Bevezetés

Hosszú vándorlás után megállok egy hegyormon. Mielőtt a túlsó oldalon leszállanék azon a lejtős ösvényen, mely a végállomás felé vezet, még egyszer visszanézek a hanyatló nyári nap verőfényében ragyogó tájra. Tekintetemmel még egyszer végig járom a megtett hosszú utat, megpihenek a mult emlékein, miglen a távolba kalandozó szemem végre eljut odáig, hol minden összefoly a messzeség ködében. Hosszú sorban bárányfelhők úsznak a kék égbolton. S amint Poloniusként vizsgálom őket, lassanként emberi alakok bontakoznak ki a bárányfelhőkből: ismerős arcok, kicsinyek és nagyok, derültek és szomorúak, jellegzetesek és árnykép gyanánt szétfolyók beláthatatlan sorban. Ezek egykor mind éltek, küzdöttek, örültek vagy szenvedtek. Küzdés, öröm, szenvedés - ez az élet.

Ott voltam én is közöttük, de lassanként elmaradoztak tőlem. Én még itt állok a hegyormon s ők annyi ezren mint puszta köd és pára ott úsznak a kéklő semmiségben.

E letűnt nemzedék alakjai közül szeretném néhány legkiválóbbnak képét felidézni a most élők előtt, akik közül őket nagyon kevesen, vagy nagyon kevéssé ismerték. Szeretném felújítani emléküket, nem rendszeres élet- és jellemrajzokban, aminőkkel az akadémiai emlékbeszédekben találkozunk, hanem néhány jellegzetes egyéni vonással, mely részint a velük való személyes érintkezés nyomán megmaradt emlékezetemben, részint mint megannyi pillanatfelvétel meg van rögzítve régi írásaimban.

Emlékezetem visszanyúlik az 1848 előtti időkbe is. Ezen időknek többé-kevésbé elmosódott képei adják a háttért. Az 1848-49.-i évek egyes eseményei azonban már elég határozott vonásokban emelkednek ki ama háttérből. Ez az idő az nekünk magyaroknak, ami a franciáknak a németekkel küzdött rettenetes háborújok éve - l'année terrible!

Kolta vasvármegyei községben laktunk, hol családunk évszázadok óta honos. Az ősi birtok - mint egy kisebb birtokú nemesember Széchenyivel szemben elmésen megjegyezte - nem volt nagyon széles, de ép oly mély, mint a grófé. S ami fő, az áldott föld tisztes függetlenséget biztosított a nem nagyigényű családnak. A falunak jóformán minden lakosára emlékszem. Mintha most is előttem állna az öreg Laky Mihály, a falu legvénebb embere, aki oly érdekesen tudott beszélni az inszurrekciós időkről, meg a nagy Napoleon rettenetes oroszországi visszavonulásáról, melynél az Ausztria által adott segédcsapatban ő is ott volt. Sőt még Mária Terézia királyné idejére is emlékezett, amidőn a protestánsoknak sok mindenféle zaklatást kellett elszenvedniök. Apámhoz beszélt az öreg, de mint Arany mondja Goethe nyomán: "gyerek ezt hallgatta örömmel."

Egy izben ágyúdörgést hallottunk. Mi ez? "A palatinus most vonul be Szombathelyre, annak a tiszteletére lőnek." 1847 őszén választották meg nádorrá István főherceget. Ez tette első körútját az országban s mindenütt nagy lelkesedéssel fogadták.

Később is hallottunk ágyúdörgést. De akkor már nem a palatínus tiszteletére lőttek. A komáromi ágyúzást, fülünket a földre fektetve, órákig hallgattuk.

Dobszóval tova vonuló honvédek, nemzetőrök mozgósítása a horvátok ellen - ennyit láttunk a nagy szabadságharcból a mi csendes vidékünkön, hová a háború viharai csak távoli mennydörgésként hatoltak el. Valami nagy izgatottság nem volt észrevehető. Apám royalista érzelmű volt. Ferdinánd király arcképe ott függött szobánk falán. Hogy ez a király császár is, azt akkor sohasem hallottam.

Egyszer nekünk is jutott valami a háborús izgalmakból. Riadalom támadt, jönnek a horvátok. Hamar valami feketesárga zászlófélét a toronyba, mert különben az ellenség felégeti a falut. De ilyen zászló, vagy olyan kelme, melyből összetákolni lehetett volna, a falu egyetlen boltjában nem akadt. Szerencsére nem is volt rá szükség. A horvátok, Jellacsics vert seregének egy része, gyors menetben vonultak kifelé az országból. Nyomukban három vármegye nemzetőrsége. De nem érték utol őket. A nemzetőrség nyersebb elemei néhány hátramaradt marodőrön töltötték boszújukat. E borzalmasságokat nem menti, de némileg magyarázza, hogy a horvátok is sok kihágást követtek el és hogy akkoriban az emberek alig beszéltek másról, mint azokról a hajmeresztő kegyetlenségekről, melyeket az illirek (sic) a magyarokon elkövettek.

Néhány év mulva Kőszeg városában emléket emeltek a horvát áldozatok sírja fölé. Az emlék fekvő oroszlánt ábrázolt. A szombathelyi püspök celebrált, Jellacsics huszártábornoki egyenruhában személyesen volt jelen e katonai ünnepélynél. A kirukkoltatott kis gimnazisták soraiban állva akkor látta e sorok írója a horvátok u. n. nemzeti hősét.

1849-ben aratás után lerongyolt alakok vonultak át falunkon, honvédek, kik a világosvári (akkor mindenki Világosvárt mondott) fegyverletétel után hajcsároknak s efféléknek öltözve menekültek a németek által való besoroztatás elől. (Az "osztrák" szót a magyar nép nem ismerte. Ezt a rút szót úgy látszik irodalmilag gyártották az ötvenes években ad normam "polák, bosznyák.")

Később jöttek német csendőrök. Sokszor megfordultak házunknál, mert apám mint iskolavégzett ember, az egyetlen birtokos volt, aki németül tudott velük beszélni. Minden fegyvert beszedtek. Ez már ősszel, Batthyány kivégeztetése után történt.