani. A feloszlatást a kassai kerületben fekvő kolostorokra nézve Szent-Ivány kerületi biztos intézte, míg a vagyoni ügyeket gróf Sztáray Mihályra bizták. Zemplén vármegye területén a pálosoknak akkor három kolostoruk volt: Tőketerebesen, Varannón és Sátoraljaújhelyben; mind a három rendház történelmi emlékekben gazdag s hozzájuk terjedelmes birtokok tartoztak. Az egyes rendházakhoz, vagyonleltáraik felvételére, Sátoraljaújhelyre Szirmay László alispán és Fábri Ignácz számvevő, Varannóra Bydeskuthy István táblabíró, Dráhos Pál, majd Schram Imre számvevő, Tőketerebesre Szentmiklósi Gergelyi Máté és Strobli József nagymihályi sótiszt küldettek ki. Az összes vagyont Tőketerebesen 94.261 frt 01 3/4 kr.-ra és Sátoraljaújhelyben 223.175 frt 39 5/18 kr.-ra becsülték. A kitűzött szerzetesrend tagjai Varannón még segítségükre is voltak nehéz munkájukban a biztosoknak, a kik az összeállítással csak 1787 május havában készültek el. Az eltörölt rendházak közül Tőketerebesen 7, Varannón 10, Sátoraljaújhelyben, mely gimnáziummal volt egybekötve, 18 rendtagot találtak, a kik csak augusztus 20-ig maradhattak a rendházakban és attól kezdve ki voltak taszítva a nagyvilágba. (Császár Elemér czikke. Századok 1901 évf.)
II. József rendszerének bukását azonban siettette téves külpolitikája, mely 1788 folyamán háborúba keverte a portával. A hadüzenet után megkezdődött az ujonczozás és a katonaság részére szükséges élelmiszer behajtása. Az eredménytelen nyári hadjárat azonban folyton újabb áldozatokat követelt. II. József akként akarta az elégületleneket megnyugtatni, hogy összehívta a megyegyűléseket. 1758 második felében az ujonczozás már nehézségekbe ütközött; 1789 tavaszán, a tisztviselők a katonaság részére szükséges élelmiszert még valahogy behajtották, de már az őszkor, október havában egybegyűlt rendek nemcsak megtagadták a hadisegélyt, de a tisztviselőket eltiltották annak behajtásától. Az ujonczozás is, bár 1789-ben fél éven át tartott, eredménytelenűl végződött, mert a községek már ismerték a vármegyei 415közgyűlés határozatait. (Orsz. lt. Canc. 14. 917/89. Marczali i. m. III. 549. 562.)
A nemzeti ellenállás külsőleg is kifejezést nyert. Zemplénben Szemere állott a mozgalom élére és kívüle még gróf Sztáray Mihály játszott előkelő szerepet, a kit ezért Bécsben különféle gyanúsításokkal illettek. Már-már a franczia forradalmi eszmék is átterjedtek és szabadkőmives társulatok alakultak. Mindezen mozgalmakkal szemben a tisztikar tehetetlen volt; a kerületi biztos, a főispán, csak tétlen szemlélője az eseményeknek. Az általános zavar közepett szinte váratlanul érkezik a gyászhír II. József haláláról, a ki elhúnyta előtt, 1790 január 28-án, a türelmi rendelet kivételével, összes intézkedéseit egy tollvonással megsemmisítette. Több sem kellett a vármegyének; alig érkezett le II. József leirata, lázas sietséggel fogtak összes intézkedéseinek megsemmisítéséhez. Az 1790 márczius 4-én Sátoraljaújhelyben Szirmay László alispán elnöklete alatt tartott közgyűlés, melyen főleg a köznemesség jelent meg nagy számmal, mindenekelőtt a közigazgatást állítja vissza az 1785 előtti időkbe, (Várm. lt. prot. 102.) s az ujonczozást megtagadja. A közgyűlés nyelve még a latin, de a május 4-én tartott főispáni beiktatás alkalmával már magyar beszédek hangzanak el, mind az újonnan kinevezett gróf Zichy Ferencz főpohárnokmester főispán, mind az őt üdvözlő tisztviselők, valamint a beiktatást végző gróf Csáky János volt országbíró ajkairól. (Várm. lt. prot. 102.)
A visszatérő korona tiszteletére a vármegye 24 tagból álló bandériumot küldött Budára, a hol május 26-ától 30-ig állott díszőrséget. A bandérium tagjai voltak, vezér: Kisrhédei Rhédey Lajos; főhadnagy: Nagyréti Zombory Antal; zászlótartó: Bernátfalvi Bernáth János; segéd: Parnói Molnár Antal; őrmesterek: Ágoston Ferencz, Borhegyi József, Borbély Gábor, Eszenyi Mihály, Jantó Gábor, Józsa Károly, Lasztóczy András, Olcsváry Dániel, Pilisy Antal, Szemere János, Soós László, Soós Pál, Tóth Gábor, Vitéz János, Vladár András, Vladár Pál és Zoltán István. A bandériumhoz még két tanuló ifjú is csatlakozott: Bernáth András és Csoma Zsigmond. (Adalékok 1897. 55. l.)
Az egybehívott országgyűlésre Szirmay László első alispánt és Szulyovszky Menyhért tanácsost küldték követekül, de ezek már október 4-én visszajöttek s helyükbe Szirmay Antal, a történetíró, és Kazinczy András mentek fel.
A nemzeti fellendülés áthatott az alsó néposztályra, a röghöz kötött pórokra is. Zemplén és Szabolcs vármegyék már május havában el voltak árasztva röpiratokkal, a melyek, mintha Dózsa György hangján szólaltak volna meg, már-már új pórlázadást szítottak; de csakhamar mégis minden elcsendesedett.
Még az országgyűlés egybehívása előtt megkezdődött a megtorlás munkája is. Gróf Sztáray Mihályt, a kit szabadabb nyilatkozatai miatt befeketítettek, a szabolcsi főispánságról lemondásra kényszerítik; de az ezt követő általános felháborodásra újból megerősítették a főispáni méltóságban, a mit Zemplén vármegye kitörő örömmel vett tudomásul. (Prot. 104. 597. l.)
Az 1790/91. országgyűlés tanácskozásaiban Szirmay Antal vett tevékeny részt; többek között felszólalt a zsidók érdekében is, midőn arról volt szó, hogy II. Józsefnek rájuk nézve kedvező intézkedései érvényben maradjanak-e, vagy sem. (Millenn. Tört. VIII. 530.)
I. Ferencz. A Martinovics-féle összeesküvés.
II. Lipót 1792-ben elhalván, a trón I. Ferenczre szállott, kinek a kitörőfélben levő franczia háború maradt örökségül, a mely évtizedeken át nemcsak óriási áldozatokat követelt, de a nemzeti fellendülést egyidőre megbénította. A franczia forradalom eszméi, melyek a XVIII. század társadalmát gyökeresen átalakították, utat törtek maguknak hazánkba is. Ez új eszmék szolgálatába léptek Martinovics apát és társai is. Martinovicsnak 1792-ben "Oratio ad proceres" czímű művét a helytartótanács a tiltott könyvek közé sorozta és szerzőjének felkutatását rendelte el. Zemplén azonban a rendeletre csak ennyit válaszolt: "ezen könyvnek szerzője megyénkben nem találtatik"; arról pedig, vajjon e mű el volt-e terjedve, a jelentés nem szól, pedig sokan olvasták. Idővel mind sűrűbben jöttek be a külföldről ily irányú könyvek, melyeknek tartalma és iránya nem felelt meg a nemzeti érzéstől áthatott 416zempléni társadalomnak s így ezek az eszmék nem vertek gyökeret, sőt éppen a konzervatív irányzat kerekedett felül s az 1792 augusztus 16-án kelt feliratban meg is nyilatkozott, mely felirat szerint a vármegye abban a királyi rendeletben, mely a nemzetet és annak jogait becsmérlő könyvek ellen irányulnak, "a magyar nemzet iránti kiváló hajlandóságának zálogát" látja. (Fraknói Vilmos czikke: Századok 1878.). A nemesség megijedt ezektől az eszméktől, melyektől ősi kiváltságait féltette; de azért a Martinovics-féle mozgalom, bármily kis körre szorítkozott is, mégis mélyebb hullámokat vert föl a vármegyében. Maga Kazinczy Ferencz, a ki minden eszményiért lelkesedett, sokat foglalkozott ezidőtájt a szabadkőmívességgel, melynek már 1786-ban tagja volt. Szentmarjay Ferencz is, kinek atyja a gróf Barkóczyak zempléni uradalmának kormányzója volt, a legnagyobb rokonszenvvel viseltetett a franczia forradalom eszméi és szereplői iránt. Az 1793 óta tartó franczia háborúban magyar katonákat állítottak ki síkra, midőn pedig az egyre fokozódó költségek fedezésére önkényűleg vetettek ki adót, Zemplén erélyes hangú feliratban tiltakozott az országgyűlésen meg nem szavazott adók kivetése és behajtása ellen. E miatt éles összeütközés támadt a vármegye és a kormány között, melyet az 1792-ben kinevezett új főispán, báró Orczy József, hasztalan igyekezett elsimítani. Midőn tehát 1794 tavaszán, Martinovics apát, eszméinek elérésére, hívei titkos társulatba igyekezett egyesíteni, csakhamar termékeny talajra talált Zemplén vármegyében. Azok közé, kiket a zempléniek közül tanainak első sorban megnyert, tartozott Szentmarjay, a ki előbb Gróf Sztáray Mihály titkára volt. Gyönyörű megjelenésű, nagy tehetségű fiatal ember; a társaságban ő képviselte az ifjú lelkesedést. A másik Kazinczy Ferencz volt. Kettejükön kívül Zemplénből még négyen voltak a társulat tagjai, de Kazinczy többeket is beavatott, a kik az új tanok megvitatására Pazdicson gyűltek egybe. Martinovics összeesküvése felfedeztetvén, Szentmarjayt még az augusztus 16-17 közötti éjjelen elfogták. A vizsgálat során Kazinczy ellen is elfogatási parancsot adtak ki és 1794 deczember 14-én, a Terebesen állomásozó dzsidás ezred Ehrenstein nevű főhadnagya, tizenkét katonával Regmeczen foglyúl ejtetette Kazinczyt, a kit négy lovas hintón Sátoraljaújhelyre vittek, a hol társaival (Szulyovszky Menyhért, Ivánkay és Jancsits, a gróf Sztáray Albert házi-tanítója) találkozott, a kik közül Szulyovszkyt Rákóczon, a tulajdon házánál fogtak el. A foglyok, erős fedezet mellett, 16-án hagyták el Sátoraljaújhelyt s onnan Pestre vitettek. (Adalékok 1891. 61.). Kazinczy előbb Spielberg, majd Kufstein, utóbb Munkács várában raboskodott, honnan csak 1801-ben szabadult ki.
Az 1797-iki nemesi fölkelés.
A Martinovics-féle összeesküvés elnyomása után, a kormány minden szabadabb mozgást korlátozott. A vármegyének más dolga sem volt, mint adót és újonczot szolgáltatni. Báró Orczy József főispán még 1793-ban sürgette a vármegyét a hátralékos hadi-adó beszolgáltatására, mely 1795-ben mégis 23.907 forintra rúgott. (Vármegyei levéltár Prot. 11, 9) E mellett egyre folyt az újonczozás. A zempléni fiúkat a Nádasdy-féle gyalog- és a báró Mészáros-féle lovasezredbe sorozták. (Adalékok 1899. 102.) Az 1792. évi országgyűlés, melyen a vármegyét Okolicsányi János és Szulyovszky Menyhért képviselték, jelentékeny terheket szavazott meg; az 1796. évi országgyűlés pedig, a melyet csakis a hadisegély megszavazása miatt hívtak egybe, felhatalmazta a királyt, hogy fenyegető veszély esetén fegyverre szólíthassa a nemességet. Az 1797 április 12-én kelt legfelsőbb leiratra, mely a nemesi felkelést elrendelte, a vármegye május 1-én tartott közgyűléséből szervezte a felkelést. A tisztikar a következőkép alakult meg. Törzstisztek: parancsnok, ezredesi ranggal: gróf Schmiddegh Ferencz. A lovasságnál alezredes: báró Luzsénszky Pál. A gyalogságnál: Csizi István. Tisztikar a lovasság első századánál: Kőrösszeghi Csáky Imre kapitány, Szemere Albert alkapitány, gróf Török István és Klobusiczky László főhadnagyok, Boros József és Závodi Rudolf alhadnagyok; a második századnál: Balogh László kapitány, Molnár József alkapitány, Barkóczy László és Kohányi Kácsándy László főhadnagyok, Hidegkövi Tóbiás és Maux (Mauks) Mihály alhadnagyok; zászlótartó: Szikszai Imre. A gyalogság első századnál: Thuránszky Miklós kapitány, Dráveczky Ferencz főhadnagy, Tóth Sámuel alhadnagy, Füzesséry József zászlótartó; a második századnál: Olchváry Dénes alkapitány, Kossuth József főhadnagy, 417Bernáth Antal alhadnagy, Szentmihályi István zászlótartó. Hadbíró: Horváth László. Segédtiszt a lovasságnál: Soóvári Soós Pál főhadnagy. Számvivő: Albert József, főhadnagyi ranggal. Segédtiszt a gyalogságnál: Lippai István. (Várm. lt. Prot. 122.) A felkelt nemesi sereget, a francziák közeledtére, a szombathelyi táborba rendelték, de kardra nem került a sor, mert a campoformiói béke (október 17) egyidőre véget vetett az ellenségeskedésnek és a felkelt nemességet hazaküldték.

A SZERENCSI VÁRKASTÉLY.
A folytonos hadikészületektől és a katonai terhektől lenyűgözött vármegye közönsége, ha a nemzeti törekvések terén nem is tudott eredményesen munkálkodni, legalább a közigazgatás terén hatalmas lépéssel vitte előre a nemzeti nyelv ügyét. A vármegyei jegyzőkönyveket 1797-től kezdve már kizárólag magyarul vezették, sőt a következő évek során a vármegye hivatalos levelezése is magyar; a tárgymutatók 1808-tól kezdve szintén magyar nyelvűek.
1799-ben báró Orczy József a főispáni méltóságtól fölmentetvén, helyébe még ugyanez évben gróf Esterházy Józsefet nevezték ki, a ki szeptember hó 28-án tartotta beiktatását. Hosszú hivataloskodásának első szakát a francziák elleni háborúhoz szükséges hadisegély behajtása és az újonczozás ellenőrzése foglalta el. Az 1802 május 2-án megnyílt országgyűlést, a melyre a vármegye Okolicsányi János alispánt és Bernáth Ferenczet küldte követekül, szintén csak az adó és az újonczok megszavazására hívták egybe. Hasztalan adta a vármegye a követeinek utasításul, hogy a magyar ezredek ügyében szólaljanak fel, vagyis a magyarság érdekeinek szemmel tartásával, követeljék az egész hadügynek nemzeti szellemben rendezését, Kazinczy Péter, a ki a hazatért Bernáth Ferenczet felváltotta, a vármegye utasítása értelmében felszólalt ugyan, de hiába, mert az újonczok megszavazása után az országgyűlést hazaküldték. Az 1805. évi országgyűlés egybehívása alkalmával már Zemplén is magáévá teszi a Nógrád vármegyétől felvetett indítványt, hogy az országyűléseket Budára tegyék át. (Prot. 131. 454.) Az 1805. és az 1807. évi országgyűlések tulajdonképeni tárgya szintén az adók és újonczok megszavazása volt. A vármegye követei, Lónyay Gábor cs. kir. kamarás, alispán és gróf Dessewffy József, szigorúan ragaszkodtak a vármegye utasításaihoz és rendesen megtették jelentéseiket, melyekre a vármegye újabb utasításokkal felelt. (Várm. lt. prot. 17. pag. 479.)
Az 1808. évi országgyűlés egybehívása előtt parancs ment a főispánokhoz, hogy az 1807. évi országgyűlésen a kormánynak nehézségeket okozó ellenzéki követeknek újból való megválasztását tőlük telhetőleg akadályozzák meg. Esterházy főispán akkor arra törekedett, hogy az újonnan megválasztott követeknek az országgyűlésen szabad kezet biztosítson. Az országgyűlésre ismét Lónyayt és Dessewffyt választották követekül. Ezután a főispán a megyegyűlésen keresztül akarta erőszakolni azt az indítványát, hogy az országgyűlési követek ne tartozzanak magukat a vármegye utasításaihoz alkalmazni, hanem szabadon, meggyőződésük szerint, szavazhassanak. Az indítvány heves vitát keltett. Elsőnek Szemere László szólalt fel ellene, de a vitát a főispán hirtelen berekeszté, úgy gondolván, hogy a mi a zöld asztalnál nem sikerült, az sikerülhet a fehér asztalnál. Pohárköszöntőjében azonban hasztalan fenyegetődzött lemondással, mert a rendek mereven ragaszkodtak a követi utasítások fenntartásához. Erre a főispán, otthagyva vendégeit, haragosan eltávozott, a vármegye pedig ezután is ellátta követeit a szükséges utasításokkal. (Várm. lt. Prot. 134. 529.)
Az 1808. évi országgyűlés I. Ferencz nejének, Mária Ludovikának megkoronázása és a Ludovika Akadémia alapítása tette emlékezetessé. A királynénak a vármegye ötszáz rénes forintot ajánlott fel koronázási ajándékul. (Várm. lt. 134. 642.) Az 1808: I. és VII. t.-cz. értelmében felállítandó magyar katonai akadémiára a vármegyétől számosan írtak alá. Így többi között Lónyai Gábor alispán és követ ötezer frtot, Reviczky József ezer frtot, Mailáth József ezer frtot, báró Vay Miklós ötezer frtot, herczeg Bretzenheim Károly ötezer frtot, Zerdahelyi József ezer frtot, gróf Aspremont János Gobert tizezer frtot.
Az 1809-iki nemesi fölkelés.
Az országgyűlésen ismét szóba került a nemesi felkelés ügye, de a vármegye már előre el volt készülve az új nemesi felkelés eshetőségére. Báró 'Sennyey János meg 1800-ban ezer frtot adott a nemesi felkelés 418czéljaira. Az 1805 november 26-án tartott megyegyűlésen Lónyay Gábor mondott hatalmas beszéde, melylyel a nemességet a közelgő hadbahívásra figyelmeztette (Adalékok 1901. 282.). Még 1808 folyamán intézkedett a vármegye, hogy az 1800., 1801. és 1805. évben elrendelt nemesi felkelések alkalmával használt fegyverek kijavíttassanak; ugyanekkor vármegyei fegyvertár építését tervezték, a mivel a vármegye elejét akarta venni annak, hogy a nemesi felkelések szétoszlása után, a felkelt nemességtől használt fegyvereket a budai fegyvertárba beszolgáltassák, mely miatt a budai commissioval igen sok összeütközésük volt. (Várm. lt. Prot. 134.) Az 1809 márczius 13-án tartott bizottsági közgyűlésben a főjegyző előterjesztést tett, hogy a vármegye 1130 főből álló lovas felkelő-sereget állítson ki. Ugyanebből a közgyűlésből küldte ki a vármegye Szirmay Antalt és Kazinczy Istvánt, a Nagykállóban tartózkodó nádorhoz, hogy a felkelt nemesség számáról jelentést tegyen. A felkelt nemes sereg gyalogsága azonban nem tudott egyhamar megalakulni, mert a zempléni nemesség színe-java, mind csak lóra akart ülni. A vármegyei felkelt nemes sereg gyalogsága mégis négy kompániát tett, melyhez azonban egy Ung vármegyéből kiállított kompánia csatlakozott s az egyesülés után még egy hatodik kompánia alakíttatott. A felkelt nemesség parancsnokává Egerfarmosi Kandó Gábort választották meg. A tisztikar, az április 25-én megtartott közgyűlés alkalmával eszközölt választás útján, a következőleg alakult meg. A lovasságnál I. kapitányok: báró Barkóczy Antal, Szirmay Ferencz, Katona Sámuel; II. kapitányok: Nagy Ferencz, Körtvélyesi István, Bernáth László; főhadnagyok: Molnár Antal, Kolosy Ignácz, Pilisy János, Kovács Florián, Bárczy István, Szepesy Károly; alhadnagyok: Orosz Károly, Ormós András, Püspöky József, Gergely Máté, Derekassy István, Pilisy Gábor. A gyalogságnál kapitányok: Juránszky Miklós, Szentmarjay József, Szentmihályi István, Ocskay Károly; főhadnagyok: báró Reviczky János, Botka András, Szent-Léleky Antal, Füleky József; alhadnagyok: Füzesséry Tamás, Vámossy Mihály, Görgey Károly, Jantó Dániel, Thury Sámuel, Galambos László. (Várm. lt. Prot. 135.) A felkelt nemes seregből először a gyalogságot állították hadilábra, és május elején Barancs, Újlak, Jesztreb és Czéke helységekben szállásolták el. A szemle május 11-én Terebesen, Hertelendy tábornok és a vármegyei tisztikar jelenlétében, ment végbe, és eredményeképpen 458 lovast és a gyalogságnál, Thuránszky Miklós kapitány századában 189, a Pupinszky Ferenczében 167, a Szentmihályi Istvánéban 170, a Szentmarjay Józseféban 176 embert vizsgáltak felül. A lovasság azonban nem jelent meg teljes számban, mert még aznap pótlólag három lovast vizsgáltak felül. A felkelt nemesség zászlaját Csernely Sándor vitte. E zászló ma is megvan a vármegye székházában. A meggyszínű selyemzászló egyik oldalán "Vexilum Comitatus Zempleniensis", a másikon "Pro rege, lege et patria" jelmondat olvasható. A gyalogság, az előre megállapított terv szerint, május 12-én indult Terebesről Sátoraljaújhelyre, onnan Liszkán, Szerencsen át Körömbe, honnan 17-én indultak Mezőkövesd, illetőleg Eger felé. A lovas sereg ugyanezen az úton 14-én indult Terebesről és 21-én ért Egerbe. Május 24-én már Szihalomnál táborozik a vármegyei felkelt nemesség, június 6-án Budaörsön volt, honnan gyors menetben Győr alá vonult. A június 14-iki győri ütközet után, melyről a vármegyét Kandó ezredes értesítette, a felkelt nemes sereg Komáromba vonúlt vissza. A zempléniek közül öten maradtak halva a csatatéren. Báró Barkóczy kapitánynak a lábát roncsolta össze egy ágyúgolyó és megsebesült még Gergely Máté hadnagy és öt közvitéz. Még menetelés közben, a vármegye újabb lovas-század felállítását határozta el, melynek első kapitányává báró Gaizler Mihályt, másodkapitányává Marschalkó Józsefet választották meg. A békekötés következtében ez az újonnan kiállított század már nem látott ellenséget, de a felkelt nemes sereg csak október havában tért vissza a vármegyébe, a hol, tekintettel a Galicziában kitör zavargásokra, Nagy-Ruszka, Sztropkó és Papina helységekben szállásolták el őket. A vármegye ebben az évben még mindig a felkelt nemes sereg kiegészítésén fáradozott. Jekelfalussy József ezer frtot ajánlott fel új zászlóra. Új tiszteket neveztek ki, valamint a legénység felszerelése is kiegészítést nyert. E fáradozás azonban kárbaveszett, mert a felkelt nemességet 1810. év elején hazabocsátották.
419A francziák ellen kifejtett küzdelemben az anyagilag amúgy is kimerült vármegyét 1810-ben újabb csapással sujtotta a május 12-én és 1811-ben a február 20-án kelt királyi leirat, mely a só árának újból való felemeléséről és a bankóczédulák értékének 1/5-ére történt devalvatiójáról értesíti a vármegyét. (Várm. lt. Prot. 136. 187, és 137. 130.) A bankóczédulák devalvatiója óriási izgalmat keltett. A vármegye felirattal kéri az elhatározás megmásítását, de a május 8-án a vármegyéhez intézett leirat értésére adja a vármegyének, hogy a bankóczédulák és rézpénz devalvatiója tárgyában tett intézkedésektől az uralkodó el nem térhet. (Várm lt. Prot. 137.) Ennek a hatása alatt mentek végbe, az 1811 augusztus 15-ére egybehívott országgyűlésre, a követválasztások. A vármegye Jekelfalussy József cs. kir. kamarást és Szemere István másod-alispánt küldte az országgyűlésre, ezenkívül a követeknek adandó utasítások elkészítésére bizottságot választott. (Várm. lt. prot. 137. 352.) Jekelfalussy, kinek hazafias áldozatkészségéről a Ludovika Akadémiára tett húszezer frtos adománya ad számot, a vármegyétől nyert utasítás értelmében fel is szólalt az adók felemelése ellen és főleg a gazdasági válság terén szükségesnek mutatkozó intézkedések megtételét sürgette és azonfelül a magyar nyelv érdekében is síkra szállott. Az országgyűlés azonban megszavazta a háború folytatására szükséges katonát és adókat s 1812 június 1-én bezáratott. (Várm. lt. Prot. 138.) Az 1812. évi országgyűlésen megszavazott katonából a vármegyére 407 ujoncz esett s ezenkívül 50 ló és kétszáz hordó bor szolgáltatását vállalta el; de a nádor az 1807-ben megszavazott segedelemből, a vármegyére kivetett tízezer frt hátralék befizetését is sürgette. Az 1812. évi országgyűlésen a vármegye portáinak számát 128-ban állapították meg s ennek alapján 20.821 pozsonyi mérő búzát vetettek ki a vármegyére. Az 1813-14. évi hadjáratok újabb áldozatokat követeltek a vármegyétől.
A Napoleon bukása után összeült bécsi kongresszus, majd az ezt követő szent szövetség kora, a gazdaságilag kimerült nemzetet, hosszú időn át tétlenségre kárhoztatta.
4. A vármegyei önkormányzat fejlődése és átalakulása 1848-ig.
A mohácsi vészszel rombadőlt államegység a vármegyei önkormányzat kifejlődésére vezetett. Közvetlenül a mohácsi vész után beállott fejetlenség és általános zűr-zavar közepett, a mindegyre jobban elhatalmasodó főurak a köznemességet csaknem koldusbotra juttatták. A kettős királyság megosztotta a nemzet erejét s a fenyegető török hódoltsággal szemben csak az egységes magyar társadalom vehette fel reményteljesen a harczot. Az elnyomott köznemesség megmentése és lábra állítása volt tehát a főfeladat, melyet már Werbőczy is maga elé tűzött, de a melyhez már kissé későn fogtak, úgy hogy az eredmény csak az évszázados küzdelmek során válik szembeötlővé. A köznemesség a vármegyei önkormányzatban találta meg a védelmet, mind az elhatalmasodó főurak, mind pedig a fenyegető török hódoltság ellen. A Mátyás király alatt középpontosított állami igazgatás helyét a vármegyei önkormányzati szervezet foglalja el, mely azt pótolni, helyettesíteni hivatva lett.
A főispánság.
A XVI. századtól kezdve a vármegyei önkormányzat adja az ország egységének erejét, a vármegye lesz az alkotmány védője s a nemesség védőbástyája. Az önkormányzat kifejlődésével első sorban a főispáni méltóság szenved változást. Hatáskörét általánosságban nem ehet megállapítani, mert azt minden egyes kinevezés alkalmával más-más terjedelemben írja körül a kinevező oklevél.
Közvetetlenül a mohácsi vész után Homonnai Drugeth István, majd midőn a vármegye János király és később Izabella hatalma alá került, Perényi Gábor a vármegye főispánja. (1541-57). Ez utóbbinak főispánsága alatt Ferdinánd újból Homonnai Drugeth Istvánt, majd ennek halála után Drugeth Miklóst nevezte ki főispánná (1556), a kinek az idejében helytartók kormányozták a vármegyét. Ettől kezdve egész 1684-ig a Drugeth család adott a vármegyének főispánokat. Ez idő alatt csupán három olyan főispánja volt a vármegyének, a kik nem a Drugeth családból származtak: Ahi Menyhért kir. főajtónálló (1622-32), báró Bocskay István (1642-70) és Gersei Pethő 420Zsigmond. A Homonnai Drugeth családból származott főispánok között szinte páratlanul áll az István esete, a kit még 1559-ben a vármegye közgyűlése főispánnak kiáltott ki, de miután még kiskorú volt, helyette helytartók kormányozták a vármegyét. (Várm. lt. Prot. 1. 163. Ex. 1559.) Bekényi Alaghi Menyhért főispán 1626-ban a veres pecsét használatának jogát eszközölte ki II. Ferdinánd királytól. Bocskay István bárót, kiváló közigazgatási erőként ismerték. Mint főispán, rendkívül lelkiismeretesen teljesítette a hivatalát, az alispánnal felváltva bíráskodott, maga mellé véve a szolgabírákat és az esküdteket, velök űlésezett s minden idejét a jogkereső közönségnek szentelte. (Szirmay i. m.) Ő szervezte 1668-ban a másodalispán hivatalát, továbbá az aljegyzői állást, melyben a sort Kazinczy Péter nyitja meg, végül a vármegyei ügyészséget, mely a vármegyei jogügyek és tiszti keresetek vitelére volt hivatva. Ugyancsak ő rendszeresítette az itélőszékek alkalmával követendő ügyrendet is (series causarum).
A szatmári békéig terjedő korszak főispánjainak sorát idősebb és ifjabb Barkóczy Ferencz grófok zárják be, a kik azonban inkább csak a táborozásban és a harcztéren tűntek ki. Az előbbit 1684-ben Károlyi László szatmári főispán iktatta a méltóságába (Nagy Gyula oklgy.)
Az alispáni tisztség.
Míg a főispán a XVI. századtól kezdve hovatovább a királyi hatalom személyesítőjeként lép fel, addig a vármegye közönségét az alispán képviseli. Az alispán teendőit részint a törvények, részint a vármegyei szabályrendeletek állapítják meg. A XVI. század törvényei közül a következők vonatkoznak az alispáni jogkörre: 1545: 14, 26; 1555: 4; 1595: 26, melyek a vármegyei nemesi felkelés, annak szervezése, mindennemű katona és önkéntes előállítására; az 1545: 29; 1553: 17; 1557: 7; 1575: 10 törvények a katonaság elszállásolására és élelmezésére, az élelmi czikkek megszabására; és az 1554: 4 törvény a katonaságtól okozott károk megtérítésére s a károsultak kielégítésére vonatkoznak. Továbbá az alispán hatáskörébe jutott: a katonai lovak ingyen legeltetésének szabályozása (1558: 22), az ingyen (köz) munkák ügye (1556: 4; 1557: 6; 1563: 13 és az 1598: 18 t.-cz.), a jobbágyok szabad költözése, a földesurak ellenében való felügyelet és a jobbágyok oltalmazása. (1547: 32; 1548: 12; 1550: 27; stb.)
Zemplén vármegye szabályrendeleteiben az alispáni hatáskör jelentékenyen bővült és végrehajtói hatalmát függetlenítették mind a főispán, mind a közgyűlés befolyásától. 1560-ban kimondotta a vármegye, hogy az alispánok a gyilkosokat és a gonosztevőket nemcsak az itélőszékek előtt, hanem az egyházakban is elítélhetik és a büntetést rájuk kiszabhatják. (Várm. lt. 182. 514., 515.) Ugyanekkor kimondták, hogy a kit az ő pecsétjök alatt megidéznek és az tanúságot tenni vonakodik, 12 frt pénzbírságban marasztaltassék el. Az 1621. évben a vármegye felhatalmazta az alispánt, hogy ő és bírótársai bármely helyet bejárhassanak és ott itélkezhessenek; a jobbágyok fölött még halálos itéletet is mondhassanak s azt végre is hajthassák; a nemeseket pedig a vármegyének szolgáltassák ki. Ez a szabályrendelet 1621-től 1638-ig volt érvényben. Az alispáni tisztséget a XVI. században részint választás, részint kinevezés útján, később a főispántól kijelöltek közül való választással töltötték be. 1609-ben még Homonnai Drugeth Bálint főispán nevezi ki Tárkányi Ferenczet alispánná, de 1620-ban a vármegye már a főispán kijelölési jogát sem veszi figyelembe, hanem gróf Drugeth György távollétében megtartja a tisztújító közgyűlést, mely alkalommal Butkay Istvánt választják alispánná. (Várm. lt. 6. 327.) 1601-ben Bocskay Miklós lett az alispán, a ki a tisztséget elfogadni vonakodott, mire a vármegye határozatilag kimondotta, hogy a megválasztott, az alispáni tisztséget száz frt bírság terhe alatt köteles elfogadni s a hivatali esküt letenni. Bocskay ebben az évben csakugyan elfoglalta az alispáni széket, de kérte a rendeket, hogy helyettest válaszszanak; a rendek ekkor Kisbári Báry Lázárt választották meg helyettesévé; ez az állapot azonban csak egy évig tartott, mert 1602-ben Sztáray Ferencz lett az alispán. Hasonló eset fordult elő 1662-ben, midőn az ez évi országgyűlésre a vármegye Farkas László alispánt küldte követül, távolléte alatt pedig helyettes alispánul Báncsy Mártont választották meg. (Szirmay i. m.)
421A megyei tisztikar.
Az alispánon kivül nevezetes szerepet játszanak a vármegyei jegyzők is. Ő rejáuk volt bízva a vármegyei jegyzőkönyvek vezetése és őrzése. A XVII. század elején Vásárhelyi Tamás (1603-ig), majd Szegedy János (1603-1605), Nyárády Miklós (1605), Feöldesy János (1610) voltak a jegyzők.
A szolgabírákon és az esküdteken kívül, a XVII. században már csendbiztosa is volt a vármegyének. Az 1641. évi szabályrendelet értelmében, Vánczody László csendbiztos megbízást nyert a rablók üldözésére, oly kikötéssel azonban, hogy azoknak, a kik a szabályrendelet kihirdetésétől számított egy hó alatt házi tűzhelyeikhez visszatérnek, kegyelem adassék.
Főispáni helytartók.
A szatmári békekötés után, a XVIII. században, a főispánok helyét helytartók foglalják el. Ezek közül kiváló szerepet játszott gróf Berényi Tamás, nagyműveltségű és világlátott férfiú, a kit 1734-ben neveztek ki helytartóvá, 1737-ben pedig főispánná. 1747-ben halt el.
Báró Dőry Ferencz, később gróf, főispánsága idejében (1758-79) épült Sátoraljaújhelyben a ma is fennálló új vármegyeháza.
A XIX. században gróf Esterházy József (1799-1821), majd báró Malonyay János (1821-25) kormányozta a vármegyét; az utóbbi a kir. kanczelláriánál kezdte meg pályáját; később kir. táblabíró, majd 1821-ben Zemplén és 1825-ben Nyitra vármegye főispánja lett. Testestől-lelkestől hivatalnok, a kit megnyerő modoráért rendkívül kedveltek a vármegyében. Őt követte Szilassy József (1825-1830) helytartó, azelőtt hétszemélynök. 1830-ban gróf Mailáth Antal a főispán, a kit alig 19 éves korában Esterházy főispán, a vármegye tiszteletbeli jegyzőjévé nevezett ki és a nagy reményekre jogosító ifjút e szavakkal mutatta be a vármegye közönségének: "megajándékozom a nemes megyét Antal gróf Mailáth-tal." 1823-ban már főjegyzővé választották, de még ugyanez évben a fiúmei kormányzósághoz titkárrá nevezték ki, onnan pedig 1829-ben a helytartótanácshoz került. Zemplén vármegye főispáni méltóságát 1830-ban foglalta el, s arról 1839-ben mondott le, a mikor a népszerűtlen gróf Pálffy Fidél helyébe, főkanczellárrá nevezték ki. Őt követte Siskovics József (1839-41) helytartó, majd gróf Péchy Manó, a kivel a régi rendi alkotmányos korszak főispánjainak sorozata zárul.
A vármegye közigazgatási fölosztása.
A vármegye a XVI. században közigazgatásilag négy járásra oszlott: hegyaljai, vagyis alsózempléni, varannai, vagyis felsőzempléni, bodrogközi, másként szigeti, és nagymihályi járásra. Ezek összesen 16 kerületet foglaltak magukban, melyeket esküdtekkel igazgattak. Ez a felosztás megmaradt a XVIII. század közepéig. 1777-ben öt járásra lett felosztva, ú. m.: zempléni, tokaji, gálszécsi, homonnai és sztropkói járásokra, melyeket viszont 15 kerületre osztottak fel. 1788-tól kezdve a vármegye öt járásra oszlott: tokaji, sátoraljaújhelyi, zempléni, sztropkói, göröginyei. Ez a felosztás 1848-ig állott fenn. (Adalékok 1899. 1 füzet.) 1840-ben a szolgabírói teendő megszaporodván, a vármegyei esküdtek számát 16-ról 22-re emelték fel. A főszolgabírói járások ekkor a következő neveket viselték. 1. Hegyaljai, 2. Terebesi, 3. Bodrogközi, 4. Nagymihályi 5. Varannai, 6. Homonnai.
Alispáni székhelyek.
Az alispánok még a XVI. században több helyen tartották székhelyeiket; így 1546-49-ben Kázméri Gáspár Terebesen, Deregnyey Mihály alispán (1555-57) Zemplén városában tartotta székét; de a XVI. század második felében már Zemplén mezőváros a vármegye székhelye. Bachkay János (1566), Bolyi Alpáry Simon (1571) itt tartották székeiket. 1586-ban az ítélő szék Rákóczy Ferencz elnöklete alatt Zemplén mezővárosban űlésezett. 1575-ben a vármegye is itt tartotta a közgyűlését, 1550-ben azonban még Terebesen gyűlnek egybe a vármegye rendei. (Nagy Gyula oklevélmásolat gyűj.).
Vármegyei közgyűlések.
A XVI. század óta a vármegyei közgyűlések külsőleg is nagy változáson mentek át. Többé nem szabad ég alatt, hanem zárt helyen tanácskozik a vármegye nemessége. Az állandó székhely, valamint a gyűléseknek ugyanazon a helyen való tartása, vármegyei székház építését tette szükségessé. Már az 1644 november 16-án Zemplén mezővárosban tartott közgyűlésen fölmerült az új székház építésének eszméje, de a terv megvalósulása elé akadályok gördülvén, csak 1663-ban kezdték építeni a vármegye székházát, a nemesség költségén. A szükséges telket özv. Drugeth Györgyné 422adta, mely adományért a vármegye elhatározta, hogy hálából a Drugeth család czímerét a kapu fölé kőbe véseti. Míg a székház fölépült, a vármegye székhelyét Sátoraljaújhelyre tették át; a XVII. második felében azonban, főleg a kuruczok támadásaitól tartva, a vármegyei közgyűléseket Varannón tartották. 1698-ban a tokaji járás fel is szólalt ez ellen, kérve, hogy a közgyűléseket valamely közelebb eső helyen tartsák meg. (Szirmay i. m.) A XVIII. század második felében már Sátoraljaújhely a vármegye székhelye.
A tisztikar szervezete a XVIII. században.
A vármegyei tisztikar 1782-ben következőkből állott: főispán, két alispán, egy számvevő, egy főpénztáros, egy főjegyző, két jegyző, egy főügyész, egy alügyész, öt szolgabíró, öt első alszolgabíró, öt másod-alszolgabíró, 15 esküdt, öt kerületi pénztáros, azután a lovászok felügyelője, a hajdúhadnagy, egy hajdúőrmester, három írnok, két biztos, egy várnagy, egy mérnök, egy orvos, öt seborvos, hat bába, hat lovas postás, négy hajdúkáplár, 59 közhajdú, öt lovas és egy pandúr. A tisztviselők közül a főispán 1500, az első alispán 800, a másod-alispán, 400, a szolgabírák 400, az alszolgabírák 200-200, az esküdtek és a kanczellisták száz frt tiszteletdíjban részesültek. A vármegye tisztikarának és alkalmazottainak fizetése összesen 19.056 rénes forint volt. (Adalékok 1898. 162 l.)
Vármegyei levéltár.
A vármegyei levéltárakra Mária Terézia 1752-ben kibocsátott utasításában hívta fel a főispánok figyelmét. A helytartótanács felhívására, 1772 augusztus 16-án jelentette a vármegye főispánja, hogy a Sátoraljaújhelyben épült új székházban a levéltárnak megfelelő helyiségeket rendeztetett be, a hol a vármegyének eddig idegen hajlékban őrzött iratait elhelyezik. Egyszersmind az 1729. XXV. t-cz. értelmében a szolgabírákat és a tisztviselőket levéltárba. A vármegyei levéltár ügye azonban még ezzel nem nyert elintézést, mert az 1773. augusztus 16-án tartott közgyűlésből tett alispáni jelentés szerint, a kiválasztott helyiségek nem készültek el, a vármegyei tisztviselők pedig az adóügyekkel annyira el vannak foglalva, hogy a levéltár rendezését nem végezhetik. (Századok 1903. évf. Illéssy János czikke.) Így azután a levéltár rendezése a XIX. századra maradt. E fáradságteljes munkát vagyis a "vármegyei levelestár megzavarodott rendjének helyreállítását" nemzeti irodalmunk jelese, Kazinczy Ferencz végezte, 1825-től 1831-ig. Hátralékos tiszteletdíját 1832-ben fizette ki a vármegye az özvegyének (Adalékok 1904.). De már előbb érdemes és fáradságos munkát végzett az iratok rendezése körül Szirmay Antal főjegyző és történetíró is. Voltaképpen az ő alapvető ténykedését folytatta a levéltárban Kazinczy, a ki az "Autographa" czímzésü két iratcsomóba külön-külön rendezte együvé a legbecsesebb és legrégibb okiratokat és azokat kiegészítette a saját gyűjteményéből való értékes pecsétlenyomatokkal, aczélmetszetekkel, névaláirások gyűjteményével. Még Szirmay és Kazinczy előtt pedig a tudós Kovachich György Márton, kir. kamarai levéltárnok, nézte át Zemplén vármegye archivumát és adott irásba foglalt javaslatot annak jó rendbe tétele felől a vármegyének.
A vármegyei önkormányzat.
A vármegyei közgyűlési jegyzőkönyvek 1558-tól kezdve vannak meg a vármegye levéltárában, ez évtől kezdve tehát részletes adataink vannak a vármegye közigazgatásról. A vármegyei önkormányzat a helyhatósági szabályrendeletekben nyilvánult. Különös jelentőségük van e szabályrendeleteknek a XVI. és XVII. századokban, a midőn hivatva voltak a törvényt, de legfőképpen a hiányzó középponti kormányhatóságot pótolni. Az ez időszakban hozott szabályrendeletek a közigazgatás valamennyi ágát felölelik, de kiterjeszkednek a magánjogi és a közgazdasági viszonyokra is. A jobbágyok költözködési jogát és az ebből felmerült kártérítést az 1559. évi statutum szabályozza. A nemesi fölkelések ügyében intézkednek az 1594., 1600., 1602., 1615., 1623., 1658., 1660., 1663., 1664. stb. évi statutumok. (Várm. lt. Prot 5, 6, 7.) Az 1672. évi statutum mindazokat, a kik a nemesi felkelésben részt venni vonakodnak, száz frt bírsággal sujtja. (Prot. 10. 26.) Az egyes vármegyei tisztviselőknek tiszteletdíjait állapítják meg a következő szabályrendeletek: az 1559. és 1567. évi, mely utóbbi a vármegyei jegyző részére tíz, illetőleg ötven r. frtot állapít meg. (Prot. 1. 25 és 2. 52.) Az 4231602. évi statutum Sztáray Ferencz alispán mellé, 25 frt fizetéssel, írnoki állást rendszeresít. (Prot. 5. 1123.) Az országgyűlésre kiküldött vármegyei követek költségét 1584-ben hatvan frtban állapította meg a vármegye. (Protoc. 4. 676.) A hátralékos alispáni tiszteletdíjakról az 1649. évi közgyűlési határozat intézkedik. A rablók és a gonosztevők üldözésére vonatkoznak az 1650., 1662. és 1659. évi statutumok. (Prot. 7. 133 és 325.) A Wesselényi-féle összeesküvés felfedeztetése után támadt mozgalmak elfojtását és az abban részesekkel követendő eljárást szabályozzák: az 1672. és 1673. évi statutumok. A katonáság eltartásáról és a katonaság részére kiszolgáltatandó élelmiszerekről az 1658., 1660,. 1661., 1663., 1699. évi szabályrendeletek intézkednek. A katonaság elhelyezése tárgyában hozott szabályrendeletek közül kiválóbb jelentőségű az 1700. évi, a mely kaszárnyák építését rendeli el. (Prot. 7. 100. 222. 191. 193. 248. 416. - 11. 35. 154. 197. 240.) A hadipénztár kezelését az 1700. évi vármegyei határozat szabályozza. A kóborló és szökött katonák elfogatásáról az 1660., 1670. évi statutumok intézkednek; az 1711. évi vármegyei határozat szökött katonák elfogatására fejenként tizenkét tallér díjat tűz ki. (Prot. 12. 91.) közmunkák ügyében az 1690. évi szabályrendelet intézkedik. A gazdasági viszonyokat szabályozza az 1649. évi statutum, mely a bodrogközi malmok felülvizsgálatát rendeli el. A Laborcz-folyó kitisztításáról 1660-ban intézkedett a vármegye (Prot. 7. 182.) A közbiztonság érdekében a parasztokat a vármegye eltiltotta a vadászattól (Prot. 19. 261.) Az élelmiszerek árszabályzata 1665-ben állapíttatott meg; a vásári rendtartásról az 1701. évi szabályrendelet intézkedik. A borkiviteli tilalmat 1667-ben hozta be a vármegye. Ez időtől kezdve, Lengyelországba csak bizonyos illeték lefizetése után lehetett bort szállítani. (Prot. 9. 554.) A vármegye közönsége jóval megelőzte az 1715-20. évi országos összeírást, mert még 1511-ben az egész vármegye területén összeírást rendelt el, (Prot. 12. 175.), mely az 1715. évi összeíró küldöttség munkáját jelentékenyen megkönnyítette.
A XVIII. század első évtizedeiben főleg a katonaság eltartása és a vallásügy foglalkoztatta a vármegye közönségét. A katonaság elhelyezéséről intézkednek az 1712., 1713., 1723., 1725., 1726. évi statutumok. Az 1723. évi határozat a vármegyei hajdúkatonaság eltartásáról és számáról intézkedik. (Prot. 15. 17.) Gróf Pálffy János rendeletére Varannón és Nagymihályon postaállomások állíttatnak fel. (Prot. 12. 499.) A vármegyebeli czigányok és más kóborlók hazatolonczoltatása iránt 1725-ben intézkedett a közgyűlés. (Prot. 16. 13.) Az 1715: 91. t.-czikk rendelkezései szerint a száraz vámok beszedésére a vármegye következő helységeiben állíttattak fel harminczad hivatalok: Sztropkó (fiókja Ladomér), Homonna, (fiókja Csertész), Tokaj (fiókja Lucz) és Bodrog-Újhely. A szatmári békekötés után tartott országgyűlések határozmányai, melyek a hegyaljai bortermelés fellendítésére irányulnak, első sorban a borhamisitások ellen intézkednek. Már az 1723: 118. t.-cz. szigorú büntetéssel sújtja a borhamisítókat, a kik a hegyaljai borok jó hírnevét csorbítják; de az 1741: 29. t.-cz. ennél még tovább megy: eltiltja a borkereskedéstől a görögöket, zsidókat és örményeket s a náluk levő borkészlet elkobzását rendeli el. Az 1827:31. törvényczikk a tokajhegyaljai borvidék felvirágoztatása érdekében országos bizottságot küld ki idősb báró Eötvös Ignácz elnöklete alatt.
A vármegye czímere.
A vármegye czímeréről legrégibb adataink a XVI. század közepéről vannak. Az 1559. évi jegyzőkönyvben van első ízben említés a vármegye pecsétnyomójáról. (Prot. 1. 9.) A hagyomány szerint I. Ferdinánd király 1550-ben adományozta a vármegye czímerét, melyet II. Mátyás némileg módosítván, a vármegye 1608-ban egy pecsétnyomót aranyból, egyet pedig aczélból készíttetett. E czímeres pecsétnyomókat 1786-ig használta a vármegye, mely évben a kanczellária azokat felterjeszteni rendelte. 1790-ben, II. József rendszerének megdöltével, e két pecsétnyomó visszakerült a vármegyéhez és 1837-ig maradt használatban. 1786 szeptember 5-én új pecsétnyomó készítését határozták el, mely 1790-ig maradt használatban. 1837 márczius 16-án V. Ferdinánd király magyar körirattal ellátott czímerlevelet adott Zemplén vármegyének. A czímerlevél beérkeztekor, 1837-ben, illetőleg 1838-ban, a régi pecsétnyomók keresztmetszéssel hatályon kívül helyeztettek. 424Ezeket 1851-ben Kapy István megyefőnök a Nemzeti Múzeumba küldte fel. Az V. Ferdinánd királytól adományozott czímer leírása a következő: Vágott paizs, felül aranyban, a vágási vonalból kiemelkedő, jobbra három makk, balra három búzakalász fölött lebegő, jobbról veres, balról kék-ruhás angyaltól tartott leveles koronára czölöpösen állított természetes színű, zöld-leveles szőlőfürt. Alul hasítva. Elől: kékben négy ezüst-pólya. Hátul: veresben, három ezüst hal. Sisakdísz: paizsbeli szőlőfürt. takarók, veres-ezüst kék-ezüst.
5. Vallási, társadalmi és művelődési viszonyok 1526-tól 1848-ig
A róm. kath. egyház.
A mohácsi vész után következő korszakban nemcsak politikailag vált három részére az ország, hanem a nyugatról beszivárgó tanok, a vallási téren is megosztották a nemzetet. A mohácsi vészt követő belső zavarok különösen kedveztek az új tanok elterjedésének. Az egyes hatalmas főurak egymásután foglalták el az egyházi javakat, melyeket az ellenkirályok, nehogy híveik számát apaszszák, kénytelen-kelletlen nekik adományoztak, de gyakran maguk is osztogatták pazar bőkezűséggel a megüresedett egyházi javakat híveiknek. Így a XVI. század végéig csaknem az összes egyházi birtokok idegen (világi) kézre kerültek, azoknak haszonélvezői pedig részint elszéledtek az országban, részint az új tanoknak hódoltak.
A szerencsi apátság.
Lássuk csak, miként kerültek a nagyobb, egyházi birtokok a világiak kezére. A szerencsi apátságot 1532-ben I. Ferdinánd király Bebek Ferencznek adományozta, a kit ily módon igyekezett Szapolyai János király pártjáról eltéríteni. Bebek Ferencz 1549-ben az apátságot öcscsének, Jánosnak, adta. 1552-ben azonban a király Bebek György ferenczrendi szerzetesnek adományozta, a ki nagy hévvel és buzgalommal vette fel a harczot az új hit hirdetői ellen. De Bebek György nem sokáig maradt meg Szerencs birtokában, mert 1556-ban Némethy Ferencz tokaji kapitány kiűzte és a várost Izabella királynő számára foglalta el, a monostort pedig erődítvénynyé alakította át. Némethy garázdálkodásai azonban visszahatást keltettek s a mikor 1565-ben megöletett, a váracs kaput nyitott Balassa Menyhértnek, I. Miksa király vezérének. (Adalékok 1897. 233.) A szerencsi templom azonban 1595-ig még a katholikusok birtokában volt, csak azután foglalták el a protestánsok.
Monostorok.
Ugyanez a sors érte a többi monostort is. A pataki dömések, a kiknek az 1494-diki összeírás szerint 28, az 1495. évi lajstrom szerint pedig 47 portájuk volt a vármegyében, a mohácsi vészt követő korszakban eltűnnek a vármegyéből. A sárospataki Szent-Klára-rendű apáczák Szent-Anna zárdája 1556-ban még fennállott, de 1560-ban már ők is Nagyszombatba menekültek. A pálosokat 1530-ba Perényi Péter űzte ki Tőketerebesről és birtokait lefoglalta. A ferenczrendűek 1531-ig voltak Homonnán, ekkor azonban, mert földesuraik, a hatalmas Drugeth nemzetség is a reformált hitre tért, elhagyták az ottani Szent-Bonifácz vértanúról czímzett zárdát. A sárospataki rendház is nemsokára megszűnt. 1527-ben a ferenczrendűek még nagy káptalant tartottak Sárospatakon, de a rend tagjai közül némelyek szintén az új hitet követték. A mikor a sárospataki uradalom 1531-ben Perényi Péter birtokába került, a rendtagok elszéledtek. Egyedül a leleszi prépostság és a sátoraljaújhelyi pálosok küzdöttek meg a hitújítás viharaival, de a XVI. század folyamán ezek is gyakran voltak támadásoknak kitéve, úgy hogy egyes években a rendházakat elhagyni kényszerültek. Idővel a prémontreiek is elköltöztek Leleszről s helyükbe világi papok telepedtek.

II. Rákóczy Ferencz az ónodi (sajókörömi) országgyűlésen.
(Dudits Andor festménye Zemplén vármegye számára).
A leleszi prépostság.
A leleszi prépostság, közvetetlenül a mohácsi vész után, Péchy János préposttal (1526-1547) János király pártjához csatlakozván, ezért Serédy Gáspár, Ferdinándnak egyik haszonleső, iparlovag, garázda híve, Leleszre tört, a prépostot foglyul ejtette s Kövesd várába hurczolta, honnan azonban Homonnay Ferencz rövid idő alatt kiszabadította. Ezt a pártfogást azonban drágán kellett a prépostnak megvásárolni, mert 1532-ben az Ung vármegyebeli premontrei nagybirtokot, Nagykapost, kilencszáz frton kénytelen volt átengedni Homonnaynak. Péchy prépost 1533-ban Ferdinándhoz pártolt, de ezzel sem segített magán, mert az időközben protestáns vallásra tért főurak mindegyre 425jobban szorongatták. Péchy utóda, Bódy György, a Perényi Gábor barátságára támaszkodva, néhány évig még fenn tudta magát tartani, noha akkor a rendtagok nagy része már elszéledt Leleszről, úgy hogy a hiteleshelyi (kir. közjegyzői) teendők végzésére a prépostnak világi papokat kellett alkalmaznia. Mindez azonban 1556-ban Perényi Gábornak a protestáns hitre való térésével megváltozott. Már 1555-ben Bebek Ferencz és fia György Leleszre csaptak és azt kirabolták. 1556-ban Perényi Gábor tört Leleszre s azt elfoglalván, három évig bírta. Az akkori viszonyok között az országgyűlés e hatalmaskodások ellen mit sem tehetett; az 1557: XXI. törvényczikk csak azt rendelte el, hogy az egri és a szepesi káptalanok s a jászói konvent végezzék annak a vidéknek hiteleshelyi teendőit. Leleszt azonban Ferdinánd vezére, Telekessy, 1558-ban visszafoglalta Perényi Pétertől. Bódy György 1558-ban csanádi püspökké neveztetvén ki, helyét a dalmát származású Bolusich Ágoston foglalta el. Ekkor azonban Lelesznek régi fénye már elhomályosult s birtokai jórészt világiak kezében voltak. 1561-ben a Bacskai, Chapy, Szürthey, Polyánkay, Eszenyi családok tettek lépéseket a kegyuraság megszerzésére, de I. Ferdinánd a folyamodványukat azzal a megokolással utasította el, hogy a prépostok kinevezési joga a királyt illeti meg. Schwendi Lázár császári tábornok 1567-ben a prépostság javait Nagymihályi Sándornak, Vékey Ferencznek és Panka Péternek elzálogosítván, a prépostot és a rendtagokat az utolsó betevő falatjuktól is megfosztotta. Bolusich Ágoston prépostnak 1567-ben deczember 27-én bekövetkezett halála után a premontreiek elhagyták Leleszt, mely ettől kezdve több évig üresen állott, de csakhamar, a hazai törvények értelmében, világi papoknak adományoztatott. Ezeknek sorát Melegh Boldizsár esztergomi kanonok és később csanádi vál. püspök nyitja meg, a ki alatt 1580-ban a konvent, mint hiteleshely, újból megkezdte működését. 1582-ben Matthessy Istvánt, 1588-1589 Szegedy (Zegedi) Pált találjuk a leleszi prépostság birtokában. Az utóbbi egyúttal csanádi választott püspök is volt. (Nagy Gyula okl. más. gyüjt.) A világi prépostok lassanként visszaszerezték az elzálogosított birtokokat, sőt Szegedy Pál kérelmére, 1588-ban a vármegye száz forintot adott a prépostság épületeinek helyreállítására. (Szirmay i. m. 295. §.) Ekként a prépostság valahogy helyreállíttatván, az 1600: 29. t.-cz. elrendelte, hogy a prépost a konventben elegendő számú papot köteles tartani a hiteleshelyi teendők ellátására. A Bocskay-féle felkelés azonban egyelőre ismét véget vetett a leleszi prépostságnak, melyet ekkor a hazai törvények megsértésével kinevezett Langenfeldi Lang Ferdinánd haszonélvezett. Az 1605. évi április 17-én Szerencsen tartott országgyűlés, a levéltárt, két nemes hítes tag, egy jegyző és egy irnok gondjaira bízta, míg a prépostsági javaktól megfosztott Lang Ferdinánd 1609-ig élt a leleszi prépost czímével. (Századok: 1871. évf. 595-597. - Adalékok 1896. 2. 34.)
Az újhelyi pálosok.
A sátoraljaújhelyi pálosok is sok zaklatásnak voltak kitéve. 1530-ban Drágffy Gáspár a toronyi szőlőktől, utóbb Perényi Péter sátoraljaújhelyi rendházuktól fosztotta meg, majd a petrahói birtokukból is kiűzte őket. A mikor Sátoraljaújhelyben 1560-ban a plebánia-templomot az új hit hívei újra elfoglalták, a protestánsokkal rokonszenvező Miksa király ebbe csak oly föltétel alatt egyezett bele, ha a pálosok a monostorukat visszakapják. Perényi teljesítvén Miksa kívánságát, a pálosok visszakapták sátoraljaújhelyi rendházukat, sőt birtokaik egy részét is visszaszerezték, mert az 1596-98. évi adóösszeírások szerint 8 1/2 portának voltak birtokosai. A Bocskay-féle felkelés alatt azonban nekik is menekülniök kellett (1603), úgy hogy a bécsi békekötés idejében talán egy katholikus pap sem maradt a vármegyében. A bécsi békétől fogva, a kurucz világ lezajlásáig terjedő korszakban, főleg a Pázmány Péter felléptével megerősödött katholikus hit már sikerrel veszi fel a harczot a protestántizmussal szemben. A küzdelem heve gyakran elragadta a térítő buzgalmat s a felekezeti türelmetlenség mindkét részről áldozatokat követelt. Bocskay halálával (1606) Zemplén visszakerülvén a magyar király birtokába, először a pálosok tértek vissza Sátoraljaújhelyre 1610-ben, s ekkor rendházukat is visszanyerték. Ugyanebben az évben Habardy László egri kanonok bízatván meg a leleszi prépostság kormányával, Zemplén vármegye közönsége előtt visszavette az országos levéltárat. 426Pázmány Péter térítői buzgalma főleg a főúri körökben szerzett híveket a katholikus hitnek. Gróf Drugeth György, Zemplén és Ung vármegyék főispánja, 1609-ben a katholikus hitre térvén, 1513-ban Homonnára jezsuitákat telepített és azokra bízta a tőle alapított gimnázium vezetését, mely az elhagyott ferenczrendű monostorban nyert elhelyezést. A homonnai jezsuiták eltartására Nagykemencze birtokot (Ung vármegye), továbbá a gerényi hegyen az ú. n. Barát-szőlőt adományozta, ezenkívül évenként 1700 frtot folyósított számukra. A jezsuiták nem sokáig folytathatták Homonnán térítői működésüket, mert Bethlen Gábornak 1619. évi felkelése következtében az országot el kellett hagyniok, sőt legnagyobb pártfogójukat, Drugeth Györgyöt is elvesztették, a ki a felkeléssel nem rokonszenvezvén, 1620-ban külföldön elhalt.
Még rosszab sors érte a leleszi prépostságot, melynek javait az 1620. évi beszterczebányai országgyűlés a korona elidegeníthetetlen birtokainak nyilvánítván s annak jövedelmeit, a mennyiben a hiteleshelyhez kinevezett négy konventtag s egy jegyző kétszáz frtban megállapított évdíját felülmulnák, a Tisza és a Bodrog szabályozására rendelte fordítani. (Századok 1871. 598.) Habardy után Telekessy István neveztetett ki (1620-39) leleszi préposttá, a ki azonban csak 1623-ban foglalhatta el a prépostságot, mely évben Nagy- és Kiskapost, melyet Bethlen Gábor Rhédey Ferencznek adományozott, ennek halála után az özvegyétől visszaváltotta. Telekessy rendkívül sokat tett a prépostság érdekében. Felépítette a monostort, a megrongált falakat helyreállíttatta s a kapu fölé tornyot építtetett. Prépostsága idejében gyakran megfordult Leleszen. Alaghy Menyhért főispán († 1631) a konventnek Tállyán négy szölőt adott s a leleszi templomban oltárokat emelt. Utódaként Simándy István erdélyi vál. püspököt az 1642-54 között kiadott oklevelek említik. (Nagy Gyula oklgy.) Őt követte Somogyi Ferencz (1654-66) prépost, a ki a konvent régi elkopott pecsétje helyett, az 1655. évi országgyűlés engedélyével (103 t.-cz.), újat készíttetett.
A Thököly-féle mozgalmak idejében ismét támadásoknak volt kitéve a monostor; az akkori prépost, Mokchay András (1674-80), azonban már előre biztonságba óhajtotta helyezni a levéltárat, melyet az ungvári várba szállíttatott, míg maga Kassán keresett menedéket. De Ungvárt az idegen zsoldoshad nem ismervén a levéltár iratainak becsét, azok nagy részét már-már ágyútöltésül akarta felhasználni, a midőn Ungvár parancsnoka, Bercsényi Miklós, a belső cselédségtől figyelmessé tétetvén, a még ép iratokat zár alá vette és 1701 április 5-én Brunócz várában kelt levelében felhívta a konventet, hogy az iratok átvételére rendtagokat küldjön ki. Az oklevelek ekkor Leleszre vitettek vissza s a fenkölt gondolkozású várparancsnok emléke iránt érzett tiszteletből, a végenyészettől megmentett hiteles írások, máig is Bercsényi-aktáknak neveztetnek; Bercsényi levelét pedig kegyelettel őrzi a leleszi levéltár.
1680-ban Sebestyén András lett a leleszi prépost, a ki Thököly hívei közé tartozott és Lipót 1682-ben őt küldte követségbe a kurucz fejedelemhez. 1683-ban bekövetkezett halálával Benkovics Ágoston, később váradi püspök, neveztetett ki leleszi préposttá (1683-1700), de egyházi méltósága inkább csak névleges volt, mert időközben a perneczi (Csehország) premontreiek vették meg Királyhelmeczet 18.000 frton és száz aranyon II. Rákóczi Ferencztől, mire I. Lipót király 1697 június 12-én kelt oklevelével, tekintetbe véve a rendnek a törökök kiűzetése érdekében kifejtett áldozatkészségét, Lelesz Schöllinger Ferencz prépostnak adományozta. A perneczi prépostság azonban nem sokáig bírta Leleszt, mert 1710-ben a morvaországi lukai apátság váltotta magához, melynek kebeléből Tahy Károly (1710-29) kir. táblai főpap bírta a prépostságot.
A sátoraljaújhelyi pálosok hatalmas pártfogót nyertek Alaghy Menyhért főispánban, a ki 1626-ban templomukat újjáépíttette. A XVII. század közepén a sátoraljaújhelyi pálos rendház igen nagy tekintélynek örvendett, a rend kormányzó-helyettese ezidőszerint az újhelyi rendház priorja volt. Báthory Zsófia is bőkezű adományokkal gyarapította a rendház birtokait; 1661-ben a Víz-utczában két telket adott a pálosoknak, 1665-ben Kiszte falut, Komár pusztát, Barancs helységben udvartelket, Sátoraljaújhely határában 427pedig a Váralja és Oremus szőlőket. A XVII. század folyamán azonban a pálosok támadásoknak is gyakran voltak kitéve. 1672-ben, a Szent Egyed napján tartott búcsú alkalmával a monostort megtámadták és kirabolták, mely alkalommal egy rendtag is életét veszítette. 1679 márczius 29-én Thököly kuruczai, mintegy hatszázan, megtámadták a rendházat, de Szöréni és Bessenyey Márkus, a rend előljárói, harmincz emberrel hősiesen visszaverték a támadókat (Adalékok 1897. 3.). 1678-ban Olaszi, Sára és Zsadány helységekben nyertek birtokokat, I. Rákóczi Ferencz pedig kis kápolnát építtetett a templomukhoz. II. Rákóczy Ferencz szabadságharcza alatt a várszerűen megerősített monostort veszedelem fenyegette, mert a fejedelem, nehogy a Kassa ostromára siető Rabutin hada magát benne megfészkelhesse, a rendházat fel akarta robbantani, de a rombadőntéssel megbízott Károlyi tábornok nem hajtotta végre a parancsot s így a sok támadást ért falak túlélték a szabadságharczot.
A homonnai jezsuiták.
A homonnai jezsuita kollégium 1630-ban újból megnyílott, Forró Gergely és Jászberényi Tamás vezetése alatt, de Homonnai Drugeth János látván az ellenszenvet, mely a vármegyében a jezsuiták ellen irányul, 1640-ben áttelepítette őket Ungvárra. Csak 1670-ben jelentek meg a jezsuiták újból Zemplén vármegyében, a hol őket Báthory Zsófia Sárospatakra telepítette, a Nagy-féle kúriára épített, a mai róm. kath. plebánia-épület és az úgynevezett belső vár területén fekvő rendházakba.
A terebesi pálosok.
A Drugeth család vallásos buzgósága következtében, az elköltözött jezsuiták helyett, más szerzetes-rendek hirdették a katholikus hitet Zemplén vármegye területén. Gróf Drugeth János özvegye, Jakusics Anna, 1630-ban visszatelepítette a pálosokat Terebesre. Monostoruk alapját gróf Forgách Zsigmond özvegye gyarapította bőkezű adományokkal. Thököly kuruczai ugyan 1684-ben elűzték a pálosokat Terebesről, de már 1686-ban visszatértek monostorukba, melyet 1760-ban újjá építettek. A pálosok harmadik monostorát, a varannait, gróf Drugeth György özvegye alapította 1672-ben, elvevén az evangelikusok templomát, melyet Drugeth Fruzsina 1580-ban építtetett, s azt a pálos-monostorhoz csatolta, melynek Visnyó és Tapolyizsép helységeket adta. Thököly kuruczai 1676-ban a varannai pálosokat is megtámadták és a szerzeteseket megkínozták; templomukat 1682-ben Thököly elvette, de uralmának megszűntével, 1686-ban, gróf Barkóczy Ferencz ismét visszafoglalta számukra (Adalékok 1902. 106.).
A homonnai ferenczesek.
1651-ben gróf Drugeth György a ferenczrendűeket is visszatelepítette Homonnára s tizenkét személyre alapítványt tett. 1663-ban már konventté szervezkednek. A kurucz idők viharai a homonnai ferenczrendüeket sem kímélték. Thököly hadainak közeledtére, 1672-ben, a szerzetesek Szirmára menekültek, de október 4-én visszatértek Szent Ferencz ünnepére; a kuruczok erről értesülvén, éjjel megrohanták a monostort s kirabolták, a menekülő szerzeteseket pedig útközben a ruthén pórnép fosztotta ki. 1676-ban a monostort felgyújtották, mire viszonzásul a kassai parancsnok több protestáns lelkészt elfogatott, s addig tartott fogva, míg a követelt kártérítés öszege be nem folyt. 1786-ban történt feloszlatásukig zavartalanul hirdették Isten igéjét. (Adalékok 1904. 79.)
A sztropkói ferenczesek.
A ferenczrendűek (minoriták) még a XVII. század közepén telepedtek Sztropkóra, a hol fából épített házban tartózkodtak. De a lengyel származású szerzetesek nem tudtak beletörődni az itteni viszonyokba, mire csakhamar visszatértek Lengyelországba. Gersei Pethő Zsigmond főispán azonban már 1673-ban hozzáfogott a jelenleg is fennálló monostor építéséhez, melyet 1675-ben fejezett be. Felszólítására a rendfőnök három szerzetest küldött Sztropkóra, majd 1677-ben Pethő Zsigmond özvegye hat személyre tett alapítványt. 1721-ben a monostor leégett, de Pethő Zsigmond 1747-ben felépítette. II. József 1785-ben a szerzetesek számát hat személyre korlátozta és az ottani plébánia ellátására kötelezte (Adalékok 1904. 46.).
Plébániák és templomok a XVII., XVIII. században.
A katholikus hit terjedésével a XVII. században, főleg a főúri uradalmak székhelyein és a királyi várakhoz tartozó helységekben, számos újabb plébániát alapították vagy a régieket felújították, és a vallásos buzgóság templomok építésében is megnyilvánult. Helyreállított, vagy újonnan alapított plébániák e korszakban: Homonna (1669), Őrmező (1690), Battyán (1659 428táján), Rad (1636), Alsókörtvélyes, Mogyoróska (1711), Sókut (1600), Sztropkó (1694), Varannó (1687), Mád (1711), Szerencs (1612), Tállya (1688), Tarczal (1699), Bodrogkeresztúr (1711), Erdőbénye (1677-1711), Olaszliszka (1711), Sárospatak (1683), Tolcsva (1701-1711).
A szatmári békekötéstől kezdve, egészen 1848-ig, de különösen a XVIII. században, a katholikus hit térfoglalása még nagyobb mértékben haladt előre. Közvetetlenül a békekötés után a jezsuitarend, melyet még Báthory Zsófia telepített le Sárospatakra, kezébe vette a térítés munkáját, nagy buzgalommal, de nem mindig szerencsés kézzel. Különösen a sárospataki református kollégium megszerzésére irányuló törekvésükkel, melyre nézve a lépéseket még 1711-ben a vármegyénél megtették (Várm. lt. Prot. 12. 177), kezdődött a népszerűtlenségük és noha minden követ megmozgattak, czélhoz még sem értek, sőt 1722-ben a református kollégium némely birtokainak megszerzése érdekében is kárba veszett az igyekezetük. Nagyobb sikereket értek el II. Rákóczi Ferencz szabadságharcza alatt, vagy ezt megelőzőleg, a protestánsok kezébe került kath. templomok visszaszerzésére irányuló törekvéseikben, mikben az államhatalom természetszerűleg hathatósan támogatta őket. A protestánsok templomai közül a botytyánit még 1681-ben vették el, de a szécsényi országgyűlés végzései értelmében ismét visszaadták; az 1719-ben a katholikusok kezébe került; a gálszécsi templomot 1718-ban vették el; a vékei templomot 1750-ben báró Ghyllányi György foglalta vissza a katholikus részére. (Adalékok 1896. 82., 1896. 297). Sátoraljaújhelyben 1714-ben foglalták vissza véglegesen az 1482-ben épült templomot, melyet a XVIII. század közepén tűzvész pusztított el. Az új plébánia-templom 1770-ben épült fel.
A vármegyei főúri családok vállvetve működtek közre a plébániák alapításában és a templomok építésében. A vármegye területén levő templomok legnagyobb része a XVIII. században épült. E században a következő plébániák keletkeztek, vagy állíttattak helyre: Barancs (1755), Czéke (1779), Imreg (1753), a hová báró Barkóczy Imre telepítette át a bodrogközi Rad helységben lakó minoritákat, a kiket Melith György 1637-ben telepített le s a kik a Bodrogközben hatvan éven át egyedül végezték a lelkipásztori teendőket; továbbá Lasztócz (1712), Nagyazar (1718), a hozzá tartozó Kisazar helységben levő templomot szintén ebben az évben vették el a protestánsoktól; Nagykázmér (1718), Parnó (1718), Pelejte (1762), Szacsur (1739), Szilvásújfalu (1744), Terebes (1763), Vehécz (1779), Cziróka-Hosszúmező (1727), Felsőkörtvélyes (1788), Göröginye (1728), Izbugya-Hosszúmező (1864), Leszkócz (1730), Lyubise (1785), Papina (1741), Peticse (1802), Szinna (1782), Udva (1728), Boly (1806), hova Zétényből helyezték át; Királyhelmecz (1757), Lelesz (1722), Nagykövesd (1763), Nagytárkány (1771), Butka (1746), Hegyi (1795), Málcza (1778), Nagycsebb (1788), Nagymihály (1736), Sztára (1725), Hrubó (1785), Jankócz (1736), Matyasócz (1740), Nagydobsa (1734), Nagydomása (1788). Sztropkón 1767-ben keletkezett önálló plébánia, melynek teendőit addig a ferenczrendűek látták el. Zemplénturány (1787), Zsalobina (1788), mely utóbbit gróf Barkóczy Imre alapította. Gesztely (1748), Girincs (1737), Hernádnémeti, mely 1531-ben még fennállott, 1771-ben állíttatott vissza; Mezőzombor (1803), Monok (1731), Rátka (1855), Taktaszada (1866), Tokaj (1712), melynek templomát 1773-ban újjáépítették. Erdőhorváti (1733), Trauczonfalva (1788).
A szatmári békekötés után következő országgyűléseken a rendek felemelték ugyan tiltakozó szavukat a leleszi prépostságnak idegen származású egyháziak részére történt eladományozása ellen, mindazonáltal Lelesz továbbra is megmaradt a lukai apátság alatt, melynek kebeléből Tahy Károly után, a rend feloszlatásáig, a következők bírtokolták a prépostságot: Brauner Mátyás (1730-1733), gróf Kunitz Ferencz (1733-63), Lambek György (1763), Edlingeni Edlingen Teofil (1764-79), Todl Dániel (1779-81), Schochowski Ágost (1781-87). A háborús világ véget érvén, békés fejlődés váltotta fel az előző század küzdelmeit, melynek folyamán a prépostok rendezték a prépostság birtokviszonyait, újra lajstromozták az országos levéltárat, melyet alkalmas helyiségben őriztek. Kunitz Ferencz prépost helyreállította a monostort is, melyet második emelettel megtoldott. A premontreiek nem sokáig 429élvezték munkájuk gyümölcseit. II. József 1787 október 16-án a prépostság fennállásának véget vetvén, javait a vallásalaphoz csatolta, míg az országos levéltárt 1788 június 11-én Budára vitette és utóbb, 1791-ben, a vidéki felek kényelmére való tekintettel, az egri káptalannál helyezte el. I. Ferencz király 1802 márczius 12-én kelt legfelsőbb elhatározásával a premontrei rendet visszaállítván, Lelesz a jászóvári prépostsághoz csatoltatott, míg az ugyanazon évi országgyűlés XVI. czikke értelmében, a leleszi konvent hiteleshelyi minőségét visszanyervén, az országos levéltárt 1803-ban Leleszre szállították vissza, a hol a fáradhatatlan szorgalmú Mally József rendtag újból lajstromozta és rendezte. (Századok 1871. évfolyam 602.). A jezsuiták, miután a sárospataki kollegium megszerzésétől elestek, a rendnek 1773-ban történt eltörléséig, megmaradtak Sárospatakon. Utolsó házfőnökük Jabróczky Pál (1766-1773) volt. A pálosok sem kerülték ki II. József feloszlató rendeletét, melyet 1786-ban foganatosítottak.
A piaristák.
A XVIII. században a piarista-rend telepedik meg a vármegyében. E rend, mely a tanuló ifjúság nevelését tűzte ki czélul, a XVII. században vert nálunk gyökeret, de csak a XVIII. század során izmosodott meg. Pikóczy Eleonóra, egy százados özvegye, eredetileg kikeresztelkedett török nő, (Adalékok 1905. 165.), 1721-ben Tokajban minden vagyonát a kegyes tanítórendnek adományozta, mely adományt 1727-ben III. Károly király is megerősített. Letelepedésüket azonban 1724-ben a Tokajban dühöngött tűzvész megakasztotta és csak 1737-ben sikerült iskolájukat megnyitni, melynek 1738-ban már hatvan növendéke volt. 1758-ban a latin osztályok is megnyíltak. Az új iskola nagy pártfogót nyert báró Andrássy Józsefné, született Balassa Erzsébetben, kinek adománya a rendház és az iskola alapját jelentékenyen növelte; lelkes pártfogója volt az intézetnek még Czakó Sándor monostori apát is. A pálosok eltörlése után, II. József rendeletéből, 1789 őszén, a piaristák Sátoraljaújhelybe helyeztetvén át, az 1789/90. tanévben gróf Török Lajos kassai kerületi igazgató már az V. gimnáziális osztály megnyitását rendelte el és rendházul a pálosok monostorát jelölte ki. A rendház berendezése körül elévülhetetlen érdemei vannak az 1790-ben házfőnökké választott Sivulszky Józsefnek. Az ő kezdeményezésére állították helyre a templom belsejét és az ő buzgólkodása alkotta meg az új gimnáziumi épületet, melynek alapját 1811 július 29-én tették le, de csak 1820-ban készült el teljesen. A tanuló ifjúság a színielőadásokat is művelte. 1805-ben és 1807-ben gróf Esterházy József főispán látogatása alkalmával, valamint 1819-ben, drámai előadásokat tartottak, úgyszintén 1827-ben is, a rend letelepülésének száz éves emlékünnepén. 1831-ben vette át a rend hivatalosan a gimnázium első osztályát. Az 1847/48. tanévben már hat osztályban 312 tanuló látogatta az előadásokat. E hazafias rend a szabadságharcz kitörésekor meghozta az áldozatot a hazának is, melyért azonban, az önkényuralom idejében, a sátoraljaújhelyi gimnázium is súlyos megpróbáltatásoknak volt kitéve. (Adalékok 1898. 54.).
A görög keletiek.
A görög keletiek helyzete, a munkácsi püspökség megalapítása (1690) óta, nem sokat javult, de a mohácsi vészt követő korszak erre nem is volt kedvező. Egyes földesurak folyton sanyargatták a ruthéneket és papjaikat, a kik a katholikus papság támogatására sem számíthattak, mert ezeket a felekezeti harcz tartotta lekötve. A XVI. század végén a zempléni ruthének hatalmas pártfogót nyertek gróf Homonnai Drugeth Bálintban, kinek magatartása a zempléni, de általában a felvidéki ruthének későbbi magatartására jelentékeny befolyással volt. A ruthén nép vezetői már előbb is gondoltak a katholikusokkal való egyesülésre, de főleg attól kezdve, hogy 1594-ben Lengyelországban az unió megtörtént, a lengyel szerzetesek bejárogattak Zemplénbe s előkészítették a talajt. Gregorovics János püspök is, a ki Alaghy Menyhért főispánnal jó viszonyban volt, pártolta az unió eszmélyét (1630); utóda Taraszovits Bazil, 1640-ben ez ügyben személyesen találkozott Lippay primással, mely találkozás további alkudozásoknak alapja lett. Rákóczy György azonban, a ki a ruthéneket a protestáns hitnek óhajtotta megnyerni, ez összejövetel miatt a püspököt elfogatta, s ez csak III. Ferdinánd közbenjárására szabadult ki a börtönéből. 1646-ban, Ungvárt, Jakusich György egri püspök közbenjárásával, megkötötték a vallásuniót, melyhez a zempléni ruthének csatlakoztak legnagyobb számmal; a X. Incze pápához intézett feliratot is két zempléni ruthén pap, a homonnai és a sztropkói 430főesperesek írták alá. A közbejött belháborúk következtében a vallásunió csak 1690 körül erősödött meg a nép között, mely időponttól kezdve, a ruthén papság az egri püspök fenhatósága alá tartozott. Ebben az évben De Camelis János foglalván el a püspöki széket, körútra indult, melynek eredményeképpen november 4-én Isztáncson negyven, november 17-én Sztropkón tizenhét és deczember 11-én Homonnán negyven ruthén pap fogadta el a vallásuniót. A görögegyesültek ettől kezdve Zemplénben három főesperességet alkottak. A görögegyesültek ettől kezdve Zemplénben három főesprességet alkottak. (Sztropkó, Homonna, Újhely). De Camelis halála után (1706), Telekessy egri püspök, tekintettel az akkor folyó szabadságharczra, a przemisli püspököt óhajtotta adminisztrátorul, de a pápa, a zempléni főesperes fölszólalása következtében, e tervet elejtette. A szatmári békekötés után Bizanczy Genuád György lett a (1713) vikárius, a ki azonban papjainak sokat elnézett s ezek, főleg a házasságkötések körül, szabálytalanul jártak el. Bizánczy utóda Blazsovszky Gábor György lett, a ki 1738 november 24-én Varannón egyházi gyűlést tartott. Blazsovszky utóda, Olsavszky Manó, minden tekintetben függetleníteni igyekezett magát az egri püspök fenhatósága alól, de a függetlenítés késett, mert Olsavszky Manónak a saját papjaival gyűlt meg a baja, a kik közül Habina Lukács mindenféle váddal illette őt a kanczelláriához intézett beadványában. Mária Terézia királynő uralkodása alatt, XIV. Kelemen pápa, 1771-ben kelt bullájával, a munkácsi görög katholikus apostoli vikáriánust kivonta az egri püspök fenhatósága alól és Munkácsot püspökséggé emelte. Mária Terézia királynő pedig, 1776-ban, káptalant szervezett, melynek tagjai között Pásztélyi Kovács János zempléni főesperes is helyet foglalt. 1775-ben a püspökség székhelyét Ungvárra tették át. A püspökség megalapításával a zempléni görög katholikusokra új, életerős korszak köszöntött be, mely a jelenkori haladásnak szolgál alapjául. (Polyánszky Gyula czikkei: Adalék 1898. 124.)
A bazilrendű monostor.
A zempléni görög katholikusok történetében kiváló szerepet foglal el a bazilrendű krasznibródi monostor, melynek templomát, a ruthén nép nagy jótevője, gróf Drugeth Bálint építtette, a ki Bocskay István fejedelemtől 1606 deczember 17-én oltalomlevelet eszközölt ki Sergiusz munkácsi püspök részére. Drugeth Bálint utóda, György, Zemplén vármegye főispánja, a ki 1609-ben katholikus hitre tért, a krasznibródi monostor szerzeteseit igyekezett a vallásuniónak megnyerni, a mi a przemisli gör. kath. püspök közbenjárásával sikerrel járt; de a népnél az 1612-14. években, a pünkösdi ünnepek alatt tett ily irányú kísérlet, kudarczczal végződött. A Laborcz vidéke tehát, az 1646. évben Ungvárt megkötött vallásunióig, elszakadott állapotban maradt. A kurucz világban sok támadás érte a kranszibródi monostort, mely 1708-tól 1729-ig szerzetesek nélkül maradt. 1729-ben telepedtek le újból a szerzetesek Munkácsról, s csakhamar a monostor helyreállításához fogtak; 1725-ben épült a templom, 1756-ban a novicziatus, ugyanez évben Van Dernáth Terézia grófnő nagyobb alapítványt tett. 1759-ben tették le a monostor épületének alapját és 1761-ben készült el a Mária kápolna. A XVIII. század második felében s a XIX. század elején Kransznibródon bölcseleti és hittudományi előkészítő tánfolyam is volt, mely Suhajda Márkus alatt (szül. 1734, † 1778) érte el virágzását. 1820-ban a monostort az 1815-ben felállított eperjesi püspökség alá rendelték. A krasznibródi monostoron kívül még Sztropkó határában, a Bukócz-hegyen is van a bazilrendűeknek kisebb monostoruk, mely a XVIII. században keletkezett.
b) A protestáns egyházak.
Luther tanainak első terjedése.
A nyugatról elterjedt tanok, még közvetetlenül a mohácsi vészt megelőző években, foglalkoztatták a vármegyében a kedélyeket. Siklósi Mihály már 1522-ben hirdette Luther tanait Sátoraljaújhelyben, de, noha fellépésével számos hívőt szerzett, nagyobb eredményt csak a mohácsi vészt követő években tudott elérni. A kettős királyválasztás zavari közepett, az uratlanná lett egyházi birtokok, főleg a főúri körökben szereztek számos hívőt az új tanoknak, melyek szabad szellemüknél fogva az alsóbb néposztályokban is termékeny talajra találtak. A szerzetesek közül is sokan cserélték fel az egyhangú klastromi életet az evangéliomi tanok hirdetésével és szabad vizsgálódással; 431egyes főurak pártfogása révén csakhamar a vármegye alsó részét megnyerték az új hit tanainak. Sárospatakon Sztárai Mihály, utóbb Kopácsi István, mindketten volt ferenczrendű szerzetesek, még 1527-ben terjesztették az evangéliom hittanait; Tokaj környékén Szegedi Gergely, volt domonkosrendi szerzetes, a ki 1557-ben Petrovics Péter költségén a wittenbergai egyetemen tanult s onnan visszatérve, Debreczenben működött, 1562-63-ban Némethy Ferencz tokaji kapitány pártfogása alatt terjesztette az új hitet (Magyar Könyvszemle 1894.)
Főurak áttérése.
A vármegyei főurak közül Drágffy Gáspár toronyi birtokos 1530-ban, Drágffy György, a Perényiek közül Imre nádor fiai Péter és Gábor, 1530-ban csatlakoztak az új hithez; az utóbbi megfordult Wittenbergában, sőt Lipcsében is. Ők voltak tehát első támaszai a reformácziónak. A többi főurak inkább a XVI. század második felében tértek át; így Mágócsy Gáspár 1569-ben, Dobó István 1571, Dobó Ferencz, Sárospatak ura, 1580-ban, Homonnai Drugeth István 1589-ben, a ki nagyban előmozdította a Károlyi Gáspártól fordított szentírás - az ú. n. vizsolyi biblia - kiadását. A Monakyak, Csetneki Somossyak, Ráskayak, a XVI. század végén lettek protestánsokká. Szerencsen 1583-ban kezdett az új hit elterjedni s valószinűleg ekkor lettek a Rákóczyak is, nevezetesen pedig Zsigmond, annak követőivé.
Templomfoglalások.
Az új hit elterjedésével a régi katholikus templomok egymásután kerültek a protestánsok kezébe, a mi annál kevésbbé ütközött nehézségekbe, mert a hívek amúgy is az új hit tanait követték, a katholikus plébániák pedig már évek óta betöltetlenül állottak. Perényi Gábor, a ki Luther tanainak követője volt, az 1492-ben épült sátoraljaújhelyi templomot 1560-ban a lutheránus hit követőinek adta. Bármennyire is pártolták azonban a Perényiek a Luther tanait, azok nem tudtak mélyebb gyökeret verni Sátoraljaújhelyben, sőt az 1492-ben épült templom, 1562-ben visszakerült a katholikusok birtokába. Bocskay István felkelése idején (1600-1605) jött az első református pap Sátoraljaújhelyre, a hol csakhamar számos hívőt szerzett. Szerencsen 1595-ben Rákóczy Zsigmond, miután a katholikusok már igen megfogytak, a templomot a reformátusoknak adta; ide is temetkezett († 1609) és sírja fölé a fiai 1619-ben vörös és fekete márványból mauzoleumot építtettek. Alaghy Ferencz, Regécz és Páczin ura, 1605-ben a karcsai templomot foglalta el a protestánsok részére. A bottyáni katholikus templom még a XVI. század közepén került az új hit követőinek kezébe, míg a vékeit a földesúr 1578-ban foglalta el a protestánsok részére. Gálszécsen is a XVII. század elején szűnt meg a katholikus plébánia, hol 1623-ban már virágzó református egyházat találunk. (Adalékok 1896. 297.).
Az ellenreformáczió.
Az ellenreformáczió felülkerekedésével csakhamar megváltozott a helyzet. A mint a Drugeth, Alaghy stb. családok sarjai katholikusokká lettek, a protestánsok kezében levő templomok lassanként a katholikusokhoz kerültek vissza. A homonnai templomot még 1628-ban vették el a protestánsoktól, a kiknek panaszára az időközben erdélyi fejedelemmé lett Bethlen Gábor a vármegyéhez utasítást küldött, de eredménytelenül. Alaghy biztosai 1630-ban Páczin és Karcsa községekben visszafoglalták azokat a templomokat, melyek a Bethlen-féle fölkelés alatt kerültek a protestánsok birtokába. Forgách Zsigmond özvegye, Pálffy Katalin grófnő, a garanyi templomot vette vissza, Drugeth János pedig a terebesi templomot ítélte a katholikusoknak. 1640-ben gróf Drugeth János a varannai, úgynevezett magyar templomot foglalta el, melyet azonban a protestánsok 1646-ban visszafoglaltak. Miután időközben rombadőlt a tót templom, mely mindig a katholikusoké volt, a Drugeth család tiltakozott a templom elfoglalása ellen, mely ettől kezdve, a XVII. századon át, folytonos viszályt szított a két felekezet között. Legérdekesebb volt a megyaszói templom megszerzésére irányuló kísérlet, a melyet noha 1615-ben a reformátusok maguk építettek, a jezsuiták mégis a katholikusok részére akartak elfoglalni. A segélyükre küldött idegen zsoldos hadat azonban a falubeli asszonyok a kezük ügyébe eső mindenféle házi eszközzel kiverték s így a templom a reformátusok birtokában maradt. Az 1646: V. törvényczikk, mely a protestánsoktól elfoglalt templomok visszaadását rendelte el, írott malaszt maradt. Végrehajtására csak az 1705. évi szécsényi országgyűlésen tettek kísérletet.
432A kálvinisták.
Az új hit elterjedésével eleinte nem lehetett éles határvonalat vonni a két protestáns felekezet között, de azóta, hogy a kálvinista egyház a debreczeni zsinaton 1567-ben a tanait megállapítota, a reformált hit lett a vármegyében általánossá. A XVII. század elején a kálvinista egyház az egész vármegyében már szervezve volt. A vármegye önálló traktust (esperességet) alkotott. 1623-ban Sátoraljaújhelyben zsinatot tartottak, a melyen Váczy Györgyöt választották meg zempléni esperessé. Őt követte Miskolczy István, a ki az 1629-38. években az esperességében egyházlátogatásokat tartott. Az egyházlátogatási jegyzőkönyvek az akkor reformált egyházak jólétéről tanúskodnak. (Adalékok 1903. évfolyamában). 1646-ban a református egyház Tokajban tartott zsinatot, mely főleg egyház-kormányzati kérdésekkel foglalkozott.
A lutheránusok.
A lutheránus egyházak csak 1610-ben, illetőleg 1614-ben, a szepesváraljai zsinaton nyervén hierarchiát, a XVII. század első felében szervezkedtek Zemplén vármegyében. A felekezeti türelmesség, melylyel a reformátusok a más hitűek iránt viseltettek, lehetővé tette, hogy a vármegyében az evangelikus hit is elterjedjen. A bottyáni templomban a lutheránusok és a kálvinisták papjai felváltva tartottak istenitiszteletet. Erre nézve a hívek 1648-ban egyezséget kötöttek, míg azután, 1659-ben, az evengelikusok templomot építettek maguknak (Adalékok 1896. 82.) Az 1647: VI. törvényczikk a Varannó, Garany és Kucsin helységekben levő templomokat az evangelikusoknak ítélte oda.
A zempléni református egyház történetében elsőrangú szerepet játszik a sárospataki kollégium, melynek alapját Perényi Péter 1531 táján vetette meg. A kollégium történeti szereplésével más fejezetben bőven foglalkozunk.
II. Rákóczy Györgynek 1660-ban bekövetkezett halála után a zempléni reformátusok súlyos megpróbáltatásoknak voltak kitéve. Özvegye, Báthory Zsófia, a ki férje halála után Sárospatakra költözött, fiával, Ferenczczel együtt nyiltan a katholikus hitre tért át. Udvarában otthonra találtak a jezsuiták, a kiknek a befolyása révén, a Rákóczy-uradalmakban levő nagyszámú protestánsokat egész hévvel kezdte üldözni, papjaikat elűzte, templomaikat elfoglalta, a lelkipásztor nélkül maradt hívek közé pedig térítőket küldött ki. 1662-ben a sátoraljaújhelyi evangélikus templomot vette el, melyet azonban az evangélikusok 1670-ben visszafoglaltak. 1670-ben a sárospataki református templomot vette el. Példáját csakhamar mások is követték. Széchenyi György kalocsai érsek, Tokajból 1670-ben a református lelkészt vasas-németekkel űzte ki (Adalékok 1899. 199.). A szerencsi templomot Báthory Zsófia fia, I. Rákóczy Ferencz vette el a protestánsoktól, de ez 1683-ban, mikor Thököly a hatalom tetőpontján állott, visszakerült a protestánsok birtokába. A Tarczal városi templomot 1687-ben vették el az evangélikusoktól. (Adalékok 1901. 138. 1897. 300.) Némely templom a XVII. század második felében gyakran cserélt gazdát, a szerint, hogy a kuruczok vagy a labanczok kerekedtek felül. Így például, az evangélikus hitszónok 1673-ban elűzetvén Sátoraljaújhelyről, a templom a katholikusok birtokába került, 1682-ben azonban Thököly Imre visszaadta az evangélikusoknak s így maradt egészen a szatmári békéig, de 1714-ben a templomot a katholikusoknak ítélték oda. (Adalékok 1896. 339.)
II. Rákóczi Ferencz szabadságharcza alatt a szécsényi országgyűlés foglalkozott a protestánsok vallási sérelmeivel. A három vallásbeli templomok tulajdonjogának megállapítása végett, Zemplén vármegyére nézve, 1705-ben Krucsay Miklós római katholikus főesperes és Gundelfinger András római katholikus, Szakmáry János evang. református, Breznay János ágostai evangélikus vallású bizalmi férfiakból álló küldöttség intézkedett, mely bizottság eljárása a felekezeti békét egyidőre biztosította. A szatmári békekötés után azonban a protestánsok helyzete jelentékenyen súlyosbodott. A katholikusok még 1711-ben a vármegyéhez fordultak, a szabadságharcz alatt tőlük elfoglalt templomok ügyében (Várm. levéltár Prot. 12. 177.), s a megye azoknak visszaadását rendelte el. Megindult ismét a hajsza a protestáns templomok ellen. A sátoraljaújhelyi templom 1714-ben elvétetvén a protestánsoktól, ezek a mai Papsoron magán-imaházat emeltek s ezt használták 1781-ig (Adalékok 1896. 339.). A sárospataki és a bényei reformátusok 433az elvett templomaik helyett újakat akartak építeni, de az egri főesperes tiltakozása következtében, a vármegyei hatóság a további építkezést megakadályozta (Várm. lt. 1724. Prot. 15. 414.). Még a megyaszói református templomot is el akarták venni tőlük és noha a soproni országgyűlés Megyaszót az artikuláris helyek közé sorozta, mégis 1730-ban Józsa István főszolgabíró vizsgálatot tartott ebben az ügyben, mely alkalommal beigazolást nyert, hogy a templomot 1615-ben a protestánsok építették. Az 1727-28. években a vásárhelyi és lazonyi templomokat vették el. A csebi templomot a vásárhelyi plébános foglalta el, gróf Barkóczy Zsigmond cselédségének támogatásával. A butkai templomot akkori földesura, gróf Szirmay, 1736-ban vette el a protestánsoktól, a kik ezután magánházakban végezték az istenitiszteletet; de 1743-ban ettől is eltiltották őket. Csak Sárospatakon tarthattak a protestánsok szabad vallásgyakorlatot, mely város, III. Károly király rendelete következtében, artikuláris hely volt.

Az 1790-iki banderisták zászlaja.

Az 1848-iki zemplénmegyei önkéntesek zászlaja.



Az 1809-iki nemesi felkelés zászlaja és a felkelésben elesett zemplénmegyei hősök emlékoszlopa Sátoraljaújhelyben.
II. József császárnak 1781-ben kibocsátott türelmi rendelete a protestánsok szabad vallásgyakorlatát biztosította, mire a hívek új egyházak alapításához fogtak. Sátoraljaújhelyben már 1782-ben toronyos templom építéséhez kezdtek; példájukat csakhamar követé a többi egyház is. Gálszécsen 1791-ben tették le a református egyház alapkövét. Az 1790-91. évi országgyűlés a protestánsok szabad vallásgyakorlatát törvénybe iktatta és ezzel a zempléni egyházak további fejlődésének mi sem állott útjában.
A XVIII. században fölmerül az anabaptista hitfelekezet is a Bodrog és Hernád vidékének két helységében (Leányvár és Kak). Mária Terézia királyi parancsa beolvasztotta a zemplén anabaptistákat a róm. kath. hitfelekezetbe. (Adalékok: 1897. 200.).
c) Gazdasági viszonyok és társadalmi élet 1526-tól 1848-ig.
XVI. századbeli összeírások.
A XVI. század gazdasági viszonyairól az adóösszeírások nyújtanak tájékozást. Különösen becses adatokat találunk ez összeírásokban azért is, mert élénken feltüntetik a török beütésekkel és a folytonos háborúskodással okozott pusztítást. A XV. század végén, jelesül az 1494. és 1495. évi összeírások adatai szerint, Zemplén vármegye területén 6243, illetőleg 6012 portát irtak össze. A XVI. századból reánk maradt első összeírásokban, az 1542. évi összeírás alkalmával, a vármegye területén már csak 3158 1/2 portát találtak. Még szomorúbb képet nyújt az 1553. évi összeírás, mely a vármegye területén 325 helységben 2301 portát számlált össze; ebből azonban csak 2191 1/2 porta volt adóköteles, a többi mentes volt, miután két helységben egytelkes nemesek laktak, egy helységet pedig kizárólag nemesek. Az összeírás adatai azonban nem eléggé pontosak, mert az ugyanazon évi adóelszámolásban 2458 porta szerepel. A jobbágy-portákon kívül még nyolcz malom-porta és százötven puszta telek volt. A szepesi kamara felállítása óta az adóösszeírásokat is rendszeresebben vezették. Ezekből láthatjuk, hogy Zemplén vármegye az 1576. évi összeírás alapján adózott. 1577-ben 2579 1/2 szabad s 85 1/2 hódolt porta után 5243 frt 75 denárt vetettek ki; 1578-79-ben 2453 1/2 szabad és 85 hódolt porta után 5081 frtot, 1580-ban 2347 1/2 szabad és 76 1/2 hódolt porta után 4771 frt 20 denárt. A kedvezőtlen viszonyok ellenére, a vármegye alig volt hátralékban. Az 1582. évi adóból például csak 291 frt 25 denárral maradt a vármegye hátralékban. 1582-ben új összeírást rendeltek el és ennek alapján, 1583-ban, 63 1/2 portával kevesebbet állapítottak meg. 1588-ban 2167, 1593-94-ben 2127 portát találtak. De ez évek adózási viszonyai már rendkívül kedvezőtlenek voltak. Paczóth Ferencz alispán és Vásárhelyi Tamás jegyző az adót többszöri sürgetésre sem küldték be a kamarához. 1596-ban 1230 1/8 szabad portára, első ízben 9627 frtot, másod ízben 1203 frt 37 denárt vetettek ki, melyből az adórovó tiszteletdíját és a kezelési költséget levonva, 10.830 frt 27 denár maradt volna. 1598-ban már nem a portákat, hanem a házakat írták össze. Az összeírás adatai szerint a vármegye területén 10.499 jobbágy- vagy zsellér-lakóház volt, melyből különféle czímen 206-ot leírtak. Adót 10.293 ház után vetettek ki; ebből 10.061 volt szabad és 232 hódolt. A jobbágyadózás alapját tevő portára ekkor már nem úgy, mint 1553-ban, négy, 434hanem hat, nyolcz, sőt néhol tíz család esett. (Acsádi Ignácz: A jobbágyadózás. U. a. Régi magyar birtokviszonyok. Értek. a történettudományok köréből XIV. és XVI.) Az 1549. évi összeírást véve alapul, a jobbágy-népességet 11.598 háznépre tehetjük. 1598-ban a jobbágyok és zsellérek száma 10,495, az egy-házhelyes taksás nemesek száma 123 háznépre tehető; tehát a vármegye népessége fél század alatt 980 háznéppel fogyott. Ez adatok alapján a vármegye összes népességét, 1598-ban, ötvenezerre tehetjük. (Nagy Gyula: Zemplén a XVI. században. - Adalékok 1898. 141.) Ez a pusztulás már az 1567-iki összeírásnál is szembeötlő volt, mikor a Hegyalja teljesen el volt pusztítva és Tokajtól Sátoraljaújhelyig mindenütt tatár portyázás nyomaira akadunk. 1598-ban a törökök egész Tokajig portyáztak. A Tisza, Sajó és a Hernád mentén fekvő falvak lassanként behódoltak. A hódoltság 1680-ban éri el legnagyobb kiterjedését, a mikor Tolcsva is behódolt.
XVII. és XVIII. századbeli összeírások.
A XVII. század során eszközölt összeírásokról nagyon hiányosak az adataink. Az 1715-20. évi összeírások, melyek szerint 23 mezőváros, 2, illetőleg 21 curialis, - 390, illetőleg 389 jobbágy-község volt a vármegyében, még élénken emlékeztetnek az előző évszázad küzdelmeire. A háztartások számát az 1715. évi összeírás adatai szerint 4933-ra, 1720-ban pedig már 5402-re tehetjük. A békés fejlődést legjobban megvilágítja az 1784-85. évi összeírás, mely szerint a vármegye területén, 24 mezővárosban, 419 faluban és 18 önálló pusztán 28.822 házat, 31.114 keresztény és 1169 zsidó családot (háztartás) találtak s a vármegye összes népességének száma 206.322-őt tett, tehát az 1598. évi lélekszám négyszeresére emelkedett.
Gazdasági állapotok.
A gazdasági állatok számáról szintén az adóösszeírásokból nyerhetünk némi tájékozást. Az 1578-80-ban eszközölt báránydézsma-összeírás adatai szerint, a juhállomány a jobbágyoknál húszezerre, az egész vármegye területén levő juhok száma pedig negyvenezerre tehető. A szőlőmívelésről az 1715-20. évi összeírások nyújtanak adatokat. 1715-ben 3633, 1720-ban 14.097 kapás szőlőt irtak össze. Ebből 1415, illetőleg 11.965 kapás szőlő volt a nemesek birtokában. A vármegye a XVIII. század elején a bor árát szabályrendeletileg állapítván meg, az egész vármegye borvidékét nyolcz osztályba sorozta. A kiszabott ár alapjául egy közönséges bortermő esztendő átlagos termését véve, egy hordó bor árát, melyben három pozsonyi cseber van, az első osztályban (Homonna, Varannó, Oreszka), három r. frtban, a nyolczadik osztályban pedig (Tokaj, Tarczal, Mór, Zombor és Tállya 25 frtban) állapította meg. A bortermelés előmozdítására már a XVII. században is számos intézkedés történt. (Magyarország népessége a Pragmatica Sanctio korában.) Thököly Imre még 1684 márczius 3-án kelt leiratával a hegyaljai szakmányos szőlőmunkások részére rendszabályokat bocsátott ki. Az aszú-szőlővel való bánásmód Tokajban 1650 táján jött divatba. Az évi termést tízezer akóra lehet tenni. A XVIII. században, a mióta Lengyelországot földarabolták és Poroszország súlyos vámokkal zárkozott körül, megszűnt a hegyaljai borok kelete Európa éjszaki részében. E században már mindegyre gyakoribbá válnak a borhamisítások is. Ezeknek megakadályozását czélozza az 1801 pünkösdi hó 21 napján tartott közgyűlésben alkotott vármegyei statutum, mely szigorú rendszabályokat léptet életbe a borhamisítók ellen. E szabályrendeletben a következő bortermelő helyek vannak felsorolva: Tállya, Golop, Rátka, Mád, Zombor, Ond, Tarczal, Tokaj, Keresztúr, Kisfalud, Szeghi, Erdőbénye, Tolcsva, Liszka, Vámosújfalu, Zsadány, Olaszi, Patak, Sátoraljaújhely, Kistoronya, Szántó, Erdőhorváti (Adalékok 1898. 194.). A XIX. század első felének néhány évében, híres gazdag szürete volt a Hegyaljának; így 1811-ben és 1821-ben. Ellenben az 1817. és 1825. évek nagyon inségesek voltak.
Ragályok a XVII. és XVIII. században.
A XVII. és XVIII. század folyamán uralkodó ragályok gyakran megtizedelték a vármegye lakosságát. 1622-ben Patakon pestis pusztított. Ez a ragály uralkodott az 1644-45, 1655. években. 1662-ben Sárospatakon az epemirígy szedte áldozatait. Az 1679-ben Tarczalon kiütött pestisnek naponként 15-16-an estek áldozatul. A XVIII. században is gyakran lépett fel a pestis. Nem is említve az 1710-11. évi ragályt, 1739-ben újra jelentkezett; ez alkalommal a török háborúból hazatérő katonák terjesztették és a Hegyalján, főleg Tokajban, Tállyán és Sátoraljaújhelyben sok áldozatot szedett, míg Sárospatakot megkímélte. A XIX. században uralkodó ragályok közül 435főleg az 1831. évi epemirígy, melynek az egész vármegye területén 17.768-an estek áldozatul, s a mely a félrevezetett nép között véres lázadásra szolgáltatott okot, örökre borzalomteljes emlékül marad a vármegye évkönyveiben megörökítve.
Elemi csapások.
Az elemi csapások sem kímélték a vármegyét. 1715-ben Sátoraljaújhelyben és környékén rettenetes jégeső pusztított. 1758-ban, 1764-ben és 1768-ban Sátoraljaújhely majdnem egészen porrá égett. 1814-ben Sztropkón volt nagy tűzvész. 1829-ben Nagykázmérban, 1834-ben Sátoraljaújhelyben földrengés tett jelentékeny kárt az épületekben. (Adalékok 1898. 279, 1896. 114, 1899. 27.).
Városi szabadalmak.
A mohácsi vészt követő korszakban az uralkodók, felismervén az egyes nagyobb helységek fontosságát, nemcsak középkori szabadalmaikat erősítették meg, hanem azokat újabb kiváltságokkal gyarapították. I. Ferdinánd király 1548-ban és Miksa király 1570-ben megújították Sárospatak régi kiváltságait s az utóbbi 1572-ben a városnak szabadalom-levelet állított ki. Sátoraljaújhely 1548 november 20-án I. Ferdinánd királytól (Királyi Könyvek II. 296) és ugyancsak 1572-ben nyert szabadalom-levelet Miksa császártól (Adalékok 1904. 90.). Varannó 1607-ben Rudolf királytól nyert kiváltság-levelet és a lengyelekkel folytatott kereskedelemre való tekintettel a vám- és dézsmafizetésből fölmentetett. Az 1569. XVIII. t.-cz. értelmében, ott árúraktárak is voltak. (Adalékok 1904. 10.). Tarczal város 1598-ban nyert szabadalom-levelet Rudolf királytól, melyet II. Mátyás 1610-ben és III. Ferdinánd 1683-ban megerősített. Olaszliszka 1601-ben Rudolf királytól pallos-jogot nyert, utóbb Rákóczy György erdélyi fejedelemtől 1644-ben és III. Ferdinánd királytól 1648-ban (Királyi Könyvek X. 140.) régi kiváltságaiban megerősíttetett. 1663-ban Lipóttól nyert szabadalom-levelet. 1631 február 24-én II. Ferdinánd király Tállya városának lakóit, a regéczi ütközetben kifejtett vítézségükért, különféle kiváltságokban részesíti. (Adalékok 1898. 29). Szerencs szabadalmait 1620-ban hirdették ki a vármegye közgyűlésében. (Várm. lt. prot. 6. 330.)
Kiváltságlevelek.
A kiváltságlevelek birtokában a városi jellegű helységek önkormányzati ügyeiket szabályrendeletek útján igazgatták. Legtöbb helységnek a XVIII. századtól kezdve fenmaradtak a statutumai; így Bodrogkeresztúré 1607-ből, Tarczal városáé 1606-ból. Mád városnak, mely a XVII. század első felében nyert városi kiváltságokat, 1590-től kezdve maradtak fenn a jegyzőkönyvei. Sátoraljaújhely legrégibb statutumai 1617-ből valók. (Adalékok 1902. 142, 1903. 323.) Liszka város egyik legrégibb kiadványán (1553), melyet a város bírája és a szenátorok adtak ki, látható a város pecsétje is: vasmacska körül fölfelé tekergőző kígyó (Nagy Gyula oklv. gyüjt.) Községi kiváltságlevelük volt még: Bánócznak, mely azt I. Ferdinántól 1563-ban nyerte és Miksa 1568-ban, II. Mátyás 1610 szeptember 27-én megerősítette (Kir. Könyvek VI. 354.). Bodrogkeresztúr 1598-ban I. Rudolftól nyert kiváltságlevelet. (I. 402) Köröm III. Károly királytól 1732 szeptember 11-én nyert kiváltságlevelet. (XXXVI. 772.) Tokaj 1598 augusztus 10-én nyert szabadalomlevelet, melyet II. Mátyás 1610-ben megerősített. (VI. 128.)
Ipari és kereskedelmi viszonyok.
A XVI. század küzdelmei közepett az ipar és a kereskedelem terén jelentékeny visszahatás állott be. A mohácsi vész után az uralkodók kiváltságlevelek adományozásával igyekeztek a pangó ipart felvirágoztatni. Egyes helységekben azonban, a kedvezőtlen viszonyok ellenére, mégis fejlett iparral találkozunk. A sztropkói czéhek részére az I. Rudolf királytól 1583-ban adományozott kiváltságlevél, aranymíves, kádár, szabó, szűcs, mészáros, varga, fazekas, kovács, asztalos, nyereggyártó, lakatos, szíjgyártó, festő és kereskedő czéhekről tesz említést. A XVII. század folyamán az egyes védett helyeken mindegyre több czéh alakul és nyer czéhlevelet. A XVII. századból számos czéhláda és czéhpecsét maradt fenn. Ezek közül főleg a sárospataki és nagymihályi czéhládák érdemelnek említést. A czéhpecsétek közül a sátoraljaújhelyi posztónyíró czéh pecsétje azt 1634. évből, a tokaji chiruurusoké 1691-ből és a nagymihály timár czéhé 1654-ből való.
Az 1715-20. évi összeírások jóformán figyelmen kívül hagyták az iparosokat s a kereskedőket; csak alig egy-két helységnél találjuk őket névleg feljegyezve. Az 1715. évi összeírás adatai szerint az egész vármegye területén 43688 iparos-háztartást (családot) találtak. A malmok száma 81 volt. Névszerint azonban csak a következő iparágak vannak megemlítve: egy gombkötő, két ötvös, egy paplancsináló. Ezeken kívül kiemeli az összeírás Pazdics községnél, hogy lakosai a fazekas mesterséget űzik; Zamutó helységnél pedig, hogy serfőzéssel foglalkoznak. Az egyes iparosok közül Tokajban egy ötvös, egy gombkötő, egy paplankészítő, Sátoraljaújhelyben egy ötvös lakott, Tokajban pedig még borbély-sebész is volt. Sztropkó lakosai is iparűzéssel foglalkoztak, mert az összeírás szerint nem mívelték földjeiket, csak kertjeikben termesztettek tengerit.
Czéhek.
A mohácsi vésztől egészen a XIX. század közepéig a következő czéhek állottak fenn. (Közöljük e névsort, az egyes helységek szerint csoportosítva, megjegyezvén, hogy az egyes iparágak mellé zárjelbe tett évszám a czéhlevél keltét jelzi). Bodrogkeresztúr: csizmadiák (1721), első czéhmesterük Helmeczi István volt; szabók (1726). Gálszécs: vargák (1633) II. Ferdinánd királytól nyertek czéhlevelet; szabók és szűcsök (1642) III. Ferdinánd királytól. Homonna: szabók (1609), csapók (1630), timárok (1640), csizmadiák (1642), fazekasok (1679) Homonnai Drugeth Zsigmondtól magyar czéhlevelet nyertek; takácsok (1679) ugyanattól; kovács, lakatos és szíjgyártó egyesült czéh (1718); vargák (1679) magyar czéhlevelet. Kispatak: csizmadiák (1720); Mád (1724) csizmadiák; Nagymihály (1674) szabó, timár, gombkötő egyesült czéh I. Lipót királytól; a timár czéh keletkezése 1654-re tehető; ekkor már 34 czikkelyre osztott czéhszabályzatuk volt. A timár czéh 1677-ben nyert új szabadalomlevelet I. Lipót királytól: mészárosok (1677); kerékgyártó, asztalos, csizmadia, szabó, szűcs, varga egyesült czéh (1698); a szűcs czéh 1885-ben elszakadt az előbbiektől. Nagypatak (Sárosnagypatak, Sárospatak) a csizmadiák és papucskészítők I. Rákóczy Györgytől (1630-48); lakatos czéh 1613-ban magyar czéhlevelet nyert; csizmadiák (1608); szíjgyártók (1616); kovácsok (1574-ben és 1648-ban) kaszások (1661); gombkötők (1709); vargák (1609 és 1720); fazekasok (1572 és 1723); malom-, kőbányászok (1727). Olaszliszka: csizmadiák (1647); timárok (1647); szabók (1648). Sztropkó: fegyvercsiszoló, serfőző, bocskorkészítő, kőmíves, borbély és kereskedő, ötvös, bognár, szabó, timár, czipész, bádogos, fazekas, ács, mérlegkészítő, nyerges czéh I. Rudolf királytól (1585). Tállya: csizmadiák (1642); vargák (1653); csizmadiák (1655); sarukészítők (1695); szabók (1727). Tarczal: varga czéh (1725). Tokaj: borbély és sebész czéh a XVII. században; lakatos (1610); csizmadia (1647); pék (1721); gombkötő (1754); szűrszabó (1721). Terebes: csizmadiák (1692). Újhely (Sátoraljaújhely) szűcsök és erszény-gyártók (1603); vargák (1639); szabók (1569 és 1650); csizmadiák (1686); órás, lakatos, puskamíves, sarkantyús, fejérmíves, asztalos, lakatos, késes és üveges egyesült czéh (1727); ácsok czéhlevele 1744-ben már meg volt. Varannó: szabók (1569 és 1640); vargák (1570); csizmadiák (1725).
Vásárok.
A kereskedelem a XIX. század közepéig a vásárokon bonyolódott le. A községi kiváltságlevelek legbecsesebb része a vásárszabadalom volt. A vásártartási jog az illető helység jólétének, haladásának hatalmas tényezője lett. A forgalom nem csupán anyagi előnyöket biztosított a vásárjoggal dicsekvő helységeknek, hanem a művelődési viszonyokra is jelentékeny befolyása volt. A mohácsi vészt követő korszakban, a következő helységeknek volt vásárszabadalmuk: Bodrogkeresztúr, négy országos vásárra. Butka országos és hetivásárra (1745); Dobrán 1812-ben I. Ferencz királytól a gróf Haller család négy vásár tartására nyert jogot. Gesztely (1873-ban). Királyhelmecz négy országos vásárra. Lelesz hat országos vásárra; Mád (1875) négy országos vásárra; Megyaszó (1868) három országos vásárra; Mezőlaborcz (1859) három és 1866-ban két országos vásár tartására. Nagymihály 1441-ben Hunyady Jánostól hét országos vásárra; Olaszliszka (1601) I. Rudolf királytól négy országos vásárra. Sárospatak (1634) II. Ferdinándtól négy országos és 1681-ben még egy országos vásár tartására nyert jogot. Szerencsen 1756-ban gróf Almássy János négy országos vásárra, a község 1857-ben négy országos vásárra nyert jogot. Szinna 1838-ban V. Ferdinánd királytól, Sztropkó 1698-ban I. Lipót királytól, hat országos vásárra. Sztára, Mária Terézia királynőtől 1756-ban, gróf Sztáray Imre részére. Tuszalucz 1876-ban négy országos vásárra. Tarczal 1734-ben és 1814-ben hat országos vásárra. Tállya 1726-ban és utóbb 437négy országos vásárra. Tokaj hat országos vásárra, I. Ferencz királytól 1808-ban; 1772-től kezdve hetivásárokat is tartottak. Tolcsva (1838), négy országos vásárra. Tőketerebes öt vásárra. Sátoraljaújhely 1806-ban I. Ferencz királytól országos és hetivásár tartására. Bodzásújlak 1813-ban országos vásárra, de vásárai a XIX. században megszüntek. Varannó 1461-ben Mátyás királytól. Zemplén 1391-ben Zsigmond királytól (Dr. Illésy János: Vásárszabadalmak).
Kereskedők és iparosok.
Önálló kereskedői osztályról csak az 1715 és 1720. évi összeírások emlékeznek meg. Tokajban három görög családból álló kereskedő-társaság volt, mely Törökországból hozott árúkkal kereskedett. Az 1736-iki adatok szerint, már Lipcséből hozott árúczikkeket és vásznat árúltak. A XVIII. századba Olaszliszkán is voltak kereskedők, de ezek inkább a vásárokra jártak (Adalékok 1901. 22.). A szatmári békekötés után a vármegye közönsége, a kereskedelem és a vármegyei iparosok érdekeinek előmozdítására, szabályrendeleteket alkotott. Ezek a szabályrendeletek első sorban a kereskedők és iparosok testi épségének biztonságáról gondoskodtak, de másfelől a vármegyei iparnak nyujtottak védelmet és előnyt, a máshonnan érkező ipari termékek ellenében. Már 1711-ben, több felmerült eset következtében, intézkedik a vármegye, hogy az átutazó kereskedők a szanaszét portyázó császári katonákkal s a bújdosó kuruczokkal szemben védelemben részesüljenek. 1725-ben a vármegyebeli ipar védelmére, az útlevél nélkül, vagy hamis útlevéllel, a vármegyén át házaló török kereskedők elfogatását rendelte el a vármegye. A vármegyebeli kaszakovácsok érdekeinek védelmére pedig, 1766-ban hozott határozatával, az olyan kaszakovácsokat, a kiknek útlevelük nem volt, nem bocsátotta át a vármegye határán. 1771-ben az asztalos-legények, 1771-ben a kőmíveslegények napibérét állapította meg. A személyazonosság ellenőrzésére 1756-ban utasította a vármegye a kereskedőket, hogy a szepesi kamarától igazolványokat váltsanak; de már - a szabad forgalom érdekében - 1772-ben nem fogadta el a vármegye a szepesi kamarának azt az indítványát, hogy a Törökországgal kereskedést űzők, a lakhelyük helyhatóságától külön igazolványnyal láttassanak el, mert ez fölösleges munkát okozna a vármegyének. A helyi iparosok azonban mindig féltékeny szemmel nézték a vásárra jövő idegen iparosokat. 1783-ban az újhelyi vásáron véres verekedés támadt a helybeli lakatosok és a miskolcziak között, mely ügyben Borsod vármegye erélyesen követelte a bűnösök megbüntetését.
II. József intézkedései, melyekkel az ipart béklyóitól megszabadítani törekedett, a vármegye területén is visszhangra találtak. 1773-ban az egész vármegye területén csak két kaszagyár volt, Zamutón és Rudlyón. 1784-ben Bargum Frigyes engedélyt kapott különféle égetett szeszes italok és szagos vizek gyártására. Az ő példája buzdítólag hatott és néhány év mulva mozgalom indult meg a rozsólist gyártó társaság alakitására. 1785-ben mozgalom indult meg gyapot- és lengyár fölállítására.
A visszaélések és csempészett árúkkal való kereskedés meggátlása végett még 1784-ben megvizsgálták a vármegye területén az összes boltokat; 1785-ben pedig összeirták a vármegye területén az ismert és megbízható kereskedőket. 1794-ben, számos visszaélés következtében, a zsidókat eltiltották a borkereskedéstől.
Postahivatalok.
A kereskedelem hathatós előmozdítására szolgált a postahivatal is. A már meglevő tokaji és nagymihályi postahivatal mellett, 1794-ben Olaszliszkán, Sátoraljaújhelyben és Velejtén új postaállomások keletkeztek; sőt 1808-ban megengedte a vármegye Szentes Józsefnek, hogy Sárospatakon postaközvetítő hivatalt állíthasson fel és postalovakat tarthasson.
Selyemtenyésztés.
A selyemtenyésztés már 1770-ben el volt terjedve a vármegyében, mely 1808-ban a selyemgubók árát határozatilag szabályozta. Sátoraljaújhelyben már 1808-ban szederfa-kert állott fenn, sőt selyemtenyésztési felügyelő is volt. 1810-ben Constantin Gábor posztógyárat állított fel Sárospatakon, s arra 1815-ben szabadalomlevelet nyert.
A XIX. század elején már mind gyakrabban találkozunk oly törekvésekkel, melyekkel egyes iparosok a régi czéhek szabályai alól magukat kivonni igyekeztek. Igy már 1824-ben sok panaszra adtak okot az oly mesterlegények, a kik magukat a czéhszabályok alól kivonva, külön társaságot 438akartak alakítani, a mit azonban a vármegye nem engedett meg. De azért a vármegye mindent elkövetett, hogy a mesterlegények helyzetén könnyítsen. 1826-ban megtiltotta a kovácsczéh mestereinek, hogy a legényekre pénzbírságot rójanak; 1828-ban pedig a mészárosczéh mestereit tiltotta el attól, hogy a vándorló legényektől illetékeket követeljenek. Mivel pedig a helyzet nem javult, a vármegye 1829-ben kebeléből bizottságot küldött ki a régi czéhszabályok átvizsgálására, mely bizottság korszerű újításokat eszközölt. 1836-ban a mészárosokat rendszabályozta meg a vármegye és vágóhídak felállítását rendelte el.
Kereskedelmi árszabás.
Az egyes árúczikkek árát a vármegye a szükséghez képest gyakran szabályrendeletileg állapította meg. Már 1812-13 években az egyes élelmi czikkekről s bolti árúkról hivatalos árszabály készült; 1840-ban pedig intézkedés történt a zsemlye jósága és készítése, nemkülönben a mészárszékekben a helyes mértékek megtartása iránt. A mértékeket még 1839-ben szabályozta a vármegye s a kereskedőket a singgel való méréstől szigorúan eltiltotta. A nép eladósodásának meggátlása érdekében 1842-ben a pálinkahitelt szigorúan korlátozta a vármegye. E szabályrendelet szerint a telkes gazdáknak kettő, a zselléreknek pedig egy forinton felül hitel nem volt nyújtható.
Gyógytárak.
A egészségügyi intézmények közül a gyógytárak már a XIX. század első felében el voltak terjedve. 1808-ban Sátoraljaújhelyben, Tállyán és Nagymihályon volt gyógytár. 1830-ban már kilencz gyógytárt találunk a vármegyében: Sátoraljaújhelyben, Tállyán, Mádon, Tokajban, Sárospatakon, Nagymihályon, Homonnán, Terebesen és Sztropkón. 1832-ben nyílt meg a varranai gyógyszertár. 1837-ben Királyhelmeczen állítottak fel gyógyszertárat és ekkor a terebesit Gálszécsre helyezték át.
* * *
Főispánok a mohácsi vésztől napjainkig.
Végül itt közöljük a vármegyei fő- és alispánok névsorát a mohácsi vésztől napjainkig, bezárólag.
Főispánok: Homonnai Drugeth István 1527-1540 és 1552-56. Perényi Gábor 1541-57, a kit Izabella királyné nevezett ki. Drugeth Miklós 1556-70, alatta: Perényi Mihály 1556-58 és Wiczmándy Mátyás 1558-70 helytartók. Homonnai Drugeth Miklós 1570. Homonnai Drugeth István 1571-1600. Homonnai Drugeth László 1600. Homonnai Drugeth Bálint országbíró 1600-1610. Homonnai Drugeth György 1610-22. Bekényi Alaghy Menyhért kir. főajtónálló 1622-32. Homonnai Drugeth János 1632-41. Báró Bocskay István 1642-72. Gersei Pethő Zsigmond 1672-75. Gróf Homonnai Druget Zsigmond 1675-84. Gróf Szalai Baróczy Ferencz 1684-1706. Ifjabb gróf Szalai Barkóczy Ferencz 1706-1711. Gróf Gersei Pethő Mihály 1712-34 (tulajdonképpen 1709-től.) Gróf Karancsberényi Berényi Mihály 1734-47 (1737-ig helytartó.) Báró Zétényi Klobusiczky Antal 1747-56. Gróf szalai Barkóczy Ferencz egri püspök 1756-57. Gróf Jobaházi Dőry Ferencz 1757-1778. decz. 18. Gróf Erdődi Pálffy Károly 1779-85. Gróf Zichi és Vásonkői Zichy Ferencz 1785-92 (1785-1790 helytartó). Báró Orczy József 1792-99. Gróf Galánthai Esterházy József 1799-1821. Báró Malonyay János 1821-25. Szilasi és Pilisi Szilassy József helytartó 1825-30. Gróf Székhelyi Mailáth Antal 1830-39. Siskovics József főispáni helytartó 1839-41. Gróf Péchújfalusi Péchy Manó 1841-48. Gróf Csikszentkirályi és Krasznahorkai Andrássy Gyula 1848. Dráveczky Alajos cs. kir. biztos 1849. Lehoczky László h. megyefőnök 1850. Matavovszky János 1850-51 megyefőnök. Kapy István 1851-53 megyefőnök.. Markovics Antal helytartósági tanácsos megyefőnök 1854-60. Gróf Csikszentmihályi és Krasznahorkai Andrássy Manó 1860-61. Lehóczky László 1861-65 főispáni helytartó. Gróf Sztáray Viktor 1865-67. Gróf Csikszentkirályi és Krasznahorkai Andrássy Aladár 1867-72. Csikszentkirályi és Krasznahorkai Andrássy Manó 1873. Báró Vécsey Sándor 1873-75. Csabacsüdi Dókus József 1875-82. Parnói Molnár István 1882-1901. Gróf Futaki Hadik Béla 1901-1904. Szinnyei Merse István 1905 jan. 5-jan. 30.
Alispánok.
Alispánok: Rákóczy György 1527. Rákóczy György 1542. Kázméri Gáspár 1544-46. Rákóczy János 1549-50. Nagymihályi István 1553. Deregnyőy Mihály 1555-57. Körtvélyesi Bessenyő Pál 1558. Hosszúmezei Balázs 4391558-59. Nagymihályi István 1560-64. Bachkai János 1565-66. Kozmai János 1566-70. Bolyi Alpári Simon 1570-74. Felső-Vadászi Rákóczy Ferencz 1574-80. Serkei Lorántffy János 1580. Barkóczy László 1582-1584. Rákóczy Ferencz 1584-89. Böki Paczoth Ferencz 1589-90. Sztárai Sztáray Ferencz 1590-94. Sóvári Soós Albert 1594-96. Butkay László 1596. Körtvélyesi Zsigmond 1597-1600. Barkóczy László 1600-1601. Bocskay Miklós és Báry Lázár, helyettes 1601-1602. Sztáray Ferencz 1602-1604. Bánffy Gothárd 1604-1616. Barkóczy László 1616-21. Buthkay István 1621-22. helyettese Tárkányi István. Pongrácz Zsigmond 1622-27. Buthkay István 1628-34. Sztáray László 1634-40. Harthay Gábor 1640-46. Szirmay Péter 1650-51. Tussaújfalusi Tussay Jakab 1651-56. Vehéczi Bánóczy Zsigmond 1656-63. Bogdányi Farkas László 1663-72, mellette Szent-Iványi Mihály helyettes alispán 1663-64. Szemerei Szemere László helyettes alispán 1667. Csernyey Pál 1672-74. Putnoky Ferencz 1674-76. Szent-Ivány Mihály 1676-83. Klobusitzky Ferencz 1683-88. (Innen kezdve az I. = első, a II. = másodalispánt jelent). Ferenczy Ferencz I. 1688-99. Szent-Ivány Mihály II. alispán 1691-99. Szent-Ivány Mihály I. és Sztáray Ferencz II. 1699-1711. Szent-Ivány Mihály I. 1711-1713. és Boronkay István II. 1711. és Kossovich Márton II. 1711-13. Szent-Ivány Mihály I. Boronkay István II. 1713-16. Szent-Ivány János I. Báró Barkóczy Zsigmond II. 1716-23. Okolicsányi Pál I. Berthóthy Gábor II. 1723-28. Okolicsányi Pál I. Csicseri Orosz Pál II. 1728-30. Csicseri Orosz Boldizsár I. Okolicsányi János II. 1730-35. Orosz Boldizsár I. Okolicsányi János II. 1735-41. Okolicsányi János I. Szirmay László II. 1741-52. Okolicsányi János I. Szirmay László II. 1752-57. Szirmay László I. Zámbory Gábor II. 1757-62. Szirmay László I. Zámbory Gábor II. 1762-67. Pintér Márton I. Szirmay Tamás Antal II. 1767-73. Szirmay Tamás Antal I. Csicseri Orosz János II. 1773-1777. Szirmay Tamás Antal I. Nedeczky János II. 1777-85. Szirmay László I. Bernátfalusi Bernáth Ferencz II. 1785-90. Szirmay László I. Bernáth Ferencz II. 1790-94. Bernáth Ferencz I. Szentandrási Horváth Antal II. 1794-99. Okolicsányi János I. Kazinczy Péter I. 1799-1804. Lónyay Gábor I. Pálóczi Horváth László II. 1804-1809. Pálóczi Horváth László I. Szemere István II. 1809-1813. Szemere István I. Horváth Tamás II. 1813-1820. Szemere István I. Szögyény Ferencz II. 1820-27. Báró Vay Miklós I., Szirmay József II. 1827-1831. Dókus László I. Szent-Ivány Károly II. 1831-39. Szent-Ivány Károly I. Kazinczy András II. 1839-1843. Kazinczy András I. Szögyény Imre II. 1843-48. Cseleji János I. 1849. máj. 15. Horváth Tamás II. 1849. máj. 15. Komáromy József I. 1860 decz. 19.-1861. szept. 17. Szirmay József II. 1860. decz. 19.-1861 szept. 17. Füleky György I., Reviczky Imre II. 1863-1867. Báró Barkóczy Mihály II. 1866-1867. Komáromy József I., Matolay Etele II., 1867-1871. Dókus József 1871-1875. Matolay Etele 1875-1902. Dókus Gyula 1902 deczember havától, ideiglenesen a főispáni teendőkkel is megbízva, 1905. január 30-tól.

« AZ EGYHÁZAK SZERVEZETE ÉS KÖZIGAZGATÁSA. KEZDŐLAP

Zemplén vármegye

Tartalomjegyzék

A LEGÚJABB KOR. 1815-1849 Irta Matolay Etele. »