Közel kétszáz év óta aluszsza örökálmát az "Erdélyi Féniksz", a legrégibb magyar nyomdászok nagymestere, nemzeti művelődésünk egyik legkiválóbb harczosa: Tótfalusi Kis Miklós. Sirhalmát az idő boronája egyenlővé tette a föld színével, korhadt sirkövét a kegyeletlenség félre gurítá rendeltetése helyétől.

Maholnap semmi látható jel nem marad, mely a kegyeletes utódot sirhalmához vezesse annak a férfiúnak, aki már két évszázad előtt dicsőséget szerzett a magyar nyomdászatnak a külföld e téren előhaladottabb nemzetei előtt, s aki idehaza törte azt a göröngyös útat, melyen az akkor még embrio-korát élő nyomdászatunk és ezzel karöltve nemzeti művelődésünk oly nehezen haladhatott előre.

Úgy tűnik elő, mintha a sors még halála után századokkal is igazságtalan akarna lenni e nemes hivatása teljesítésében és az előítéletekkel való küzdésben megtört férfiú iránt.

Pedig nem úgy van!

Mert hisz' kevesen lehetnek hazánk művelt fiai közt olyanok, akik nem tudnák ki volt Tótfalusi Kis Miklós; akik ne ismernék el, mily nagy szolgálatot tett a magyar nyomdászat és nemzeti művelődés előbbvitele körűl s akik nem tartanák méltányos dolognak, hogy az életében oly kevéssé méltányolt férfiú emlékének tartozunk legalább annyival, hogy sirját pusztúlásba menni ne engedjük.

E tudat vezérelhette dr. Gyalui Farkas egyetemi könyvtártiszt urat, midőn a kolozsvári könyvnyomdászok egyletében 1892. febr. havában azon indítványt tette, hogy az egyesűlet vegye gondozás alá nagynevű elődje, a 190 évvel ezelőtt elhalt Tótfalusi Kis Miklós pusztúlásnak indúlt sirját, s bármi módon hasson oda, hogy elkorhadt sirköve helyett mielőbb méltó emléket állítson fel. Ez indítványt nagy lelkesedéssel fogadta el az egyesűlet s nyomban el is határozta, hogy márczius 20-án, Tótfalusi halálának 190-ik évfordúlóján a kolozsvári temetőben emlékünnepélyt rendez s gyűjtést indít a felállítandó siremlékre.

Az ünnepélyt meg is tartottuk, koszorút helyeztünk a sirra és a sajtó egyhangú elismerése szerint sok szép dikcziót mondottunk el ottan, s mint a ki dolgát legjobban elvégezte, két év alatt ismét nem tettünk semmit ez ügyben, mignem a folyó év elején csekélységem kerűlvén az egyesűlet élére, első kötelességemnek tartám figyelmeztetni a tagokat az elhanyagolt kötelesség teljesítésére, midőn aztán a gyűjtés eszközlésével én bízattam meg.

Két hónapon keresztűl fáradoztam ezzel, de olyan csekély eredménynyel, melyet jobb föl sem említeni. Lehet, hogy az én buzgóságom volt lanyha, de lehet az is, hogy sokan azok közűl, a kikhez fordúltam és még fordúlni szándékozom, nem ismerik eléggé Tótfalusi érdemeit s ez okozza, hogy kérésem oly kevesek előtt talál meghallgatásra. Ennek következtében érlelődött meg bennem az a gondolat, hogy Tótfalusi életének és áldásdús működésének rajzát minél szélesebb körben terjeszszem el.

Fogyatékos tehetségemmel számot vetve, gondolni sem mertem arra, hogy az életrajzot én írjam meg, azért dr. Csernátoni Gyula besztercze-naszódmegyei kir. tanfelügyelő urat kértem föl, hogy Tótfalusiról az Erdélyi Irodalmi Társaságban valamint az Erdélyi Múzeum-egyletben már régebben közölt tanúlmányait engedje át e czélra, és ő lekötelező szívességgel nemcsak ezt tette, hanem e tanúlmányt egy kerekded egészszé bővíté ki úgy, hogy tudtommal a magyar irodalomban ennél kimerítőbben nem foglalkozott még e kérdéssel senki.

E művecskét 5000 példányban abból a czélból nyomattam ki, hogy azt 15 krjával elárúsítva, 750 frt bevételhez jutok, melyből a nyomtatási és egyéb költségeket leszámítva marad még annyi, miből egy diszes siremléket állíthatunk fel. Így tehát mindazok, akik e művecskét megvásárolják, egyúttal adakoznak is a Tótfalusi Kis Miklósnak állítandó siremlékre.

És nekem erős a hitem, hogy találkozni fog e hazában 5000 olyan a szépért és nemesért lelkesűlni tudó ember, ki e művecske megvásárlása által elősegíti a kolozsvári nyomdász-egylet által kitűzött nemes czél megvalósítását.

Vajha ne csalatkoznám!

Kolozsvárt, 1894 augusztus havában.
Ruzicska Gyula kiadó.