DABI ISTVÁN

van kitől mi
más mitőlünk vesz búcsút
de vannak
akik váratlanul
tűnnek el az életünkből
és csak emlékképek maradnak
utánuk az agyunkban
de lassan azok is elhalványulnak
végül szinte teljesen eltűnnek
és csak véletlenül - olykor-olykor
egy illat-lebbenés
egy régi levéltöredék
egy könyvön hagyott ujjlenyomat
egy régen hallott szó
juttatja eszünkbe őket
de akkor már hiába keressük
és ha még össze is futunk
legtöbbször fel sem ismerjük egymást

a  hó sokaknak
a tisztaság jelképe
és amikor elolvad?

a hó szürkül már
majd sár lesz mily csúf latyak
eltűnt a fehér

mást ne akarj
csak amit korod enged
így leszel boldog

tanácsot adni
másoknak könnyű de magad
egész mást teszel

kettőt szerettem
szerelemmel vadul de
eggyel csak élek

a fejem felett
sűrűn zuhog az eső
a lábam alatt
vékony erekben folyik
csendben a vérem
mit elmos az eső

habár testvérek
más a tervük céljaik
egymást nevetik

hittem: megértelek
hinni akartad: értesz
látjuk: tévedtünk

sokszor próbáltuk
de minden hiába volt
maradjunk külön

Körülnéztél, de sehol semmi,
Megértetted, tovább kell menni.

Évekig reménykedtél benne,
Miután visszajöttél Pestre,

Hogy itt végül mégis megleled,
Amire szükséged van neked,

De úgy látszik, most is tévedtél,
Mint mikor messzire elmentél.

Hitted, ott jobb lesz az életed.
Előbb jó volt, szinte élvezet,

Mégis minden idegen maradt,
Idegenek az újabb szavak,

S amikor ide visszatértél,
Mindenre értetlenül néztél.

S megértetted, idegen minden,
Visszatérés a múltba nincsen.

Az - maradt örökre idegen,
Ez - elutasított hidegen.

Ha kitéped a gyökereket,
Visszaültetni már nem lehet.

Aki egyszer elment, ne térjen már vissza,
Emlékeit vigye magával a sírba!

el váratlanul
tűnni az életükből
ezt kívánom én

ez nem tőlem függ
fogadjuk el: az élet
kezdetét s végét

nem ismerhetjük
előre csak amikor
bekövetkezik

a születésünktől kezdve
gyűlnek körénk a holtak
mielőtt megismernénk őket
máris láthatatlanul mellénk állnak
egyszerre csak azt vesszük észre
hogy több a halott ismerősünk
mint az élő

ha elfogadom hogy vándorol a lélek
vajon a halál után
gyermekként születik újjá
hogy ismét a semmiből fejlődjön ki
vagy a földi élet folyamán
szerzett tudással tapasztalatokkal gazdagon
felnőttként folytatja az életét
a végtelenségig
egyre tökéletesítve önmagát?

elmennék
de akkor vissza is kell jönnöd

és ha visszajövök
itt kell maradnom

nem
újra elmehetsz

de hová
hogy vissza ne kelljen jönnöm

menj el
és bújj el
hogy meg senki se találjon

hol?
    Itt
    ott
    mindenütt
    sehol

mikor?
    most
    akkor
    mindig
    soha

miért?
    ezért
    azért
    mindenért
    semmiért

hogyan?
    így
    úgy
    mindenhogy
    sehogy

és tovább?
    Ahogy akarjátok!

Vége a nyárnak
vagy már az ősz kezdődik
évszakok harca

hűvös eső szél
fáznak a fák a bokrok
fenn nevet a Nap

megérkezett
Köszönt
Körülnézett
Gúnyosan elmosolyodott
Szótlanul kiment
Az asztalon ezt a cetlit hagyta:
            "Látom jól megvagy nélkülem."

A hit
nem szentképek
                szobrok csodálása
nem templomba járás
nem a papok szónoklatainak hallgatása
nem a Szent Írás szavainak elfogadása

a HIT
          mibennünk van
          vagy nincs

Hinni kell(ene) - mondják
          valamiben/valakiben
          bármiben/bárkiben
de ha nem tudok
         sem Istenben
         sem Ördögben
         semmiben/senkiben

Lehet
         ha hiszel
         egy láthatatlan erőben
                                 lényben
könnyebb neked
      mert őtőle vársz tanácsot
                                 támaszt
úgy gondolod
       megsokszorozza az erőd
       és mindent elviselsz
de hogyan
hiszen ő láthatatlan
vagy csak rejtőzködik
         mint egy jótevő
         vagy gonosztevő
                 aki el nem árulja magát
amíg csak véletlenül össze nem futtok
egy mélabús
       szürke
                őszi napon

nézek erre
nézek arra
sehol semmi
sehol senki
csak én
       állok
       a tér középpontjában
       egyedül
de MINEK???

Sok halott neve
jut az eszembe éjjel
de élőké nem

megkérdezhetem
őket majd még egyszer ha
meg nem halunk

de akkor kiket
érdekel majd az a sok
elfeledett ember

akikről csupán
a dédunokák tudnak
ó okmányokból

Ha a kicsit
még kicsinyíted
egyszer biztosan
eltűnik teljesen
és mi parány volt
ezután semmi

oly sok barátságnak
oly sok szerelemnek
                       van észrevétlenül vége
de egy holdfényes
            őszi éjjelen
megjelenik mindegyik eltűnt barátod
                                             szeretőd
és próbálják megmagyarázni
                    megfejteni
az okot
de....
a Holdat váratlanul eltakarja egy felhő
és mindenki eltűnik újra
és továbbra sem ismerjük az okot
                   és azt sem tudjuk
                   hová vesztek ők

a kissé torz fenyő
bánatosan nézett végig
az egyszerre üressé vált kerten

az új háztulajdonos
kivágta
az összes szőlőtőkét
hogy gyümölcsfákat telepítsen
            a gyermekeinek
hiszen ő már nem éri meg

az első almákat
            körtéket
a kertjében

a fenyő nem érti
hogy miért kellett meghalni
kedves barátainak
ily feleslegesen

vagy mégsem?

a fiúk öleltek vadul
         szorítottak
         harapták a számat

a lányok?
        nem kívántam a csókjukat
        ha egy-kettőnek véletlenül
                    a számhoz közeledett az ajka
       miközben a kezével
                    férfiasságomat próbálta felébreszteni
       félrelöktem őket
                    előbb csak kedvetlenül
                    majd undorral
      mert őköztük
                    csak azt kerestem
                    aki majd megszüli a gyermekemet
de a fiúk
     a férfiak!!

és amikor megtaláltam
                 gyermekem leendő anyját
megpróbáltam
                olyan lenni
                amilyennek látni kívánt

de a csókja
     sohasem
     érdekelt

a fiú karjai közt
        lángra gyúlva
        pillanatok alatt
        vele égtem
        és forró füstünk
        együtt szállt az égbe

a lány karjai közt
        kelletlenül
        meg-megrándultam
        és jéghidegen
        melléje gurultam
        forró leheletével
        hiába próbált felolvasztani
        mint érzéketlen fabábút lökött le
        végül az ágyáról

túl korán ébredtek bennem
                          az érzések
                          az érzelmek

a szerelem is
             eleinte nem volt tárgya
             előfordult
             megpillantottam valamit
                                        valakit
            és úgy éreztem, hogy belészerettem

de másképpen
mint mások
            nem válogattam
            nem fontolgattam
                    lehet?
                    illik?
                    szabad?

Szerelmes lettem akár egy virágzó almafába
                                   egy játékos kismacskába
                                   egy szépen elkészített bútorba
de a leggyakrabban egy fiúba
       ritkábban egy lányba

és az eszembe sem jutott
hogy ki mit szól hozzá
mert én csak azt éreztem
                hogy szeretek
                hogy szerelmes vagyok
talán nem is volt ez testi vonzalom

csak valamilyen érthetetlen vágy
                  hogy mellette lehessek
                                         megérinthessem
                                         magamhoz ölelhessem

csak később értettem meg
                    hogy mi is ez

csak akkor különböznek
                 egymástól
                 a más-más anyanyelvű
                 emberek
                 amikor megszólalnak
hiszen a gesztusaik
           az arckifejezéseik
           az érzéseik azonosak

ha nem szavakkal beszélnénk
    talán mindig is
                          megértenénk egymást

fiatalon
      egyedül akartam lenni
de ahogyan öregszem
      egyre inkább
           félek a magánytól
vajon így fél
a  fa is
amelyik körül
kihalt az egész erdő
és most magában áll
és büszkén próbálja hírül adni
hogy itt egykor
                sűrű vadon volt
amiből egyedül ő maradt meg
csak azt nem érti
           hogy MIÉRT

egyszer
az eső elől
behúzódtam az eresz alá
felnézve
egy fecskét láttam
a fészek mellett ült
a telefondróton
az eget kémlelte
biztosan a párját várta
két napig ott üldögélt egymagában
de harmadnap már nem volt sehol

egy macska dörgölődzött a lábamhoz
a bajszára ragadt tojáshéjtól
próbált így megszabadulni

megállt a dombtetőn
elnézett a távolba
de csak ködbe tűnő árnyakat látott
lassan lement a térre
nagy tömeg vette körül
és őrült hangzavar

senkit sem ismert fel
és egy szót sem értett

Mintha nem is itt
ez országban születtem
volna. Csak vendég

vagyok itt, tudom.
Igazán sehol sem
érzem én magam

otthon. Magyarok
között lengyelnek érzem
magam, és Lengyel-

honban magyarnak.
Innen rohanok oda,
és onnan ide.

Mennék örökkön
mert csak a vándorúton
vagyok én nyugodt.

ijedten lesett be
a sötét szobába
a résen át
de mivel semmit
sem látott
bátran
belépett

pár perc múlva
büszkén állt meg a küszöbön

a sötéttől
nem kell félni
az csak
a világosság negatívja

sikoly
hasított az égig
köröskörül
mélysötét volt
semmi sem mozdult
csak egy újabb sikoly

és hirtelen
feltűnt az égen
egy lángoló csillag

íztelen
  íze nincs
ízetlen
  sértő
  sőt undorító

Van értelme még
verset írni?

Valaki
valahol
valamilyen nyelven
valamilyen formában
már biztosan leírta
amit most leírni akarok
bár tudom
mégis leírom

és az is lehet
hogy éppen egy időben énvelem
valaki
valahol
valamilyen nyelven
valamilyen formában
ugyanezt a gondolatot
próbálja leírni

egyre feleslegesebbnek érzem
amit teszek

van még
ki elolvassa versemet?

És ha van is rögtön arra gondol
ezt már olvasta máshol
lehet
nem saját gondolataimat írom
hanem másét
hiszen több mint hatvan éve
csak olvasok
és magyarra
vagy más nyelvre fordítok
hogy megtudják
mire gondolnak mások
egy másik országban
más szavakkal
egy másik nyelven

De MINEK?

van ki sűrű erdőben barangol
más nagyvárosi utcákon jár céltalan
én a szavak sűrűjében keresem az utat
az egyik nyelvből
egy másikba
nagy türelemmel
mindig meg is lelem
a helyes utat

szél törte ágaival intett a fa
megpillantva engem
amikor odasántikáltam hozzá
és reszkető kezemmel
megsimogattam a törzsét

elfáradtam - mondta
leült
az ölébe tette a kezét
fejét kissé hátrahajtotta
és elnézett a messzeségbe

már pár napja ül ott
szótlanul
mozdulatlanul
és senki sem mer odamenni hozzá
                           megszólítani
                           megérinteni

talán már nem is él

Hidd
hogy létezik Isten
ha úgy érzed
     úgy hiszed
     úgy tanították neked
de engem ne kényszeríts
     hogy olyasmiben higgyek
     ami számomra érthetetlen dolog
ezért Istenben hinni
     ahogyan azt a papok megkívánják
     képtelen vagyok

lekéstem mindenről
lekéstem a nagy szerelemről
              a nagy célok eléréséről
     ügyetlen voltam
     megijedtem
nem volt merszem
              a végsőkig harcolni
    megfutamodtam
    mindig
             az utolsó percben
   remélve
           majd a következő alkalommal
de már késő

Mindenről lemaradtam

a sarkon állt
magába roskadtan
mintha nem látna senkit
csak a saját gondolatait
többen megtorpantak
megpillantva őt
a mozdulatlan alakot
ami mintha csak szobor lenne
amikor visszafelé jöttem
még mindig ott állt
de már kiegyenesedve
felemelt fejjel
élénk tekintettel
figyelve a környéket
és amikor észrevette
aki közeledett feléje
megelevenedett
és hozzá szaladt
majd együtt tűntek el
az egyik fasorban
összeölelkezve

minden nap
megismétlődik a jelenet
csak a szereplők mások

akiket egyszer már láttam
meg soha többször nem jelennek

amikor ősszel
olyan szomorkás minden
kedvetlen vagyok

én is jól tudom
nem hódolhatunk mi be
hangulatoknak

míg él az ember
ne üljön tétlen szótlan
megállás nélkül

tegyen valamit
ha mást nem: gondolkozzon
hisz csak addig él

lehullott az utolsó levél
egymásba fonódtak
a kopasz ágak
a törzs meg-megrándult
a fagyos szél csapásaitól
és apró kéregdarabok
potyogtak a földre

a fa
arra gondolva hogy meglátják meztelenül
sokáig zokogott

Egy kisfiút megkérdezett egy kislány
- Hol van a mamád?
- az nekem nincs
- énnekem csak két apukám van
- érdekes - mondta a kislány
- énnekem csak két anyukám van.
- Lehet, - gondolkodott hangosan a kisfiú
- az egyik mamád az én anyukám,
- És az is lehet, - mondta a kislány
- hogy a te egyik apukád az én papám.
- És a papák egymást szeretik,
- és a mamák is egymást,
ezért van nekem két papám - mondta a kisfiú,
énnekem meg két mamám - mondta a kislány

apró póklábak érezhetetlen érintése
a karon
a vállon
a nyakon
a fejbőrön
majd feszítő fájdalom a fejtetőn
                                 az agyban
és megránduló kéz
    megbicsakló láb
el-elakadó nyelvről nehezen legördülő szavak
tompa fájdalom fejben
lábra állni
        lépni egyet
                többet
elindulni
             pár nap múlva
mint kisgyerek
és a félelem hogy...
de gondolni rá nem szabad
előre nem tudható
mikor...

talán jobb lenne
egyedül élni mindig
s nem gondolni soha
mi lesz hogy ha magadra
maradsz hiszen nem tudhatod
hogy lehet élni társsal
s aztán nélküle

tudom
         hazudtam önmagamnak
                         egyszer
                         többször
                         honnan tudhatom?
s egész életemet
e hazugság irányítja

de hiszen akkor
nem is hazudtam
       mert így éreztem
      és ezt akartam

képtelen vagyok hinni
egy jóságos Öreg létezésében
                           a Teremtőben
                           az Atyában
                           aki szeret
ő akarta
             az inkvizíciót
             a gyilkosságokat
             a háborúkat
             a népirtásokat
             a gyűlöletet

vagy csak megengedi

de ha ő a Teremtő
miért teremtett gyilkosokat
és ha már ily sokféle embert teremtett
miért engedélyezi a gyűlöletet
csak azért mert nem egyformák az emberek
de ő a magas trónján
        csak mosolyog

egy ilyennek higgyek
egy ilyenben bízzam????

Reccsenve
letört egy faág
róla a fészek
a tojásokkal
a fejemen landolt
két madár izgatottan nézte
majd megnyugodva
visszaültek a fészekbe
hogy a fiókáik
boldog családba születhessenek

a láthatatlan Nagy Ismeretlentől remélve segítséget
emelte tekintetét az ég felé
a szürke felhők mögül gúnyosan mosolygott a Nap
ott állt már mellette a Hold
ami értetlenül nézte
a Földön tehetetlenül csúszó-mászó embert
aki még mindig hitt a Nem-létező létezésében

térdig érő gaz
itt-ott derékig
kóbor kutyák hátra hagyott nyoma
kikapart gödrök - csont sehol
letört gallyak
lehullott levelek
tavalyi avar
tavalyelőtti és régebbi rohadék
bogár-birodalmak
átfutó mezei egerek
csillogó hátú gyíkok
az erdőből idetévedt vipera sziszegése
szélsodort magokból kikelt
kapor-erdő
néhány elszáradt
vagy elázott fűcsomó
legyek szúnyogok raja
évtizedekkel ezelőtti holtak
menekülő emlékei

arrafelé
oda
hozzá
mellé
be
bent
körben
keresztül-kasul
ki

kint
mellől
onnan
el
errefelé
ide

csak volt

egy férfi és egy nő akaratából
                             szerelméből
                       vagy véletlenül
                       megszületett

Élt - mert így adatott
Meghalt - mert kellett

És egyesek emlékezetében tovább él - talán

Tudja valaki hogy ki is volt
hiszen ő maga sem tudta igazán?

A kalapot le
Hogyan veszed, kérdezte
Tőlem egy gomba

Jé, nem nőtt hozzád
A hegedű, kiáltott
Fel egy tücsök

Bár van erszényem
Szólt búsan a kenguru
Pénzem soha sincs.

Pihennem kell, szólt
Pajkosan rám kacsintva
S a Hold mögé bújt

Nem tudott járni
Évek óta, de felkelt
S némán távozott

Szerették egymást,
Megvetették, gyűlölték,
S együtt haltak meg.

Gyűlölték egymást,
Megkedvelték, szeretik
S örökkön élnek.

Az állat lassan
Emberré lett de gyorsan
Visszaváltozott

Az ember - állat
El is hiszi ezt nem egy
Állati ember

A szörnyek között
Szépnek mondta mindenki
S ő el is hitte

Jaj! Felsikoltott
Megpillantva tükrében
Saját képmását

A legrútabb - szép,
Ha szeretettel nézed,
S a lelkét látod.

hajnalban ébredve
a rémálmokkal teli éjszaka után
örökké menekülve valami elől
aminek a nevét sem tudom
egy nyugtató tekintetet keresek
és a felém nyújtott kezet
de köröttem csak sötéten tátong az űr
és feleségem gúnyos hangját hallom
tőlem már el nem menekülsz

játszunk mint gyerekek
olykor elfeledve gondjainkat
nem gondolva semmire
nem látjuk a betegeket
                 a magányosokat
                 a szegényeket
csupán mi létezünk
de amikor mi vagyunk betegek
                                    magányosak
                                    szegények
haraggal nézzük az ablakon át
a boldogan nevető világot
és az ajkunkat
halk átkok hagyják el

egyszer
amikor félénk galambok
repdestek az ablakom előtt
megpillantottam közöttük
egy kicsi ismeretlen madarat
a tolla fehér csőre piros
a galambok nem törődtek vele
talán nem is létezett
csak a képzeletem szüleménye volt

váratlanul eltűnt az égen
fekete lyukat hagyva maga után a felhőben
- ezen a résen át intettek nekem búcsút
a csintalan napsugarak

miért követeled
hogy kérjek tőled bocsánatot
hiszen
aki szeret
kérés nélkül is megbocsát
de ha
a féltékenység már mély gyökeret eresztett a lelkedbe
akkor minek áltassuk magunkat
hogy van még
felejtés

vajon télen
az emberek is
elhidegülnek
egymástól
a hideg levegő
és a hó
hatására
és hamarosan
mintha vastag jégréteg alatt
lennének
ami nem ereszti át
a baráti ujjak
melegét

az ablakokon  - jégvirágok
az arcokon - mosoly
egyformán rejtegetjük
a házak belsejét
és az érzéseket

mikor tanulja meg végre az ember
szégyenérzet nélkül megmutatni
hogy mi van a lakásában
               és a lelkében

mint a humuszban gazdag földbe vetett magokból
buja növényzet hajt ki
a megértésből közös érdeklődésből
kicsírázhat a szeretet
a száraz földön a legkisebb fűszál is elszárad
és ha túl kövér a talaj
a rengeteg gaz között megfulladnak a virágok
ugyanígy kell törődni a szeretet talajával is

nem értem
és soha sem fogom megérteni
hogy mit jelentenek a szép ruhák
                               a drága autók
                               a fényűző villák
                               a milliók a bankban
ha nincs miről beszélni
csak a kinézet a fontos
és ha nem fulladsz a borba
         nem száguldozol autón minden cél nélkül
az életet unalmasnak érzed

sápadt árnyak rohangálnak körülöttünk
a város ködbe süllyed
csak az emlékezetünkben élő
rég holt ősök
kelnek szinte láthatatlanul életre
de nem tudom
mely korban vagyok
az idegen arcokat nézve
keresem a régen eltávozottakat
és nem értem
egy nemzedék örökkön él-e
vagy véges azt élet
vagy a halál után
mindenki él tovább egy új alakban

azt hitte
ez már a vég
bár csak most kezdődik
                              önálló léte

habár éjjel még a fagy az úr
már tavaszi napsugarak
keresik az árnyainkat
a kiürült szobákban
ahol egykor harcoltunk
a kisvárosi erkölcs-csőszök hívására
az ablakunk alatt
összegyűlt tömeg
ostobaságával és értetlenségével

mi már régen eltávoztunk
de ők feledni képtelenek
s egykori ablakainkhoz
a gyűlölet és a félelem
mérges kígyói kúsznak
nem tudva hogy a szobákban
már régóta senki sem lakik

jöttem láttam
de nem győztem
engem győztek le
és beleverték a fejembe
senki vagy
a NAGY SENKI
aki VALAKIVÉ soha
sem válhat
kivéve
ha FIZET

a temető kerítésén át
könnytől fátyolos szemmel
tehenek figyelik
a halottas menetet
és nem értik
hogy az emberek
miért nem a vágóhídon
végzik az életüket

Bűn? Ártatlanság?

Mindenki másképpen vélekedik
               egyesek szerint bűnös aki lop
               mások szerint ártatlan ha egy szegény
                                                 lop meg egy gazdagot

Bűnös aki gyilkol
de ártatlan ha önvédelemből teszi
és hős - ha a hazáját védi

Bűnös aki megcsalja a feleségét
de ártatlan ha megcsaltként teszi
és nemes lelkű ha a szerelem nevében cselekszik
különösen ha érdekből házasodott

Bűn? Ártatlanság?
Erre a kérdésre nem mindig találsz választ

megkocogtatta az ablakomat
és megszólalt
de nem értettem a szavát
csak az arcát meg a kezét látta,
és remegve
kedvetlenül
indultam utána
nem tudtam hová
de mentem
és másnap este
az ágyamban találtam magam
fáradtan nyújtózkodva
semmiről sem tudtam
nem emlékeztem
habár éreztem hogy voltam
                                         valahol
                                         valakivel

bátortalan mondatfoszlányok
törött szavak
matt szótagok
zajok neszek suttogások
fáradt ajkak között
levegő
elsatnyult izmok rángatózása
félálomban
amikor az elnehezült szemhéjak
lassan nyílnak
a reggeli égboltra
az ajtó- és ablakréseken át
ébredés
a rémálmokkal teli éjszaka után

hová
           vállrándítás
honnan
           vállrándítás
a szemekben rémület
                                 gyűlölet
                                 megvetés
                                 Őrület
űzzük el innen
                      azonnal

érzések vihara cibálja
mindenki testét
amikor a magányra gondol
arra ami volt
arra ami lesz
de senki sem teszi fel a kérdést magának
                                                meddig
                                                és miért
csak azt tudja hogy másmilyen
különbözik a tömegtől
és fél
hogy valaki felismeri
ezért gyakran kórházba menekül
ahonnan felgyógyulva kíván visszatérni az életbe
de minden hiábavaló
a halálig hordoznia kell a másságát

Valójában
az gyilkol-e
aki a harctéren
saját életét féltve
veszi fegyverével célba
az embertársát

Vagy az gyilkol
valójában
aki parancsra
kidobja
a halált hozó atombombákat
az alvó városokra

Vagy az
aki minden nap gyilkol
gúnyos szavakat
hintve szét

sikerül-e végre lerántani
a hétköznapi elfoglaltságok nyergében
mellettünk galoppozók szeméről
a tettetett vakság fekete szemüvegét
hogy meglássák
az életnek nevezett vonaton ülő
útitársaik arcán
a reménysugarakat
hogy valakit még érdekel
az ő állapotuk
és ennek a fenyegetett bolygónak a sorsa
vagy a közöny már örökre fészket rakott
az emberi szívekben
vagy csak álarcot viselünk
a huszadik század szégyenét

honnan
           faluról városba
hová
           falura városból
oda ne menj
           a falu túl csendes
a város
           túl zajos
akkor hová
tudom is én
talán a semmibe
és az hol van
sem itt sem ott - itt is ott is
mibennünk - a négy fal között
és mindketten mennek tovább
vissza oda
ahonnan elindultak
hogy megismerjék a világot

köröskörül
           unalom
           közöny
           érzéketlenség
           apátia
és
    pénzéhség
    vagyonéhség
    szex éhség
egészségtelen testi vágy
                      érzések nélkül
                      csak egy éjszakára
                                 és viszontlátásra
                                 véletlenül
                                 egy év múlva
                                 tíz év múlva
                                 vagy soha
és csak rohanás
           kapkodás
           hogy legyen ház
                               autó
                               nő
                               vagy férfi
majd a sír
         üres ház
         élettelen tárgyak
igaz van gyerek
de megint csak
                      unalom
                      közöny
                      érzéketlenség
                      apátia
és állati vágy
            pénzéhség
            vagyonéhség
            szexéhség
majd a sír
         üres ház
         élettelen tárgyak
és valahol pár gyerek

vajon egyszer mindez véget ér
vagy minden folytatódik körbe-körbe
az első ember megjelenésétől
az utolsó eltűnéséig ezen a földön

és lesz-e majd folytatás egy másik bolygón
ahol időben elvetik az ember-magot

a fák szégyellik meztelenségüket
és mint az emberek a fejüket
ők száraz ágaikat
hajtják le mélyen
és imádkoznak
hogy az ég küldjön végre havat
befedni meztelen testüket

kétségbeesés és remény hullámai
mosták el
lengyel éveimet
és a vihar
a gyermekkor utáni űrbe vetett
ahol elfeledett faágakról
lógnak fejjel lefelé a múlt árnyai

tántorogva járok
mint aki évszázadok után
saját unokái között támadt fel

mintha
a haverok és a vodkával teli üvegek között
eltöltött hosszú estéket követő
álmatlan éjszakák
kergetnének ki a vén pályaudvarokra
hogy várjam az idegent
aki meg sohasem érkezik
de várni kell
érzem a felesleges könyvek
terhe alatt
olvasok de semmit sem értek
és egyre csak várom
azt a pillanatot
amikor minden
a napnál is világosabbá válik
és eltűnik
a kínzó fájdalom
s én nyugodtan indulok
a jól ismert vén pályaudvarokra
várni az ismeretlent
egy napon talán
mégis megérkezik
és az ISMERŐSÖMMÉ válik

ha minden egyes kihalt nyelv
hasonlóképpen
mint az ősszel a lombjukat hullató fák
a kultúra melegítő napja alatt
feltámad
egy napon már meg nem értjük
a testvéreinket
hiszen már most is
gyakran nem találunk
megfelelő szavakat
a közös nyelvben

amikor az ábrándok
kirepítenek minket
az áthatolhatatlan űrbe
és az álomkép
apró darabokra
mozaik kockákra törik
az átvirrasztott éjszaka után
nappal keresünk
mámort
a mindennapi gondok
hamis józanságában
fájdalmasan
emeljük fel elzsibbadt karunkat
az örök szentség
képzeletbeli isteneihez

amikor hajnalban
az égen lassan kihunynak a csillagok
üres szobámban ébredek
ahol nappal is sötétség honol
mert már régóta
senki sem nyitja ki az ajtóm
hogy beengedje
a szerelem fénysugarát

1

elfelejtette
hogy jó pár éve meghalt
testét kereste

2
nem emlékezett
ki is ő, férfi vagy nő
és lett kétnemű

3
nem tudta merre
induljon jobbra balra
egy helyben maradt

a primitív az
aki a másiknak hisz
mert meg nem érti

1
civilizált az
aki késsel-villával
eszi a kenyeret?

2
vagy talán aki
frakkban nyakkendősen jár
az őserdőben?

8 éves koromban azt hittem rám zuhant az ég
megláttam egy csodás testű férfit aki félmeztelenül kaszált és megremegett az egész testem
9 éves koromban folyni kezdett a nedvem azt hittem a férfi fej mint tehenet
10 éves koromban szemlesütve reszketve néztem körbe-körbe
11 éves koromban belestem egy lány szoknyája alá
12 éves koromban semmi sem érdekelt de a mirigyeim működtek szüntelenül
13 éves koromban ismét lányra néztem de megundorodtam tőle
14 éves koromban gyönyörűnek találtam egy fiút
           és megkóstoltam
            a csókot
                      a lányé nyálas undorító
                      a fiúé szárazon édes
duzzadó mellek - viszolygás
ágaskodó lábközép - csodálat
keresni kezdtem magam  - férfi
                                       - nő
még mindig keresem

de minek
    hiszen mindannyian emberek vagyunk
                                             EMBEREK

Becsukta a szemét
Befogta mindkét fülét
S megértett mindent

Az okosoknak
Minden náluk okosabb
Őrültnek számít

Csak az ostoba
Képzeli magát mindig
Fő-okosnak

1.
a tömegtől nem
lát ő embert mint más
az erdőtől fát

2
azt kívánta hogy
meg ne lássa őt senki
befogta szemét

3
bármerre is ment
sehol senki sem látott
sivatagban élt

próbál olvasni
a sorok között az üres
papírlapon is

telefon nélkül
hallja az üzenetet
fülre sincs szükség

magában beszél
társaságban nem minek
beszélnek mások

A gyűlölet, tudd.
Negatív előjelű
Forró szerelem

A halál - élet
Mit a halottak élnek
zavartalanul

Meztelen vagyok
Ha fekete szemüveg
Nincs a szememen

Bár sárban heversz,
De gondolatod szárnyal.
A neved: Ember.

1
Leszállt az Isten
A Földre és azóta
Nincs ki tisztelné

2
Feljött az Ördög
A Földre és azóta
Nem félnek tőle

3
Felszállt az ember
Az égbe s le a Földre
Ő - Isten s Ördög!

áhítattal nézték
a magasból leereszkedő
átlátszó gömbökben
érkező távoli követeket
egy ismeretlen
sohasem hallott világból
csak akkor rettentek meg
amikor hangos pukkanás után
a szemet maró folyadék
öntött el mindenkit
és az idegenek
szertefoszlottak

a temető kapuján
egy reggel ezt az írást találták
"Az emlékezetekben
őrizzetek meg minket
ne ezen a szemétdombon!"
és a temetőből nyomtalanul eltűntek
a csontok
csak az üres sírgödrök
ásítoztak
de a szemünk láttára
azokat is betemették
láthatatlan kezek

Téged szeretlek,
Mondta magát csodálva
A nagy tükörben

A szerelem nemtelen. Csak a testnek van neme.
Az kényszeríti az agyat, hogy az egyik embert nőnek, a másikat férfinak nevezzék.
Pedig az, ami a hús-bőr ruhán belül van, sem ez, sem az, vagy ez is meg az is.
És csak a test miatt kell az egyiknek ezt, a másiknak azt tennie.
Bár sokszor éppen az ellenkezőjéhez lenne kedve.
Ebből származnak a konfliktusok.
Saját magunkkal, egymással, a társadalommal.
A test védelmében születtek szabályok, előírások, amiket azonban sokan semmibe vesznek.
Ezért nem egyszer kigúnyolják, megvetik, sőt sokszor meg is büntetik őket.
Meg kellene végre mindenkinek értenie, hogy a szerelem maga nemtelen.
Csupán a testnek van neme.

1.
bezárta maga mögött
az ajtót
leszaladt a lépcsőn
lassan végigment
a kis utcán
ki a főútra
nézelődött
fel-felnevetett
nem szólt senkihez
csak ment

2.
megállt a sarkon
álldogált
kinyújtotta a nyakát
forgatta a fejét
körbejártatta a tekintetét
kissé megroggyant a térde
fejét lehajtotta
visszafordult
ment

3.
bement a kapun
felszaladt a lépcsőn
elővette a kulcsát
kinyitotta az ajtót
belépett a lakásba
azóta senki sem látta
bár még most is keresik
mindenütt

a fékcsikordulásra megtorpantak
ijedten nézték a rohanó férfit
aki a hátára zuhant az autó lőtt
és amikor az átrobogva rajta
pár méterrel arrébb megállt
ő felugrott leporolta a ruháját
és mosolyogva nyújtotta kezét
az egész testében reszkető holtsápadt sofőrnek
majd fütyörészve indult tovább
a bámészkodók meglepetten látták
hogy a lába nem érinti a talajt
lassan felemelkedik a magasba
és eltűnik a felhők között

csattanás
           odanézett
           megérintette
           megkopogtatta
           felemelte
megszagolta
beleharapott
visszatette
           becsukta a szemét
           elaludt
reggel sehol sem volt

a tragédiám
hogy megszülettem
nem egyszerűen embernek
hanem ettől az anyától
ebben a családban

a tragédiám
hogy megszülettem
de nem korábban
se nem később
hanem ebben a korban

a tragédiám
hogy gondolkodom
de nem úgy mint az embertársaim
nem úgy ahogyan illik
hanem ahogyan a kedvem tartja

a tragédiám
hogy gondolkodom
de nem az anyanyelvemen
nem a kiválasztott nyelven
hanem amihez éppen kedvem van

a tragédiám
hogy élek
de nem úgy mint a többség
és nem úgy mint a kisebbség
hanem ahogyan nekem tetszik

a tragédiám
hogy meghalok (biztosan)
nem úgy mint mások
nem akkor amikor kell
hanem ahogyan én akarom (talán)

a tragédiám
hogy megszülettem
hogy élek
hogy gondolkodom
és meghalok - habár már tudom
                    - nem egészen

nem csak élni
de át is élni mindent
ami téged körülvesz
ami suttog neked
ami lelkesít
amim kényszerít
ami megharagít
ami megörvendeztet
ami elszomorít

és másokat kényszeríteni hogy éljék át
ami őket körülveszi
amit suttogsz nekik
amivel lelkesíted
amivel kényszeríted
amivel megharagítod
amivel megörvendezteted
amivel elszomorítod őket

íme a kötelességed
                      az életben
                      és talán a halálod után is

bármit is mondunk egymásnak
csak azt halljuk meg amit mi magunk akarunk
bármit is mutatunk magunkról
csak azt látjuk meg amit mi magunk akarunk
bár mindig azt kívánjuk hogy megismerjük egymást
de hiszen legtöbbször saját magunkat sem ismerjük
mert magunknak is csak azt mondjuk amit akarunk
és mások abból meg mást hallanak
mert magunknak is csak azt mutatjuk amit akarunk
és mások abból meg mást látnak

néhány fa fellázadt és összebeszéltek
hogy elköltöznek
de mivel a gyökereik nem engedték
egymásba kapaszkodva
kitépték egymást
a földből gyökerestül
és az ágaikra álltak
hisz azok állandóan mozognak
de így sem jutottak messzire
mert a vékony gallyak nem bírták a terhet
és girbe-gurbán csak haldokló kígyókként
kúsztak el pár métert

másnap reggel az utat
kidőlt fák torlaszolták el
pedig éjjel
még csak szellő sem fújdogált

A falu
          a városok édesanyja
          az idősebb nővérük
vagy   az állatok bűzétől terhes csend
          a szomszédok kíváncsi tekintete
          a pletykás vénasszonyok hosszú nyelve
          a betolakodókkal szembeni ellenszenv

A falu
          az én tévedésem
          az én kudarcom
          az én sírom

már nem az anyámat sajnálom
a mozdulni is alig tudó
házsártos vénasszonyt
sem a szomszéd bácsit
ki egyedül tesz-vesz a házban
s nincs kihez szólnia
sem a kórházban magatehetetlenül fekvő beteget
akiről néha még az ápolónők is megfeledkeznek
hanem saját magamat
hiszen egyszer én is
lehetek mozdulni alig tudó
magányos öregember
vagy magatehetetlen beteg
bármennyire is tiltakozom
még a gondolat ellen is

honnan tudhatom most
hogy mi lesz holnap holnapután
             vagy csak évek múlva

Átnéz
           az ablakon - látja az utcát
           énrajtam - mintha nem is lennék

Benéz
           az ablakon a szobába - kíváncsi nagyon
           énhozzám - meglátogat egy percre

Belenéz
           a lábasba - már éhes
           a szemembe - de semmit sem lát ha nem akarom

Felnéz
           a hegytetőre - csodálja az ott ülő sast
           énrám - csodálja a tudásomat

Kinéz
           az ablakon - az utcát figyeli
           énbelőlem valamit - terve van velem vagy fél tőlem

Körbenéz
           nem tudja hol is van

Lenéz
           a szakadékba - lezuhant roncsok hevernek ott
           engem - de akkor miért néz rám?

Megnéz
           de fel nem ismer

Ránéz
           egy pillanatra s elfordítja a tekintetét

Szétnéz
           erre-arra tétován

Utánanéz
           mert nem biztos a dolgában

Visszanéz
           még egyszer utoljára
           és elgondolkodik:
érdemes volt ennyit nézni?

E játék
           elég
minek
           tovább
vége
           és
semmi
ti akartátok
                      elég
                      vége
ez csak játék
kivel
           velem
minek
           elég
a fák
a házak
az emberek
                      senki
                      te
                      én
                          de minek
el
vissza
         ahonnan jöttem

de honnan
                         ide
                         hová
és minek
Én
    és Te
            és Ti
és mi
         Mi
             de  minek???

amikor tavasszal feltámad
a föld
mi is előbújunk téli sírunkból
és a múlt fáradt árnyait keressük
de hiába
mert mi is árnyak vagyunk
és minket sem lát meg senki

az anyák
azért szülnek
hogy egy magányos éjjel megértsék
már nincs fiuk
akit hosszú éveken át kísértek
egyre messzebb
lépkedve mögöttük
míg végül eltűnt
egy utcasarkon
egy másik nő
karjába omolva
és hírt
egyre ritkábban
kapnak az anyák
akik lassan
magányosakká válnak
és már csak
a legutolsó búcsúra várnak

azt mondják
                   túl sokat teszel
                                      de mind ennek semmi értelme
                                                             sem értéke nincs

egyáltalán van valaminek bármilyen értelme
                                      bármilyen értéke
ezen
        a háborúk
        és békék között
hánykolódó Földön
ami visszatarthatatlanul a lakói
                                   és saját maga
megsemmisítése felé rohan?

eszméletlenül hevert
vértócsában
még lélegzett
egyre halkabban
és egyre rövidebb pillanatokra
nyitotta fel szemét
és intett a mellette elhaladóknak
de mindenki undorral nézett rá
és gyűlölettel köpött
és hangosan mondták:
látjátok milyen részeg
s a közeli padon
ketten osztozkodtak
a haldokló zsebében talált pénzen
és amikor a rendőr odament hozzá
egy véletlenül arra járó orvossal
már csak a halál beálltát
tudták megállapítani
miközben a már tiszta ruhába öltözött gyilkosok
a szájtátók között
undorral ismételgették:
így döglik meg minden részeges

sohase kérdezd
hogy örülök-e
vagy bánkódom
az igazat meg nem mondom
és ne kérdezd
hogy szeretek-e
vagy gyűlölök valakit
mert hazudni fogok
csak miután lerántod
arcomról a maszkot
látod meg az énemet
de honnan tudhatod
hogy az álarc alatt
nem egy másik álarc van
a végtelenségig

unalom közöny fáradtság
így jellemezhetjük
az együtt töltött utolsó éveket
mondaná mindenki látva a tükörben
az unott arckifejezéseket
hallva a türelmetlen kiáltást
                              az átdolgozott nap
                              az álmatlanul töltött éjszaka után
lehetséges
hogy mind ez csak optikai csalódás
és a lelkünk mélyén
ugyanazok vagyunk
mint húsz évvel ezelőtt

menekülj
mert holnap
               már túl késő
bátran
           mielőtt
magába szippant
a megszokások szürke mocsara
                                 az érzelmek
                                 a szenvedélyek
színüket vesztik
és lassan eltűnnek
az ősz hajszálakból szőtt
                                 halotti lepel alatt

elhinni még nem tudom
hogy hiába várlak
           levelet írni minek
           választ úgysem kapok
amikor a házad előtt járok
nem látom az ajtóban
jól ismert alakod
és az ablakon sem lebben a függöny
mert már csak az álmaimban létezel
bár lehet a felhők közül
néha lepillantasz rám

a hívők
az eget nézik
ott keresve istent

a hitetlenek
önmagukban
keresik

de ébren senki meg nem találja
csak álmában érzi
az őt védő
láthatatlan lény
forró leheletét

a nedves földben
szűk barlangjaikban a földigiliszták
sárkányoknak képzelik magukat

feszülten figyelik
az utcán lépdelő embereket
és rémülten bújnak el
a föld nedves felszíne alatt
lakozó sárkányoktól
nem félő óriások
halált-hozó
talpa elől

láttam a fák között lopakodott egy árnyék
néztem feszülten mintha valakit várnék
akinek már régen itt kellene lenni
én csak állok és kérdem mennyi
év telt el azóta amikor eljöttem szótlan
nem is tudom él-e még és hol van
de az árnyék jön lassan felém
meg-megtorpan látom szemében ott a remény
és már tudom ő az akit várok
de közöttünk itt e mély árok
már nyújtom a kezem feléje
és sóhajtok: bárcsak elérje
de ő némán néz és fordul is vissza
könnyeimet a homok gyorsan beissza

ez álom volt még csak nem is árnyék
mégis kiáltok: állj meg várj még
és sebesen átugrom az árkot
rohanok mert ő vár ott
ahol állt akkor szótlan
tudom hogy ő örökkön ott van

de jaj szertefoszlik az árnyék
én kiáltom újra meg újra várj még
                                        várj még....
                                            várj még...
                                                várj még...

egyszer úgyis megtalállak...!!!

tegnap még hittem
az ébren látott álmok
megvalósulásában
de ma
rózsaszínű szemüvegem
összetört
és körülöttem
csak a távolban és régen
elhunyt ősök árnyai járnak
akiknek a nevét sem hallottam soha
és őket is lassan eltakarja
a feledés-színház ködfüggönye
és mi magunkra maradva állunk
a nagyvárosi utcán
azzal a reménnyel
hogy találkozunk
a jövő még meg nem született színészeivel
amikor mi már nem is létezünk

a késő őszi közönybe süllyedt csillagok
szürkés fényében
kinyílt pár eltévedt virág
a félholt mezőn
de amikor reggel
arra jártunk
megálmodott közös életünk
elképzelt gondjaiba merülve
hiába kerestem
ezeket a virágokat
hogy esküvői koszorút fonjak

csak kiszáradt kórók
figyelmeztettek
az elkerülhetetlen télre

fáradtan feküdtem
félálomban
amikor bekopogtak az ajtón
és belépett az árnyékom
átható hangon megszólalt:
kelj fel
és indulj
az ismeretlenbe
hogy megismerje

én azóta csak megyek
le nem térve
az árnyék kijelölte útról
de az ismeretlent
még nem ismerem
és tudom
soha meg nem ismerem

mint vihar tépte cédrus
állt az út porában
kezében görbe bot
a vállán kopott tarisznya
a fején lyukas kalap
visszafordult még egyszer
fáradt tekintetével megsimogatta gyermekeit
és határozott léptekkel indult
a Csak-volt sűrűjébe

amióta eljöttem tetőled
magamban járom én ezt a földet

nélküled oly sivár itt minden
te vagy a vágyam te vagy az isten

álmomban megjelensz minden éjjel
és szigorú szemmel egyre kérdel

"miért hagytál el engem te kegyetlen
miért játszottál így a szívemmel"

szótlanul csak a gyöngyöt mutatom
mit szememből hullatok utamon

isten egy útra mért űztél minket
miért zúztad össze szíveinket

nélküled gályarabság az élet
távoli szerelmem hívlak téged

Ti
múlt századból itt maradt öregek
gyakran szemünkre vetitek
hogy nem szeretjük a romantikát

tévedtek
a mi romantikánk csak átváltozott

ti régóta ismert kedvesetek fehér kezét megérinteni is félve
sétáltatok a Sziget hűs árnyat adó fái alatt
Trisztán és Izolda
Romeo és Júlia
szerelméről ábrándoztatok
de nem mertétek bevallani érzéseiteket
és megadóan tűrtétek
apátok parancsát
és férjhez mentetek egy gazdag öregúrhoz
aki szerelmet már aligha adhatott nektek
vagy feleségül vettetek egy gazdag de éjcsúnya lányt
kitől undorodtatok mint a rút varangytól

ti csak álmotokban ismertétek a szerelmet
és ezt neveztétek romantikának

a mi romantikánk élő való
bár kissé durva
mert nekünk az a romantika
hogy nem tudjuk kit ölelünk a kapu alatt
- lehet másnap gyilkosságért ítélik el
vagy holttestét veti ki valahol a Duna -
vagy kihívón csókolózunk a buszon
és ez a mi romantikánk
az ösztön-láva megállíthatatlan bugyogása
a nem-tudom-ki akarása
a szerelem-nélküli Szerelem őrjöngése
és megbotránkozva néztek minket
ti fáradt öregek
s nem értitek meg háború-utáni és háború-előtti tombolásunk
szokatlan formáit
a lázas remegést
a fájdalmas búcsúkiáltást
mibe beleolvad a már ledobott
és a ledobandó bombák robaja
és az elfúló álmokat

és azt mondjátok megöltük a romantikát
pedig a mi romantikánk csak átalakult
az átélt háború borzalmai között

A művész minden
azaz senki

ő a szaharai jéghólepel
                    az antarktiszi trópusi nyár
                    és a vízesés a síkon

ő a repülő teknős
                a mászó keselyű
                és az ormány-nélküli elefánt

ő a szépség a csúnyában
                  a gyönyörűben a rút
                  és a harcban a nyugalom

ő az emberben az állat
                        az állatban a lélek
                        és a hullában az élet

ő a megtestesült szeretet
                         az alakba nőtt gyűlölet
                         az ÉLET

a művész senki
mert ő minden

Mózes
           éjjel
üldözött népe vérző szívét
                                 látta a bokorban
s hallotta
           vezérlő lelke
                                 dübörgő szavát
és reggelre kelve
                      kőbe véste
                                 álom-szülte gondolatát

négy kerék felordít
           bordákra fagy rá a sikoly
gyerek visít zokog
           és hír kering mikor mikor

e percben a ház előtt
           az autó alá bukott
egy összetört részeg
           sápadt csavargó megbukott

művész kit az élet
           rázott cibált és megvetett
elbújtak előle
           az édes arcú gyermekek

nem tudták mi rejlik
           a búskomor álarc mögött
nem sejtik szelleme
           oly messze miért költözött

s most előttem fekszik
           széttaposott vérző hulla
távol a megváltás-
           kürtöt angyal-kórus fújja

Szerelmünket akkor porba taposták,
                                                          de most, lásd,
a parázs ismét lángot vetett s lobog.
                                                          Boldogok
voltunk pár percig az éj lepel alatt.
                                                          Tűz-szavad
hallgatva nem is láttalak én téged.
                                                          Az évek
idegenné tettek. Másra gondoltam
                                                          s csókoltam
benned Őt, aki énrám vár ott messze,
                                                          és este
őt szólítom, ha tehozzád beszélek.
                                                          Megérted?
Hagyjuk egymást, mint akkor, menni tovább!
                                                          Orgonák
közt még egy csókot! De elég! Már megyek.
                                                          Isten veled.

Egyszer a szerelméről mesélt nekem egy lány: "Fiatal volt, szép. Katona. Idegen katona, akit parancsra ide-oda vittek. Szép volt. Gyönyörű. És szerettük egymást. A felesége is tudott róla. Mégis szerettük egymást. Hévvel. Tűzzel. Lángoltunk, mint forró nyáron az ausztráliai bozóttüzek. Égtünk. És ő elment. Elbúcsúzott, mi kisírtuk magunkat, és elment..." így beszélt a lány, és a szemében könnycseppek csillogtak. A szerelméről beszélt, de én tudtam, hogy a Szerelemről beszélt, a SZERELEMRŐL.

a mi szerelmünk álomba fúló titok
néha éjjel ijedten felsikítok
bújnék hozzád ölelnélek téged
a testem mint a tűz éget érzed

a mi szerelmünk szenvedés kínlódó szárnycsapás
meg nem tudhatja soha soha más
a mi életünk - elgázolt kutya vonyítása
minek nincs hozzáfogható mása

a mi szerelmünk távoli szél-üzenet
szellő röppenti tova a falevelet
amire nagy betűkkel írtam: szeretlek
tudd meg egyre kereslek
bár nem vagy itt elmentél messze
ha leszáll az este Pestre
és kigyúlnak a neonok
és hosszú utamra indulok
s nézem kik jönnek szembe velem
már mindegyiket ismerem
de te nem vagy köztük nem írsz nem hallom a hangod
furcsa harmóniába fonódnak a hangok
a házak fölött hallatszik egy távoli zene
rég feledt szerelmek éber szelleme
elmentél elvitt a vonat
azóta gondolok rád sokat
folyton agyamban zakatolnak a kerekek
én eszelősen nevetek
mert a mi szerelmünk már semmi
utánad kellene menni
követni porba írt nyomodat
a szél egybefújta a nyomokat
nem tudom hol vagy lehet hogy éppen
te is útra kelsz most értem
elmentél eltakartak a hegyek
én most indulok utánad megyek
mert oly rossz itt egyedül nélküled
rám dől a szeretet-épület
és a romok érzem összenyomnak
köröttem fekszenek álom-halottak
arcukon nyugalom mosolyog
ó ti undorító hulla-mosolyok
jaj gyorsan menekülni innen
itt nincs sem ördög sem isten
itt csak mi vagyunk ketten
s fetrengek a szennyben elfeledten
elmentél zakatoltak a kerekek most is hallom
valaki kopog az ajtón
felugrom ijedten rohanok hozzád
érzem te jöttél csak a táviratot hozzák
"hősi halált halt a határon"
gyorsan ébredek tudom ez is csak álom
de megyek kereslek mindenütt
a szerelem a mi istenünk
érzem bennünket megsegít
távolból látom az Altáj hegyeit
és hallom elfúló kiáltásod
"Az a régi szerelem legyen áldott!"
és elterülsz a porban
én is rád borulok holtan...

Ott ült a lány szemben  velem, magába roskadtan hallgatta a legfrissebb híreket. Ha a határincidensekről esett szó, mindig összerezzent. Lassan felállt és tapogatózva elindult Kelet felé. Láttam szemében az Altáj havát, a Volga és az Amur kék hullámait. Ment lassan, tapogatózva, mint egy most látni kezdő vak, aki elindul a fény felé. Így haladt ő óvatosan az imádott SZERELEM felé...

sápadt gyászruhás tömeg
köröttük néma kövek
alól lesnek a béna holtak
akik nemrég épp oly élők voltak
mint ők e síró szentek
kik most új halottat temetnek
arcukról tompa gyász mered
és suttogják a neved
ki hullsz a sírba éppen
s élnek tovább magányos éjben
nélküled rájuk új nyár köszönt
de könny-özönt
a langyos szellő felszárítani nem tud
hisz a szeretet elhullt
rángó arc remegő ajak
érthetetlen kín-szavak
zokogó reszketés fájdalom
sikolt a szemekből áthatón
- már nem él csak volt
nem ember csupán megkínzott holt -
fekete gyászlepel
angyal szárny a légbe emel
bár hull rád a por
már nyugton alhatol
tested nem tépi szenvedés
és nem marcangol sok nehéz
gondolat
felidézem élő voltodat
de sírodon a halál felnevet
míg jajonganak az emberek
az utolsó göröngy is koppan
s maradsz a mélyben te holtan
hazafelé indul a gyászoló tömeg
vagy már te is por és törmelékkövek
felröppen még egyszer a fájdalom
az enyészet bűzlik már áthatón
halott megyünk itt hagyunk
hisz mi még élők vagyunk
csend van ő már alszik alant
míg testére borul a hant.

Mily nevetségesek vagytok ti jámbor írók költők
Kik apátoktól szerkesztőséget örököltök
És amíg kínlódunk mi újak
A babérok az öletekbe hullnak
Arcotokon hamis átszellemültség borong
Bár soknak feje a butaságtól kong
Az irodalom ti vagytok hirdetitek

És itt-ott egy hordó csöpög
Vagytok ital-imádó ördögök
S olykor ha arcotokra kiül az unalom
Fetrengtek mint barom
Az almon szenvedő arcú nőkkel
Ősszel
Beköltöztök a presszók falai közé
Höppé höppé höppé-é
Szavaljátok a legújabb verset
S mindegyikőtök nagy portrét festet
És a legközelebbi kiállításon nézik
A reszkető bácsik remegő nénik
És szólnak
Holnap
Kimúlnak ezek is mint a marha
De mind maga akarta
Nézd a szemét az arcát
A szerelem-ragyák eltakarták
De mind nagy fej mind költő író
Mindegyik igazság-bíró
Szennyes  mocskos szentek
Kik mindent egybe kevertek
Mit írtak a néma senkik.

Pár éve még nem tudtam
                                 hogyan
                                 mivel
                                 s minek
de vetettem papírra
                      félénk szógörgetegeket
lassan ülepedtek le a szavak
mint a por a falusi udvaron
ha a ház előtt kocsi haladt
de írtam
           gyűltek a sorok
           nőtt a papírhalom
írtam
bár nem tudtam még
                                 minek
de ösztönösen dőltek belőlem a szavak
s megrögzött vágyam lett az írás mint a csók
ha tollam a papíron megakadt
úgy éreztem mintha kedvesem hagyott volna el
írtam
rengeteg papírt kényszerítettem tollammal nászra
és születtek
           apró gyerekek
           rejteni való fattyak
           kiket legszívesebben meg sem szülne az anyjuk
de írtam rendületlen
                      vak hittel
                      hogy elolvassák soraimat
írtam
szekrényemnek
asztalomnak
és szobám padlóján hevertek a versek
                                 közülük egy sem
                                 kellett senkinek
de írtam
egy nap azonban megvilágosodott agyam
s feltettem újra a kérdést
                                    hogyan
                                    mivel
                                    minek
és elnyelte a kályha minden versem

de újra
kopogtak a szavak halántékomon
szerelemre lobbant a papír meg a toll
és írok
hogyan - gonddal
mivel - hévvel
s minek - mert kell

halljátok meg
                      a ki nem mondott gondolataitokat
olvassátok el
                      a le nem írt szavaitokat
mondjátok ki
                      a csírázó vágyaitokat
bátran
szégyenérzet nélkül
hiszen sokan mások
is így gondolkodnak
és így akarnak beszélni
                       olvasni
                       hallani

csavargó voltam
az is maradtam
elsődleges hazám
ismeretlen útjainak
vándora
ahol a tengermelléki évek után
a szürke magányba süllyedek
mint az eltévedt vad
aki a mocsárban keres
tiszta vizet

hiszek az igaz szerelemben
           az igaz barátságban
dúdolta az úton hazafelé
s a szobában megpillantotta a feleségét
           a legjobb barátja karjaiban

porfelhőbe burkolózva
fehér lovon jön
                      az ÉLET-HERCEG
ajándékait szórva
a járdán álldogáló
a hitetlenség és unalom rongyaiba
öltözött tömegnek
és amikor már látja a szemekben
                      az öröm és a hit villanásait
hirtelen eltűnik a föld alatt
mintha nem is lett volna
de a megajándékozott és boldoggá tett emberek
addig keresik
amíg csak meg nem győződnek arról
                      hogy csak a tavasz varázslata volt
és mindent ismét szürke köd takar

bátortalan mondatfoszlányok
szavak
eltompult hangok
zaj neszek
fáradt ajkak között
kibocsátott levegő
petyhüdt izmok rángása
félálomban
és az elnehezült szemhéjak felnyitása
pillantás-löveg
az ablak- és ajtórésen át
a reggeli égbolt felé
ébredés
egy rémálmokkal teli éjszaka után

pénzhiánytól kínozva
                      kelt fel
de a kapuban
egy teli pénztárcára bukkant

csak amikor fizetni akart
vette észre
           hogy még mindig alszik

eltűnni
örökre
hogy nyomunk se maradjon
a fiaink a lányaink
felejtsék el
ki volt az apjuk
s ebből tanulva
soha senkinek
ne adjanak életet

vagy mégis
egykor minden megváltozik
és mindennek lesz értelme
ezen a Földön

az értelmetlenül
folydogáló életbe beleunva
álmomban vonatkerekek alatt kerestem menekvést
de hajnalban
amikor a Nap
első sugarai az arcomat simogatták
hittel tele ébredtem
és elindultam felfedezni
egy eddig ismeretlen bolygót
amin hozzám hasonlóan gondolkodó lények élnek
de pár hónap múltán
onnan is menekülnöm kellett
mert megértettem
hogy nincs erőm
levetni vállamról
a régi földi gondokat
és tanácstalanul meg céltalanul szállva képzelet-szárnyakon
eltűntem a világűrben tátongó
fekete lyukban

szürke-vörös házfalak
a balkonok is pirosak
pár kopasz fa
arrébb alacsony sárga épület
hosszú balkon-sor-folyam
                      emberek nélküli
                      házak
beton-dzsungelek
vadállatok ordítása
majom-zsivaj
madárcsicsergés nélkül
csak elfojtott hangok a falakon túl
           és autókerekek alatt
           fröccsenő víz loccsanása
csend
rémítő csend
belefájdul a fejünk

íme egy késő délután
az ablakom előtt

egykor az óceánok s a tengerek fenekén
a sűrű ragadós iszapban
apró petékből
parányi rovarok keltek ki
hogy évmilliókon át
bonyolult folyamatok eredményeképpen
mindentudó emberekké váljanak
akik lassan
évmilliók alatt
ismét rovarokká változnak
majd iszappá porladva
új élet csírázik
amiről senki sem hallott
de mindenki hiszi
hogy az élet örök

az ég felé nyújtogatják gyökereiket a fák
leveles ágaik a földben rohadnak
a madarak messziről elkerülik
a görcsbe rándult törzseket
amikor segítségért kiáltoznak
önmaguk sem értik
hogy miért az ágaikon állnak
s a kéreg alatt  rejtőző szemek
meglepetten figyelik
a kék földet
de oda senki sem lép
segíteni
mert ebben az őrült világban
mi is
kézen járunk

láttalak
mint a tengerből felbukkanó óriást
talpad alatt megremegtek a partok
és én
leborultam előtted hogy imádjam
                                                   az Erőd

láttalak
mint a hullámokra emelkedő Európát
gyöngyszemek csillogtak a testeden
a Nap fényében
leborultam előtted hogy imádjam
                                                   a Szépséged

láttalak
mint fegyveres amazont
aki kegyetlenül támad az ellenségre
és én
leborultam eléd hogy kérjem
                                              a Kegyelmed

a távoli hegyek csúcsán
egy kis kápolnában
a felhő-oltár előtt
letérdeltem hogy imádkozzam
az ismeretlen istenhez
amikor kettéhasadt
a szentély teteje
és a résen át
megpillantottam önmagam

kell hogy minden ember
a saját istene legyen
akiben hisz
és akinek a tanácsait követi?
vagy ez csupán
mitőlünk függ?

mind a mai napig nem értem
bár ezerszer álltam térden
az oltár előtt
és minden alkalommal
más-más arcát
mutatta nekem az Úr

nézz körül
egyedül vagy
csak a régen eltávozottak árnyai
követnek hosszú seregben
hangtalanul
mintegy a képzeletedben
bár látod
e kétdimenziójú alakokat
a háromdimenziójú térben
nem érted
honnan kerültek ide
hiszen árva vagy
nem emlékszel sem az anyádra
sem az apádra
de lehet éppen ők
hívták az őseidet
hogy vigyázzanak rád
ha ők maguk
nem tudták
képtelenek voltak
vagy egyszerűen nem akarták
teljesíteni szülői kötelességeiket

magad lépdelsz
de látod az árnyakat
és hallod érthetetlen suttogásukat
és már tudod
hogy nem vagy magányos
habár egyedül élsz

hittél az első szerelmes éjjelen
elsuttogott szavakban?
hittél az ismeretlen férfi-ujjak
érintéseinek?
hittél a szobádba csábított barátok
mosolyának?
hittél egyáltalán valamiben?
mert néma voltál
nem feleltél a kérdésekre
                   az érintésekre
                   a mosolyokra
csak feküdtél behunyt szemekkel
                     összeszorított fogakkal
                     a közöny álarcával az arcodon
és csak a csípőddel a lábaiddal
                                 adtál jeleket
                                 hogy még
                                 hogy már elég
                                 vége
és ugyanilyen némán vezetted ki vendégeidet
a kapuhoz

csak most öregkorodban
beszélsz
de már nincs kihez
mert magadra maradtál
hiszen hinni teneked senki sem tudott

nézd
hosszú árny suhant át a ház fölött
és hirtelen eltűnt
mondta egy fiú
aki érdeklődve szemlélte az eget
de a másik árnyat
maga mögött
nem vette észre
csak a rémület karmait
érezte a nyakán
és állati ordítása
felébresztette az egész várost
de amikor odarohantak
már senki sem volt ott
a szülők hiába keresték fiukat
csak egy őrült messzire hangzó kacagása
volt a válasz hívó szavukra
egy pillanat múlva
a város ismét elszundított
a száraz déli csendben

tántorogva ért el
a Vadmacska ajtajához
ott megállt
mintha kijózanodott volna egy pillanatra
majd elzuhant
a járókelők figyelemre sem méltatták
mert minden nap hevert itt valaki
akit a rendőrség elszállíttatott
                          hol a kórházba
                          hol a temetőbe
csak egy gyerek kérdezte meg kíváncsian
mi történt a bácsival
miért nem segít neki senki
de választ nem kapott
s a férfi ott feküdt eszméletlenül
estig
amikor felállt
leporolta a ruháját
és elégedett mosollyal az arcán
elindult hazafelé
vissza-visszafordult
de a kocsma esti vendégei
észre sem vették
egyedül az éjfélkor az ajtót bezáró kocsmáros
morogta az orra alatt
eggyel kevesebb
és másnap reggel az emberek
unottan olvasták
az emberi közönyről szóló cikket
és kíváncsian nézelődtek
talán azt remélve
hogy ismét megjelenik valaki
akire közömbös tekintetet vethetnek

amikor megpillantottam a lányt
erősebben megdobbant a szívem
és mint megszállott rohantam utána
az egész városon át
s amikor eltűnt egy nagy kapu mögött
órákig álltam a házzal szembeni fa alatt
s amikor később megjelent
már az álmaim megvalósulását láttam benne
és a vágy láthatatlan szálai
átfonták őt
megtorpant hozzám szaladt
és bevezetett magához

hónapok múlva
amint szerelemtől részegen
sétáltunk át a parkon
a tekintetem hirtelen
egy mosolygó fiúra esett
és megfeledkezvén a lányról
a fiútól kértem engedélyt
hogy az ő karjaiban találjak
gyönyört és nyugalmat

de hónapok múltán
ismét találkoztam a lánnyal
és a fiú szomorúan nézte
a távolodó szerelmespárt

de boldog nem voltam
és sohasem leszek
mert a nőben keresem a férfit
a férfiben pedig a nőt

az évszázados fák között
még szarvasok és őzek éltek
nyugalomban
nem ismerve sem a farkasokat sem a rókákat
                     sem az oroszlánokat sem a tigriseket
és még sohasem láttak
a húsukra éhes vadászokat
ezért bizalommal mentek oda
az egyetlen emberhez
aki puskát tartott a kezében
és hallva a lövést nem futottak el
csak örökre nyitott szemekkel
néztek csodálkozva a nemlétbe
a vadász jóllakott a húsukkal
de tudatában az elkövetett bűnnek
holtan zuhant a megölt ártatlan állatok mellé
és csak az évszázados fák hullatták levél-könnyüket

1.

2.

Tavasz - langyos
Nyár - meleg
Ősz - hűvös
Tél - hideg

Tavasz - langyos
Nyár - hűvös
Ősz - hideg
Tél - meleg

és így tovább
a lehetőségek határáig

1.
Amikor a hőségtől megsárgult villamosok
tántorogva
vitték a megkésett utasokat
megálltál előttem
és megszólítottál
egy idegen nyelven

közömbösen mondtam
pár mit sem jelentő szót
és kézszorítás után
különböző irányban indultunk
hogy a véletlenre bízzuk
további sorsunkat

hány év telt el azóta
de egyre látlak a peronon
amikor a hőségtől megsárgult villamosok
fékeznek
első búcsúnk színhelyén

2.
áll még a fa
a sárga ház előtt
- csak a levelei fogynak évről évre -
ami a csókjainkra vigyázott
esténként
amikor hosszú sétáink után
el kellett válnunk

a háborúra, igaz, nem emlékszem,
de álmaimban gyakran látom
a mellettem elrepülő puskagolyót
a zuhanó bombákat
és hallom a sebesültek fájdalomteli jajgatását
a haldoklók kiáltozását
és verejtékezve ébredek
nem értem hol voltam
távoli harcok visszhangja kínoz
vagy csecsemőkori emlékeim?

ősi
mostani
s eljövendő Istenek
emberfeletti
           sötét hatalmak
adjatok erőt
adjatok reményt
és űzzétek ki a gonosz szellemeket
                                            a házból
                                            a városból
                                            az országból
segítsetek nekem élni
                                 vagy meghalni
                                 büszkén
                                 méltósággal
hogy az utánam jövők
ne szégyenkezzenek
és ne kelljen egész életükben
az én tettem terhét cipelni

Ördög ments meg!

amikor reggel
az ébresztő óra őrült csörgésére felriadva
kinyitom a szemem és a fülem
legelőször madárcsicsergést
hallok az ablakon át
és látom a sápadt reggeli napfényben
a dolgos madarakat
amint az első kövér falatokat ejtik be
fiókáik szélesre tárt csőrébe
amikor az enyéim még álmukban látják
a filmbeli tájakat

feleségem szétvetett lábakkal
várja ujjaim érintését
de a konyhában már forr a kávé
és gőzével az orrlyukaimon át
az agyamba kúszik
az akarat vagy a kedvetlenség
a végtelenségig ismétlődő emberi kötelességekhez
hogy ezen a napon is adjak az emberiségnek valamit
aminek köszönhetően
az eljövendő nemzedékek emlékezetében
örökre fennmarad a nevem

de az emberi szervezet
mindezt legyőzi és vigaszt keresve
meztelenül simulok
a mellettem fekvő meztelen testhez
hogy elfeledkezzem
az egyhangú életről

eljön majd a nap
amikor a haragvó istenek
a hozzájuk szálló imákat
halált hintő fegyverekké változtatva
szétzúzzák a világot
és az elszenesedett csontokból
hiúság-szentélyeket
pusztítás-templomokat építenek
ahol a holtsápadt falak között
égett koponyadarabok könyörögnek
hogy visszakapják az agyukat
és megtalálva a testeket végtagokat
emlékezetből újra teremtsék
a földet az űrben szálló
életet adó
apró humusz szemcsékből

szenvedély szaggatta teste
nem talált sehol
nyugalmat
hol részegen hevert a földön
hol férfiak felhevült teste alatt lihegve dobálta magát
vagy a dohányfüstön keresztül
nem ismerte fel a világot
vagy kábítószerektől eltompult agyában
rémlátomások születtek
csak másodpercekig látott világosan
de akkor sem értett semmit
most pedig futkosni szeretne az árnyak után
a kórterem fehér falán
de keze lába nem mozdul
csak a szemét nyitja tágra
és ébren és álmában
jelenét és jövőjét siratja
hiszen a múltjáról már mit sem tud

micsoda ördögi hatalom
volt képes a nőt
a férje
a férfit a barátja
a gyerekeket a szüleik ellen uszítani
és az Isten
a Keresztények Istene
a Muzulmánok Istene
miért engedte meg
hogy az Ördög szavára hallgatva
a szomszédjaikat gyilkolják
miközben az Isten meg az Ördög
vihogva szemlélte
hogyan támadnak
idegen seregek
egy darab földért
harcoló népekre
és akit a szomszéd meg nem ölt
az az idegen tankok alatt lelte halálát

a valóság vastag függönye mögött
szenderegnek az ismeretlen ábrándok pislákoló csillagai
hogy vulkánok elemi erejével
villanjanak fel a megvalósulás vakító fényével
váratlanul
a családi idill
legkevésbé megfelelő pillanataiban
és átok-lávával
megvetés-villámokkal
semmisítsék meg
a türelmes kezekkel emelt épületeket
és gyűlölet-dzsungelbe kergessék
a hosszan őrzött szerelmet

minden férfi életében
van egy időszak
amikor a gyerekek már felnőttek
a felesége idő előtt megöregedett
                      vagy öregnek tartja magát
de ő maga második ifjúkorát éli
és fiatal lányok között
keresve a gyönyört
csak a félresikerült szerelmes éjszaka után
érti meg
hogy csak a pénze volt a fontos
mert ezek a húszévesek
ajkukon gúnyos mosollyal
dugják zsebre az aranygyűrűket
és fiatalságuk tudatában
jóképű ifjak oldalán lépdelve büszkén
integetnek öreg szeretőiknek

megjelent a hold
egy magányos fa fölött
és gúnyosan rám nevetett
"te ugyanolyan magányos vagy
mint ez a fa és én"
olvastam fénylő arcán
bár a nagyváros tömege tolongott köröttem
rákacsintottam
és eltűntem

jól tudom
minden éjjel megkeres
és vagy gúnyos
vagy szánakozó tekintettel
követi magányos lépteimet
amíg el nem tűnök
szobám elfüggönyözött ablaka mögött

amikor a szürke égbolton
hiába keresed
a meg nem értés és gyűlölet
vastag rétegét áttörő napsugarakat
csak a megvetés
radioaktív részecskéit látod hullani
az iszappal beborított földdarabra
amin egyedül te maradtál életben
az atombombákkal teli
fegyverraktárak felrobbanása után
amikor egy magát istennek képzelő őrült
elszakította az ÉLET ÉS HALÁL
vészféket rögzítő zsinórt

az emlékek között
a feledés ködén át látott
                      események fenekén
az irigység és gyűlölet mocsarába merülök
de büszkén magasra tartva a fejem
lassan kimászom a szilárd talajra
de engem meg már senki sem lát
mert volt énem átlátszó árnyékává változtam
és csak éjszakánként ijesztgetem rémálmaikban
az ellenem harcba szálló óriásokat

- Fáradt? Mitől?
- Magamtól.
- Nem értem.
- És tetőled!
- Ha-ha-ha!!!
- Ez az őrült röhej?
- Csak úgy, mert...
- Mert?
- Én is fáradt vagyok.
- Te? Mitől?
- Tetőled és magamtól.
- No, igen... igen...
- Nem...nem...
- Igen!!!
- Rendben.
- ...hrr...hrrr...hrrrr...
- ...hrr...hrrr...hrrrr...
ÉS CSEND

az egek visszhangzanak
a fém ablakpárkányra hulló
esőcseppekben

a messzeség hív halkan
a földre hulló
esőcseppekben

az emlékek elhaló hangja van
a ritka fűre hulló
esőcseppekben

amikor lehajolok hozzájuk
apró gyöngyszemeket látok
sárrá olvadni
és már semmit sem tudok
az égi messzeségről
az emlékezet is elhallgatott
csak a jelent érzem
és sejtem a jövőt
habár tudom
az újabb cseppekben
ismét a múlt jön el

a nap
késő-őszi
sápadt fényében
kinyílt néhány eltévedt virág
a félholt réten
de amikor reggel
arra jártunk
a megálmodott közös életünk
gondjaitól lesújtva
hiába kerestem
ezeket a virágokat
hogy az esküvői koszorúba fonjam
csak száraz kórók
figyelmeztettek
az elkerülhetetlen télre

mivel nem vagy férfi
soha meg nem érted
hogy ő mit érez
           mire gondol
amikor félig csukott szemekkel
                     kezével a szívén
                     örök hűséget esküszik

épp úgy én sem tudhatok semmit
a nőről
habár mát több mint harminc éve
                                                 ővele élek

a szőkék
valamiért féltek
                    a sötéthajúaktól
ezért sötétbarna parókát hordtak

a kékszeműek
valamiért féltek
                  a barnaszeműektől
ezért sötét szemüveget viseltek

az alacsonyak
valamiért féltek
                  a magasaktól
ezért duplatalpú cipőben jártak

de a sötéthajúak
a barnaszeműek
a magasak
     hamarosan rájöttek a turpisságra
és ezért most ők kezdtek félni

egyszerre csak
mindkét csoport figyelni kezdte
hogy ki kivel jár
    ha egy férfi meg egy nő
megpillantott két együtt sétáló férfit
                      két együtt sétáló nőt
előbb csak gúnyolták őket
majd leköpdösték
         és végül meg is verték őket
ekkor a két barát
          és a két barátnő kezdett félni
          a nyugodtan sétáló férfi-nő pártól

és egy napon idegen nyelven beszélők
jelentek meg köztük
előbb csak gúnyolták őket
majd leköpdösték
          és végül meg is verték őket
ezért az eddig nyugodt idegenek félni kezdtek

ekkor a hadügyminiszter
       kisebb hadsereget küldött hogy rendet teremtsen
de a katonák között voltak
                  szőkék is és barnák is
                  kékszeműek is és barnaszeműek is
                  voltak férfiak akik nőkkel jártak
                  és voltak férfiak akik férfiakkal
                                 nők akik nőkkel jártak
                  és voltak akik az ottani nyelven beszéltek
                  de olyanok is akik idegen nyelven beszéltek
ezért a gúnyolódásnak
          köpdösésnek
          verekedésnek egyáltalán nem lett vége
a katonák még több fegyvert kértek
amiket szétosztottak a lakók között

amikor a hadügyminiszter az államelnök kíséretében megérkezett
hogy ellenőrizze a helyzetet,
csak lerombolt házakat
                       halotti csendet
                       és bűzös rothadó tetemeket találtak

mint a kertemben
       a fák meg a szőlőtőkék
       születnek újjá minden évben
       zöldjüket öntve szét a földön
az emberek is újjászületnek
csak számunkra érthetetlen
                          felfoghatatlan formában