1915
TEVAN-KIADÁS BÉKÉSCSABA

HÁROM EMBER DOLGA
BUEN RETIRO
NINCS OKOSSÁG, CSAK ASSZONY VAN
KETTEN RÉSZLET EGY KOMÉDIÁBÓL
MINDENEN TÚL

(DRÁMARÉSZLET)

SZEMÉLYEK:

(Szín: Egy paraszt erdei ház szobája. Forró, erős napsütéses nyári délelőtt. Az ablak tárva-nyitva van.)

I. JELENET.

Tarics (a hárságyon elnyulva, lehunyt szemekkel mozdulatlanul fekszik).

Ráchel (vakitóan fehér csipkeruhában megjelenik kivül az ablaknál. A mellén egy nagy vörös rózsa. Azt lefejti és megdobja vele Taricsot. Hangosan kacagva): No maga hétalvó! Nem szégyenli magát? Hogy lehet valaki ilyen lusta! Tavasz van! Reggel van! A nap süt! Micsoda maga? Medve?

Tarics (még mindig fekve, lenyulva a földre a rózsa után. Felveszi és az arcához emeli, de nem lehet tudni, hogy megcsókolja-e, vagy csak szagolgatja).

Ráchel: Az uram már hajnal óta kinn van a munkánál. Ugy harcol szegény a természettel, mint egy hős, hogy a sziklából...

Tarics (közbevágva): ...selyem alsót, meg brilliáns-butónt csikarjon magának!

Ráchel: Szemtelen! Nem is igaz! Azért bujkál szegény feje a föld alatt, hogy magának milliói legyenek. Még a nyugdijképes, biztos állami kenyerét, a gyönyörü szép karrierjét is otthagyta, maga miatt. Nem? És most ez a hála érte! Érdemes volt, mondhatom!

Tarics: No már az igaz! Cudar hálátlan egy fráter vagyok! Pedig ha meggondolom! Ez a Werner Felix csupa áldozatkészségből ott hagyta a négyezernyolcszáz forintos állami mérnökséget egy... egy huszezer pengős rongyos magánmérnökségért. Ha jól emlékszem, annyi kezdő fizetést kötött ki magának a kedves férje szerződésileg a haszonrészesedésen kivül. Nem?

Ráchel: De igen. Egészen jól emlékszik, kedves barátom. Határozottan jól emlékszik! Azt a bizonyos szerződést kár lesz azonban olyan nagyon sokat hánytorgatni, mert magának nem igen van mit dicsekednie véle. Mondhatom, egy cseppet sem erőltette meg a gavallérságát!

Tarics: Ne mondja! (A kezében levő rózsát babrálgatja.) Ja persze, persze! Az egész bányát a kedves férjének kellett volna felajánlanom! Ugy-e? Mennyivel gavallérosabb lett volna! De hát a fene egye meg az én buta paraszt eszemet, hogy az ilyen szép, elegáns uri gondolat nem tud kicsirázni benne. Hiába! A paraszt az paraszt!

Ráchel: Hát pedig hiába gunyolódik, lelkem! Ezt a dolgot nem lehet olcsó szellemeskedéssel elintézni. Maga egy csöppet sem bánt el szépen az urammal. Sőt!... Nem akarok erős szót használni...

Tarics: De csak méltóztassék! Ahogy a szive diktálja.

Ráchel: Igen?! Na tehát akkor kimondom! Megröviditette. Tudja?! Igenis megröviditette! Maga kijátszotta az uramat! Kikapartatta vele a gesztenyét a hamuból! Mert azt csak nem tagadhatja tán, hogy ebből a cigánylegelőből nélküle sohse lett volna az, a mi?! Senkinek a világon eszébe nem jutott volna itt rezet keresni! Csak neki! Maga pedig szép hegedüszóval kivette belőle a titkot, aztán a lankaszter puskájával diktálta neki a feltételeket. Mondhatom, uri dolog volt! És hogy felültünk a pózainak! Még én is! A semmit sem akaró, a mindenről lemondott remetének! Szálanként szeretném kitépni a hajamat, ha rágondolok. Bezzeg kiderült aztán a szerződéskötésnél, hogy a szegény remete nagyon is jól tudja, hogy mit kell akarnia! A föld, a jog, a bánya, az mind az ő kizárólagos tulajdona. A haszon is! A munka azonban, meg a vesződés, meg a pénzkerités módja az mind a Werner dr. kötelessége. Az a jó bolond pedig vállalta. Az a gyáva szamár! Mert gyávább, mint az asszony! Ha csak egy szikrányi férfibátorság lett volna benne, beleülhetett volna maga az egész uraságba. (Toporzékolva.) Jujj! Gyülölöm! Gyülölöm azt a nyámnyila frátert!... Egy töltetlen puskacsőtől riadt meg és beszegődött saját magához cselédnek... (Hirtelen hangot változtatva.) Hallja! Nem társalogna maga velem illedelmesebb pózban?!

Tarics (hirtelen felülve a priccsen): De...! Kérem!... Parancsoljon!

Ráchel: Na ugy! De nem fogja magát megerőltetni az istenért?!

Tarics: Nem hiszem. A szervezetem elég jól birja.

Ráchel: Mert ha nehezére esnék!...

Tarics: Köszönöm. Akkor majd szives engedelmével ismét visszafekszem. Egyelőre annyira érdekel az, amit mond, hogy nem is tudnám fekve hallgatni.

Ráchel (bosszankodva): Igen?! Érdekli?

Tarics: Borzasztóan.

Ráchel: Na hát várjon! Akkor mondok én magának különbeket is.

Tarics: Hohó! Pompás. De mondja! Nem folytathatnók ezt az érdekes beszélgetést ugy, hogy maga bejönne?

Ráchel: Nem, lelkem! Nem. Nem akarnék szükségtelen keserüséget okozni a maga szende Floreájának!

Tarics: Látja, ez kedves magától! Szép lélekre vall! Kitépi a Ráchel rózsájának egy szirmát és az ujjai közt morzsolgatni kezdi.) Szeret!...

(Szünet.)

Tarics (ujra kitép egy rózsaszirmot): Nem szeret!...

Ráchel (felcsattanva): Hallja! Mit csinál a rózsámmal?!

Tarics (ugy tesz, mintha egy harmadik szirmot is ki akarna tépni): Szeret!...

Ráchel: Adja ide azt a rózsát! (Nagy dérrel-durral betörtet az ajtón.)

Tarics (időközben gomblyukába tüzi a virágot. A belépő Ráchelhez nevetve): Na! Foglaljon helyet nagyságos asszonyom!

Ráchel: Kérem! Semmi kedvem az enyelgésre. Adja ide azt a virágot!

Tarics (kezével a gomblyukában lévő virág után nyul): Adjam vissza?

Ráchel (egy kicsit meghökkenve, de inkább duzzogva, mint követelőzve): Semhogy összetépje!...

Tarics: Tehát adjam vissza?

Ráchel (makrancosan félre fordul és nem felel, de látszik rajta, hogy már nem akarja a virágot).

Tarics (kiveszi a rózsát gomblyukából és odanyujtja Ráchelnek): Itt van!

Ráchel (hirtelen Tarics felé fordul, kiszakitja a kezéből a virágot, dühösen összemorzsolja és a Tarics lábai elé vetve, megtiporja. Haragtól elfulva lihegi): Itt van!... Itt van!... Itt van!...

II. JELENET.

Florea (belépve látja a Ráchel toporzékolását. Szótlanul végigméri).

Ráchel (a Florea tekintete alatt láthatólag megzavarodik).

(Egy pillanatnyi kinos csönd.)

Tarics: Mi az, Florea?

Florea: Marok domnu!... (A földön észreveszi az összetiport virágot és egy pillanatra elhallgatva, ismét végigméri Ráchelt, aztán szórakozottan Tarics felé.) Marok!...

Tarics (idegeskedve rászól): No mi az hát?!

Florea: Pável van itt, domnu... Beszédje van veled.

Tarics: Mondd neki, hogy jöjjön este!

Florea (határozatlanul): Hogy este jöjjön?

Tarics: Az.

Florea: Hiszen én megmondtam!... (Indul az ajtó felé, de féluton egyszerre ismét megáll.) Megmondom neki, domnu, de estére megint csak elküldöd...

Tarics (idegesen): Hát aztán? Tán nem tetszik neki?

Florea: Nem hogy tetszik-e neki, domnu! Sz'en cseléded... Ugy parancsolsz vele, a hogyan akarsz! De négy hete lesz már, hogy nem számoltattad! A cseléd pedig mégis csak cseléd, akármilyen becsületes, hüséges legyen is máskülönben. A gazda kezét éreznie kell. Hogy lesz az, ha igy szabadjára hagysz mindent?... A földet nem is tudom mikor láttad utoljára.

Tarics: Hiszen majd látom még! Vagy elszalad tán?

Florea: Hát bizony el is szaladhat, domnu! Tudod te jól, hogy elszaladhat!... Pedig a föld hüséges, domnu. Hüséges ahhoz, aki szereti. Hüségesebb, mint az emberek!...

Tarics: Na jól van, jól!

Ráchel (gunyos nevetéssel): Nem, nem! Csak hallgassa meg szépen a kukliprédikációt! Igaza van a... barátnőjének! Maga hallatlanul ellustult az utóbbi időben!

Tarics (nyersen): A sok dolgomtól megtehetem!

Ráchel: Persze! Elvégez mindent az a bolond Werner! Helybe hozza a kalácsot! Csak meg kell szegni a készet!

Tarics (felelni akar, de aztán erőszakkal lenyeli a szót és csak keményen a szeme közé néz Ráchelnek).

Ráchel (élesen): Jól teszi, aki teheti! Csak engem ne kérdezzen meg a véleményem felől!

Tarics (érdesen Floreához): Mi baja velem Pávelnek?

Florea: Aszondja, beteg a marha.

Tarics (felcsattanva): Mer' bizonyosan megint megzabáltatta az a bitang!

Florea: Nem.

Tarics: Hát?!

Florea: Köhög.

Tarics: Mitől köhögne?!

Florea: Nem tudja.

Tarics: Hát én tudjam?!

Florea: Erigy, nézd meg, domnu! Hini kéne tán a kovácsot is!... Rossz azt nézni, ahogy az állat szenved.

Tarics (Ráchelhez): Egy pillanatra megbocsát?

Ráchel (nyomósan): Csak menjen, kedves barátom! A legszebb férfierény az engedelmesség, én különben is megyek az én uram és parancsolóm elé.

Tarics (nyersen, fenyegetően)! Itt marad! Érti?! (Valamivel nyugodtabban.) Felelni akarok magának arra, amit az imént mondott.

Ráchel: Mit mondtam?

Tarics: Azt, hogy az ura munkájából akarok élősködni!

Ráchel (kacagva): Ahá?! Ott fáj? Kőember!

Tarics: Nem fáj. De akarom most már, hogy tisztába jöjjünk!

Ráchel: Hát jó! Jöjjünk! Itt maradok. Nem azért, mert ilyen durván rám orditott. Nem azért. Maga kicsoda, hogy hatalmaskodni mer? Senki! Senki!! Nekem nem parancsol. Se maga, se más! Érti? Én nem ijedek meg az üres puskacsőtől! De azért itt maradok! Itt! Azért, mert akarok!

Tarics:Azért, mert én akarom!

Ráchel: Nem!

Tarics: De!

Ráchel: Akkor megyek. (Indul.)

Tarics (fenyegetően, egész testében fölegyenesedve elébe áll): Ha el mer menni!...

Ráchel (kihivóan lábujjhegyre áll, hogy a szemébe lásson. Élesen): Na?!

(Nagy szünet.)

Tarics (hirtelen lehiggadva): Hát bánom is én, menjen el! (Hátat fordit és kemény léptekkel kimegy a szobából.)

Ráchel (dacosan belevágja magát egy székbe.)

III. JELENET.

Florea (az egész jelenetet némán szemléli végig. Tarics távozása után egy pillanatig még nézi Ráchelt, aztán élesen megszólal) Hallod!... Mit akarsz te ezzel az emberrel, kokóna?

Ráchel (helyéről felpattanva): Mi közöd neked hozzá? Hogy mersz megszólalni kérdezetlenül? Te... te szolgáló!

Florea: Ha szolgáló vagyok, domná... de nem a te szolgálód!... Ezé az emberé.

Ráchel: Cseléd vagy! Hogy mersz nyikkanni?!

Florea (kiegyenesedik előtte): Merek! Mert nem akarsz véle jót! Mit akarsz véle? Az én emberem!

Ráchel (nyersen felkacag): A tied?!

Florea: Az enyém!

Ráchel: Tán megvetted magadnak?

Florea (halálos nagy komolysággal): Nem. Ő vett el engemet magának.

Ráchel: A hites urad? Mi?!

Florea: Uram!... Én meg asszonya vagyok. Hüséges, becsületes asszonya!

Ráchel: Ringyója!

Florea (emelt hangon): De csak az övé! Senki másé!... Hát te, domná? Csak a te hites uradé?!

Ráchel (furiaként nekiugrik): Te!!

Florea (fenyegetőleg megmozdul): Vigyázz, kokóna!... Meg ne üss! A szekerce itt van a sarokban... Egyszer ágfát akartam vágni a tengelyed alá... Vigyázz rá, domná, a fejsze mástól is jó lehet!...

Ráchel: Még fenyegetsz?! Te... te szemét!

Florea: Vigyázz, hogy mit beszélsz!

Ráchel: Megpiszkolsz és te fenyegetsz?!

Florea: Én nem piszkolhatlak be téged, domná, csak te saját magadat!...

Ráchel: Mi közöd hozzá?!

Florea: Van közöm... Az én emberem!

Ráchel: Igen?! Na megállj! Hát én majd megtudom, hogy a te embered-e? Hogy foghatsz-e fejszét arra, aki a házába jön? Hogy asszonya vagy-e, ahogy hirdeted? Én majd megtudom! Megkérdezem! Tőle magától kérdezem meg!

Florea: Megkérdezed?!

Ráchel: Meg!

Florea: Hát tartozik ő neked számadással róla? Neked, vagy bárkinek! Én kellettem neki és azzal vége!

Ráchel (szilajon): Hát most meg én kellek neki és azzal vége!

Florea (egy pillanatig némán, merően nézi Ráchelt).

(Nagy szünet.)

Florea (halkan, nagyon komolyan): Ha kellesz neki, akkor igen!... Akkor nincs mit perelni rajta. Mert ő az ur! Érted? Ő parancsol! Ha azt mondja, ölj!... akkor ölni kell... ha, a testedet akarja, az is az övé. Minden! Ő parancsol véle és te csak engedelmeskedel!...

Ráchel: Én?!

Florea: Te!

Ráchel (a fogát a körmével megpattantva): Ezt ni! A kutyám lesz! Érted?! A pokrócom, amibe a sáros lábam törlöm! Én fogok szolgálója lenni ennek a parasztnak?! Én? Reszketni fog előttem! Csókolni fogja a lábamat, amelyikkel elrugom magamtól! Mert elrugom! Érted?! El fogom rugni! Mihelyt nem lesz rá szükségem. Mihelyt mindent elértem nála, amit akarok!

Florea: Hát az lehet, domná, hogy ilyen ártó hatalmat nyersz fölötte... Lehet!... Mert a gonosznak, aki benned van, mindent lehet. De jól vigyázz rá, hogy szomoruságot én ne lássak annak az embernek az arcán... Jól vigyázz rá!... mert akkor aztán nem fog megsegiteni a rossz lélek... Rajtam nem vehetsz hatalmat!

Ráchel: Ne busulj. Rád nem is pazarlom a hatalmamat. Nem félek tőled! Ha akarod, elmondom neked a szándékomat is. A pénzét akarom elvenni tőle! Ezt az egész óriási nagy kincset, amit az én emberem tudománya talált meg és ez a barom paraszt rátette vaskos, otromba öklét!... Hát én visszaveszem tőle! A nyavalyás emberem gyenge ehhez a behemóthoz, de én erős vagyok. Erősebb, mint az egész világ! Az ördög maga van bennem. A pokol kárhozata! Tudd meg! Nincs férfi, aki nekem ellenállna. Ha ez kell? Elveszem ezt! Ha más!... Elveszem azt a másikat! Mindet! Most ezt akarom!... És a kincseit! És el fogom venni!... Eredj, mondd el neki! Mondd meg neki, hogy őrizkedjék! Hogy ássa el a földbe az aranyát! A földbe! Ahonnan az a másik kikaparta! Az a nyavalyás, akit a behemót testével elriasztott. Hát én nem riadok el! Mondd meg neki! Eredj na! Te fejszés asszony!

Florea: Nem megyek, domná!

Ráchel: De eredj! Mondd meg csak! Az kell nekem! Hogy hamarabb megbolonduljon!

Florea: Nem mondok neki semmit, domná. De neked mondom még egyszer. Vigyázz itt az erdőn! Mátul fogva ne aludj egyedül! (Csendesen kimegy a szobából.)

Ráchel (élesen, hangosan felkacag, amikor azonban Florea után bezáródik az ajtó, fázósan belekuporodik a nagy karosszékbe.)

(Nagy csönd; jó hosszu szünet.)

Függöny.

Szín: Egy erdei parasztház nagyszobája. Primitiv, durván ácsolt butorok. A bal sarokban egy hárságy, medvebőrrel végigteritve.

SZEMÉLYEK:

Ráchel, Tarics (egy pillanatig némán szemközt állanak).

(Szünet. Nagy csend.)

Tarics (egy gesztussal helyet mutatva Ráchelnek): Tehát beszélgessünk!

Ráchel (harciasan belevágva magát egy székbe): Hát beszélgessünk!

Tarics (vele szemközt szintén helyet foglal).

(Mind a ketten várakozóan hallgatnak.) (Szünet.)

Ráchel: Na! Kezdje!

Tarics: Én?!

Ráchel: Maga-maga-maga-maga! Igen, na!

Tarics: Az imént ugy értettem, hogy nagyságos asszonyomnak van valami mondanivalója.

Ráchel: Az majd azután következik. Legyen egészen nyugtalan, nem maradok vele adósa! Csak tartsunk sort. Maga rámparancsolt az előbb, hogy el ne merjek innen menni, mert számolni akar velem. Fenyegetett! Majd megütött! Egy asszonyt!... Hát halljuk a szép szót! Tessék, számoljunk!

Tarics: Ja ugy?! Hát... hát én bizony bevallom: nagyon neveletlen voltam az imént. Kérem, bocsásson meg érte és felejtse el.

Ráchel: (élesen felkacag): Maga?! Maga törődik azzal, hogy valaki valamit elfelejtsen és megbocsásson magának? Mit komédiázik? Valljon szint! Ne keressen kibuvókat, mert azt kell hinnem, hogy gyáva; vagy hogy engem kicsinyel mint ellenséget. Hát a gyávaságot még megbocsátanám... Elvégre a bátorság nem férfierény... Hanem ha eszébe jutna engem semmibe venni, akkor... akkor!

Tarics: Akkor?!

Ráchel: Vigyázzon magára!

Tarics: Ezzel a figyelmeztetéssel egy kicsit elkésett, nagyságos asszonyom. Én tudniillik már nem vigyáztam magamra.

Ráchel: Na az üzleteiben nem venni észre!

Tarics: Pedig ugy van, ahogy mondom. Ugy jártam, mint Ézsau, aki egy tál lencséért eladta az apai örökségét. Én a boldog, együgyü szegénységemet adtam el egy viseltes kis keztyüért, amelyre utólag ráfogták, hogy vadonatuj volt.

Ráchel: (felpattanva helyéről): Igenis hogy uj volt! Vadonatuj! Tudja! Maga tolvaj!

Tarics: Viseltes volt! Legalább háromszor volt benzinben mosva...

Ráchel: Hazudik!

Tarics: (a belső zsebébe nyulva): Itt a bizonyság! (Kiveszi a Ráchel keztyüjét.) És hogy a tolvajság megbélyegző foltját is letörüljem magamról, mindjárt vissza is adom jogos tulajdonosának. Tessék!

Ráchel (erőszakosan kiszakitja a Tarics kezéből az odanyujtott keztyüt): Minek tette?! Mit akart vele?

Tarics: Nem tudom. Ézsau sem volt éhes, amikor az örökségét elherdálta... Én sem!...

Ráchel: Szemtelen!

Tarics: Kérem! Ne legyen következetlen. Lássa, én megbecsülöm magát azzal, hogy komolyan veszem az ellenségeskedést és igazat mondok.

Ráchel: Perfidiákat mond!

Tarics: Ja arról nem tehetek, hogy az igazság mindig perfid annak, akinek mondják. Nekem csak igazság. Én ugy éltem itt, ahogy maga mondta egyszer: Mint az ősember. Korlátlan szabadságban és hatalomban. És békében! Nagy, isteni béke volt ebben a kalyibában. Aztán egyszerre csak...

Ráchel (közbevágva): Jöttünk mink!

Tarics: Jöttek maguk.

Ráchel: És vége lett az isteni békének a kalyibában!

Tarics.: Vége lett. De hogy miért, hogyan? Nem tudom. Higyje meg, hogy nem tudom. Én nem akartam semmit, amint hogy most sem akarok semmit... Magától!

Ráchel: Ne mondja! Igazán? Nahát akarjon!

Tarics: De nem akarok. És ha akartam volna, akkor érteném. Azt a keztyüt! Elloptam. Hazudtam érte. És lássa, most visszaadtam.

Ráchel: Mert rájött, hogy hiába tartogatja. Ennyi az egész, barátocskám.

Tarics: Nem. Egészen közömbösen adtam vissza, mint ahogy egy talált patkót visszaad az ember.

Ráchel: Gyönyörü hasonlat, mondhatom!

Tarics: Nem a hasonlat kedvéért mondtam. A lényegért. Hogy megértsen. Képzelje el, hogy egy tizezer éves megkövesült csigát életre keltene valaki. Azért, hogy eltapossa.

Ráchel (diadalmasan): Maga félt tőlem?

Tarics: Nem magától. Magamtól.

Ráchel: Olyan szép zavarosan beszél.

Tarics: Ami világos, azt nem érdemes elmondani.

Ráchel: De maga azt mondta, hogy nincs története!

Tarics: Olyan nincs. Regény! Én csak ugy egyszerüen tönkre mentem. Koldustarisznyának maradt ez a háromszáz hold nyomorék erdő. Nem volt benne öt öl becsületes tüzelő. Csupa nyers ág. Ötven évig várhattam volna, hogy kupeckedhessek belőle. Átkozódva irtottam a bozótot. Minden kapanyomnyi tisztást vassal meg tüzzel kellett elcsikarni tőle, hogy krumpli teremjen. De irtottam! Mert... mert undorodtam az éhes urtól... Volt egy kaszinóbeli barátom, aki egy jó ebédért akármelyik szép asszonynak bemutatott...

Ráchel: Fuj!

Tarics: Én is azt mondtam és eljöttem ide jóllakott parasztnak. Eljöttem. De nagyon sokáig tartott, hogy nem tudtam jóllakni. Kifordult a falat a számból.

Ráchel: Persze! A kulturából nagyon nehéz visszatérni az ősállat vegetációjához.

Tarics: Nehéz. De lehet. Különösen ha van valaki, aki a szegény kulturembert fölemelje. Nekem volt.

Ráchel (gunyosan): Ahá! a Floreája.

Tarics: Az. Ez a nagyszerüen primitiv, ez a gyönyörüen komplikált tiszta, szép, erős ősember.

Ráchel: Na tudja, gusztus kell hozzá!

Tarics: Nem. Megjön az magától; minden brutális érzéki izgalom nélkül. Mint valami szent, törvényszerü elkövetkezés.

Ráckel: Hallja! Ezektől a részletektől talán megkimélhetne!...

Tarics: Ha bántják magát!... Nekem a nyugalmat adták... Az elbékélést mindennel. És a tárgytalan, szilaj, éhes kivánások után a három bizonyos legfőbb jót. A tiszta ruhát, tiszta ételt és a tiszta asszonyt...

Ráchel: Őrült! Maga őrült!

Tarics: Lehet. Van is valami degenerativ jele a familiámnak. Már az is, hogy bennem kihalóban van.

Ráchel: Ezért... Ezért adta oda maga az életét?!

Tarics: Dehogy! Ezt nem lehet egy odaadott élet árán megszerezni. Se érdemekkel, se emberi nagysággal. A hármat igy együtt csak egyes ritka, kiválasztott érdemetlenek kapják. Néha egy-egy otromba béres... Vagy valami csámpáslábu suszter...

Ráchel: Meg maga!

Tarics: És én. Én is megkaptam. És reszkettem érte.

Ráchel: Félt, hogy elveszik magától! Mi?

[...]* egyszer magamtól. Ha egy rossz pillanatban felszabadulnak bennem azok a démonok, amiket a nyomoruság elaltatott.

Ráchel: Démonok? Ne mondja! Jé! Ez érdekes.

Tarics: Az apám a kártyaasztal mellett halt meg egy rossz leosztás után... A nagyapám... a nagyapám váltotta fel az első buzatáblát máslásra, meg szép hegedüszóra.

Ráchel: És maga az utolsót!

Tarics: Én az utolsót! És fel tudnék váltani még tiz gyémántbányát, nem azt a darab kavicsot, amiben a maga ura turkál. És rámennék, én magam, amiért nem volna nagy kár, de rámenne a krumpliföld is, meg az oláh asszony is, amiért pedig igen nagy kár lenne.

Ráchel: Igazán meghatóan gyöngéd gondolkozás!

Tarics: De nem fogok tudni megállni benne. Tudja mi? A pénz fogja elvenni az eszemet. Az az első ezres, amit a maga ura felhoz a föld alól és ideadja a kezembe, hogy elkölthetem.

Ráchel: Hát hol van akkor az a nagyszerü megtisztulás? Az elbékélés!

Tarics: Ahol nincs ezresbankó.

Ráchel: Na akkor megnyugtathatom. Ha maga veszi kezébe az üzletet, akkor ez a szerencsétlenség aligha szakad magára és becses családjára.

Tarics: Nem hiszem, hogy el tudnám még háritani. Pedig akartam. Mind a tiz körmömmel védekeztem. És nem tudom, hogy lett. Nem kivántam magát... Csak megszédültem. A parfümje... a testén levő selyem és... és a mult, meg minden... egy pillanatra összekavarodott... és...

Ráchel: És, és, és! És ellopta a keztyümet!

Tarics: Az volt a lépvessző, amibe beleragadtam.

Ráchel (felcsattanva): Talán bizony én akartam magát megfogni véle?!

Tarics: Nem. Én fogtam meg benne magamat. És mire észrevettem, már nem volt menekedés. Attól fogva csak vergődés volt minden. Kapaszkodás a darab földbe. Maga azt mondta az imént és mondja minden nap, hogy én az urát kijátszottam. Megcsaltam! Nem igaz. Én csak védekeztem. A katasztrófa ellen. A fátumot akartam elkerülni. Fegyvert akartam a kezemben tartani. Biztosan ölő, halálos fegyvert, hogy azon a napon, amikor a legkisebb ördög megmozdul bennem, egyszerre kiirthassam az egész pokolkárhozatot. Ezért tartottam meg magamnak mindent. A földet, a bányát, a jogot... mindent. Verekedtem, piszkoskodtam, cigánykodtam érte. Magamra vettem azt a komiszságot, hogy egy jóhiszemü ember védtelenségét kihasználom. Hogy megzsarolom. Hogy megrablom a munkája fáradtságát. Ugy tettem, mintha mindent el akarnék nyelni. Azt hittem, hogy elkedvetlenedik és lerázhatom. Nem lehetett. Az az ember piócája a pénznek. Ugy tapad hozzá, ha egyszer rászivta magát, hogy elválaszthatatlan tőle. Inkább kettőbe szakittatja a testét, semhogy elbocsássa. Hát én most előveszem a halálos fegyvert. Maga figyelmeztetett rá, hogy itt az ideje. Most még lehet. Ráteszem a kezem a bugyogni kezdő átkozott milliókra...

Ráchel: Mit akar csinálni?! Maga... maga!..

Tarics: Elfogom a vizet a malom alól. Nem engedem, hogy pénzhez jusson. És megfojtom vele.

Ráchel: Azt maga nem fogja megtehetni!

Tarics: De megteszem!

Ráchel: Őrült! Őrült!

Tarics: Lehet hogy az vagyok, őrült. De másmilyen, mint az apám volt. Meg a nagyapám. És a többi mind... heted-, tizenhetediziglen. Én nem a kártya őrültje vagyok. És nem az italé. Még csak az asszonyi testé sem! Az én őrültségem bolond egy őrültség. A pénz irtózata fagyott meg bennem rögeszmévé!

Ráchel (a kezét összekulcsolva, tágranyilt szemekkel rámered egy pillanatra Taricsra).

(Szünet. Nagy csend.)

Ráchel: Maga meg van halva!

Tarics: Az is lehet. Akkor mindezt csak álmodom.

Ráchel: Maga jobban meg van halva, mintha megölte volna magát!

Tarics: Nem tudtam, hogy a halálban is van fokozat. Élni lehet jól és jobban... és legrosszabbul. De a halálról azt hittem, hogy egyetlen örök egyformaság. Hogy a márványszarkofágban ugyanaz, mint a boncolóasztal hullakosarában.

Ráchel: Nem. Van halál és van halálok halála. És maga abban halt meg. Lealjasult. Egy piszkos nőstényállathoz aljasult le és ez a fertőzet megölte. A testét nem! De azt a nagyszerüséget, amit százezer esztendő desztillált megfoghatatlan finomsággá... A lelkét! Az ellentétek örök halálos ellenségek. Vonzzák egymást, hogy megsemmisitsék egymást. A piszkos a tisztát, a fény az árnyat, a nemes a nemtelent... Az arany, ha rézzel keveredik...

Tarics (közbevágva): Keményebbé lesz!

Ráchel: De már nem szinarany többé. Veszit a nemességéből. És ha tulsok benne a nemtelen fém... megmarja a rozsda. A természet nem hagyja megcsalni magát. Az pedig természetellenes, amit maga önmaga ellen elkövetett!

Tarics: Lehet. De el kellett követnem, mert ha az embernek nincsen rézbányája, nem igen akad nemes kulturáju, esztéta női lélek, aki eljönne főzni, mosni, meg takaritani az ilyen kalyibába.

Ráchel: Akad!

Tarics: Oláh asszony.

Ráchel: Más is!

Tarics: Maga eljönne?

Ráchel (felelni akar, de hirtelen elhallgat): Én...

(Szünet. Nagy csend.)

Tarics (konokul): Maga eljönne?

Ráchel (viharszerü kitöréssel): El! Én elmennék! Ha olyan ember hivna, akiért érdemes volna valamit elvállalni. Akinek nincs rézbányája, de van más egyéb gazdagsága. Mindegy hogy mi! Gyönyörü büne, vagy rettentő erénye... Félelmes ereje, vagy nagyszerü gyöngesége. Egy őrülete! Amely az égig, vagy a börtönig ér... Ha az hivna, mennék! Az erdőbe véle... Mennék! A becstelenségbe, mennék! Kenyeret keresni néki az utcán, mennék! Ha hivna bálványának, mennék! Ha hivő lenne, lennék az istene, kiben üdvözül... És lennék minden bünökre kész ördöge, akiben elkárhozik, ha pogány lenne. Ez lennék én! De az aztán férfi legyen. Félelmes az erejében és nagyszerü, ha gyönge. Az meg ne bujjék nekem az erdő bozótjában, de feküdjék ki az utra, hogy a szivét gázolja meg, aki meggázolja! Ne féljen meghalni. És ne féljen élni! Féljen csak engem elvesziteni. Azért reszkessen. Tudjon gyáva lenni érte! És bátor! Az önmegtagadásig! És ezért érdemes lenne! Mert ha az egész világot elveszitené, én kárpótolnám érte. Ha az egész világ bántani akarná, én halálig megvédelmezném. Ha az egész világ, a saját édesanyja ha megtagadná, én mellé állnék. És ha emberek csufjára meggyaláznák, én... én a lábához térdepelnék és isteniteném!... Mit tudja maga, hogy mire képes az asszony?! Mit tudja maga, hogy mi az asszony! Magának főzni, meg mosni kell. Meg rendberakni a kalyibáját. Semmiért... érti?!... semmiért nem érdemes harcolni ezen a világon, csak az asszonyért. Rézért, aranyért sem, ha csak azért nem, hogy az asszonynak adja. De maga!... Maga meg sem ismerné az asszonyt ha találkoznék véle!

Tarics: Megismerném!

Ráchel: A némbert! Aki főz, meg takarit.

Tarics: Az asszonyt, aki megront és elpusztit.

Ráchel: Akkor elbujna előle!

Tarics: Elébe mennék és elvenném magamnak.

Ráchel: Olyan asszonyt nem lehet csak ugy elszedegetni!

Tarics: Lehet. Csak akarjam.

Ráchel (dühös felcsattanással, csaknem rikoltva): Én! Itt vagyok én! Próbálja meg!

Tarics (sápadtan, összeszoritott szájjal, némán feléje indul).

Ráchel (megdöbben a férfi arcától és riadtan hátrál).

(Egy pillanatnyi nehéz, nagy csend.)

Ráchel (abban a pillanatban, amikor Tarics kinyujtja érte a kezét, majdnem könyörögve): Ne bántson!...

Tarics (erőszakosan megragadja).

Ráchel (kétségbeesett erővel védekezik. Ki akar fejleni az erőszakos ölelésből. Némán, halálos elszántsággal küzdenek. Telve gyülölködéssel. A siket némaságban nem hallatszik más, csak a küzdők nehéz, ziháló lélegzése s koronként egy-egy hörgő, artikulátlan állati kiáltás).

Ráchel (ereje fogytán lassan a hárságy felé szorul. A küzdelem most már szorosan a hárságy mellett folyik).

Ráchel (egy rémült, elnyomott sikoltással végigzuhan az ágyon, magával rántva Taricsot is, aki hirtelen fölülkerekedve, erőszakosan lefogja és megháborodva, majdnem fojtogatva csókolni kezdi ott, ahol éri).

Ráchel (ájult, erőtlen védekezéssel): Istenem! Ne! Valaki jöhet! Bocsásson! Valaki jöhet! Istenem! Bocsásson!

Tarics: Nem! Most már nem!

Ráchel: Bocsásson!

(Egy utolsó féktelen kisérletet tesz a szabadulásra, aztán egyszerre minden átmenet nélkül hirtelen odaveti magát a Tarics karjaiba.)

(Függöny.)

SZEMÉLYEK:

Szin: Egy nagyon előkelő budapesti idegszanatórium társalgóterme. Igen kiváló intézet. A sajtó is több szenzációs gyógyulási esetét regisztrálta már. És ezek között nem a legutolsó volt egy köz- és önveszélyes sulyos betegé, akit három nappal a beszállittatása után a törvényszéki bizottság már makkegészségesnek talált. Mint tökéletesen gyógyultat rögtön el is bocsátották. Tehát ebben a kiváló intézetben vagyunk.

1. JELENET.

Az orvos: Kérem, uram! Azt ugyebár mondanom se kell, hogy mennyire örülök kitüntető látogatásának. Egy ilyen kiváló iró! Sajnos azonban, valami különös, valami rendkivüli érdekességekkel nem biztosithatom. Irói szempontból itt igazán kevés értékeset láthat. Ezek közönséges, szegény, beteg emberek. És higyje meg, uram, az őrület zsenialitásáról szóló dolgok mind mesék.

Az iró: De kérem! Engem nem is a szenzációéhség hozott ide. Én egyszerüen csak beteg embereket akarok látni. És speciálisan ilyen betegeket!

Az orvos: Uram! Akkor az állami intézeteket nézze meg! Ott sokkal több és érdekesebb az anyag! (Nagyon élénken, rábeszélően.) Hihetetlenül érdekes! Nagyszerü esetek! Originálisak! Ugynevezett zseniális bolondok. Azt nézze meg, uram, okvetlenül! Az állami intézeteket. Iróembernek megbecsülhetetlen impressziók! Akar ajánlólevelet az igazgató-főorvoshoz?

Az iró: Köszönöm... de...

Az orvos (Nagy készséggel): Kérem, parancsoljon velem! Rögtön szolgálok! (Az iróasztalhoz siet.)

(Kivülről nagy zaj.)

Egy hang (kivül): Ez infámia! Én meg fogom önt fenyiteni!

Másik hang: Szeretném én azt látni. Én megtiltom önnek, hogy gyanusitson!

(Nagy dörömbölés az ajtó előtt.)

Az orvos (odaszalad az ajtóhoz, hogy megakadályozza a belépőket, de megkésik).

(Az ajtó kivágódik.)

2. JELENET.

A főhadnagy, a szolgabiró (egyszerre rontanak be, az arcuk pulykavörös a mérgelődéstől és mind a ketten az orvosnak támadnak).

A főhadnagy: Doktor! Segédeket! Adjon nekem segédeket! A vérét akarom ennek az embernek!

A szolgabiró: Állok elébe! Én minden épelméjü gentlemannel szivesen megverekszem.

Főhadnagy (bőszülten): Engem talán nem tart az ur annak?

Szolgabiró: Nem hát! Ön egy beteg ember.

Főhadnagy (orditva): Vonja vissza! Vonja vissza, mert ölök!

Szolgabiró: Szivesen, ha ön is visszavonja a gyanusitásait!...

Az orvos: De uraim! Mi ez? Micsoda viselkedés ez? Önök megfeledkeznek róla, hogy egy európai hirü gyógyintézetben vannak...

Főhadnagy (az orvos karját megragadva): De kérem! Hiszen ez hallatlan, ami itt történik!

Szolgabiró (magához rántva az orvost): Igenis, hallatlan, hogy itt épelméjü embereket exaltált betegekkel zárnak együvé.

Főhadnagy (az orvost magához ráncigálva): Hallotta? Ez az ember azt mondja rólam, hogy bolond vagyok!

Szolgabiró (az orvost ismét maga felé rántva): Ez az ur pedig komisz invektivákat vagdos a fejemhez...

Főhadnagy (orditva): Azt meri állitani a szemembe, hogy én, Beleznay Kálmán császári és királyi főhadnagy agyalágyult vagyok!

Szolgabiró (szintén orditva, csaknem egyszerre beszél a főhadnaggyal): Meggyanusitotta a hivatali müködésemet! Azt mondja, hogy fegyelmileg infám kassziroztak...!

Főhadnagy: Én nem fogom türni!

Szolgabiró (a főhadnagy felé fordulva): Én se! Érti, uram! Én se! Az egész világ tudja, hogy egészségi okokból hagytam ott az állásomat!

Főhadnagy: Hahaha! Az egész világ tudja! Hahaha!

Szolgabiró: Igenis, hogy tudja! Amint hogy azt is tudja, hogy ön gyöngeelméjü és reszket a penzió rémétől.

Főhadnagy: Uram! (Neki akar menni).

Az orvos (közbelépve): Az urak megint kártyáztak! Mi?!

Főhadnagy, szolgabiró (egyszerre elhallgatnak és durcásan lehajtják a fejüket, mint a tetten ért gyerekek).

(Szünet.)

Az orvos (dorgáló hangon): Nem megtiltottam szigoruan?

A főhadnagy, a szolgabiró (hallgatnak).

Az orvos: Csak tudnám, hol szereztek megint kártyát? Hiszen még a bárónő pasziánszait is kipusztitottam a multkor!

A főhadnagy, a szolgabiró (gyerekes drukkolással hallgatnak).

(Szünet.)

Az orvos: Na hát én ebben inkviziciót fogok csinálni. Ez mégis csak hallatlan! Majd megtudom én, hogy ki itt az urak bizalmasa! Hogy ki a bevásárló! Annak aztán kitelt az ideje. Majd gazdája akad annak az üveg törkölynek is, amit a multkor egészen rejtélyes módon a szolgabiró ur sifonjában találtunk!

A szolgabiró (hirtelen nagy élénkséggel és láthatóan kényelmetlen megrebbenéssel): De kérem, kedves főorvos ur! Én... én igazán... én biztosithatom... becsületemre mondom, ugy áll a dolog... (Széditően becsületes, ártatlan arccal.) Kérem! Hiszen mi nem is kártyáztunk tulajdonképpen.

Az orvos: Eh! Lári-fári! Ne tagadja legalább! Az orvos szemét nem lehet megcsalni.

A szolgabiró (nyomatékkal): De... becsület... szavamra mondom, bakkaráztunk! Ez az ur füllent!

Az orvos (diadalmasan): No, mit szólunk ehhez?!

A szolgabiró (a főhadnagyhoz, egészen az arca elé állva): Urrrram!

A főhadnagy (még közelebb lépve hozzá, ugy hogy az arcuk szinte érintkezik): Bakkaráztunk!

A szolgabiró (az orvos felé müfelháborodással): Na, ez hallatlan!

A főhadnagy (az orvoshoz, ágálva): Ugy van, ahogy mondom! Én tiszt vagyok és nem fogok senki kedvéért hazudni! Igenis, bakkaráztunk. Dominóval bakkaráztunk. Ez az ur maga találta ki a módját, hogy hogyan kell. És engem is kitanitott.

Az orvos: Nos, szolgabiró ur?!

A szolgabiró (olyan gőgös arccal, mint akivel a legnagyobb injuria történik, de olyan megsemmisülten gyönge hangon, mint aki tudja, hogy kétségbeejtően és végleg le van leplezve): Ez... ez... ez hallatlan! (Hirtelen az iróhoz, magyarázólag.) Nézd, kérlek! A... a főhadnagy... Pardon! (Bemutatkozva.) Kákay szolgabiró vagyok! Hogy kérlek?!... Igen. A szabolcsi ág. De Felső és Alsó-Káka... (Kezet szorit.) Tehát!... Mit is akartam mondani? Ja igen! Tehát az az igazság, hogy torkig voltam már a dominóval... Halálosan émelyedtem tőle. És szeretném én látni azt az épeszü embert, aki egy heti dominózás után nem kap tengeri betegséget attól a marhaságtól! Miután pedig a doktor minden szál kártyát konfiskált, hát ma délután proponáltam a főhadnagynak, hogy próbáljunk egy kis dominó-bakkarát! Ez történt. Na! És most itt állok! Nem tehettem másként. De az vesse rám az első követ, aki egy heti dominózás után nem kivánja meg a bakkarát!

Az orvos (a főhadnagyhoz): Igy történt?

A főhadnagy: Igy.

Az orvos: És tényleg lehet bakkarázni dominóval?

A főhadnagy: Tényleg lehet!

A szolgabiró (nagy készséggel): Kérem, ha parancsolja, megmagyarázhatom a jeut! Roppant egyszerü!

Az orvos: Köszönöm. El fogom kobozni a dominót is!

A szolgabiró: De kedves doktor!

A főhadnagy (dacosan): Felőlem elkobozhatja! A fene egye meg ezt a sántikálást, hogy nem tudok innen elszabadulni!... Egy ronda csuzzal!... Esztendeje ülök már itt!

Az orvos: Dehogy nem tud szabadulni! Ki mondja, hogy nem tud? Talán én tartóztatom főhadnagy urat? Kérem! Tessék csak jelentkezni szolgálattételre!... Egész nyugodtan! Még ma! Most mindjárt! Ez a legjobb mód, ha penzióba akar menni. És a szolgabiró ur is jelentheti a vármegyéjének, hogy egészséges... Nem muszáj itt unatkoznia! Őt bizonyosan várják is odahaza, hogy átvegye a hivatalát... Ugy tudom, hogy némely kérdésekben igen értékes felvilágositásokkal szolgálhat az alispánjának!

A főhadnagy, a szolgabiró (zavartan hallgatnak).

(Szünet.)

Az orvos: Tehát?! Szabad tudnom az elhatározásukat?

(Szünet.)

A szolgabiró (hirtelen élénkséggel): Bocsánatot kérek, kedves doktor ur, de én... én igazán... Az én mostani idegállapotom mellett!... Neeem! Arról szó sem lehet, hogy én lemondjak az ön kitünő kezeléséről! (Az iróhoz.) Te! Fogalmad sincs róla, hogy mit tud ez a doktor! Az csuda! Ez rá az egyetlen szó. Csuda! (Az orvoshoz.) Különben szabad egy szóra kérnem, kedves doktor ur?!

A főhadnagy (komoran): Én is fogom kérni!

Az orvos: Parancsoljanak! (Az orvos és a szolgabiró félrevonulnak a szinpad mélyére, a főhadnagy merev sántikálással utánuk baktat. Behuzódnak egy sarokba és halkan, de nagyon izgatottan beszélgetnek. A főhadnagy és a szolgabiró erősen gesztikulálnak.)

3. JELENET.

A bankárfiu (belépve, fejbólintással üdvözli az irót, azután a beszélgető csoport felé fordul).

(Egy pillanatnyi szünet.)

A bankárfiu: Doktor!

Az orvos (visszafordulva): Tessék! (Észrevéve a fiatalembert.) Rögtön. (Visszafordul a beszélők felé.)

A bankárfiu: Kérem, velem röviden végezhet, kedves doktor.

Az orvos: Már mink is végeztünk. Tessék! (Mind a hárman előre jönnek.)

A bankárfiu: Csak azt akarom megkérdezni, hogy jobban vagyok én már?

Az orvos: Még nem. Sőt igen komoly az állapota, fiatalember. A kedves papája ma reggel irt és közli velem, hogy Schullerrel nem lehet boldogulni. Az összes váltók a kezében vannak és egy vasat se enged az a vén csirkefogó!... Magának, barátom, igen nagy nyugalomra van szüksége!

A bankárfiu: Neeem, kedves doktor! Abból semmi sem lesz... Az én bőrömre nem fognak maguk hónapokig alkudozni. Én rövid elintézést csinálok. Le fogom lőni azt a vén uzsorást, ugyis koporsókban eszkomptálta az utolsó váltómat. Hát vegyem legalább hasznát!

Az orvos: Nagyon helyes! Kitünő ötlet. Csak arra figyelmeztetem, fiatalember, hogy akkor lövöldözze össze mindjárt a vén Schuller egész familiáját... az oldalági rokonságot is, mert különben az örökösök tovább perlik a váltókat...

A bankárfiu: Kedves doktor! Föltett szándéka, hogy engem a tébolyig fog kezelni?

Az orvos: Fuj, de csunya, háládatlan ember maga! Hát nem mindig a maga pártján voltam a papájával szemben?

A bankárfiu: Ugyan hagyja! Mit kellett itt az én pártomon lenni?! Csak nem élhetek tán ugy, mint az édesapám! Végre is az öregnek be kell látnia, hogy ő egy földhöz ragadt szegény zsidógyerek volt fiatal korában, én pedig Herendy Klein udvari tanácsosnak vagyok a fia!

A szolgabiró: Tökéletesen igaza van Herendy Klein urnak! Tökéletesen!... (A főhadnagyhoz.) Nem?

A főhadnagy: Persze! Az ember nem lehet a saját édesapja.

Az orvos: Kérem, uraim, én föltétlenül meghajolok az önök kitünő érvelése előtt, csak azt nem látom be, hogy mi kifogása van Herendy Klein urnak európai hirü intézetünk ellen? Nem él itt rangjához méltóan? Nincs kifogástalan uri társasága? Pláne majd most! (Gesztussal az iró felé.) Amikor kitünő iró barátom is gyakrabban megtiszteli intézetünket kiváló személyiségével... Oh! De azt hiszem, az urak még nem is ismerik egymást. (Bemutatva.) Salamon Ákos, iró!

A bankárfiu (kezet szorit): Herendy-Klein.

A főhadnagy (merev szertartásossággal): Beleznay főhadnagy!

A szolgabiró: (bonhómiával): Mi már ismerjük egymást! Mi? Szervusz! Az erdélyi Salamonok közül való vagy, ugy-e?

Az ujságiró: Nem. A sárvári Singerek közül!

A szolgabiró: Lehetetlen!

A főhadnagy: Ugyan mi van azon lehetetlen?! Hiszen a doktor megmondta, hogy iró. Az irók mind olyanok.

A szolgabiró: Na én megesküdtem volna rá, hogy otthon tanultad a tarokkot!

4. JELENET.

A bárónő (elvirágzott szépség, nagyon fiatalos allürökkel. Sietve jön): Herendy! Herendy!

A bankárfiu (kelletlenül): Tessék!

A bárónő: Nem jön fel hozzám? Uj könyveket kaptam. Gyönyörü versek!

A bankárfiu (riadt védekezéssel): Ne... ne... nem... Köszönöm, kedves bárónő, de... de most igazán nem mehetek fel! Még nagyon korán van... és... és aztán délben ugyis lehozza majd a könyveket... Majd!... Majd a kertben olvasunk! Jó?!

A bárónő (csábitó magakelletéssel): Na, jöjjön most!... Nem bánja meg!

Az orvos: De ha most nem tud verset olvasni Herendy ur! Neki különben sem tesz jót, ha sok verset olvas!

A bárónő (a szolgabiróhoz): Hát maga, Kákay?!

A szolgabiró (idegesen): Ugyan hagyjon nekem békét, méltóságos asszony! Ki tud egész nap verset olvasni?!

A bárónő (duzzogva): Oh be fádak maguk! Az egyiknek árt az irodalom, a másik nem birja el, a főhadnagynak örökösen fáj a hátgerince... Ugyan mondja meg, doktor, mihez kezdjen itt egy életerős, egészséges nő? Egy lelki életet élő, fiatal teremtés, aki még nem mondott le mindenről?... Hiszen itt... itt!... (Észreveszi az irót.) Ah! Egy idegen ur?! (Idegesen kap a lorgnonja után és kihivó mosollyal megfixirozza.) Bocsánat! Nem vettem észre. Különben nem rögtönöztem volna házi jelenetet.

Az orvos: Nyugodjék meg, bárónő! Nem történt indiszkréció. A dolog a családban marad. (Bemutatva.) Salamon Ákos, iró! Kitünő barátom és mától fogva intézetünk gyakori vendége.

Az iró (meghajol).

A bárónő (elragadtatással): Ah! Egy iró! Egy igazi költő! Boldog vagyok... És milyen fiatal!... Ön verseket ir?... De milyen délceg!

Az ujságiró: Nem, méltóságos asszonyom... prózát irok.

A bárónő: Az nem tesz semmit! Milyen izmos vállai vannak! Jöjjön! Jöjjön fel a szobámba! Megmutatom önnek a könyveimet. (Az orvoshoz.) Szabad őt felvinnem, doktor?

Az orvos: Nem! Egyelőre még nem, méltóságos asszonyom. A fiatal urat egy pár hétre minden szellemi megerőltetéstől eltiltottam.

A bárónő (könyörögve): Ugyan engedje meg! Nem fogom megerőltetni! Szavamra mondom, nem lesz semmi baja... Engedje meg!

A szolgabiró, a főhadnagy, a bankárfiu (egyszerre és nagyon élénken): Engedje meg! Engedje meg, doktor! Engedje meg!

A szolgabiró: Mindnyájunk érdekében engedje meg!

Az orvos: Na de... Uraim!... Hiszen ez... (Kivülről éles, velőkig ható sikoltás hallatszik).

(A sikoltás után egyszerre beálló siket, szivet szoritó nagy némaság.)

5. JELENET.

(A sikoltás a pillanatnyi megbénulásból az egész társaságot egyszerre brutálisan felriasztja. A férfiak ijedten az ajtó felé tolongnak.)

A leány (dult arccal, zilált frizurával, a rémülettől és a futástól zihálva, valósággal beesik. Görcsösen megragadja a doktor karját és fuldokolva liheg).

Az orvos: Mi az? Mi történt?

A leány (némán vergődik).

Az orvos: De hát az Isten szerelmére mi történt önnel, kisasszony?

A leány (egyszerre kitör belőle a zokogás. Valósággal sirógörcsöket kap).

Az orvos (keményen rászól): Na de most már elég legyen! Mindjárt szigoru leszek! Micsoda dolog ez, igy összeizgatni magát?!

A bárónő (felcsattanva): Ugyan hagyják már! Hadd sirja ki magát! Mit rohannak igy rá?! (Megöleli.) Szegény kis megijedt madaram!

A leány (egy erőszakos mozdulattal kifejlik az ölelésből és görcsösen a doktor karjába kapaszkodva, összefüggéstelenül dadogni kezd): Mentsen meg!... Doktor!... Doktor!... Jön!... Meg akar ölni!... Rejtsen el engem!... Rejtsen el... Doktor... Félek!... Mindjárt itt lesz... Doktor!

Az orvos: De hát ki? Kitől fél?... Bántotta valaki?... Beszéljen!

A leány: A bolond... fent a folyosókon!

Az orvos: Megijedt tőle?

A leány (visszatérő rémülettel, rekedt, majdnem állatias sikoltással): Meg akart ölni!... A szeme véres volt! Rám rohant... A... a torkomat!... (Sikoltva.) Meg fog gyilkolni!

Az orvos: Dehogy fogja! Nyugodjék meg már! Hiszen mind itt vagyunk. (A csengő felé akar menni.) Rögtön hivatom az ápolókat.

A leány (sikoltva belekapaszkodik): Nem! Ne menjen el!

Az orvos: De ne féljen hát! Meg kell tudnom, hogy mi van azzal a boldogtalannal! Azt hiszem, megint nyugtalan.

A szolgabiró: Nyugtalan? Szép kis nyugtalanság az! Itt élünk egy szabadon járó vadállat közelében. Ránk van szabaditva egy közveszélyes őrült!... És ön ezt röviden nyugtalanságnak nevezi!

A főhadnagy: Ez tényleg lehetetlen állapot, doktor! Én nem magamról beszélek, végre én katona vagyok! De itt gyönge nők is vannak!

A bárónő: Mindennap halálos rémületet kell kiállanunk amiatt az ember miatt!

Az orvos: Na ugyan! Eddig nem bántott még senkit!

A bárónő: Köszönjük szépen! Igazán kár, hogy nem fojtott meg még vagy hármat közülünk!

Az orvos: Ugyan... ugyan!... Az a szegény szerencsétlen flótás!

A bankárfiu: Na, ennek a fele se tréfa, kedves doktor! Én ugy tudom, hogy ez az ember már ölt!

Az orvos: Dehogy ölt! Már minek ölt volna?

A bárónő: De igenis hogy ölt! Megölte a feleségét, meg... meg egy szerencsétlen, szép fiatalembert! Az a vadállat!

Az orvos: De ha mondom, hogy nem ölt!

A főhadnagy: Hát akkor ölni fog! Mindegy. Távolitsa el innen!

A szolgabiró: Nem lakunk tovább őrültekkel egy födél alatt.

Az orvos: De uraim! Az Istenért!

A főhadnagy, a szolgabiró, a bankárfiu, a bárónő (egyszerre mind, kórusban, igen heves forradalmi hangulatban): Nem kell! Nem kell! Vigye innen!

Az orvos (könyörögve): De uraim! Méltóságos asszony! Az lehetetlen, amit kivánnak!

Mind: Követeljük! Követeljük!

Az orvos (kétségbeesve): De éppen ezt az egyetlen egy komoly beteget! Az Isten szerelméért, uraim! Egy komoly betegre csak szükség van egy komoly szanatóriumban!...

Szin: Egy előkelő budapesti épitőmüvész irodája. Olyan mint egy festőmüterem.

SZEMÉLYEK:

1. JELENET.

Zsigmondy (a függöny felgördülésénél a rajzoló asztal fölé hajolva áll és jegyezget).

Kormos (kabátban, kezében kalappal, szájában cigarettát harapdálva, idegesen sétál a terem közepén. Az arca láthatólag indulatos. Szóval minden jel azt sejteti, hogy valami izgatott beszélgetés szakadt félbe).

(Szünet, még pedig a rendes szinpadi szüneteknél jóval hosszabb, hatásra számitó pauza.)

Kormos (sétáját hirtelen félbeszakitva, megáll a Zsigmondy asztala mellett. Élesen): Tehát el van ejtve az egész munka?!

Zsigmondy: El.

Kormos: És mi lesz a szobrászmunkával?

Zsigmondy: Az uj tervekbe nem lehet a dolgodat beleilleszteni. Csinálsz uj kompoziciót.

Kormos (felcsattanva): Na hát kérlek! Ez igy nem mehet tovább! Csak nem őrültem meg, hogy Jakabfalvynak potya munkákat csináljak?! Én nem vagyok kisérleti nyul! Itt hagyom inkább az egészet a fenébe!

Zsigmondy (nagyon nyugodtan, munkájából föl sem tekintve): Hát ezt mondd el neki! Nekem ne csinálj szcénákat. Én különben is megmondtam neked, hogy az egész terv abszurdum.

Kormos: Hát tehetek én arról, hogy Jakabfalvy szamár?! A mester! A müvész! A tanár ur! Nekem fiksz rendelést adott a szobrászmunkákra és én ingyen, az ur istennek magának se dolgozom! Nem is szólva arról, hogy beleöltem a pénzemet anyagba, meg lakatos munkába!

Zsigmondy: Nyujts be számlát róla és hagyj nekem békét!

Kormos: Ugyan ne ugrass, kérlek! Én magyarázzam meg neked, hogy kicsoda Jakabfalvy? Én csak téged nem értelek.

Zsigmondy (föltekintve): Mit nem értesz rajtam?

Kormos: Mit? Hogy minek ülsz itt? Mire vársz? Tán hogy a halála után neked hagyja az irodáját?

Zsigmondy: Én nem várok semmit. Keresem a kenyeremet.

Kormos: Na! Szép kis kenyér az, amit ettől keresel!

Zsigmondy (türelmetlenül): Mit fáj neked a fejed az én kenyerem miatt?

Kormos: Nekem nem fáj! Felőlem ugyan itt ülhetsz akár itéletnapig!

Zsigmondy: Nahát akkor?... Mire akkor ez a müizgalom?

Kormos: A tehetetlenséged háborit fel! Meg... meg az ostobaságod!

Zsigmondy (gunyosan): Ne mondd!

Kormos: Öt éve hagyod magad uzsoráztatni. Ez a kőmives legény rá szivta magát a nyakadra, mint egy pióca és szipolyoz. Az agyvelődet szivja! Ahogyan te előtted a másokét szivta. Husz éve élősködik ez a nagytestü csirkefogó éhes talentumok nyomoruságán. És az egész világgal elhitette, hogy ő valaki! Hogy azoknak a kiélt áldozatoknak a feje, az ő feje. Keresztül-kasul panamázott mindent, ami panamázható. Mindent elnyel! Élni nem hagy mást! És koldusbéren tartja azokat, akiket kihasznál. A többiek legalább elrugták maguktól mihelyt lehetett, de te öt éve ülsz itt és vesztegeted a fiatalságodat!

Zsigmondy: Nem mondanád meg, hogy mit csináljak?

Kormos: Menj el innen!

Zsigmondy: Hová, ha szabad kérdeznem?

Kormos: Akárhová! Bergengóciába kulturmérnöknek! Minden jobb ennél. Még a koplalás is!

Zsigmondy: Nem. Köszönöm. Én jobban szeretem a tisztességes vendéglői kosztot.

Kormos: Ugyan kérlek! Csak nem hiszed tán, hogy ha innen kiteszed a lábad, nem tudsz megélni?

Zsigmondy: De igen. Olyanformán hiszem.

Kormos: Ej! Bolond beszéd. Ismerik a nevedet!

Zsigmondy: Hogyne! Persze hogy ismerik. Még a viszonyaimat is ismerik. Egész pontosan tudják, hogy koldus vagyok. Nem mondanád meg, hogy ki az ördög fog rám munkát bizni?

Kormos: Akad! Ne félj semmit! Csak tedd ki egyszer a lábadat! És ha privát munka nem akad mindjárt, itt vannak az állami pályázatok! Egyszer csak beüt valamelyik? Hiszen van szemük!

Zsigmondy: Ugyan-ugyan! Állami pályázatok! Hiszen magad mondod, hogy Jakabfalvy zabál fel mindent! Ami hulladék pedig neki nem kell, azt elnyelik az apró cápák. Mit akarjak én ebben a tülekedésben?

Kormos: Látod ez az! Már akaratod sincs. Nem is próbálkozol. Egyszerüen megadod magad. Hiszen ez kétségbeejtő!

Zsigmondy (közömbös dünnyögéssel): Nem is olyan kétségbeejtő!

Kormos: Ez a sivár kilátástalanság?!

Zsigmondy: Ez a biztos megélhetés!

Kormos: Ugyan! Hiszen akármelyik más irodában a dupláját megkeresheted, ha már minden áron beamter akarsz lenni mérnöki diplomával a zsebedben!

Zsigmondy: Te! Egyszer az édesanyám egy kis paraszt ringyót hozatott fel a falunkból cselédnek. Olyan meztelen volt a kis bestia mikor beállitott, mint egy verébfiók és olyan szeplős, mint egy pulykatojás. Az anyám aztán munkába vette. Kimosdatta, felöltöztette, szóval kulturára fogta a hetumoger delnőt. Majd egy esztendeig vesződött vele, amig fogott rajta a dresszura. Mikor aztán kivakarózott, hogy használni lehetett volna, akkor elcsalták...

Kormos (értelmetlenül): Mi?!

Zsigmondy: Elcsalták. Egy utazónak a felesége, akivel egy gangon laktunk. És a komisz kis béka elment, mert egy forinttal többet igértek neki.

Kormos (a kezeit összekulcsolva): Aztán miért mondod el nekem ezt az érdekfeszitő történetet?

Zsigmondy: Hát... tudod... csak...! Akkoriban én nagyon dühös voltam a Treszkára a komiszságáért. Nem szántam volna megráncigálni a zsiros copfját. Meg is mondtam neki ápertén a bucsuzkodásnál, hogy cudar hálátlanság, amit csinált. Én nem hagynám magam a régi gazdámtól egy rongyos forintért elcsalatni...!

Kormos: Ahá! Most már értem a tanulságot. Tehát a Treszka... és te...! Mi? Ahá! (Egy pillanatig gunyos mosollyal bámulja Zsigmondyt.)

(Szünet.)

Kormos: Na! Téged jól megmaszlagolt ez a Jakabfalvy!

(Szünet.)

Kormos: Csak tudnám, hogy mivel!

(Szünet.)

Kormos: A Treszkát értem. Elment az utazóékhoz, mert egy forinttal többet igértek neki. De mit igértek itt neked, hogy semmi kincsért nem akarsz kimozdulni? Megigéztek? Mi van ebben a házban?!

Zsigmondy: (vállatvonva, ismét a munkája fölé hajol).

(Szünet.)

Kormos: Nahát, ez nem tiszta dolog!

2. JELENET.

Az asszony (az előszoba felől érkezik. A toalettje után itélve a városban volt. Szélsőségesen elegáns és széditően szép. Belépve futólagosan köszön). Jó napot! (A jobboldali ajtó felé közeledve.) Nincs itt az uram?

Kormos (könnyü meghajlással üdvözli az asszonyt, aztán félreállva, titkon fikszirozza).

Zsigmondy: Csókolom kezét! Nincs itt. De nemsokára visszajön.

Az asszony: Kérem, kedves Zsigmondy, szóljon át nekem, ha megjön. Vagy...! Nem. Inkább mondja meg neki, hogy kerestem. Beszélni akarok vele.

Zsigmondy: Okvetlenül megmondom. Mihelyt megjön.

Az asszony: Köszönöm. (Kormos felé.) Jó napot! (El.)

Kormos (néma meghajlással üdvözli).

3. JELENET.

Kormos (az asszony távozása után előbbeni helyén marad és onnan fikszirozza Zsigmondyt. A hallgatása, azonban nagyon kihivó).

Zsigmondy (láthatólag kényelmetlenül érzi magát a Kormos gunyolódó tekintete alatt és zavartan munkájára hajol).

(Szünet.)

Kormos (édes csufolódással): Hát hogy is volt az az eset? A Treszkával meg az utazó feleségével?

Zsigmondy (hallgat).

Kormos: Na, magyarázd el mégegyszer, mert csak most kezd a dolog igazán érdekelni.

Zsigmondy (idegesen): Ugyan hagyj fel kérlek az izetlenkedéseiddel!

Kormos (hirtelen nagyon komolyra válva): Hát tudod mit? Jól van. Nem tréfálok tovább. Nincs is kedvem a tréfálkozásra. Szavamra, nincs!

Zsigmondy: Elhiheted, hogy nekem sincs.

Kormos: Elhiszem. Ha az ember egy olyan némber mellett vállalkozik plátói epekedésre, aki az egész világé, akkor nem igen lehet tréfás kedve, annyi bizonyos.

Zsigmondy: Vigyázz rá, hogy miket beszélsz!

Kormos: Fiam! Ne tégy ugy, mintha haragudnál! Tudod te jól, hogy igazat beszélek. Vagy nekem is adni akarod a ház hüséges titoknokát? Te! Hiszen az egész világ nyiltan beszéli, hogy ez az asszony szerzi a zsiros állami üzleteket! A fejemet teszem rá, hogy most is kijárásban volt. Az államtitkárnál... Vagy a tanácsosnál! Ha nem valamelyik városi potentátumnál.

Zsigmondy: Egészen alávaló dolog, amit mivelsz. És annál alávalóbb, mert tudod, hogy nekem nincs jogom annak az asszonynak a védelmére kelni.

Kormos: Hát nem hiszed, amit mondok?

Zsigmondy: Mit mondjak Jakabfalvynak? Vállalod az uj szobrászmunkát?

Kormos: Akarod, hogy bizonyitsak? (A telefonhoz közeledik.)

Zsigmondy (elébe akar állni): Mit akarsz?

Kormos (elneveti magát): Megijedtél?

Zsigmondy (érdesen): De most már elég legyen! Kérlek!

Kormos (hirtelen elkomolyodva): Te szegény fiu, te! Rajtad már nem lehet segiteni. Annyira tudsz mindent, hogy a telefon-kagylótól is meghőkölsz, nehogy a szemedbe mondja, amit nem akarsz hinni. Te el vagy veszve!

4. JELENET.

Az asszony (sebbel-lobbal visszatér): Kérem, kedves Zsigmondy! Nekem nincs most időm bevárni az uramat... a mama telefonált értem a Hangliból... Mondja meg az uramnak, hogy menjen fel rögtön a miniszteriumba; az államtitkár várja a derecskei iskolaépités dolgában. A korzón találkoztam őméltóságával és nagyon a lelkemre kötötte az üzenetet. (Szeretetreméltó mosollyal.) Megmondja?!

Kormos (gunyos mosollyal hallgatja a jelenetet).

Zsigmondy (a tekintete egy pillanatig találkozik a Kormoséval; aztán félrefordulva halkan): Megmondom...!

Az asszony: Köszönöm! (Néma fejbólintással Kormos felé, sietve elsuhog.)

Kormos (a tarkóját vakargatva utána bámul).

Zsigmondy (a munkája fölébe hajol).

(Csend.)

Kormos (vállat von): Hiszen én nem mondom, hogy nincs egy kis igazad!... Nagyszerü némber! De legalább csak okosan viselkednél...! Te szamár minnezenger!

Függöny.

SZEMÉLYEK:

Szin: Standtner udvari tanácsos dolgozószobája. Raffinált fényüzés. Aki igy lakik, vagy milliomos, vagy annál is több: szélhámos.

(A függöny felgördülésénél az inas éppen bebocsátja Zsigmondyt.)

Standtner (zsebre tett kézzel a szin közepén áll).

Zsigmondy (belép. Imponáló megjelenésü ember. Egészen züllött külsejü. Kifényesedett, rossz szalónkabát van rajta, bokáig érő, kikoszlott, szürke nadrág és félretaposott keféletlen cipő. Az arca borotválatlan): Standtner udvari tanácsos urhoz van szerencsém?

Standtner: Igen. Mit kiván?

Zsigmondy: Ezt a levelet hoztam. (Átadja.)

Standtner (a levelet átvéve, felbontja): Pardon! (A levél olvasása közben hirtelen felpillant s egy gesztussal helyet mutat Zsigmondynak): Kérem, foglaljon helyet!

Zsigmondy: Köszönöm. (Leül.)

Standtner (nagy érdeklődéssel tovább olvassa a levelet.)

(Szünet.)

Standtner (félreteszi a levelet, odalép az iróasztalhoz, szivart, cigarettát szed elő és megkinálja Zsigmondyt): Parancsoljon! Talán egy szivart?!

Zsigmondy (a cigarettás doboz felé nyulva): Nem, köszönöm! Csak cigarettázom.

Standtner: Kérem! Magam is jobban szeretem. (Szintén cigarettát vesz, aztán tüzet adva Zsigmondynak): Megengedi?!

Zsigmondy (rágyujt): Köszönöm.

Standtner (rágyujt, aztán szemközt ül Zsigmondyval. Hosszabb szünet, élesen vizsgálja Zsigmondyt): Talán rokonságban van Petneházy képviselő urral?

Zsigmondy: Nem. Dehogy. Azaz hogy!... Talán valami egészen távoli atyafiság... De nem tartjuk a rokonságot.

Standtner: Akkor hát régi barátság?...

Zsigmondy: Igen. Meglehetős régi. Iskolapajtások voltunk.

Standtner: Ugy!?... Na és most?...

Zsigmondy: Most véletlenül találkoztunk.

Standtner: Ugy érti, ugyebár, hogy ön fölkereste a régi iskolatársat egy kis protekcióért?

Zsigmondy: Nem. Ugy értem, ahogy mondom. Az utcán találkoztunk véletlenül és Petneházy rámkötötte magát.

Standtner: Azt akarja ezzel mondani, hogy ön nem kért ajánlólevelet Petneházy képviselőtől?

Zsigmondy: Azt akarom vele mondani, hogy Petneházy képviselő a régi barátság jogán alkalmatlanságot szerzett nekem ezzel a levéllel.

Standtner: Ezzel a levéllel?!

Zsigmondy: Ezzel.

Standtner: Uram! Ez a levél elejétől végig arról szól, hogy micsoda kiváló ember ön.

Zsigmondy: Az lehet. De nekem kellett idehoznom és én nem tudok valami utálatosabbat, mintha valamit, valahol, valakivel kénytelen vagyok elintézni.

Standtner: Tudja ön azt, hogy Petneházy képviselő soha senkit nem szokott ajánlani?

Zsigmondy: Ne mondja!

Standtner: És tudja ön azt, hogy a Petneházy képviselő ajánlata majdnem annyi, mint a miniszteré?

Zsigmondy: Ah! Ilyen szép karriért csinált?

Standtner: De, uram, értse meg, Petneházy arra kér, hogy önt a bankomnál valami számottevő pozicióhoz juttassam!

Zsigmondy: Ne tegye!

Standtner (elképedve): Hogy?!

Zsigmondy: Azt mondom, hogy ne tegye. Én semmi hasznos dologra nem vagyok alkalmatos.

Standtner: Kérem, ha kivánja, én lemondok.

Zsigmondy: Köszönöm.

Standtner: Ez az ajánlólevél különben is olyan rendkivüli dicséretekkel van tele, hogy az önre nézve egyenesen lesujtó. És... és nem is egészen érthető. (Mustrálva végigméri a Zsigmondy külsejét): Bocsásson meg a kérdésért... Hogy jutott ennyire?

Zsigmondy: Engedje meg, hogy erre egy kérdéssel válaszoljak. Hogy lett magából bankigazgató?

Standtner: Ja?! Igaza van. Az ember sohase tudja, hogy hogyan jut valamire.

Zsigmondy (a cigarettája végét bedobja a hamutartóba): Önnek igen jó cigarettái vannak, uram. Ha kivánja, még meghallgatom egy pár szellemes aforizmáját.

Standtner: Oh kérem! Parancsoljon. (Tüzet ad.)

Zsigmondy (rágyujt).

Standtner: Tehát ön semmi áron nem hajlandó állást vállalni a bankomnál?

Zsigmondy: Vigasztalhatatlan vagyok, uram. De higyje meg, én legföljebb negyvenöt forintot érek havonta.

Standtner: Kár. Pedig nekem most tényleg szükségem lenne egy képzett magántitkárra.

Zsigmondy: Ugy?

Standtner: Igen. Az az ember mindenben a helyettesem lesz. A bizalmasam!

Zsigmondy: Kitünő pozició.

Standtner: Az. És egy esztendeje keresem már az alkalmas embert.

Zsigmondy: És még nem találta meg?

Standtner: Nem. Az az ember lángész kell hogy legyen.

Zsigmondy: Éppen azért! Ebben az országban minden második ember lángész.

Standtner: Ön beszél németül?

Zsigmondy: Igen.

Standtner: És franciául?

Zsigmondy: Igen.

Standtner: Nagyszerü! És... és...

Zsigmondy: Olaszul is beszélek. Meg spanyolul. Arabul. És törökül.

Standtner: Óriási! És oroszul!

Zsigmondy: Nem.

Standtner: Kár.

Zsigmondy: Hála Istennek! Már azt hittem, hogy mégis belecsöppenek a titkárságba. Pedig higyje el, uram, nekem semmi tehetségem az ilyen bizalmi állásra. Én mindent elfelejtek, amit rám biznak.

Standtner: Akkor, uram, ön megfizethetetlen ember! A titkárok ideálja! Akire minden titkot nyugodtan rá lehet bizni, mert minden titkot elfelejt. Nekem önt feltétlenül meg kell szereznem. Minden áron!

Zsigmondy: Havi negyvenöt forintért.

Standtner: Nem! Annyit fizetek az inasomnak.

Zsigmondy: És a napidijasának.

Standtner: Na de engedjen meg, akit nekem Petneházy képviselő titkárul ajánl, azt én nem alkalmazhatom irnoknak!

Zsigmondy: Na de bocsánatot kérek, én csak nem ihatom meg a levét a Petneházy képviselő könnyelmüségének?!

Standtner: Micsoda könnyelmüség? Mit nevez ön könnyelmüségnek?

Zsigmondy: Egy züllött firmát tisztességes helyre, tisztességes állásba ajánlani, az könnyelmüség.

Standtner: Bocsánatot kérek! Ezt mondhatnám én. De ön?!

Zsigmondy: Ön is mondhatja! De én sokkal jobban ismerem a személyeket.

Standtner: De hát az Isten szerelmére, akkor miért hozta ide ezt a levelet?!

Zsigmondy: Tudom is én! Azt hittem, hogy önnek szüksége lehet esetleg valami olcsó gépemberre; akit küldöz, akinek diktál, aki... aki... szóval egy gépre, amely megérti, ha beszélnek hozzá, de akinek nem kötelessége a gondolkodás...

Standtner: Hát nem kötelessége!

Zsigmondy: De igen. Ön mondta. Önnek olyan emberre van szüksége, aki ön helyett gondolkozik. Aki önnél sokkal jobban tud gondolkodni. Maga meg akar vásárolni valami facér lángészt. Annak a testére akarja rászivni magát, mint egy pióca, de nem a vérét akarja kiszivni, hanem az agyvelejét.

Standtner (gunyosan): Ne mondja! Hogy maga ezt igy kitalálta! Érdekes... Na és?

Zsigmondy: És meg fogja találni, akit keres. És el fogja hitetni az emberekkel, a bankja összes részvényeseivel el fogja hitetni, hogy annak a lángeszü senkinek a feje a maga feje...

Standtner (gunyosan): Igen?! Na akkor meg vagyok nyugodva. Ha ön azt hiszi... ha ön azt hiszi... hogy... hogy...

Zsigmondy: Igen, én azt hiszem. De egy kicsit tovább kell még keresnie. Én tudniillik nem vagyok lángész; és belőlem két krajcár ára üzleti ötletet nem lehet kipréselni. Én, uram, sohasem gondolkozom; és ha gondolkozom, akkor szamárságokon gondolkozom.

Standtner: Az oroszon kivül minden nyelvet tökéletesen ir és beszél ön?

Zsigmondy: Évekig éltem a külföldön azok között a nemzetek között.

Standtner: Micsoda tanulmányai vannak?

Zsigmondy: Jog. Kártya. És asszony.

Standtner: Szóval tul van a fiatalság viharzásain?

Zsigmondy: És az előitéleteken.

Standtner: Hogy érti ezt?

Zsigmondy: A legszélsőségesebb formában. Tizenöt forint készpénzt nem lehet a kezemre bizni.

Standtner: Uram, ez a mi beszélgetésünk kezd egy kicsit bizarrá lenni. Petneházy képviselő megirta nekem, hogy ön különös ember és én az ajánló kedvéért belementem egy bizonyos társalgási hangba; a szélsőségekbe azonban nem követhetem önt. Még a Petneházy képviselő kedvéért sem. Még az ön kedvéért sem, pedig ön érdekes ember. Végre is, itt egyedül csak arról van szó, hogy önön, - érti, uram?! - hogy magán segitsünk.

Zsigmondy: Értem. Én azonban, - érti, uram?! - én nem akarok magamon segiteni.

Standtner: Hát engedje meg legalább, hogy mások segitsenek! Hiszen Isten ellen való vétek volna ilyen talentumot elveszni hagyni.

Zsigmondy: Köszönöm. Ön nagyon kedves. Hát tudja mit? Jó. Állom a vásárt. Egész bizonyos vagyok ugyanis benne, hogy, ebből az egész dologból egy szó sem igaz. Én egy szamár fantaszta vagyok. Ott ülök most is a kávéházban, ahol Petneházy kifizette a reggelimet, és mind ezt a zavaros valószinütlenséget ugy álmodom. A Petneházy ajánlólevele itt van még most is a zsebemben, mert el se indultam vele... és...

Standtner: De! Igen. Itt van a levél már nálam.

Zsigmondy: Akkor hát fogadjon fel engem titkárnak, vagy bankigazgatónak, vagy aminek akar...

Standtner: Rendben van!

Zsigmondy (folytatva): És öntsön el pénzzel...

Standtner (hirtelen kiveszi a tárcáját).

Zsigmondy (folytatva): Csináljon belőlem elegáns világfit, gavallért!

Standtner (tárcájából hirtelen kimarkol egy csomó százast és leteszi Zsigmondy elébe): Itt ez az összeg egyelőre, hogy a külsejét és a viszonyait rendbehozza!

Zsigmondy: És most csipje meg a karomat, hogy felébredjek.

Standtner: Felesleges. Ön ébren van és ezuttal egy igen reális üzletet csinált.

Zsigmondy: Üzletet? Ugy látom, igen. (Fölveszi az asztalról a pénzt): És derekasan meg is előlegezik. Kétezer korona!... Akkor hát beszéljünk világosan és józanul.

Standtner: No csakhogy!

Zsigmondy: Önnek és Petneházy képviselőnek szükségük van bizonyos üzletek lebonyolitásánál egy emberre, aki nem nagyon kényes izlésü...

Standtner (idegesen): Bocsánatot kérek!...

Zsigmondy (folytatva, ügyet se vet a közbeszólásra): Aki, mondjuk: hamis esküt is tesz szükség esetén.

Standtner: Na de kérem!

Zsigmondy: Kérem! Sohse idegeskedjék, mert én csakugyan olyan vágásu ember vagyok. Jól választottak.

Standtner (bonhómiával felkacag): Ja ugy! Na hát akkor beszéljük meg mindjárt a részleteket. Parancsoljon még egy cigarettát!... (Rágyujtanak.)

(Függöny.)

SZEMÉLYEK:

Sándor, egy letört gavallér.

Eörsy, a barátja; egy nagyon rosszképü gentleman.

Szin: Elegánsan berendezett uriszoba. Háttérben ajtó, a nézőtől jobbra nagy, világos ablakok. Az ablak közelében hatalmas iróasztal. A függöny felgördülésénél Sándor az iróasztalnál ül és leveleket ir.

(Szünet.)

Sándor (befejezi a levélirást s a leveleket boritékba zárja; aztán valamennyit az asztal közepére teszi s hogy a csomó feltünőbb legyen, egy levélnehezéket állit rája).

(Szünet.)

Sándor (hirtelen felugrik a helyéről és idegesen sétálni kezd a szobában).

(Egyre tartó szünet.)

Sándor (egyszerre megáll a szoba közepén és maga elé mered.)

(Szünet.)

Sándor (hirtelen elhatározással odasiet az asztalhoz, felszakitja a középső fiókot és egy hatalmas, csillogó revolvert szed elő. Kiveszi a zsebtükrét, leül a karosszékbe és a tükröt maga elé tartva, homlokához illeszti a revolvercsövet).

(Egy hosszu pillanatig tartó nyomasztó csönd, az öngyilkosjelölt a lövésre kész pózban marad.)

Sándor (lassan lebocsátja a revolvert és összeborzong).

(Szünet; a halálraszánt ember maga elé mered.)

Sándor (hirtelen elhatározással ismét a halántékához emeli a fegyvert s az arcán most már meglátni, hogy végre is fogja hajtani szándékát).

Eörsy (belép a háttér ajtaján, egy pillanatig nézi a jelenetet, aztán csendesen, minden sietség nélkül odalép Sándorhoz, megfogja a kezét, a revolver csövét fölfelé irányozva, megnyomja a ravaszt).

(A fegyver eldördül.)

Sándor (az érintésre összerezzen és fel akar ugrani. Eörsyt megismerve azonban nyugton marad és gépiesen enged magával mindent csinálni. A fegyver eldördülése után azonban mégis felpattan helyéről és a revolvert eldobva rámered Eörsyre).

(Egy pillanatnyi szünet.)

Eörsy (gunyosan mosolyogva néz a szeme közé).

Sándor (elképedve dadog): Kérlek!... Ez, ez!...

Eörsy (még mindig mosolyogva): Na mi? Segitettem neked egy kicsit! Most tul vagy rajta!... Vedd ugy, hogy már itt nyujtózkodsz az asztal alatt és az agyvelőd ott töpreng a szőnyegen. Na hát mi lesz most?

Sándor (zavartan hallgat).

(Szünet.)

Eörsy: Azt hiszed, kiesik a világ feneke? Fenét! Jön a rendőr, meg a faládás emberek, aztán egykedvüen kihordanak a szemétre. Legfeljebb az inasod fog egy kicsit undorodni, amig eltakaritja a mocskot, amit csináltál. Ennyi az egész!

Sándor (ideges felcsattanással): Ej, kérlek! Bánom is én! Nem törődöm én már semmivel!

Eörsy: Nem törődsz?! Dehogy is nem törődsz! Hiszen éppen azért akarsz kibujni a bőrödből, mert nagyon is törődsz!

Sándor: Hát törődök! De te meg ne törődj vele! Eredj innen!

Eörsy: Tudod mit? Elmegyek! De egy kérdést engedj meg!

Sándor: Mit akarsz?

Eörsy: Segitesz magadon ezzel a szamársággal?

Sándor: De értsd meg kérlek! Nekem nincs más választásom! Nem tehetek egyebet! Holnap elnyel a tönk! Rám szakad az egész lavina... Váltók! Becsületbeli dolgok!...

Eörsy: Csak ennyi? Semmi más?

Sándor: Nem elég?

Eörsy: Na hallod! Én azt hittem, hogy komoly dologról van szó. Legalább is hogy elhagyott a szeretőd. Azért is szamárság ugyan a másvilágra menni, de legalább valami kis romantika van benne. Hanem hogy valaki azért haljon meg, mert másoknak tartozik, hát ez már egyenesen bornirtság! Tudod mit?! Szavaztasd meg a hitelezőidet, hogy kivánják-e a halálodat! Azt hiszem, ebben a kérdésben kétségtelen a kompetenciájuk. Nem?

Sándor: De ne őrjits meg kérlek! Olyan adósságokról van szó!...

Eörsy: Na hát látod, ez volna aztán a legnagyobb szamárság! Becsületbeli tartozások! Mi?

Sándor: Igen.

Eörsy: Szóval azok elől akarsz szökni, akik kártyán, lovon, asszonyon elszedték a pénzedet? És azért szöksz, mert nem tudsz nekik többet adni? Mi?!

Sándor (elképedve): De kérlek! Hiszen... hiszen neked is tartozom kétezer forintoddal!

Eörsy: Na és megkapom én azt a kétezer forintot, ha szétloccsantod a koponyádat?

Sándor (zavartan hallgat egy ideig): Én azt akkor már nem tudom!

Eörsy: Hát vedd ugy, mintha már megtörtént volna! Te az imént agyonlőtted magad. Már el is raktároztak odakint a morgueban. Már most ülj be a páholyba és nézd végig a komédiát! Ugy nézd, hogy semmi közöd sincs hozzá. Te! Van egy ötletem. Hadd legyen tökéletes a szinház!

Sándor (komoran): Mit akarsz?

Eörsy: Küldd szét ezeket a leveleket, amelyekben az öngyilkosságodat bejelented, aztán várd ki, hogy mi történik.

Sándor: Ugyan kérlek! Menj a fenébe ezekkel a fantaszta szamárságokkal!

Eörsy: Haj be furcsa egy figura vagy te, pajtás! Egy ötletes áprilisi tréfát fantasztikusnak találsz és gorombaságokat vágsz miatta a fejemhez. De azt egy cseppet sem találod abszurdnak és butának, hogy ez az ép, meleg, nagyszerü tested, amivel száz évig elélhetnél, öt perc alatt dög legyen. Bocsáss meg a nyers kifejezésért!

Sándor: Mondd kérlek! Az a szándékod, hogy megtébolyits?

Eörsy: Dehogy! Sőt inkább ki akarlak józanitani.

Sándor: De érts meg hát végre! Én képtelen vagyok azoknak az embereknek a szeme közé nézni! Én... én nem tudom nekik megmondani!

Eörsy: Nem? Hát látod, nekem már meg is mondtad! Na és mi történt? Egy félórája a lehető legnyájasabban és igen meggyőző elmésséggel arra kapacitállak, hogy légy szives életben maradni.

Sándor: Ugyan kérlek! Te!... De a többi! Holnapután két váltóm jár le a Nyéky zsirójával.

Eörsy: Hallod! Te tán azt hiszed, hogy én itt most valami baráti nagylelküségben kiválóskodok?

Sándor: Legalább is szeretnél rajtam segiteni.

Eörsy: Eszemágában sincs! Szeretném a kétezer forintomat megmenteni.

Sándor: Nagyon kétséges vállalkozás, mondhatom. Remélem, elhiszed nekem ebben a pillanatban?

Eörsy: Hogyne! Kétséges. Tehát még mindig sikerülhet. De ha egyszer szétlőtted a koponyádat, akkor egész bizonyosan nem sikerülhet. Mert tegyük fel, hogy kielégitési végrehajtást vezettetnék a holttestedre! Tudod mennyit kapnék érte? Harminc forintot. Maximum harminc forintot! És ebben már benne van a csontváz eladási ára is. Szóval nem adja ki az eljárási költséget se.

Sándor: Mondd kérlek, mit akarsz velem?

Eörsy: Hiszen mondom! Ülj be a páholyba és nézd végig a komédiát.

Sándor (egy pillanatig hallgat, aztán halkan): Nekem nem érdemes semmit se próbálni többé... Semmi mártiromságot kiállani az életért, mert én beteg ember vagyok... Gyógyithatatlan! Az orvosom mondta.

Eörsy: Akkor meg mit sietteted a dolgot? Minek akkor ide a revolver? Ha tudod ugyis, hogy a természet magától eligazitja az ügyet!

Sándor: De nekem nincs időm várni! Mert, mert...

Eörsy: Mert?!

Sándor (halkan): Mert engem be fognak zárni!

Eörsy: Óh te boldog ember! Te százszor boldog! Hát zárasd be magad! Akkor ülsz csak igazán a páholyban! Képzeld el, hogy milyen szabad, milyen boldog, büszke ember az, akinek már elvették mindenét, akit megcsalt a felesége, akinek a szeretőjét más tartja ki, aki halálos betegséget hordoz a testében és aki a becsületét ott felejtette Illaván!

Sándor (a revolvert félredobva felhördül): Mi az? Mit mondtál?

Eörsy (visszanyomja a helyére): Na csak ülj le! Ne heveskedjél. Nem rágalmaztam. Nem is akartam. Csak gondoltam arra, amiről te megfeledkeztél. Ha te most nem mégy rabolni, hanem vagy kiszöksz az életből, vagy bután és védtelenül bezáratod magad esztendőkre, akkor az a két asszony férfi után néz. Mert... mert... azok élni akarnak! Veled és belőled, ha lehet; de akárhogyan is, ha te szamár lennél!...

Sándor (orditva): Na hát nem addig, amig én élek! Megölöm a disznót! (Félőrülten elrohan.)

Eörsy (gunyosan mosolyogva töpreng egy pillanatig): Az asszony... Hm! Még a dögből is elevent csinál! De csak tudnám legalább, hogy melyik?... Azzal érdemes volna kikezdeni!...