Összegzés

Az intézményi szintű vizsgálat eredményei arra engednek következtetni, hogy a kontinentális Európa hagyományos egyetemei - a kutatás során bevezetett fogalmi rendszerben - inkább a gazdálkodó egyetem kategóriájába sorolhatók, esetleg elmozdultak a szolgáltató egyetem modellje felé, amely már kitekint a társadalmi környezetre, a munkaerő-piaci igényekre, és külső megrendelésre alkalmazott kutatást végez. A vállalkozói egyetem fő kritériumait azonban nem vagy csak kevéssé teljesítik. (Különösen igaz ez olyan országban, mint Németország, ahol az állami felelősségvállalás a felsőoktatás finanszírozásában alapvetően ma is megkérdőjelezhetetlen.) Általában nem alakult ki a professzionális menedzsment, az egyetem stratégiai kérdéseiben döntő szerepet betöltő vezetők az akadémiai stábból kerülnek ki. Bár vannak példák arra, hogy kiépítenek ipari parkokat, kutató parkokat, vállalkozói perifériákat, azonban azok elsősorban oktatási, kisebb súllyal kutatási szolgáltatásokat végeznek, és nem valódi vállalkozások (a törvényi szabályozás általában nem engedi meg a teljesen elkülönített tu- lajdont, a beruházást, a profit felhasználását). A több lábon állás, a finan- szírozási források diverzifikálása bizonyos értelemben megtörtént, de továbbra is a költségvetési források dominálnak, az üzleti világból származó bevételek aránya elenyésző. Az akadémiai hátország tudományos kapacitása általában rendelkezésre áll, de nagy az ellenállás az elsősorban üzleti logikán alapuló kutatásokkal, szolgáltatásokkal szemben. A fő akadály azonban az, hogy nem érvényesül markánsan az egyetemet egy egységnek tekintő szemlélet. A vállalkozói attitűd legfeljebb kari, tanszéki szinten érhető tetten.

A poszt-szocialista országokban kettős hatással találkozhatunk. A súlyos finanszírozási nehézségek arra kényszerítik az egyetemeket, hogy kiegészítő bevételeket szerezzenek. Ugyanakkor a decentralizálási törekvés igen nagy. Arról van szó, hogy az 1990 előtti erősen centralizált kormányzati irányítás megszűnte után megtörtént az indirekt irányításra való áttérés. Ez egybeesett az egyetemi karok önállósodási törekvéseivel, majd az önállósodási hullám - legalábbis a szemlélet és a szándék értelmében - a tanszéki, kutatócsoporti, esetleg egyéni kutató szintet is elérte. Ilyen körülmények között az egyetemnek egy egységként való kezelése, a hosszú távú gondolkodás, a piaci erők akadémiai értelemben káros hatásainak csökkentése (a bevételek redisztribúciója) komoly akadályokba ütközik. Ezekben az országokban az intézmények saját bevételei szinte kizárólag oktatási szolgáltatásokból adódnak, mivel a vállalati szektor stabilitása és anyagi ereje még nem ért el olyan szintre, hogy az egyetemekkel való kutatási- szolgáltatási kapcsolat és a mecenatúra a működési kultúra része legyen. Ez a körülmény azzal a nyilvánvaló veszéllyel fenyeget, hogy az egyetemek belemennek a hallgatói létszám (főleg a költségtérítéses létszám) mértéktelen növelésébe, amiből egyenesen következik a túlzsúfoltság és az oktatás színvonalának esése.

A magyarországi egyetemeken hasonló tendenciák érvényesülnek, mint általában a kontinentális Európában, és fellelhetők a poszt-szocialista országok sajátosságai is. A felsőoktatási intézmények autonómiáját garantálja a törvény, ugyanakkor költségvetési szervként működnek, amelyek gazdasági önállósága meglehetősen korlátozott.

A vállalkozói modell felé mutató fejlemény, hogy egyes egyetemek létrehozták Társadalmi Szenátusukat, ami fontos lépésnek tekinthető a társadalom felé való nyitásra, de ez a grémium nem tévesztendő össze az amerikai egyetemeken jellemző ún. laikus board-dal. Utóbbi ugyanis jogi értelemben a tulajdonost (tulajdonosokat) képviseli, ezért a stratégiai, üzleti kérdésekben, a vezetők kinevezésében döntési joga van.

Az intézményi integráció során Magyarországon lényegében új egyetemek jöttek létre, korábban önálló intézményekből. Ez a körülmény alapvetően meghatározza a jelenleg tapasztalható rendíthetetlen kari önállósági törekvést. Az egyetem egy egységként való elgondolása, ennek akadémiai, üzleti, szervezeti és érzelmi elfogadása jó esetben is csak hosszú évek alatt alakulhat ki. Az egyetemi szintű stratégián való érdemi gondolkodás ott tapasztalható észrevehetően, ahol egységesebb a szakmai profil és stabilabb a szervezet. Kedvez az ügynek az, ha a szakma eszköz- és laboratórium igényes, az oktatás és kutatás drága infrastruktúrát feltételez, mivel ilyen esetben az akadémiai stáb kifelé eladható teljesítménye jórészt az egyetem területéhez kötött. Más a helyzet azon szakmáknál, amelyek műveléséhez nincs feltétlenül szükség az egyetemi infrastruktúrára, ezért a tudás értékesítése, a kutatás egyéni utakon is megoldható.

Mindazonáltal az intézményfejlesztési tervekből kitűnik, hogy az egyetemek felismerték a decentralizált szervezeti működés diszfunkcióit. A kari autonómia felé tett - bár nem túl radikális - tervezett lépések, a kutatási, szolgáltatási, gazdálkodási tevékenységek koncentrálása és a mindezek működését lehetővé tevő informatikai hálózat kiépítése az egyetemi egység erősödésének irányába hathatnak.

Az Európai Felsőoktatási Térség és az Európai Kutatási Térség kialakítását meghirdető dokumentumok alapvető eszméi közé tartozik az intézményi autonómia, az önálló intézmények felelősségének növelése, a működés rugalmasságának előtérbe helyezése, az intézmények közötti verseny. További fontos elv a felsőoktatási és kutatási tevékenység közelebb hozása a társadalmi igényekhez, a társadalom közvetlen szolgálata, valamint az iparral való kapcsolatok erősítése. Bár gazdálkodási, finanszírozási kérdésekről explicit formában nem tesznek említést a dokumentumok (azokat nyilván nemzeti keretekben kívánják hagyni), a felsorolt elvek akár egy sajátos európai vállalkozói egyetem modelljét is ígérhetik. A vállalkozói tevékenység pedig ebben az esetben európai dimenziókat ölthet. Távlatilag azon egyetemek kerülhetnek be a sikeres európai intézmények körébe, amelyek időben felismerik ezt a lehetőséget.