Előszó

Ebben a könyvecskében néhány elkárhozott cikkecske van összegyűjtve. Nem fáradtságos tanúlmányok, hanem egy-egy hangulat előszökkenése. Sok dolog elavúlt, sok megváltozott azóta, hogy írtam őket. De nem vitt rá a lélek, hogy pótoljak valamit vagy javítsak rajtuk. Kizökkentek volna a hangulatukból.

A vállalat szerkesztője életrajzi adatokat is kért tőlem. Megvalljam, hogy az életemben nincsenek érdekes külsőségek? Ami pedig a belső életemet illeti, a jó mohamedánok közé tartozom, akik nem szeretnek a házukon ablakot nyitni az uccára.

Születtem Budapesten, ezernyolcszázhetvenhatban október kilencedikén, de ennek a dátumnak annakidején semmi fontosságot nem tulajdonítottam, holott az édesapám, Szini Károly, az újságjában jelentette be az előfizetőinek. Az október kilencedikére különben büszke vagyok, mert ezen a napon született Cervantes is, a ťDon QuijoteŤ halhatatlan írója, de több mint háromszáz évvel előttem, amit nehezebben lehet utolérni, mint a teknősbékának Achillest.

Édesapám, akinek gyémánttiszta emléke mellett csak szerényen és szégyenkezve említhetem ingatag, gyarló magamat, belőlem akarta annak az új korszaknak a homo novusát nevelni, akiről álmodozott.

Tiltakozott ellene, hogy megkereszteljenek. Meg akart óvni az iskola járom- műveltségétől. Azt óhajtotta volna, hogy csak azt tanúljam meg, amire kedvem van és nagy festőt akart belőlem kifejleszteni, mert korán észrevette bennem rajzoló képességemet. De az élet exigenciái sokkal erősebbek voltak az ő apostoli elhatározásánál. Megkereszteltek, iskolába adtak és én is elindúltam az életnek azon a sinein, amelyeken az ember keresztlevelet, himlőoltási bizonyítványt, érettségi okmányt, szigorlati tanusítványt és hivatalnoki kinevezést szerez. Voltam nevelő, díjnok, bírósági joggyakornok.

Aztán egyszerre, polgári fogalmak szerint, megbolondúltam, írtam egy novellát és ezt leközölte a Pesti Napló. Egy hét múlva már bennültem a szerkesztőségében, a legtintásabb íróasztala mellett és csaknem öt évig a napihírek és egyéb újságírói munkák kulija voltam. És mégis életemnek erre az egyszerre sanyarú és káprázatos korszakára boldogan emlékezem vissza. Hajnali tanyákon, lebújnál is förtelmesebb helyeken találkoztam fiatal és máris elzüllött szellemi nagyságokkal. Az újságírói nyomor közös tűzhelyein melegedtünk és majdnem minden jó, értékes emberemmel a kétségbeesés helyein akadtam össze.

Most boldogan látom, hogy nem csalatkoztam bennük és akiben csak értéket fedeztem föl, az egyre bátrabban és biztosabban tör előre. Erősen hiszem és látom, hogy egy olyan kor, amelyben annyi elnyomott lelki erő lappang, sokáig nem maradhat meddő. Ennek a szegény, nyomorúságos országnak legmélyebb, legelnyomottabb rétegeiben hihetetlen szellemi erők és értékek vannak egyelőre elkárhozva. Cinikus, kishitű, káromkodó vagy tűrő Prometheuszaival talán ez ma Európa legérdekesebb országa.

Szerény írásaimon okvetetlenűl megvan ennek a kornak a visszfénye: félig kimondott igazságok, nagy nekibuzdulások, csúf kétségbeesés, méla tűnődés amaz Ismeretlen előtt, amely fogva, megalázva tartja ezt az országot, holott az első szellemi csatasorban kellene vívnia. De én is ama próféták közé tartozom, akik nem éreznek magukban prófétai hivatást. Irok szeszélyesen, véletlenűl, céltalanúl.

Egy kicsi és egy nagyobb novelláskönyvem és egy regényem jelent már meg. Ott állnak a könyvtáramban, néha kacérkodva nézem a hátukon a felírást, de még egyiket sem mertem újra elolvasni. Többnyire novellák vannak bennök, amiket egytől-egyig pénzért írtam, hitvány aranyért (olykor nikkelért is). De néha kigyöngyözött a homlokomon az ihlet verítéke és szédűlve menekültem a vallomásaim elől, magam elől. Nem jó ezekre visszagondolni.

Most már nyugodtabban, rendezettebben élek. Négy év óta nős vagyok. Szeretnék még sokat, vagyis inkább keveset, de nagyot alkotni. Néha úgy érzem, hogy sietnem kellene, máskor meg kérdem, hogy - miért?

És amikor az ember egy ilyen életleírás végére ér, akkor veszi észre, hogy még azzal sincs tisztában, hogy mit kezdjen el magával a legnagyobb misztériummal, amit úgy hívnak: az élet.

Budapesten, 1910. november havában

Szini Gyula