Előszó

Utolsó nap, utolsó vasárnap Marosvásárhelyen, ahol életem legszebb időszakát, a diákéveimet töltöttem. Olyan jól indult családunk sorsa abban a gyönyörű városban, mégis el kellett szakadnunk meleg családi otthonunktól, rokonainktól, mivel közeledett a front, egyre jobban hallottuk annak félelmetes morajlását. Apám a városban, bátyám már a fronton töltötte katonai szolgálatát. Még egyszer körbejártam a szobákat, tekintetemmel végigsimogatva a megszokott bútorokat, tárgyakat. Látom-e még ezeket, vagy csak most, utoljára?

Az ebédlőszoba nagy kandallóján ott piroslott az óriási pirosszegfű-csokor, a péntek esti emlék. Ez is itt fog elhervadni nélkülünk. - Úgy elszorult a szívem... Mindent itt hagyni! Menni a bizonytalanságba...

Kis bőröndömben fényképezőgépemmel, fotóimmal, naplóimmal, imakönyvemmel, váltás ruhával szomorúan ballagtam az állomásra. Éreztem: vége a gondtalan szép diákéveknek. Életem talán legszomorúbb napja 1944. szeptember 10-e, amikor vonatra szálltam. Ekkor lettem igazán nagykorú.

Szomorú őszi nap, az eső zuhog, mintha minket siratna. Piszok, sár, mindenütt. Három légiriadót követően indult el velünk a menekülteket szállító vonatszerelvény, de még ki se értünk a városból, megint megszólaltak a szirénák. A vonat ablakából elmerengve néztem a várost, a Marost, a víkendtelepet, ahol diáktársaimmal oly sok kellemes órát töltöttünk, most ott is kihalt és sivár a táj, mint az én lelkem.

Így végződött a gyönyörű nyár, a hosszú vakáció és a szép diákévek. Elvesztettük meleg családi otthonunkat; szeretett városunkat, a legutolsó civileket szállító szerelvényre szálltunk föl, hogy elvigyen bennünket a bizonytalan jövőbe..."

A kötetet összeállítottam: 2006-ban,
Kiadásra előkészítettem: 2008. évben
A szerző