HUSZONÖT ÉV UTÁN

TARTALOM

A folyót is áldom...

A folyót is áldom,
Áldom azt a helyet,
A hol legelőször
Találkoztam veled,
Áldom a kis folyót.

Minden csepp habjából
Tiszta kláris nőjjön,
Szivárvány fürdeni
Mindig bele jőjjön,
Áldom a kis folyót.

Miként a királynőt
Fehérruhás lánykák,
Merre megy, két sorban
Gyöngyvirágok várják,
Áldom a kis folyót.

Aranyhalak lakják,
Meg ezüstcsiga is,
Zöld bársonyból nőjjön
Még a hinárja is,
Áldom a kis folyót.

S hogy már nagyobb áldást
Ne mondhassak rája,
Nézz te szép szemeddel,
Nézz mindennap rája,
Áldd meg a kis folyót!

Fütyül a szél, az idő már őszre jár,
Szebb hazába megy vigadni a madár...
Én is mennék, de mi haszna, ha velem
Akárhova eljön a bú s szerelem.

Széthullott az árva-lányhaj, elveszett...
Bánatfelhők boritják be az eget -
Nagy sirásuk meglátszik az ugaron;
Én is széthullt nyugodalmam siratom.

Azt kérdezi az a kedves kis leány:
Mért fáj szivem, mért vagyok oly halovány?
Az fáj az én bús szivemnek oly nagyon:
Mért nem tudja az a kis lány - mi bajom.

Hegedülnek, szépen muzsikálnak,
Jó kedve van az egész világnak,
Ugrándoznak, járják a bolondját,
Én nem tudom, hanem csak ugy mondják.

Nem tudok én semmit a világról,
Én miattam leeshetik lábról,
Csak azt tudom, hogy szeretlek téged,
Hogy, te kis lány, majd meghalok érted!

Sirjon, rijjon a hegedü,
Bánatomat sirja,
Mig a hajnal az ablakot
Be nem pirositja.

Huzd rá czigány! ne is állj meg!
Sötét még az éjjel...
Muzsikánál majd az idő
Tán hamarabb mén el.

Hosszu nekem az éjszaka,
Ugy szenvedem végig...
Tán a hajnal az én rózsám
Szép orczáján késik.

Benyujtottam a kalapom
Egy kis lánynak az ablakon...
S a mikor kiadta,
Bokréta volt rajta,
Csak az a kár benne,
Hogy bánatot hajta.

Kalapomnak bokrétája
Elhervadott hamarjába'...
Mentem aztán ujra
Másik bokrétáért,
Adott is a kis lány
Mindig, hogyha ráért.

Soká... soká jártam arra
A bokrétát egyre adta -
Adta a bokrétát
Az a kedves kis lány...
Mig egyszer azt mondta,
Hogy virága nincs már!

Megfájult a szivem erre...
Nem tudom, hogy mi lelhette!
Megszokhattam nagyon
A bokrétát, vagy mi?...
Hogy azt az ablakot
Nem tudom elhagyni!

Halottnak tettetem
Magam elébb, utóbb,
Hogy megtudhassam azt,
A mit most nem tudok -
Az a titkos kis lány,
Az az én kis rózsám
Majd csak magára vall
Ott a koporsómnál.

Hanem attól tartok,
Hátha majd azt mondja:
Hogy mindig engemet
Szeretett titokba'...
És én attól, mihez
Megszokva nem vagyok,
A nagy boldogságtól
Igazán meghalok!

De nyomorult is lett az életem,
A bokor is ijeszt már engemet,
Csak bujdosom, csak koldulgatok én,
Kit egykor a vármegye rettegett.
Még pénzemért is csak ugy kérni kell,
Pedig jönne bár akármennyibe...
De kérni... kérni... oh ezt nem tudok -
Hej csapláros, egy meszely bort ide!

Hogy jött hozzám egykor a sok fiu
Szegény legénynek, hogy gazdag legyen,
És most kerül az istenadta nép,
Beszédbe már csak a szél áll velem.
Hogy egyet lássak néha közülök,
Ide kell jönnöm a bor tövibe...
Jól esik életükről hallanom...
Hej csapláros, egy meszely bort ide!

A csárdás lánya most már rám se néz;
Hej valamikor máskép volt ez is!
Utánam a falunak lányai
Kijöttek, ki, még a mezőre is.
De én csak egy kis árvát szereték -
Oh mért láttam egyszer más ölibe?!
Körösztül szurtam szép kis kebelét...
Hej csapláros, egy meszely bort ide!

Azóta a czigány lett mindenem,
A legkeserübb, siralmas dalok,
De szegény lettem, és most muzsikát,
Ha másnak húzzák, csak ugy hallhatok.
Engem most már csak csúfol a czigány,
Ennyire kellett jutnom, ennyire -
Az öreg Marczi nagyon nyomorult...
Hej csapláros, egy meszely bort ide!

Miért is élek, mért is élek én?!
Mért nem tudtak elfogni egykoron?
Az egész vidék ott lett vón' jelen
Zokogva, sírva akasztásomon.
Most gyáva vagyok már meghalni igy,
Majd valami rosz árok tövibe
Ugy veszek el, mint a gazdátlan eb...
Hej csapláros, egy meszely bort ide!

De mi ez ott künn?! hah! lovam dobog;
Tán valami üldöző közeleg,
A gazda is, a paripa is vén,
Sietnem kell, hogy be ne érjenek.
Hej valamikor hogy helyt álltam én,
Hogy néztem a pandurok szemibe!...
No csapláros, az isten verje meg,
Hogy nem hozott egy meszely bort ide!

Künn jártam, odakünn a nép között,
És magasabban hordom most fejem,
Mert végre szinről szinre láttalak,
Oh édes vérem, édes nemzetem!
Azt gondolnám, hogy álom az egész,
Mi őseimnek földén vezetett,
Mint ezredév előttről szól a könyv,
Ugy találtam most is a nemzetet.

Láttam a kiváltságot homlokán,
A büszkeséget, mi szemében ég,
Láttam tettében, a mi szép, nemes,
Gyermek-bizalmát s férfi-erejét.
S hallottam nyelvét, oh hallottam én
E méltóságos viharhangokat,
És fölmerült előttem a halom,
A melyről Árpád törvényt osztogat.

Ott voltam, mikor szólt, zengett a dal,
Mikor mindenki mindent feledett,
Mikor a bú lélekharangjai,
Összeütött poharak csengtenek.
Nem hallottam én ily szép dalt soha,
És nem láttam még ilyen vigadást,
Mint valami szent ünnep áthatott...
Igy ment véghez az ősi áldomás.

Az ünnep fényét, mint oltárvirág,
Szép gyönyörü lánykák is emelék,
Kigyöngyözött kis szalagkorona,
Szép párta födte a szüzek fejét.
Oly tréfás, dévaj, oly békételen,
S oly szüzies volt mégis mindenik,
Ragyogó szemeikben viselék
Az ős tisztaság fényes kincseit.

Bejártam aztán a pusztákat is,
Láttam a rónák szabad, nyers fiát,
Nem is őt láttam, hanem mely vivé,
Csak a száguldó, tüzes paripát.
A merre ment, az isten könyüje,
Örömharmat csillogott a buzán,
S én fölkiálték rá önkénytelen:
Ez, ez az itt, a született huszár!

Ne mondjátok azt többé énnekem,
Ne mondjátok, hogy korcsosul e nép,
Isten, vagy maga, - de egy nagy erő,
Föntartja mindig ősi jellemét.
Csak hogy a fán is minden izmos ág
A törzsöknél van mindjárt, odalenn,
S a tenger gyöngyét ne a viz szinén,
Hanem alant keresd a feneken.

A Kárpátok oldalában,
Egy nagy fehér omladvány van,
Azt beszéli a nép róla,
Hogy ez nagy temető volna.

Nyugosznak ott régi hősök,
Keresztjük a törpe törzsök...
A leomlott négyszög sziklák,
Évezredes, titkos kripták.

És a nyugvó hősök között
Árpád is, az elköltözött,
Ottan fekszik, de nem halva,
Meg nem halva, csupán alva.

Ha a lelkek órája ver,
Eljön paripája - a pej,
S mint a szellem, olyan halkal
Árpáddal a hegyre nyargal.

S Árpád vezér oda szállván,
Szétnéz az ő nyert országán,
Nézi, hogy van az ő népe,
Boldogan és itten él-e?

És ha egykor széjjelnézvén,
Nagy bajt látna az ő népén,
Ha valaki egyszer jőne,
Elvenni e hazát tőle:

Akkor Árpád kürtjébe fúj,
Meghallják a sirban alul,
És a sziklák fölhasadnak,
És vitézi föltámadnak.

Föltámadnak haddal, vészszel,
Buzogánynyal, kelevézzel,
Kifeni mind nehéz kardját,
S a hont ujra elfoglalják.

Nem gondolok a világon senkire,
Nem kell nekem a világon senki se.
Egy kis lányé az én egész életem,
A többi csak van is, nincs is énnekem.

Nem bánt engem semmi se a világon,
Csak egy kis lány az én gyötrő halálom.
Én istenem! ugyan mondd meg, hogy lehet,
Hogy az gyötör, kit egyedül szeretek!

Haldoklott a vén Brankovits -
Oh oly forró az ágyam!
Meggyujtottak tán valamit?
Mi éghet palotámban?

Nem ég itt semmi én uram,
Sőt hidegek a termek -
Roszul vagy ujra - elhivom
A tudós olasz embert.

Szólj tudós ember, mi bajom?
Nézd oly forró az ágyam! -
Sebed fáj, melyet a csatán
Kaptál a minapában...

A sebed fáj ugy, oh nagy ur!
- Nem, nem, ez ugy nem éghet,
Két ujjam van levágva csak,
S fejem, szivem, mind égnek!

Miklóst, a bölcs, az ősz papot,
Azt hijjátok el nékem,
Az mondja majd meg, mi bajom,
Mit ti nem tudtok - szégyen!

Szólj ősz atyám, mi éghet itt?
Nézd, mily forró az ágyam! -
Sebed ég, melyet a csatán
Kaptál a minapában.

Ujjad ég, melyre fogadád
Szilágyinak az esküt,
Két ujjad, mely már hamisan
Tizedik izben esküdt.

Hiába a borogató,
Mindennek vége, vége,
Minden eredben ott folyik
A hamis eskü mérge.

Imádkozzál hatalmas ur,
A mig idöd van, addig -
És imádkozik Brankovits,
S aztán feje lehajlik.

És nem mondja már senkinek,
Hogy: oly forró az ágyam -
- Nagy gyertyák gyulnak mindenütt
A csöndes palotában.

Rám köszöntik a poharat,
Nem tudom, hogy mi van benne...
Mindegy nekem akármi van,
Ide vele a kezembe!

Ha bánattól, bútól habzik,
Megiszom én egykedvüen...
Hozzá szoktam a bánathoz
Jó időben, rosz időben.

Ha szerelem forr ugy benne,
Annál inkább ide vele!
Ugyis a lány-csalfaságtól
Korán beállt szivem tele.

De ha a honszeretetből
Csak egy harmatcsepp van benne:
Igya ki más a poharat,
Nem fér abból több szivembe!

Ide látszik a házatok ablakja...
Szomorufüz, bánatfa van alatta.
Ugy szeretem, hogy odanőtt, legalább
Rám is gondolsz, hogyha látod azt a fát.

A kapuban jó ideje kinn állok -
Hullanak a szomorufüz-virágok.
Hej! ha rózsa nőne egynek helyére!
Hej! ha az az én kis rózsám kinézne.

Nézz ki kis lány, szeretőd vár idelenn -
Messze földről érkezett meg betegen.
Beteg vagyok, ha ugy éjjel itt járnék,
S te rám néznél, azt gondolnád, hogy árnyék!

Ha akarnál sem nézhetnél ki mostan,
Nem nézhetsz ki, mert nagyom sok dolgod van...
Virágot fonsz, koszoru kell fejednek...
Talán holnap... talán még ma... esketnek!

Mennyasszony-koszorus hajad
Minden szála legyen áldott,
A mit tőlem érdemlenél,
Szálljon inkább rám az átok.

Miket egykor választottunk
Szebb, boldogabb napok alatt,
Szerelmünknek csillagai
Fejed fölött ragyogjanak.

Nekem jó a sötét éj is...
Az is jó a búnak, kínnak...
A ki szenved, minek annak
Szép ragyogó fényes csillag.

Legyen olyan egész élted,
A minő a legszebb álom,
Gyüjtse össze neked az ég
Az én szétszórt boldogságom.

Hanem verje meg az isten!
Büntesse meg mindazokat,
A kik téged kebelemről
Mindörökre elraboltak!

Ne süsd le szép szemed,
Ha már másé vagy is -
Nézz reám még egyszer
Hogyha nem szabad is.
Nézz reám még egyszer,
Egyszer... s utoljára...
Pattog már az ostor,
Kocsin van a láda.

Elmegyek most ujra -
És vissza nem jövök,
Mint a hab, mely elfut
Folyó tükre fölött
S elmegy a tengerre;
Örök hánykódásra...
Pattog már az ostor,
Kocsin van a láda.

Szenvedés vár én rám,
Akár hol leszek is -
Vérző csillag lennék
Még az egeken is,
Nélküled nekem még
Az öröm is fájna...
Pattog már az ostor,
Kocsin van a láda.

Ha szerettél, feledj!...
Oh, a sors oly átkos,
A sziv fölött olyan
Gúnyosan határoz...
Mese a szerelem
Mindenhatósága...
Pattog már az ostor,
Kocsin van a láda.

Én keblembe zárlak...
S kedves halottamat
Siró érzésimmel
Mindig virasztalak.
Lelkem lesz szemfödőd -
Szivem meg a fáklya...
Pattog már az ostor,
Kocsin van a láda.

Megálmodtam egy álomban
Nagy hütelenséged:
Rózsás, piros koporsóban
Láttalak volt téged.
Szép kis fejecskéden
Fehér koszoru volt,
Arczodon boldogság,
Az enyémen bú, gond.

Vagy tán nem is volt ez álom...
Hisz mostan is ugy van:
Gyönyörü kis fejecskéden
Most is koszoru van. -
M e n y a s s z o n y - k o s z o r u
Fénylik, ragyog rajta...
...És számomra meg vagy
Mindörökre halva!

Sok bujdosás után végre megpihentem,
Egy helyütt lakom én állandóan már most -
Hanem azért nem tud megnyugodni lelkem,
Nagyon kicsiny nekem itt ez a nagy város.
Oh mi sokkal nagyobb az a kicsiny helység,
A holott töltöttem gyermek-ifjuságom...
El innen, el messze, a hova szivem huz...
Haza! haza vágyom!

Nincsen itten semmi, a mit én szeretek,
Elzárják a falak magát a szép hajnalt,
Egy kis zöld fűszálért hasztalan esengek,
Madarak is csupán kalitkában vannak.
Oh pedig mi szép, ha madárzengés között
Mennyországgá válik a hajnali álom,
S házak előtti fák susogása ébreszt...
Haza! haza vágyom!

Meglátogatom a fényes csarnokokat,
Holott a művészek játsznak, énekelnek...
Nem tud elragadni... oh egészen más kell
Az én ábrándozó, merengő lelkemnek.
Rengő bölcső mellett tündér dajka-mese,
Messze furulyázó csöndes éjszakákon...
Mellé fájó nóta... "Sárga csikó, sárga"...
Haza! haza vágyom!

Van egy-két czimborám, el-eliszom velök,
És ugy látszik mintha mulatnék is kicsit;
Hanem minő kedv ez!... mint az elitélté,
Az is tánczol sokszor, mikor halni viszik.
Hej csak ott tudtam én igazán mulatni,
Hol egy czigány huzta, az is csak féllábon,
Huzta egy magamnak, ugy a mint én sirtam...
Haza! haza vágyom!

Látok sok leányt is... szépek, nagyon szépek!
Hisz ha ezt tagadnám, megverne az isten.
Hanem olyan, minő az én kis galambom,
Kit én szerethetnék, oh olyan egy sincsen.
A mig én bujdostam, másé lett a kis lány...
Talán többé soha, de soha sem látom...
Oh pedig a nélkül nem tudok meghalni -
Haza! haza vágyom!

Sápadt asszony lett belőled
A szép piros leánykából,
Mosolygásod sohajjá vált,
Árnyék lettél, alig látszol.
Megváltoztál... csak szép szemed
Mennyországa még a régi -
De abban is a fájdalmak
Egész poklát látom égni.

Férjed oly jó, szelid hozzád,
Ő egy szikla, te meg virág,
Te völgyben vagy, ő fölötted
S a vihart nem engedi rád.
De elzárja a sugárt is,
El a szellőt, mely ott leng el -
S a nőszivnek nem nyugalom,
A nőszivnek szerelem kell.

Csendes, hallgatag szobákban
Töltöd el az egész napot,
Legfölebb csak fájó szived
Dobogását hallgathatod.
S néha - néha az én szavam,
Melytől reszketsz, mint a levél,
Szerettelek, mostan szánlak...
Szegény asszony! mivé levél!

Számitgatod a perczeket,
Napjaid oly lassan folynak!...
Minden perczben egy sohajtás:
Oh mi messze még a holnap!
Halálodat várod igy: vagy
Szabadulásod perczeit?!
Szabadulni! vajjon kitől?
Hiszen férjed oly jó, szelid!

Örök átok van terajtad,
Sulyos átok, magad átka -
Magad tetted azzá, mi vagy,
Saját szived hiusága.
Boldogtalan lettem én is,
De legalább elpanaszlom -
Mit teneked titkolni kell,
Csalfa leány! - szegény asszony!

Szól a zene szomoruan -
Hadd szóljon még szomorubban!
Szakadozzon a hur,
Törjék el a vonó,
Engem már az vidít
Csak a mi szomoru.

Szól a zene szomoruan -
Hadd szóljon még szomorubban!
Legyen több búbánat.
Több szenvedés benne,
Több mint a világon,
Több mint a szivembe'!

Menj el kicsiny kis bokréta,
Menj el oda messze, messze,
A hová én nem juthatok,
Csak a lelkem képzeletje.
S ha a kis lány keblére jutsz,
Illatodban sugd meg neki:
Hogy az, a kit elfelejtett,
Most is, most is ugy szereti!

Mondd el neki gúnyos sorsom,
Erőszakolt örömimet,
Örök, nehéz, nagy bánatom,
Mit nem mutatok senkinek.
S ha, mig oda messze elérsz,
Benned egy szál elharvadott:
Mondd meg neki azt, hogy én is, -
Én is épen olyan vagyok.

Ha koszorut köt belőled,
És elvisz majd mulatságba:
Mondd el, hogy én... avagy ne szólj!
Merülj csendes hallgatásba...
Mért busitná őt emlékem?...
Elborulna tudom ettől -
Mint a vidám, virágos táj
A vándorló föllegektől.

És hogyha más bokrétát kap,
Téged pedig eldob félre:
Ne szomorkodj' kis bokréta,
Sőt evvel is szépen érd be.
Én lelkemmel nem egy fél nap,
De évekig csüggtem rajta...
S mégis ugy jártam, miként te...
Megvettetve, eldobatva!

Ne süss nap, oh ne süss!
Ne süss oly keményen,
Az én kis liljomom
Az erdőbe mégyen.
Hervasztó tüzeddel
Bujj el a felhőkbe,
Bujj, bujj, bujj el, a mig
Elér az erdőbe.

Simuljatok bokrok
Simuljatok félre;
Virágot szed rózsám
Az erdők mentében.
Lágyuljon tövistek,
Valamerre járkál,
Sebet ne ejtsetek
Kis kezén vagy vállán.

Jöjjetek csillagok,
Ragyogjatok szépen:
Hazamenő kis lány
Utjának mentében.
Kisérjétek mind, mind
Azt a szép csodalányt,
Fényes királynétok,
Legszebb csillag gyanánt!

Oly nappali, oly szép a táj,
Miként ha éj se volna,
Szelideden a holdvilág
Süt fűre, fára, lombra.
Szeretem én az ilyen éjt,
Miként ha holdas lennék,
A holddal kel mindig nekem
A leggyönyörübb emlék.

Mikor még otthon éltem én,
Fél ifju, s félig gyermek,
És érezém első hevét
Az első szerelemnek:
A lányt csak akkor láthatám,
Kiért hevültem, égtem,
Ha fönn ragyogott, fönn a hold
A szép kék tiszta égen.

Anyjával ilyenkor a lány
Egy kis sétára kelt ki...
"Nem házuk - véltem - a mező,
Innét csak nem néznek ki."
És dobogó szivvel menék
A lánykának feléje,
Meg is szólitám halkan őt',
Hogy talán alig érte.

Nem is kellett beszélenem...
A kis leányka tudta,
Jól tudta azt, mit rebegék,
Hisz neki se volt nyugta.
Mint sebzett hattyu libegett
Fehér kicsinyke keble,
És a világ legszebb szeme
Én rajtam lőn feledve.

Az anya hátramaradott
A többi gyermekével;
Mi öntudatlan ezalatt
Jó előre menénk el.
És hosszan - hosszan hallgatánk,
Az isten tudja, hogy mit...
A szerelem, a szerelem,
Az isten tudja, hol vitt.

Ha szóltunk, ez volt az egész:
Be jó az akáczillat!
Minő szép csöndes éjszaka!
Ah! hogy ragyog a csillag!
De ha szivünkbe valaki
Be tudott volna látni:
A világ legszebbik dalát
Csak onnét irhatá ki.

...De végre hitták a leányt!...
Oh istenem, mint fája,
S mégis mi jól, mi jól esett
Szelid "jó éjszakája."
Ha mindent elfelejtek is,
Ezt nem lehet, e hangot:
Szivemnek, e gyermeknek az
Egy édes dajka-dal volt.

Azóta mennyi év lejárt!
De mintha csak ma volna,
Ugy emlékezem vissza én
E tiszta szép napokra.
A kis lány most is mindig az...
Az ábránd is a régi...
Szivem most is csak értte tud,
Csupán csak értte égni.

Ha van is néha egy napom,
Mint a tengerben egy csepp,
Ha én is ráveszem magam,
Hogy egy kissé felejtsek:
Mikor a hold az égre jő,
Elöttem a leányka,
A leánykának remegő
Szelid "jó éjszakája!"

Itt játszottam, emlékezem,
Itt ezen a homokon;
Itt jártam én iskolába,
Itt nőttem fel egykoron.

Az a kocsma amott távol,
Jól ismerhet engemet,
Sokszor töltém benne tele
S ittam ki a serleget.

S haza menve éneklék dalt...
Dalt, mit most már nem tudok,
Czifra dal volt... a sok szép lány
Az utczáról befutott.

Itt támadott föl szivemben
Az a... az a valami -
Nem szerelem, oh ez érzést
Ki nem lehet mondani.

Ott láttam meg a pataknál
Legelőször kedvesem,
S itt vallám meg a fa mellett
Neki azt, hogy szeretem.

Minden fü, fa egy-egy emlék,
Oly ismerős minden itt;
S mégis mintha átéltem vón'
Ezredeknek éveit: -

Nem oly csörgő már a patak,
És az erdő nem oly zöld,
S mintha kevesebb virágot
Növesztene már a föld.

Megváltoztam, nagyon nagyon...
Ha az utczán ballagok,
Csüggő fővel lassan lépve,
Nem mondanak jó napot.

Még a legjobb pajtásim se
Ismerhetnek már reám -
Csak ki mindennek az oka
Ő ismer, a kis leány.

Ő azt mondja, a mikor lát,
Ha szenvedek, hervadok,
Hogy én most is a ki voltam,
Hogy én mindig az vagyok.

A kétségbeesés meredekén álltam,
Honnét levezetni már semmi sem tudott!
Csak egy-két nap... s lelkem
Az őrülés szörnyü szikláira bukott.
De az isten küldött egy őrangyalt hozzám,
Ki levitt a völgybe, a hol foly az élet...
Gyermekkori álmam! beteljesült vágyam!
Csakhogy ujra, ujra találkoztam véled.

Erdőn a csalogány elhallgatott immár,
Hanem nekem mégis mintha csak most szólna,
Akkor, mikor virult, azt se tudtam, van-e?
Nekem most, bár hervad, most virul a rózsa.
Visszaadtad nekem ujra a világot,
Mit egykor elvettél, ujra visszaadtad -
Nem hiába, szivem királynője vagy... de
Nagy is a hatalmad.

Nem ismernek most rám az én jó pajtásim,
Szomoru barátjuk tánczol, iszik, nevet...
Kérdeznek is sokszor: hogy ugyan mi bajod?
De én kérdésükre semmit sem felelek.
Nekem ugy titkosan tetszik a szerelem,
Mint elrejtett virág legsürübb bokorban -
Nem tudom, hogy miért, de mindig megbántam,
Hogy ha valakinek nevedet megmondtam.

Késő éj van immár, de én le nem fekszem...
Ujra látott képed ugy előttem lebeg -
De egy vonás mégis hiányzik a képből,
S haragszom, hogy nappal jobban nem néztelek.
De hisz helyrehozom... közeleg a reggel,
Keleten a csillag halványabban ragyog -
Már a bérczek közül a nap is kibukik...
Ah, én boldog vagyok! nagyon boldog vagyok!

És szólnék egy dalban előre is hozzád,
De eszméim olyan összevissza jőnek,
Hogy miattad lányka
Nem is tarthatom már magamat költőnek.
És e gondolatok mind olyan egyformák,
Mint a fán csöndesen susogó levelek,
Mik lengésük közben valami virágnak
Tán mindig azt mondják: szeretlek! szeretlek!

Piros tüzből sötét korom,
Szeretetből gyülölet,
Guny lesz a sok szenvedésből,
De senki sem tudja meg.

Nem tör az ki, csak belől dul,
És a szivet bántja csak:
Mért szeretett, mért szenvedett,
Mért volt olyan ballgatag?!

Én mondtam azt első neked
Mikoron még gyermek voltál,
Én mondtam: hogy minő szép vagy!
Mire aztán elpirultál.

Én tettelek figyelmessé
Az ábrándos éjjelekre,
Nézted... nézted... és azt mondtad:
Mintha szived jobban verne.

És mondtam, hogy hozzám forrtál,
Mint a nap az ég boltjához -
Hogy meghalok, ha nem szeretsz...
S megvallád, hogy te is lángolsz.

És most ez a láng szivedben,
Hervaszt, fáj, és dul és éget;
Én tettelek, oh én magam
Oly boldogtalanná téged!

Azt mondják, hogy halovány vagy,
Haloványabb napról napra,
S a távolban értem éget
Tégedet a szenvedések
Elhervasztó tüzes napja.

A föld minden örömeit
Nem adnám én e szent búért,
S mégis a föld minden kinját
Elviselném százszor inkább,
Minthogy értem téged bú ért.

Nekem nem kell az üdvösség,
Árán a te szép lelkednek;
A te boldogságod romján
Utonálló rablóformán
Örömeim nem lehetnek.

Oh ne szeress!... mert szerelmem
Kétszeresen fog ugy fájni -
Iszonyu kín, távol messze
Pokol mélységére esve,
A megnyilott mennyet látni.

Avagy szeress, ugy a mint én;
S hamvadjon el együtt lelkünk;
Találkozzunk a siron tul,
Ha megátkozva a sorstul,
Itt egymásé nem lehettünk.

Sorsunk az, hogy soha sem
Lehetünk egymásé;
Lassan elhervadok én,
Te meg leszesz másé.
Kinos lesz e hervadás,
Kinosabb mint bármi:
A világban egyedül
S kigunyolva állni.

Más csókolja ajkidat,
Azt a szép kis ajkat,
Mely nem tudom hárfa-e,
Avagy piros harmat?
Más csókolja kis kezed...
Mennyi guny van ebben!
Azt a kezet, melyet én
Megfogni se mertem.

Előttem áll a jövő
Irtóztató képe:
Szétszórt hajjal bujdosom
Örökké egy végbe!
Nevetni fog, a ki lát...
Csak te sirsz majd értem:
Oh mert te is szerettél
Nagy titokban, mélyen.

Előttem áll a jövő -
Oh már mintha látnám!
S mégis igy kell bevárnom
Nyomorultan, gyáván.
Boldogságom égő ház,
Mások meg nem mentik,
Én meg nézem messziről,
S nem tehetek semmit!

Szülöföldem tája.

(Baja)

Ott érezi magát a madár legjobban,
A hol a fészke van, csak azon a lombon...
Én is vele tartok: ha mindenütt jó is,
Hej de legjobb otthon!
Édes szülőföldem! kedves szülőföldem!
Be nagyon, be nagyon szeretlek én téged!...
Miként a bús gyermek vidám anyja arczát,
Nézem szép vidéked!

Egy kis dombon fekszik az én szülőföldem,
Fákkal vagyon a domb oldala berakva,
Fölötte a város, ezüstszinü folyam
Dombjának alatta.
Tul a folyam partján sötét, kerek erdő,
Csalogánydaltól zug minden lombja, bokra...
...Mintha az a sötét szomoru erdőség
Költő lelke volna!

Lenn a folyam partján egy-két halászlegény,
Meg a vontatóknak összeázott serge,
Nagyokat ugrálva, ostort pattogtatva,
Vigan énekelve.
Fejök fölött egy-egy vándor daru-csapat,
Vadgalamb, keselyü, büszke fehér kócsag,
Mellettök a vizben árboczos nagy hajók,
Itt-ott egy kis csónak.

Jobbra a folyamtól, a hol erdő nincsen,
Áradástól, vagy mi... egy tó szakadt, támadt -
- Rajta a halászok kivetett hálóval
Hetykélkedve járnak.
Gyönyörü egy tó ez! ugy szeretem nézni,
Mikoron nem bántják, tiszta, csöndes este -
Egy-egy hal ugrál föl, a kék vizre fehér
Csillagokat festve.

A tó mellé nem egy kis leányka járkál -
Hosszu fü nő ottan, a viz ki-kiönti,
Az erdőben szedett nefelejcset ezzel
Szokták összekötni.
Nefelejcs nő amott a dalos erdőben,
Mert hogyha már olyan, mint a költő lelke,
A szerelem ezen szép virága nélkül
Ugyan hogyis lenne!

...Lealkonyult a nap, már csak alig látszik,
A sötét erdőség egyre feketébb lesz -
De pásztortüz támad, - kell ez a vontatók
Esti ebédéhez!
Egy pásztortüz után tudja isten hány jő!
Telesteli lesz már a sötét part végre...
Esthajnali csillag után a többiek
Igy jőnek az égre.

A folyam tetején a tüz-sugaraktól
Egymás mellett sok, sok tüzes oszlop támad...
Ugy látszik, hogy a viz nem sok hasznát veszi
A hold sugarának.
Fényes tükrén itt-ott egy csónak megy lassan,
Ha a viz nem folyna, még lassan sem menne...
A ki kormányozta, jól kifáradhatott,
Elszenderült benne.

Balról az alföldi véghetetlen rónák,
Jobbról a felföldi ide látszó hegyek,
Ugy néznek ők erre, miként ide vágyó
Sötét kisértetek. -
De mert nem jöhetnek, elég nekik, hogyha
Lelkök gyanánt egy-egy hegyi madárt küldnek,
Vagy a távolságtól alig kivehető
Hangjait a kürtnek.

Most, mint zengő felhők, csapatostól jőnek
A nádas rónáknak vizi madarai:
Szállnak a folyamra, a viz csattanását
Meg lehet hallani.
Bukdácsolnak, játsznak, most egy-kettő fölszáll,
S a többi utána - de megjőnek ujra...
Egy-egy emlék után igy jő több szivünkbe -
Ez az élet utja!

És a kép eloszlik, mint az idő halad,
De mint az idő jön, jőnek uj, szebb képek -
Talán itt akarja magát ragyogtatni
A gazdag természet?...
Szép vagy szülőföldem, nekem is oly szép vagy!
S elgondolom, mikor tájaidat nézem:
Hát még minő lehetsz, mily gyönyörü lehetsz
Egy boldog szemében!

Járkálok a Tisza partján,
So' se jártam én még itten -
Nemde várod kedves folyó
Mit szólok majd hozzád, mit nem.

Hát azt mondom, azt mondom, hogy...
Biz én árva szót se mondok;
Sajnálni nem sajnálhatlak,
Nagyon jól megy a te dolgod.

Utad oly szép, oly regényes,
Mint valami kalandornak,
Hány virágot törsz kebledre!
S a virágok még se fogynak.

Azt se mondhatnám nagyon: hogy
Örvendezek, mivel látlak,
A mi engem ide hozott,
Véletlen volt, nem a vágyak.

Hanem hogyha arra folynál,
Merre az én rózsám lakik:
Akkor szóba állnék veled,
Izennék neki valamit.

Falu végén egy dombtető,
Rajta nyugszik a temető;
Keresztekkel telistele,
Sokat temettek már bele.

Sok lány kijár a faluból,
S a kedves sirján leborul -
Csak egy halvány, barna kis lány
Nem térdel le senki sirján.

Fölmagaslik egymagában
A térdelőknek sorában -
Mint egy magányos sirhalom,
Melyet emelt a fájdalom.

'Sápadt kis lány! szegény kis lány!
Szived is, a lelked is fáj -
Borulj kedvesed sírjára,
Tán megkönnyülsz majd utána.'

"Leborulnék, de nem lehet,
A sors neki sírt nem emelt...
Mert a huszár, kit szerettem,
Ott maradt az ütközetben."

Messzebb vagyok tőled ismét,
Hanem azért közelebb:
Mennél tovább esem tőled,
Annál vágyóbb és erősebb
Lelkemben a képzelet.

Látlak hogy ülsz ablakodnál,
Csöndes nyári alkonyon...
Halovány a nap sugára:
Talán mert orczádra szálla
Kis bánatos angyalom.

Látlak, a hogy körülnészesz:
Nincs-e ottan valaki?...
Körülnészesz nem más miatt:
Félsz, hogy nehéz sóhajidat
Meg találják hallani.

Most emlékid veszed elő
S nézed őket melegen:
Hervadt virág... hervadt levél...
Miket itt és amott szedél,
Hanem mind, mind énvelem.

Leülsz aztán zongorádhoz,
És fölsirnak a dalok -
Legkivált egy, melynek vége,
Melynek mindig az a vége:
"Értted lelkem meghalok!"

Ha szomoru vagyok most is,
Mikor tudom, hogy szeretsz -
Oh ne essék kis leánykám
Nehezedre neked ez.

Ne uszszanak könyben azért
Szép könyörgő szemeid -
A mi kevés búm van már most,
Oly csöndes az, oly szelid.

S szinte jó e bú szivemnek,
Mert éretted viselem;
Aztán oly szokatlan nekem
Ez a boldog szerelem.

Nézd a fát is, mely ujra hajt:
Bár virággal van tele...
Soká marad virági közt
Egy két sárga levele.

Alig jöttél, s itt hagysz már engemet,
És elviszed magaddal szivemet.
El is viszed, de mégis itt hagyod,
Hadd dobogja szüntelen: meghalok.

Kanyarul a hajó az erdőnek,
Lobogtatod messziről kendődet...
Lobogtatnám én is, de nem lehet,
Törülni kell könyező szememet!

Beszélj, beszélj, oh csak beszélj,
Hadd hallgassam édes hangod,
Mely édesebb, mint bölcsőmnél
Az altató dajka-dal volt.

Add ide kis fehér kezed,
Hadd szoritsam, hadd csókoljam,
Miként édes jó anyámét
Odahaza kiskoromban.

És borulj rám szép szeliden,
Mint rám borult kicsiny hugom,
Kinek édes ölelése
Oly jól esett egykor, tudom.

Légy te énnekem mindenem,
Dajkám, anyám és testvérem,
Ugy is az egész világot
Elfeledtem értted régen.

Ujra látlak és szeretlek,
Nem mint régen, százszor jobban:
Bokréta lett szivem, melyben
Egy egész érzés-csoport van.
A gyermeki szent ábrándok,
Az ifjuság szilaj heve,
És a férfi szilárdsága...
Tele van a szivem, tele.

Arczodra, e halvány lapra
Vonásiddal föl van irva
Lelkednek, e nagy költőnek
Minden búja, minden kínja.
Hogyha nem volnál is oly szép,
Elragadnak e fájdalmak,
S imádkozó ábrándokkal,
Mint a gyermek, csüggök rajtad.

Hajad, ez egy fürtös felhő,
A mely fehér szirtre szállott...
Ajkad ketté repedt rózsa,
Meggyuladt éj szemvilágod,
Egy rajongó eszméje vagy
Az alkotó istenségnek -
Az ifjuság vad hevével
Reszket szivem, lelkem értted.

És szépséged, és fájdalmad
Nekem erőt s daczot adnak,
Mint egy megfenyitett gyermek
Pirulok, hogy nem birhatlak.
S gondolkozom... számitgatok...
Talán majd igy... valahára...
Szerelmemben benne van már
A férfiu szilárdsága.

Ujra látlak, és szeretlek,
Nem mint régen, százszor jobban,
Bokréta lett szivem, melyben
Egy egész érzés-csoport van.
A gyermeki szent ábrándok,
Az ifjuság szilaj heve,
És a férfi szilárdsága,
Tele van a szivem, tele.

Ülünk szépen egymás mellett,
Ülünk szépen csendesen,
Égre szegzem szememet én,
Te a földre édesem.

És elrejtjük egymás elől,
El reszkető kezeink,
És a mikor jön a sohaj,
Visszafojtjuk mi megint.

Szivünk dobog, homlokunk ég...
Ah mi vágyó pillanat!
S te azt mondod, lázat érzesz,
Én, - hogy forrón süt a nap.

Hidegséget hazudunk mi,
Én teneked, te nekem;
Félünk... mert már sziveinkben
Olyan nagy a szerelem.

Oda van már, minden oda!
A koszoru fejeden;
Czél nélküli tengődés lesz,
Amely nem visz soha révhez,
Az én egész életem.

Vallásom volt a szerelem -
És te angyal fölöttem,
Nekem a világ sem elég;
Én a boldogságnak nevét
Csak nevedhez kötöttem.

És most minden, minden oda!
Élsz és mégis halva vagy,
Élek én is, de nem élek:
Csak ugy hány engem az élet,
Miként forgácsot a hab.

Oda van még fájdalmam is,
S oda minden dalaim:
Gúnyirat lett minden dalom,
S mi bennük van, rám kaczagó,
Nevetséggé lett a kín.

Nem jön ajkamra több ének,
Elhallgatnak a dalok;
Oh miért is zengenének,
Hogyha te nem hallhatod.

Ki adhat nekem jutalmat?
S vajjon mi az, a mit ád?
Legfölebb koszorut adhat,
Hirt és nevet a világ.

S nekem a koszoru nem kell...
Virág kéne csak nekem,
Mit te nyujtál kis kezeddel,
Hogy viseljem szivemen.

S mit ér, ha a világ nyelve
Akár mennyit emleget,
Ha te nem sugod fülembe
Édes hangon nevemet.

Ne is szóljon többé dalom,
Legyen lantom széttörve,
Ha te, legszebb gondolatom,
El vagy veszve örökre.

Eljött az ősz, eljött ujra,
Fa levelét a szél fujja -
Boldog a fa, hej mert neki
Van még elég mit veszteni!

Esőcsepp a hervadt rózsán,
Nekem is van hervadt rózsám...
Ha szeretni tudnám mégis,
Megöntözném könynyel én is.

De énnekem szivem sincs már -
Meghalhat a szegény kis lány...
Oh mivé lett az én szivem!
Csak fájni tud, szeretni nem.

Egymás mellett el elmegyünk,
S mind a ketten fölnevetünk -
Fölnevetünk, fölkaczagunk,
Azt hinnék, hogy semmi bajunk.

Tudom, hogy te miért nevetsz:
Csak miattam teszed te ezt;
Azért nevetsz, hogy ne lássam,
Arczodon mily hervadás van.

Én is azért nevetek ugy,
Hogy ne láthasd rajtam a bút -
Hogy ne hidd, hogy most is éget
Szerelmem és hütlenséged.

Hanem férjed, ki veled van,
S uj szeretőm, ki velem van,
Azt kérdik, hogy mi ért minket?...
Verni hallják sziveinket.

De mi nekik nem felelünk,
Csak kaczagunk, csak nevetünk,
Csak nevetünk, csak kaczagunk...
És oly nyomorultak vagyunk!

Halovány az őszi rózsa,
Hullóban a levél róla,
Oly halovány, szine sincs már...
Oh oly beteg ez a kis lány.

Fáj nekem e kis lány búja,
Hanem ő ezt nem is tudja -
Szivem olyan félve dobban,
Halála se fájna jobban.

Nem is bánnám, ha meghalna,
Meghalnék én is miatta,
S legalább majd az egekben,
Megtudná, hogy: mint szerettem!

Minő hamar... huszonhat év,
Csak alig egy pár pillanat,
És ime fürteim között
Már fehér szálak látszanak.

Tudom jól, hogy miért van ez:
Mert oly forróan égtem én -
Fehér hamv ez a kitombolt
Tüzokádó hegy tetején.

Örülök e fürtöknek én,
Jó, hogy ott vannak fejemen,
Ezután többé a leányt
Legalább nem szerethetem.

Fehér hajfürt és szerelem -
Nevetség ez, - jó éjszakát!
Nem is szeretek ezután
Senkit többé, csak a hazát.

Eddig megosztva szeretém,
Vádoltam is ezért szivem,
De eztán csak őt szeretem
Megosztatlanul, és hiven.

Igen, hiven! - A lány körül
Igaz, hogy csapodárkodám,
De boldog isten, mikor oly
Temérdek sok a szép leány.

De haza szép, jó, gyönyörü,
Csak egy van egyesegyedül,
Ne is áldjon meg istenem
Ha elfeledném hütlenül.

Nem tudom én, melyik volt szebb,
Melyik dicsőbb, melyik nagyobb,
Az-e, a ki bedöngette
Keleten a nagy érczkaput.

Az-e, ki a hét vezérrel
Döntő karján sebet vágott,
Hogy halálig védelmezik
Ezt a dicső, szép országot.

Az-e, a ki réges régen
Olyan nehéz halált türt el,
Hanem akkor is még egyet
Leütött a táborkürttel.

Nem tudom én, melyik volt szebb,
Talán az a hires László,
A ki kivált seregéből
Oly magasan, mint egy zászló.

S mikor királynál is nagyobb
Urrá akarták őt tenni,
El nem ment egy tapodtat sem,
Mert csak magyar akart lenni.

Vagy az, a ki isten után
A legnagyobb csodát tette,
Mikor Nándorfehérvárnál
Reá rohant Mahomedre.

Avagy az, ki a zászlóval,
Melyen volt a szent szüz képe,
Hogy ne jusson más kezébe,
Ugy ugrott le a mélységbe.

Vagy az, a ki Buda-várban
Vérhalálát ugy fogadta:
Hédervári, öreg apám
Valamelyik öreg apja.

Avagy az-e, ki félkézzel
Malomkövet hengergetett,
Két nagy karddal verekedett,
Holtak hátán ivott, evett.

Vagy az volt-e a legdicsőbb,
Hősebb, nagyobb mindannyinál,
Az a nemes fiuból lett
Világverő hollós király.

Vagy az, a ki várfalánál
Karjaiban jobban bizván,
Szigetvárnál kirohant és
Ugy halt meg a holtak hidján.

Vagy az, a ki... Sokan voltak!
Nem tudom, hogy ki volt nagyobb,
Csak áldom az istenemet,
A mért én is magyar vagyok.

A gárdának a jelszavát
Egész világ hangoztatja:
"A franczia gárda meghal,
Hanem magát meg nem adja."
Nekünk is volt egy jelszavunk,
Lázba jött a  h o n v é d  tőle:
Nem volt abban a halálról,
Nem volt abban megadásról,
Egy szó volt csak, hogy: E l ő r e !

Ezzel himzé a honleány,
E szóval a honfi-zászlót,
Ezzel ment el az a gyermek,
A kit anyja másnap gyászolt.
De ha maradt még egy fia
S kivánta a haza tőle:
Az egyiket nem siratta,
A másikat odaadta
S ment a gyermek, ment - E l ő r e !

Csodálatos ifju sereg,
Mely, nem tudni: hogyan támadt,
Napok szülték s mégis mintha
Szülte volna három század.
Most rohannak... pusztitó tüz...
A fele már ki van dőlve...
Most elnyeli a füstfelleg...
Meghaltak tán? - nem! ott mennek!
Ott hallatszik, hogy: E l ő r e !

Mint viharkor a tengernek
Összezúdul minden habja:
Mind ott voltak... egymás mellett
A fiu és édes apja.
Apa elhullt - és a fiu
Ráborult a vérző főre:
"Csak egy szót még édes apám!..."
A haldokló fölnézett rá
És azt mondta, hogy: E l ő r e !

Oh drága kincs, melyen annyi
Sírhalom-föld be nem fedett...
Szó, a mely - bár némán - kiált...
Mit elvenni nem lehetett.
Ott van a zúgó erdőkbe -
Beirva az arczredőkbe -
Csontok közé, mik széthulltak...
Mert azok is megmozdulnak,
Ha még egyszer lesz: E l ő r e !

Még elvehetik vagyonod,
Vagy katonának gyermeked,
Emberi kéz gyüjtötte azt,
Ez meg anyától született.
De felforr vérem, mikoron
Azt bántják, mi az istené,
És gátot mernek vetni a
Gondolatok, eszmék elé.

Azt mondják, hogy a gondolat
Föllázitja a tömeget,
Lázitani csak rabokat
S otromba szolgákat lehet.
A szabad-népnek esze van
S csak igazságra hallgat az,
Ettől pedig más nem remeg,
Csak a ki bünös, a ki gaz.

Biztosságról beszélnek ők,
De én ezen csak nevetek;
Biztosság ott, a hol egy kis
Betü is félelmes lehet!
Hol, melynek védni kellene
Az ország javát s örökit,
A gyáva géppé vert erő
A holt sorokra őrködik!

Sajtót ide, a mely szabad!
Mert addig minden ámitás,
Ott, a hol rab a gondolat,
A tett is hogy lehetne más?!
Ha a láncz nektek is nehéz
És kezetek azt leveszi:
Ne a lábon kezdjétek el,
A lelken kell azt kezdeni!

Bohó beszéd, hogy az idő
Begyógyitja a sebeket -
Az idő nem órákbul áll...
Oh én oly régen szenvedek.
Már egy ezredév elhaladt,
És istenem! még mennyi vár!...
Fájdalmas, nehéz éjszakák -
Oh csak tudnék alunni már.

A szoba olyan jéghideg.
Körülem mégis minden ég -
Mit adhat nekem a jövő,
Ha az övé nem leheték!
Halvány ajkáról egy mosoly,
Szemeiből csak egy sugár...
Kigúnyolt vágy, őrült remény -
Oh csak tudnék alunni már.

De átkom volt az már nekem,
Hogy gyülöljön, kit szeretek,
S kik rajtam csüggnek szeretőn,
Csak szánalmaim legyenek.
Oh vérzik egy sziv érttem is,
És reám mindörökre vár -
És megszakad... szegény leány!
Oh csak tudnék alunni már.

Ugy félek, ugy ég homlokom...
Csak volna most itt valaki;
Oh hogy esnék most, jó anyám,
Áldott kebledre hajlani!
Olyan nagyon beteg vagyok,
Szivemnek annyi, annyi fáj -
Mért hagytam el kis házadat?! -
Oh csak tudnék alunni már.

De sok volt bennem, sok a vágy,
És mi lettem? egy töredék;
És önmagamat gúnyolom,
Hogy oly keveset teheték.
Pedig a forrás buzogott -
De medre nem nyilt, leste bár,
Igy szét fog futni nyomtalan...
Oh csak tudnék alunni már.

Itt előttem egy könyv hever,
Olvasgatok... hisz mit tegyek?...
Ez is költő volt a szegény,
S megőrült, annyit szenvedett.
Most fekszik ugy, mint más halott,
Egy kettő sírjához kijár,
És azt mondják: ez jutalom!...
Oh csak tudnék alunni már.

A lámpa lángja föllobog,
S e fény oly biztató, szelid;
Im! az embernek néha mily
Csekélység is jól eshetik.
Ha én gyógyulnék, istenem!
Tán öröm is van, a mi vár...
Nem, nem, soha... én meghalok -
Oh csak tudnék alunni már.

Mert lelkem, ah ez megvakult,
Ön fényénél, mely környezé,
És most, midőn fészket keres,
Téved éles sziklák közé.
És ott veszkődik nyomorún,
Mind valamennyi vérzi bár...
A hajnal még oly messze van...
Oh csak tudnék alunni már.

A vad zivatarból siró esti szellő,
A szilaj fiuból csendes remete lett...
Imádkozom mélyen, hol senki sem látja,
Imádkozom most egy széttört oltár felett.
Romokban találtam én ezt a szent képet,
De egy mennyei fény most is ömlik rája...
Légy megüdvözölve szomoru dalomtól
Titkos szenvedések szép halvány leánya!

Nem szenvedélyekkel közeledem hozzád,
Nincs az én szivemben mostan semmi földi -
Egy szelid fájdalom, csendes, hervasztó bú,
Ez az egész, a mi lelkemet eltölti.
S leng fölötted lelkem, mint fáradt fuvalom
Ki nem virulhatott, bús tavaszi tájon...
Oh ugy szeretem én az elnyomott tavaszt,
Oly nagyon szeretem... szeretem és szánom.

Csendes borongásom kivisz a pusztákra,
Feledni akarnék... völgyben foly a patak...
Egyszerre a szivem erősebben dobog,
S fölnézek a hegyre, hol a forrás fakad.
Tégedet kereslek szép szenvedő gyermek!
Mert a futó patak gyöngyökkel volt tele...
Azt gondoltam, hogy fenn a forrás fejénél
Ezen szép gyöngyöket te sirtad ugy bele!

Elhagyom a forrást, hogy elfeledjelek;
Nagyon fáj énnekem a te bús emléked -
Földresütött fővel tapodom az avart,
És czéltalan utam rengetegbe téved.
Halvány virágokat látok az erdőben,
S ujra nézem, az én szép szenvedőm hol van?...
Lásd! én azt gondolom, hogy a halvány virág
A te titkos, fojtott sóhajodtól olyan!

Nem szóltál te nekem soha fájdalmidról, -
Hisz' találkozásunk is oly rövid vala!
Hanem beszélt nekem egész történetet
Fekete szemednek két bágyadt csillaga.
Szép magas homlokod az istentől csupán
Szenvedőknek adott dicssugárban égett...
S ihletett érzésem teremtő müvész lőn,
Szivembe festette szép halovány képed.

Ha már képed birom, add át fájdalmad is...
Mondd el... oh én tudom, hogy részt veszek benne,
S igy kettős fájdalmam talán megadja azt,
Miért szivem annyit s hasztalan esenge,
Lásd, én ugy sem tudom azt, hogy mi az  ö r ö m ,
Nehéz volt énnekem örökké az élet,
Ismertesd meg velem halálom óráján - -
Boldog leszek, hogy ha meghalhatok - é r t t e d !

A nagy világ lánya vagy te,
Én egyszerü félénk fiu,
A te sorsod vidám, fényes,
Az enyim meg oly szomoru.
Környezeted egy koszoru,
S én fűszál a koszoruban,
Mi elfér a többi mellett,
De ha nincs ott, ugy is jól van.

Tömjénezik hiuságod,
- Viseleted erre hí fel -
Fény-, pompában mennek eléd,
Én meg csak egy érző szivvel.
S oly szépeket mondanak rád,
Ugy tudják a szép szót szórni!
Mig én némán hallgatok csak -
Tud is a ki érez - szólni?!

Csak egy szó kell, s előtted áll
Mind, a mi szép, a mi ragyog -
Én magam-szedett virágnál
Meg dalnál mást nem adhatok.
Jó szivvel veszed te azt is,
S jókorákat nevetsz rajta -
Most... és igazán érzeni,
Van is nevetséges abba'.

Olyan vagyok én körödben,
Mint az eltévedett gyermek,
Kit egy sötét erdőségben
Még sötétebb éjjel lep meg.
Ki nem tudunk szabadulni,
Pedig már a vadak tépnek...
Fájdalmim e szilaj vadak -
Mért is ismertelek én meg?!

Mért nem tud a patak szólni,
A holott én sokszor járok;
Oh mért nem tudnak beszélni
A hegyek, völgyek, virágok.

S kivált az én ábrándimnak
Szent tanyája, az a berek,
Mért nem mondja meg az neked,
Azt... azt... a mit én nem merek!

Jobb is, hogy csak mint az árnyék,
Ugy kövessem életutad,
S hogy nyomodon áld valaki,
Ezt te soha meg ne tudjad.

Menj... s ne fordulj soha vissza,
Oh ne fordulj... mert legfölebb
Rátipornál az árnyékra,
Mely most titkon áld és követ.

Nagy, nagy titok van a te lelkeden,
De én e titkot meg nem fejthetem.
Földult vonásid szerte szórt betük,
Kiolvasni azokból nem lehet:
Mi bántja és emészti lelkedet,
Mért vagy te oly szomoru mindenütt?

Nem ismerhetted a nyomort soha,
Lakásod fényes, magas palota,
És ifju vagy még, nem csalódhatál...
Mért rajtad hát ez örökös boru?
Miért hervadsz te olyan szomorun,
Te, a ki még nem is virulhatál?!

Tekinteted merev és hallgatag,
Ha szólsz, csak gúnyra nyitod ajkadat,
De ha e gúnynak okát kérdezik,
Nevetsz, mosolygsz, hogy tréfa volt,
Hanem ki látja e mosolyt,
Inkább látná szemednek könyeit.

Szobádban könyvek és egy kis kereszt,
A te szobádnak minden éke ez,
Mig fényben úsznak többi termeid -
Itt zaj, mulatság, ott rideg falak,
Mik össze csak magaddal hangzanak,
Minden... de minden oly rejtélyes itt.

Élő talány vagy oh lány, ki miatt,
E forró sziv is hideg lesz s kihalt -
Örökösen csak reád gondolok;
S első szerelmem elvész, mint mező,
Ha a borongó virágkereső
A rengeteg kutatásába fog.

Mindig csak kín s panasz, gyönyörü ajkadon,
Téged még mostan is a multak átka nyom,
Szeretsz, s mért, nem tudod, - az érzés oktalan -
Lelkednek mostan is mindig csak multja van.
Előtted lengenek a régi szép napok,
Beszélsz róluk nekem, s én rá se hallgatok,
A multon csüggsz te, s én csüggök a jelenen -
Minek is van a szív, s a szívben szerelem.

Mint kis piros virág, mit forrón süt a nap,
Előttem lankadó, epedő ajakad -
S én nézem hidegen, s én nézem vágytalan,
Ah! mert lelkemnek is pokoli vágya van:
Más ajkat fest elém a fölvert képzelet,
Oh hogy hajlok felé, s kigunyol, kinevet, -
A miként én veled, ugy bánik más velem -
Minek is van a szív, s a szívben szerelem.

Boldogságról beszélsz?! ne szólj! ez a sugár
Nem rengetegbe, csak virágos kertbe jár.
S az lett az én szivem, sötét, nagy rengeteg,
Min át csupán a kín villámi fénylenek.
S az erdő teneked virágot nem nevel,
Másnak kell nyujtanom, hogy aztán tépje el,
Mint én a tiedet mind összetépdelem -
Minek is van a szív, s a szívben szerelem.

Mi lett volna nekem e szép ajk egykoron,
Mikor szerettelek még forrón, lángolón,
De mind olyan a nő, mint a fa, mely alatt
Mig könyörögve fut a csevegő patak,
Rá nem hullatna egy zöldülő levelet,
Csak ha már hervad és a patak bejegedt,
Vagy elment messze, és föltünt egy uj eren -
Minek is van a szív, s a szívben szerelem.

Te engemet szeretsz, én másért lángolok,
A kinek szíve tán ismét másért dobog,
És igy tovább... tovább... mást szeret mindenik,
Oly csillagok vagyunk, mik egymást kergetik,
S nem fogjuk soha sem egymást beérni, nem,
És hideg, hűtlenül, forróan és hiven
Ugy bolygunk, epedünk át egész életen -
Minek is van a szív, s a szívben szerelem.

Ne szeress te senkit soha a világon,
Téged e világon senki sem érdemel,
Legyen a te élted szép borongó álom,
Miből föl ne rázzon
Soha egy szenvedély szilaj kezeivel.
Az élet tengerén, mint virágos sziget,
Illatozz mindennek, és mégis senkinek.

Szerelmesed a szép csillagos ég legyen,
Mely mint a te lelked, oly gyönyörün ragyog,
Oly gyönyörün ragyog, világit az éjbe,
S titokteljes fénye
Mennél tovább nézzük, annál dicsőbb, nagyobb.
Magasztaljon a hold halk hárfáján téged,
E sugárkoszorus költője az égnek.

Virágok legyenek a te barátnőid,
Kiknek már bölcsődben ismerősük levél -
Tudom, hogy ha künn jársz, megszólit a róna,
Ajkadat a rózsa,
Malasztos kis kezed a liliomlevél.
A fehér galambok mind ellepik vállad,
Játszál aztán velük, ha majd reád szálltak.

És ha elfáradtál, jőjön el a szellő,
S miket te ugy szeretsz, mondjon neked mesét,
Tudom, hogy azután el nem szállhat többé,
Oh rab az örökké,
A ki veled egyszer, egyetlenszer beszélt.
Mulasson is mindig e láthatlan dalnok,
S majd a világ zaját még kevésbbé hallod.

Ne szeress te senkit soha e világon,
Csak mint egy gyönyörü égi álom légy itt,
Boldogitására szenvedő költőknek,
A kik hozzád jőnek
Enyhitő álomhoz, ha a szivük vérzik;
Maradj te, a mi vagy, örökös időre:
Csillagok, virágok, szellők szeretője!

Haragszik rád az én anyám,
Az én kedves, édes anyám,
Szid is téged nagyon-nagyon,
Kivált ha én nem hallhatom.

Szeret engem az én anyám,
Az én kedves, édes anyám,
S fáj neki, hogy kedves fiát,
Engem mindig busulni lát.

Megmondom én, csak egy szót szólj,
Megmondok én neked mindent,
A mi szépet, titkosat látsz
Az egekben, avagy itt lent.

Megmondom, hogy a szivárvány
A szerető isten karja,
Midőn édes szép gyermekét -
A földet ölében tartja.

Elmondom a csillagoknak
Büvös bájos szép regéit -
Hogy azokban hű szeretők
Örök égő lelke fénylik.

Hogyha künn jársz a pusztákon,
S a nagy csendnek hangját hallod -
Kérdezd: mi az, s én megmondom:
Hogy most egy virág sohajtott.

Elmondok én szép kis lelkem,
Megmondok én neked mindent,
A mi szépet, titkosat látsz
Az egekben, avagy itt lent.

Csak azt, oh azt ne kérdd tőlem:
Hogy én téged mint szeretlek -
Arra nincs szó, nincs gondolat,
Azt nem mondhatom neked meg.

Elhervadt virágok az én virágaim,
Mégis annyi, annyi üdvvel csüggök rajtok,
E sok hervadt virág mind paradicsomban,
Mind a mennyben hajtott.
Angyal érintette kicsike kezével,
Angyal kis leányka adta őket nekem -
Oh e virágokkal én annyit mulatok,
E virágok fölött én annyit könyezem.

Sorba nézem mind, mind - ime itt feküsznek,
A tépett virágok, a hervadt levelek,
Te ezekről nem tudsz...
Akkorból valók, mig titkon szerettelek.
Te ugy dobáltad el, s én nyomodból szedém,
Mihez csak hozzá érsz, szent már a tárgy nekem,
Oh e levelkékkel én annyit mulatok,
E levelkék fölött én annyit könyezem.

Itt van egy ibolya!.. ezt már te küldötted,
Mikor a távolból sejtéd, avagy láttad,
Hogy én nagyon, nagyon szenvedek miattad,
Hogy értted engemet megölnek a vágyak,
S mintha ezerjófű lett volna e virág,
Egyszerre segitett a sok vérző seben -
Oh ez ibolyával én annyit mulatok,
Ez ibolya fölött én annyit könyezem.

És e piros rózsa!... ezt már magad adtad,
Mikor arról szóltam: mint szeretlek téged!
Hallgató válaszul adtad-e e rózsát,
Vagy hogy mit jelent az, te tán nem is érted?
Szólj!.. vagy ne, oh ne szólj! ne vedd el az üdvöt,
A mit e virág nyujt sejtésemben nekem...
Oh én e rózsával legtöbbet mulatok,
Én e rózsa fölött legtöbbet könyezem.

Olvastam valaha
Tudósuk könyvébül,
De csak most hiszem el,
Hogy oly hamar vénül
Az idő.

Mig nálatok vagyok
Még akkor, azalatt
Mint fürge kis fiu,
Ugy siet, ugy szalad
Az idő.

És alig hagytam el
Ajtótok, kaputok,
Már mint egy vén, öreg,
Csak ugy tipeg, tapog
Az idő.

Miként valami nagy bánat miatt
A találkozó szerencsétlenek:
Egymásra borul most mind a bokor,
És panaszkodni, sirni kezdenek.

Haloványan csóválják fejüket
A sötét fák szétbomló lombjai,
Fájdalmasan szól a kis csalogány,
Mintha bántaná szegényt valami.

A fűszál is lehajlik, s ugy sohajt,
Oly szomoruság van most mindenen,
Miként ha egy szív volna a mező,
Mit elfogott valami sejtelem.

Jön egy-egy mély, erőtlen kitörés,
Hogy meging rá a tónak teteje,
De mégse zajlik, akkor szól csupán,
Ha egy-egy halász-madár csapp bele.

Gyorsan verő kolomp bong messziről,
A nyájnak valahova futni kell,
Kergeti legyürt kalapu juhász,
Fölemelt bunkós botja végivel.

És síri csend lesz ismét azután,
A mint elhangozott már a kolomp,
S csak ugy támad rá megint valami,
A gémes kút oly furcsán nyikorog.

És nagy sötétség van mindenfelé,
Oly félelmes és mégis emelő,
Gyászszal bevont szentegyház, vagy talán
Egy nagy koporsó mostan a mező.

Valóban az lesz... a ki rá figyel,
Mintha szögezését is hallaná:
Kopogni kezd a sötét ravatal,
Az eső nagy csöppekben hull alá.

Besütött a napnak
Legelső sugára
Fehér ágyon fekvő
Gara szép lányára.
És piros a vidék,
Piros messze távol -
A naptól-e, vagy a
Szép lány orczájától?...

Alszik Gara lánya
Mennyezetes ágyon,
És beszél álmában:
"Édes kedves Lászlóm!
Mily szép rózsát hoztál,
Ugy-e te nevelted?...
Minden más rózsánál
Szebb szine van ennek."

Ringatja az álom
Tovább is a szép lányt...
"Oh hiába szólnak,
Nem haragszom én rád,
Én nem is tudom, hogy
Ellenid mért bántnak!
Hisz maga a jóság
Sem lehet jobb nálad.

Ugy-e nagyon szeretsz?
Oh én is szeretlek!
Szívemnek szíve vagy,
Lelke a lelkemnek.
Ha te szenvedsz, én is,
Ha halsz, halni fogok"...
Künn az ablak alatt
Peregnek a dobok.

Fölugrik a szép lány,
És lát rózsa helyett
Hóhérnak markában
Véres, halvány fejet...
Álom ez?! nem! oh nem!
Ott a sötét zászló,
S mellette vérében
Szép Hunyadi László.

Elsáppad a leány,
S kiáll az ablakba,
Fölötte borus ég,
Vén sziklák alatta...
Nagy zivatar támad...
Hull a mennykő - s végre,
Mint egy fehér villám,
A lány is a mélybe...

Tart tovább a vihar...
Olyan sötét minden!
Megharagudott az
Igazságos isten.
Olyan sötét minden!
Hogy ránézni kínos -
Csupán szent György tere
És egy szikla piros.

Nem is lenne azután szó
Galamb búgásáról,
Rózsa nyilásáról:
Ha egymásé lennénk mi...
Ha valami nagyon, nagyon
Szépet mondanának,
Akkor a világnak
Rólunk kéne mesélni.

Nem is beszél talán másról
Galamb az erdőben,
Virág a mezőben,
Csak örökké ellenünk -
Könyörögnek az istennek:
Galamb: búgásában
Rózsa: nyilásában,
Hogy mi egygyé ne legyünk.

Pedig minek könyörög ugy
Az erdők galambja?!
Hisz ugy se akarja
Ezt maga az isten se;
Jó az isten, - de a minőt
A mennyben se látott:
Oly nagy boldogságot
Itten még se nézhetne!

Mi vonja ugy fejed a te kis kezedre?
Tán a mik a rózsát
A bokorra vonják,
A nagy szépség súlya, a nagy szépség terhe?!

Vagy a mi a holdat viszi ezüst habra,
Az a sok fény, a mi
Ugy tud bágyasztani...
Lelkednek fényétől vagy ugy ellankadva?!

Vagy homlokod körül, a mi olyan meleg,
Ott repeső lelkem,
Áldásom, szerelmem,
Az süti le tán ugy kis kezedre fejed?

Gyermeknek mondasz... az vagyok,
Valóban gyermek lettem én,
Mióta tudom, hogy szeretsz,
Egészen ujjá születém.
Előttem a sok bú között
Már minden, minden összefolyt;
Oly uj most nekem a virág,
S a dal, mit a madárka mond.

Gyermeknek mondasz... az vagyok;
A kincseket nem ismerem,
A mi egyedül boldogit,
Kis kezed az, játékszerem.
S ha a fény mégis érdekel,
Szivem csak arczodnak örül,
Min olyan fény van nappal is,
Mint éjjel a csillag körül.

Gyermeknek mondasz... az vagyok,
Most oly furcsákat álmodom:
Fölöttem annyi csillag ég,
Kinálják velük homlokom,
Oh én a te szerelmedet
Nem érdemlém meg semmivel,
S oly nagy dolgokról álmodom,
A miket nekem tenni kell.

Gyermeknek mondasz... az vagyok,
Oh bánt is ez, mint semmi nem;
Lásd, oly sok virágot szedék
A boldogságnak kertiben.
Ily sok virágra még kicsiny
Az én lelkemnek pohara -
Hová tegyem?.. ugy remegek,
Ha egy szál is elhullana.

Gyermek vagyok én igazán,
Ugy szólanék, és nem merek,
Nem értenék meg, azt hiszem,
Az én nyelvem az emberek.
Oh mért is van oly messze most
Az én egyetlen jó anyám!
Hogy volna mégis a kinek
Boldogságom elmondanám.

Maradjon ez sejtelemnek,
Fél igaznak, fél álomnak,
E szót, mely már ajkadon van,
Nekem soha ki ne mondjad.

Csüggjön az ott, mint a rózsán
Csügg a napvilágos harmat,
Én meg mint a beteg lepke
Hadd várjak rá, hadd szomjazzak.

E fél öröm, fél bánatban
Igy vagy te szép, igy vagy legszebb,
Kedvesedet buban látva,
De tudva hogy: értted szenved.

S igy vagyok én legboldogabb,
Igy könyörgve lábaidnál,
Mikor a miért könyörgök,
Ah, az az üdv megvan immár!

Nem! nem!... ennek hinni kell!
Ha ez is csal, ez a homlok,
Megtagadom az ég-boltot
Fényes csillagezrivel.

Ha ez is csal, ez az arcz,
Akkor semmi, s minden veszve,
Ugy a világ őrült eszme,
És az élet kába harcz.

Oh nyujtsd ujra karjaid,
S altasd el e fölvert lelket,
Dajkája a szerelemnek:
Nyájas, édes, drága hit!

Te gyáva gyermek, ki egy szóra
Magába vonul s kesereg,
Te hős, ki sokszor átkot szórva
A halált magad keresed;

Te király, kinek tornáczába
A számüzött esd, könyörög,
Te koldus, a kit megalázva,
Mig térdelél, más ellökött;

Te habzó tenger, melynek tükrén
Az sem látszik, mi legnagyobb,
Te tiszta tó, hol minden kis fény
Nagy lángoszlopként ég, ragyog;

Hol annyian temetve vannak,
Te hallgató, te puszta sír,
Te bölcső, miben a fájdalmak
Ébredő csecsemője sir;

Te ifju, a kit nagy tüzében
Istenné tesz az akarat,
S ki mindenen megnyugszol szépen,
Te szegény, tehetetlen agg;

Te nagy világ, melynek határa
Túl a nap s csillagokon ér,
Te kicsi lap, hova csupán a
Szeretett lányka neve fér.

Te tisztán égő lámpa, melynél
Mindenki olvasni hiszen,
Te gyötrelmes, te örök rejtély,
Te megfoghatlan szív - szívem!

Violaágy, violaágy...
De jó a te édes anyád!
De jó a te édes anyád,
Hogy igy minket mulatni hágy,

"Mulassanak, nevessenek,
Reá érnek, még gyermekek?"
Hej ha tudná: mit beszélünk,
Tudom lenne akkor nékünk!

Ha valahol társaságban
Rajtam egy kis vidámság van,
Csak rád kell gondolnom ottan,
Hogy mindjárt elszomorodjam.

S ha valahol búbánat bánt,
Nem kell más, csak gondoljak rád,
Hogy egyszerre kedvem legyen -
Oh de csodás a szerelem!

Voltam én már boldog veled,
És te is voltál énvelem,
Te már ezt el is feledéd,
De én soha sem feledem,
Az ég - csillaggal odafenn, -
Szivünk érzéssel volt tele,
Gyönyörü nyári este volt -
Emlékszel-e, emlékszel-e?

Mondám: szeretlek síromig,
Bár ezt nem érti meg szíved,
Bár enyém soha nem lehetsz,
Bár most még szavam sem hiszed.
De hinni fogod egykoron,
Eljő annak is ideje,
És megfogtam kis kezedet -
Emlékszel-e, emlékszel-e?

S te nem vontad el tőlem azt,
Ez egyszer ottan hagytad, ott -
Ha az isten engem szeret,
Oh, ugy e perczben meghalok.
Nem voltam még ily boldog én,
S nem leszek többé soha se,
Hogy könyezék, hogy reszketék!...
Emlékszel-e, emlékszel-e?

Mondtál azután dalt nekem,
Mit csak dalnak hitt volna más,
De énnekem minden szava
Ugy tetszett, hogy egy vallomás.
Hangod oly nagyon reszketett,
S szivem ugy tele volt, tele,
Mért ne hittem voln' hogy szeretsz?...
Emlékszel-e, emlékszel-e?

Másnap, mikor találkozánk,
Fogadtál mint egy idegen,
Én rád tekinték lángolón,
S te elfordultál hidegen.
S szivem most kettős fájdalom,
Kettős bánattal van tele;
Mért játsztál velem akkor ugy?...
Emlékszel-e, emlékszel-e?

Ah, de mennyit gondolkozom:
Hogy fogadsz majd engemet,
Pirulva-e, elpirulva -
Mint napot a fellegek?

Vagy reszketve, mint a szellőt
A rózsafa lombjai,
S elsápadó két orczádnak
Rózsája fog hullani?

Vagy, miként a hegy patakját
A kősziklák idelenn,
Ugy fogadod a megtérőt,
Egykedvüen, hidegen?

Vagy épen ugy, mint a vihart
A könnyelmü kis habok:
Az én lázas kitörésem
Csak neveted, kaczagod?!

Oh de mennyit néztelek már,
S mégis mindig egyre nézlek;
Minden perczben változol te,
Mindig nagyobb a szépséged.

Vagy tán ez a sok változás,
Nem is a te arczodon van,
Hanem én változom mindig,
Én szeretlek egyre jobban.

Az isten áldja meg még azt a folyót is,
A mely ide hozott, melyen hazajöttem;
Csakhogy egyszer én is
Sirok örömömben.
Kis ház előtt állok, apám háza előtt,
Be-betekintek a kapu hasadékán,
S elgondolom: minő nagy öröm lesz majd benn,
Nem is várakoznak idehaza én rám.

Csendesen benyitok a kicsiny udvarba,
Régi ismerős fák, ismerős itt minden,
Mintha azt susognák,
Hogy: hozott az isten.
Fölugrik a kutya és elkezd ugatni,
De mikor elém ér, egyszerre elnémul,
Kétszer, háromszor is megtekint azután,
És farkát csóválva lábaim elé hull.

Én meg csöndesen az ajtó mellé állok,
Mit csinálnak ott benn, kiváncsian nézem:
Édes anyám olvas
Épen a karszékben.
Imádságos könyv az ő olvasó könyve,
Melyből talán nekem kér örömet, üdvöt,
Meg is hallgatta a jó isten imáját,
Mert a jövő perczben már kebelén csüggök.

A zajra apám is kijön szobájából,
Már messziről kérdvén, hangosan, hogy mi a?
S akkor látja csak, hogy
Megérkezett fia.
Kiveri pipáját, s aztán gondolkozik,
Hogy vajjon mit mondjon nekem ujat, nagyot,
S utoljára is csak annyit tud mondani,
Hogy a bajszom megnőtt, egész ember vagyok.

És a szomszédok is mind-mind előjőnek,
Egyik a másiktól tudja, hogy megjöttem,
És egész koszorut
Fonnak körülöttem.
S nekem e koszoru jobb izüen esik,
Mint a mit valaha elismerés adott,
Hisz én szeretetért daloltam örökké,
Hisz én a szeretet, szív költője vagyok.

Végre kis hugom jön, az én szép kis hugom,
Ki szegényke eddig nem férhetett hozzám,
Szemében mosolygást,
Ajkán csókot hozván.
S mig a többi széled, ő mellettem marad,
Az álom szárnyai mig csak be nem födnek,
Sőt még azután is hallom könyörögni:
Hogy maradjak itthon, ne menjek el többet?

Harsog a kürt, dobog a ló,
Repül, úszik a lobogó;
Szép hajnalon Buda alatt
A magyar had vágtat, halad.

A nagy zajra fölébrede
Szép Ulászló szerelmese -
,Rosz álmom volt - mond a férjnek
Csakhogy itt vagy... oh ugy félek.'

Azt álmodtam az éj alatt:
Hogy téged egy sas elragadt...
És mint galamb jöttél vissza
Az én váró karjaimba!

"Álmod mély, és álmod magas...
Lelkesedés volt az a sas -
A galamb meg - más mi lehet?
Győzedelmes békét jelent."

Harsog a kürt, dobog a ló,
Repül, úszik a lobogó -
Hős Ulászló Várna alatt
Vezeti a tüzes hadat.

Följár a nő a hegyekre,
Legmagasabb meredekre,
Onnét nézi, onnét várja:
Hogy jön-e már édes párja.

S a mint a távolba bámul,
Galambot lát egyszer távul -
Tiszta fehér... szép a galamb...
Nagy örömmel haza szalad.

De Ulászló nem jött haza,
Otthon csak egy levél vala -
Fehér galamb... fehér halál...
Ah! az álom mélyen talált.

Néma a kürt, dobog a ló,
Összetörve a lobogó...
Király nélkül Buda alatt
A megvert had búsan halad.

Itt, itt sirjak-e lábaidnál
Mint szikla mellett a patak?
Vagy elbujdossam messze, messze,
Ugy, hogy soha se lássalak;
És multam, és jövőmnek romján
Ha mást nem birok, nem lehet,
Megmentsem legalább kezedből,
Megmentsem büszkeségemet?

Vagy mert kevés ez egy életre,
S csak rejtett kötés a seben,
Mitől ez tán még jobban vérzik,
Kioltsam végkép életem?
Vagy vessem magam az élveknek,
És legyek hitvány, nyomorult,
Hogy tudjam azt, mért van szivedhez
Számomra elzárva az út?!

Vagy mint a hitegetett gyermek,
Várjak tovább is, türjek itt?
Kész arany gyanánt olvasgassam
A reménységnek rongy filléreit?
S midőn már haldoklom a vágytól,
Éltet adjon egy mosolyod,
Hogy ujra szenvedjek, és tudjam:
Hogy belehalni nem fogok?

Vagy áldjam-e legnagyobb átkom:
Hogy téged megismertelek?
S elkábuljak a boldogságtól,
Mert egy léget szívok veled,
S kínjáért egész életemnek
Legyen az elég jutalom,
Hogy nyájas hangod, ha máshoz szólsz,
Nekem is szabad hallanom?

És lemondjak az üdvösségről,
Mert itt értem meg ég kegyét:
Hogy néha-néha szemeidnek
Mennyországába nézheték?
S ne érezzek mást soha semmit,
Csak egy háladó örömöt,
Hogy engem is megér a szellő,
Mely arczáidon fürödött?

Nem, nem tudom, hogy mit csináljak!
Csak azt az egyet érezem:
Hogy szeretlek kimondhatatlan,
És hogy szenvedek végtelen.
S hogy egy szavadtól függ most éltem,
Egy szótól a te ajkadon,
S e szót, ha még sokáig hallgatsz,
Már megérteni nem fogom.

Késő éjjel hazamegyek,
Nem is megyek, csak ballagok.
Pedig az idő oly borús,
Ugy elbujtak a csillagok.

Ugy elbujtak a csillagok,
Rájok jövén a fellegek,
Mint roszkedvü apa elől
A kis mosolygó gyermekek.

De azért mért mennék haza?
Hisz mi vár odahaza rám?
Egy pár rongyos könyv legfölebb,
És aztán magányos szobám.

Csöndes magányos nagy szoba,
De mely csöndében is beszél:
Gúnyolva árvaságomat,
S azt kérdve: hogy mért élek én?

Oh mint röpülnék most haza,
Ha te várnál otthon reám,
Fehérruhában nyájasan,
Kis gyönyörü, szelid leány!

Oh mint röpülnék most haza,
Oh hogy dobogna most szívem!
Azaz... mit is beszélek igy,
Nem... nem sietnék, ugy hiszem.

Hisz el se jöttem volna én,
Otthon enyelgenék veled,
Csókolva kicsi kezedet,
Öledbe hajtva fejemet.

Szeretném, ha porban volnál, megvettetve,
Oh mi forrón ölelnélek kebelemre!
Mint napsugár fölemeli a harmatot,
Föl a fáknak tetejére, hol ugy ragyog.

Szeretném, ha bujdokolva, nem ismerve,
Bolyonganál, mint az ér, ha nincsen medre;
Ez a félig megrepedt szív de jó volna,
Hogy a bolygó, úttalan ér folyjon oda.

Vagy lennél ugy, mint anyátlan kicsi gerlék,
Minden nélkül, hogy mindened én lehetnék,
Álmod álma, lelked lelke, szíved szíve,
Volnánk bárhogy a világon... oh csak igy ne!

Te fenn ragyogsz mint a csillag, én meg alant,
Nem vehetek tőled el, csak fájdalmakat,
A boldogság megalázna, összetörne...
Nekünk válni, el kell válni... mindörökre!

Nem jövök el soha többé,
Csak most egyszer visszatérjek,
Kínos igy átvirasztani
Messze tőled, éjről éjet;

Csillagtalan éjszakákat...
És mellé még gondolni azt:
Hátha más most szemeidnek
Szép csillaga mellett viraszt.

És sejteni, hogy te víg vagy,
Mig én itten ugy szenvedek -
Most valaki rád mosolygott...
Most megfogták kis kezedet...

Most a vidám társaságban
Nagy nevetés, kaczaj támad:
Talán engem nevetnek már -
Hogy egykor lábadnál láttak.

Oh kínos igy: király lenni,
Ki messziről harczot folytat,
S nem tudja, hogy mire ébred,
Talán koldus is lesz holnap.

Nem jövök el soha többé,
Csak most egyszer visszatérjek -
Ne szóljatok bizalomról:
Nem szeretett, ki nem féltett.

Orczáidnak rózsáival
Reményink is mind elhullnak;
Mért szenvedsz te?! lásd e könyek
Szememben most elárulnak.

Elárulják szerelmemet,
Mint örvényt a forgó habok,
Tudja itt már mindenki, hogy
Én a te kedvesed vagyok.

Oh mért szenvedsz?! oh avagy én
Mért szeretlek olyan gyengén:
Nyomorult szív, mely igy érez,
Melybe még egy titok sem fér.

Sár lesz már most könyeimből,
A te megsiratott búdból,
Oh ha látnád, mit tesznek itt,
Hogy engemet minden gúnyol.

Szivem egy seb... s homlokomon
Valami oly nagyon éget;
Ah istenem! ez a sok gúny
Engemet már őrültté tett.

Vérező sziv... égő homlok...
Nincs előttem többé semmi...
Bocsássa meg nekik az ég
A mit az őrült fog tenni.

Csak hogy itt vagy édes anyám,
Soha sem várt még igy fiad,
Oh most érzem csak igazán,
Most érzem, hogy nekem mi vagy.

Halvány vagyok ugy-e nagyon?
Szivem most egy nagy kínt állt ki -
De csakhogy te itt vagy anyám,
Nem fog már az többé fájni.

Sokat veszték... ne kérd, hogy mit,
Talán mindent e világon,
De én erre készen voltam,
Hogy azután ugy ne fájjon.

S most csak a sok elfojtott köny
Égeti még a lelkemet,
Mit a férfi nem sirhatott
Boldogsága sírja felett.

De most előjöhet a köny,
Te előtted mért szégyelném?
Szabad sirni a gyermeknek
Édes anyja édes keblén!

Hogy kárognak, mint a varjúk,
Hogy hirdetik a telet!
Hogy örülnek, hogy közöttünk
Már mindennek vége lett.

Ha mosolygasz, azt beszélik:
Mindig, mindig mosolyog!
De miért ne mosolyogna?
Hisz feledni lány-dolog.

És a mikor szomoru vagy,
Erre is gúnyt mondanak;
Máson töröd fejedet már,
Vagy tetteted magadat.

S ha nem látják sem bánatod,
Sem pedig jó kedvedet,
Azt beszélik: meghidegült,
Vagy tán so' sem szeretett.

Hát teneked énfelőlem
Mit beszélnek, képzelem -
Oh hova lett az a titkos,
Az a magas szerelem!

Porba' fekszik, mint a szép sas,
Mely golyótól hullt alá,
És most hogy tör, oh hogy siet
E sok hitvány hangya rá!

Ha szerelmünkről...

Ha szerelmünkről szólok ujra,
Jól tudtam, hogy nem értesz, és
Előttem volt már ajkad gúnya, -
De kerestem e szenvedést.
Nekem a feldult multak romján
Csak büszkeségem maradott...
De láttam, hogy neked ez is fáj,
S eléd tevém, hogy eltapodd.

De igy miért ne tettél volna?
A mult neked rá jogot ád:
Hisz te boritottad vállamra
A boldogságnak biborát;
Mikor ugy könyörgék melletted
Fájdalmim sötét mezibe',
Hogy biborom most ujra elvedd,
S koldussá tégy, ez semmi se.

Levél valék egy mély bú fáján,
Sodort levél, mely már lehull,
Alattam a sarat is látám,
És fájt ez a hely - síromul.
Te észrevetted e fájdalmat,
És megmentéd e levelet,
Lelkeden az égbe ragadtad...
Bün-e az, ha most elveted?!

Nem... nem mondom már, hogy szerettél,
Nem mondanám ezt semmiért;
Jobban fájna ez mindeneknél,
Hogy téged emléke is sért.
Valóban... nem is szerettél te,
Csak egy-két virágot adál...
Hanem a költő egész élte
Képzelgő ábrándokbul áll.

És talán én se szeretélek,
A költő vére egyre forr,
S hazugság: hogy ez ifju élet
Koczkán volt értted annyiszor.
Kivánd, kivánd, s én kikiáltom,
Ha mentve hiszed magadat;
Te kivüled ugy sincs világom,
Mindegy: őrültnek tartsanak.

Csak ne hinném, hogy feledésed
Nem sokáig fog tartani,
Hogy fölszáll még a fényes lélek,
Mit porhoz köt most valami.
Csak hinném gúnyát ajakadnak,
Csak hinném, hogy e gúny: tied,
S mikor e gúnytól meghalok majd,
Hogy nem hasad ketté szived!

Földindulás mindenfelé...
Hova fussak? merrefelé?
Hova menjek? merre fussak?
Oh e falak összezuznak!

Hitem roppant szentegyháza
Össze van már régen rázva,
Halomban nagy gerendái,
Jobb alája nem is látni.

Reménységim ékes kertje
Kövektől van összeverve -
Szegény rózsák! mivé lettek
Alatta e nagy köveknek.

Csak szerelmem palotája,
Ez maradt még félig állva,
Másik fele ott a porba' -
Leüté a templom tornya.

S ha leomlik a másik fél?
Szivem ettől ugy remeg, fél:
Hova menjek, hova fussak?
Oh e falak összezuznak!

Feledsz, feledsz, elfeledsz már,
Nem is gondolsz én rám;
Kivetettél a szivedből
S azt hiszed: hogy méltán.

Nem, nem, nem is vetettél ki,
Ott vesztem el mélyen,
Ugy miként a napnak képe
Merülő örvényben.

Elitéltél... és elvetted
Reményeim éltét,
Ki, mi voltam, mit vétettem?
Emberektől kérdéd.

Mi voltam én neked egykor:
Ne embertől kérd meg,
Azok előtt ugy szeretni,
Mint én tudok, vétek.

Itt e zajban, a hol most vagy,
Itt senki sem érez,
Menj ki, ha majd ujra tavasz,
Ujra verőfény lesz;

Ha a világ játékába
Belefáradsz végre,
S régi vágyad visszahí a
Természet keblére.

Akkor egyszer, csak még egyszer
Gondolj reám ottan,
S kérdezd meg a némaságtól:
Hogy neked mi voltam!

Nem az a fájdalom nehéz,
Mit a dalokból hallotok,
Az el nem mondott fájdalom -
Ez kínozza a dalnokot.

Mely elnémít, mint a vihar
Elnémitja a madarat,
S fölmagasit ugy, hogy kicsiny
A költőnek akkor a lant.

Később a dal már szólana,
De eltörpült a fájdalom,
Alaktalan lett, mint a táj,
Mit bé e távol hamva von.

S a költő büszkébb, magasabb,
Semhogy felőle szólana,
Ha ugy nem, a hogy éreze,
Sehogy se mondja el dala.

A bú aztán szivén borong,
Mint sürü fátyol, melyen át
Elveszti még az öröm is
Kedves, piros arczulatát.

S eloszlani nem tud soha;
Marad belőle valami,
Mint lázas éjek álmiból,
Mit el nem tudunk mondani.

A költőbúban az nehéz,
Ezek az elfojtott dalok,
A mikről senki mit se tud,
A miktől majd én meghalok.

Mikor ülénk a kandallónál
Szomoru őszi éjjelen,
S én csörgő patakokat láttam
Üdvösségemnek tavaszában -
Mert regét mondál énnekem;

Mikor egy virággal a kertben
Ugy boldogitál tudod ott...
Mikor nekem fájt az az eszme,
Hogy volt szivemnek olyan percze,
Melyben nem értted dobogott;

Mikor vártál fehér ruhában,
Ugy öltözvén, mint kértelek,
S oly szép valál, hogy szinte féltem,
Hogy vándorangyal vagy, kit égben
Egyszer csak megirigylenek;

Mikor megleptelek, az erdőn,
S te magadat elárulád,
Mikor megtudtam - oh én boldog -
Hogy te azt a lelkeden hordod,
Ki vágyni sem mer, csak imád;

És mindig, mindig egyet mondtam,
Csak azt mondottam teneked:
Hogy a jövőben bármi érjen,
Ez egy pár perczért egész éltem
Kínjait, s mindent feledek;

És nem hazudtam, bár azóta
Közöttünk minden szétszakadt,
Bár annyi kín ért értted engem,
Hogy nincsen üdv se föld-, se mennyben,
Mely azokért jutalmat ad.

Bár egészen megtört a bánat
Most is ha visszagondolok:
A kandallónál... meg az erdőn...
Nehéz pillámra egy könycsepp jön -
És sápadt arczom mosolyog.

Lemondani, lemondani,
Könnyü nektek ezt mondani;
Oh az nagyon könnyü lehet:
Igy beszélni, szólni nektek,
De az én sok búm, könyeim
Boldogságot követelnek.

Lemondani, lemondani,
Könnyü nektek ezt mondani:
De a mikhez nevét kötém,
A rózsa, a csillag, a nap -
Oh egészen mást mondanak,
Ők szeretni tanitanak.

Lemondani, lemondani,
Könnyü nektek ezt mondani;
Reátok ő nem mosolygott,
Nem fogta meg kezeteket,
Oh ti még azt nem tudjátok:
Egy mosolyban mennyi lehet!

Lemondani, lemondani,
Könnyü nektek ezt mondani;
Hanem mi lesz majd nélküle,
Mi lesz énnekem az élet?!
Lemondani... lemondani...
Ha tudnátok, hogy mit kértek?

I.

Oh mi szépen leng a zászló!
Oh mi szépen fénylik a kard!
Eressz anyám engem is el
Szép vitézek seregivel.

Nem lehet az édes fiam,
- Mond az anya lassu hangon -
S férje után, ki már távol,
Kendővel int ablakából.

Oh mi szépen szól most a kürt,
Hallod anyám? oh eressz el!
Meglásd, majd mit hozok néked,
Napkeletről, gyöngyöt, éket.

Van énnekem elég gyöngyöm,
- Mond az anya szomoruan -
És valóban, sötét szeme
Fényes gyöngygyel, könynyel tele.

Hányszor mondtad édes anyám,
Hogy megtennél mindent érttem -
Oh bocsáss a vészbe, harczba -
S kipirul a gyermek arcza.

Kicsiny vagy még én magzatom,
Kicsike még katonának,
El nem birná gyenge karod,
El nem birná még a kardot.

Oh dehogy nem - mond a fiu,
És levesz a szegről egyet:
Nagy Hunyadi sulyos kardja,
Vér-rózsákkal van kirakva.

Aztán vágni próbál vele,
Először is kelet felé -
Hanem nehéz, izmos a kard,
Le a földre huzza a kart.

Örömköny a nő szemében -
Mátyáséban pedig szégyen;
Rivalg a kürt távolról még...
"Istenem! csak nagyobb volnék!"

II.

Megnőttél már édes fiam,
A ki eddig visszatartott:
Maga anyád mondja már most
Hogy kösd föl a harczi kardot.

Vitéz apád, hős testvéred,
Mind a kettő a föld alatt,
Feledtesd el mind a kettőt,
Mind a kettő légy te magad.

Fényes neved van már most is,
Fényes név a magyar neve! -
De te tedd még fényesebbé,
Hogy a nap sápadjon bele.

S boruljon le előtte mind,
A ki csak él a világon:
Mint a csengetyü szavára,
Hit beszéljen, ész megálljon.

Ne legyek én többé anyád,
Ne is szeress engem soha.
Édes hazád most az anyád,
Én pedig csak egy mostoha.

Csak azt imádd, csak azt szeresd,
Annak neve, annak képe
Álljon mindig szent oltárként
Szived, lelked közepébe.

És hogyha kell, halj meg értte,
Halj meg értte, én nem bánom -
Ha a szivem megszakad is...
No most az isten megáldjon.

Hogy elhallgattak a dalok,
Mik azelőtt zengének;
Lásd, lásd, tied volt egyedül
A világban járt ének.
Most világuk egy kis szoba
A kiömlő daloknak,
Miket sokszor nem is a lant,
Egy tekintetem mond csak!

Oh de szép a költészet igy,
A te meleg szivednél,
Hol oly nagy értelmet lehel
A legkisebbik csepp vér;
Hol minden ugy megértve van,
Mit lázasan kiejtek,
S ölelő karod koszoru
Reád hajló fejemnek.

Hogy a virágok elhervadnak,
S lehullnak a fák galyjai...
Ne félj, ne félj, a mi szerelmünk,
Az örökké fog tartani.

Mi a virágot vésztől óvná,
Nem nyerhetett az oly szivet;
Lásd! szépségednek mulásában
Én nem hiszek, én nem hiszek.

Te mindig az lész, a mi most vagy,
Örökre az lész énnekem;
Az én kis ártatlan mosolygóm,
Az én kicsike gyermekem.

S én az leszek neked örökre,
Örökre az, mi most vagyok,
Kit a hamvadástól ugy féltesz,
A te reszkető csillagod.

Hogy a virágok elhervadnak,
S lehullnak a fák galyjai -
Ne félj, ne félj - a mi szerelmünk,
Az örökké fog tartani.

Oh annyi köt már össze minket,
Öröm, bú, annyi!... nézd csak ott
Mögöttünk immár észrevétlen
Egy egész világ támadott.

Illatos mezők, fris források,
Oh, nézz csak oda édesem,
Az a mi multunk szép világa,
Mely el nem veszhet soha sem.

S fátyolt reá az éj se vonhat,
Emlékünk tüze ott lobog,
E tüz mellett mi vagyunk ketten
A boldog éji pásztorok.

Hogy a virágok elhervadnak,
S lehullnak a fák galyjai -
Ne félj, ne félj - a mi szerelmünk,
Az örökké fog tartani.

Maradjon örökre
A homlokod ilyen,
Ilyen tiszta, sima,
Mint az ég tavaszkor,
S a gondok felhője
Szálljon az enyimre,
Az én homlokomra.

Ez a fehér kis kéz
Semmihez se nyuljon,
Énnekem maradjon
Minden, minden munka.
Csak virághoz nyuljon,
S engemet öleljen
Az a fehér kis kéz.

És ez az édes hang
Soha mit se kérjen -
Szemeidből lássák
Minden, minden vágyad,
És teljesüljön be.
Az az édes szép hang
Csupán egyről szóljon,
Azt susogja mindig:
Hogy te szeretsz engem
Még a síron túl is!

Köztünk még a messzeségnek
Átláthatlan köde kékül,
S én előre reszketek a
Viszontlátás örömétül.

Hova majd lehajtod fejed,
Szivem olyan-olyan meleg,
S kezem a te kis kezedért
Már előre nyúl, és remeg.

Ajakam már félig nyitva
Csodálatra, édes csókra,
S az elzárult ajak helyett,
Mit érezek, szemem mondja.

Elbeszéli a vádakat,
A sok vádat magam ellen,
Mért hagytalak ugy el téged,
A világba minek mentem.

Elbeszéli: mit tanultam,
Azt tanultam én virágom,
Hogy te vagy szép, te vagy minden,
Minden ezen a világon.

Ábrándjaid szép zöld erdők,
Ajkad virág, szavad patak,
Gondolatid magas hegyek...
Minden, minden vagy te magad.

És én mint a boldog pásztor
Itt fogok most megpihenni,
S zöld erdőmtől, virágimtól
El nem vihet többé semmi.

Csak vissza, vissza hozzád!
Mit érnek itt e tájak,
E gyönyörü szép tájak,
Ha tégedet nem látlak.
Ha nem mondhatom néked,
Nem mondhatom: hogy nézzed,
E holdas tó, e halmok,
S amott a fák mi szépek!

Nem gyógyulok meg én itt,
Rám itt a lég is elvesz,
Csak ott van az áldó lég,
Csak ott, hol te lehellesz.
Még az a susogás is
Léptid nyomába támad,
Miért én itt hiába
Könyörgök minden fának.

Ugy alszik itt a szellő,
Oly nyugodtak a lombok,
És nem enyhíti semmi,
Csak ég, csak ég e homlok.
Oh hogy állitanád meg
E hullámit a vérnek,
Csak csodás kis kezeddel
Te egyszer érintéd meg.

S csak már a levél hullna,
Ugy tán boldogabb lennék,
Minden szálló levéltől
Én teneked izennék.
De nincs is talán annyi
Sok levele a fáknak,
A mennyiszer én áldlak,
És sohajtok utánad.

Ha én egykor megváltoznám!
Oh hogy szólhatsz igy nekem,
Most a mikor már oly régen
Nem merengtem képeden.

Mikor a mért szemeimből
Annyi, annyi köny szakadt,
Kezed fogni, reád nézni,
Ujra, ujra mind szabad.

Ugy-e tréfálsz!... oh hisz máskép
Nem mondhatnál ilyeket,
Tudod te azt jól, hogy nekem
Megváltozni nem lehet;

Hogy akkor is szerettelek,
Mikor nem ismertelek.
Szivem, lelkem átbujdostad,
Mint a láz az ereket;

S akkor is, ha meghülhetnék,
Szivemben lesz alakod,
Mint a tó végső virága
Mely tükrére ráfagyott.

Minek szólsz hát változásról,
Oh minek szólsz énnekem,
Irigyled tán az üdv fényét,
Mit itt látsz most képemen?

Vagy lelkemet félted tán... hogy
Nagy fényében megvakul,
S kétkedésid azért adod
Üdvösségem árnyaul?!

Mily szép, terebélyes amott az a fa,
Tündérkezek ágait összefüzék,
Törzsét is a lombok ugy eltakarák,
Mint a sürü fátyol a zárda szüzét.

Gömbölyded ivet vet alakra - talán
Orjási bokor, nem is annyira fa,
De lepke nem áll soha meg tetején,
Nem hat bele néha se napsugara.

Talán elkerüli maga a vihar is,
Vagy csak kivül éri, és ott se nagyon,
Mig benne, sötét, örök árnya alatt
Végetlen a béke, a csend, nyugalom.

Mily jó siri békehely lenne ez árny,
Szivnek, mely az emberit ugy gyülölé,
Hogy a temetőbe' se lenne nyugodt,
Oda jutva a többiek csontja közé.

Nem is fájhat már azt hivém,
Nem is fájhat már bármi érje,
És im egy vándornak hirén
Megint kicsordul szivem vére.

Nem hiszek már, azt gondolám,
De ime szivem fájva dobban,
És gúnyos vádat mond reám:
Ismét hivék, ismét csalódtam.

Oh mert nevetség hinni már
Hogy jobb nap is jön a magyarra,
Egén villám volt a sugár,
Utána több felhő takarja.

Jaj ott a hármas hegy körül,
Hol a Duna hullámi zúgnak,
Apa fiának nem örül,
Nem gyermeke ez, hanem uj rab.

Sirhatnak ott csak az anyák,
Ha lányaik bájakkal telvék:
Hogy szivük szüzi magzatát
Idegen karjába nevelték.

S zokoghat ott fiúcska, lány,
Minden falat kenyérke mellett,
A melyet apjuknak talán
Szerezni árulással kellett.

De nem sir ottan senki sem,
A régi sírt, az uj megszokta,
Miért is sirnának? hiszen
Csak mosolyogni tud a szolga.

Nem, nem jaj ottan senkinek,
Eztán is érje őket bármi,
Csak a költőnek jaj, kinek
A szive milliók helyett
Tud érezni, szenvedni, fájni.

A kerekasztal...

(Emlékezés Beőthy Lászlóra.)

A kerekasztal mellett mostan is
Emlékezünk még rólad jó Laczink!
És sajnálunk bár, gyakran mondjuk azt:
Hogy jobb teneked mégis odakint.

A sírban olyan jó hideg lehet,
Mig itt ugy forr a mi szivünk, agyunk;
Pajtásaid mi, most is azok a
Tépelődő bohó fiúk vagyunk.

A világ is, mióta elhagyád,
Miként azelőtt, épen ugy maradt,
Az emberek megvannak csendesen,
És mászkálnak itt, mint a bogarak.

S nekem azóta lett egy kis fiam,
Soh' se láttál még ily szép gyermeket;
Föl-fölragadom karjaim közé,
S aztán sirok, hogy minek született!

Majd én mesélek teneked,
Édes kis beteg gyermekem,
Hogy mint termett a gyöngyvirág
Először a rengetegen.
Majd én mesélek teneked,
Csak hajtsd vállamra fejedet,
Az éj igy jobban elmulik
S a nappal enyhet ád neked.

Volt-volt egyszer egy vén király,
S annak egy szép kis gyermeke,
Mint arcza bájjal, szive oly
Sok, sok érzéssel volt tele.
A király lánya egy szegény
Ifju apródot szeretett...
- Oh istenem! oh istenem!
Csak te ne lennél oly beteg.

A király erről nem tudott,
És szólt hozzá egy reggelen:
Hatalmas ur esd kezedért,
Férjhez mégy hozzá gyermekem.
A lány nem szólott s a király
Azt hitte: ez jó felelet...
- Igy édesem, add, add ide
Kezembe kicsi kezedet.

De a királylány bánkódott,
S egy nagy köny égett szemiben;
Az apród látta e könyűt,
S ki nem is remélt, - már hiszen!
Oh az apródnak szive is
Titokban értte dobogott...
- Mi jó nekem, mi jó nekem,
Hogy ajkad kissé mosolyog.

S eljött az eskü ideje,
Eljött a gazdag vőlegény,
És gyémánt-rózsákat hozott,
Hogy viselje ő majd fején.
De a ki hordja azokat,
A szép menyasszonyt nem lelé...
- Hisz nem is tarthat ez soká,
Hisz te már annyit szenvedél!

A király indulatra gyult,
Szégyen s haragtól egyaránt...
"Lánczon hozzátok vissza őt,
A hálátlan, a rosz leányt."
De a szolgáknak ezrei
Haszontalanul keresék...
- Tán elaludnál édesem?
Vagy folytassam még e mesét?

Hát hol is, hol is hagytam el...
A király lányát nem lelék,
És szomoru lett a király,
A mily haragos volt elébb.
És mondá: a ki megleli,
Koronámmal neki adom...
- Nézd, nézd, a hajnal közeleg,
Már piroslik az ablakon.

Királylányt sokan keresék,
De mint az apród, senki ugy,
Az éjt is nappallá teszi,
És bokorba, tövisbe fut.
Már csügged... csügged... s ime most
A kedves nyomát megleli...
- Gondolnád-e, mi volt a nyom?
A királyleány könyei.

Minő a rejtett köny vala
A királyleány szemiben,
Az apród oly virágokat
Látott az erdő széliben.
A királylány könyeiből
Fehér gyöngyvirág fakadott;
A merre csak ment, sirt szegény,
És igy maradt a nyoma ott.

A fáradt apród erre már
Sokkal könnyebben boldogult,
Csak ment a gyöngyvirág után,
Mig végre elveszett az ut.
S barlangba' lelte kedvesét,
Szegényke ott élt gyökeren...
- Oh mosolyogj, oh mosolyogj
Édes kis beteg gyermekem!

Volt aztán öröm annyi hogy!...
Hát mikor haza értenek!
A király megtartá szavát,
Az apród lánya férje lett.
És most is élnek boldogul,
Ha ugyan meg nem haltanak...
- Hisz már egészen földerült
A szemed, arczod, ajakad!

Oh eljön már a gyógyulás,
Oh hidd, közel van, eljön az,
A te halvány arczodra is
Rózsákat hoz majd a tavasz...
És akkor majd künn a gyepen
Zöld fák alatt mesél neked,
Ki tél- tavaszban egyiránt,
S örökké csak téged szeret!

Oh csak hogy ismét itt az est;
A csillagok az egeken,
Ugy még semmit sem szereték,
Mint most az estét szeretem,
De benne többé nem csupán
A csillagok oly kedvesek,
Oly jó azt tudnom este, hogy
Ismét egy nappal kevesebb -
Ugy szeretnék meghalni már!

Eleget láttam arra, hogy
Behunyjam végre szememet,
Pilláim mint rekedt folyó,
Köny- és szeméttől nehezek.
Ez az, mit a világ szele
Az embernek szemébe hord,
S az egyik érzi, másik nem;
Az a kérdés: melyik bolond?
Ugy szeretnék meghalni már!

A jelszó: erény, becsület,
És mindenütt csak gyengeség,
Maga a költő szent dala
Már hiuságban születék,
Kicsiség, nagyság egy dolog,
Szerepel csak más név alatt,
Sárnak hijják a harmatot,
Harmatnak hijják a sarat -
Ugy szeretnék meghalni már!

Az érzés is csak egyre megy,
Egyforma a bu és öröm,
Olyan egyforma, mint a mit
Szemünkből sajtol, az a köny.
Mindakettő csinált dolog,
Ott van mindegyik fenekén
Mint fényes folyóban a kő -
Számitásunk is feketén -
Ugy szeretnék meghalni már!

Ugy-e máskép lesz oda fönn,
Majd máskép lesz ez nálatok,
Szép bimbók az ég kertiben,
Égő bimbók! szép csillagok!
Oh mint hiszi az fényetek,
Oh mint remél az bennetek,
A ki, a mig a földön élt,
Csak könyezett, csak szenvedett.
Ugy szeretnék meghalni már!

I.

Hogyha látna a pásztor,
Nem nézné a virágokat,
Ha látna a csillagász,
Nem nézné a csillagokat,
S nem vizsgálna gyöngyöt a
Vizek tengerésze,
Pásztor búvár csillagász
Mind, mind téged nézne.

II.

A nagy erdőbe kimenék,
Bús szarvas őrzé fekhelyét,
A csillag mind oly halovány
És néma volt a csalogány.
Megkérdém szarvast, fülmilét:
Miért busulnak, hogy miért,
S a csillagot miért oly halvány?...
Szarvas meglátta termeted,
Csillag meglátta szemedet
S a csalogány hangodat hallá...

III.

Nem a szemed, még se, még se,
Nem ennek a tündöklése,
Nem kis kezed, nem termeted,
Nem az büvölt el engemet.

Nem arczodon ama rózsák,
Nem lelkeden ama jóság.
Nem az a szűz, csengő beszéd,
Nem az, nem az rajtad a szép.

Nem hajadnak tündér bája,
Nem... hisz ezt mind más is látja,
Szépségednek csodás titka,
Nekem van az csupán nyitva.

Mikor mosolyg a te ajkad:
Egy sugár ott, az szép rajtad,
S egy felhő szép homlokodon:
Amikor te szomorkodol.

IV.

Elmerült már élet-hajóm
A viharban, tüzben,
És én várva vesztemet, már
Többé nem is küzdtem.

Megláttalak ekkor messze
A távolban téged:
S szivemben a kétségbeesés
Vágy és reménynyé lett.

Jösz-e, mint egy mentő csónak?
Jösz-e, felém tartva:
Hogy kividd az elmerülőt,
Egy virágos partra?

Vagy ugy jösz-e, mint a hullám,
Fölemelsz még egyszer,
De csak azért, hogy azután
Mélyebben temess el!

V.

Haragudott a nagy tenger nagyon,
Hullámaid ugy hányta, oly vadon
Ugy csikorgatta tajtékos fogát
S harapta a hajónak oldalát.

Kérdem: mért haragszik oly végtelen?
Hiszen vizében fürödik a menny,
Az ég, a nap, a hold, a csillagok,
S ő a világon, ő a legnagyobb.

Felelt a tenger vissza énnekem:
Bohó te! hisz szivedben van a menny
S az én hullámom se oly végtelen:
Nagyobb, nagyobb benned a szerelem!

VI.

Boldog voltam, mig bámultam
Szüzi arcza fehér hamvát,
Mig csodáltam sötét haját,
Elámultam szép kis kezén,
És hallgattam beszédének
Elcsábitó édes hangját:
Oh akkor én boldog voltam
A mig tovább nem gondoltam.

De mióta azt gondoltam:
Oh ha ez arcz megérintne!
Ha e szép haj rám omolna!
Ha e kis kéz megölelne!
S ha az a hang, az az édes,
Azt mondaná: engem szeret:
Azóta egy vágy lett lelkem
S olyan boldogtalan lettem!

VII.

Hogy repül a madár fészkébe,
Fára a folyondár hogy szalad,
Hogy megy a folyó a tengerbe,
Csak énnekem hozzád nem szabad!

Hogy beszél a patak a virágnak,
Hogy sohajt fához a fuvalom,
Még a felhő, az is beszélhet,
Csak nekem nem lehet szólanom!

Pihen a harmat a fűszálon,
Napsugár a virág levelin,
Tenger is az éggel egyesül,
Csak te nem lész soha az enyim!

Nem egy hideg oltár előtt
Hová annyit vitt az érdek,
Hiuság és önámitás -
Nem ott esküszöm én néked.

Itt esküszöm a szabadban,
Ahol minden fűszál érez:
Esküszöm, hogy szivem minden
Dobbanása a tiéd lesz.

Itt esküszöm e rózsára,
Mely miként te, ugy mosolyog:
Hogy előttem semmi kedves
Nem lesz, csak a te mosolyod.

Esküszöm a csermelyre, mely
Itt kanyarg a mező felett:
Hogy igy veszem én is körül
A te egész életedet.

Esküszöm ez árnyas lombra,
Mely egy ágra van hajolva:
Ily gyengéden védelek én
S oltalmazlak mindenkorra.

Esküszöm e madarakra,
Kik mind egyet énekelnek:
Nekem is egy énekem lesz,
Egy énekem, hogy: szeretlek!

Esküszöm az égre s örök
Sugaraira a napnak:
Esküszöm, hogy téged soha -
Soha - soha el nem hagylak!

Elmentem a fenyvesbe, hol
Égig ér a hegytetőzet,
S forrás omlik, mely meggyógyit
Vérző szarvast, vérző őzet,
S kérdezém: hogy meggyógyit-e
Mint az enyém ily mély sebet?
És a forrás tompán zugva
Azt felelte, hogy nem lehet.

Elmentem a szép erdőbe,
Hova a vándorok járnak,
Keresni az enyhet, árnyat,
A nagy, sötét, lombos fákat
S kérdém őket: nyugodalmat
Lelek-e én, még egy helyütt?...
És a lombok tagadóan
Csóválták meg sötét fejük.

Fölnéztem a nagy egekre
Szakadt szivvel, izzó fővel,
Oda, honnan vigasztalást
Annyi hivő, szenvedő lel,
S kérdém: hogy meggyógyitja-e
Az én nagy-nagy szenvedésem?...
S némán szólt a végtelenség:
Nem gyógyitja meg az ég sem!

Megláttalak ekkor téged
Te gyönyörü, áldott angyal!
S meggyógyitál engemet egy
Nézéseddel, egy szavaddal.
Visszaadtad, a mit többé
Mi sem adott volna nekem -
Én gyógyitó szüz forrásom!
Enyhe erdőm! áldó egem!

Bokrétás vőlegény, koszorus menyasszony,
Ifju párok, a kik most esküsznek talán:
Hej régen volt már ez, épen fél századja,
Egyik édes apám, másik édes anyám.
Bokréta apámon, koszoru anyámon,
Hogy a jó isten ezt megengedte látnom!

A kis zajtalan ház tele van most zajjal,
Gyermekek, unokák jöttek az ünnepre,
Mi a kezeiket hintjük forró csókkal,
Arczukat a kicsik, rájuk csimpeszkedve;
Bokrok és virágok a két agg fa körül,
Harmat és napsugár: mind könyez és örül.

Hogy a kicsiny laknak megjött a jutalma!
Mert nem volt még ennél soha se tisztább lak,
Nem ismerték itten talán hallásból sem
Büneit a büszke, fényes palotáknak;
Itt lakott a hüség, becsület és erény,
Hány helyen kerestem s tán csak itten lelém.

Itt lakott a földön legáldottabb anya,
Gonddal, ápolással, szeretettel tele,
Jóság, minőt a föld soha többé nem szül,
Minőt el nem képzel a költészet, rege,
Ki mindig áldozott s nem tudta, hogy áldoz,
Hasonló a vérét odadó madárhoz.

És itt bölcselkedett az én édes apám,
Szivében szent hittel, ajkán igazsággal -
Gyermeksziveinkbe lelkéből az eszmék,
Mint harmat a földbe, szivárogtak által;
Igy nőttünk fel itt mi, ilyen szülők mellett,
S szétmentünk azután, hogy az idő tellett.

De most összejöttünk az ünnepre ime -
Mindannyian hálánk s örömünket hozva,
S oh, ugy-é szüleink, nézzetek csak föl ránk,
Homlokunk egyenkint mindannyinak tiszta.
Annyi gyermek s egy se hozott szégyent rátok,
E nagy ünnepen ez legszebb koronátok!

I.

Mindig mondtad, irjak verset,
De hát minek irtam volna:
Elmondtam én gondolatim
Melléd ülve, rád hajolva.

Oh az a sok, sok gondolat,
Köteteknél többet tett ki,
S milyen jó volt, - csak elmondtam,
Még rimbe se kellett szedni.

Nem láthatlak többé téged -
No lesz most vers, lira, ének,
Legyen irgalmas az isten,
Az olvasó közönségnek!

II.

Megdicsért a mama tudom,
Hogy lemondtál szépen rólam,
Arczodat megczirógatta
S mondá: lányom, már ez jól van!

Engemet is megdicsértek,
Válni tőled hogy volt erőm:
- Ez illik egy férfiuhoz,
Mondták szépen, bölcselkedőn.

De Ámor is megszólamlott
S jót nevetett rajtunk hátul:
Szépen tettetek fiaim,
Hanem nagyon ostobául!

III.

Csak legalább azt tudhatnám:
Átkot vagy áldást mondasz rám,
A mi átok: elfogadom,
A mi áldás: visszaadom!

IV.

Ne dicsérjen más, ha nem én, -
Éppen arra siettél te
A hatvani utcza felé -
Jaj de nagyon örültem én!

Meg se voltál frizirozva,
Be se voltál hajporozva,
Roszul néztél ki, feketén -
Jaj de nagyon örültem én!

Elhagyod te most magadat,
Azt se bánod, ha csunya vagy,
Ne dicsérjen más, ha nem én, -
Jaj de nagyon örültem én!

V.

Nekem még is van más gondom,
Nem csak szerelmemnek élek:
Irnom is kell nyakra főre,
Mikor kéziratot kérnek.

S dul bennem sok más indulat,
Ellensége vagyok soknak:
Kivált a kik drámáimon
A szinházban nem tapsolnak.

S aztán hozzám járnak kelnek,
A sok szinész: hogy dicsérjem,
Egyik ezért, más amazért,
A jó barát, hogy pénzt kérjen,

De te a te kis szobádban
Egyedül vagy a világon...
Tudom örökké rám gondolsz
Édes szomorufüzágom!

VI.

Leveleid? - nem, ezeket
Soha vissza nem adhatom,
Ruhádról egy czérnaszál is
Drága nekem, drága nagyon.

Itten őrzöm a fiókban
Elhullt tollát kalapodnak,
Oh, hát még e leveleket,
Miken kezed végig vontad!

Szeretem én minden betüd,
Gondolatid, de legkivált
Bennük e sok bájos, kedves
Ortografiai hibát.

VII.

Három évig szerettelek,
Mint egy diák, ugy titokban,
Kilestem, hogy merre jösz majd,
És ha jöttél - elfutottam.

Egyszer aztán összejöttünk
Ugy, hogy futnom nem lehetett -
Elszédültem - s lehajolva
Megcsókoltam a kezedet.

Vártam aztán, hogy nevetsz ki,
Vagy hogyan hagysz majd ott engem -
(Melyik nő az: ki nem tapos
Ilyen őrült, nagy szerelmen?!)

Vártam - és te nem hagytál ott,
Vártam - és nem nevettél te,
Hanem vállamra borultál, ...
Áldjon meg az isten értte!

VIII.

Ha haragom volt, csillapitál,
Ha örömem volt, ezt növelted,
Bátorságomban mérsékeltél,
Biztattál csüggedésim mellett;
Erényimről nagyitva szóltál,
Hibáimat meg mindig mentéd, -
Barátnál hűbb, anyánál jobb, és
Mint a nőtestvér olyan gyengéd!

IX.

Utánoztad a kócsagot,
Mely, ha tollán foltot kapott:
Semmi se kell többé neki,
Magát büszkén széttépdeli.

A fejedbe verték neked:
Hogy én reád árnyat vetek,
És kitéptél engem onnan:
A hol én mindened voltam.

Tudom fájt ez a szivednek,
Tudom fájt ez a lelkednek,
Mert te nem vagy büszke kócsag,
Kis gerlice vagy te oh csak!

Nem, nem az a halál, a hogy itt nevezik,
Ha koporsónknak a födelét szegezik;
Nem, nem az a halál, a mit a léha hisz,
Midőn a gyászszekér a temetőbe visz;
És az sem a halál, mídőn már más sirat:
Öröm, vagy fájdalom, bú vagy érdek miatt -
Ah az! az a halál: midőn még itt vagyunk:
De halva, és magunk siratjuk - önmagunk.

Emlékszem - ismerék egy fürge gyermeket:
Oly vidám, játszi volt, lepkéket kergetett;
Sokszor nádméz után megmászta a tetőt,
És volt egy anyja is, - ah, hogy szerette őt!
Csókjával üldözé szülőjét mindenütt,
S ha leült az anya, ölébe lefeküdt:
Boldog fiu vala, de elvevé az ég -
Hol van? - sehol! - pedig e gyermek én valék.

Ismertem azután egy lázas ifiut;
Szeretni mint ez, ugy, ah többé ki se tud!
Tudomány, eszme, kincs... nevetett mindenen -
Hát más czél is lehet: mint csak a szerelem?!
Oh hogy szeretett! - és megölték azután -
E lázas ifiut legjobban siratám,
Ha föltámasztaná még egyszer egy tavasz!...
Nem, nem, többé soha!... tudom... én voltam az.

És volt, egy férfi is, kinek a kebele
Szeretet, bizalom s szent lánggal volt tele;
Van hála, - ezt hivé, - barátság, becsület,
S jónak győzelme, mely késik bár - megjöhet:
Hanem ez ifjut is aztán megmérgezék:
Csak számitás van itt, gonoszság és szemét -
Minek is szeretett, remélt, hitt annyira?!
Nem kellett volna oly hamar meghalnia.

Igen!.. sokszor halunk; többször, mint az a hab,
Mely, hogyha a folyón sár s kórónak halad:
Elpattan s ujra más alakban jő elő;
Nem ott van a halál, ahol a temető:
Itt is sokszor halunk, - oh én azt érezem,
Én már rég meghalék, - agyam forr és kezem
Mozog még - de tudom, hogy ez nem élet - és
A mi még hátra van: az csak - elköltözés.

Azt kérdezéd, hogy mért szeretlek?
Azt kérdezéd éltemnek élte...
Hisz kicsi vagy, hisz erre, - mondád,
Még érdemeket nem tevél te.

Oh kérdezgető boldogságom!
Hisz e kérdés maga is érdem:
Az üdvöt, mely szivemben támadt,
E kérdésekre most ís érzem.

Hisz neked köszönök én mindent,
Mi számomra öröm e földön
Édes az óra, a legkeserübb is,
Ha veled, ha melletted töltöm.

Nem lát engem derülten senki,
De te sohsem látsz mosoly nélkül,
Ha ketten vagyunk, harmadiknak
Az öröm is mindjárt közénk ül.

Édes hangod elnyom minden zajt,
Mely lenn szivem poklában tombol,
Diadalkaput épitesz te
Az én meghajlott homlokomból.

Hányszor hurczoltak szenvedélyek,
Azt hittem, meg nem menthet senki,
S az ezer karu óriások
Körméből kis kezecskéd vett ki.

Nem, nem! ne tudj te erről semmit,
A fájdalmak nevét se ismerd -
Szeretlek, mivel gyermekem vagy,
Születtél s én áldom az istent.

Szeretlek, mert mi szemednek szép,
Mi tetszik neked a világon:
Azt én már most csak benned látom -
Madaram! csillagom! virágom!

Itten vagyok ágya mellett
Oh ez az ágy, ez az itt:
Melyben az én édes anyám
Kilencz éve feküszik.

Ha valaki látna itten
Ágya mellett engemet,
Nem ismerne, tudom, reám,
Ugy mosolygok, nevetek.

Nehéz nekem a mosolygás,
De ha ennek ő örül,
Ha mosolyt kelt ott is, az ő
Beteg ajkai körül.

Százfélét is el-elkérdez,
Én én csak jót felelek;
Agg bokornak igy suttognak
Gyermeki: a levelek.

- Hát boldog vagy? - oh de milyen!
Igy felelek mindig én,
S ha a  l á t s z a t  is azt mondja:
Mért ne hinné el szegény?!

El is hiszi és örömtől
Könyben usznak szemei,
S hálát adva, száraz karját
Az egekhez emeli.

És én látva, és igy látva
A legszeretőbb anyát:
A mi előbb hazugság volt,
Valóságba olvad át.

Szivemről a jeges kéreg,
Melyet gonosz emberek,
Guny, csalódás vontak arra:
Egyszerre csak lepereg.

S a mig nézem könyben uszó,
Rám mosolygó szemeit,
Melyekben a szeretetnek
Egy világa tükrözik:

S a mig összecsókolom az
Engem áldó kezeket:
Ki nem vagyok soha boldog,
Itt, valóban az leszek!

Ugy összetört engem a bú,
Egy virágot - pedig nem sok -
Le nem birnék szakasztani.

Hajam ugy hull, a ráncz pedig
Homlokomon szaporodik,
A szivem forr, agyam megfagy,
Nem lesz már egy gondolatom! -
Látod, ezt a kis verset sem
Vagyok képes rendbeszedni;
Mosdatlanul, fésületlen
Megy ki szegény a világba,
Mint a gyermek, kinek anyja
Beteg - s aztán nem gondol rá.

Látod, látod, igy vagyok én,
Mióta mi elszakadtunk;
Éppen kétszáz esztendeje...
Te azt hiszed: csak két hónap!
Ugy éledek csak egy kicsit,
Ha felőled gondolkodom,
S kérem az én istenemet:
Hogy áldjon meg téged nagyon, -
Boldog vagyok, ha ugy áldlak.

Legyen áldott a te hajad,
Mely annyiszor beboritott,
Illatos szép drága kezed
És kezednek a tenyere,
Melynek fehér párnájában
Annyit-annyit megnyugodott
Az én szegény izzó fejem,
Legyen áldott hamvas arczod,
Szemed, az a vigasztaló,
Meg az a te kimondhatlan
Jóságteljes drága lelked.
Legyen, legyen százszor áldva,
A legkisebb idegszálad,
Lélekzeted, hangod, szavad,
Legyen áldva még átkod is,
Melyet most tán reám mondasz!

I.

Én vagyok a Hamlet, kinek
Nincs ereje semmi tetthez, -
Csak nekem ne hittél volna,
Ha mondám, hogy: az, vagy ez lesz.

Gyáva egy sziv ez az enyém,
Nem tud mást, csak sir és érez;
Édes Opheliám! menj te -
Nem klastromba, hanem - férjhez.

II.

Haragszom rád, ugy haragszom:
Hogy engem mért mentettél meg;
Ha te nem szerettél volna,
Régen enne már a féreg,

Haragszom rád, hogy jó voltál,
Tiszta, szent és igaz mindég -
Könnyebb volna most meghalnom:
Hogyha semmiben se hinnék.

III.

Ha a boszu kiengesztel:
Meg vagy, meg vagy te boszulva!
Te csak fejed hajtottad meg,
Én fetrengtem - porba hullva.

Egy könyedért százat sirtam,
Oh, egy gunyért ezret adtak,
Én szivedet megkarczoltam,
Az enyimben kést forgattak.

A te szenvedésed szép volt,
Undor, iszony oh az enyim!
Kigyók, ebek lakmároztak
Vérző lelkem nyilt sebein.

Nem oly összeroncsolt, mint én,
A kerékben törött hulla -
Nem oly véres, nem oly sáros...
Meg vagy, meg vagy te boszulva!

IV.

Boldog az a féreg,
Ott, a föld porába',
Buta kis fejével
Les a napsugárra.

Boldog az a koldus,
Kövén a szögletnek, -
Várja: kalapjába
Egy krajczárt hogy vetnek.

Boldog az elitélt -
Egy óra... s jönnek már...
Az boldogtalan csak:
Ki már semmit nem vár.

Ne irigyeld, ha a világ előtt
Fejét büszkén fenn hordja valaki:
E büszke fő a fáknak árnyi közt
Szomoruan fog majd lehajlani.

Ne irigyeld a vidám kaczagót,
E boldogságban fürdő homlokot,
Ki tudja: hogy magányos éjjelen,
A forró párnán hogy sír, hogy zokog.

S ne irigyeld az élénk érdeket,
Ha tesz, törekszik és küzd valaki;
Magányában tán fáradt, csüggedőn,
Kimerülve fog összehullani.

E büszkeség, e kaczagás, e dacz,
Mind hiú, nehéz tettetés ez itt:
Minden szivnek van egy titkos sebe,
A mely örökké fáj, sért, vérezik.

A szellem.

(Mikor Párisban betiltották a Shakespeare-lakomát.)

Betiltották, hova én is
Hiva voltam, azt a lakzit,
Féltek, hogy a pohár tőlem
Majd egy kicsit nagyon habzik.

De bolondok! - azt hiszik, hogy
Csak egy pohár az én helyem,
Mintha meg nem jelenhetnék
Máshol, akár ezer helyen.

Nem vagyok én ló, vagy ember,
Kire mindjárt békót raknak,
Egy kicsike tintacsepp is
Elég nekem háznak, laknak.

Ráülök egy tollhegyére,
Szárnyam ottan himbálgatom,
S ha onnan is elkergetnek,
Ott leszek a zárt ajkakon.

Szemek pillantása közé
Hidat verek, ott lesz helyem,
Vagy ha két kéz kezet szorit,
A vércseppben, az ujjhegyen.

S ha a földön minden helyet
Elvesztek is bohók tőlem:
Se baj azért, ott lebegek,
Ott leszek a levegőben.

Fölmentem a hegytetőre
S lejöttem a hegy tövihez:
Fenn a föld már kővé mered
S lenn a szikla porlani kezd.

Mulandóság, mulandóság!
De szeszélyes a te kezed:
A porszemből sziklát csinálsz,
A sziklát meg porrá teszed.

A harczba mentem akkor én is el,
Bár okát sem tudám, hogy mi lehet.
Tizenhat éves gyermek voltam én,
Csak mentem és - é l t e t t e m  n e v e d e t.

Atakra fujtak... és én neveték,
Tréfának tetszett ez a művelet...
De a huszárok közbe vettek és
Rohantunk mind - é l t e t v e  n e v e d e t.

Elveszett minden - haza mentem én,
Atyám szeméből a köny peregett...
És sirtam én is, nem tudám miért,
De sirva is - é l t e t t ü k  n e v e d e t.

Azóta mennyi sok év elhaladt,
A sejtelem előttem eszme lett...
Most értek mindent, mi volt akkor az! -...
És  é l t e t e m  én most is  n e v e d e t.

A lengyel anya.

(Románcz.)

Négy szép gyermeke volt a lengyel anyának,
Mind olyan kiváló leventék valának,
Madarak közt sólymok, erdőn fenyüágok,
Büszkeséggel nézett édes anyjuk rájok,
Elereszté egy nap mégis mind a négyet,
S búcsúzó szemébe egy könycsepp se tévedt.

A középső fiát hamar vísszakapta -
Jaj tán nem is ő az, annyi a seb rajta;
Golyóval lött galamb nem roncsoltabb nála -
Be is teszik aztán fehér puha ágyba,
Ma még puha ágyba, holnap temetőbe -
S édes anyja nem sir, büszkén megy előtte.

A dobogó dobog, a szövétnek lobog,
Ez immár a másik, haja vérben ázik,
Ennek nem kell már ágy, ez már meg van halva;
- Kikiséri némán ezt is édes anyja;
Csak szemében egy köny, elnyomva, remegve, -
Hisz a legkisebb volt - legjobban szerette.

Harmadikat is csak meghozzák egy éjjel -
Oh csak arczáról a leplet ne vennék fel,
Ne látnák a szörnyüt, a mi történt véle,
Oh ezt nem a golyó, - hóhér keze érte.
Hanem kikiséri ezt is édes anyja,
Büszke, daczos, fásult, semmi meg nem hajtja.

Most a negyedik jön - nem éjjel, ez nem fél, -
Vállán arany rojtok, csillag van a mellén...
"Hol vetted ezt? nem ott... ott csak halált adnak,
Árulója hazád, testvérid s magadnak -
Fiaimhoz!... megöl ez a csillag mellén -"...
Ki is viszik aztán többi fia mellé.

Vége, vége a titoknak
Tudja már, hogy szerettem,
S szemeibe jó akarat,
Szép ajkain kegyelem.

Azt gondoltam, hogy lesujt majd
Szeméből egy pillanat,
Hisz ő oly szép, - ilyen szépnek,
Azt hiszem, minden szabad.

Szépsége egy véghetetlen
Korláttalan hatalom:
Büntetheti szeszélyből is,
Kit bámulni oda von.

Hajában az éj és hajnal
Örök harczot játszanak,
Ily szinre nyelv nem lelt még szót,
Ezt csak csodálni szabad.

Válla este ugy világit
Fehér fénynyel, mint a hold,
Kéjtől hal meg a merénylő,
A ki erre ráhajolt.

És a szeme, azt se tudom,
Fekete-e, barna, kék?...
Forró napba gyakran néztem,
Hanem ebbe nem merék.

Utczasarkon ruhájából
Egy kilátszó kis darab -
Ha elsuhan... lázba hoz már.
Megrenditi agyamat.

S ő mosolyog, mikor látja,
Hogy oly nagyon szeretem;
Tudja tán, hogy jól áll neki,
Hogy még százszor szebbé teszi
E mosolygó kegyelem.

Szivemben ketten laknak:
Egy gyermek és egy agg,
Oly fecsegő az egyik,
A másik hallgatag.

A gyermek oly közlékeny,
Mindent elmondana:
Hogy a házban, szivemben
Mily pusztitás vala.

Hogy felgyujták, megrablák,
Tapostak a gazok:
Hogy mínden vagyonából
Orvul kifosztatott.

Hogy képeit széttépték
Kaczagva, kegytelen,
Mik téged ábrázoltak:
Barátság, szerelem.

A ház szentelt vizéből
Hogy csináltak sarat,
A könyből, mely a dúlók
Sarujához ragadt.

Hogy iszonyú e ház már,
Megmérgezett küszöb,
Belöl megöltek vére,
Üvegdarab s üszök.

Elmondaná ezt s többet
A gyermek oly nagyon:
Hisz ő szegényke az én
Költészetem, dalom.

De az agg: büszkeségem,
Ki szintén ott lakik,
A közlékeny fiúnak
Mindíg azt mondja: csit!

És aztán veszekednek
Az ifjú és az agg:
Mig a nagy a kisebbet
Végre megfojtja majd!

Ha öngyilkos leszek miattad én,
S egy folt marad volt kedvesed nevén,
A melyre büszke voltál egykoron;
Ne vádold szíved, én se vádolom.

Vagy ha fenntart az életösztön még,
S hallani fogod, hogy megőrülék,
Kaczagva kiabálván egy nevet:
Ne vádoljon, hogy e név a tied!

Vagy hogyha hallod azt, hogy mi levék:
Hogy elvesztém éltem becsületét,
És aljasságban fetrengek - noha
Utálom ezt - nem te valál oka.

És ha elhágy majd minden tetterő,
És dúlt arczczal a nyomor jő elő,
S volt kedvesed nyomorult lesz s szegény:
Te légy nyugodt, ezt is én tettem, én!

Reám hull vissza minden vád nyila:
Mért szerettelek téged annyira,
Enyém a vád, gyilkosság, őrület,
Miért nem tudtam élni nélküled?!

Átkom volt az énnekem már,
Hogy a kiket szeretek:
Mind mind boldogtalanokká,
Nyomorúkká legyenek.

Te voltál, kit én legjobban
Szerettem az ég alatt:
Mindannyi között te lettél
A legboldogtalanabb.

Titkon viseld szívsebedet:
Hidd el, hogy igy jobban heged,
Jobban heged és hamarabb:
Mint a seb a kötés alatt.

Panaszkodni mit is érne?!
A szánalom rongyfillére,
A mit mások oda vetnek,
Csak mélyebben fáj a sebnek.

S ezt se adják, ezt se vetik,
Oh ne mutasd kinod nekik,
Mint sebétől nyomorultnak,
Ettől is ugy elfordulnak,

Szenvedőnek nincs senkije,
Csak a magány egy jó hive,
Némaság az ő barátja:
Résztvevően borul rája.

Betakarja a sérelmet,
Gunyt, csalódást, mindent elfed,
S mig hang nélkül, némán vérez:
A szív egyre büszkébbé lesz,
S végre egyszer nem is érez...

Nem hiszek én senkinek
Itt az egész világon,
Minden megcsalt, ki csak élt,
Szeretőm és pajtásom.

Hálátlanság annyi ért,
Hogy fele is sok volna;
Nevetek én ezután,
Jussak bár a pokolba!

Hanem ugy kell, jól esett,
Hiszen nem is illék a:
Ugy néztem a világot,
Mint valami poéta.

Most tudom már, hogy van hát,
Hogy a harmat: sár, nem több,
Hogy a hattyú: csak nagy lúd,
S a szép felhő: piszkos köd.

Tövis, maszlag, kóró csak
Ott ama szép, zöld berek -
Álnok a természet is
Oh, hát még az emberek!...

Nem hiszek én semmiben,
Kerek egész világon...
De csak addig, mig szemed
Te kis leány! nem látom.

Ezek meg nem csalhatnak,
E mennyei szép szemek...
Csüggök rajtuk hosszasan...
Hiszek nekik s - elveszek!

Az utczákon éltetik nevemet,
Én itt benn a szobában hallgatom,
Őrizve a te beteg ágyadat
Én jó anyám, szenvedő angyalom.

Mosolygasz, hogy e zaj tetszik nekem,
De látod - látod: hogy ne tetszenék?!
Most hiszem, hogy tettem valami jót,
S ezt visszaadja im nekem a nép.

De bár százak harsogják künn nevem,
És harsognák még ezer annyian:
Nem lenne olyan édes, mint midőn
Te annyit sugsz csak: é d e s  j ó  f i a m !

A kis  N i n á c s k a, a ki őz,
Első szerelmem ő vala:
Költővé - vagy mi is vagyok? -
Ugy lettem én, ő általa.
Kicsit hiú, de mély szivű,
Férjhez ment, s meghalt oly korán -
Egész szerelmünk abból állt:
Hogy kezét egyszer megfogám.

I r é n t  is tán szerettem én,
És ő is talán szeretett,
Ha a gyötrés, az üldözés
S a kinzás szerelem lehet.
Szavunk kés... tetteink gyilok -
Egymást szünetlen vérezők,
- S mégis nehezen hagytam el,
Gyülöltem bár, szerettem őt.

De  E r z s i k é m  szelid vala,
Mint májusi nap alkonya,
Ki érttem mindent áldozott,
És tőlem mit sem kért soha.
Ő volt az egy, ki engemet
Igazán, nagyon szeretett,
Azt se tudom, hogy hova lett:
De bárhol isten áldja meg!

S  M a t i l d ?... Matild oly szép vala!
Tudta is azt, hogy bámulom;
És egyszer - őrjitő gyönyör -
Szeszélyből tette ezt, tudom;
Kegy lett volna királynak is,
A mire engem méltatott...
Örökké álomnak hiszem
Ez üdvözitő szép napot.

...Most már hajamba dér vegyül
És lassabban dobog szivem;
Tudok is bölcselegni már,
Ah de még lemondani: nem!
Oh szerelem! te egyedül
Igazi, nagy... nagy gyönyörünk!
- Mért is élünk, ha szeretni
És szerettetni megszününk?!

Könnyü ez az egész élet,
Könnyü biz ez, nem nagy titok,
Kutyának is egyszeriben
Ajtót nyitnak, hogyha nyihog.
Ágy alatt ha macska fázik,
Azt se kérdik, ottan mi van...
De ha czinczog - ágyba teszik
Hizelkedjél édes fiam.

Bolond az a viz is, a mely
Zuhataggá alakul át,
És neki megy a szikláknak,
S összetöri rajtuk magát...
Másik viz, a sziklát nyalva,
Utat lel hasadékiban, -
Sőt elmossa a sziklát is, -
Hizelkedjél édes fiam.

Legyet léppel, medvét mézzel,
Pitypalattyot fütytyel fognak -
A békának piros posztó,
Tükör kell a kis majomnak.
Minden állat fogására
Fortély, avagy valami van...
Ha ember kell, szánthatsz rajta,
Csak hizelegj édes fiam.

Látsz szép batárt, czifra ruhát,
Bársony páholyt kibélelve,
Házat, melynek erkélyéről
Lepipáznak a fejedre...
Hogy szerezték?! Apjuk vagyok,
Egyet tettek mindannyian...
Megszerezhetd te is könnyen,
Csak hizelegj édes fiam.

A  n é p  s  a z  I s t e n  s z a v a  volt ő,
Ez, a mit hallatott;
Hiába huzták kinkeresztre,
Azért föltámadott.

Az  E s z m e  volt ő, - ezt hinté a
Szivekbe, mint magot,
Hiába vágytak eltiporni,
Azért föltámadott.

I g a z s á g  volt ő, - sirba zárták,
S tettek rá kőlapot,
De mind hiába volt ez téve,
Azért föltámadott.

Őszi idő, - alig jöhet fel a nap,
Fészkeikből elszálltak a madarak;
Boldog, a ki szerettivel elrepül -
Egy kinos csak: ugy maradni - egyedül!
Egyedül!

Sétálgatok a szobában föl-alá,
A nagy magány mintha léptim' hallgatná,
Kandallóban kialvó tüz hamvadoz -
Nézem - nézem - ugy hasonlit magamhoz!
Magamhoz!

Ifjuságom - minden, minden oda van,
Körülnézek egy vigaszért - hasztalan!
A mik engem az élethez kötöttek:
Mind széttépve szálai az örömnek,
Örömnek!

Ablakomon ide szürkül be az ég,
Kérdem tőle: leszek-e én boldog még?
Őszi eső hull szomorun, csendesen -
Minden csöppje azt susogja: soha sem!
Sohasem!

Én itt járok az árnyak közt,
A szomorú fenyvesen,
Ő meg sugár s virágok közt
Játszik ott a völgybe' lenn,
Az én édes gyermekem.

Nem vagyok bús... fenyves árnyi
Búra bár ugy vonzanak,
Ide hallik: kis fiacskám
A mint játszik és kaczag,
Mintha gerle volna csak!

Igy vidit föl mindörökké
Ő az áldott, engemet;
Egy kerengő sas volt a bú
Ezelőtt fejem felett,
Rám szállt s tépte szivemet.

Lepke lett most a bánatból,
Mely nem bir rám szállni, nem,
Elkergeti kis fiacskám,
Vagy elfogja röptiben -
S vége lesz kis keziben.

Elég, elég... csakhogy láttam
Nemzetemet büszkén, bátran,
Győzedelmes honvédeit,
Lobogóit száz csatában.

Csakhogy éltem akkor, mikor
Nagy  D a m j a n i c s  járt a földön...
Majd e tengő napokat most
Valahogyan csak eltöltöm.

Elég volt az száz életre,
A mi lefolyt szemem előtt,
Nem kivánnám én magamnak
Sem a multat, sem a jövőt.

Bécsnek fala, Mátyás király
Midőn egykor rája rontott,
Nem láthatott szebb rohamot,
Minőt Buda, Sarló, Szolnok.

És a jövő?... hisz jöhet kor
Midőn virul majd az ország,
Kelet kincsét messze földről
Dus hajókon ide hozzák;

És gyarapszik majd a magas
Tudományban, névben, hírben...
Koldus jövő! gazdagságod'
Bizony mondom nem irigylem.

Jövő fénye és a multnak
Csillogása, mindaz semmi,
Mi láttuk csak, mi tudjuk csak
Hogy  m i  t u d  a  m a g y a r  l e n n i ?!

A szerelem gyertya, vagy mécs,
Lobog, lobog, de hát végre -
Szivben minél jobban ége
Annál hamarább lesz vége.

A barátság pásztortűz, de
Az sem ég, csak egy ideig,
Mint amazt a nyirok és por,
Érdek, piszok betemetik.

Honszerelem, fényes csillag!
Mennél jobban lement a nap:
Annál inkább ég szivünkben
S mindörökre velünk marad.

A magyarok istenéhez.

(1863.)

Nézd, a ripők gunyolódva
Nyelvit öltve emleget:
Kitréfálják, kikaczagják,
Becsmérelik nevedet.

Mert elhagytad fiaidat
(Te tudod mért tetted azt),
Létedet is megtagadja
És gunyt szór reád a gaz.

Mintha gyermekmese lennél,
Ugy emleget a pribék,
Együgyünek mondják már azt,
A ki benned hinne még.

A történet gyakran látott,
De nem az ő szemeik,
S ezek itt csak abban hisznek,
Kinek kezét érezik.

És nevetnek neved fölött
Kaczagással s gunytele;
- Oh mutasd meg nekik, hogy élsz
Magyaroknak Istene!

Befogták hátul szememet,
No mondjam meg, hogy ki lehet?

Hát egy kis bársony őzike,
Vagy egy kis bárány, vagy mi e?!

De nem, nem!.. hiszen nevet ez...
Bizonnyal egy kis gerle lesz.

Hogy ez sem?!... ej hát ki lehet?
Pillécske tán, vagy kis evet...

Hát igazán egyik sem ez?
Akkor tudom már, hogy ki lesz...

A legkedvesebb, a mi van:
Az én angyalom, kis fiam!

Elhagyják a felhők lassan
A hegyeknek teteit,
A napsugár nincs itt még, de
Érzeni, hogy közelit.

Bokron, esőcseppet verve,
Tollászkodik a madár,
Néma még, de gondolkozik,
Kezdjen-e a dalba már?

Olyan csendes, édes, enyhe,
Békülékeny föld s az ég...
Harag után kedvesemmel
Egykor épp igy békülék.

Igy oszlottak el a felhök
Arczunkról is akkoron,
S mint a sugár - igy jött vissza
Szivünkbe a bizalom.

Igy hallgatott ajkainkon
A csevegés madara;
De mindkettőnk gondolkozott
Már azon, hogy szólana.

S egy-egy édes köny remegett
Az ő szemén s szememen:
Mint itt egy-két föl nem száradt
Esőcsepp a levelen.

Boldog az az apa, mint én,
Kinek isten módot ád:
Hogy örömben fürdethesse
Az ő kedves kis fiát.

Mennyi játék várja, ha az
Iskolából haza jön,
Tudom, nagy lesz az övé is,
De hát az én örömöm!

Üldözött a végzett gyakran,
Sok volt a mi engem ért,
De e boldog gyermek arcza
Kárpótol most mindenért.

Nincs is más bú, olyan, mely a
Szivet összeégeti,
Egy lehet csak: nélkülöző
Gyermekeknek könnyei:

Oh, Uram! ki örömim közt
Érzem, hogy ez mi lehet,
Hála mellett könyörgésre
Hajtom im meg térdemet:

Hogy a kiknek kegyed annyit,
Mint énnekem, nem adott,
A szegények hajlokába
Küld el mostan angyalod.

Szárnya alatt vigyen oda
Játékszeres telifát,
Vagy ha ezt nem, aranyfüstös
Zöld galyacskát legalább...

Hogy a kiknek egész évben
Sorsuk nehéz, mostoha,
Enyhitse meg egy estéjük'
A gyermekek mosolya.

Mondják, hogy fiamat
Ne kényeztessem úgy,
Nevelni gyermeket
Hogy épp' nem ez az út.
De mikor, istenem!
Oly nagyon szeretem,
A hideg tettetés
Sehogy se megy nekem.

Mondják: e folytonos
Ölelés, szeretet
Elrontna bárminő
Derék kis gyermeket;
De mikor jön felém
S mosolyg kis angyalom,
A bölcselgés oda!
Kitárul két karom.

Mondják: megtenni rosz
Minden kivánatát;
A sors később neki
Majd sokat meg nem ád;
Hogy éltét egykor igy
Nehezen viseli...
De ha boldog vagyok,
Ha adhatok neki.

Nem... nem is tettetek,
Szeretem, mutatom,
Csókolom, ölelem
Az én kis magzatom'.
S ő mégis oly szelid,
Ártatlan, angyali,
Nem tudom, nem birom
Sehogy elrontani!

Közeleg már, közeleg a pillanat...
Viszonlátom az én kedves fiamat,
Szinte látom: hogy jön be a szobába,
Kicsiny karja, picziny karja kitárva.

Bizony, bizony e pillanat édes lesz,
Oh mi forrón szoritom majd szivemhez:
Betakarom, elfedem őt karomba,
Mint virágát elfödi a fa lombja.

Azután majd a térdemre ültetem,
Ő meg mesél, beszél nekem szüntelen,
Gyermek beszéd!.. bizony semmi nincs azon,
Mégis olyan áhitattal hallgatom!

Már az igaz, hogy azt tudni nem lehet:
Mért szeretünk egy ilyen kis gyermeket?!
Oly esetlen minden szava és tette,
Mégis... mégis majd meghalunk érette.

Egy két évben egyszer, egyszer
Összejövök még vele,
S bár életét összedultam:
Nem vádol tekintete.

Egyszerün jár, tán szegényül,
És nem vádol engemet,
Pedig én vagyok az, kiért
Fényt, palotát megvetett.

Ha nem ismert volna engem,
Nem volna ő most e rom,
Elkerülte volna őt e
Megalázott fájdalom.

Büszkeséggel hordaná e
Földre szegzett szép fejet...
S még se vádol, még sem átkoz,
Sőt még inkább menteget.

Mintha neki az életben
Nem vétettem voln' soha:
Hervadt arczán a megtört szív
Kiengesztelt mosolya.

Még megfogja kezemet is,
Bocsánattal, melegen;
Tudja ő, ha volt is vétkem:
Forrása a szívben, mélyen,
Nem volt más, mint - szerelem!

- Kik voltak a honvédek, jó apám,
Hogy annyit emlegetik nevüket? -
- Midőn hazánkra törtek hét felől,
Őket szülé a nemzetbecsület.
Ha megnősz egykor édes gyermekem,
S szivedben érzesz büszke örömöt:
Hogy hazád neve messze ismerős,
Fiam! a honvédnévnek köszönöd! -

- Voltál-e honvéd te is jó apám? -
- Igen, az voltam, édes gyermekem,
Hogy én is védhessem a nemzetet,
Megengedé a jó isten nekem.
Mert férfinak, a hon védésinél
Nagyobb kegyet nem adhat már az ég;
Még gyenge ifju voltam akkor én,
Tölgyek között füszál, de ott valék. -

- S a honvédek vették be Budavárt?
Mutasd apám, mutasd meg, merre, hol?
- Nézd gyermekem, nézd ottan délfelé,
Hol a hegyen most két út összefoly.
A hajnal éppen akkor lépte át
A hegytetőket büszkén, véresen...
Igy léptek ők is a várfokra föl,
Oh! ennél szebb nap nem lesz soha sem!

- S a harcz végtére mégis elveszett:
Mi tette ezt? beszéld el jó apám! -
- A diadalmak őrült mámora,
Hiú versengés, árulás talán;
Mert nagy volt akkor a mi nemzetünk,
Világ hallá, ha toppant serege,
Nem az erőszak, nem kétségbe'sés,
Belső viszálya, oh! az győzte le. -

- S a tizenhárom tábornok ki volt,
Kiknek képét árulják mostan itt?
- Oh fiam, ez a legszörnyübb eset,
A mit eddig a történet tanit:
Megrendül a hit, hogy ez végbe ment,
Úgy fojtattak bitón meg - s annyian:
De ne beszéljünk erről soha sem,
Mert az istenben hinnünk kell fiam!

A nagy magyar ünnepnek vége,
A gyászoló nép szerte ment,
S most ujra járja a német szó,
Az "Orpheum" és "Neue Welt".

Igy megy ez már századok óta,
Csöndesség van, vagy zivatar:
Hogy a mulatság mindig német,
A gyász pedig mindig magyar.

A kereszten, mit elől vittek,
Fehér, nagy fátyol lobogott,
Mintha csak az ő tiszta lelke,
Az repkedett, szállt volna ott.
Követtem gyászos koporsóját,
Oh! istenem, mily nehezen!
Nem lehet ennél nehezebb az
Elitélt végső utja sem.

Betették azután a sirba,
És mindörökre elfedék
A nemes, tiszta, halvány arczot,
És jó szelid tekintetét.
Elfedték mindörökre azt a
Malasztos, áldó két kezet,
S a szivet, a mely a világon
Engem legjobban szeretett.

Nem volt ez ösztön... nemesség volt
Szeretetének gyökere;
Akkor szeretett ő legjobban,
Ha reám vigaszt lehele.
Miként mélység a letekintőt:
Vonzotta őt a lelki seb...
Nem a tapsok, nyomor közt voltam
Szivének én legkedvesebb.

Utolsó gondja is csak egy volt:
Hogy ne sirassam, erre kért,
Hisz ő olyan régen beteg már,
Hisz a halálra ugy megért.
Oh! csodálatos, drága, mély szív!
Oh! leirhatlan szeretet!
Nem a sötét, titkos haláltól,
Könyhullásomtól remegett.

Csókoltam is, mint soha senkit,
Forrón a nedves homokot,
Melyet kezem végbucsuzásúl
Koporsójára ledobott.
Ha összehull majd koporsója,
Könnyebb lesz igy a föld neki,
Oh! álmodozza, hogy az ég ott
Fia csókjában fürdeti...

Oh! nem halt meg az én anyám,
Nem halt ő meg, nem lehet,
Soha, soha meg nem halhat
Az ilyen nagy szeretet.

Az a jóság mely övé volt,
Halhatatlan és örök:
Virágillat, mely körülleng,
Pohara bár széttörött.

Mellettem van ő gyakorta,
Oh! azt tudom, érezem,
Munkámhoz is eljön néha,
S ő vezeti a  k e z e m.

Aggodalom, bu gyakorta
Nyomja lelkem, mint az ón,
Nem soká tart... ő megjelen,
S reám tekint biztatón.

De akkor is eljön, mikor
Van énnekem örömöm:
Mikor az én kis fiacskám
Iskolából hazajön;

Mig csókolom: ő fölöttünk
Nesztelenül már megállt;
Érzem keze érintését:
A mint kettőnket megáld!

Fölkerestem drága sirját,
S odaérve, földre hulltam,
Hideg márványkeresztjére
Csókjaim közt leborultam.

Elmondtam, hogy holta óta,
Mikor baj ér életemben:
Azt hiszem, ez csak azért van,
Mert ő többé nincs mellettem!

S ha öröm ér: azt gondolom,
Hogy csak azért ér az engem:
Mert érettem ő, az áldott,
Imádkozik fönn a mennyben.

Elmondtam, hogy holta óta
Egész éltem tisztább és jobb,
Hogy árnyához, a mely oly szent,
Igy lehessek sokkal méltóbb;

És hogy e sir, melyben fekszik,
Legdrágább nekem a földön,
S legédesebb itt az idő,
Bár ezt könyek között töltöm.

...S im egy korán fejlett fűszál
Lengni kezdett a sir ormán.
Áldott legyen lengése, mely
Az ő köszönése volt tán!

E szenvedés mult tévedések,
Talán hibák fájó nyoma;
Kit önvád nélkül ér a bánat:
Nem szenved az, hidd el, soha.

Az ártatlanság sujtolt arcza
Fölemelten az égre néz:
Minálunk földre szegzett szemmel,
Leverve jár a szenvedés.

Szivünk jogának ellenállott
Minden, körültünk a mi élt,
Kitépnünk akkor kellett volna,
Midőn fogamzott, a gyökért.

De tévedésünk szentnek tetszett
S jogosnak, bár nem volt joga,
És elaltatott mindkettőnket
A szerelemnek mámora.

Az ébresztők csoporttal jöttek,
De mi nem hallók ezeket,
S álmunkból akkor ébredénk föl:
Midőn két élet elveszett!

És most előttünk átbonthatlan
Egy tömkeleg van, semmi más;
Az együttlét nem boldogitna,
S nem nyugtat meg a szakadás;

S ha még a vádat elfogadnók,
Hogy mind e kin megérdemelt:
A bünhödés is, a mely méltó,
Megnyugtathatja a kebelt...

De boldogságunk, a mely elmult,
Még emléknek is oly kevés,
S mig tévedésünk oly kicsiny volt:
Iszonyú nagy a büntetés!

Hamvas fátyol boritja el az eget...
Alig vettem észre, hogy már este lett;
Kinek mindig egyforma a keserve:
Azt se tudja, reggel van-e, vagy este.

Egyik nap a másikkal ugy összefoly,
S nincs egy vigasz, nincs egy sugár valahol,
Tengeri köd... összehuzott vitorla...
No de igy megy az én hajlott koromba'.

Türjünk, türjünk, és szenvedjünk csendesen,
Csendesen, hogy meg ne tudja senki sem,
Majd a sirnál tőlünk a kin elválik...
Oh de mit kell kiállni még - odáig!

Mikor az akasztófákat faragták.

(October 5-én 1849.)

Mit faragsz ács, mit faragsz
Itt a késő éjjelen?
- Akasztófát faragok,
P ö l t e n b e r g  függ majd ezen;
Oly gyanutlan, oly vidám,
Olyan deli, olyan ép,
S holnap ezen fojtja meg
A nyomorú söpredék.

Mit faragsz ács, mit faragsz
Itt a késő éjjelen?
- Akasztófát faragok,
Holnap  T ö r ö k  függ ezen;
Nagy tudomány... mostan is
Olvas egész éjen át...
S holnap erre köti föl
A tudatlan butaság.

Mit faragsz ács, mit faragsz
Itt a késő éjjelen?
- Akasztófát faragok,
L a h n e r  György függ majd ezen;
Maga volt a becsület,
Mely erényit elfödi,
S holnap itt a szemtelen
Becstelenség felköti.

Mit faragsz ács, mit faragsz
Itt a késő éjjelen?
- Akasztófát faragok,
Holnap  K n é z i c s  függ ezen;
Tiszta, szent volt; harcz előtt
Imádkozott mindenütt
S fölfeszitik reggel ők,
Kiknek nincsen istenük.

Mit faragsz ács, mit faragsz
Itt a késő éjjelen?
- Akasztófát faragok,
N a g y  S á n d o r  függ majd ezen;
Honszerelmes nagy vitéz,
A hazáért halni kész,
Jaj, hogy  i t t e n  öli meg,
A hazátlan gyülevész!

Mit faragsz ács, mit faragsz
Itt a késő éjjelen?
- Akasztófát faragok,
L e i n i n g e n  függ majd ezen;
Fejedelmi sarjadék,
Büszke, nemes, lovagi,
S nyirkos kézzel fojtja meg
Holnap a sehonnai!

Mit faragsz ács, mit faragsz
Itt a késő éjjelen?
- Akasztófát faragok,
Holnap  A u l i c h  függ ezen;
Csupa emberszeretet,
Szive olyan fenn dobog,
S virradóra megölik
Embertelen zsarnokok.

Mit faragsz ács, mit faragsz
Itt a késő éjjelen?
- Akasztófát faragok,
D a m j a n i c s  függ majd ezen;
Minden lépte diadal,
Babérokban járt övig,
S a gyávák, kik szaladtak,
Holnap a hőst felkötik.

Mit faragsz ács, mit faragsz
Itt a késő éjjelen?
- Akasztófát faragok,
V é c s e y  függ majd ezen;
Nagylelkü, ki nem tiport
Földre sujtott ellenén,
Mostan kézre ő jutott,
S meghal hóhér kötelén;

Az uristen verje meg,
Ne bocsásson meg nekik,
Kik velem itt e kilencz
Akasztófát ültetik;
S azoknak, kik hajnalon
Itten vesztik életük:
Mindörökkön örökké
Áldva legyen szent nevük!

Rút tömege önző embereknek,
Mind azt nézik: hogyan éljenek meg?
Mennyi csúszás, kapzsiság, alázat,
Látásától szivem ugy fellázad.

Más volt akkor, oh! amaz időben,
Mikor ifju koromat én éltem.
Mikor zászló lobogott minálunk,
S nem megélni, de mind halni vágytunk.

És az élet bizonytalan, kóbor,
Derekaljunk óh! hányszor volt hóból,
S ha szólt a dal néha a tüz mellett:
Szólt a dob is... s ujra menni kellett.

Elmult idő!... könnyelmü, de tiszta,
Mi édes rád emlékezni vissza.
Nem fért önzés, haszonvágy a szivbe:
Ezt csak a hon szent neve tölté be.

Hogy szerettük, hogy küzdöttünk értte!
S nem kérdeztük, hogy lesz-é majd bére?
Oh! mi mindent adtunk a hazának,
Most meg mindent a hazától várnak!

Emberektől eltitkolám,
De  s i r o d n a k  mind megmondtam,
A mit mélyen szenvedek én:
Vádat, szégyent, nagy titokban,
Hogy megölőd tán én voltam!

Azt hittem, hogy ki sem hallá,
De a fűben volt egy féreg,
Meg egy koldus a kapuban,
Ezek hallák: mit beszélek,
Föl volt fedve vád és vétek.

És a féreg - ez az élő
Alázat - a föld rögéből
Idételen hitvány fejét
Láttam, hogy mint emelé föl
Én mellettem - büszkeségből!

És a koldus, temetőnek
Kapujában a mint álla, -
Láttam mi volt szemeiben:
Iszony, vigasz és a hála,
Hogy nyomorubb is van nála!

A "s á p a d t  a s s z o n y" nincsen többé,
A szép "v a d r ó z s a" meg van halva,
A "b u z a v i r á g s z e m ü kis lányt"
Oda tették a ravatalra.

Hogy téged oh első szerelmem,
A siroknak göröngye föd bé!
És akkor halsz meg, a midőn már
Én könyezni sem tudok többé.

És nem tudom behintni sirod
Dalaim tarka virágával,
Melyekből az első is ugy nyilt,
A te, a te látásod által.

Jövésed mennyi dal üdvözlé
A lázas, vágyó, ifju ajkon:
S midőn most távozol örökre,
Bucsúzni tőled nincsen hangom.

Mert megnémul a lélek is, ha
Sulyos, nehéz ütések érik:
Mik értek engem?... láthatod te,
Fölhatottak azok az égig!

E hang is, mely ajkamra jő most,
Nem az ifjú, a régi, tiszta,
Csak mint mikor nagy rázkodástól
A néma nyeri hangját vissza;

Egy perczre olykor - rövid perczre,
És ezt is oly nehezen, fájón,
De elég nekem ez egy hang is:
Mig drága sirodat megáldom.

S feltüzöm e kis dalvirágot
A sirjel mellé emlékképen...
Első dalom is a tied volt,
Az utolsó is tied légyen!

Szent Istvánnak lelke fölszállott az égbe,
Föl a magas égbe, az urnak elébe;
Könnyen ment ő oda, ismerős volt ottan,
Fészkét madár jobban nem tudja, hogy hol van,
Ismerte a napot, a felhőknek fodrát -
Mikor itt lakott is, lelke mindig ott járt.

S monda neki Isten ott fenn az egekben:
"Csakhogy itt vagy fiam, kiben kedvem leltem,
Soká nem hivtalak, de csak azért nem, mert
Szerettem tebenned szeretni az embert,
Gyönyörködtem abban, a mit ott lenn tettél,
Jobban gyönyörködtem abban mindeneknél;
Láttam, hogy szivedet millióknak adtad
S csak a gondot, búbajt tartottad magadnak,
Terjesztetted lenn a szeretet vallását
S tettel mutattad meg, hogy mi az, hogy lássák,
Ellenségidnek is a hogy megengedtél,
A kik tőrrel jártak szerető szívednél
S a királyi székben - mely megszédit százat -
Te maga voltál az engedő alázat.
Mondom: hogy mindebben nagy kedvemet leltem,
Ime most ezekért légy üdvöz a mennyben,
De hogyha valamit kivánsz még a mennyhez:
Beszélj fiam István, igérem: hogy meglesz."

"Én uram - mond István - e szavakat hallva,
Te tudod, hogy so' se gondoltam magamra,
Te tudod uram, hogy ugy alkottál engem:
Hogy a boldogságom másokéban leljem:
A mit nekem adtál, énnekem sok már az
Égi üdvösség is, mely itten eláraszt,
Mely föl magasztalja te szolgádnak lelkét -
De ha adni akarsz egy nagy kegyelmet még:
Add azt uram, add, hogy az én magyar népem
Egyszer nagy és boldog és dicsővé légyen:
A te kegyelmedtől ezt kérem a menyhez."

Felelt reá az ur: "Ámen fiam, meglesz."

István király aztán leült egy felhöre
S nézte onnan, miként hömpölygnek előre
Az idő hullámi, a napok és évek;
Néha egy-egy nagyobb habot is vetének,
- A mit itt a földön ugy hinak, hogy: század, -
S országokat, mint egy kis hajót megráztak.

István király várt az urnak igéjére:
Hogy már Magyarország nagy napokat érne,
De az uj Árpád-ház sok sok bajjal küzdött -
Néha egy-egy alak dicsőn kivált köztök:
A bárdos szent László s a hóditó Kálmán,
Ki két országot nyert, tengerekre járván:
De azután ismét gyászos napok jöttek,
Játéka lett hazánk az állnok görögnek,
S alig heveré ki, jöttek a tatárok,
Nyomukban az inség, pusztulás és átok
És az Árpádház is egyszer csak kidőle!

Búsult a szent király ott fenn a felhőkbe'
Szívét marczangoló nehéz gondok tépték:
Hát feledte az ur az ő kedves népét?
Hogy már nem jön, nem jön egy jó napja soha -
S egyszer csak földerült nagy Lajosnak kora,
Midőn dicső, boldog s nagy lőn Magyarország! -
Lábához a népek hódolatok hozták:
Először is Jádra, az ország szép lánya
Futott vissza édes anyjának karjába,
A kinek kebléről oly rég elszakaszták. -

Idegen népek is országuk panaszát
Ide küldék; tudták: hogy itten ki lakik:
Bátor lovag-király és leventék, a kik
Megboszulnak mindent, mi nemtelen hitvány -
Igy lakolt a tatár, igy bukott a litván. -
Nagy volt Lajos. Győzött, hol karddal nem, kegygyel:
Szeretettel jött a nemes nép, a lengyel,
S kinálta országát - bár neki is drága -
Olvaszsza Lajos a magyar koronába!

Francziák királya lánya kezét kérte,
Angol Edvárd tüzbe elment volna értte,
Német császár, bajor, mind frigyét kereste; -
Oroszlán czimerrel a büszke Velencze
Ugy feküdt lábánál, mint egy szelid bárány,
Hédervári Miklós rájuk haddal járván. -
Elfoglalt a magyar három egész tengert,
A háromszin-zászló Nápoly falán lengett
S Lajosunkat - annyi fény sugárzott róla: -
Urául akarta maga a vén Róma!
Aztán a havasok, aztán meg a bolgár...
Hódolt országokból szinte sok is volt már,
Nem is tudott velük a király mit tenni,
Mint gyümölcscsel nem tud, ki a kertbe megy ki
S nagyon sokat is ráz magának a fáról.

Látta ezt szent István felhők országából
S emlékezvén arról, mit az ur igére,
"Nemde uram, ez az?" - szelídeden kérdte;
Nem hivén: hogy népe szebb napokat érjen.
De az ur felelte: "Nem ez fiam, még nem.

És a szent király várt századokig ismét -
Hanem hiába várt, nem látott egy kis fényt,
Sőt atyai gonddal a mint ottan várna,
Föltünt neki ama nagy temető: Várna,
A holott látta a királynak elestét -
Nándor kellett rá, hogy kétségbe ne essék.
Azután sötét lett - mindenütt csak felhők,
És csillagtalan éj, mire hajnal nem jött,
Csak Hunyady László felszökkenő vére
Volt, a mi pirosan felhatott az égre.

Búsult a szent király: mennyi vész, baj, mennyi!
Lajos országából hát már nem lesz semmi?!
Hanem im egyszerre jön az elégtétel:
A királyi trónra Hollós Mátyás lép fel;
Jön, miként egy Dávid, a börtönből, porból
S aztán félvilágnak a homlokán tombol.
Mennyi fény, dicsőség! - több már nem is lehet!
Reszket tőle nyugat és fél tőle kelet,
Mindenütt forg, mint egy két águ parittya,
Bécs város előtte kapuit kinyitja
S hódolni jön oda a legyőzött török -

Épen ostrom van: - az ágyu bömből dörög
S e közben fogadja Mátyás a követet -
Ez majd eszét veszti, porba omlik, remeg,
Azt hiszi: Isten, ki türelmétől fosztva,
Parancsolatjait menydörgés közt osztja.

Fénynyel lett aztán a magyar udvar tele,
Messziről jöttek a nagy világról bele,
Boldog király volt, ki itt nevelte lányát:
Egész hozomány volt, ha már Budát látták.

Ide ömlött minden - mint tengerbe ömlik -
Művész az ecsetjét, tudós hozta könyvit,
Koszorújokat a költők itt keresték -
És jöttek bajvívók, lovagok, leventék
Csodálni a gazdag és hatalmas hazát,
A hol lakoznak a büszke, gőgös Garák
S Ujlaky, a gazdag fényüző levente,
Kinek tiz falut ért vállain egy mente.
S boldog volt a nép is, szent volt az igazság,
Nem mondta a szegény hiába panaszát,
Mit is mondok? szegény? - hisz csak gazdag van most,
Kis király volt itt a legutolsó csatlós.
E közben Mátyásnak hire elment messze,
A végtelenségben szárnyait feresztve;
Túl sok-sok országon, túl a tengereken,
Hol már szokás, nép, nyelv és minden idegen
Az együgyü halász ha már hálót kötött,
S nem tudott mít tenni nagy unalma között:
Arról gondolkodott tenger partjainál,
Valjon mint csinálhat most a magyar király?!

István örömében könyezett, mert végre
Azt gondolta: meg van, mit az ur igére
S kérdé: nemde ez az én uram, teremtőm?!
De az ur mondá: nem!

                                      És Isván a felhőn
Feszült figyelemmel megint tovább vára,
Ah de csak szivének éles fájdalmára!
Eljött Mohács, - elhullt a huszonhét püspök
S a nemzet virága, a mely ottan küzdött,
Szüz Márjás zászlóval, ott esett el Drágfi -
Szent Istvánnak oh ezt oly nehéz volt látni!
És, miben az ország még, még többet vesztett:
Jött egy pártos korszak, a melyben a nemzet
- Mig idegen hollók préda gyanánt lesték -
Maga szaggatá a drága haza testét,
És lőn az országnak nagy-nagy pusztulása -
Felhőt kért rá István, hogy csak ne is lássa;
De e felhőkből is kitört egy pár csillám,
Magyar sötét egét ismét felhasitván,
Jöttenek a hősök: Bocskay és Bethlen -
Szólni akart István; de az ur intett: nem!

Fel piros zászlóval még Rákóczy lépett,
És azután oly nagy, szörnyü csendesség lett,
Mintha egész ország lett volna egy kripta,
Bele a nemzetnek csontjai hajitva.
Néha jön egy-egy hang,... sohaj ez, vagy szél-e?
Vagy mintha e nép már más nyelvet beszélne?
Nézi István: hol van a segitő Isten?!...
Ah! saját népére immár nem is ismer!
De élt még a nemzet; csak tetszhalott volt a'
- Ime mozog már a feltámadó csontja,
Az isten végezte, hogy igy kellett lenni:
Nagy pihenéséből uj erővel kelt ki:
Fiatal, eleven, ifju élet támadt,
A hol tett mindenki, senki sem volt fáradt,
Sietett és küzdött, ment - előre törvén -
És szebbé lett a nyelv, idomult a törvény...
És egy napon ugy lőn, hogy mit harczban vesztett:
Milliókban nyerte vissza azt a nemzet,
Milliókban nyerte egy szép tavasz napján:
Megvetett gyermekit keblére fogadván,
Midőn jogban, tettben minden egyenlő lett!...
Nézte ezt árnyában István a felhőknek
S gondolta: eléri most nemzete békén,
Mit annyiszor akart megvenni a vérén,
Már ott volt szemében könye az örömnek,
Midőn ismét, ismét nagy vésznapok jöttek,
És elszorult szive fenn a szent királynak:
Hiszen ők már oly rég, oly rég harczolának;
Elvész most a magyar s ah tán meggyalázva!

De im az oroszlán már sörényét rázza...
S a kit ekkor minden elpuhultnak tartott,
Fölveszi a magyar a leoldott kardot
S hét felől veri a hét támadást vissza -
Hizik a magyar fű - ellen vérét iszsza.

S a kit István látott Mátyás, Lajos alatt:
Föltámadnak mind a győzedelmes hadak,
Csak hogy más név alatt,csakhogy más ruhában,
Honvéd neve alatt - szép piros sipkában.
Oh szép ifju sereg! Oh szép fiatal had!
Mely a szabadságnak bimbajából csattant,
Csak ugy képzeletre, csak ugy rögtönözve -
S a ki eléjök jön, összetörik, össze,
Készületlen mennek, énekelve halnak
S egy világra viszik hirét a magyarnak.
István most már nem is tétovázott mit sem,
S azt hivén, hogy ez az: mit igért az Isten,
Kérdé: nemde ez az én uram Istenem?!
Hanem az ur megint csak azt felelte: nem;
És folytatá tovább nagy égi kegyével:
De türelmed fiam ne veszd te azért el!
A kit én szeretek - az az én szokásom:
Átviszem azt sok-sok megpróbáltatáson,
Hogy szivét megedzzék a viharok, vészek -
De mit én igértem, mit az Isten végzett:
Nem ronthatja azt el soha semmi földi -
Hazád boldogsága egyszer el fog jönni!