1.3.3.3. Az argumentációs szakasz szabályai

Az argumentációs szakasz szabályai azt fogalmazzák meg, hogy milyen módon kell a résztvevőknek a vita argumentációs szakaszában megnyilatkozniuk. Egy elemi vitahelyzetben az egyik fél (a protagonista) elővezet egy álláspontot, és a másik fél (az antagonista) azt megkérdőjelezi. Ilyen esetben az álláspontot előterjesztőnek érveket kell felsorakoztatnia álláspontja mellett. Az ilyen vita azt hivatott eldönteni, hogy az előadottak alapján helyes-e p, az előterjesztett álláspont. Ez a vita az állító és a szkeptikus vitája ún. aszimmetrikus vitahelyzet.

A bírósági tárgyaláson az ügyésznek azt kell bizonyítania, hogy a vádlott bűnös, de az ügyvédnek nem kell azt bizonyítani, hogy a vádlott nem bűnös, hanem csak annyit kell megmutatnia, hogy az ügyész által előadott bizonyítékok nem bizonyítják minden ésszerű kétséget kizáróan, hogy a vádlott bűnös. Az ügyvédnek csak kritizálnia kell az ügyész érvelését, de nem kell bizonyítani az ellenkező álláspontot.

Hasonló a helyzet a diplomamunkák és a doktori dolgozatok védése esetében. Az opponensek feladata, hogy kritizálják a jelölt álláspontját és a hozzátartozó érveléseket, de nem kell ezzel szemben egy saját álláspontot kifejteniük és megvédeniük.

Mivel aszimmetrikus vitahelyzetben nem lehet a két oldal érveit összehasonlítani, a szkeptikus pozícióban lévők gyakran támasztanak olyan követelményeket az állító érvelésével szemben, amilyeneket pedig nem lehet elvárni az adott kérdésben.

- Hidd már el, hogy tetszel neki! Feltűnően kedves veled, és kitüntetően figyel rád.
- Jó, jó, de ettől még nem biztos, hogy akar velem járni!
A bizonytalan szerelmes ellenvetése tulajdonképpen "jogos", csakhogy a kibontakozó kapcsolat elején ritkán lehet a barát által adott indoklásnál biztosabban tudni, hogy érdemes próbálkozni.

Vagy:
- Biztosan gyomorrákom van. Már egy hete fáj a gyomrom és szédülök.
- Ne viccelj már! Hasmenésed sincs, nem is hánytál. Egyébként a múlt héten voltál vérvizsgálaton, és a leleted teljesen negatív volt. Ha gyomorrákod lenne, üvöltenél fájdalmadban. Sokkal valószínűbb, hogy a rengeteg stressz és a rendszertelen és hiányos étkezés okozza a fájdalmaidat.
- Menj már, miket mondasz! Hogyan lehetne ezek alapján biztosan kizárni? Mi vagy te, orvos!?

Természetesen nem csak egyetlen álláspont merülhet fel egy aszimmetrikus vitában. Összetett vitáról akkor beszélünk, ha több, különböző álláspont melletti elköteleződés jelenik meg a vitában:

Amikor egy politikus beszédet mond, akkor a hallgató/néző általában nem tud kérdéseket feltenni. A politikus feladata állításait megvédeni, és az azokkal szemben potenciálisan felhozható ellenérveket megcáfolni.

A legtöbb vitahelyzetben azonban a másik fél nem csak érveket szeretne hallani az adott álláspont elfogadása mellett, hanem elköteleződik annak tagadása mellett. Ilyen helyzetben a vitahelyzet kevert, és mindkét félnek érvekkel kell alátámasztania álláspontját. Természetesen itt is vannak összetett kevert vitahelyzetek - sőt a legtöbb élőnyelvi vita ilyen. Ha a két fél két egymásnak legalább részben ellentmondó állítást szegez egymásnak, és a vita abban hivatott dönteni, hogy melyik a helyes, akkor az ilyen vitát szimmetrikus vitának tekintjük. Szimmetrikus vita esetén a feladatokat az alábbi ábra jelzi:

Gyakran előforduló érvelési hiba, hogy az érvelő megpróbál kibújni a bizonyítás kényszere alól, vagy megpróbálja áthárítani partnerére, noha ez a vita adott pontján az ő feladata lenne, vagy pedig megpróbálja a saját álláspontját úgy feltüntetni, mint ami nem igényel bizonyítást. Példa a bizonyítás kényszerének áthárítására:

- Az autópályadíj teljesen értelmetlen!
- Miért?
- Miért szerinted nem! Meséld már el, kíváncsi vagyok, mi értelme van!

Az ilyen hibás lépések jogosan kritizálhatók. Szimmetrikus vita estén mindenkire igaz az alapelv: aki állít valamit annak, bizonyítania kell .

A saját álláspont védelmén kívül feladat a másik álláspontja mellett felhozott érvek kritikája. A kritika feladata annak kimutatása, hogy a partner érvelése valamilyen mérce szerint nem elég erős, azaz nem támasztja alá megfelelően az álláspontot. A kritika feladata az is, hogy eldöntse, melyik érvelés az erősebb - de a kevésbé gyengén alátámasztott álláspont még nem biztos, hogy megfelelő.

Az érvelések közvetlen összehasonlításán kívül azt is érdemes megvizsgálni, hogy megfelelnek-e az érvelések az adott témában, tárgykörben elvárt színvonalnak.

Más jellegű érveket, és más típusú érveléseket követel a "Második futamban Denevér fog győzni." megállapítás, mint a Thales-tétel. Minden fogadó boldog, ha sikerül azt megmutatni, hogy Denevér győzelme csak egy kicsit is valószínűbb, mint bármely más lóé. A matematikai tételekkel kapcsolatban azonban a bizonyosság egy egészen más szintjét várjuk el.

Összegezve az érvelések kritizálása három dolgot takar:

1. Az érvelési hibák feltárása a rivális érvelésében.
2. A rivális álláspontok mellett előadott érvelések összehasonlítása.
3. Az érvelések kritikája a témában elvárt, szokásos standardok alapján.

Vitás helyzetekben előfordul, hogy valaki a saját álláspontját a másik által eleve megadott premisszák alapján bizonyítja. Az ilyen érvelési eljárást internális bizonyításnak nevezzük, és ez a legmeggyőzőbb bizonyítási forma. Az internális kritika esetén pedig az érvelő által eleve elfogadott premisszák segítségével kritizáljuk az általa előadott érvelést. Az internális bizonyítás és kritika nem hoz új információt a vitába, csak azokat használja fel az álláspont bizonyításához, illetve a másik érvelésének kritikájához, amelyek explicite vagy implicite benne vannak a másik érvelésében. Leggyakrabban azonban a másik fél által még el nem fogadott új bizonyítékok, addig fel nem használt információk is felhasználásra kerülnek. Ilyen esetben externális bizonyításról ill. externális kritikáról beszélünk.

Az ilyen esetekben érvényes argumentációs szabály az, hogy aki olyat állít, ami nincs benne a másik elkötelezettségeinek halmazában, annak indokolnia kell az állítását. Vagyis: a másik által el nem fogadott állítást bevezetni a dialógusba csak érveléssel történő indoklás után lehet. Az ilyen indoklás számos formát ölthet. Hivatkozhatunk mindkettőnk által ismert tényekre, a tudomány eredményeire, szakértői véleményekre, de a szokásos vitákban támaszkodhatunk nem publikus tényekre, olyan információkra is, amelyeket esetleg csak mi ismerünk.

Externális bizonyítással és kritikával a probléma új megvilágításba kerülhet, a felek új információkhoz jutnak, ami létfontosságú lehet. Az új információk tehát jelentősen segítik a vita céljának elérését, de, mint a negyedik szabály rámutat, a feleknek új információk esetén joguk van bizonyítékokat kérni, és az új információk csak azután használhatók fel, miután a másik azt elfogadta.

Végső soron tehát a fenti modell szerinti racionális vita kialakulásának - bármilyen furcsán hangzik is - előfeltétele, hogy a felek sok mindenben, a dolgok többségében egyetértsenek. Meg kell egyezniük, legalább hallgatólagosan, hogy min vitatkoznak, milyen szabályok szerint vitatkoznak, és hogy az előadott érveléseket mikor tekintik jónak, és mikor rossznak. Azonban nemcsak ilyen metaszintű, a vitára és a racionalitás szabályaira vonatkozó dolgokban kell egyetérteniük, hanem tárgy szintű kérdésekben is. El kell fogadniuk egymás bizonyítékait. Meggyőzés esetén az érvelések a mindkét fél számára elfogadható bizonyítékokra támaszkodnak. A meta- és tárgyszintű közösen elfogadott állítások összessége a közös alap, amely nélkül nincs racionális vita, amelyből azután az eltérő álláspontok egymással versengő bizonyításai kiindulhatnak. A fenti négy argumentációs szabály tehát előfeltételezi, hogy létezik közös alap, ez tekinthető a racionális vita egyik szükséges előfeltételének.

Összegezve: az argumentációs szabályok a vitában résztvevő feladatait határozzák meg. A szimmetrikus vitában A feladata, hogy a B által elfogadott állítások segítségével érveljen a saját álláspontja mellett, és kritizálja B érvelését. Míg B feladata, hogy az A által elfogadott premisszák felhasználásával érveljen saját álláspontja mellett, és kritizálja A érvelését. Nyilván a vita céljához, a helyes álláspont meghatározásához csak akkor kerülünk közelebb, ha a másik fél által elfogadott premisszákat mi magunk is elfogadjuk. Hiszen ha A nem fogadja el B állításait, és A csak a B által elfogadott állítások alapján tudja indokolni saját álláspontját, akkor ezzel legfeljebb csak azt tudja megmutatni, hogy B számára is A álláspontja a helyes, de az nem, derült ki, hogy az ő elkötelezettségei alapján is ez a helyes, vagy legalábbis a jobb. Végül is tehát a bizonyításokhoz és a kritikákhoz felhasznált állításokat mindkét félnek el kell fogadnia. Ha a bizonyításhoz vagy a kritikához valamelyik fél premisszaként olyan állítást kíván felhasználni, amelyet a másik nem ad / adott meg, akkor azt előzőleg, mielőtt premisszaként felhasználja, a másik által elfogadott állításokból bizonyítania kell.