Előszó (részlet)

Magyarország honvédelmi intézményei közt, a legrégibb időktől úgyszólván napjainkig, egy nevezetes hadi tényezőt látunk szerepelni, mely azonban irodalmunkban sem hadtörténelmi szempontból, sem culturális tekintetből nem volt még figyelemre méltatva. Értem a hazánk nagyobb folyóin, nevezetesen a Dunán szerepelt hajóhadakat, főkép pedig a magyar hajós népek, király-naszádosok és a későbbi sajkások intézményét.

A magyar nemzeti őshadak főelemét kezdetben tudvalevőleg a nyilakkal, karddal, vérttel és kópjával fegyverzett könnyű lovasság képezte. Csak a honfoglalást követő későbbi századokban tette szükségessé az európai hadakkal való megismerkedés és gyakori mérkőzés a nehéz lovasságnak, meg a gyalogságnak életbeléptetését. Azonban a magyar hadrendszernek már ezen első európai alakulása idejében egy harmadik hadelem is tért kezd vala foglalni a magyar hadseregnél: a királyi hajósok s későbbi király-naszádosok fejedelmi hada. Ez volt hadseregeinknek ékessége, dísze és olykor legfélelmesebb osztálya. Ez adta meg háborúba vonuló seregeinknek a tekintély nagyobb súlyát, melyet elleneink a szerint mérlegeltek, hogy mekkora hajórajjal volt képes a nemzet szembeszállni a vizen támadó ellenséggel.

[...]

A feldolgozásnál figyelemmel voltam hazánk egyetemes történelmére. Nem ragadtam ki az összesemények közül a vízi hadnak élményeit, hanem elbeszéltem azokat úgy, a miképp magokat valósággal eladták, a többi országos eseményekkel együtt. Fölösleges mondanom, hogy ezen utóbbiak csak a történelmi háttért képezik munkámban, és hogy könyvem főtárgyát Magyarország folyami haderejének története teszi, melyet az országos események közbeszövése által csak érthetőbbé, tanulságosabbá és annál érdekesebbé akartam tenni. Buda visszavételétől kezdve a már sokkal ismeretesebb történelmi háttért is csak egyes érdekesb vonásaiban mutattam be. De azért az ismeretlen részletek eléggé nagy tömegével találkozik az olvasó e könyvnek minden egyes szakaszában, - némely olyan dolgokkal is, melyek nem csak hadtörténeti szempontból érdekesek, hanem középkori magyar történetünk közelebbi megértésére sok tekintetben irányadók is.

Helylyel-közzel idegen nyelvű idézeteket kevertem elbeszélésem szövegébe. A tudós olvasó iránti tekintetből és az alaposság kedvéért tettem azt. Egyes régiségekről ugyanis lehetetlen az ő koruknak felfogását, szellemét és zamatos velősségét mostani beszédünkkel úgy visszaadni magyarul, a mint az a régi latin, vagy német emlékekben kifejezve van. Hagytam tehát beszélni a régiséget az saját értelmes és utánozhatatlan nyelvén. Ez által is talán mélyebben világíthattam be az ősök útaira. Elvégre is a szerző abban találja fáradozásainak legnagyobb és legédesebb jutalmát, ha a régi dolgoknak mentől hűebb előadásával új törekvésekre sugalmazhatja, okulásra és lelkesülésre bírhatja saját korát.

Szolgáljon e könyv is a nemzeti önérzet fokozására és az ősi magyar vitézi hajlamnak élesztésére, nemzeti hadviselésünk dicső múltjának fölelevenítésére s apáink fényes példáinak követésére!

Írtam Török-Becsén, 1885. évi május hó 5-dikén.

Dr. Szentkláray Jenő