
CÍMLAP
Kun József
Belényes monográfiája
TARTALOM, FÜLSZÖVEG
Tartalom
Előszó
1. fejezet Belényes neve, fekvése, betelepülésének néhány előzménye
2. fejezet Belényes és a Fekete-Körös völgyének betelepülése
3. fejezet A szláv őslakosság kérdése
4. fejezet Bélavár
5. fejezet A magyar-román együttélés kezdetei, román települések
6. fejezet Belényes a középkorban
7. fejezet A mohácsi vész után
8. fejezet A belényesi reformáció története
9. fejezet A vidék reformációja
10. fejezet Román nemzeti törekvések a szabadságharc előtt és után
11. fejezet Gazdasági, társadalmi és művelődési viszonyok az 1848-49-es szabadságharcig
12. fejezet Belényes az 1848-49-es szabadságharc idején
13. fejezet A szabadságharctól az I. világháborúig
14. fejezet Belényes gazdasági élete, ipara és kereskedelme a századforduló előtt és után
15. fejezet Új vezetői réteg az első világháborút követő rendszerváltás után. A város néhány közismertebb személyisége
16. fejezet Belényes politikai helyzete a két világháború között
17. fejezet Belényes belső élete, közművelődési állapota, műveltsége a két világháború között
18. fejezet Belényesi román írók
19. fejezet Bartók Béla Belényesen
20. fejezet Belényes és vidéke a mai irodalomban
21. fejezet A Magyar-Román Baráti Társaság elnökségi ülése Belényesen
Adattár
A felhasznált forrásművek jegyzéke
Rövidítések
Utószó
Fülszöveg
Belényes ...
Ez a kisváros arról volt nevezetes, hogy évszázadokon át úgy összeforrt
nemcsak a szomszédságában található magyar és román településekkel, de még
a hegyeivel, vég nélküli erdőivel is, hogy ki sem lehetett bogozni őket
egymásból, s csak így őrizhette meg sokkal jobban ősi hagyományait, mint
más partiumi városok: nyelvét, viseletét, hiedelmeit, s ami mindennél
fontosabb, istenhitét, ami képessé tette őt arra, hogy a történelem
viharaiban megmaradjon, s magához ölelje valamennyi fiát, a magyart, a
románt, a vándorlása folytán itt maradt zsidót és az elvárosiasodott
cigányt.
Sehol sem élhettek szebben a különféle népcsoportok, mint itt, ebben a zárt
völgykatlanban, amelyet csak a világháborúk voltak képesek megfertőzni
átmenetileg, hogy régi erkölcsét hamarosan visszanyerje, s 1997-ben már a
Magyar-Román Baráti Társaság kibővített ülésének adjon szálláshelyet.
Mert ezen a vidéken évszázadokon át így köszöntek egymásnak az emberek:
"Áldejászketye Dumnyezó!" - "Áldjon meg az Isten!" Igen, így köszöntek. És
mindig köszöntek egymásnak. Magyarok és románok. Ifjak és öregek. Akkor is
köszöntek, ha nem voltak ismerősek, mert leolvasták egymásról az embert, az
emberit, és hittek abban, amit a köszönésükkel kifejeztek. Isten áldását
látták benne, ha két ember összetalálkozhatott. Hiszen ki tudná megmondani,
hogy lesz-e még ilyen találkozás?
És ez a drága kisváros most Európába készül, hogy bemutassa ott
európaiságát s egyben féltve őrzött identitását is. A reggeli napfényben
fürdőző templomtornyai, egymást erősítő harangzúgásai nemcsak ezt a vágyát,
de eltökélt szándékát is tükrözik: megmaradni annak, amik voltunk.