Előszó

Nehéz munkánk akadt s ennek oka éppen egyletünk változatos fejlődése, előrehaladása. Minden, még a legkisebb társadalomnak is rendszeresen megállapított fejlődése van. Minden eredményes, tömeges, mondjuk ezen esetben egyleti mozgalomnak két erőpróbája van. Megizmosodni az előrejutás biztosítására és haladás megállás nélkül. Vagyis i. belső megalakulás és 3. érvényesülés kifelé. Egyletünk első 25 éve alatt az első célt, az önmagunk erejének felépítését szolgálta, míg az 1899-től mai napig terjedő időszakot a kifelé való érvényesülésünk kísérletei töltik be; ez lesz a jövő munkája is megállás nélkül - ha egyletünk tovább is életképes akar maradni.

Amíg tehát Sennovitz az első időszak eseményeit csupán az élő tagok érintkezési modorából hámozta ki, addig nekünk nemcsak regisztrálnunk, hanem megvilágítanunk és némileg megokolnunk is kell. Ez tehát ama nehéz feladat, amely a mozgalmak leírásánál reánk hárul.

Míg Sennovitz az első fejlődés időszakát teljesen átélte, s története végén megelégedéssel zárhatta azt le, addig mi mozgalmaink delén jórészt csak megállapításokat tehetünk terveink kiviteléről, eszközeink helyes vagy téves megválasztásáról. 1898-ig terjedő történelmünk életünk kezdő szaka volt, amidőn minden lépés, minden nekiindulás eredménynek látszik s méltán annak tartható is, mert bármit alkottak is, az mindig új és alapozó volt. Nekünk a kezdet folytatása, az előrevitel jutott osztályrészül, ami bizony sok küzdelemmel, sok sikertelenséggel, csalódással, s sokszor csak kevés eredménnyel jár. Hiszen az egylet megalapozásához 25 év kellett elődeinknek, a mi munkánk pedig csak 15 éve folyik.

Ezen újabb kor megvilágításánál a mozgalmakat két részre kell osztanunk. Reánk nézve mindkettő fontos. E két kategória a megtörtént, a teljesült és a megkísérelt, de meg nem történt, be nem vált tervek csoportja. Szerintem a történelemnek elveszett csatái csaknem fontosabbak a fényes győzelmeknél. A jó eredményű küzdelemnek lobbanó lelkesedés és különböző módon megnyilvánuló haszon a következménye, s többnyire visszafejlődés, de mindenesetre hosszabb megállás, pihenés, pangás a folytatása.

De az el nem ért célok, az elveszettek is tanítanak bennünket. Ez utóbbi különösen áll egyletünk rövid történetének egyes sikertelenségeire, mert azok még ugyanazon körülmények, viszonyok között, azonos érdekek és érdekellentétek hatása alatt kijavíthatók. A megnyert csata csak azt mutatja, hogy a küzdelemben erősebbek voltunk, hogy győztünk s ebbe minden hosszabb gondolkodás nélkül meg is nyugszunk. Az elveszített háború után van okunk, kell is elmélkednünk. Ekkor tűnnek ki gyengeségeink, hibáink és bűneink. Történelmünk tehát két igazsággal foglalkozik: a fejlődés eszközeivel és a megállás és visszahanyatlás okaival.

S miután egyletünk csekély négy évtized óta állandó fejlődést mutat, de előttünk még számtalan czél lebeg, azt kell hinnünk s ezt állítjuk is, hogy a fejlődés elején vagyunk bár, de lendületünk, kezdő energiánk erős és öntudatos.

Ez az öntudatosság megkívánja tőlünk azt, hogy sikereink feltételeit és sikertelenségeink okait egyaránt megállapítsuk. Ezen vizsgálódás, kutatás és következtetés anyagát szolgálja e kis mű, amelynek igazi feladata az események felsorolása, kidomborítása és megörökítése. Mindenki önmaga iránti kötelességét teljesíti azonban, ha könyvünk tanulságait a magáéival kiegészíti és megszívleli. Történelmünk forrásai, sajnos, nem egészen folytonosak, sőt rendkívüli sok munka árán tudtuk megszerezni azt is, amivel rendelkezünk. Ahol hézag mutatkozik, az igazán egyleti tisztikarunk örökös változásainak tudható be. Költözködések, válságok, leköszönések izgalmai elvonták az elméket a rendszeres munkától.

Történelmünk 1872-ig terjedő korának adatai önálló kutatás eredményei. 1873-tól 1897-ig Sennovitz Adolf munkája vezet bennünket. Az 1898-1913. év anyagát szintén a szerző állította össze.

Tagjaink szakirodalmát teljes egészében felsorolni igen érdekes munka lett volna, de miután egyletünknek csak történetével foglalkozunk, csupán azokat említjük fel, amelyek megírása, tárgya, vagy megjelenése összefüggésben van velünk, elődeinkkel és lapunkkal.

Egyletünk története még igazán alig a múlté. Küzdelmeink, elveink, törekvéseink szinte már jelenünkhöz tartoznak. Egyletünk haladása a mi jövőnk. Ha tehát e krónikát olvassuk, annak hatása alatt adózzunk kegyelettel a múltnak, merítsünk belőle tanulságot önönmagunk számára és induljunk megerősödve a jövő küzdelmei elé.

Budapest, 1913 december havában.
Kiszlingstein Gusztáv.