A KRITIKA ELNÉZÉSE
SZERZŐK ÉS DRÁMAIRÓK
FAGUET
SHAKESPEARE ÉS A MAI FRANCIÁK

(1912.)

Párisban, ahol az ujságok - természetszerüleg - szintén szivesebben foglalkoztatják és legyezgetik a betütengerükben fürdőző nagy gyermekek bámész kiváncsiságát, mint a francia ember más, nagyszerü tulajdonságait, még egyre divatos az a meglehetősen együgyü társasjáték, hogy az ujságok sorra kikérdezgetik a legtöbbet emlegetett szereplő egyéniségeket (abban a rangsorban, hogy ki foglalkoztatta a közérdeklődést legutoljára bármi okossal vagy bármi bolonddal), - mindenről »és sok más egyébről«, ami épen a leghamarább jut eszébe a szerkesztő uraknak. Az egyik legutolsó ilyen téma az volt: »Mi volna az orvossága annak, hogy a kritikusok ne legyenek annyira elnézők, mint amilyeneknek mostanában mutatkoznak?« A kihallgatott, meggyóntatott és kinvallatott szereplő egyéniségek, - a sok igazi és még több ál-előkelőség, akiknek a sokasága mindig szivesen enged az ilyen gyöngéd erőszaknak, - a legvegyesebb válaszokat adták erre a kérdésre, de ha minden volt a feleleteikben és sok más egyéb is, az az egy állitás sehol egy sorban sem volt olvasható, hogy a kritikusok mostanában nem volnának tulságosan elnézők. Olyan könnyen megállapithatónak s annyira minden kétségen felül helyezhetőnek tünt fel ennek a megfigyelésnek az igazsága, hogy a párisi kritikusok egyetemének valamiképpen reagálnia kellett a benne foglalt vádra. A szükségesnek látszó védekezéssel aztán Paul Reboux, a párisi Kritikusok Társulatának elnöke állott elő, a társulat közgyülését követő lakomán mondott beszédében. És a kritikusok választott vajdája se azt felelte erre a vádra, hogy: »Azon kezdem, nem is vagyunk annyira elnézők, mint mondják!«..., hanem ilyenformán beszélt:

- Nehéz ám nem lenni elnézőnek!... A kezdő fiatal iró számára mindenki megköveteli az elnézést; a nőkkel szemben udvariasnak kell lenni; a hires irónak, aki mellett sok jeles mü szól, meg kell bocsátani, ha egyszer valami nem sikerül neki; az obskurus iróval szemben kegyetlenség volna csak azért cibálni elő szegényt az ismeretlenségből, hogy kellemetlen dolgokat mondjunk neki; ha az iró családos ember és szegény, aki verejtékkel szerzi a kenyerét, embertelenség szigoru birálatot irni róla, mert egyetlen maliciózus birálat megakadályozhatja, hogy a szinházigazgató előadja a darabját vagy a kiadó kiadja a könyvét és ki venné a lelkére, hogy a szigoru birálat következtében a szegény ördög gyermekeinek éhezniök kellessen?!... ha pedig az iró gazdag, hát nem csunyaság elkeseriteni egy ilyen derék embert, aki, ahelyett, hogy a tétlenség örömeinek élne, dolgozik, bár nem kénytelen vele?!... És miért is ne volnánk elnézők?! Miért ne mérsékelnők a kifogásainkat valami kis dicsérettel, mikor minden müben van egy kevés jó is?! Mikor a leggyöngébb, a legtökéletlenebb könyv is sok elmélkedésnek és megindulásnak a foglalatja, sok lelkesedés, küzködés, bátorságvesztés és ujra nekibátorodás eredménye, az iró hónapokon át egy bizonyos dologra koncentrált gondolkozásának az összeredménye, öröm és fájdalom szülöttje, mint az emberi élet?!

Ez elmés beszéd, de megkerülése a kérdésnek - ha egyáltalán van ilyen kérdés - és talán nem is egészen őszinte beszéd.

Mert még Párisban sem annyira elnézők a kritikusok, mint aminőknek a szerkesztő urak által megmozgatott ad hoc közvélemény bélyegezte őket és mint aminőnek az idézett, hivatalos helyről eredő Confiteor tünteti fel az egész testületet. Pedig az bizonyos, hogy a kritika sehol se olyan udvarias, mint Párisban. Francia nyelven, kivált a párisi napilapok hasábjain, nem igen olvashatók »levágás«-ok; az a kritika, mely csupa kifogással hozakodik elő, a legnagyobb ritkaságok közé tartozik; az iróval szemben való gorombáskodás meg éppen ismeretlen valami.

De ez az udvariasság nem jelent sokat. Mert mindenki tisztában van vele, hogy a párisi napisajtó kritikájában felhalmozódó temérdek nyájasság csupa façon de parler, hogy mindez csak: formaság, amelynek nincs több értéke, mint bármely más konvenciónak. A hazugságnak csakugyan megvan az a tulajdonsága, melyet a néphit tulajdonit neki, hogy tudniillik: könnyebb utolérni, mint a sánta kutyát; a hazug a figyelmes vagy a figyelmeztetett előtt mindig elárulja nemcsak azt, hogy hazudik, hanem igazi gondolatát is; és az udvarias hazugság osztozik, a többi hazugság sorsában, sőt az udvariaskodás hazugsága mert bátrabb: kevésbbé álcázott, vértezett, kevésbbé rejtőzködő, számitó, tehát a hanyagságában könnyebben megcsiphető, mint a többi. Az udvariaskodás hazugsága majdnem mindig átlátszó. És ott, ahol az udvariasság konvenció, elég annyit tudni, hogy az udvariasság törvénye mindenkit kötelez és mindenkit bizonyos formák megtartására kényszerit - s már ennek a tudatnak a mécsesénél is tisztán ki lehet betüzni, mi lappang az egyik vagy a másik bók alatt. A francia olvasót, aki ezzel tisztában van, nem is tévesztik meg a nyájasságok és az udvarias szólásformák; a kritikus tehát, mikor bókokat ir, csak más, gyöngédebb nyelven mondja el azt, amit igazán gondol... olyan beszéddel, melynek a valódi értelméhez csak kulcs vezethet, de olyan kulcs, amelyiknek egy-egy példánya megvan mindegyik olvasójánál.

Azért, mikor a párisi kritikus például azt irja, hogy: »illusztris irónknak zsenije ezuttal nem szárnyalt fel azokba a magaslatokba, ahonnan már annyi fénnyel szórta tele az univerzumot«, nemcsak ugyanazt gondolja, hanem valójában ugyanazt mondja is, amit a Balkán vidékén balkáni nyersességgel és szegényes frazeológiával igy fejeznének ki: »Ez a szindarab tehetségtelen szamárság.« Mert a párisi olvasó igy is tökéletesen megérti a kritikust; és jobban szereti ezt a »formát«, mint a gorombaságot.

Ha ezt nem hagyjuk figyelmen kivül, lehetetlen elismerni azt, hogy a párisi kritika elnézőbb volna, mint más kritika. És ha néha sok kifogásunk van egy-párisi szindarabbal vagy egy francia könyvvel szemben, a kifogásainkat sorra megtalálhatjuk a párisi napisajtó kritikájában is. Ott néha cukorporral vannak behintve; néha csak a sorok közül vigyorognak ki kajánul; de ott vannak.

És ott már nincs elnézés, ahol a fődolgot nem hallgatják el. Azért: pártosnak, pajtáskodónak, befolyásolhatónak el lehet mondani a párisi napisajtó kritikáját, de elnézőnek nem.

Hanem ebből az alkalomból nem azzal kivánunk foglalkozni, mik a hibái a bennünket kevésbbé érdeklő párisi kritikának. E helyett, mert nálunk is egyre gyakrabban kezdik hangoztatni ugyanazt a kérdést, amelyre a feleletet a párisi kritikusok elnöke egy elmésséggel ütötte el, magával a kérdéssel kivánunk foglalkozni.

Nálunk a kérdés igy alakul állitássá: Kritikánk elnéző, léha; szükség volna már komoly, szigoru kritikára. És minthogy nálunk a szinház abszorbeálja azt az érdeklődést is, amely a könyvet illetné meg, tehát mindenekelőtt, kifejezetten a napisajtó szinházi kritikájára jár rá a rud. Azt mondják róla: vannak a budapesti szinházi kritikusok közt olyanok is, akiknek a szava figyelmet érdemel, de az egész budapesti szinházi kritika megbizhatatlan. Az egyik kritikust a barátság, a másikat az érdek tartja vissza attól, hogy mindig kimondja az igazat; kevesebbet a barátság, többet az érdek, amely elnézést parancsol, mert »ma neked, holnap nekem.« Nálunk ugyanis a szerepek minduntalan fölcserélődnek; a szinházi kritikus holnap drámairóvá s a drámairó ugyanekkor szinházi kritikussá változik át; megtorolhatja a szigoruságot, viszonozhatja az elnézést; és mindig erre gondolva: kéz kezet mos, a kéz egyebet se csinál, csak kezet mos.

Majd sort keritünk ennek a mindenütt ismeretes inkompatibilitásnak a mi kérdésünket illető jelentőségére, de egyelőre: foglalkozzunk csak azzal, amit ezekből a csakugyan meglévő és kétségen kivül tulságosan gyakori inkompatibilitás-esetekből következtetésül szokás megállapitani.

Tehát: ujabban mind sürübben hallani a panaszt, hogy a budapesti szinházi kritika megbizhatatlan, mert ezért vagy azért elnéző, nem komoly, nem szigoru... és ujabban minduntalan akadnak, egyre többen, minden poklokkal szembeszállni készülő, marcona legények, akik a budapesti szinházi kritikában nem találva meg a kellő szigoruságot, maguk vállalkoznak rá, hogy ezt a hiányt pótolni fogják és fogadkoznak, hogy ők igy meg ugy, agyba-főbe meg fogják mondani az igazat az egész világnak.

Ezek a Herkulesek aztán azt a csodát hajtják végre, hogy miután villámló tekintetükkel megfenyegették Augiás minden Panamáját, miután feltürték az ingujjukat és köpték a markukat, miután hosszasan készülődtek és reggeli imádságul még egyszer elmondták, hogy ők most az Igazsággal fejbe fogják kollintani a Glóbust: ez után a nagy nekifohászkodás után a hangjuk egyszerre csak kegyelmessé érzékenyül, aztán nyájassá válik és jóakarata vállveregetéssel dicsérik meg a legutóbb előadott igen-igen gyengécske szindarabot. Hatalmas öklükkel rettenetesen nagyot ütnek egy kis bolha mellé, amely vigan ugrik el.

Miért történik meg ez a csoda? (Pedig mindig megtörténik, ha a nagy szigoruságra vállalkozó jóhiszemü, eszes és tehetséges iró.) Mert: »az ajktól a serlegig még hosszu az ut.« Mert a kritika-rekord-javitónak, aközben, amig ir, eszébe jut, hogy ugyan miért parittyázná homlokon a jámbor fiatalembert, aki végre is nem vétett egyebet, mint hogy Shakespeare nagyobb drámairó, mint ő?! Eszébe jut, hogy: a kritikának a komolyságot nem a vérengző kedv adja meg, hogy nem az a legszigorubb kritikus, aki a legbőkezübben osztogatja a tehetségtelen és más efféle jelzők virágszálait, hogy a kritikus csak maga válik groteszkké, ha az az ambiciója, hogy a fogai közt hullákat tartva perdülgessen táncra havonkint kétszer-háromszor, hogy semmiféle Igazság nem követeli meg a megbiráltak beleinek a kiszedését, hogy kritika, komolyság, szigoruság és igazságszeretet nemcsak, hogy nem jelentenek egyet mindenkinek és mindennek a lerántásával, hanem ellenkezőleg, a kritika csak ott kezdődik, ahol már megvan a megértésre és méltatásra kész komoly igyekezet, és hogy végül: nem annak van igaza, aki legnagyobbat kiált.

De ha azok, akik jóhiszemüen vádolják meg a kritikát elnézéssel és nagyobb szigoruságot követelnek, maguk cáfolják meg magukat, mihelyt arra kerül a sor, hogy ők is hozzálássanak a kritizáláshoz: talán nem is érdemes ezzel a kérdéssel foglalkozni?! Azt hisszük: igen, mert az a tévedés, amelyről szólunk, már nem csak jóhiszemü egyesek tévedése, hanem olyan türelmetlenség, amely - mint a párisi példa is mutatja - kezd mind általánosabbá válni... sőt mintha most már egyik vesszőparipája volna a rosszhiszemüségnek, amelynek talán legnagyobb része van benne, hogy ez a tévedés mind több hitelre talál a jóhiszemüek között is.

Soha se árt egy kicsit tisztázni a fogalmakat s hozzászólunk néha ennél jelentéktelenebb dolgokhoz is.

Tehát: a budapesti szinházi kritikára bizonyára nem egy gyengeséget lehet rábizonyitani, - ha nem is annyit, amennyit sok más nagyváros napisajtójának a szinházi kritikájára, mert a miénknek van egy-két olyan jó tulajdonsága, amelyet nem mindenütt találni meg, - de megvan-e csakugyan az a hibája is, hogy nem fogja fel eléggé komolyan a hivatását, s egyrészt ebből a léhaságból, másrészt pajtáskodásból vagy érdekből, lazán teljesiti a kötelességét, nem elég komoly, nem elég szigoru? Csakugyan hibája-e, hogy nagyon elnéző?

Ezt nem lehet rábizonyitani. Akkor volna elnéző, ha elhallgatná a hibákat, amelyeket bizonyára észrevesz, ha ugy birálna, ahogy magunkat szoktuk birálgatni, tulságos becset tulajdonitva annak, ami a munkánkban jobb és szándékosan nem emlitve azt, amit elhibáztunk, szóval: megfelejtkezni iparkodva a gyöngéinkről, és csak arról emlékezve meg, amivel dicsekedni lehet. Hogy mindig akadt ilyen »birálat« is, azért nem lehet magára az egész kritikára rásütni ezt a vétkes mulasztást, mert a kritikánknak mindig voltak egyes olyan képviselői, - s rendesen ezek voltak többségben - akik nem hallgatták el azt, amit észre kellett venniök. Ha valaki elvégezné azt az ellenőrző munkát, hogy nem csak ujabb drámairodalmunk minden egyes produktumát olvasná el, hanem a róluk szóló egykoru birálatokat is, csak kritikánk éberségét, figyelmességét és a kifogásolásban való nagy buzgalmát állapithatná meg és azt, hogy e tekintetben a szinházi kritikánk erkölcse nem változott. Inkább az ellenkező hibát lehetne rábizonyitani: a kicsinyes akgatózás gyakoriságát, a ridegséget, egyes esetekben a meg nem okolható kiméletlenséget is.

Ma se lehet állitani, hogy az eredeti szindarabokról, a francia drámairodalomról, meg a klasszikusokról csakis dicsériádákat lehet olvasni a mi szinházi kritikánkban, mert ha ilyenek is találkoznak, mindig megszólal kritikánkban mindezekről a legszigorubb birálat is, és nem egy magyar drámairó inkább kegyetlenségről panaszkodhatnék, némi joggal. Csak éppen a külföldi darabok egy részével szemben tanusit kritikánk tulságosnak látszó gyöngédséget, de ez a tulságos gyöngédség se elnézésből ered, hanem nagyobbára német cipőben járó kritikánk egy olyan elfogultságából, amelytől még nem tudott eléggé szabadulni.

A budapesti szinházi kritika, a maga egészében, - nem szólunk e helyütt sehol egyesekről, kivétel mindig mindenre van, több is - soha se volt és ma se elnéző. Fel lehetne sorolni nem egy és nem tiz, hanem jóval több »jobb sorsra érdemes« irót, akik éltek, dolgoztak és meghaltak vagy elhallgattak, anélkül, hogy sok jó szót kaptak volna a budapesti szinházi kritikától, pedig nem voltak kevésbbé tehetségesek sok olyannál, akik a budapesti szinházakban szépen érvényesültek. Egy egész sereg csöndes ember beszélhetne arról, mennyien koldultak egész életükben arról, hogy a budapesti szinházi kritikának semmi hajlandósága az elnézésre és a kiméletességre. S ha ugy volna, ahogy egy régi népköltemény mesélgette: ha a sikertelen küzdelemben elvérzettek a sirban tovább sóhajtoznának és sóhajaikból szél kerekednék, - nálunk a szél minduntalan csak erről fujdogálna.

És hogy ez ma ugy van, mint régente, erről mindenki meggyőződhetik, aki megfigyeli, hogy nálunk az általános siker ugyszólván példátlan ritkaság. Olyan dolgokról, amelyeket később mindenki »elismer«, a bemutatójuk idején nem csekély lármában hallatszanak ugyancsak kegyetlen hangok is. Nincs az a szinházi esemény, amelynek alkalmából ne állanának elő többen, akik mintha csak azért bujtak volna elő a homályból, hogy »megmondják az igazat« a majoritásnak és egy kicsit megdézsmálják a sikert, az oppoziciójuk feltünésének aratva le ebből a tizedet. Vagy tessék megfigyelni, milyen szép kirohanásokat lehet olvasni olyankor, amikor egy kimondottan népszerütlen valaki pályázik a szinpadi sikerért! És néha olyan esetek is vannak, amikor a kritika mintha szinte tüntetni akarna vele, mennyire nem hajlandó az elnézésre és a megbocsátásra, talán annak jóvátételéül, hogy egyszer-egyszer, szive ellenére, enyhébb talált lenni, egy vagy más tekintetből, mint szerette volna... mert az is vezeklés, ha a más bőrén reparáljuk a tulajdon hibánkat.

Ha hosszasan kellene - és érdemes volna - bizonyitgatni ezt, a példák özönlenének. De a példák gyülöletesek; s aki meg akar győződni róla, hogy a mi kritikánk inkább hajlandó a kegyetlenkedésre, a fontoskodásra és a szőrszálhasogatásra, mint az elnézésre és arra, hogy lanyhán teljesitse a feladatát, ennek az érdeklődőnek csak ki kell nyitnia a szemét.

Másutt kell keresgélnünk a hibát, ha mindenáron hibáztatni akarjuk a szinházi kritikánkat. Igazságosan nem mondhatjuk azt, hogy elnéző és kötelességmulasztó. De már nem helyezkedhetnénk a merev negáció álláspontjára, ha valaki igy fejezné ki a vádat, hogy: szinházi kritikánk nem eléggé független, befolyásolható.

Ne botránkozzunk meg ezen a szón. Először is, mert ez a befolyásoltság, éppen ott, ahol kártevő lehet, nyilván öntudatlan. És másodszor, mert nem szabad elfelejtenünk, hogy ha ez a befolyásoltság tudatosabb volna is, mint hisszük: a mi szinházi kritikánk - még ebben a nem vélt esetben is, mert ezt csak föltesszük, de meg nem engedjük - sokkal erkölcsösebb, mint a szinházi kritika másutt; tudnivaló ugyanis, hogy a külföldi szinházi kritika sok helyütt egyszerüen: megvesztegethető.

Sok nagyvárosban ugy vehetem meg a jó és szép szinházi kritikát, mint ahogy az ostornyelet veszi a paraszt. Alkudhatom rá és olyan formára faragtathatom, amelyik leginkább kedvemre van. Ha nem sajnálom a sok pénzt, azt a nagytekintélyü doktor urat, aki nálunk is hires férfiu, a lapja, vagy a szinházi üzletei révén, ugy megvásárolhatom, mint a music hall müvésznőjét, hogy egy óráig nekem táncoljon.

Már az nagy dolog, hogy ez a szokás nálunk ismeretlen és előreláthatóan mindig ismeretlen fog maradni.

Aztán, ha már a mentségről szólunk: a befolyásolhatóság, ez a sajtónak már eredendő hibája. Hogy a sajtó hatalma óriási s hogy minden érdek hozzá tolul, annak kikerülhetetlen következménye, hogy a legkifogástalanabb idealizmussal s a legnagyobb, minden önfeláldozásra kész heroizmussal sem vonhatja ki magát minden befolyásolás alól. Olyan roppant nyomás az, amit el kell viselnie, aminő az atmoszféráé; a levegőnyomás akkor is rajtunk van, amikor nem érezzük, amikor nem gondolunk rá, amikor nem is tudunk róla.

Hát ne riadjunk meg a szótól.

A szinházi kritika befolyásoltsága is kétféle lehet: tudatos és öntudatlan.

Tudatos befolyásoltság szerepel akkor, mikor a kritikus tisztában van vele, hogy amit leir, nem az igazi, vagy legalább nem az egész véleménye; amikor elhallgat valamit, amit szintén meg kellene mondania, vagy szándékolt enyheséggel fejezi ki a kifogásait, bókkal cukrozza azt, ami magában nem volna dicséret. (Arról az esetről, hogy az ellenkezőjét irja annak, amit gondol, nem szólok; mert nem hiszem, hogy nálunk előfordulnának ilyen esetek is.) Szóval, amikor nem azt az igazságot tartja szem előtt, a melyet a francia biró követel: Rien que la vérité et toute la vérité.

Igaz, megtalálhatjuk szinházi kritikánkban ennek a tudatos befolyásoltságnak az eseteit is. De mindenekelőtt: miért történik, ha a kritikus igy melléje beszél a maga igazságának? Legtöbbnyire: jószivüségből. Mikor például olyan iróról van szó, aminőről Reboux beszél: akinek gyermekei éhezni fognak, ha a kritika nagyon csuffá teszi a sokat kinlódó apa verejtékes munkáját, bizony megtörténik, hogy a kritikus tolla másképpen fog, mint ahogy a kritikus gondolja a dolgot. Az is megtörténik, hogy nem éppen egy éhező család érdekében indul meg az az akció, melynek hivatása, hogy szelidebbé tegye a kritikusokat, csak egy kezdő fiatal iró vagy egy nőiró érdekében környékezik meg a kritikust komámuram és ángyomasszony, akikkel szemben nehéz zordonnak maradni... s a kritikus keze ilyenkor mintha egy kicsit megbénult volna. Akár az egyik, akár a másik ok szerepel, az ilyen tudatos befolyásoltság mindig inoffenziv; mert nem téveszt meg senkit. Az ilyen módon preparált irásokból ugyanis mindig kiordit a hazugság. Minél jobban erőlködik hazudni a megnyergelt, annál jobban kilátszik a lóláb. Néha maga is tüntet vele, hiuságból, hogy ő most hazudik. A sorok közül meg akarja sugni az olvasónak, hogy ő nem olyan szamár s maga se hiszi el mindazt, amit csak udvariasságból, urbanitásból ir, vagy azért, mert ő nagyon jó fiu. Ez a tudatos befolyásoltság nem ártalmas; ennek a müve olyan, mint a kőrösi szentelt viz, nem árt és nem használ; az ilyen kritikát, amint csak a megbiráltnak szánta, mindig csakis a megbiráltnak irja a kritikus, mert mást nem igen talál, akit felültethetne vele.

Sokkal veszedelmesebb az az eset, amikor a kritikus befolyásoltsága egészen öntudatlan.

Van befolyásoltság, amelyről még az sem ad számot magának, aki kiállja. Amikor a kritikusból tulajdonképpen a klikkje, a cimborasága vagy akárminő környezete szól, a mikor csak a szerkesztője, vagy ennek valamely, a kritikus előtt is ismeretlen érdeke beszél belőle, és bár sokan tudják vagy kitalálják a titkát, ő maga se akarja elhinni a benne megszólaló »kisbiró«-nak, hogy őt most influálták.

Ez azért történhetik meg gyakran és azért százszor annyi az öntudatlanul befolyásolt, mint az a cinikus, aki nyiltan hirdeti, hogy ő mindent megir, a maga nevében is, amit megiratni akarnak vele, mert a befolyásolt érzi, hogy a lélek kikölcsönzése olyanformán megalázó valami, mint a test eladása, ha nem is éppen akkora. És az önszeretet bámulatos finesszt tud kifejteni abban, hogy az efféle önvádtól megszabaditsa az embert. A befolyásoltnak a legtöbbször sikerül elhitetnie magával, hogy az ő lelkéből fakadt az, amit valójában csak penzumul kapott. Számtalan bizonyitékot talál rá, hogy az ő invenciója, az ő ötlete, az ő érzése volt, amit tulajdonképpen csak ekhózott.

És az ilyen öntudatlanul befolyásolt kritika már majdnem annyira kártevő tud lenni, mint az az érdeksugallta, nyomtatott hazugság, mely tudatosan él vissza a kritikát megillető - de csakis ennek járó - passepartout-val.

Miért? Mert amikor a kritikus a maga tiszta impresszióját öntudatlanul más véleménynek, más felfogásnak, más megitélésnek rendeli alá, rendesen nem pusztán egy másik, az övétől csak divergáló nézetnek hódol meg, hanem valami preparált megalkuvásnak, vagy éppen valamelyes szervezettségnek, s talán a magában álló tehetséggel szemben a csoportosulás erejével küzdő, tehát bünös módon harcoló szövetkezésnek áll a szolgálatába.

És két okból is könnyebben téveszti meg azt, akihez szól, az ilyen öntudatlanul befolyásolt kritika. Először, mert mig a szivességből füllentő s az udvariaskodásával naivul hazudozó kritika mindig elárulja, néha szándékosan is, hogy most pedig ne tessék komolyan venni, amit mond, szóval nevető arccal hazudik, mint a gyermek: az öntudatlanul befolyásolt kritika többnyire olyan kitünően argumentál, mint a jó ügyvéd, mert mindenekelőtt magamagával akarja elhitetni azt, amiről csak véletlenül »győződött meg« ...és hogy ezt elérhesse, - a mint rendesen el is éri - nem sajnálja a fáradságot, hanem összeszed minden elképzelhető bizonyitékot... ilyenkor buzgóbb és leleményesebb, mint valaha.

Másodszor pedig azért téveszti meg jobban az olvasóját, mint a humanitásból vagy a komámasszony kedvéért irt dicsérgető cikk, mert ha a kritikus maga sem tudja, hogy micsoda szövetkezésnek vagy minő szervezettségnek állott szolgálatába az öntudatlanul kikölcsönzött vélemény kifejtésével, honnan sejtse ezt az olvasó?!

Ezért veszedelmesebb az öntudatlanul befolyásolt kritika, mint a »Leben und leben lassen« elvének meghódoló dicsériáda vagy egyszerü szivességből irt füllentgetés.

Valaki azt mondhatná:

- Engem az nem érdekel, hogy Tüzes doktor urnak lehető legsajátabb, egyéni véleménye-e az, amit nem csak leir, hanem szépen ki is fejt, vagy tulajdonképpen mástól hallotta ezt és tudtán kivül valami szuggesztiónak enged, amikor igy nyilatkozik. Engem csak az érdekel, hogy okosan ir-e.

Ennek a valakinek nem volna igaza. Mert nem mindegy, hogy Tüzes doktor ur tudtán kivül valamely szövetkezésnek a szekerét tolja-e, hogy aztán ez a szekér eltaposson olyasmit is, ami életrevaló volna; és nem mindegy, hogy a sok Valaki, Tüzes doktor ur okoskodásának meghódolva, sikerhez juttat-e egy olyan szövetkezést, amely a sikert nem érdemli meg. Aztán meg az egyéni vélemény nem éppen alábecsülni való holmi. Mert az ilyen öntudatlan befolyásoltságból eredő kritika, meg az egyéni vélemény közt ugyanolyan nagy a különbség, mint a csinálmány, meg a természeti produktum közt. Mindenesetre az egyéni vélemény értéke is változó ahhoz képest, hogy mennyire értékes az az egyéniség, akitől ered. De az egyéni vélemény már valami, ha közepes tehetségü embertől ered is és többet ér, mint egy gyakran kártevő szövetkezés mindig azonos véleménynyilvánitásának egy-egy uj - bármilyen ügyes - megszövegezése, ami mindig csak egy-egy szavazat a sok közül.

Csak abban volna igaza a Valakinek, hogy: a legkomolyabb kritika is rászorul a személyi hitelre. És mindenki azt a kritikust ajándékozza meg a bizalmával, akinek a gondolkozása és az irásmódja - neki a legjobban tetszik.

Hanem ez már más fejezet: Itt csak arra akartunk rámutatni, hogy az öntudatlanul befolyásolt kritika kártékonyabb lehet, mint a tudatosan füllentő.

Ami annál közelebbről érdekli tárgyunkat, mert egy kis figyelmességgel észrevehetjük, hogy az öntudatlanul befolyásolt kritika nálunk sokkal gyakoribb jelenség, mint másutt.

Annak, hogy az öntudatlanul befolyásolt kritika mostanában mindenütt gyakori jelenség s nálunk még gyakoribb, mint másutt, az lehet egyik fő okozója, hogy: ujabban kezd kimenni a divatból az a régi, jó szokás, hogy a szerkesztő a szinházi kritikák irásával olyan valakit bizott meg, aki előbb irodalmi cikkek irásával adta jelét az irodalom iránt való különös érdeklődésének és tanuságot tett róla, hogy az irodalomhoz tartozó dolgokban megvannak a maga elvei, egyéni nézetei, határozott itéletei. Igy volt ez régebben ott, ahol a szinházi kritika a legtökéletesebbet produkálta: Párisban, igy volt Németországban és Ausztriában, igy volt nálunk is. Ujabban, az ujságok elsokasodtával, ez a hagyományos szokás, ugy másutt, mint nálunk, mindinkább veszit erejéből, több, könnyen elképzelhető okból, amelyeket itt felsorolni fölösleges volna, de a leginkább talán azért, mert a sok ujság sok szerkesztője között mind több van olyan, akinek az irodalom a legkisebb érdeklődése. Elég az hozzá, mostanában már egyre gyakrabban történik meg, hogy a szerkesztő nem arra a dolgozótársára bizza a szinházi kritika irását, aki az irodalom iránt tanusitott érdeklődésével fölkeltette volna a figyelmét, hanem arra a fiatalemberre, akit más téren mutatott ügyeskedése jutalmául ezzel ki akar tüntetni. A szinházi kritikával való foglalkozás, ugyanis, annálfogva, hogy utat nyit a szinházi öltözőkbe és a szinházi irodákba, éppen azok előtt tünik fel a legkivánatosabbnak, akiknek ez a foglalkozás a legkevésbbé való, mert az ambicióik egészen másnemüek, nem afféle irodalmi ambiciók, aminők a jelesebb szinházi kritikákat teremtették meg, hanem olyanok, amelyeknek semmi, vagy édes-kevés közük az irodalomhoz.

Igy a szinházi kritikusok serege másutt is, nálunk is sok olyan uj emberrel szaporodott, akik számára a szinházi kritika irása nem az érdeklődésüknek megfelelő természetes foglalkozás, csak eszköz más célok elérésére. Ezek közt persze szép számmal akadnak olyanok, akiknek az irodalom dolgairól egyáltalán nincsen saját véleményük s ezért a legjobb médiumai minden szuggesztiónak, - akik az első fiatalság ingadozásával és könnyen befolyásolhatóságával a leghamarabb ugranak be azoknak az áramlatoknak, azoknak a szuggesztióknak is, amelyeknek se az eredetével nincsenek tisztában, se a tendenciáit nem ismerik, - sőt olyanok is, akiknek nincs is más ambiciójuk, mint hogy vagy a pajtásaik, a cimboraságuk, vagy a szerkesztőjük, vagy egy bizonyos érdekkörben mozgó pártolók szájaize szerint irjanak, amit annál könnyebben tehetnek, mert nincs tulajdon meggyőződésük, amelyen ezért erőszakot kellene elkövetniök. Az ilyenekből kerül ki az egészen vagy félig öntudatlanul befolyásoltak sokasága, s az ilyenek nálunk - ahol a szegénység következtében gyakoribb jelenség az az érvényesülni törekvés, mely komoly tanulmányok és erős meggyőződések nélkül özönli el azokat a terrénumokat is, ahol a komoly tanulmány és az erős meggyőződés szükséges valami, - még nagyobb számban vannak, mint másutt.

Ezekről még nem lehet elmondani, - vagy többnyire nem lehet elmondani - hogy lanyhán teljesitenék a feladatukat, hogy nem igyekeznének komolyan végezni el azt, amire vállalkoztak, hogy a buzgóság és a lelkiismeretesség hiányoznék belőlük; csak azt lehet elmondani, hogy nincs meg bennök az a képesség, mely szükséges volna hozzá, hogy a feladatuknak kellőképpen felelhessenek meg.

Meg lehet állapitani: az, hogy a kritikából tulajdonképpen csak valami érdek szól, amelynek a kritizálás csak örv, köpönyeg vagy álarc, nálunk sem történik meg gyakrabban, mint másutt, talán annyiszor se. Az, hogy a kritikus szivességből füllent olyan nyájasságokat, amelyeknek a tulságosságuk kikiabálja, hogy mindezt nem kell komolyan venni és amelyeket magán a megdicsérten kivül csakugyan nem vesz komolyan senki: szintén nem gyakoribb jelenség nálunk, mint a külföldön. Csak az egészen, vagy félig öntudatlanul befolyásolt kritikusok arányszáma nagyobb nálunk, mint másutt; meg talán az történik meg nálunk sokkal többször, mint az idegenben, hogy a kritikust hallgatagabbá, kevésbbé őszintévé, vagy cukrosabb beszédüvé teszi a humanitás, az a gondolat, hogy annak a szegény irónak meg a gyerekeinek meg kell élniök valamiből s a zord kritika nagy kárt okozhat neki, aminek a gyakorisága megint csak szükös viszonyainkban leli magyarázatát.

Ami már most azt az inkompatibilitást illeti, amivel a legtöbbször szokás előhozakodni, hogy tudniillik nálunk fölötte gyakori az az eset, amikor a szerepek megcserélődnek s a szerző kritikussá, a kritikus pedig szerzővé változik át: nem is szólva arról, hogy ez másutt csak olyan gyakori jelenség, mint nálunk, - természetszerüleg, mert mind a két dolognak ugyanaz az érdeklődés a közös forrása - a konkrét esetek megfigyeléséből arra a következtetésre kell jutnunk, hogy ez nem olyan sulyos tünet, mint amilyennek feltüntetik. Az inkompatibilitások firtatásánál sohase szabad elfelejteni, hogy a morális erő, a tisztességérzet, az igazságszeretet nagyon könnyen lehetővé teszi, hogy a jóravaló ember a legkifogástalanabbul végezhessen el két olyan dolgot, amelyeket a gyanakvás már összeférhetetleneknek talál. És azzal a kételkedéssel szemben, hogy: »Hja, senkit se jó, a legkülönbet se, ilyen lelki próbáknak tenni ki!« - a szóbanforgó esetben azt lehet mondani: hát annál nagyobb dicséretére válik szerző-kritikusaink vagy kritikus-szerzőink jellemének, hogy az ebből az inkompatibilitásból folyó visszaélések nálunk a legnagyobb ritkaságok. Ezt persze könnyebb észrevenni, mint bebizonyitani.

- No. no!... mondja, a gyanakvás azért mégis készségesebben dicsérgetik egymást, mintha nem volnának tele szindarabok tervével, következésképpen nem volna üvegből a fedelük!...

De hát dicsérgetik-e egymást?! Nem. A majoritás nálunk csak a legritkább esetben dicsér valamit. S a minoritás reklámszaga dicsériádáiban - észrevehetően, ha nem is kimutathatóan - sokkal kisebb szerepe van a sokat hánytorgatott inkompatibilitásnak, mint a már emlitett egyebeknek: a pajtáskodásnak, a szivességnek, a humanitásból fakadó udvariaskodásnak, gyakrabban az öntudatlan befolyásoltságnak, a preparált és sikerült hangulatkeltésnek s talán még ennél is gyakrabban: annak a felfogásnak, mely a kritizálásban tartózkodóbbá, az elitélésben habozóbbá s a dicséretben pazarabbá válik arra a gondolatra, hogy a kritikának a hatása a szerzők kenyérkeresetébe is belevágó valami, kivált a szinházi kritikáé, mely nagyobb anyagi érdekeket érinthet, mint a többi.

Az egyes esetek megfigyeléséből inkább arra a következtetésre juthatunk, hogy a szerző-kritikusok azok, akik a legkészségesebben vagdalják le egymást, mintha tudtukon kivül öröm volna nekik, hogy mást is érhet az a malőr, amely őket se szokta megkimélni.

De ha ugy van, amint az elmondottakban állitjuk, honnan hát az a türelmetlen követelőzés, mely világszerte mind gyakrabban jelentkezik, mely Párisban mentegetőzésre kényszeritette a kritikusok társulatának elnökét, s mely nálunk is egyre sürübben hangzik fel? Miért követeli, mind türelmetlenebbül, egyre nagyobb lárma, hogy a kritika legyen szigorubb s ne ismerjen elnézést?

Nem hisszük, hogy ez a követelés a közönségtől eredne. A közönség nem panaszolja azt, hogy őt a kritika félrevezeti, becsapja, amikor olyan darabokat dicsérget, amelyeket kár megnéznie. Nem panaszolja ezt a közönségnek még az a része sem, mely minden tudományát az ujságokból meriti. És pedig azért nem panaszolja ezt, mert jól tudja, hogy nem a kritika szava után indul, ha arról van szó, hogy mikor menjen szinházba. Talán azért, mert a sok ujság sok kritikájában mindig sok és nagy az ellentmondás, talán más okból is, de annyi bizonyos, hogy a közönség ezt az utbaigazitást nem a kritikától várja, másutt keresi. Soha se a lapok küldik be a szinházba, vagy tartják vissza a szinházból a közönség nagy tömegét, hanem maga a legelső közönség, azoknak a szava, beszélgetése, érdeklődése vagy közönye, dicséretei vagy indignálódása, akik megjelennek minden előadáson.

És a most sokat hallott türelmetlen követelőzés nem eredhet máshonnan, mint: maguktól a szerzőktől. Sokan hangsulyozzák jóhiszemüen, akiknek nem fáj a szerzők feje s akiket csak egy-egy unalmas szindarab látása keseritett el, de ez a követelés legtöbbször az érdek szava. És azt akarja mondani: »Mindnyájan irunk!... ez borzasztó! Kritikusok! Ne legyetek elnézőek azzal szemben, amit a többiek irnak, hogy annál hálásabbak lehessetek azért, amit én irok!«

A szerzők most már rettenetesen sokan vannak. A temérdek szinház mindmegannyi nem elég arra, hogy az érdekeik kielégülhessenek. Nem maradt más választásuk, mint hogy: megegyék egymást.

(1911)

Molnár Ferenc és Lengyel Menyhért külföldi sikere fejébe szállt Magyarország harmincezer drámairójának. Ez a - nem céh, nem kaszt, hanem - társadalmi osztály már korábban is tudatában volt hivatása nagyszerüségének, de az Ördög, a Testőr és a Tájfun óta mind a harmincezer magyar drámairó szigoruan kontrolálgatja, hogy velök szemben vajon mindenki teljesiti-e, a kötelességét? De hát hogyne tartaná számon a jogait mind a harmincezer élő drámairó, aki valaha leirta ezt a szót: »Függöny«, amely büvösebb valami, mint a »Szezám, nyilj meg«?!... és hogyne volna megannyi öntudattal teli?! Hiszen most már mindegyiknek a tarsolyában ott van a marsallbot! Mert mért ne sikerülhetne nekik is az, ami sikerült Molnár Ferencnek és Lengyel Menyhértnek?! Ehhez nem kell egyéb, csak az, hogy a budapesti szinházakban ne találkozzanak rosszakarattal, hogy itthon mindenki serényen teljesitse velök szemben a kötelességét... no meg egy garas ára szerencse. Az igaz, hogy egy kis szerencse, az mégis csak kell hozzá, mert bár a harmincezer drámairó kétszázezer darabjából a legjobb ötvenezer mindenesetre méltó volna rá, hogy megtegye diadalutját a külföldön, a külföldi diadalut érdekében soha se árt, ha az embernek előzetesen már Budapesten is diadala volt. De ezt a kis szerencsét csak kiküzdi az ember!... Ami Molnár Ferencnek és Lengyel Menyhértnek sikerült, mért ne sikerülhetne másnak is, mind a harmincezer drámairónak, akiknek mindegyike az első, a legjobb magyar drámairó?! Na és azután!... micsoda perspektiva!... Ha mindjárt előszörre tizezreket lehetett szerezni a külföldön, nemsokára a százezrek és a milliók következnek. És mig Magyarországon minden más ember ebből a szegény földből él, a harmincezer drámairó nem szorul Magyarországra, a nagyvilágnak dolgozik, exportál és kincseket hoz haza ennek a szegény országnak! Hogyne tarthatna tehát számot Magyarország hálájára s hogyne követelhetné meg, hogy az ő ügye legyen mindenkinek a szemében az első és minden más közügynél fontosabb!

A drámairóknak mindig megvolt az a hajlandóságuk, hogy a többi iró között mint előkelőségek szerepeljenek; megvolt ez a hajlandóságuk már akkor is, amikor az igazi irók csak ritka kivételkép irtak szindarabokat s a szinpadon a szinmükészitő iparosok domináltak. És érthető volt, hogy már akkor is irodalmi előkelőségeknek tartották magukat. Hogyne! A legmegbukottabb darabbal is, ha egyáltalán lehetséges volt háromszor a szinre vonszolni, több pénzt lehetett keresni, mint amennyit Jókai kapott egy-egy regényért. A legmegbukottabb darabot is több ember nézte végig, mindjárt az első este, amikor még senki se gyanitotta, hogy mi van benne, mint amennyien a legkapósabb könyvet olvasták el. A legmegbukottabb szerző is, akinek a darabja végül hahotába fult bele, közelebb volt a tapshoz, mint példának okáért a megboldogult Vértesi Arnold, aki egy könyvtárt irt össze, de egész életében nem jutott hozzá egy elismerő szóhoz. A szinmükészitők érezték, hogy ők közelebb vannak a közönséghez, mint az irók, és ebből, azonkivül, hogy megkapták, amit csak a közönség adhat meg, még elsőrangu irodalmi önérzetet is szabtak maguknak.

Hát még, mióta igazi irók is vannak közöttük, mert ma már majdnem mindegyik kitünő iró ir szindarabot is!... Hát még, mióta elsokasodtak a szinházak, s a sok szinház a mindinkább élénkülő verseny következtében egyre több szindarabot fogyaszt!... Hát még, mióta mindezek betetőzéséül a külföld sorompói is megnyiltak a magyar darabok előtt és minden gépirásköteg, mely azzal kezdődik, hogy »Első felvonás« és igy végződik: »Függöny« - a vagyon- és világhir-szerzés egy-egy sorsjegyévé vált!

Azóta harmincezer magyar drámairónak az önérzete nőtt meg az égig hirtelen, mint az a szellem, amelyet az Ezeregyéj halásza a tengerben talált kicsiny ládából szabaditott ki. És ez a tultengő önérzet tényezővé lett, amellyel immár el kell számolni.

Persze, a harmincezer drámairó közül a legutolsó is elvetőleg nyilatkozik a többiről, hármat, ötöt, tizet kivéve, már a nagylelküsége szerint. De a harmincezer közül a legutolsó is megköveteli, hogy az ő müvét mindenki a legfontosabb közügynek tekintse, s az egész hálás Magyarország lélekzetet visszafojtó figyelmet előlegezzen neki, cserében azért, hogy ő majd, az exportjával, milliókat hoz haza az országnak.

Ezzel a nagy pretenzióval pedig az a sajnos körülmény áll szemben, hogy a harmincezer drámairó kétszázezer darabja közül évente csak mintegy százat lehet szinre hozni. És ha a Nemzeti Szinház, Vigszinház meg Magyar Szinház minden este uj meg uj magyar darabot mutatnának is be, még akkor is csak ezer magyar ujdonságot lehetne szinre hozni - mert vakáció is van - és a harmincezer drámairó közül igen sok akkor is kielégitetlen maradna.

A harmincezer drámairó tehát szükségképpen elégedetlen, amint elégedetlenek voltak az elődeik is. Ezek, abban a boldog korban, amikor még kevés volt az eszkimó s mindenkinek a darabja szinre kerülhetett, azért voltak elégedetlenek, mert a darabjaikat nem adták elégszer. Képzelhető, mennyire megnövekedett ugyanez a közelégületlenség, amióta az önérzet meghatványozódott, de mind több drámairó marad szinpad nélkül.

Az elégületlenség persze ugyanugy nyilatkozik meg, mint régente; mert az életföltételek változnak, de az ember ugyanaz marad. Ha sok darab nem kerülhet szinre s ha a szinházak »csak a legrosszabb darabokat hozzák szinre, a legjobbakat pedig visszautasitják«, ennek nem lehet más oka, mint hogy az igazgatók rosszul kezelik a szinházakat, az igazgatók nem értenek a dolgukhoz, rosszul válogatják meg a darabokat, azt se tudják, hol lakik az Isten. No és a drámabirálók! Azoknak fogalmuk sincs semmiről, rosszul válogatnak, azonkivül el se olvassák a darabokat.

A magánszinházak igazgatói természetesen az egyiptomi istenek nyugalmával térnek napirendre a dolog felett, ha véletlenül hébe-hóba, nagyritkán az ő kényelmes magaslataikba is elhallatszik a harmincezrek nyögése, jajongása vagy titáni harsogása. Ők biztonságban ülnek odafenn. Hát csak próbálják meg elcsapni őket a tulajdon szinházukból; ehhez nekik is van egy kis szavuk. És hogy ők az ő pénzükért, az ő felelősségükre és veszélyükre rosszul válogatják meg a szindarabokat!... Ezt mondják másnak; nekik tiszta a lelkiismeretük.

De van egy állami szinház is. Világos, hogy ezt meg kell reformálni. Egy kis egészséges reformtól mindig lehet várni valami üdvöset is. De hogyan kell megreformálni? A zordabb időkben kimondták őszintén: olyan igazgatót kell a szinház élére állitani, aki az én darabomat adatja elő, az én barátomat! Most már civilizálódtunk. Most már finomabban fejezzük ki ugyanezt és distingválunk. Azt mondjuk: háromféle mód van rá, hogy a szinházat megreformáljuk. Vagy az igazgatót mozditjuk el, vagy a drámabirálókat, vagy ugy az igazgatót, mint a drámabirálókat. A legtanácsosabb sorra próbálkozni mind a három módszerrel; valamelyik csak beválik.

A legutóbbi reformmozgalom, mely az első módszert tette programmjává, a harmincezrek győzelmével végződött. De ez a győzelem, ugy látszik, nem váltott be minden reményt, mert három év multán rákerült a sor a második módszerre.

Ez is győzelemmel fog végződni, de ez se fog minden reményt beváltani. Amint a harmadik se járna az óhajtott eredménnyel, mert az elégedetlenek délibábot kergetnek.

Szóval, most, egy idő óta az a kérdés van napirenden és bukkan fel ujra meg ujra a sajtóban, a legkülönbözőbb helyeken, hogy: megfelel-e hivatásának a Nemzeti Szinház drámabiráló bizottsága?... egyátalán szükséges-e ez a drámabiráló bizottság?... ha igen, milyenné kellene megjavulnia?... s ha nem, milyen dramaturgot kellene a helyébe tenni?

Számoljunk le egyszer ezzel a kérdéssel, annak ellenére, hogy azokban vagy azok mögött, akik ezt a kérdést fölvetik, majdnem mindig meg lehet találni a közvetetlenül érdekelteket, azokat a drámairókat, akik a szinpadon nem tudnak érvényesülni vagy az érvényesülésük fokával nincsenek megelégedve. Az a körülmény ugyan, hogy majdnem megannyian, akik ezt a kérdést szárnyra eresztik, formulázzák, s akik sietnek a saját kérdésükről mindjárt le is adni a szavazatukat, tulajdonképpen a saját ügyükben biráskodnak - fölöslegessé tenné ennek a kérdésnek a tárgyalását; de ezen tegyük tul magunkat, arra való tekintettel, hogy máris sokan vannak, akik sokszor olvasva ugyanazokat a kifogásokat és nem tudva, honnan erednek ezek a lakrimák, végre is elhitték, hogy itt valami nincs rendben és most már jóhiszemüen aggodalmaskodnak azon, hogy e tekintetben nem állott-e be valami reformnak a szüksége?

Azért, egyszerüen állapitsuk meg (amiről mindenki meggyőződhetik, ha átnézi a régi hirlapokat és megfigyeli, kik vetik fel ma a legujabb »kérdés«-t), hogy amint a multban mindig az érvényesülésüket keveslő drámairók között találhattuk meg azokat, akik a Nemzeti Szinház vezetésével soha se voltak megelégedve és akik a sajtóban meg a parlamentben a rendszerváltozás vagy inkább a személyváltozás szükségét addig hangoztatták, mig az ellenök vétkezőket végre is sikerült eltolniok a helyükről - ugy most is az érvényesülésüket keveslő drámairók azok, akik napirenden tartják a legujabb kérdést s akiknek legtöbbet fáj a fejök attól a gondtól, hogy nincs-e szükség reformra? Ha néha, kivételképpen, beugratnak a megnyilatkozásra jóhiszemüeket is, s ezeket, akiket csak az ügy érdekel, a panaszaikkal szintén kétségeskedőkké teszik: azokban, akik ugyszólván a hajánál fogva ráncigálják elő ujra meg ujra a kérdést s a kik minduntalan gondoskodnak róla, hogy ez a téma feledésbe ne merüljön, mindig megtalálhatjuk azt a drámairót, a kinek a darabja vagy egyik-másik darabja nem kerülhetett szinre, vagy ha szinre került, nem akkor és nem annyiszor került szinre, amikor és a hányszor a szerző kivánta volna. Ha bennök, magukban, nem találhatjuk meg ezt az érdekében és hiuságában sértett drámairót, aki a megrövidülését a munkája gyönge kvalitásának és a tulságos experimentáló kedvének tulajdonithatná, ugy megtalálhatjuk mögötte a közvetetlen szomszédságában. A »kérdés«-t - és ezt kár volna figyelmen kivül hagyni mindig a legkevésbbé objektivek, tehát a legkevésbbé illetékesek vetik fel; de tekintsük ugy, mintha azoktól eredne, akiket csak az ügy érdekel.

Alkalmat, vagy inkább ürügyet arra a tanakodásra, hogy: egyáltalán szükséges-e a drámabiráló bizottság, s ha igen, hogyan kellene megreformálni? - legujabban az a tény szolgáltatott, hogy a kultuszminiszter, a Nemzeti Szinház igazgatójának és a drámabiráló bizottság tagjainak együttes kérésére, megváltoztatta elődjének azt a rendeletét, mely a drámabiráló bizottság feladatát és hatáskörét megszabta.

Ez a miniszteri rendelet négy évvel ezelőtt, a drámabiráló bizottságot, amely ekkor csak véleményező, tanácsadó testület volt, a Nemzeti Szinház igazgatójának ugyszólván az ellenőrévé nevezte ki, mert kimondta, hogy az igazgató csak olyan darabot adathat elő, a melyet a drámabiráló bizottság egyhangulag vagy legalább is szótöbbséggel előadásra ajánlott.

Érdekes, és az örök elégedetlenek jellemzéséül meg kell emliteni, hogy ennek az intézkedésnek az eredete is rájok vezethető vissza. Bár csak közvetetten lehetett szerepök ebben a dologban: nekik, az érvényesülést kereső, de meg nem találó vagy keveslő drámairóknak, a harmincezreknek kell tulajdonitani, hogy a minisztérium ezt a szerencsésnek nem mondható rendeletet kibocsátotta. Akkor ugyanis a sajtóban az a nóta volt divatos, hogy: a Nemzeti Szinházban a züllés jelenségei észlelhetők, hogy a szinház legnagyobb bajait eredeti ujdonságainak a gyöngesége okozza, hogy a sok bukás diszkreditált minden magyar darabot, hovatovább mindenkit elszoktat a Nemzeti Szinháztól, és ha ezek az állapotok tovább is igy tartanak, végképpen el fogja riasztani az egész közönséget. Ezt a nótát legbuzgóbban a harmincezrek fujták, és ha nem ők maguk ismételgették ujságcikkekben, amit szintén megtettek, gondjuk volt rá, hogy kifejeztessék másokkal, amit egyfelül baráti tollak segitségével, másfelül azzal, hogy a folytonos botránkozásukban és zsörtölődésükben megnyilatkozó hangulatcsinálás hatással volt a legjobbhiszemüekre is - el is értek. Ebben nincsen semmi meglepő. Az érvényesülésüket hiába kereső vagy keveslő drámairók a legszigorubb kritikusai a bajtársaiknak, egymásnak: amig a többiekről van szó, a leggyönyörübb irodalmi vesszőparipákon nyargalnak, a legmagasabban ülve és a legsebesebben vágtatva előre: csak akkor gyalogolnak, bukdácsolva, mikor maguknak kell produkálniok. De másképen is befolyással tudtak lenni arra, hogy a vezetőség jóakaratu reformáló törekvése az emlitett intézkedéstől várva a bajok és az örök panaszkodás megszünését - ennek a nem szerencsés rendeletnek a kibocsátására szánja el magát. Még pedig akképpen tudtak befolyással lenni erre, hogy az igazgató előszobájának örökös ostromlásával az igazgató előtt is tetszetőssé tették ennek az intézkedésnek az eszméjét. A Nemzeti Szinház akkori igazgatója tulságosan jó ember volt, aki szeretett volna minden eléje kerülő érdeket kielégiteni, pedig bizonyára ő is láthatta, hogy egy olyan nagy intézetnél, mint a Nemzeti Szinház, ahol annyi magánérdek torlódik össze és kerül összeütközésbe egymással - ez tisztára lehetetlenség. Mégis, erélyes ellentállás helyett, vállalja a lehetetlent és évekig fáradozott a sokféle érdek kiegyeztetésén, aminek természetesen az lett a következése, hogy előbb mind több igérettel kötötte le magát, néha talán csak azért, hogy megszabadulhasson a folyamodók, könyörgők, zaklatók, sürgetők, ajánlólevelekkel vagy hadüzenetekkel erőszakoskodók sokaságától, később folyton halasztgatnia kellett igéreteinek a beváltását és végül át kellett látnia, hogy nem maradhat addig igazgató, amig minden igéretét sorra beválthatja. Ilyen bajokkal küzdve, alighanem örült rajta, hogy a drámabiráló bizottság hatáskörének a kitágitása meg fogja szabaditani legalább az ujabb ostromlók seregének egy nagy részétől (attól a sokaságtól, amely a drámabiráló bizottság visszautasitó határozata következtében nem is juthat el hozzá), és amikor erre vonatkozólag megkérdezték, belenyugodva abba, hogy igy a felelősség egy részét is átháritja, készségesen engedte át hatásköréből a drámabiráló bizottságnak azt, amit - ez nem kért. Ugy, hogy mikor fölmerült az az idea, hogy a drámabiráló bizottság hatáskörét ki kellene szélesbiteni, éppen a harmincezrek ostromától már meglehetősen fáradt igazgató volt az, akinek ezzel az ideával szemben legkevesebb volt az aggodalma. Az intézkedni hivatottak pedig, magukénak fogadva el azt a kritikát, amely szerint a Nemzeti Szinház akkori bajai onnan eredtek volna, hogy az igazgató derüre-borura adatott elő gyönge darabokat - noha vitatható volt, hogy csakugyan innen eredtek-e a bajok - és attól tartva, hogy az igazgatónak a gyönge darabokkal szemben tanusitott elnézése csakugyan elidegenitheti a közönséget a Nemzeti Szinháztól, tetszetősnek találták azt a tervet, mely a drámabiráló bizottság hatáskörének a kitágitásával egy kissé meg akarta kötni az igazgató engedékeny kezét. Ezért a tervért akkor a drámabiráló bizottság tagjai lelkesedtek a legkevésbbé és azon az ankéten, mely a rendelet kibocsátását megelőzte, egyik-másik tag ki is fejezte az aggodalmait.

Hogy ezek az aggodalmak mennyire alaposak voltak, hamarosan kiderült, mihelyt a rendelet kibocsátásával majdnem egy időben uj igazgató került a Nemzeti Szinház élére. Az uj igazgató már nem láthatta szivesen, hogy a legujabb rendelet következtében nem egészen szabad a keze. A gyakorlatban ugyan a drámabiráló bizottság, amely tisztában volt vele, hogy feladatának elseje: a neki juttatott ellenőri szereppel nem neheziteni meg az igazgató müködését, rajta volt, hogy ne okozzon neki nehézségeket, de már maga az, hogy az igazgató semmiféle magyar darab előadása dolgában nem intézkedhetett a drámabiráló bizottság határozathozatala előtt, hátrányosnak bizonyult az igazgatóra nézve.

A harmincezrek, akik persze a drámabiráló bizottság hatáskörét kitágitó intézkedést is élénken birálgatták, nagyon sok szót vesztegettek el annak a bizonyitgatására, hogy: nem lehet ott rend, ahol a felelősség megoszlik... ahol az igazgató a drámabiráló bizottságra s ez az igazgatóra hárithatja a felelősséget... ahol ketten is felelősök, ott senki se felelős... (Mert őket csak az érdekelte, hogy kire legyenek dühösek, ha a darabjaik nem kerülnek szinre.) Akármilyen sok szó esett erről, nem itt volt a hiba, mert a történtekért az igazgató is, a drámabiráló bizottság is szivesen viselte a felelősséget. Ennek a sokat vitatott intézkedésnek a főhibája (vagy ha egyetlen, de nagy hibája) az volt, hogy a drámabiráló bizottságot, ahelyett, hogy meghagyta volna tanácsadó testületnek, koordinálta vezetőtársnak, ahelyett, hogy csakis a hasznos kötelességteljesitésre utalta volna, olyan feladatot is rótt rá, mely csak akadályozhatta s a legjobb esetben is csak késleltethette az igazgató intézkedését... amint hogy az intézkedés »animus«-a csakugyan az volt, hogy kölönc, nehezék legyen az akkori igazgató tulságosan liberális kezén. Már pedig egy szinháznak a szellemi vezetését csakis egy ember végezheti; nem végezheti alterkációk nélkül egy két-három tagból álló direktórium sem; és még kevésbbé végezheti egy 7-8 tagból álló tanács, egy olyan testület, amelynek a tagjai igen sokszor különböző nézeten vannak és 7-8 különböző müvészeti programmot érvényesitenének, ha véletlenül egyedül kellene intézkedniük. Szinházat eredményesen csak egy átlátás és egy akarat vezethet; szavazással szinházat vezetni nem lehet. És a szinház vezetésében semmi se olyan fontos, mint a darabok megválogatása. Nonszensz, hogy egy szinházigazgató azt a darabot, amely tetszik neki és amelytől sikert vár, ne adathassa elő, csak azért, mert csak hárman ajánlották az előadását, négyen ellene szavaztak; ilyen eset ugyan nem fordult elő, de az az intézkedés, amelyet a kultuszminiszter most változtatott meg, ezt az esetet is lehetővé tette volna. Nagy hiba az is, ha az igazgató azt a darabot, amelyre a leginkább épit, nem adathatja elő addig, mig erre egy testületnek a határozathozatala fel nem hatalmazza, vagy nem adathatja elő akkor, amikor az uj darabra a legnagyobb szüksége volna, mert amig minden szavazó elolvashatja és összeülhet határozatot hozni, az időt kiván. Nagy hiba, ha egy igazgató nem gondoskodhatik előre arról, hogy kellő számu eredeti darab legyen a kezében, nem adhat megbizást azoknak a szerzőknek, akiknek az irói képességében és a szinpadi ügyességében megbizik, nem köthet szerződést és nem adhat előlegeket még kitünő nevü szerzőknek a darabjaira sem, megkockáztatva ezzel azt, hogy a legjobb szerzők más szinházba viszik a darabjaikat, ahol kevesebb nehézkességgel találkoznak - mert hátha a drámabiráló bizottság nem fogadja el azt a darabot, amelyet szerződéssel kötött le?! Sőt, minthogy a szinházigazgatónak a pénzügyi nézőpontokat sem szabad figyelmen kivül hagynia, hiba még az is - meg kell engedni - ha az igazgatónak lehetetlen a csekélyebb irodalmi értékü, de nyilván hatásos s nagyon jövedelmesnek igérkező darabot előadnia, mert a drámabiráló bizottság, mely természetesen csak az irodalmi kvalitást tartja szem előtt, ezt a darabot visszautasitja. Mindez hiba volt, de a miniszteri rendelethez alkalmazkodni kellett a kinevezettek mandátumának a lejártáig, és most, hogy ez az idő elkövetkezett, a kultuszminiszter az igazgató és a drámabiráló bizottság kérésére megváltoztatta elődje rendeletét s helyreállitotta a status quo ante-t.

Amig a Nemzeti Szinház drámabiráló bizottsága bizonyos ellenőri feladatot volt kénytelen teljesiteni az igazgató oldalán, vagy inkább a nyakán: a bizottság rajta volt, hogy ezzel a kötelességteljesitésével az igazgatónak ne okozzon nehézségeket. Ha a miniszteri intézkedésnek a célja arra irányult is, hogy ez az ellenőri szereplése megakadályozza olyan daraboknak az előadását, amelyek a Nemzeti Szinháznak szégyenére váltak volna: a bizottság nem értelmezhette a mandátumát ugy, hogy csakis olyan eredeti darabok előadhatását szabad megszavaznia, amelyeket mindenki remekmüveknek ismer el. Végre is, ha nem akar a szinház érdeke ellen véteni - s hogy ezt tegye, az már nem lehetett célja a miniszteri intézkedésnek - nem kényszerithette bele az igazgatót abba a helyzetbe, hogy ez a bizottság tulságos szigora következtében egyáltalán ne adathasson elő magyar darabokat. Remekmüveket sokkal ritkábban irnak, mint amennyi ujdonságra minden szinháznak szüksége van, olyan uj remekmü pedig, amelyet mindenki annak ismer el, egyáltalán nincsen; nemcsak a magyar, hanem a külföldi irodalomnak a legértékesebb vagy leghatásosabb termékeiről is nagyon elágazók a vélemények, mert hiszen, kivált éppen a szinházi ujdonságokat, nagyon sokan és sokféle nézőpontból itélik meg, a legellentétesebb szögletekből is. Bizonyára sokkal kényelmesebb lett volna a bizottságra nézve a rostálásban az elképzelhető legnagyobb skrupulózitás és szigor alkalmazása; nemcsak azért, mert igy sokkal kevesebb vállalkozásért kell a felelősséget vállalnia, hanem azért is, mert igy semmiesetre se juthat ellenkezésbe missiójának látszólagos főfeladatával. De a bizottság tudatában volt annak, hogy első és főfeladata: a Nemzeti Szinház érdekének a szemmeltartása; s tudatában volt annak is, hogy a miniszteri rendelkezés intenciója nem lehetett az, hogy a bizottság, mandátumának a betüihez ragaszkodva, ellenkezésbe kerüljön az intézkedés szellemével, igazi céljával, amely szintén csak arra irányult, hogy a Nemzeti Szinház müködése minél sikeresebb legyen. A miniszteri intézkedés sem kivánhatta azt, hogy a bizottság ezentul vérbirósággá alakuljon át, minden drámairóban csak vádlottat lásson, s megtorolva az apák vétkét a fiakban, ugy álljon bosszut azokon a szerzőkön, akik a régibb rezsimben szapora bukásokat szereztek a Nemzeti Szinháznak, hogy az utódaikat öldösse le és siciliai vecsernyét rendezzen az ezentul elébe kerülő drámákon; nem kivánhatta, hogy a drámabirálók valósággal elsöpörjenek az igazgató elől minden olyan darabot, amelyben nem nyilatkozik meg shakespeare-i erő s a melyeknek a szerzői nem a már akkreditált Katona vagy Madách; nem kivánhatta, hogy a bizottság egy cseppet se törődjék vele, mit csinál majd az igazgató, aki valószinüleg eredeti darabot is szeretne adatni, ha a bizottság egyetlen eredeti darabot se ereszt eléje, mert a benyujtott drámák közt egyetlen remekmüvet se talált?! s hogy a drámabirálók igy gondolkozzanak erről: Ez már nem a mi dolgunk, ez az igazgató dolga!... »Hadd fájjon egy kicsit a feje!« A bizottság tehát vagy legalább a bizottság többsége, ugy értelmezte a mandátumát, hogy neki minden olyan darab előadhatását meg kell szavaznia, amelyet tagjainak többsége előadhatónak tart s amelytől szinpadi sikert is lehetett - nem várni, hanem: - remélni... mert a szinpadi siker dolgában a bizonyosság csak az Isten kezében van. Nem felejthette el a bizottság, hogy a főok, mely a minisztériumot arra birta, hogy a drámabiráló bizottság hatáskörének a kitágitásával ettől ellenőrzést és nagyobb szigort kivánjon, mint aminőt a régi igazgató tanusitott, az igazgatóváltozással elveszitette minden jelentőségét. Annak idején ugyanis még az a vád is elhangzott, hogy a régi igazgató nem tudott eléggé erős lenni a sok illetéktelen beavatkozással szemben, mely irodalmi s szinházi nézőpontból egyaránt értéktelen müveket oktrojált rá a kellő energia hiányából tulságosan jóakaratu és elnéző igazgatóra; és ha a minisztérium nem is adott hitelt ennek a vádnak, csak a sokat emlitett intézkedéstől várhatta a bajokból kivezető utat, mert a régi igazgató maga is elismerte, hogy bár egyéb nem volt rá hatással, csak a meggyőződése, a maga kritikája, az, hogy bizott az elfogadott darabok sikerében - még igen sok darabra nézve tett a szinházat kötelező igéreteket. A minisztérium, az események után nem bizva többé abban, hogy az igazgató helyesen itélte meg és jól válogatta ki azokat a darabokat, amelyekre nézve az előadás kötelezettségét vállalta, szükségesnek tartotta, hogy mindenekelőtt ebből a lekötöttségből szabaditsa ki a szinházat, akár kártérités árán is, ha ez szükségesnek látszik. És legelsőbben is azért szélesbitette ki a bizottság hatáskörét, kimondva, hogy tekintet nélkül a vállalt anyagi kötelezettségre, ezentul csak olyan darabot szabad előadni, amelynek az előadhatását a drámabiráló bizottság megszavazza, mert azokat a darabokat, amelyeknek egyikét-másikát az igazgató talán elnézésből, tulságos jólelküségből fogadta el, a bizottság elé akarta utalni, hogy ez szigoruan rostálja meg azt a nagyon felhalmozódott anyagot, amelyhez az igazgató szerződéssel vagy igérettel már lekötötte magát. Igy szinte kuratéla alá helyezte az igazgatót és a darabok megválasztása dolgában a gondnokságot a drámabiráló bizottságnak juttatta. Az igazgatóváltozás után azonban nem várhatott többé a bizottságra a gondnok feladata és megszünt a szigoru ellenőrzés szüksége is. Mert az uj igazgató, akit nem kötött semmi, nem az az ember volt, akinek az erélye befolyást türjön; hamarosan meg is mutatta, hogy se a szinház müvészeti vezetésébe, se más hatáskörébe senkinek sem enged beleszólást.

De különösen megkönnyitette a bizottságra nézve, hogy szabadabban értelmezhesse a mandátumát, a most megváltoztatott hatáskörmegszabásnak az a rendelkezése, hogy az igazgató nem volt köteles előadatni azokat a darabokat, amelyeknek előadhatását a bizottság megszavazta. Ha tetszett neki az a darab, amelyet a bizottság többsége előadhatónak mondott: előadatta; ha nem, visszautasitotta és ezzel az ügy befejeződött. Az igazgató élt is ezzel a jogával. De magából az intézkedésből is kitetszik, hogy a bizottság inkább véthetett volna (s árthatott volna a szinháznak) a szigor tulságával, mint ha véletlenül tulságosan enyhén itél meg egy-egy eléje kerülő szindarabot. Mert visszautasitása definitiv, igazán határozat volt; mig az, ha megszavazta valamelyik szindarabnak az előadhatását, csak egy eljárásnak a kezdete, egy első fórumnak a véleménymondása, propozició, amely nem kötelezte az igazgatót. Ha valamely munkát elutasit, ez döntés volt, amelyet az igazgató sem másithatott meg, ha pedig ennek a (munkának az előadhatását megszavazta: csak ajánlat, amely aszerint vált határozattá, vagy maradt egyszerü véleménynyilvánitás, amint az igazgató magáévá tette, vagy nem fogadta el. Ez szabta meg, - világosabban, mint a szigoruságnak akkortájt sokat hangoztatott szüksége, - hogy szavazatával a szinház érdekét hogyan gondozza.

A bizottság tehát ugy teljesitette a feladatát, hogy a benyujtott szindarabok közül kiválasztotta azt az anyagot, amelyet a legkülönbnek tartott, amelyet előadhatónak s a siker reményével szinpadra vihetőnek mondhatott, és ezt az anyagot az igazgató elé terjesztette, hogy ez válogasson belőle; amit ő maga is sikerrel biztatónak itél, azt adassa elő, ami pedig nem tetszik neki, azt ne fogadja el. Ha nem akart az igazgató helyett igazgatni, nem járhatott el szigorubban; mert csak igy tehette lehetővé, hogy az igazgatónak legyen miből válogatnia, hogy az igazgató valahonnan maga választhassa meg a darabjait - ami a szinháznál a dolgok természetes rendje - és hogy az igazgató egyáltalán előadathasson magyar darabot is. Valaki azt mondhatná: bátran lehetett volna a bizottság szigorubb is, mert az se lett volna baj, ha a Nemzeti Szinház sokáig akár évekig egyáltalán nem adat elő magyar darabot, mindaddig, mig igazán kitünőt nem talál. Hát ez is álláspont és ez is lehet szinházi programm; de az ilyen szinházi programmot csakis az igazgató tüzheti maga elé, mert hiszen ennek káros következményei is lehetnek és ezekért a következményekért neki kell vállalnia a felelősséget: erre a szinházi programmra a bizottság nem kényszerithette rá az igazgatót.

A mandátum lejártáig tehát a bizottság is, az igazgató is alkalmazkodott a minisztériumi rendelkezéshez, bár - amint korábban már volt szó erről - az ezzel statuált rend az igazgatóváltozás után hátrányosnak bizonyult. Három éven át a bizottság megszavazta annyi magyar darabnak az előadhatását, amennyiből az igazgatónak már módjában volt megválogatnia a szinház ujdonságszükségletének megfelelő anyagot; az igazgató pedig azok közül a darabok közül, amelyeket a bizottság elébe terjesztett, előadatott annyit, amennyire éppen szüksége volt és természetesen csak azt a darabot adatta elő, amelyik neki magának is tetszett, amelyiktől ő maga is sikert remélt. Már most, ez idő alatt is megtörtént, ami a világ minden szinházában mindig megtörténik, hogy az előadott darabok közt akadt olyan is, amelyik a közönségnek nem tetszett. Több ilyen darab is akadt, bár - meg kell jegyezni - sokkal kevesebb, mint amennyi sikerhez, vagy elismeréshez jutott. De minden olyan bemutató, amely nem hozta meg a remélt sikert, kitünő alkalomnak tünt fel rá, hogy a drámairók ujra, meg ujra megleckéztessék ugy a bizottságot, mint az igazgatót.

A harmincezrek tudniillik elégedetlenek voltak a dolgok menetével, amint hogy mindig is elégedetlenek lesznek. És megállhatták-e, hogy végig ne botránkozzák azt a három esztendőt, amikor a bizottság hatáskörének kitágitása, mintha valami ellentétet támasztott volna az igazgató és a bizottság közt?! Elmulaszthatták-e felhasználni azt a kedvező konstellációt, amikor a bizottságot az igazgatóval, az igazgatót pedig a bizottsággal üthették?! »Minek is van drámabiráló bizottság a világon?« - elégedetlenkedett hangosan az egyik. - Az igazgató boldog volna, ha az én finom, drága, legelső rangu darabomat előadhatná!... eped utána! És ezek nem engedik!... ezek, akikről tulajdonképpen azt se lehet tudni, hogy miért vannak a világon?!... És ez a hangosan elégedetlenkedő »egyik« egy nagy tábor volt. A másik, akinek a darabja a bizottságban megkapta az előadhatáshoz szükséges szavazattöbbséget, nem győzött eleget érzékenykedni a bizottság tagjai helyett: »Igazán fellázitó, hogy az igazgató ilyen tekintélyes embereknek a szavát kutyába se vegye!... Ezt ilyen tekintélyes embereknek nem illik, nem volna szabad eltürniök! Vagy, ha egy kis temperamentummal volt megáldva, igy példálózott: Férfiakkal nem packázhatnék igy egy igazgató, egy senki! Férfiak nem nyelik azt le, ha véleményt kivánnak tőlük s aztán fütyülnek a véleményükre! Férfiak érvényesiteni tudják az akaratukat, minden poklokkal szembeszállnak a meggyőződésükért és nem viselik el pipogyán, hogy egy senki elrugja magától a véleményüket. Jeles férfiu létökre igazán érthetetlen, hogy ennyire meghunyászkodók, hogy ilyen utolsó dologra is képesek« A legnehezebb dolguk mindenesetre azoknak a drámairóknak volt, akiknek egyik darabját megszavazta a bizottság s előadatta az igazgató, de a másikat vagy a bizottság, vagy az igazgató nem találta előadhatónak; hanem ezek is igazodtak ahhoz, hogy honnan fujt a kedvezőtlen szél és hol az igazgatót ütötték, hol a bizottságot, hol mind a kettőt, azzal, hogy ahol ilyen ellentétek állhatnak elő, ott vagy az egyik, vagy a másik tényező nincs a maga helyén, talán egyik sem. Még olyanok is szivesen nyargaltak az igazgató és a bizottság közt föltételezett ellentéten, akiknek a darabja mind a két fórumot »meguszta«, szinre is került, de nem kerülhetett szinre annyiszor, ahányszor a szerző óhajtotta volna. »Hja, sok bába közt elvész a gyerek!...« nyögte a boldogtalan szülő, amikor a kedves gyermek kis játékait korán játszotta el.

A képzelt ellentét pedig a valóságban oda zsugorodott össze, hogy az igazgató több darabról nem volt ugyanegy nézeten a bizottság többségével, amin annyival kevésbbé lehetett csodálkozni, mert ezekben az esetekben a bizottság tagjai maguk sem voltak egy véleményen. Megjegyzendő, hogy ez a véleménykülönbség csak kivételes esetekben vonatkozott a darab értékére, ellenben többször arra, hogy a szóbanforgó mü a siker reményével hozható-e szinre vagy nem. Olyankor aztán, amikor az igazgató a kisebbség (a legtöbbször csak egy szavazatnyi kisebbség) véleményéhez csatlakozott, vagy egyáltalán nem tudott bizni a sikerben: azt a darabot, amely neki nem tetszett, vagy amelytől nem várt sikert, nem adatta elő, - természetesen, mert hiszen az ő átlátásának, az ő izlésének, az ő közönség ismeretének s az ő müvészeti programmjának kellett vezetnie a szinházat Ezt a bizottság is természetesnek találta s az opponálásnak az a kisérlete, amelyet az elégedetlenek olyan lelkesen ajánlottak figyelmébe, a bizottság egyik tagjának se juthatott eszébe, nemcsak azért nem, mert az igazgató jogával élt, - mert a bizottságot statutumai is kötelezték rá, hogy e tekintetben deferáljon az igazgatónak, - és mert magában a bizottságban is kétféle vélemény volt a dologról, - hanem már csak azért sem, mert ha magáról a darabról el is ágaztak a nézetek, bemutatásának a kilátásairól már nem volt ekkora a véleménykülönbség. Az a drámaprodukció ugyanis, amelyből a bizottság válogathatott, legkiemelkedőbb jelenségeiben sem állott olyan magas szinvonalon, hogy még ezeknek a legkülönb termékeinek a bemutatása is a szinház valami nagy szerencséjének, vagy éppen az igazságosztás valami különös szükségszerüségének tünhetett volna fel; azok a különben előadható munkák is, amelyekben a legtöbb irói kvalitás nyilatkozott meg, éppen a szinpadra termettség dolgában gyöngébb lábon állottak, semhogy ne látszott volna nagyon kétségesnek, vajjon lesz-e sikerük, vagy nem.

A bizottság megfelelt feladatának, amikor szétválasztotta a konkolyt a buzától s kellőképpen kiemelte az igazgató előtt, hogy az előadható darabokban minő irói kvalitásokat, vagy értékeket talált. Ha különös figyelemmel volt az irodalmi értékre, könnyen érthető. Hivatása mindenekelőtt az volt, hogy erre vonatkozó nézetéről tájékoztassa az igazgatót, s meglehet - ennek a megbirálására nem vagyok illetékes - hogy ez az érdeklődése nagyobb elnézésre birta az eléje vitt szindarabok technikai fogyatkozásaival szemben, mint a mekkora elnézésre a közönség is hajlandó volt, tehát: mint a szinház érdekében kivánatos lett volna. De ha az irodalmi ambició és az irodalmi eszközök méltatásában, tehát közvetetten a szinmügyártó iparosokkal szemben az igazi drámairók mellett igyekezett érvényesiteni a szavát, csak természetes volt, hogy éppen a drámairók, a harmincezrek legyenek azok, akik arra támaszkodva, hogy egy pár eredeti darab nem tudta meghóditani a Nemzeti Szinház közönségét, meginterpellálják és azt kérdezzék tőle: »Ha még arra se vagy jó, hogy keresztül tudd erőszakolni az én darabomnak az előadatását, mirevaló vagy hát tulajdonképpen?! Szükséges vagy-e egyátalán?!«

Hát szükséges-e egyátalán a drámabiráló bizottság? Magyarra leforditva: van-e szüksége segitségre az igazgatónak az eléje kerülő szindaraboknak a megrostálásában?

Ezt nem lehet okoskodással eldönteni. Mert ez gyakorlati kérdés.

Valaki azt mondhatja:

- Magam választom meg a darabjaimat, a szinészeimet és a rendezőimet: voilà, a jó igazgató! Föltéve, hogy van hozzá tehetsége, kifinomult, jó izlése, kellő energiája, hogy öntudatlanul se engedjen magára oktrojálni semmiféle idegen akaratot, öntudatlanul se engedjen semmiféle befolyásnak és illetéktelen beavatkozásnak, és végül: érzéke az iránt, hogyan és hová kell vezetnie a közönséget, mert az ő müvészetében az a leglényegesebb, hogy ugy tudjon bánni a közönséggel, mint a férfinak kell bánnia a nővel: szeretettel, érdeklődéssel, de mégis aképpen, hogy ura maradjon neki. A szinház vezetésében egy szempár látásának, egy izlésnek, egy akaratnak, egységes müvészi programmnak kell érvényesülnie.

Hát persze. Csakhogy azzal, hogy az igazgató maga választhassa meg a darabjait, vele jár, hogy ő maga olvassa el s néha meg is nézze a külföldi szindarabokat, hogy maga olvassa el azokat az eredeti szindarabokat is, amelyekből válogatnia kell és lehet, hogy maga értekezzék a szerzőkkel, maga intézze el ezek különböző rendü kivánságainak számtalan kérdését. És ha csak azokkal a szerzőkkel kellene tárgyalnia, akiknek a darabjait előadja: De sokkal több idejét foglalják le azok a szerzők, akiknek a darabjait nem adatja elő, és ezeket mégse rázhatja le a nyakáról csak ugy, rövidesen, sokféle okból, mert: máskor szüksége lehet rájok, mert: a drámairók succrescentiáját nem szabad elriasztania a szinháztól, mert: nem lehet célja, hogy a szinháznak ellenségeket szerezzen stb., stb... erről egész könyvet lehetne irni azon a cimen: »Egy szinházigazgató küzdelmei a még zöld, a beteg, az élőhalott, az élve eltemetett, de még feltámadásra váró szerzőkkel.«

Ahhoz, hogy maga választhassa meg a szinészeit, vele jár, hogy látnia kell az idegen szinházak szinészeinek, meg a szinházi iskolák növendékeinek az előadását, és még inkább a maga szinészeinek a munkáját, nemcsak az előadásokon, hanem a próbákon is. És az utóbbiakkal főképpen, de a kilincselőkkel vagy meghivottakkal is, értekeznie, tárgyalnia kell, nem is keveset.

Ahhoz, hogy maga választhassa meg a rendezőit, vele jár, hogy felügyeljen a próbákon is, s lássa, minő munka folyik és hogyan a maga szinházában; látnia kell azt is, milyen rendezői munkát produkálnak az idegen szinházak.

Ezen kivül neki magának kell elintéznie a vezetése alatt levő nagy személyzetnek minden rendü szinházi ügyét. Az egyszerü munkásokét is, de kivált a müvészekét, mert hiszen, hogy ezeknek az érdeke mennyiben elégithető ki, az mindenekelőtt az ő terveitől függ, melyeket más (titkár vagy bármilyen cimü helyettes) nem ismerhet.

Egy állami szinház vezetőjének mindezen kivül valamennyi nevezetesebb adminisztrativ intézkedéséről, ujitásáról, de kivált a szinház minden pénzügyi dolgáról számot kell adnia felettes hatóságának, a minisztériumnak. Hogy ez nem kevés bürokratikus munkát kiván, elképzelhető. Az is, hogy éppen ezt a számadást és ennek a megokolását - nem bizhatja másra.

Még más munkája is van, amit kivülről, messziről is látni. Például: a szinházi szabadjegyek felől való rendelkezést se adhatja ki egészen a kezéből; mert ez a szinházra nézve fontosabb dolog, mint amilyennek az első pillanatra látszik.

És ez csak az, amit mindenki tud egy szinházigazgatónak a munkájáról. A szinházigazgatók maguk mindenesetre többet is mondhatnának erről.

Már most a kérdés az, hogy: ha az igazgatónak mindezt a munkát magának kell elvégeznie, jut-e ideje arra is, hogy ő maga olvassa el mindazt a temérdek szindarabot, amelyet eléje terjesztenek?

Ugy látszik: nem. Mert még a magánszinházak igazgatói is lektorokra vagy titkárokra bizzák az ismeretlenek kezéből származó szindarabok elolvasását. Becsesebbnek tartják az idejöket annál, mint hogy ezt akár gyerekességek, akár olyan munkák elolvasására pazarolják, amelyek megismeréséből a szinháznak nem lehet semmi haszna. Csak azt olvassák el maguk, amiben a lektor vagy a titkár valami figyelemreméltót talált.

Pedig a magánszinházak igazgatói megtakarithatnák a lektorok alkalmazását. Nem kötetesek elolvasni vagy elolvastatni az ismeretlen kézből származó szindarabokat; e tekintetben nem tartoznak felelősséggel senkinek. Azt is megtehetnék, hogy éppen csak bepillantsanak az ilyen munkákba; átlapozgassák, amin nem látszik meg azonnal a kezdetlegesség; és csakis azzal foglalkozzanak hosszasabban, amelyik rögtön megkapja a figyelmöket.

Mégis alkalmaznak lektorokat. Nyilván azért, mert ha a lektor százszor hiába vesztegeti az idejét, százegyedikszer találhat valamit, ami a szinháznak is hasznára lehet.

Mégis, egy magánszinháznak az igazgatója megengedheti magának azt a kényelmességet is, hogy akár egy második Hamletet szalasszon el, ha, malőrjére, valamelyik álmos, más munkában már kifáradt tisztviselőjére bizza a csodás véletlenből kincset rejtegető kéziratcsomónak az elolvasását. De a Nemzeti Szinháznál mindent éber figyelmességgel kell elolvasni; hivatásához hozzátartozik, hogy kötelességének tartsa a méltatást érdemlő uj drámairó-tehetségek felkarolását és szinpadhoz segitését; minthogy sok tekintetben, alapitásánál, multjánál, szervezeténél és az államhoz való viszonyánál fogva közintézetnek kell tekinteni, megvárhatják és meg is várják tőle, hogy minden hozzá fordulónak az ügyét a közhivatalok kötelességteljesitésével intézze el; a Nemzeti Szinház hivatása nem engedheti meg, hogy egy második Bánk bán, amelyet hozzá is beterjesztettek, olyan sokáig kellő méltatás nélkül maradjon, mint az első. (És itt közbevetőleg jegyezzük meg, hogy a régóta fennálló, sok vihart látott és sokszor átalakitott drámabiráló bizottsággal még egyetlen egyszer se történt meg, hogy az észrevétlenségben s megfelelő méltatás nélkül hagyott volna olyan szindarabot, amelyről később kiderült volna, hogy kiválóan méltatni való.)

És a Nemzeti Szinházhoz sokkal több szindarabot nyujtanak be, mint a magánszinházakhoz. Egy-két szerencsés szerzőt kivéve, legelőször valamennyi drámairó ide gravitál; ami természetes, - annak ellenére is, hogy a magánszinházak a nagy siker esetén sokkal nagyobb jövedelmességgel kecsegtetik a drámairót, - mert a nagy siker ritkaság s a Nemzeti Szinházban való előadás (akármennyire »diszkreditálta« is eredeti ujdonságainak jóhirét sok magyar darab bukása) még ma is bizonyos honneurt jelent.

A Nemzeti Szinház igazgatójának pedig jóval több dolga van, mint a magánszinházak igazgatóinak.

Világos, hogy csakis ő maga állapithatja meg: jut-e ideje a Nemzeti Szinházhoz benyujtott valamennyi szindarab elolvasására?... s ha nem, ha a szindarabok megrostálásában segitségre van szüksége, ha meg akar szabadulni attól, hogy naivitások, teljesen értéktelen, kétségtelenül előadhatatlan s még csak tehetséget se reveláló, tehát figyelemre se érdemes szindarabok elolvasására vesztegesse az idejét, amelyet amugy is erősen leköt sok más, a szinházra nézve fontosabb dolog: milyen dolgozótársra vagy dolgozótársakra akarja bizni azt, amit ő maga nem végezhet el.

Mert akármilyen fontos a szinháznál az egységes vezetés, az egy akarat, egy izlés érvényesitése, az azonegy müvészi programm szemmeltartása, el lehet képzelni, hogy a müvészi vezetéssel és az ettől elválaszthatatlan adminisztrativ intézkedésekkel együtt járó valamennyi munkát, amelyek egy része aprólékos munka, az igazgató egymaga nem végezheti el. Csak ő maga lehet hivatott annak megállapitására, hogy munkájának melyik részét bizhatja rá másokra, és hogy amit másokkal kell elvégeztetnie, egy vagy több személyre, egyetlen funkcionáriusra vagy egész testületre bizza-e, mert hiszen azért a munkáért is, amelyet helyette más vagy mások végeznek el, neki kell viselnie a felelősséget.

Bizonyára igazuk van azoknak, akik egy idő óta azon nyargalnak, hogy a drámabirálatnak első munkáját, vagyis a teljesen értéktelen szindaraboknak a figyelemreméltóaktól való különválasztását egy ember is elvégezhetné s ez az egy ember, nevezzük akár dramaturgnak, akár lektornak vagy titkárnak, fölöslegessé tehetné a drámabiráló bizottságot (vagy legalább is: a drámabiráló bizottság munkájának egy részét). De ennek a feszegetése s e tekintetben minden tanakodás céltalan, mert itt az a döntő, hogy az igazgató ennek a munkának milyen módon való elvégzését s kire vagy kikre bizását tartja a maga számára előnyösebbnek, a maga felelősségérzetére nézve inkább megnyugtatónak. A mai igazgató pedig, ugy látszik, jobban megbizik egy egész testületnek, mint egyetlen funkcionáriusnak - akármennyire jóhiszemü és illetékes - itéletében. Az egyik legelső intézkedése az volt, hogy ötről hétre emelte fel a drámabiráló bizottság tagjainak a számát. Valószinüleg azon a nézeten van, hogy több szem többet lát.

A gyakorlati kérdésre tehát, bármilyen szépen okoskodjanak is az okvetetlenül reformot követelők arról, hogy mi minden lehetne a Nemzeti Szinháznál, milyen jó volna másként, s ha másként volna, milyen nagyszerü darabokat irnának egyszerre a magyar drámairó-anyák, csak az lehet a felelet, hogy: igenis, a drámabiráló bizottságra szükség van, mindaddig, amig igazgató-változás nem lesz, vagy amig az igazgató véleményt nem változtat.

Vidor hangu tréfálkozók, akikből azonban keserüség szól, gyakran előadták már kritikaképpen a következő lirát:

- A drámabiráló bizottság! Mi az? Semmi! Mit csinál? Semmit. A tekintetes urak összejönnek, tanakodnak, fontoskodnak, tanácskozást és szavazást játszanak, előadásra ajánlanak darabokat, amelyeket az igazgató nem adat elő, aztán hazamennek. Mi ez? Kupaktanács.

Addig, addig zengték ezt, mig jóhiszemü, komoly kritikusok is elhitték, hogy a drámabiráló bizottság nem csinál semmit, csak javaslatokkal áll elő, amelyekre az igazgató egyet legyint és azt mondja magában: »Beszélhettek, jó vitézek, senki se hallgat rátok!«

Hát az tévedés, mintha a drámabiráló bizottság nem csinálna semmit. Nem semmi az, amit elvégez, csak nem venni hamar észre; mint amikor az előadásra figyelünk, nem is gondolunk rá, hogy mennyi apró-cseprő munka előzte ezt meg szükségképpen, milyen hosszantartó, talán kicsinyes, de sok türelmet kivánó munka, amelynek okvetetlenül le kellett folynia a szinfalak mögött, ha nincs is szembeszökő láttatja.

De a harmincezrek elégedetlenségének és örökös fészkelődésének végre is sikerült elhitetnie a legjobbhiszemüekkel is - azokkal, akikről kétségtelen, hogy csak a drámairodalmunk irányában való őszinte érdeklődés szól belőlük - hogy a drámabiráló bizottság mai müködése, ha károsnak nem is mondható, de drámairodalmunk fejlődésének és nevezetesen a drámairók nevelésének nézőpontjából: ki nem elégitő, kevés.

Igy mostanában egyik, éppen komolyságáról és irodalomszeretetéről ismert irónk, aki távol áll a szinházak körül lappangó sokféle érdekeltségtől, nyilván keveselve azt, amit a drámabiráló bizottság müködéséről tud, a következőkben ad tanácsot arra nézve, hogy a drámabiráló bizottság, ha meg akar maradni, hogyan tehetné hasznossá magát:

- A drámabirálat nem merülhet ki határozatok hozatalában vagy véleménynyilvánitásban. A drámabirálat nem törvénykezés. Sajnálatos, ha a költői alkotásokkal a hivatalos jogszolgáltatás módjára bánnak el.

A drámabirálás munkája akkor válnék becsessé, ha a drámabirálók tanácsadóivá, segitőtársaivá lennének a drámairóknak. Mert csak kivételképpen irnak kifogástalan tökéletességü darabokat. Gyakori jelenség, hogy a kiváló drámairó is érzi a munkája fogyatkozását, de a hibát megtalálni nem tudja. Annyira benne él még a munkájában, hogy ezt a távol álló, idegen néző szemével megitélni hiába próbálja. És akárhányszor olyan könnyen kijavitható, elemi hibát hagy javitatlanul a munkájában, amelyet a biráló nyomban észrevesz. Máskor észreveszi a hibát, de nem talál módot ennek a kijavitására. Még inkább gyakori, hogy a szerző munkájának az elejét jól irja meg, de aztán ereje kimerül, leleménye kiapad s ujabb fordulatokkal a témát tovább fejleszteni és jól befejezni nem tudja. Vagy forditva: rosszul kezdett, kinosan elnyujtott expozición át vánszorogva jut el sikerült fordulatokhoz és hatásos megoldáshoz. Ilyen esetekben a drámabirálatra az a feladat vár, hogy segitségére siessen az irónak. Mindenütt a világon, ahol a drámairodalom dicsőségre tett szert, virágzását csakis az ilyen drámabirálásnak köszönhette. A legjobb francia darabok, amelyek a világot bejárják, ugy készülnek el, hogy az igazgatók és a dramaturgok ugyszólván együtt dolgoznak a szerzőkkel. A magyar drámairodalom azért nem tudott eddig elsőranguvá fejlődni, mert a szinházaknak nem voltak olyan drámaértői, akik éltető módon segithettek volna iróinkon, vagy ha voltak ilyenek, nem jutottak megfelelő hatáskörhöz. Szerzői tehetségeink vannak, de mit ér, ha vezető szellemü drámabirálók nem támogatják őket. A valódi drámabirálat nem éri be itéletének a kimondásával s ennek megokolásával; nem is csak negativ irányban munkálkodik, hanem pozitiv módon is megjelöli az utat, amelyen a fogyatkozásokat kijavitani lehetne. Ha majd valamikor lesznek ilyen dramaturgjaink, csak akkor látjuk majd igazán, mennyi költői erő él Magyarországon. Majd csak akkor keletkezhetik drámairodalmi iskola és hagyomány, mely nemzedékről nemzedékre adja a szinpad müvészetét.

Tisztelt kollégánk, akinek a teljes jóhiszemüségét és a legtisztább irodalomszeretetből fakadó jóakaratát nagyon megbecsüljük, ezekben a javaslataiban amelyek a legnemesebb idealizmusról tanuskodnak, de arról is, hogy nem egészen tájékozott afelől, hogyan történik a drámabirálás nálunk és külföldön - egyrészt fölösleges dolgot követel, másrészt: lehetetlent.

Fölösleges dolgot követel, amikor azt sürgeti, hogy a drámabirálás mutasson rá azokra a könnyen kijavitható hibákra, amelyeket a szerző nem lát meg, mert még benne él a munkájában, a biráló azonban nyomban észre vesz. Ezt nálunk is elvégzi a drámabirálat. Nyilvánvaló megtévedések, disszonáns hangok, izléstelenségek, mindennemü lapszusok törlését proponálni szokta s nem mulasztja el rámutatni az egyszerü szellemi megbicsaklásokra. Megtörténik az is, hogy tehetségre valló és nagyjában előadható munkáknál nem szoritkozik annak megállapitására, mik a munka fogyatkozásai, hanem »pozitiv módon is megjelöli az utat«, amelyiken a fogyatkozásokon segiteni lehetne. Ez a tanácsa persze többnyire arra irányul, mit kellene röviditeni, vagy mit bővebben kifejteni, jobban megvilágitani, és hogyan lehetne a munkán előnyére változtatni, ha ez könnyen és a koncepció minden nagyobb sérelme nélkül megtörténhetik. Néha, bizonyára már ritkábban, még lényegesebb változtatást is ajánl, ha ez nem vág nagyon az elevenbe. És ha a drámabirálásnak ezt a munkáját a nézőtérről nem venni észre, az csak természetes. Nem lehet megjelölni, ugy-e, hogy hol történt előnyös változtatás a drámabirálás javaslatára?! Néha pedig megtörténhetik a helyes utnak pozitiv módon való megjelölése, de ennek nincs foganatja; akár azért, mert a szerző ragaszkodik a maga első konceptusához, akár azért, mert hiába kapta meg a kellő utbaigazitást, nem tudott segiteni a bajon.

Külföldön se történik ennél több, a párisi szinházakban sem. Téved tisztelt kollégánk, ha a francia darabok világhóditását a párisi igazgatók és dramaturgok köszörülési ügyességének, csiszoló müvészetének tulajdonitja; ezt csak a francia drámairók tálentumosságának és kiváló szinpadtechnikai érzékének lehet tulajdonitani. Párisban az igazgatók és lektoraik nem is igen avatkoznak bele a csiszolás munkájába; ha előadhatónak találták a munkát, a detail-ok nem okoznak nekik aggodalmakat. Igaz, ott hosszabban készülődnek egy-egy darabnak a »kihozatal«-ára, több próbát tartanak az ujdonságokból, mint nálunk, - nem tartozik ide, hogy ez ott miért lehetséges és nálunk miért nem - s a sok próbán ott ugyszólván napról-napra folyik a köszörülés munkája. De ott ezt a munkát rendesen maga a szerző végzi a szinészek segitségével: a szerző, aki bár többnyire született rendező, a próbákon már jobban látja a darabját, mint amikor csak papiron volt előtte, meg a szinészek, akiket nagyon érdekelnek a detail-ok, mert hiszen ezek hatása, vagy balsikere az ő sikerüket is növeli vagy csökkenti. De ami a fődolog: a csiszolásnak ez a munkája ott is mondatok törlésére vagy megváltoztatására, passzusok röviditésére vagy erősebb kiélezésére, főképpen pedig rendezésbeli dolgokra, a hangulatnak, a hatásnak szinpadi eszközökkel való növelésére, szóval jobbára csak külsőségekre szoritkozik, lényegbe vágó dolgokra csak kivételesen.

Amint hogy a drámabirálás és a szinpadra való előkészités munkájától többet nem is igen lehet várni.

Amit tisztelt kollégánk még ezenfelül sürget a drámabirálástól, az már teljesithetetlen kivánság. Hogy amikor a szerző munkájának az elejét jól irta meg, de aztán kimerült az ereje, a leleménye kiapadt s fordulatokkal a témát tovább fejleszteni és jól befejezni nem tudta, akkor a drámabiráló siessen a maga leleményével az iró segitségére és ennek helyébe lépve, ő eszelje ki, minő fordulatokkal lehetne a drámát tovább fejleszteni és jól befejezni, ami azt jelenti, hogy az iró helyett, ha csak vázlatosan is, de lényegében ő csinálja meg a dráma folytatását és befejezését, a maga képzelete szerint: ez lehetetlen kivánság. Hasonlóképpen az is, hogy a sikerült fordulatokban bővelkedő és jól megoldott, de rosszul kezdett drámát ő fejelje meg jó expozicióval.

Nem is érthető, hogyan követelheti meg tisztelt kollégánk a drámabirálótól, hogy jobb drámairó legyen, mint a költő, akit birál, s hogy azonnal rendelkezésére álljon a drámairói képzeletével, mihelyt emezt cserben hagyja az ereje?! Ő, aki maga is biráló (és birálója például regényeknek; elbeszéléseknek is, amit még sohasem irt), nem lehet azon a naiv nézeten, hogy a birálatra csak olyanok jogosultak, akik már a »Besser machen«-ben is jeleskedtek. A drámabiráló végre is a közönség legmüveltebb, legjobb izlésü, irodalmilag is képzett elemét képviseli a szinházban s ettől a közönségtől nem kell egyébben különböznie, mint hogy a véleményét képes is, kész is legyen megokolni (s ha ir, hát irodalmi formában); a szinházat szolgáló előzetes drámabirálás lényege pedig mindig a szindarabok jóizlésü, helyes megválasztása marad. Tőle, aki csak ezt a funkciót gyakorolja a szinházban, nagyobb drámairói képességet követelni, mint amekkora a - mondjuk: - gyakorló drámairóké: tulzott követelés.

De tegyük fel, hogy megvan ez a nagyobb drámairói képessége (amint sok esetben meg is van, mert hiszen a drámabirálók között drámairók is vannak, akik különb dolgokat produkáltak már az előadható, de megfejelésre vagy kifejlesztésre és befejezésre szoruló drámáknál). Tegyük fel, hogy a szinház érdekében hajlandó ezt a nagyobb drámairói képességét a kisebb tehetségüek rendelkezésére bocsátani s ahelyett, hogy maga irna darabokat, beéri azzal, hogy drámairói képességét, csak ott, vagy mindenekelőtt ott használja fel, ahol ezzel a gyöngébbek segitségére lehet (szóval elforgácsolja, ami nem igen állhat érdekében drámairodalmunk fejlődésének). De nagyobb képessége birtokában s bizonyos önmegtagadást kivánó készségével is, vállalhatja-e a felelősséget, a dolgozótársi szereplésével, egy olyan szindarabnak a sorsára nézve, amelyet, akármennyi része van benne az ő munkájának, másnak a nevével adnak elő, s amely, ha megbukik, ennek a másnak a szerencsétlenségére bukik meg?! A legkitünőbb drámairónak a müve is megbukhatik... meg is bukik egyik-másik (az egyetlen Feydeau hires arról, hogy noha már sok darabot produkált, »még veretlen«)... kiteheti-e magát annak, hogy a megnevezett szerző, aki csak félig szerző, de akinek a nyakára ő a birálat cimén jutott szerzőtársnak, a balsiker esetén azt mondhassa, hogy az őseredeti darab nagy sikert szerzett volna, de a közös munkának meg kellett buknia amiatt, amit a drámabiráló-drámairó korrigált bele?! Viszont, önérzetes szerző belenyugodhatik-e abba, hogy amikor a darabja nagynehezen kiküzdi a sikert, joggal mondhassák el róla, hogy sikerét nem a maga erejének köszönheti, hanem annak a szerzőtársának, aki birálat cimén dolgozott bele a munkájába, s aki, minthogy csak a drámabirálói kötelességét teljesitette, nem osztozik vele sem az erkölcsi, sem az anyagi sikerben?!

És ez még csak a gyakorlati része a dolognak.

Az irodalom érdeke még kevésbbé türi meg ezt a természetellenes szövetkezést. A kollaboráció csak olyankor szokott sikerrel járni, ha a szerzőtársak gondolkozásban már szinte egyek s a munkában annyira összeszoktak, hogy képzeletüknek egymásra való hatása s ötleteiknek, gondolataiknak kicserélése nélkül már nem is tudnak dolgozni. Annyi mindenesetre kell két szerző szövetkezésének a jó eredményéhez, hogy a tárgy, a szerkezet, a motivumok, a fordulatok, a tónus egyformán tessenek mind a kettőjüknek. De igérhet-e sikert az olyan kollaboráció, a melyben az egyik szerzőtársnak, a drámabiráló-drámairónak, a koncepció idegen marad, amelynek az egésze őt végig hidegen hagyja, s amelyhez a részesedése csak a nyilvánvaló nagy hibák kiküszöbölése céljából füződik?! Hogy nem valóságos kollaborációról van szó? s hogy a drámabiráló-drámairó semmit sem irna bele a darabba, csak tanácsokat adna a szerzőnek, hogy milyen fordulatokkal fejlessze tovább a bonyodalmat s hogyan juttassa befejezésre? De hát hihető-e, hogy az erre kárhoztatott szerző ugy tudja megirni, amit más eszelt ki, ami más ember képzeletében fogamzott meg, mintha a maga kedves ötleteit irná meg?!... sőt, hogy azt, amit más tanácsolt neki, ami számára csak kakukfiók és a maga kedves ötleteinek a megfojtója, jobban tudja megirni, mint amit maga képzelt el?!

De a fődolog ez: egy darabnak a külsőségein lehet előnyére változtatni, a foltjaitól meg lehet szabaditani, a kinövéseit le lehet nyirbálni, szóval, amig - legalább operációval - lehet segiteni a bajain, addig a szerző maga is kijavithatja a munkáját, pár szónyi figyelmeztetésre is. De azok a dolgok, amelyeket tisztelt kollégánk emleget, t. i. a rosszul kezdett expozició, vagy: ha a szerző ereje a darab közepén kimerül, »leleménye kiapad s ujabb fordulatokkal a témát tovább fejleszteni és jól befejezni nem tudja«: ezek nem operálható dolgok, hanem a darabbal »veleszületett alkathibák«. Ezeken pedig nem lehet segiteni. A tapasztalás legalább azt mutatja, hogy akik megkisérlették az ilyen darabok átalakitását, ezzel még rosszabb eredményhez jutottak, mint először. Még akkor se sikerült jó darabbá formálniuk át azt, ami először egyik másik lábára sántitott, ha hősiesen elülről kezdték a dolgot, mert az emlékeiktől nem tudtak szabadulni s ezek ismét kátyuba vezették őket. És ha ebből a bajból nem tudja kivezetni a szerzőt a maga képzelete, a maga ihlete: vajjon kivezetheti-e másnak az a tanácsadása, hogy milyen mozdulatokat tegyen a sakktáblán?! A tapasztalás erre is azt mondja, hogy: nem.

S ha más módja nem volna, csak ez, hogy drámabirálóbizottság hasznára legyen a szinháznak, ugy nem igen lehetne vitatkozni azon: szükség van-e rá vagy - deleatur.

(1916.)

- Ez az én szerelmes fiam, kiben nekem kedvem telik! - gondolhatta Ferdinand Brunetière, mikor a nála két évvel idõsebb Émile Faguet 1886-ban kiadta az »Études littéraires sur le XIX-e siècle«-t, az elsõ könyvet, melylyel feltünhetett. És Ferdinand Brunetière, aki még soha jót nem mondott élõ emberről, aki minden szeretetét a jól meghaltak, a sirboltba helyezettek, az elégetettek számára őrizte meg s - mintha benne a pergamen változott volna át emberré - csak a legjobban meghaltakért, csak a mumiákért lelkesedett, megdicsérte az eleven Faguet-t. Könnyü kitalálni, miért. Mert Faguet kezdetben tökéletesen ugy krákogott, tüszkölt, köhögött, mint ő; Faguet-nak gondja volt rá, hogy már akkor felötlő bőszavuságával és nem közönséges svádájának minden ügyes simulékonyságával egyelőre folyton csak azt fejtegesse, amit először Brunetière fejtett ki, az a Brunetière, aki elõdje volt a heves ellentmondásra és feltünésre pályázó birálgatásban s akit akkor bátran el lehetett volna nevezni »a kritika fejedelmé«-nek, mert kinevezés-, előmenetel-, jutalmazás- és kitüntetés-osztogatás dolgában az időtájt egy kritikus se dicsekedhetett nagyobb befolyással s e tekintetben, ha akarta, szinte fejedelmi jogokat gyakorolt.

Hogy ezt a példás simulékonyságot megjutalmazza, Brunetière, nem gyõzte Faguet-ban eléggé dicsérni az - »egyéni vélemény«-t. »A XIX. század irodalmának nem története ez« - irta a Revue des deux Mondes-ban Faguet könyvéről, elismerve, hogy nem lehet szó történetről az összefüggések meg a következések kimutatása és a fejlődés folyamatosságának valamelyes feltüntetése nélkül - irodalomtörténeti adatok se találhatók benne. Nem igen talált itt helyet a biográfia, a pszichológia, a fiziológia és pathológia sem: de megvan ezeknek a tanulmányoknak az a ritka jótulajdonságuk, hogy csakis és tisztára irodalmiak. Faguet beérte azzal, hogy elolvasta Chateaubriand, Lamartine, Vigny, Victor Hugo, Musset, Gautier, Mérimée, Michelet, George Sand meg Balzac munkáit és elmondja róluk a maga véleményét. Nos, ezek közt a kritikák közt van legalább kettő-három, amely csupa józan ész, jó izlés és helyes itélet.

Talán nem kell mondani, hogy Faguet-nak a józan esze, jó izlése és helyes itélete véletlenül éppen ott ért el ilyen kiváló eredményeket, ahol »személyes vélemény«-e (»opinion personnelle«) nemcsak éppen találkozott, hanem csodálatosan megegyezett Ferdinand Brunetière-nek legszemélyesebb véleményével. És ez akkortájt minduntalan megtörtént: az emlitett könyvben »legalább kétszer-háromszor«. Ha Faguet nem is ment el odáig, hogy őrültség Madame Bováry-t olvasni, mikor Atalá-t s Les Martyrs-t is olvashatja az ember, viszont Faguet-nak Chateaubriandban még a Les Natchez is csupa gyönyörüség, noha erről Brunetière is elismeri, hogy csak olyan kis adagokban lehet élvezni, mint az orvosságot. És ha Faguet Lamartine-ért nem tud eléggé lelkesedni, viszont észreveszi, hogy Victor Hugo »csak közhelyeket tud elgondolni«, hogy »ha nincsenek gondolatai, fölszedi az utról mások gondolatait«, hogy »nem lehet elképzelni költőt, aki lelki vagyon dolgában szegényebb lehetne és mégis oly keveset törődnék azzal, hogy egy kicsit meggazdagodjék.« Nos és ha Faguet George Sandnak az eszméit gyermekeseknek, érzéseit pedig közönségeseknek találja, ami Brunetière-nek egy kicsit sok, viszont, ha Balzac-ot kell jellemezni, Faguet nem felejti el, hogy »Balzac ugy gondolkodik, mint egy utazó ügynök«, hogy az »elmélkedései együgyüek«, hogy »ordináré«, »otromba«; tele van mindenféle ostoba előitélettel és hogy temérdek »laposságot ir« - ami már Brunetière-nek is eszébe jutott. Végül, ha azért elismeri, hogy Balzac munkáiban mégis jelentékenyebb regényirói tehetség nyilatkozik meg, mint a Madame Cottin regényeiben, viszont, gondja van rá, hogy ujra meg ujra elitélje »azokat az olcsó és megvetnivaló merészségeket, a melyeket olyan nagy számmal találhatunk sok regényirónál, akik tettetik, mintha azt hinnék, hogy a realizmus a rémitő vagy gyalázatos kivételek tanulmányozásából áll.« Ez a buzgólkodása tökéletesen elég volt rá, hogy megkapja Brunetière-tõl a józan észről, jó izlésről és helyes itéletről szóló kitünő bizonyitványt. »Ha Faguet könyve nem is mondható a XIX. század irodalma történetének, ennek a történetnek mindenesetre a főkérdéseivel foglalkozik« - ütötte rá a pecsétet az irodalmi vegyvizsgáló állomás vezetője Faguet munkájáról szóló elemzésére és látleletére. Hogy Faguet könyve a XIX. század irodalmi mozgalmairól vajmi szegényes képet ad, hogy ebből a könyvből nemcsak a történet hiányzik, hanem a XIX. század is, mert ennek az első felét se reprezentálja eléggé a megbirált tiz kiválóság, a második felét pedig sehogyan se, hogy ez a könyv, ha sokat foglalkozik azzal, ami Brunetière-nek »főkérdés«, viszont alig vagy egyáltalán nem foglalkozik azokkal az eszmékkel, a melyek a XIX. század oly sok nagy iróját világszerte foglalkoztatták, ezzel Brunetière már nem törõdött. Brunetière-t csak az érdekelte, hogy minél több rosszat mondhasson és mondathasson Flaubert-rõl, aki az epés kis embert lenézte, a Goncourt-okról, Zóláról és mindenkiről, aki George Sand óta élni és pisszenni mert; a »jóizlésü«-ek és a »helyes itéletü«-ek előtt erre jogot szerzett azzal, hogy állandóan és kitartóan magasztalta Boileau-t, a tizenhetedik század többi nagyját is, de ahogy más mindennap viv, Boileau-t mindennap, egy-két óra hosszat. Mit torolt meg ez a Zoilusz?... vagy egyszerüen az dolgozott benne, hogy nem volt egészen egészséges és ez kihathatott a gondolkozására? - ma még nem könnyü megállapitani; de nyilvánvalóan szinte kéjelgett benne, hogy ócsároljon mindenkit, aki él. Sohase kegyelmezett meg másnak, csak annak, akitől azt várta, hogy munkájában segitőtársa, tanitványa lesz és Faguet ilyennek igérkezett. Aki vidéki professzor korában Balzac-ot is commis voyageur-nek látja, azt fel kell hozni Párisba, a Lycée Condorcet-ba.

Brunetière ugy találta, hogy nem lehet elképzelni korlátoltabb gondolkozásu irót, mint amilyen Flaubert, (senkin se rágódott annyit, mint a Bovaryné szerzõjén) és miután sokáig ritka sikerrel irt biográfia-pszichológia-, fiziológia- és pathológiamentes kritikákat, »csakis és tisztára irodalmi dolgokat«, »személyes vélemények«-et, néhány könyvben és számtalan tanulmányban két, nem egészen uj, de nyilván hosszuéletü filozófiai gondolatot hagyott az emberiségre. Először, hogy: illetlen és megengedhetetlen dolog, ha az iró az érzéki szerelem ellakatolni való dolgait szellőztetgeti és másodszor, hogy: azokat a kérdéseket, amelyeket a tudomány még nem tud megoldani, nem szabad feszegetni. Azonkivül, hogy a köztisztviselő mindennapos következetességével ismételgette a XVII. század nagyjainak dicséretét, üdülésül pedig »lerántott« minden élőt, aki nem elég mélyen vette le előtte a kalapját vagy nem ment el hozzá tisztelegni, egész életén át csak ezen a két vesszőparipán nyargalt - ami Victor Hugóénál nem sokkal nagyobb filozófiai fonds-ra vall és olyan korlátoltságra mutat, aminővel ő vádolgatta az Education sentimentale szerzőjét. Faguet is ezzel az iskolalovaglással és a XVII. század nagyjainak magasztalásával kezdte; de nem maradt annyira exkluziv, mint Brunetière, sõt egyáltalán nem maradt hü ahhoz, aki mestere és első hatalmas pártfogója volt. A XVII. század nagyjai számára - akiknek adorációját már vidéki professzor korában bölcsen megkezdte (első fohászkodásaival s ezeket egybefoglaló könyvével) - irodalmi áldozgatásának kis obuluszait későbben is le-lerakta; hiszen ez a francia litterátusnak időszakonként szinte köteles miséje és ha valakinek a tekintete már gyermekkora óta ott csüng az Institut kupoláján, nem is mulaszthatja el, hogy a XVII. századnak időnként egy-egy gyertyát ne gyujtson; de első fellépéséhez csak ennyiben maradt következetes. Mert attól fogva, hogy Párisban egy kicsit otthonosabb lett, mind messzebbre kalandozott el a nála két évvel fiatalabb mestertől és ennek gyülölködéssel teli, de opportunizmussal nem vádolható programrajától; nem érte be a régóta halott márkik és a régóta halott biborosok magasztalgatásával, megdicsérte az élő biborosokat is, sőt megdicsért olyanokat is, akik az előkelőségben nem jutottak el egészen a biborosságig; és ami a fő: egyre ritkábban vagy egyre lanyhábban ócsárolgatta az illetleneket és a merészeket, azokat, akik a rémitő vagy gyalázatos kivételességekre ugy mutatnak rá, mint ha mindez realitás volna. Brunetière-nek, aki minden elfogultsága és rövidlátása ellenére észrevette, milyen szerencsésen »rezümálja« Faguet »elődeinek a véleményét« is, egyre kevesebb alkalma lehetett Faguet-ban a »személyes véleményt«-t dicsérni; Faguet mind ritkábban fejezgette ki a Brunetière egyéni véleményét és mindinkább beletalálta magát, hogy csak elődjeinek a véleményét rezümálja (számtalan olyan elődnek a véleményét, akik egymással háboruban éltek); minél inkább haladt az idő, Faguet annál vegyesebb véleményeket rezümálgatott, de ez már nem akadályozhatta meg, hogy elérje mindazt, amit iskolás gyerek kora óta erősen akart.

- Auguste Émile! - mondta neki valamikor az apja - az nem lehet, hogy te is mint én, halálodig vidéki tanár maradj, ami nem jó. Neked egyetemi tanárnak kell lenned, a Journal des Débats és a Revue des Deux Mondes kritikusának, öreg napjaidra pedig az Académie Française tagjának, ami a leggyönyörübb dolog a világon. Ehhez, egy kis ügyességen kivül, a legszükségesebb az, hogy reggeltől estig olvass és irj, főképpen, hogy: amit délelőtt elolvastál, azt soha se mulaszd el délután ujra megirni. Tehát kelj fel a kakassal, tiszteld a hatalmasokat és ora el labora!

Auguste Émiléből nem hiányzott sem az értelmesség, sem az ügyesség, sem a szorgalom. Igy bekerülhetett az École Normaleba, - a vidéki tanárság türelempróbáját csak addig kellett kiállania, mig egy kötetnyi dicséretet a XVII-ik századról és egy másik kötetnyi helytelenitést a XIX-ikről el nem helyezhetett a folyóiratokban, - aztán lassan, de simán eljuthatott mindenüvé, ahova vágyódott. Mindenekelőtt a néhai biborosokat és két Brunetière-t tisztelte, de nem volt olyan vad, hogy már idejekorán el ne juttatott volna egy-egy mosolyt azokba a táborokba is, amelyeket Brunetière exkommunikált, a hosszas levelezgetésig barátkozott minden külföldivel, aki benne is megbecsülte Franciaországot; és ha valaki, ő elmondhatta, tizéves korától a hatvankilencedik évéig, hogy: nulla dies sine linea. A mi korunknak talán a legnagyobb tintapazarlója volt és hogy a betüontásban milyen rekordot ért el, az jellemzi a legjobban, hogy életének utolsó évtizedében esztendőnként négy-öt kötetre valót adott ki. Ugy beszélik, a németek a román gabonát, hogy gyorsabban vehessék át és küldhessék el, nem zsákokban szállitották el, hanem valami porszivó gépszerü készülékkel szippantották fel és aztán szinte kilövelték egyik vaggonból a másikba; efféle eszme- és betű-gyorsbeszivó és kibocsátó készülék volt Faguet.

De egyszersmind példája annak, milyen sokat pótol az erős akarat. Attól kezdve, hogy Párisba költözött és letelepedett a Sorbonne közelébe, hogy közel találja ezt is és mindazokat a helyeket, ahová be akart jutni, annyit és addig foglalkozott az irodalommal, amelyet eleinte, meglehet, csak fejőstehénnek nézett, mig kifejlődött benne az irodalom szeretete is és lassankint szert tett arra a széles látókörü tájékozottságra, a melyre a kritikusnak még nagyobb szüksége van, mint a tanárnak. És ha jelentékenyebb tehetség hijján nem nőhette ki magát a kritika olyan vezető egyéniségévé, mint Sainte-Beuve, Taine, vagy Lemaitre, munkája nem maradt meddő, mint a Brunetière-é, mert legalább, mint ismeret-közvetitő megbecsülni való szolgálatokat tett tanitványainak és olvasóinak.

A háboru óta sok veszteség érte a francia irodalmat: Lemaitre, Hervieu, Méziéres, Claretie, Augustin Filon stb. halálával. Faguet-val nem dőlt ki kiváló egyéniség, de nevezetes munkaerő veszett el. A legnémetebb francia halt meg benne; a hangyaszorgalom és kitartás egyik hérosza.

(1916.)

Kétszáz évnek kellett elhaladnia, mig Shakespearet hazájában annak ismerték fel, akinek ma az egész müvelt világon látjuk. De - ami ennél még inkább feltünő - noha Shakespeareben a mai irodalmi közvélemény nemcsak az ujkor vagy minden idők legnagyobb költőjét, hanem egyszersmind, ahogy előbb Letourneur, utóbb Hugo Viktor mondta, »a szinpad istené«-t tiszteli, remekmüvei még most is, amikor már háromszáz év mult el a halála óta, kevesebbet szerepelnek az angol szinpadokon, mint Németországban vagy akár nálunk is. Bernard Shaw - megjegyzendő: az egyetlen élő angol, aki megkisérlette Shakespeare dicsőségét kisebbiteni - találóan tréfálkozott, amikor (akár, hogy sok angolt bosszantson vele, akár, hogy bizonyos legujabb esetre példálózzék, ha fölemlegeti, mennyivel hamarább méltatják az angol kiválóságokat Németországban, mint otthon) azt irta, hogy Shakespeare ünneplését át kellene engedni Németországnak. Bizvást el lehet mondani, hogy a Shakespeare-kultusz középeurópai eredetü dolog; talán nem sokat tulozna az sem, aki azt állitaná, hogy Goethe nélkül Shakespeare csak száz vagy kétszáz esztendővel később jutott volna el ahhoz a dicsőséghez, amelyben ma senki se osztozhatik vele.

Ha erre és a francia szellem nagyfoku exkluzivitására gondolunk, nem csodálhatjuk, hogy a franciák sokáig egyáltalán nem ismerték Shakespearet. Azt sem, hogy amikor végre megismerték, az idegenkedés, melyet vele szemben éreztek, még jó ideig messze meghaladta azt az elismerést, amelyet a müveltebb elme soha se tagadhatott meg tőle. De érdekes, hogy miután Shakespeare már vagy egy század óta jelentékeny hatással volt a francia irodalomra is, a régi idegenkedés nemcsak a francia közönségben maradt meg, majdnem egészen, hanem ennek az idegenkedésnek a maradványai még ma is minduntalan fellelhetők ott, ahol leginkább feltünnek: a francia gondolkodók irataiban, a müvészi irányában legérzékenyebb francia birálók magasztaló soraiban vagy ezek között.

Mindenki tudja, hogy Voltaire egyszer »részeg vadember«-nek nevezte Shakespearet. Mint a meg nem értést drasztikusan jellemző szállóige szerepel ez a mondás, de ha csak ebből következtetünk rá, mit gondolt Voltaire Hamlet-ről és Othelló-ról: igazságtalanok vagyunk Voltaire elméjével szemben. Nem szabad elfelejteni, hogy Franciaország számára Shakespearet Voltaire fedezte fel, azzal térve haza a csatornán tulról, hogy Anglia legnagyobb érdekessége egy Shakespeare nevü költő, az angolok egy olyan zsenije, aki »csupa erő és gazdagság, csupa természetesség, nagyszerüség és fenség, noha nincs jó izlése és a legkevésbbé se ismeri a müvészet szabályait.« Voltaire egyik-másik szigoru birálója azt mondja, hogy Voltairet ebben a fölfedezésben csak az önösség vezette. Dicsőséget keresett abban, hogy fölfedez és atyáskodik, bár Shakespeare munkái csak meglepték, de nem ejtették elragadtatásba. Minthogy azonban bizonyosnak tartotta, hogy Shakespeare munkái sohase hódithatják meg Franciaországot, másrészt pedig a theatrális iránt való érzéke sokkal finomabb volt, semhogy föl ne ismerte volna, a drámaiságnak milyen nagy kincse van Shakespeareben, elhatározta, hogy ezt fel fogja használni - aminthogy három tragédiáján, Brutus-on, Eriphyle-en, és Zaïre-on csakugyan ki is mutatható Julius Caesar, Hamlet és Othello hatása - és azt hitte, hogy ezzel nagyon megtiszteli Shakespearet.

Igy itéli meg Voltairet Gustave Larroumet is, abban a konferanszában, amelyet a párisi Odéon-szinház közönsége előtt tartott Shakespeare-nek a francia szinpadhoz való viszonyáról. De Voltaire más-más időben nagyon különbözőképpen nyilatkozott Shakespeareről és ha ezeket a nyilatkozatokat, amelyekbe Larroumet is hivatkozik, egybevetjük, kitünik, hogy Voltairet a nagy angol költő eleinte bámulatba ejtette s csak később tette nem irigygyé, hanem: féltékenynyé. Ha Shakespearet a legangolabb angolnak mondják - ami még bizonyitásra szorul - Voltaire kétségtelenül a legfranciább francia volt és ez a nagy dicséret nemcsak a nemzeti erő nagyszerü inkarnációját jelenti, hanem bizonyos korlátoltságot is. Voltaire határtalanul nagyrabecsülte Corneillet és Racinet; ugy gondolkozott, hogy senki se szárnyalhatja tul őket, legfeljebb ő maga, (aki pedig mindig csak az utánzójuk maradt); a francia tragédia formáját, mértéktartását, »szabályait« szentségeknek, Corneille és Racine alkotásait a müvészet netovábbjának vélte, magát a francia tragédiát olyan tökéletességnek, amelynek tovább ápolgatása egyet jelent a nemzeti hagyományok konzerválásával. Pedig a corneille-i és racine-i forma Voltairenél már nemcsak hanyatlani, hanem valósággal haldoklani kezdett; mind több és több jel mutatta, hogy a régi tragédia napjai már meg vannak számlálva. És Voltairenek látnia kellett, hogy az a Shakespeare, akit Franciaország számára ő fedezett fel, nyilvánvaló hatásával váratlanul sietteti azt az átalakulást, melyet ő a francia lélekre nézve kártékonynak tartott. Az Encyclopédia nagy elismeréssel szólt Shakespeare-ről; 1760-ban egy névtelen iró Shakespearet nagyobbnak mondta Corneillenél; a Diderot-féle dráma, mely a tragédia és a komédia összeegyeztetése akart lenni, mintha Shakespeare franciaországi hóditását készitette volna elő és Voltaire, aki eleinte lehetetlennek tartotta, hogy Shakespeare valaha meghódithassa a francia szinpadot, később ugy kezdte félteni a hagyományokat a nagy angol inváziójától, mint valami nemzeti szerencsétlenségtől. Ez a magyarázata annak, hogy Shakespeare dicsérgetésében egyre szófukarabb s amikor nem cáfolhatja meg a tulajdon szavait, mind több megszoritással határolja el az elismerését, - hogy később már igy nyilatkozik: »Kár, hogy Shakespeare munkáiban sokkal több a barbárság, mint a zseni«, - hogy még utóbb névtelenül agitál Shakespeare ellen és Julius Caesar-t Cinná-val hasonlitva össze, azt mondja: »Corneille zsenije ugy különbözik a Shakespeare-étől, mint a nagyur a hozzá hasonlóan eszes közönséges embertől«, - és hogy végül nyolcvankétéves korában, az Akadémiához fordul, olyan izgatottan szólitva fel ezt, kétszer is, hogy védelmezze meg a nemzeti tragédiát az idegen dráma ellenében, mintha csak azt panaszolná fel, hogy: » Fogadd be a tótot, kiver a házadból.«

Larroumet ezért, több mint száz év multán, elitéli Voltairet; hiusággal, önzéssel és elfogultsággal vádolja. De ugyanakkor, amikor igy rápirit a minden hájjal megkentség legnagyobb irodalmi képviselőjére, s ugyanabban a konferánszban, amelylyel arról akarja meggyőzni a párisi szinházi közönséget, hogy Shakespearetől a franciának se kell idegenkednie, amelylyel Shakespeare számára a francia drámaköltés legnagyobbjai mellett, ezek otthonában helyet követel, amelylyel annak akar beharangozni, hogy a francia szinházak ezentul sokkal gyakrabban nyiljanak meg Shakespeare tiszteletére, mint eddig - ő maga is ilyeneket mond a nagy Willről: »Shakespeareben a rendkivüli választékosság rettenetes izléstelenségekkel társul«... »Azt hiszem, Hamlet-tel a francia izlés soha se barátkozhatik meg; ennyit a legnagyobb jóakarattal se lehet elviselni«... »A forditók és átdolgozók ne felejtsék el, hogy Shakespearet nem szabad szóról-szóra átültetni, mert Shakespeareben vannak olyan durvaságok és tökéletlenségek is, a melyeket mi nem akceptálhatunk addig, a mig megmaradunk franciáknak«... »Shakespearenek a francia vigjátékra is üdvös hatása lehet, föltéve, hogy nem sajátitjuk el elméskedését, nehézkes trivialitásait, fogyatékos logikáját és mindenféle fajta tulságoskodásait.« De hát mi egyebet mondott Voltaire, amikor azon sopánkodott, hogy Shakespeare munkáiban sokkal több a barbárság, mint a zseni?!...

És ide s tova másfél század óta örök történet ez, mely, ugy látszik, mindig uj marad: azok a franciák, akik megleckéztetik elődeiket, hogy nem tudták kellőképpen megbecsülni Shakespearet, nagyjában - néha más, néha ugyanolyan szavakkal - ugyanazt mondják és ismételgetik, amit a megleckéztetett elődök. Kevéssel azután, hogy Voltaire Shakespearet fölfedezte Franciaországnak, az angol költőnek - mint ismeretes - rendkivül lelkes francia protektora akadt Ducis János Ferenc személyében. Ez a derék »tragikus költő«, - aki később Napoleonnak, mikor ez valami javadalmazással akarta lekenyerezni, azzal a szép mondással adott kosarat, hogy: »jobb rongyosan járni, mint láncot hordani«, - egy kukkot se tudott angolul. Csak La Place rossz adaptációjából és a lelkes Letourneur valamivel hivebb forditásából ismerte meg Shakespearet, de azok a szépségek, amelyeket innen is kiérzett, arra az elhatározásra birták, hogy a becses »nyersanyag«-ból francia tragédiákat fog csiszolni, a »szabályoknak megfelelő formáju« tragédiákat. Ehhez képest »megtisztitotta« és »kijavitotta« Shakespearet, - tudjuk, hogy milyen eredménnyel. A shakespearei alakok nála papiros-figurák; ami Shakespearenél szin és élet, nála csupa táncmesteri illedelmesség.

Romeo és Juliá-ja alig emlékeztet az eredetire; Othelló-jában Jágót nem hozza a szinpadra, mert »a francia néző egy pillanatig se türhetné el ennek a szörnynek a jelenlétét.« Vagy egy félszázaddal később Saint-Marc Girardin, noha megtalálja Ducis-ben a kitünő forditónak minden képességét, nem győz eleget méltatlankodni azon, hogy Ducis, mikor javitani akart, micsoda laposságokkal helyettesitette azt, ami Shakespearenél gyönyörü. De ugyanakkor, amikor korholja Ducis-t, aki nem tudta eléggé megérteni Shakespearet (Cours de Littérature Dramatique, 1843.) Romeo és Julia sirbolt-jelenetéről szólva, azt fejtegeti, hogy Shakespeare, mint az angol irók általában, valami beteges érdeklődéssel fordul a halálnak minden iszonyatos képe felé, hogy Luigi da Porto Romeója és Juliája, akik a sirboltban is csak a szerelmükre gondolnak, sokkal természetesebben beszélnek, mint a shakespeare-i alakok, és hogy Shakespeare-nek - a shakespearei munkák hatásának - része van abban, ha az életgyülölet meg az öngyilkosság Angliában sokkal gyakoribb, mint másutt! Hamlet álmodozó hajlandósága és energiátlansága pedig ezt juttatja eszébe: »Nem jó, ha az ember, ahelyett, hogy cselekednék, szabadjára ereszti az álmodozó hajlandóságát. Az ezzel járó különös érzések és furcsa gondolatok eleinte tetszenek, mert elhitetik velünk, hogy eredetiség van bennünk és fölébe emelkedtünk a közönségesnek; szivesen engedünk annak a kisértésnek, hogy bizarr érzésekkel tetszelegjünk, mert igy kivételeknek, legalább is kivételes embereknek képzelhetjük magunkat... De ez a kis világcsalás mindig veszedelmes ránk, magunkra nézve; azzal kezdjük, hogy másokat akarunk áltatni és végül csak magunkat áltatjuk.« Szóval, megrójja Ducis-t, aki nem érti meg Shakespearet, de Hamletet kissé »charlatan«-nak tartja!

Ki fedezi fel Shakespearet Franciaországnak harmadszor és végre igazán? A francia forradalom. A hatalmas szenvedélyeknek azok a kitörései, meg azok a vérengzések, amelyekről Shakespeareben gyakran van szó és amelyek korábban annyira megbotránkoztatták az életimádó franciákat, a nagy forradalom eseményei után már nem tüntek fel olyan elképzelhetetleneknek, mint előbb. 1822-ben ugyan még kifütyülik azokat az angol szinészeket, akik a Porte-Saint-Martin-szinházban Shakespearet játsszák, de már öt évvel később az Odéon-szinháznak nagy sikere van több (különben ugyancsak átalakitott) shakespearei darabbal; Stendhal kimondja, hogy Shakespearet nagyobbnak tartja Racine-nál; Guizot, Soulié, Alfred de Vigny forditgatják, adaptálgatják, dicsérgetik Shakespearet; aztán jönnek a romantikusok, élükön Hugo Viktorral, aki zászlaján Shakespeare képével inditja meg az irodalmi harcot. Ettőlfogva Franciaországban is minden müvelt embernek ismernie kell Shakespearenek legalább a nevét; a szinházak se maradhatnak közömbösek; hol itt, hol amott játsszák Shakespeare darabjait, inkább nagyon, mint kevésbbé átdolgozottan, mégis a legtöbbször csak »irodalmi siker«-rel, igazi siker nélkül. Akadnak szinházigazgatók, akiket nem csüggeszt el, hogy a nagyközönség sehogy sem akarja megszeretni Shakespearet s hogy a sokaság hangulatát tolmácsolgató kritika ujra meg ujra előhozakodik a francia világossággal, meg az angol köddel; hol a szószerint való forditással kisérleteznek, hol az átdolgozással; Dorchain s Legendre adaptációjára maga Shakespeare sem ismerne rá s az átdolgozók tetszenek, de maga Shakespeare nem; egyik-másik szinigazgató - legutóbb Porel - ugy küzd Shakespeare-ért, mint Brahm Ibsenért és Hauptmannért, de minden hiába. Miután egy századon át a francia irók egész sokasága forditgatta, magyarázgatta s magasztalta is Shakespearet, a francia nagyközönség megtapsolja a shakespearei hőst játszó szinészt, ha ez hiresség, de igazi szinházi sikert nem juttat a nagy angolnak. Tolmácsai pedig, a szinházi birálók, vagy őszintén kijelentik, vagy hol a kifogásaikkal, hol a dicsérgető soraik közt árulják el, hogy nem tudják megérteni Shakespeare-t. Sarcey, aki előadásmódjának minden kedvességével is megmaradt szük látókörü kispolgárnak, szinte büszkélkedett vele, hogy Hamlet őt untatja; a Sok hühó párisi bemutatója után pedig (1887) a Revue d'Art Dramatique kritikusa, mikor azt a véleményét fejtette ki, hogy a Sok hühó semmiért sokkal értelmesebb valami, mint a Szentivánéji álom, igy kezdte meg a bölcselkedését: »Egyáltalán nem osztozom abban a nézetben, amely ma már mindinkább elterjed, hogy Shakespeare szinmüvei »együgyüek«, vagy »földhözvágóan elkedvetlenitők«, de azok közé se tartozom, akik ezeket a darabokat zavartalan csodálattal vagy határtalan lelkesedéssel nézik. Ugy találom, sok van bennök, ami nem harmonizál a francia géniuszszal; nagyon bonyodalmas meséjük, látszólagos mélységük, durva tréfáik: nem olyasmi, amiben a mi izlésünk gyönyörüséget lelhetne. Azt hiszem, hogy ha Párisban Shakespearenek valamelyik vigjátékát szóról-szóra adnák elő, ugy, hogy a forditó szolgai módon ragaszkodnék minden jelenethez és semmit sem enyhitene a dialóguson, a darabot nem lehetne végig játszani, mert a szemérmesebbek hamarosan megszöknének, a többiek pedig mélyen elaludnának.«

Az angol-francia szövetség most ujra ráforditja a francia nép figyelmét Shakespearere. Poincaré Shakespeare halálának háromszázadik évfordulóján azt sürgönyözte az angol királynak, hogy »Franciaország nemcsak azért csatlakozik az angolok hódolatához, mert Shakespeare az egész világé, hanem, mert az ő müveiből a multak szava hallatszik, mely arra emlékezteti a franciákat, hogy örök szövetségben vannak az angol nemzettel.« Ez a nem csekély feledékenységgel párosult jóakarat kétségtelenné teszi, hogy a párisi szinházak mostanában megint sokat fognak kisérletezni Shakespeare szinmüveivel. Előre látható, hogy ennek következtében a mai franciák ujra meg fogják leckéztetni elődeiket, akik Shakespearet nem tudták megérteni és ujra meg fogják állapitani, hogy Shakespeare nagy ember, de durva tréfáival, meg azzal a vérszaggal, mely munkáiból kiárad, a francia izlés sohase barátkozhatik meg, következésképpen ahogy a Shakespeare-kultusz egy szorgalmas francia munkása, Georges Pellissier irja - Shakespeare a francia szinpadon mindig idegen marad, a legjobb esetben: naturalizált idegen. »Végre méltók vagyunk Shakespearehez!« - kiáltott fel 1844-ben, mikor egy angol szintársulat sikerrel játszotta Othelló-t és Hamlet-et Párisban, a könnyen hevülő Théophile Gautier. Ez a nyilatkozat, ugy látszik, kissé elhamarkodott volt; de Shakespeare várhat.