Szubjektív bevezető

A nyolcvanas években a felsőoktatás-pedagógia területén végzett kutatásaim során ismertem meg a kelet-európai országok tanárképzését. A kilencvenes évek elejétől pedig lehetőségem volt mélyebben betekinteni a nyugat-európai tanárképzés műhelyeibe. Pályázatok eredményeként szerezhettem ismereteket a dán, a francia, az angol, a finn, a német tanárképzés gyakorlatáról. Szakmai-tudományos értelemben a felsőoktatás felzárkózását segítő programok által lett elérhető számomra Európa.

Az elmúlt évtizedben idehaza alig születtek összefoglaló munkák a tanárképzési gyakorlat nemzetközi tapasztalatáról, ugyanakkor a tanári mesterségre való felkészítés tartalmi változásainak, az egy-egy országra jellemző főbb tendenciáknak a megismerése jól hasznosult a rendszerváltást követő magyar tanárképzés megújításában, a képesítési követelmények kidolgozásában (Dériné 1992; Falus 1992; 2001; Ballér 1994; Ladányi 1995; 1996; Szabó 1995).

A 90-es évek közepétől a német és osztrák tanárképzés részletes tanulmányozásával foglalkozhattam (Venter 1997; 1999), azt követően az új demokráciák tanárképzési gyakorlatának vizsgálata következett. A magyar nyelvű szakirodalom különösen az új demokráciák tanárképzése vonatkozásában kiegészíthető, a kelet- és nyugat-európai tanárképzési gyakorlat jobb megismerése egyben a hazai pedagógusképzés önreflexiójában is segítséget nyújthat.

Amire most vállalkozhatok, az nem több mint az igen gazdag és olykor egyedi tanárképzési gyakorlatból néhány példát kiragadva általánosítható szempontokat találjunk, végiggondolásra ajánlva azokat, hogy ki-ki saját tapasztalatával összevetést végezhessen. A példák azonban nem minden esetben általánosíthatók. Amikor a tanári mesterség alapozását biztosító kurzusokat, azok rendszerét tekintettem végig, olykor óriási különbségeket, máskor tökéletes azonosságot találtam. Az anyaggyűjtés kezdetekor a hazai és külföldi tapasztalatokat illetően az egyik legmeghatározóbb különbséget a tanszabadság érvényesülésében véltem felfedezni. Mint neveléstudományt oktatót a kutatás kezdetén azonban leginkább a foglalkoztatott, hogy a tanárképzési tartalom és szerkezet megújításában miben segíthetnek bennünket a különböző egyetemek és főiskolák hagyományai és tapasztalatai. Az ezredforduló igényeire figyelve tekintjük át a kilencvenes évek tanárképzését, hisz egy biztos alap ismeretében pontosabban ítélhetjük meg a 21. század indulását, az egységesülő Európa és annak tanárképzése átalakulását. Bízom benne, hogy a későbbiekben bemutatott képzési struktúrák, tartalmak és programok a tanárképzési gyakorlat elemzésére, újragondolására is ösztönzően hatnak.

A tanárképzés kontextus-tényezőinek számbavétele mellett a tanári mesterség alapozásának neveléstudományi rendszerével, kurzusaival, a pedagógiai-pszichológiai gyakorlattal, a vizsga-követelményekkel foglalkozom részletesen. A tanárképzés mellett a tanítóképzés gyakorlatából is bemutatunk néhány jellegzetes elemet, sajátosságot, amennyiben az a tanárképzés újragondolásához is segítséget kínál. A dolgozat arra is szeretné ráirányítani a figyelmet, hogy a magyar felsőoktatás modernizációs törekvései nem hagyhatják figyelmen kívül Európa országainak e téren meglévő tapasztalatait, stratégiai elképzeléseit még akkor sem, ha magam is úgy vélem, hogy európai léptékkel mérve a hazai gyakorlat már rég "európainak" minősíthető. Reményeim szerint a bemutatott eredmények birtokában lehetőség nyílik a fenti állítás igazolására is.

Valamennyi európai ország tanárképzési gyakorlatáról nincs módunk beszámolni. Egy-egy ország tanárképzésének sajátosságait, jellemző tulajdonságait keresve az előremutatót, a közös Európa számára további értéket képviselő gyakorlat, innováció egy-egy elemét kívánjuk az elemzés tárgyává tenni. Egy jól megválasztott minta alapján készült metszet ugyanakkor gazdag információt adhat a valós folyamatokról. Európa több szempontból is tanulságokat is magában rejtő tanárképzését a német gyakorlat mélyebb elemzésével kívánom érzékeltetni, de egy-egy részlet a dán tanárképzés sajátosságaiból is bemutatásra kerül. Az új demokráciák tanárképzésének elemzése a szlovák és az ukrán gyakorlat alapján történik, de az orosz, a cseh és a bolgár tanárképzésben fellelhető innovációs elképzelésekről, jellemző jegyekről is szólok. Az ország-tanulmányok közül hiányzik a magyar tanárképzés állapotát tárgyaló rész, de a dolgozat egészében az elemzés során ismert háttér-tényezőnek tekintjük. A magyar tanárképzés modern képesítési követelmények alapján dolgozik, az intézményi autonómia sokszínűséget kölcsönöz e munkához. A tanárképzésben fellelhető legújabb trendek, fejlesztési irányok - mint pl. a reflektivitás - már nálunk is kutatott és a gyakorlatba folyamatosan átültetett megoldásokként vannak jelen. Izgalmas kihívás tehát e fejlesztő tevékenység munkatársának lenni.