Előszó

1964 októberében első mongóliai utam alkalmával eljutottam Szelenga megyébe, Észak-Mongólia egyik csodálatos vidékére, ahol óriási kiterjedésű nyírfaerdők között kanyarog a két ősi mongol folyó, az Orhon és a Szelenga. S itt a folyóparti erdők jurtái között hallgattam Stieber József biológus barátommal éjszakákon át a mongol mesélőket, énekeseket, akik tudásuk legjavát nyújtva daloltak, meséltek a két messziről jött "rokonnak". Azóta sok hónapot töltöttem már el Mongóliában, láttam a Mongol Altaj hófedte csúcsait, a Góbi sivatag kopár kőtömbjeit, a végtelen puszták pasztellzöldjét, de ha mongol dalt hallok, szemem előtt a Szelenga parti nyírfaligetek jelennek meg, a folyóparti tábortüzek, s az alacsony égről ránk ragyogó tenyérnyi csillagok. Ott, azokon az éjszakákon, határoztam el, hogy ha hazatérek, írni fogok erről a csodálatos mesevilágról, a vakmerő vitézekről, Geszerről és Dzsangarról, a táltoslovakról és a gyönyörű tündérlányokról.

A mongol népköltészet gazdag és végtelen, mint az ázsiai puszták, gondolni sem lehetett arra, hogy minden formáját, műfaját bemutassuk. Úgy gondoltam, hogy most a legfontosabbakról írok csak; a csodálatosan szép hősénekekről, a belőlük keletkezett mesékről s a népdalokról. A többi népköltészeti műfajt: közmondásokat, szólásokat, találóskérdéseket, legendákat stb. most el kellett hagyni, de nem tettem le a gondolatról, hogy majd egy későbbi alkalommal ezekről is szót ejtsek. A könyvben szereplő három nagy egység történetileg kialakult sorrendet követ, hiszen a legősibb mongol műfaj a hősepika, ebből jöttek létre a hősmesék (a többi mese nagyrésze nem eredeti mongol) s végül a népdalok.

1967 tavaszán néhány hónapig Ulánbátorban, a Mongol Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetében dolgoztam, itt öntöttem végleges formába elképzeléseimet a készülő kötetről, s itt gyűjtöttem össze anyagának egy részét is. Munkámat sok mongol kutató segítette, szívességük és segítőkészségük nélkülözhetetlen volt számomra, ma is csak hálával gondolhatok Luvszanbaldanra, Tömörcerenre és Colóra, akik megajándékoztak barátságukkal.

Igyekeztem a mongol népköltészeti alkotások magyar megfelelőire is utalni, bár ezen a téren a kutatások még csak a kezdetnél tartanak. Úgy érzem azonban, hogy a mongol népköltészet tanulmányozása közelebb visz bennünket honfoglalás előtti, ősi, elfelejtett népköltészetünk felfedezéséhez is.

Végezetül szeretném megköszönni Ligeti Lajos professzornak és Katona Imre docensnek segítségüket, azt hogy művemet kritikával illették, s hasznos tanácsaikkal támogatták munkámat.

Budapest, 1968 áprilisában

Lőrincz László