Az irodalom nem tartozik a numizmatika hagyományos értelemben vett társtudományai közé. Jókai Mór irodalmi munkássága jól ismert, kevésbé ismert viszont közéleti: lapszerkesztői, országgyűlési képviselői tevékenysége. Miért kaphat helyet Jókai egy numizmatikával foglalkozó konferencián? Hosszú pályafutása alatt végigkísérte korának pénzügyi változásait, válságait, de több volt krónikásnál - ami önmagában is forrásértékű lenne - képviselőként éveken át aktív részese volt a parlamenti vitáknak, elsősorban a bankkérdés tárgyalásakor.

Közéleti szereplésének évtizedeit Mikszáth Kálmán foglalta össze legszemléletesebben 1894-ben: "Hajdan nemcsak igen gyakran beszélt, kivált a balközépi időkben, hanem a Honban, mint vezércikkíró, s az Üstökösben fölséges humorú Tallérosy Zebulonjával részt vesz az aktuális politikai szóharcokban is, most hovatovább mindinkább elhallgatott. Az Üstökössel elenyészett a jó öreg Zebulon, ... a Honnal pedig végképp eltűnt a politizáló Jókai - teljesen visszatért a múzsákhoz. A Házba eljár ugyan, de beszédet nem tart többé, a tárgyalás menete nem érdekli, korrektúrákat csinál a padban."

A hírlapíró és szerkesztő

Az idézetben szereplő lapok Jókai szerkesztésében álltak. Évtizedeken át egyik vezetője volt a magyar hírlapírásnak, de nemcsak mint számos lap cikkírója, hanem mint felelős szerkesztő és kiadó tulajdonos is. Ezek közé tartozott az Üstökös, "Humorisztikus hetilap" és a témánk szempontjából legfontosabb Hon, Politikai és közgazdászati napilap, amely 1863-ban indult, a szintén Jókai érdekeltségében levő Athenaeum kiadásában. Politikai állását tekintve a lap és Jókai Tisza Kálmánt támogatta. A lapban jelentek meg Jókai nagy regényei folytatásokban, de tartalmazott üzleti szemlét, tőzsdei híreket, hirdetéseket, közgazdasági rovatot, parlamenti tudósításokat. Vezércikkeinek, tárcáinak témája gyakran a bankkérdés vagy a valutaankét volt Jókai vagy mások (például Horn Ede) tollából. Különösen így volt ez az 1869-es évben. Jókai már januárban sürgette a pénzügyi reformot, bírálva az Osztrák Nemzeti Bank hitelnyújtási gyakorlatát. Szerinte "pénzviszonyaink egy más állam kénye-kegyétől függnek". "Egy pénzkrízis koldussá tesz minden üzletet és ipart" - hasonlította össze a 69-es helyzetet a tízes évek katasztrofális válságával a pestvárosi választók összejövetelén elhangzott beszédében, amely szó szerinti idézésben kapott helyet az újságban.

1869 szeptemberében, az ún. kis válság idején - az 1873-as krachtól megkülönböztetendő nevezik így az 1869-es őszi eseményeket -, az Osztrák Nemzeti Bank konferenciáját követően csúcsosodott ki a bankkérdés a lap hasábjain a parlamenti vitákkal párhuzamosan. Jókai a szeptember 10-i számban jelentette meg, részben a Pesti Naplóval folytatott sajtóvita részeként hosszú, elemző cikkét Magyarország önálló pénzügyeiről, pontosabban az önállóság hiányáról. "...az egész pénzünk papiros, melynek folyását nem a magunk keze igazgatja ... nincs saját nemzeti pénzügye. Szolgája, bolondja a bécsi pénzpiacznak, a bécsi nemzeti banknak ... Ez ellen Magyarországot nem óvja meg semmi más, mint az Önálló nemzeti bank.

Mikor Andrássyék a kiegyenlítést létrehozták, a legnagyobb mulasztásuk az volt, hogy a Magyar Nemzeti Bankot elhagyták magukkal felejteni." Ez azért is hiba volt szerinte, mivel Magyarország elvállalta az államadósság ráeső részét, 312 millió forintot, az osztrák adórendszert, az államjegyek érvényességét és így tovább. Ausztriának épp úgy érdeke lenne Magyarország pénzügyeit rendbe hozni, mint magának Magyarországnak. Nem lehet akadály az ONB sokat emlegetett privilégiuma. Abban viszont téved Jókai, amikor azt állítja, hogy minden ember egyet ért egy független magyar jegybank létrehozásának gondolatával. Azt elismeri, hogy ez azonnal nem sikerülhet, a kezdő lépéseket viszont meg kell tenni.

Jókain kívül mások is tollat ragadtak a kérdésben pl. a hazatérő emigránsok: Horn Ede, Ludvigh János valamint Tisza Kálmán. Az őszi hónapokban gyakorlatilag a bankügy és a pénzügyi válságról szóló írások uralták a lapot. A válság csendesedésével a Honban más témák kerültek előtérbe. A hetvenes években Jókai egyre inkább elhanyagolta a lapot, végül 1882-ben a Hon egyesült az Ellenőr című lappal, s Nemzet néven jelent meg a továbbiakban. Bár Jókai 1904-ben bekövetkezett haláláig névleg szerkesztője maradt a lapnak, de a nyolcvanas években gyakorlatilag szerkesztőségeitől megvált, befolyása, aktivitása megszűnt.

Az országgyűlési képviselő

Hírlapírói és lapszerkesztői pályafutásával párhuzamos, bár az eltöltött időt figyelembe véve hosszabb volt országgyűlési képviselői tevékenysége. Politikai szereplése 1861-ben kezdődött, amikor a Határozati Párt programjával a siklósi kerület képviselővé választotta. 1861. május 24-én mondta el első beszédet a "tisztelt Házban" a Nemzeti Színház művészeti és pénzügyi kérdéseiről. 1865-ben ismét a siklósi mandátumot fogadta el. A következő országgyűlésen Teréz- és Erzsébetváros jelöltje lett, ahol 1872-ben megbukott, és a dárdai kerület jelölését vállalta el. Erre a választásra utal "Az arany emberben" Tímár Mihály, aki "a holdat gyűlölte, ... mint ahogy tud gyűlölni egy képviselőjelölt egy választókerületet, amelyben ezerféle ok miatt megbukott, s amiről tudja, hogy mégis ott kell neki lakni." A 60-as és 70-es évek fordulójának évei jelentik Jókai politikai népszerűségének tetőpontját, már a 72/75-ös gyűlésen is kevesebb beszédet mondott. Az egyik utolsó nagy felszólalását 1881-ben mondta Kossuth pénzügyi politikájáról Illyefalva képviselőjeként. A nyolcvanas évek közepén a kassai kerületet képviselte. 1892-ben csalódás érte, amikor részben rossz tanácsadóira hallgatva szülővárosában, Komáromban visszalépett az utolsó pillanatban a jelöltségtől, s végül egy nemzetiségi kerület, Oravica képviselője lett. "Úgy látszik, tisztában volt ő azzal, hányadán van a politikával, de nem bírt tőle megválni." - írta Mikszáth. 1896-ban Karcagon megbukott, ez a végső búcsút jelentette a közélettől. A király kitüntette a Pro litteris et artibus rendjellel és kinevezte a főrendiház tagjának, ahol ritkán jelent meg.

Addig azonban egyik legjelesebb szónoka volt a parlamentnek. Ha beszédeinek tartalma nem is befolyásolta alapvetően a politikai eseményeket, hallgatóira annál nagyobb hatással bírt. Deák Ferenc után talán a második legnépszerűbb szónoka volt a Háznak, amit Deák is elismert: szerinte Jókai olyan puskaporral is tud lőni, amellyel már lőttek egyszer. Ötletessége és humora még az ellenfélnek is élvezetet okoz.

Mikszáth már csak az idős, kevésbé aktív Jókaival találkozhatott:

"Jókai felszólalásának híre felvillanyozta a Házat... Az elnöki csöngettyű hívogatóan megrezdül.

Egy pillanat alatt néptelen, csöndes a folyosó, mint egy kripta. Csak az elhajigált szivardarabok füstölögnek szerteszét."

Azt, hogy mennyire jó vagy népszerű volt egy szónok, abban az időben a beszéd alatt folyosón füstölgő szivarok jelezték. Jókai beszédeinek irodalmi stílusa megragadta hallgatóságát, akkor is szívesen figyeltek, ha a beszéd tartalmával nem értettek egyet. Ahogy lapjában, az országgyűlésen is gyakorlatilag minden fontos és kényes kérdésben felemelte a szavát. Például a vámterület, vámszerződés, jövedelemadó, állampapírok, állami költségvetés, államadósságok, az ONB hitelnyújtási gyakorlata és a bankkérdés egyaránt helyet kapott beszédeiben.

A kiegyezés a "bankügyet", azaz a jegybankkérdést megoldatlanul hagyta, a két pénzügyminisztériumnak kellett rendezni azt. Addig is, 1877-ig érvényben maradt az Osztrák Nemzeti Bank privilégiuma. A probléma nem egyszerűen az önálló magyar jegybank felállítása volt. Kérdéses volt többek között, hogy két vagy több jegybank alakuljon-e, például a monarchia minden nemzetének legyen-e jegybankja, amelyek egymás által kibocsátott jegyeit elfogadnák. A bankszabadság elve alapján jöjjenek-e létre a bankok, mint a kortársak által sokat idézett Skóciában vagy az Amerikai Egyesült Államokban, vagy pedig az állam irányítsa-e a bankügyet. Tárgyalások folytak, átiratokat írt mindkét pénzügyminisztérium. A témák között egyaránt szerepeltek a fiókok dotációinak felemelése, az alaptőke-leszállítás, a 80 milliós államadósság ügye, a bankjegyek kényszerforgalmának fenntartása. Az 1869 szeptemberi. kis válság felszínre hozta az indulatokat, a vita folytatására a nyilvánosság előtt került sor, nevezetesen a sajtóban és az országgyűlésen. A képviselőházban októberben Irányi Dániel, majd Jókai Mór interpellálta Lónyay Menyhért pénzügyminisztert a bankkérdésben. A két, tartalmát tekintve nagyon hasonló interpelláció legfontosabb kérdését Jókai így tette fel: "Miután törvényeinkben semmi tényleges közjogi akadályát nem ismerjük annak, hogy Magyarország pénzviszonyai a szabadalmazott Osztrák Nemzeti Bank hatalma alól fölszabadíttassanak: szándékozik-e a magyar minisztérium a pénzügyi függetlenítés, illetőleg magyar banktörvény alkotása iránt lehető legrövidebb idő alatt javaslatot terjeszteni be. Ha igen, kiváltságos Nemzeti Bank útján-e, vagy pedig a bankszabadság alapján?" A pénzügyminiszter azonnal nem válaszolt, így Jókaiék már győztesnek érezték magukat, amikor november 4-én egy másik interpellációra Lónyay azonnali választ adott egyúttal Irányinak és Jókainak is. Határozati javaslatot nyújtott be: az országgyűlés küldjön szakbizottságot a kérdés tanulmányozására. A bizottság négy tagját a főrendiház, nyolcat a képviselőház delegált. Az általuk megszövegezett kilenc ponton alapult az 1870. évi bankankét, amelynek hozzáférhető forrása és feldolgozott irodalma van. Jókai az ankét munkálataiban nem vett részt, a delegáltak között nem szerepelt.

November 4-én az író másodszor is interpellált. Helyeselte a bizottság felállítását, de kétségeit fejezte ki afelől, hogy a bizottság a fennálló válságon enyhíteni tudna, amely még tart, és várhatóan még tartani fog. A válság okának tartja, hogy túl sok vállalat alakult Magyarországon túl magas névértékkel. Ezt az indoklását nyomatékul a harmadik felszólalásában is kifejti. Ugyanígy többször szerepel az Osztrák Nemzeti Bank hitelnyújtásának kiterjesztésének igénye, ami megtörtént ugyan, de Jókai szerint nem a megfelelő módon. A problémán tehát "csak Magyarországnak önálló banktörvénye segíthet." Lónyay viszontválaszában nagyon élesen, Jókai szinte minden állítását bírálva fejtette ki, hogy Jókai túl sötéten látja a válságot, ami még jobban megnehezíti a helyzetet. Pénzügyi válságok csak az iparilag és kereskedelmileg fejlett országokban lehetségesek, mint például Angliában. "A kormánynak nem föladata egyenesen orvosolni kívánni a bajt." A kormány megtette a szükséges intézkedéseket, azaz az Osztrák Nemzeti Banknál elérte a pesti fiók dotációjának emelését, a magyarországi hitelnyújtást biztosította. A bankszabadságra vonatkozó kérdésre azt válaszolta, hogy a törvényes keretek között ő a bankszabadság híve, de magánemberként nagyon tartózkodó a kérdésben. Megígérte továbbá, hogy az ankét bizottság munkájának eredményét haladéktalanul nyilvánosságra fogja hozni, az országgyűlés elé fogja terjeszteni.

Jókai harmadik interpellációját november 8-án a határozati javaslat tárgyalása előzte meg. Most is, mint minden beszédében szemléletes példákkal, finom humorral adott nyomatékot mondanivalójának. Nem maradt adósa kritikusainak, jelen esetben a pénzügyminiszternek. Mégis "jobb ember, szelídebb ember nála a politikai deszkákon talán sohasem fordult meg." - írta róla Mikszáth. Beszédének célja volt, hogy a kormányt rábírja, segítsen a válságon. Bemutatta a szoros kapcsolatot az ipar, a kereskedelem, és a pénzügy között. Mit tegyen az állam a krízis megszüntetéséért? Szerinte először zárt tanácskozásokat kell tartani, csak az elkészült javaslatok kerüljenek nyilvánosságra, hogy így elkerüljék az újabb tőzsdespekulációkat. A kormány csak nagyon körültekintően támogasson vállalatokat, a támogatás szükség esetén visszavonható legyen, de a visszavonás ne okozzon a mostaninál is nagyobb krízist. Bírálta az Osztrák Nemzeti Bankot és a 80 millió forintos függőadósságot. Végül támogatta Lónyay indítványát, "mert abban megnevezve találom a jegybank fogalmát és ez ... én előttem főkérdés. Hogy a t. pénzügyminiszter a fölállítandó jegybank alatt nem érthetett mást, mint független magyar intézetet, ezt indítványának utolsó soraiból kiolvastam, hol Magyarország hitelének önálló lábra állítását ígéri."

A bankkérdésben egy személyét illető rövid cáfolat után 1872. január 20-án interpellált az Osztrák Nemzeti Banknak a magyar pénzpiac részére nyújtott hitel megszorítására vonatkozó fenyegetésére. Szerinte a pénzügyminiszternek nem a bécsi banknak kell szolgálatot tenni, hanem "a bankügy eldöntése által Magyarországnak tegyen szolgálatot". Azonnali válaszában Kerkápoly pénzügyminiszter kérte az országgyűlést, ha az ankét küldöttség elkészül jelentésével, tűzze a kérdést napirendre a Ház. Jókai megjegyezte, hogy három éve nyújtott be kérvényt a bankügyben, habár akkor sürgős volt, nem került a Ház elé. "Ezen ügy örökké sürgős marad és sohasem kerül elő." Tulajdonképpen ezekkel a szavakkal zárult le Jókainak a bankkérdés rendezéséért tett parlamenti munkája.

A magánember

"Finánctalentum nem vagyok" mondta az államadósságok után fizetendő járulék tárgyában tartott parlamenti beszédében még 1867. decemberében. Igazat kell adnunk neki. A magánéletben nem ismerte a pénz értékét, nem tudott vele bánni, adósságokba keveredett. Ehhez költekező felesége, Laborfalvi Róza is hozzájárult. Igaz, az irodalom olyan regényeket köszönhet Jókaiék pénzszűkének, mint például az "Egy magyar nábob" vagy a "Kárpáthy Zoltán". Ezen kívül többször előfordult, hogy a nagy íróhoz anyagi segítségért bekopogtatóknak aláírta a váltóit - nem akart csalódást okozni olvasóinak. A váltó működését jól ismerte, olvashatjuk "Az arany emberben" is. Saját csődjétől veje, a pénzügyi szakember, Hegedűs Sándor mentette meg. Kifizette sürgős váltóit, pénzét befektette a kor szellemének megfelelően az Adria hajózótársaságba, a Magyar Általános Takarékpénztárba. Sohasem próbált politikai helyzetekből pénzt kovácsolni, akkor sem, amikor egyetlen rendszeres jövedelme, lapja megszűnt. Az értékekről, a pénzről idilli látásmódja volt, ennek regényeiben is hangot adott. Eszményképe "Az arany emberben" a pénz nélküli világ, a Senki-szigete és lakói: "Irtózom a pénztől." - mondatja Teréza mamával - "Az átkozott pénztől, mely engemet kiűzött a világból ... Nem akarok pénzt látni soha." Elvágyódást mutat kora valóságából a "Fekete gyémántok" Delej-országa is: "...az államé minden gyár, bánya, összpontosított erőt követelő iparműhely, azokból él és hatalmas, mint amilyen gazdag és hatalmas nálunk Rothschild, anélkül, hogy valami törvénybe volna iktatva a civillistája.

Tehát itt nincs börzeszédelgés, nincsenek milliomosok, kiknek fölösleges pénze az erkölcsökben vásárt üssön, az asszonyokat fényűzőkké, a férfiakat sóvárokká tegye. De koldusok sincsenek. Milliomos csak az állam."

Ha saját magának és családjának nem is volt jó pénzügyminisztere, írásaiban és beszédeiben rendkívül értékes leírásokat találunk a mintegy félévszázadot felölelő korszakról, "a legelső nemzeti ébredéstől kezdve a legutolsó elszunnyadásig." Honnan merítette mégis a szaktudást az adózásról, a költségvetésről, a pénzügyi politikáról, a bankügyről és korának minden fontos kérdéséről? A válasz: a parlamenti folyosó segítségével. Minden témához keresett egy szaktekintélyt, akinek véleményét, nyilatkozatait figyelte. Így közösügyi kérdésekben Deák Ferencet, pénzügyekben Wahrmann Mórt, a fővárosi kereskedelmi és iparkamara elnökét, Lipótváros képviselőjét. Wahrmann bank- és váltóüzletének hirdetése gyakran jelent meg a Honban. Jókai beszédeiben, írásaiban regényeihez hasonló szép, romantikus stílusban beszélt, az írói, költői eszközök tárát felvonultatva, ahogy az alábbi felszólalásában tette: "Ha egy háború beüt, az osztrák pénzügyminiszter úgy megúsztat bennünket a zöld bankók óceánjában, mint ahogy megúsztatták apáinkat a fekete bankók tengerében." Másrészt viszont a parlamenti folyosón szerzett tudást, információkat cikkeiben és regényeiben is felhasználta. Az 1848/49-es eseményeket felelevenítő írások is képviselői korszakában születtek, melyek különösen értékes kordokumentumok, visszaadják a hangulatot, a lakosság viszonyát a pénzhez, azaz elsősorban a pénzforgalomról tudósít.

A krónikás

Egyik utolsó nagy parlamenti beszédét Kossuth Lajos pénzügyi politikájáról tartotta a különböző adónemek tárgyalása kapcsán 1881. január 22-én. Elismeréssel szólt a "legelső költségvetésről", amelyet Kossuth pénzügyminiszterként nyújtott be és összehasonlította azt kora állami kiadásaival, adónemeivel, azok összefüggéseit a bank- és államjegyekkel. "...ha Kossuth ma haza jönne és hozzájönnének a bankjegyekkel, hogy váltsa be, azt felelné rá: Barátaim, én a bankjegyek fedezésére adókat vetettem ki; ha az adókat befizetik, be tudom váltani; másképpen nem."

A forradalom és szabadságharc több írásában is megjelenik: "Pénz volt mint a polyva: - nem annyi, mint a polyva, hanem olyan, mint a polyva. Harminczkrajcáros, tizenötkrajczáros és hatkrajczáros bankók. Mikor az ember elvesztette a pénzét, még jobban örült neki, mint ha telenyerte vele magát." - olvashatjuk "Az én életem regényében". Ugyanitt írja le a nevezetes Zichy-gyémántok történetét. Az Ödön-Jenő fordítási kérdés pedig a "Kőszívű ember fiaiból" köszön vissza. Az 1849. augusztus 8-a utáni eseményeket az "Írások életemből" és az "Életem legszomorúbb napjai" címet viselő sorozatból ismerhetjük meg, amelyet a Vasárnapi Újság közölt folytatásokban 1861-ben.

Regényeiben is visszaemlékezik a szabadságharc pénzeire. A "Fekete gyémántokban", amely megírásának korában játszódik is idézi 49-et: "Ugyanebben az időben történt az meg, hogy X város piacán kidoboltatá egy magyar kormánybiztos, hogy akinek német bankója van, hordja fel a piacra, ott lesz a máglya, azon azt megégetik. Aki másként tesz, rosszul jár.

Másik két hét múlva azután jött egy másik kommendáns a városba, az meg német volt. Az meg azt doboltatta ki, hogy akinél magyar bankó van, hordja be rögtön, hogy elégethessék, mert akinél egyet megkapnak, halál fia!" A regény, amely pénztörténeti szempontból leggazdagabb forrás kora pénzviszonyainak leírására, eredetileg a "Hogyan kell meggazdagodni" címet viselte volna, de végül "Fekete gyémántok" címmel indult folytatásokban 1869 őszén a Honban.

Többször hangot adott a papírpénz iránti ellenszenvének és az ezüstpénz dicséretének. Ekkor - mint köztudott - az Osztrák-Magyar Monarchia kétszer sikertelenül kísérelte meg valutáját aranyalapra helyezni, az értékpénz továbbra is az ezüst maradt. Jókai szerint "Magyarország tizenöt millió lakosából tizennégymillió ötszázezer nem látott soha ezüstforintost." Az ezüstpénz "nem olyan képzeletbeli forint, olyan papirosra festett forint: ma veres forint, holnap zöld forint." Két fontos pénzügyi kérdés is megjelenik a regényben, az egyik: a kis válság. "Éppen akkor nagy romlás volt nálunk a pénzpiacon; előkelő házak buktak rendre." - írja "Az arany ember" utolsó fejezetében, de természetesen a "Fekete gyémántokban" is találunk rá utalást: a "tőkepénzeket pedig jó lesz a mostani zavaros pénzviszonyok közt fel nem mondani." A másik fontos kérdés a "pénzbálvány temploma", a tőzsde. A Budapesti Áru- és Értéktőzsde 1864-ben nyitotta meg kapuit, de a tőzsdeügyletek nem voltak ismeretlenek a magyar kereskedők előtt sem, akik korábban a külföldi tőzsdéken kötöttek üzleteket, elsősorban Bécsben. A tőzsdei mechanizmus leírása, tőzsdei szakkifejezések Jókainál egyaránt előfordulnak regényeiben és cikkeiben. "A fő tudomány megtudni, mikor van jó idő a börzén."

A leghíresebb Jókai-művekből vett néhány idézet is bizonyítja, mennyire fontos volt 1869-70-ben a pénzkérdés. Már csak ezekkel és a hasonló korrajzokkal is helyet vívna ki Jókai a tágabb értelemben vett numizmatikában és pénztörténetben, de ő maga is próbálta befolyásolni a pénzügyeket, elsősorban a bankkérdést. Idézzük ismét Mikszáthot: "Jókai beszédei, ha nem vitték is előbbre a szakkérdéseken vajúdó Házat, de nem voltak-e a hangulatcsinálás remekei? S vajon a hangulatcsinálás nem egyik főalkatrésze-e a parlamentáris országokban a politikának?" Voltak azonban a kortársak között is, akik a szép, sokszor irodalmi értékű felszólalásokat ennél többre értékelték. Felszólalásaira adott válaszában Lónyay Menyhért pénzügyminiszter fontos beszédekben válaszolt, amelyek helyet kaptak Lónyay "Nevezetesebb országgyűlési beszédei" című művében is.

Horn Ede, Jókai pártfogoltja, 1870-ben az Athenaeum kiadónál jelentette meg "Bankszabadság. Különös tekintettel a magyar bankmozgalomra" című kötetét. Horn Ede szerepet játszott a 48/49-es eseményekben, majd az emigrációban. Hazatérése után más emigránsokhoz hasonlóan közéleti szerepet vállalt. A bankszabadság eszméjét és az önálló magyar jegybank létrehozását hirdette. Könyvét "T. cz. Jókai Mór képviselő urnak" ajánlotta - nem elfogulatlanul - dicsérő szavakkal: "A magyar bankmozgalom nagy részben a te műved, kedves barátom. Te voltál az, ki az országgyűlésen interpellációd által az ügy hivatalos elismerés kivívtad s az enquête-bizottság kiküldését kieszközölted, mi által a kérdés folyamatosan tartatik." A bankügy végleges megoldását csak az Osztrák-Magyar Bank 1878-as megalapítása jelentette, a kérdés "folyamatosan tartását" az 1873-as krach szakította meg.

Az 1865. december 10-re hirdetett országgyűlés Nyomtatványai. Képviselőház. Napló. I. Szerk.: Greguss Ágost. Pest, 1866, Emich Gusztáv kiadása.

Az 1869-dik évi április 20-dikára hirdetett országgyűlés Nyomtatványai. Képviselőház. Napló. I. Szerk.: Greguss Ágost. Pest, 1869, Emich Gusztáv kiadása.

Az 1878. évi október 17-ére hirdetett országgyűlés Nyomtatványai. Képviselőház. Napló. XVI. Szerk.: P. Szathmáry Károly. Bp., 1881, Pesti Könyvnyomda Rt.

Hon, Politikai és közgazdászati napilap. Felelős szerk.: Jókai Mór. 1869.

Horn Ede: Bankszabadság. Különös tekintettel a magyar bankmozgalomra. Pest, 1870, Athenaeum.

Jókai Mór: Az arany ember. Bp., 1977, Móra Kiadó.

És mégis mozog a Föld. I-II. Bp., 1972, Szépirodalmi Kiadó.

Az én életem regénye. Bp., é.n., Athenaeum.

Fekete gyémántok. Bp., 1979, Móra Kiadó.

Írások életemből. Bp., 1960, Szépirodalmi Kiadó.

Kőszívű ember fiai. Bp., 1975, Móra Kiadó.

Politikai beszédei. I-II. köt., 1861-1896. Bp., é.n., Franklin.

M. Kondor Viktória: Megjegyzések Jókai Mór politikai szerepéhez a kiegyezést követő években. Történelmi Szemle, 1958, 1-2. pp. 125-134.

Lónyay Menyhért: Közügyeinkről. II. köt., A bankügy. Bp., 1875, Athenaeum.

Lónyay Menyhért nevezetesebb országgyűlési beszédei. Pest, 1870, Ráth Mór Kiadása.

Magyar Nemzeti Bank története. I. köt., Bp., 1993, Közgazdasági és Jogi Kiadó.

Mikszáth Kálmán: Jókai Mór élete és kora. I-II. köt., Bp., 1961, Akadémiai Kiadó.

Mikszáth Kálmán: A tisztelt Házból. Politikai karcolatok. Bp., 1958, Szépirodalmi Kiadó.

Függelék Sőtér István jegyzetéhez. Szemelvények Jókai Mór publicisztikájából és elbeszéléseiből. Bp., 1953, ELTE.

Vasárnapi Újság 8. évf. 1861, 9. évf. 1862.

The famous novel writer of the 19^th century was more than a recorder of his age: he not only kept an eye on the financial changes and crises, but also as a Member of Parliament he took part in the parliamentary debates from 1861 to 1896, especially when discussing banking affairs.

As a journalist and editor of several papers he often published articles on economics, news from the stock exchange or on the currency conference, particularly during the so-called "small crisis" in September 1869. According to him, the foundation of an independent national bank would solve the problem.

In the Lower House he was one of the most appreciated and respected speakers. What he said was not really of the greatest importance, but the way he said certainly was. He had style, a delicate sense of humour - and no enemies. He interpellated the minister of finance four times for independent finances and for a banking act. These speeches mean the highlights of his activities as an M.P. in 1869 and 1870.

In his private life he could not cope with financial problems mainly after leaving his editorships. He had idealistic views on money, which can be read in his famous novels, too. He thought paper money caused inflation and was favour of silver coins.

In his novels he often recalled the days of 1848 and 1849 giving perfect descriptions of money circulation of the revolution, but he carefully noticed down the monetary situation of his own times, too, which can be best observed in "Black Diamonds". Although he was no financial expert, his works serve primary sources not only for literature, but also for monetary history.