Fülszöveg

Belényes ...

Ez a kisváros arról volt nevezetes, hogy évszázadokon át úgy összeforrt nemcsak a szomszédságában található magyar és román településekkel, de még a hegyeivel, vég nélküli erdőivel is, hogy ki sem lehetett bogozni őket egymásból, s csak így őrizhette meg sokkal jobban ősi hagyományait, mint más partiumi városok: nyelvét, viseletét, hiedelmeit, s ami mindennél fontosabb, istenhitét, ami képessé tette őt arra, hogy a történelem viharaiban megmaradjon, s magához ölelje valamennyi fiát, a magyart, a románt, a vándorlása folytán itt maradt zsidót és az elvárosiasodott cigányt.

Sehol sem élhettek szebben a különféle népcsoportok, mint itt, ebben a zárt völgykatlanban, amelyet csak a világháborúk voltak képesek megfertőzni átmenetileg, hogy régi erkölcsét hamarosan visszanyerje, s 1997-ben már a Magyar-Román Baráti Társaság kibővített ülésének adjon szálláshelyet. Mert ezen a vidéken évszázadokon át így köszöntek egymásnak az emberek: "Áldejászketye Dumnyezó!" - "Áldjon meg az Isten!" Igen, így köszöntek. És mindig köszöntek egymásnak. Magyarok és románok. Ifjak és öregek. Akkor is köszöntek, ha nem voltak ismerősek, mert leolvasták egymásról az embert, az emberit, és hittek abban, amit a köszönésükkel kifejeztek. Isten áldását látták benne, ha két ember összetalálkozhatott. Hiszen ki tudná megmondani, hogy lesz-e még ilyen találkozás?

És ez a drága kisváros most Európába készül, hogy bemutassa ott európaiságát s egyben féltve őrzött identitását is. A reggeli napfényben fürdőző templomtornyai, egymást erősítő harangzúgásai nemcsak ezt a vágyát, de eltökélt szándékát is tükrözik: megmaradni annak, amik voltunk.