Egy vásott és hetyke kamasz birkózik a lét nagy gondolataival, saját felnőtté válásával és önmaga titkolni vágyott lírai alkatával. Nem kedveli a nagy gondolatokat, melyekkel tele van a világ és olykor a saját feje is, ezért aztán nem kedveli túlságosan önmagát sem, csak éppen elfogadja, hol igazi muszájból, hol csak vállvonogatós próbából, játékból.

Minduntalan szerepet játszik és ez könnyen ellentmondásba keveri, mert olyannyira azonosul velük, hogy mire lenni-vagy nem-lenni monológjait befejezi, az éppen felvett maszk lekaparhatatlanul a saját arcává válik és az olvasó beleborzong az előbb még színpadi gesztusoknak vélt emberi-költői őszinteségbe.

A költő szavakká, jelképekké változtatja a világot, így teszi személyes ismerőseivé válságos korunk elviselhetetlenül embertelen vasálarcait. Nem kevés bátorság kell az örökös kitárulkozáshoz, az állandó szerepcseréhez: ő éppúgy a megjátszottan nyegle, valójában szomorú kamasz-messiás, mint a gyöngéd szerelmes, de ő a szerelmesét tettlegességig gyötrő, kegyetlen, ittas, kábítószeres pszichopata, az AIDS-es szerető is, ő az abortusszal megsemmisített magzati élet, és ő a töprengő, koraérett gyermek, és ő a csecsemőártatlansággal álmodozó felnőtt is...

Olyannyira szeretné átélni a lét teljességét, hogy nem riasztják annak undorító mozzanatai sem, belső lényegükben - végső soron - ugyanazt a lüktető életet fedezi fel, mint a szépség szívverésében.

Költői idealizmusa talán abból a hitből származik, hogy ha az embernek sikerül kimondania és megfogalmaznia a Rútat, akkor ("kicsi, büdös lélekkel" is, az élet-halál "nyáltrapézán" röpülve) tulajdonképpen sikerül azt megszelídíteni és megesztétizált befogadásával - ha széppé nem is -, de legalább elviselhetővé tenni. Enne a hitnek köszönhető (csak találgatni lehet!) az is, hogy szerepeit mindig mélységes odaadással játssza, és így sohasem válik sem ripaccsá, sem pedig érzelgőssé. A költői képek frissessége éles pillanatfelvételként őrzi a múló élmények, látványok egyszeriségét. A meghökkentő eszmetársításokból, bizarr szójátékokból pedig már határozottan kihallatszik a költői egyéniség hangja... az a szavakon, bizonyos értelemben vett versen túli képzeletvilág, amely végső soron minden igazi művészet alapja és építőanyaga; az a valóság feletti/melletti ugródeszka, amely mindig is ott remeg bizonytalan keskenységével a lába alatt annak, aki, kényes biztonsággal egyensúlyozva rajta, készülődik újabb és újabb röpülésekhez.

*

Simon Attila 1972. augusztus 6-án született Csíkmindszenten. 1990-ben érettségizett Csíkszeredán a Gépipari Szakközépiskolában. Két évig helyettes tanárként tanított Csíkszentmártonban, illetve Csíkkarcfalván. Elvégzett egy évet a Hyperion magánegyetem román-német nyelv és irodalom szakán. Újságíró szeretne lenni. Versei a Hídfő, Messzelátó, Ifi Fórum és Helikon hasábjain jelentek meg.

*

A csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó Simon Attila, e kimagasló, induló tehetség verseskötetével indítja elsőkönyveseknek szánt Készülődés című sorozatát.

Kozma Mária

Tudnod kell rólam

Őrjáratozik a szívemben fölemelt csápokkal
egy bogár,
de ezt nem kell tudnod.

Amit mondani akarok, ahhoz nem tartozik hozzá,
de én kétszeresen születtem meg.

Az egyik az anyám-szülte születésem,
a másik pedig az,
mikor a félelem és a kíváncsiság által
teherbe ejtett szavak löktek a világra.

Ez a második születés
előreláthatatlan ideig tart.
Mindaddig, míg...
a tárgyak - mint szeretkezők -
fölemelkednek és lihegni kezdenek,
az élőlények pedig
imádkoznak értem.

De azt akarom mondani, mert téged megkedveltelek:
ahhoz legyen füled,
amit sohasem mondok ki.

Te mit sem sejtve... ... ...

Én jégutcán bolyongok, pitvarom-kamrám huzatos,
valami átjár, mint gyümölcsöt a féreg.
Hónom alatt hó buggyan, ajkamon holdkaréj,
lábam tétován botlik, két szemem arcomba izzadt,
hervadt markomban vonagló virág a zsilett.

Olyan vagyok,
akár a piramisok oldalára karcolt ákombákomok,
vagy friss agyagtáblákon párzó
szarvasbogarak láblenyomata.

Az érzékelhetőség határán túl
velőig csiszolt csontgolyó vagyok,
egy felelőtlen pillantás könyörtelen alkotása:
kifosztott és lecsupaszított kreatúra,
tökéletes és szánalmas játék
egy véghetetlen kopár biliárdasztalon.

Készülődik egy röpüléshez
a rikítósárga, büdös madár,
bendőjében a tél virága
s rothadt kalászban a hajdani nyár,
készülődik egy röpüléshez,
várja a hajnalt, hadd jönne már,
várja a hajnalt - miféle fény ez?

Megáll a szívem. Röpülj, madár!

Meglincselhetnek holdsugárral.
Röpíthetnek. Guríthatnak.
Begyömöszölhetnek oda, ahol már
öröktől fogva ott vagyok.
Bakóütés mindama gesztus,
amivel berendezik a mozdulatlanságot,
de fejem csak arra kapom föl, csak arra,
ha sárgájából kikelni készül egy álom.
Aminek aztán szépen szárnya alá nyúlok,
kiemelem a fényre, magam elé tartom,
s már bizton tudhatom, hogy
semmi sem annyira fájdalmas ahhoz képest,
amit egy gondolat születése jelent.

Előtépett a sárga melegéből.
Majd vér-vésővel vésett.
Majd maga elé emelt s
Júdás-csókjával sikálta az ajkamat,
a tekintetemet és a végtagjaimat:
menj, fiam, mondta, vakon bolyongj a szivárványban,
míg meg nem leled fénytiszta arcodat.

lerázva szárnyairól a sarat
konyakot kért majd kiköpött
odafönn sem csupa
gyöngy az élet mondta
ha apámék összevesznek
én mindig megszököm

Üvegszobában a homoklány
járkál mindörökre.
Homokhaját szél sem legyinti,
hogy surrogna, zörögne.

Tudod-e te homokleány,
hogy lépteiddel életem pörög le?

egy kórterem lett házam
igen
itt szerethetem magam
ágyacskám körbejárom
ágyam
s környéke ha van
azt hiszem itt vagyok
benne
azt hiszem ez az Öntudat:
ágyacskám körül
már ketrec nélkül
álmodgatom a patkányokat
ágyamban ülök azt hiszem
s már értem
miért e motyogás
ágyam körül
lám ott hever
a kísérletben szétszedett
világ a vissza-nem játszható
játék iszonya
itt ágyamban-agyamban
próbálom álmodni magam
szeretni csak hozzám űzve-
szorítva
önmagam fiúja
ó Jahve-Krisztusom
egy buzi-vallás
egy ketrec-politika
... hazám egy kórterem

ez az utolsó állomása egy
el sem induló gyorsnak
kiugorhatsz a semmiből
így még ma véget ér a holnap
narkó-antibébi-álom-tablettákban
szedsz bátorságot a félelemhez
révület ez mely
elvezet és mindig csak oda
s ez nem az utolsó kakofónia
eddig ki kellett gondolnod: te vagy
egy szimfónia nyitánya
és keresed a hiányzó
hiányzó záróakkordot
és talán sínekből kovácsolt
hangjegyek kellenének
avagy szappan egy dallam-hurokhoz
mégis egy fél hangjegy - a fecskendőből -
elegendő hogy megtaláljad:
te vagy az első villanyoszlop
amelyre fölfut - utolsó állomásként -
s még ma véget ér a holnap

Iszonyúfehér majd trapézszürke.
Föl sem foghattad először,
mégis alapvetően és hétszeresen érezhetted.
Most már
belerúghatóan és leköphetően egyszerű
közelsége
olyasféle feladványokat és képleteket állít
köréd és ellened, hogy röpülni kezd
és pörögni, és kitartóan suhan
virágzó tengelyében
egy senki által még meg nem szerkesztett
mérhetetlen mértantalan.

a krematóriumban csipkézve Rózsika
mered a rémhideg falakra
fejében bársony-bogarak
fejében bíbor-bogarak
elalvón tántorognak

kimondhatatlan csendjében az álom-ingaóra
alá és le le és alá
zuhog a hűs falakra
akár ha szárnya lenne már
akár ha árnya lenne már
füstlábú gondolatnak

a krematóriumban kőfehér Rózsika
kőcsipkés-poros az arca
kőkemény melléért talán
álomherceg remegve nyúlna
óriás-puha lepke jő
s szárnyain elrabolja

egy patkány kényszerlakhelye szívem
magam meg lázálom és ébrenlét között
valami távoli ismerős pislogással
hányódom és ráébredek: ez is egy
létmélynyi cellányi álom
s ólomszürkén és falhozverten
akár az idő homoklábon
magányom változatait vinnyogva körbejárom

fönn tántorog a nyál-trapézon
térré nyílt szememben
szédül az álló égbolt
fönn mosolyog a nyál-trapézon
spanyol kérdőjel magyar kiáltás
nem történhet már semmi innen
inga-lénye halkan kibillen
gerincvelő agyvelő istenem
gurulni kezd egy sápadt idegen
az idomtalan sivító szecskavágóban

mellen verdes
hamu szárnya
befog a föld
fecskenyálba
kakukk az éjben
kifeszített álma
mintha várna
mintha válna
holdról-ugató
nefeledd-kutyára
föld alól víz alól
- bürüttyölve szállna? -
hallszik a költő
nyafogó-nyitánya
hamu a könnye
szárny a szárnya

Feketedem. Folyton ki mormol
imát ellenem a Holdhoz?
Mennyemtől el ki oldoz?

Ki az, aki a fénytől kicsontoz
s életemet, ha kévében állott,
széjjelszórja? Ki az álnok,

aki odavet koncként a világnak,
mikor az ajkamon üszök-
ké fogytak a tüzek s a hiányok?

S ki az, akit így is, feketén is, imádok?

1. Mi atyánk

2. Ki vagy

3. A mennyekben

4. Szenteltessék meg

5. A te neved

6. Jöjjön el

7. A te országod

A költő évszakjai

képtelen kép
ahogy itt ülök
versbe borulva

mintha ősz közelítene
tavasz távolodna
leveleimet valami szétkapkodja
s ím ezer rügyet
picinyke hófehér tojást rak
ujjbegyeimbe az időtlen gondolat

Mikor a kéz beinti a csendet.

Vidéki cigányok húzzák a nótát,
Sikoltva omlik a hang és a szoknya,
Selyemkiáltás a holdat kioltja,
Kiált a húr és a combok is rínak,
Mind elhalnak, mind elalélnak.

Mikor a kézen vörösre virrad.

Ősz van. És hideg,
és fehér madárlánc csörög;
fázódva peregnek
a nedves levelek
ködteli szememből.

októberben már
fölhúzhatod a nyúlcipőket
vigyázz
szanaszét farkasok röpködnek
ne nyisd ki az ablakot
még beröpülnek
összesározzák füzeteidet
beleharapnak verseidbe
vigyázz
októberben és máskor is
könnyen zsebre vághat
egy vers hangulata

ágrólszakadt létedet
aranyozza képzelet
gyémánttal ki feszeget?

csillag-csuhád árnyék-szűröd
színébe lelked kitűzöd
veszni ennyire ki űzött?

szerelmed sár, molyette irka
huhogsz és rebbenő kezedtől
ragyogva ömlik a tinta

Gyöngyöt hízik homlokom,
sárgarigó a tollnokom.

Ősszel a harmattal hűsül vérem,
deresre húznak a szavak, ha tél van.

Mit tegyek, hogy legyek - de érted?
S mit játsszon a létem,
hogy felnövő hiánynak ne látsszon?

Ha te csillagot tartasz az éjnek,
ebből a dalul kiütött versből
szópirkadatkor velem ébredj!

tilinkoló télben
hol a semmi lépked
szarvasnyomban meglelem a képed

tilinkoló télben
szállingáló hóban

szarvascsapáson üvegmadár lépked
lába nyomában
körmödzik az ének

Csendközép. Havazásgáncs.
Létstop.

Aztán irtóztatóan hétköznapian
megy tovább minden,
mintha nem ficamodott volna ki
e gyönyörű ló lába,
vagy valami, mintha...

osonó macskák
lábnyomai
lecsapódnak az
ablaküvegen

nézz át rajtuk
szürkék
vagy sárgák voltak-e

(s kapard le)

nézett a báb
vászonteste átázva feküdt a sárban
a vörös pirosra írta
míg elaludtunk az éjszakában

kapukba álltam ki utcák legénye voltam
friss-szagú oázis hős katonája
rétet futottam széllel szembe szálltam
ismertem a mezők virágait s hangjukról
a madarakat

petkónak becézett libákat őriztünk ketten
sziszegő gúnártól megóvott s megmutatta egyszer
a cséplőóriást

néz a báb
vászonteste átázva fekszik a sárban
a vörös korong pirosra írja
míg elalszunk vére az éjszakában

lehettél volna harangnyelv
világba kongó fájdalom
ezüstbeszépült zúzmara
őszvégi kókadt tájakon
piros pipacs fehér virág
ártatlan mosoly szájakon

lehettél volna annyi minden!

mondd mi vagy most?
doboló csend a szívben
talpunk alatt a síró homok

tudom a csendet tudom a szót
a szomjat oltót a fojtogatót
tudom hogy tavasz tudom hogy ősz
miért hogy maraszt miért hogy űz
tudom a mumust a télapót
a mostoha-mamust s a fél-aput
a részeges asszonyt a kéj-papot
tudom hogy mért adott s mért kapott

tudom a szót és tudom a csendet
tudom a fojtogató rendet
tudom ha ősz jön s ha tavasz
azt is hogy űz aki maraszt
a télapót tudom s a mumust
hogy mért veri apu a mamust
a pap is tudom kap pénzért asszonyt
hogy ne kapnál hát büdös lelkem
ilyenforma rímért ékes égi malasztot

A világirodalom összes de összes kutyáit ha
összegyűjteném és sebeket maratnék
egy élettel fölérő mondat rendjén:
mennyi de mennyi ablakon keresztül
meredhetnék ugyanannak a veremnek
a nemlétező valamijére!

szóról szóra jár a kés
a kifordított hóból most egy
emlék-formájú szarvasagancs
puha tekintet
tavaszi barázdában éhség fészke
évezredes bús furulya
ó bárányka bárányka
emlékké őszült a jövő
kék pocsolya fönn az ég
színe szemed megvakít-
jaj hogy csikland ez a kés
szóról szóra járja így
már nem érzed már csak szép
föltámadhatsz hajnalig

Megáporodott szerelem a szó szerelme
kisanyám
definíciókban vergődik rémisztő egzisztenciám
modern vers ez is. Közben elindul
s rakja tojásait
patyolat nyílik: sebre seb
ez az én szemem tükre
ez a te szemed tükre
ez egy ökörszem szeme tükre
ha már betűkre bíztátok segítse isten
ó szűzanyám
szószórványban űz e szerelem
egyik tenyeremben hamu
másik tenyeremben: tabu:
ki se mondom

H vírussal fertőzöm a verset,
kedvesed kocsonya-spirállá változik.
A levegő, a levegő köztetek élőmadár-konzerv,
s te egyetlen tollúra, egyetlen neszre is allergiás
...olyanmód, hogy
vicsorgások és csömörök és
káromkodások ütnek elő bőrödön,
s mindketten ugyanazon a tértelen
szavakból épült vértelen tenyéren,
a járkálás, a táplálkozás és ürítés kényszerével,
mint, vagy talán, isten előtt.

Ahogy a sebe vagy te
gondolataim árnyékának,
úgy én egy eleven élő állat
a valami agyagtrapézán.
Plaszticitás - V. Vasarely

önmagunkat fölfaló csíkok között
fekete arc és sárga árnyék
egy egyszemélyes pont
isten vagy valami más
a másnál egészen másabb
semmi sem vezethet oda
csak oda vezet minden
önmagunkat fölfaló csíkok körül
egy egyszemélyes fekete
röpülő mozdulatlanság
és néhány méterre innét
abban az irtóztató-zöldben
ütemre táncol a bíbor
kurva tökéletesség

Sikító torlakodás. Tülekedés
a szúró fényben.

Aztán az a gyönyörűséges ütés,
ahogyan egy másodperc üvegszobáin átszédülő
darucsapat a tájat megsebezte,
amely nem akar, nem tud véget érni.

Először a kaszinó, aztán a night bár barnuló vöröse,
majd a mellékutcák széles éjszakája. A lámpák körül,
mintha parkett tükrén, az eszeveszett tánc.
S mindennek mélyén az arctalan láz.
Az éjszaka tükreiben
egy értelmetlen tangó árnya. Csak a lámpák
merednek a párra.

Még tart a pezsgő-, a kaszinó-bódulat,
még tánc-mozdulat a cipőkben, de már a húrok
csendet játszanak. Némán szétgurul a magja
a fölsértett éjszakának. Igaz is, valaki arról susogott,
hogy a csók fájdalmat okoz.

Felkérem a lovakat, a méneket, a paripákat
és azokat a pejkókat és kancákat és dereseket,
akik itt nékem mindenáron vágtázni
vagy ügetni vagy trappolni akarnak
esetleg galoppra kényszerülnek ebben a
kiszolgáltatott óralapban,
hogy ne tapodják le hajnalra a pofámat,
mérsékeljék, fékezzék és zabolázzák magukat:
hátgerincem nem ugrórúd, koponyám nem
zabos tarisznya, és cseppet sem ildomos,
ha hersegtetik korpás hajamat.
Véreim, tolerance!

A szó csendjéből fölbugyog s megéget
mint terhes asszonynak ölén az élet
máglyát vet lobogó lángot
a lélek feketedik-sárgul
táncba szivárványul
s szökken dobban hajlik
mígnem egy mondat púpján
megbicsaklik
s te újra itt állsz
hökkenő szemekkel íme
befejezetlen mondókád köhögve:
virág haláloz
halál virágoz
üti szemem a szomj
múlj el tőlem asszony!

hasadok
három
tájból
csillag
széttép
szakadok
meggyúr
könnyből
varacskol
sárból
holdhoz
hordoz
imát vet
hármat
harmat
hátán
hordott
lázban
megáztat
kiterít
napnak
égben
viharnak
megágyaz
kőből
tejjé
tejből
vérré
fáraszt
kifáraszt
délben
dalban
csíráztat
elvet
alkonytájt
elmegy
ittfelejt
itthagy
kínnom
jajnom
imádnom

pirkad
hasadok
három

   Raula csöndes üvegszemei. Nem, ez nem lehet a címe!
Fölteszem és leveszem. Szóval körbeforgatom a témát.
Ugyan, mit is lehetne írni Rauláról?
   Raula a mosdóban nyújtózkodik.
   Amikor megismertem, négy órán keresztül csevegtem
Vele erről-arról, miegymásról, egymásról, s ha hiszed, ha
nem, azután még arra sem emlékeztem, hogy milyen volt a
szeme, a haja, az arca formája vagy egyáltalán úgy az alak-
ja. Csak egy-egy pillantása villant föl bennem néha-néha,
ellenőrizhetetlenül, de kitartó, következetes gyötréssel, mint
egy visszatérő lázálom.
   Kérjetek és adni fognak majd, zörgessetek és ajtót nyita-
nak. Jöjj, kövess engem, és egyetlen szavam: hegy, egyetlen
szavam: madár! És látni fogod a lesuhanó fényeket, és érez-
ni fogod egy szivárvány dobbanását.
   Raula beveti az ágyat.
   Hát nem imádnivaló a hangja? Raula nyelveket beszél
és, ha egymagában van, ó-de-milyen-bájosan danol, és
sportol, és táncol, és gitározik. Álmodik. Szóval arra gon-
doltam - látom már te is kitaláltad -, hogy színésznő le-
gyen! Na, na mit szólsz hozzá: a maszkok nélküli maszk.
   Veréb az ablakban. Nekiindul az ablaküvegnek, újra-
meg-újra-játék, ártatlan kis játékocska a véresre-horzsolá-
sig. De hát egy verébnek mi nyelven lehetne elmondani az
ablaküveg s a végtelen közötti icipiciny különbséget?
   Raula eszik.
   Raula vizet iszik.
   Feláll: és nekiröpül a csillám-levegőnek.
   Színésznek gondoltam vagy szeretőnek, vagy egyszerű-
en csak olyannak, hogy tessék. Hogy szeretni tudjam őt,
Raulát, valakit. Kitalálni a csönd ellen egy dallamot, dojnát
és virágéneket: a halálnak szájkosarat.
   De Raula csöndes üvegszemei! De nem, nem, ez nem le-
het a címe! Veréb és ablaküveg társítása mindig szomorú,
ócska dolog, ám, végül is, ez a befejezés hogyan jön ide?

kékesen dorongál a nap szuperhatalmak és világoskék
macskák nyivákolnak s a villámhárítón Hucky felmászik
hozzám az üvegben még kevés szesz felhámlik a sikló bőre
ne nézd az ágyam vetetlen mint máskor is és az agyam
egyes professzorok szerint rücskös puha és szürke
ha mindezt elhiszed a küblit húzd közelbe mosdótálat ágyad
mellé vagy a vécébe vonulj ahol a repedt tükör a falon és
persze szennyes rongyaid szanaszét természetesen kissé ott-
honosítja érzéseidet csak ne gondolj arra a nőre
de a madár ha elröpül még vissza is jöhet már patyolat nyi-
rok az ágyad és beleragadhat hozzád együtt számolhattok
tízig meg vissza s ha valahol elakadtok együtt gondolhattok
arra
hiszen a báránybőgést nem azonosíthatod magával a bárány
fájdalmával lehet hogy nem is érzi csak később a bárány
mit tudod te csak hát mégis szokása az embernek ugye álta-
lánosítani vagy logikusan gondolkozni következtetni aho-
gyan egyesek mondják micsoda következtetni te például
honnan következtettél volna rá hogy épp az a pasas akivel
hangosan röhögve ittál pocsolya disznó az arca hogy levet-
kőztet s beveri a képedet ráadásul kevés pénzed is rámegy
úgy bőgsz most mint egy bárány vagy mint egy bika mielőtt
pározna a csillagokkal ugye hogy az is legyen ki ne marad-
jon belőle
a világirodalom legszebb barátságpéldájától indultál és lá-
tod-e hozzám értél el ide tessék nem kérsz kékszesz vattán
átszűrve azt mondják jobb kenyéren de már mind felettem
vattám volt csak hát mondom szép az élet ám és hallod na
hallod azt mondja Dürrenmatt méghogy Dürrenmatt mikor
a tegnap is láttam egy gyereket képzeld olyan édes volt jó
vastag takony épp csöppenni készült az orrán se nem ma-
radt se nem ment tudod olyan érdekesen bámult mintha kér-
dezni akarna valamit mondjuk hogy néni miért van magá-
nak akkora szeme és egyet szippantott és azt mondta kin-
csem mondd azt hiszed tudta hogy mi az a kincsem azt hi-
szed
kekszet csámcsog egy csillag így írom meg fekhelyem ke-
serű tablettát szedek ne fájjon tőled a fejem fehéredő nyel-
vemre félve teszem a neved kóstollak nem érzem csizmád
nem érzem fogad tenyered már a mákfőzet fut a kályhámon
s még le kellett volna írjam a szemed
a combomat mondod azt kéred hát nesze sovány és fehér a
nyáron nem napoztam kinek van ideje pedig én is szerettem
volna ott a sarokban még nem volt időm lesöpörni a pókhá-
lót azt hiszem észre sem vettem legközelebb megteszem
utálom a pókokat olyanok mint például te befonsz beháló-
zol vagy mint én is befonlak behálózlak kékre villan a sze-
med és a cipőtartóban egy pillanatra megáll rágni a szú
alusznak ilyenkor hülledeznek vagy megkívánnak mit szólsz
a szentek... ... ...

kék ez a szőnyeg nagyon kék sőt annál is kékebb fogom a
könyveket a polcról fogom leveleimet a széket az órát a
többi apróbb tárgyakat alig fér bele belecsavarom fogom és
felgyújtom
mintás az abrosz piros színű más nem érdekel fogom az
asztalt a képeket a falról rádiót kazettofont egyszóval min-
den apróbb tárgyat mi belefér összecsavarom fogom és fel-
gyújtom
most megpihenek kicsit kifújom magam szétnézek még mi
maradt az ágyat a szekrényt a csillárt függönyöket fogast
ruhástól minden cipőmet kalitkát papagájt fogom szobám
közepén ágyterítőmbe csavarom és felgyújtom
büdös a füst büdös de elviseljük ugye a melegért és jaj mi-
lyen szépek ezek a lángok ahogy a falra röpködnek szállni
menekülni akarnak de szevasztok most kifogtam rajtatok
egyszer lesz nálam is meleg az ablakot az ajtót is jól elrete-
szeltem tudom én mit csinálok né még egy lepedő gondo-
lom melegíthet fogom magamat jól becsavarom, és...

Olyan játékot

Olyan játékot játszom most veled,
hogy kilép az agyamból egy soha-nem-látott madár.
Én felröppentem, te nézed.
Hogy kilép lényegem legmélyéről egy
sokezerszínű zöld krokodilus, s én
suhanni kezdek a légtelen üres térben,
míg te ügyetlenül bámulod az eget.
Hogy aztán a sárgától sárgáig,
lilától csontvörösig sebszivárványba,
átokrút-vadlilától habzószürke-sófeketéig,
habzószürke-sófeketétől senkiig-senkiig
zuhanj a szememben.

Üvegóceán a hajnali estben.
Állásba lendül a szívverésem.

Testednél némultan esdeklem:
szánj meg és légy hozzám kegyelmes,
segíts meg mondatot alkotni, egyetlen
mondatot arról, hogy szeretlek.

Körülöttem a Semmi körkörös folyosókban,
spirálban emelkedik, egyre szorosabbra
fűzve mellettemlevéseid hiányait, hogy
fáj, begyullad, megdagad létem ebben az
artériák közt feszülő megfoghatatlan présben.

Amíg te,
egyetlen megsüketítő és
vakító gomolyban gurulsz a mindenségben.

Megroppan halkan az ablaküveg
összeremegnek a jégvirágok
s beüget rajta egy cseresznyéskert
mint egy átok

Megköt, lehúz
a szögletestalpú bakancs,
bakancs nélkül a csillagokba szállnék,
bakancs nélkül legalább
egy pipevirág szárnyaival
a föld fölött járnék,
bakancs nélkül...

Hej csípős a levese annak
aki megsózza, túlborsozza!

Ébredek.
Egyik szemem kutyakölyöké,
másik szemem páváé.

hajnali csöndben
idegen lett az ágyam
hajni nem akar
hallani rólam
hajni szagos szirmokkal
tele kosárba csüccsen
az jó hűvös szirmokon
s-óhajt és
el-al-él
csicsengetnek
bimbóznak
idebenn tavasz
tél van odakinn

Ott vagyok a ló tenyerében,
patás tenyerében.
A Ló a kutya tenyerében,
a kutya tenyerében.
Ő a sárgarigóéban, a sárgarigó
tollpuha tenyerében.
A sárgarigó lassan érinti össze
bal tenyerét,
lassan érinti össze jobb tenyerét,
tenyereit finoman teszi egymáshoz.
Most itt vagyok, olyan közel hozzád
hogy szinte megérinthetem
a tölgyedet,
hogy szinte csókolhatja tekintetem
a sarkirókádat,
hogy szinte összeérinthetnénk
párás nyakukat lovaink,
az én lovam, kinek a tenyerében vagy,
és a te lovad-
patája hajlatában állok,
miközben eszeveszetten vágtáznak
és nyi-ha-ha nyerítnek
egy pillanat udvarában.

A lovak nyakáról lehajló szépség,
az olyan mint te.

Egy sas szárnyában a tántoríthatatlan
és szédületes gyönyörűsége a röpülésnek,
az olyan mint te.

Ha egy mozdulatlan követ
lábujjaimmal megpöccintek, s az
gurulni kezd, hengeredni, s az
önmagába visszafojtott ideje és a ló
vágtája s a sasok vijjogása fölkavarodik
és összerázkódik belsejében, az,
az olyan mint te, az olyan.

Közelről, egészen közelről,
csecsemő-szememnek olyan vagy, mint anyám.

Viszonyítsd magad az igékhez vagy az anyákhoz,
hogy gyönyörűm lehess, mert gyönyörűm lehetsz
minden rútságod ellenére is, amikor
aléltan, szétvetett lábakkal fekszel,
amikor vállalod, hogy mélyedben kihordasz
- legyek bár félszeg vagy őrült gondolat -
ezeregy-hajnaltól ezeregy-estig.

Viszonyítsd magad az igékhez vagy az anyákhoz,
amikor révülten, szétvetett combokkal fekszel,
amikor fénytelen napomba holdat gyújtasz
s érintésed a hangom mélyre festi,
hogy vakogjak-ugassak fogyó-növő-érted,
míg ezeregy maráson át
el nem érhetem benned az Istent.

Félem a félelmet félni.
Madár üzent a szűz havon,
s én apránként, jelekként megértve
afelé tartok, s oly megállapíthatatlanul
akár egy űrbe-szökött fénypont,
hogy féllábon ugrálni kezdjek,
nemlátott teremtmény a néma térben,
s e nyom-jelekkel kétségbeesve próbáljam közölni:
szárnytátott madár,
nem tudok szeretni sem. Sem. Sem.

Szemeim érted guvadnak.
Kéken, fehéren, sárgán kikerülsz.
Télhosszú vonítás, ahogyan nem felelsz.
Ahogyan észre sem veszed, hogy én a
rozsdából vörösbe, bíborzöldbe,
krokodilusból-ordasból szivárvány-feketébe
öltözöm, költözöm, üldözöm magam.
Ahogyan észre sem veszed, hogy én,
csakhogy észrevedd,
észrevétlenné változom, s csak a szemeim,
a szemeim guvadnak érted.

Gubbasztva, hallgatva nézlek,
míg te, akár az óramutató,
táncolva űzöd az időt
szemem báltermében. Annyira,
hogy magam is órává változom
és csengek-bongok és ketyegek érted,
s észre sem veszem,
észre sem veszem,
hogy a bokád, a tomporod,
a nyakad pihéje fölzabálja
a szememben-tanyázó éhséget,
a szemem, a báva, a hallgatag,
számok nélküli, kifosztott óralap marad,
s ez az egyszerű tény,
hogy létezel, üti a perceimet.

Akár egy akna, úgy guggolsz
tündöklő kráteredben.
Olyan néma és harsogó
gyönyörű árulással,
hogy szelíden elindul valami
s megmintázza arcom körül a
sírás és remegés ragyogó csigavonalait.

Közeledés vagy távolodás?
Ismerkedés vagy ismeretlenkedés?
Miféle ez a szégyenlős és ügyetlen kuporgás,
ahogy mi ketten - két ringyó vágya -
nyálba és őszbe és félelembe zárva
csak kuporgunk, csak álldogálunk
s megpróbálunk elfigyelni valami egészen másra,
mondjuk, a megmérgezett ligetben egy
                                      patkány-suhanásra...
De hiába, úgyis, ami nem történt meg,
örökre jóvátehetetlen.

Annyira útállak,
annyira útállak és szeretlek, ahogyan csak a hazáját,
a hazáját és édesanyját
utálhatja és szeretheti a fegyenc.

Olyan nyüvesen és
szánalomra méltó remegéssel éhezlek,
hogy látványomtól én is megundorodom,
s utálkozásaink - két rühes kutya -
csak állnak meredten
egy kényszerű mosoly töretlen ketrecében.

Azt mondod: nem lehet a pillanatnak rácsa.
De akkor mik ezek a
cölöpként szabályos körben földbe vert
rút-vörös rókalábak,
mi ez az egyenlő oldalú háromszög
hártyáját-repesztő pintytojásból,
a kacsa-rombusz, kutya-kúp,
s mindennek s másnak közepén,
akár egy farkas bendőjének éhe,
a föl-le rohangáló,
rólad való emlékezetem

Feljössz bennem, mint egy
mélytengeri állat egyszer az életében,
s úgy hánykolódsz-dobódsz, toporzékolsz,
hogy minden de minden percemet
évtizedekre rugdalod széjjel,
hogy minden de minden élőlényt, ami
körülvesz, élettelenné riasztasz általam,
s ez összekuszált valóságban
úgy hagysz itt hirtelen élnem,
hogy azóta is csak bolyongok
áttetsző üvegfolyosók monoton rendszerében.

Tekinteted nyomasztó,
akár egy álombeli, vagy még inkább,
akár egy valóságban is létező,
megfogható és legyilkolható állaté,
és folyton ott egyensúlyoz, ama
riasztó egyszerű és ugyanakkor
bonyolult érzések között,
ahol a legsebezhetőbb vagyok.
Látod, sírásom így bolyong, fénylik, csikorog,
menekülni próbál egy nem létező pillanat
labirintusrendszerébe, egy elfogott
vagy éppen szabadon engedett madár
fájdalmas énekébe.
De ott is,
ezerszer is jelen vagy.

Metafora csavarodott köréd, akár a
fény csavarodik egy zsíros körte bőrén.

Halotthalvány vagyok és
utálnivalóan szánalomra méltó,
és viselem szememben és agyamban
és minden öntudatlan rezzenésemen
azt a világító hús-zöld-kocsonyát,
azt a bíboruló gondolatot,
ami már végleg te és végleg te-telen,
halotthalvány vagyok és
szánalomra méltó, ahogyan combod helyett
papírhoz lök e tétlen szerelem.

Ma összekoccantunk ismét,
s én olyasféle erővel éreztem
elkárhoztató és áruló rezzenésed,
hogy fölbuktam és süllyedni kezdtem,
nagyon kék-hideg, aztán langyos-alvadó,
legvégül is lázfoltos mezőkre.
Majd, vagy ugyanakkor talán,
öntudatlanul, akár a magzat
érkeztem a téren és időn túli csöndbe.
Hogy most, ölbe ejtett kézzel,
Nézzem, hogy nézlek,
Nézzem, hogy nézed, hogy nézlek.

Hangtalan szerenád érted
piros vagy mint az angyalok segge
szerenád: tényszerű kényszerű ékszer
akarom: senki se hallja s te értsd meg
vágyam metaforába vert időficam

öled: a tisztaűr-öled elárul
elfekszem benne tárul kitárul
látod, szégyenem lett e fordulat:
utálkozom, de szeretem prosti-hiányodat
harsogó szerenád, tényszerű kényszer
hallják, mindenki hallja, s te nem érted

Átlépsz a nyál-szivárvány alatt,
tücsök-folyosóban lépkedsz,
lepraszürke és ragyogás ártatlan létezésed.
Napalm, ahogyan állsz,
ahogyan érintesz mindent és semmit,
cellafekete anyatej egyetlen rezzenésed.
Egyre szűkülőbb világom,
egyre tágulóbb halálom jégtüzében
- nem értheted, mert nem érthetem -
Nyögöm csak súlytalan ütésed.

pipaccsalspriccoltlepedőnösszegör-
nyedveröpülökistenfullasztószagában

Magán-majom-véleményem
versbe írni ezt se szégyen:
hajtok utánad kutatva
hajlok előled cudarba
hívlak magamtól űzve
taszítlak magamhoz fűzve
magán-jogon véleményem
versbe írni azt se szégyen:
a combjaid közötti pázsit-
on nyújtózkodnék halálig
hogyha e vers mely állig-
burkolt hazugság egy csöppnyi
igazságra válna

vagány-számra ez a majom-
vers így jött
de így is vagány

majom-számra ez a vagány-
vers így jött
de ez is magány
Kantáta

hátulról alulról felülről elülről
a lét abszurd helyzeteiből
üldözlöklek szeretőm
te! Lázforró temetőm gyilkolóm
semmiből semmivé teremtőm
te! Oldozóm és tilosom
magamat benned megalázolom
színtiszta színtiszta színtiszta lázálom
kibaktat belőlem egy dallam s én
kántállak kántálom kántállak kántálom

Nyomkodod késsel combomat.
Állom. Lebegő tükörcserép
az álom. Szembenézek
- állat és hentes - azzal,
hogy mondjuk tíz év
álmatlanság és cselekvő
hiányod az öröklétem.

A fekete, a szemed,
a húsodban ágaskodó gyökerek;
a fehér papírhajó pedig
- talán a gyerekkoromból -
retteg ebben a hangáradatban,
amelyet te kavarsz zenévé, s
én csak a vággyal...
bukdácsoló papírhajómmal...
hogy legalább megcsókoljam, igen,
ujjbegyeiden a billentyűk nyomait.

Mellettem rémült alakod
a macskaléptű estben,
osonva jár a fájdalom,
szavaid csöndre festve.

Félelmed kéken fölragyog,
akár a kés, világít;
pengék keresnek torkomon
helyet, egy villanásnyit.

Megközelítjük álmaink,
nehéz mellemen fejed.
Megöl, hogy mégis ennyire
Lehetek egyedül-veled.

Ha rámszögezed az éjszakát,
én magánhangzókat nyitok rád.

Ha fekete-fehéren megyünk ölre,
álmot oltok én fojtó görcsbe.

Egy illanhatatlan pillanatban
semmivel kötve gúzsba tartlak,

s annyi időre, míg e vers él,
elfelejtem, hogy elfeledtél.

Tiszta-szép messzeséged
- akár az ostyán isten -
átsüt a dolgaimon, s éget:
lényem így kapkod, sápad
ahhoz és attól, ami tán vagy -

majd megrettenve, hogy netán látszat,
föltornászik a holdsugárra,
s vakon vonítja, kölyökszájjal:
testemnek öledből vess ágyat!

Amire füttyhosszú, füttyhosszú,
Füttyhosszú csönd a válasz.

víz-tűz kék-piros
kulcs kallódva zárva zár
nyálamban baktériumok
szép szűz vért űz még tilos
megáll és izzik a pipacsban a nyár
kokain heroin hasis
karjaimban gyűjtöm lázas alkatrészeid
bíborcsigaként befolylak
megmaradsz pillanatnyi jónak
fojtó füstben víz alatt
lágyan megnyuvasztalak
buborék buborék - víz-tűz
kék-piros - maradsz

rekviem érted a tavasz

az éjjel vért pisiltem
de nem lettem mégsem angyalka
pszichopata vagyok mondtam kedvesemnek
s jókat röhögtünk mindketten
ennyire nyers vers ez
nemisvers nemisvers
beletörődés abba
hogy beletörlődünk a fénybe mint az
egynapos lepkék
s úgy akadunk fönn egymás gesztus-hálójában
hogy azt sem tudjuk kelepce-e vagy menhely
vakítóan állok
mint isten a kenyérben
pszichopata vagyok mondtam kedvesemnek
megölhetnélek de nem egy közönséges
pszichopatával van dolgod mondtam
csak éppen megutáltatom magam veled
csak éppen megakadályozom hogy szeress
én éjjel vért izzadok nappal verset
röhögjünk édes kicsikém
mit tudhatnád hogy úgysem röhögés

én medinám
gonoszkodó vénasszonyom
sárga süvegem mellé tűzött rózsa
ajtó mögé állított gyertya lángja

én medinám
narancs-burokba zártan
fehér gyertyán nő öledből
árnyéka örökre átfon

én medinám
én eltévesztett csókom
idegből szőttem énedet
s ilyenkor szavakra bontom

              ***

arcod pára rézkilincsen
megirigyel a hold
meglincsel

aranyfénnyel tovalibbensz
egy hajtincsen

én kincsem
én lincsem-
nevenincsem

fölmarja majd bőrödet a hold
hajad hernyók fészkévé válik
kezed barna agancs-ág lesz
hóezüsttel szőnek pókok
combközépig mellig állig

Fehér madarat tűzök inged bugyrába,
csőre érinti melledet.
De hozhatok sárgarigót is,
ha inkább kedveled, vagy miért ne, ha már
rólad van szó: teverigót, macskapapagályt
vagy kő-cipő-tej-madarat, sár-tulipán-fecskét,
tusgerlicét, bármi-madarat, bármit,
csak felejtsd el,
hogy kérhetnél engem is.

maskara maskara
hullj vállamra angyalom
ne légy hitszegő
méhedet kaparják
méhedet kaparják
krokodélusok az ágyadban
vérered vérered
szíved félrever
nem mered nem merem
végzek veled végzek veled
reggelig reggelig
átbiceg a zebrán a hajnal
félhetsz mert féltelek
sebiszony mákiszony
AIDS-es vagyok
és nem akarok öngyilkos lenni
és nem akarok élni nélküled
maskara maskara
hullj vállamra vállamra
hazudok hazudsz
tágabbra rugdalom magam körül
a kétségbeesést
végzek végre
ha vége lesz

kis dög a gyermekem
a verset mondogatom

mama akaszd föl magad
mama
hintázz velem a kioltott fényességben
öthónapos melegre görbült
puha ujjacskáim a szádhoz
a szádhoz keni a mérges pirulákat:
vedd el
fagy vagyok napsugár vagyok
s nem tudom mi az hogy
fagy és hogy napsugár
kőben vagyok a levegő nélküli madár
képtelen röpülésre
csicsergek
mama menj ki a Margit-hídra
a Maros-hídra az Olt hídjára
figyeld a beszélni nem tudó víz
szavakért-való hánykódását
odalenn csobog az is hogy
gügyögném boldogan ma
ma-ma pa-pa
és átölelném lágyan a nyakad
így ölelnek-nyaldosnak a habok ha ugrasz
a verset mondogatom
nézd
dögök virítnak a sínek mentén
ilyen dög vagyok én is virítva éjeidben
úgy rágták szét a fényes fogók
bárányka-arcomat madárnyi koponyámat
mint emezek húsát a férgek
mama
áruló-mamácska
bomlásnak indult szétfoszló életedre
hűvös borogatást nyújthatnak a sínek
feküdj le szépen alukálj
kushadj a rohadt mindenségbe!

világ talpfáin ne félj hálni
vakítón jön a doktor bácsi
sika-taka tente-tente

( J.A. után, szabadon)

őzláb zergeláb
vére lüktet ina ráng
kificamult félhomály
               bing-bang
               bing-bang
körömbe beüt a fagy

merre vagy
itt se vagy
világ leng az ég harang
jégerdőben jégmező
hang ha szól
a csendje nő
kipp-kopp kipp-kopp
erre jő!

mellékdal:

nincs-mezőben nincs-fenyő
még nincs-madárdal sincsen
s nincsen ő

Te kutyabendőjű, kutyaemlőjű,
te keserű, sóskazöld-édes,
éjemből napomba
léted árnyékát áthozom naponta.

Hiába rázom sörényem,
minden ág-bogon reám leskel,
kenődik, kapaszkodik-ragad
az aranka-létű zöldalak:
mikor a Hold a vízben ébred,
berakja sóval szemeimet,
nyelvemet szomjra húzza és
megriaszt, meghajt,
lábamba nyúl-rohanást ültet,
gyomromba remegést, magányt,
szívembe farkasvakságot csen,
vágyat arra, ami nincsen,
szemembe tejet spriccent,
hogy látásom vakságig viszket,
s káromlom, tépem, vakarom
magamról, de szavamon fog
s arra kényszerít, hogy ordítsam,
valljam teli torokkal
azt, ami mindjárt szétfeszít, hogy:
akarom, akarom, akarom!
Átkozom, átkozom, átkozom!

Ölelsz. És ölellek. Ölelve parancsolsz
ölelésre. Valami mély-lyukba dob,
lebegek feketében, állok rózsaszín-zuhatagban,
akár egy húsba-vésett alabástrom angyal,
te megérintesz és visszarántasz,
de egy visszacsókolt csókkal
újra ellököm magam,
keringek, körözök nyál-nyár egén -
vörös és lúgos, mint az ínyed -,
majd leszállok, órákig kocogok
egy képüres álom üvegtermeiben,
hogy aztán ismét csak előtted,
világra-tágult szemekkel, s olyan lecsupaszítva
álljak,
mint ölésben a húsvéti bárány.

Oly szél sodort most tehozzád,
mely nem görget sziklát, havat sem söpör.
Csak befészkeli magát dolgaim legmélyére,
s ott virágot hajt,
a virág madarat nyílik,
s az az ezerszínű madárraj tojást rak agyamba,
s én azt álmodom minden pillanatban
mikor repedve fölsír a mész,
hogy hozzád sodort valami álló förgeteg,
azt álmodom, hogy...
Pedig hát semmi sem történt, istenem, semmi,
csak nagy robajjal kinyíltak a mákok,
s bármilyen régimódi is,
én szélütötten-álomittasan
naphosszat tagjaid után bóklászok.

   A tiszta szó a város fölött szétterül, akár egy nagy medú-
za, s csápjaival lyukakat ver a sápadt arcokon. Ez volna az
időpont, amikor lopakodom, sunyin osonva előled. Mond-
juk, megvacsorázom vagy előveszek egy könyvet, mondjuk
föl-alá sétálok szobámban, vagy fütyülök az egészre.
   Titokzatos vagy, kedvesem, de mennyire titokzatosabb
lehetne egy szemhullató gesztenyefasor, egy kutya látszóla-
gos teteme, vagy akár egy nyüzsgő utcarész. Titokzatos,
hogy miért éppen te. (Szobámban sok a szúnyog, éjszaka
nem hagynak aludni.) Nem tudok olvasni, nem tudok érteni
a jelekből, mindegyre összezavarom a gesztus-ábécét, s egy
elejtett pillantásról hajlamos vagyok azt hinni, hogy angyal,
egy sokatmondó találkozásról pedig, hogy egy kígyó vo-
naglása sárgáll. A nemtudomhányadik érzékemmel utállak,
ahogyan anyámat vagy hazámat is. A valahányadik érzé-
kemmel siratlak, a többivel siratom magamat; csokornyak-
kendős tavasz a neved, engem Palimadárnak hívnak. Kipré-
seltem ennyi jelt, félszeg, világosság, késő, van, vagyok,
megannyi, csukamájolaj, kell vizeljek, szeretlek.
   A tiszta szó a lélek fölött szétterül, akár egy nagy medú-
za. Csápjaival lyukakat ver - mint bogár a remegő pókhá-
lón - az arcokon. Elalszom. Neved van velem.