HOLDENIS META

REGÉNY

BUDAPEST
SINGER ÉS WOLFNER IRODALMI INTÉZET R.-T.
KIADÁSA

CHERBULIEZ.
I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. XII. XIII. XIV. XV. XVI. XVII. XVIII. XIX. XX. XXI. XXII. XXIII.
XXIV. XXV. XXVI. XXVII. XXVIII. XXIX. XXX. XXXI. XXXII. XXXIII. XXXIV. XXXV. XXXVI.

A kitünő francia iró, kinek egyik legfinomabb regényét mutatjuk be olvasóinknak, csak honositott francia alattvaló; még hét évvel ezelőtt is Svájc polgára volt. Régi, francia eredetü, genfi családból származik, mely a hugenotta-üldözés idején települt meg Svájcban s ott az idő hosszú során át nagy vagyont s előkelő nevet szerzett. Ez a család az irodalom és tudomány érdekében folytatott hosszas tevékenységéről vált nevezetessé. A regényiró nagyatyja a maga idejében Svájc legelső könyvkiadója volt; atyja az ó-kori irodalom tanszékét foglalta el a genfi egyetemen s hazája legkiválóbb szaktudósai közé tartozott. Egyik nagybátyja Hugo Victor "Le dernier jour d'un condamné" cimü könyvének elmés birálatával tette magát ismeretessé, a másik mint jogtanár és ujságszerkesztő szerzett becsületet a Cherbuliez névnek. A müveltség tehát szinte családi öröksége volt. Kiterjedt az még a nőtagokra is; Cherbuliez Adrienne, a regényiró nagynénje, számos német klasszikust ismertetett meg a franciákkal, a többi közt Kleist Henriket, kinek összes müveit tetszetős forditásban bocsátotta közre.

E körülmények nem csupán mint egyszerü életrajzi adatok méltók a figyelemre, de mert elhatározó befolyással voltak Cherbuliez egész szellemi fejlődésére, kulcsul szolgálnak az iró megértéséhez. Ezekből magyarázhatni, hogy ama két tulajdonság, mely egész sereg modern iró sajátja: a hazafias szellem és a müveltség, Cherbuliezben oly mértékben van meg, hogy nála külön jellemző vonássá magasodik; részét teszi egyéniségének, áthatja egész tehetségét és sokoldalu müködésének mindig két leglényegesebb motoraként jelentkezik.

Ez a hazafias, minden chauvinszerü allureöktől ment francia szellem nyilvánult azokban az első politikai és publicisztikai kisérletekben, melyeket még genfi tanár korában irt: a századok előtt kivándorolt francia alattvaló ükunokája kivánkozik vissza bennök ama hazába, a honnan dédőseit tüzzel és vassal üzték ki. A megpróbáltatás idején - 1870-et értjük - a gazdag svájci polgár nemcsak együtt érez az ős hazával, de érzésének a legékesebben szóló kifejezését is adja. Annak a hosszu publicisztikai tevékenységnek, melyet Cherbuliez "G. Valbert" álnév alatt fejt ki, egyetlen célja, hogy a francia szellemnek szolgáljon, annak a szellemnek, melyhez való rokonságára büszkén hivatkozik. E törekvés tetőzött abban az elhatározásában, mely hét évvel ezelőtt arra birta, hogy a francia állampolgári jogot megszerezze. Hogy e tiszta s erősen nemzeti szellem igen jól megfér egy magasabb nemü kozmopolita világnézettel, természetes. Csoda lett volna, ha e müvelt lélek, hasonló életviszonyok között, érintetlen marad e gondolkozás befolyásától. Genfben, ahol Cherbuliez született és élete java részét töltötte, erős kozmopolita szél fú. Ez a sajátságos helyzetü város, ahol valaha Calvin segitett csinálni a világtörténetet, friss, szabad levegőt lehel; a történeti hagyományok ott már nem is kisértenek. Közel lévén Francia-, Német- és Olaszország határához, mintegy gócpontja a nyugati művelődésnek. Mint Nisni-Novgorod, ahol, mint végső határon érintkezik a civilizált világ Ázsia népeivel, ép ugy Genf is valóságos semleges hely, ahol a német gondolkozás és a francia szellem találkoznak, Cherbuliez pedig éppen nem zárkózott el a német gondolkozás befolyása elől; sőt egész müveltsége határozottan németnek mondható.

Ez a szilárd alapon és széleskörü ismereteken nyugvó nagy szellemi képzettség praegnansan nyilvánul regényei számos lapján; hogy mily nagy tényezője lehet az erudició a költői teremtő erőnek, annak Cherbuliez igen világos példáját mutatja. Ismeretei oly jelentékeny forrásul szolgáltak képzelmi müvei megalkotásához, hogy azokat hasonló mennyiségü szellemi szerzemény nélkül megirnia nem lehetett volna. De Cherbuliez szerencsés csillag alatt született. A családi hagyományok, a szellemi függetlenség, melyhez még gyermekkorában hozzá szokott, az örökölt vagyon, mely teljesen megmentette az anyagi gondoktól s egész neveltetése arra utalták, hogy életét csak ismeretek szerzésére és terjesztésére forditsa. Azt a rövid időt leszámitva, melyet Genfben tanárkodással töltött el, sohasem vállalt hivatalt, hanem egészen tanulmányainak élt oly szabadsággal, mely lehetővé tette sokoldalu képzettségét. Először nagy szeretettel müvelte az archeologiát s e szakbeli buvárlatai eredménye az a sajátszerü, részben tudományos, részben szatirikus mű ("Un cheval de Phidias"), mellyel először jelent meg a nyilvánosság előtt. Ez a könyv Görögországban készült, valamint azok a vázlatok is, melyekből Byzanc történetét akarta összeállitani. E munka azonban megiratlanul maradt; hogy anyaga nem veszett el teljesen, arra "Kostia gróf" olvasói emlékezhetnek. Kostia gróf és Gilbert, kik e regényben azon a munkán fáradoznak, melyet Cherbuliez maga nem készithetett el, oly alapos tanulmányról tanuskodó megjegyzéseket váltanak, melyek alig jöttek volna létre a regényiró tudományos buvárlatai nélkül. Tanulmányai komolyságára vall az is, hogy ismereteit mindig a lehető legközvetlenebb szemlélet alapján gyüjtötte; meg volt győződve, hogy Byzanc történetét görögországi utja nélkül nem irhatja meg. Azért éveket töltött el utazással; bejárta az egész civilizált Európát, Törökországot, Kis-Ázsiát, az orosz birodalmat. Német- és Spanyolországban hosszu ideig tanulmányozta a politikai viszonyokat s ottani tapasztalatai eredményét két, nagy feltünést keltett könyvben adta ki, melyek "L'Allemagne politique" és "L'Espagne politique" cimek alatt jelentek meg. Természetes, hogy utazásai alatt sok ethnologiai ismeretet is szerzett s ezeknek maradandó nyoma van regényeiben. Elbeszélései szinhelye mindig más és más, mégis az olvasónak éreznie kell, hogy a szerző otthon van az idegen országok lakói közt s éppoly hü marad a nemzeti szellem, mint egyes, a legapróbb részletekig ismert vidékek festésében. A hosszu idő alatt, melyet idegen országokban töltött, szaporodtak nyelvismeretei; párisi tartózkodása alkalmával pedig rendszeresen kezdett foglalkozni az összehasonlitó linguisztikával s a szanszkrit nyelvvel, melyben ma elsőrendü tekintély. Olaszországi utja nagy hatást tett rá s egészen más irányba terelte szellemi tevékenységét; a szépmüvészetek iránti fogékonysága hatalmasabb lángot vetett, mint valaha. Az olasz renaissance és a görög müvészet történetére vonatkozó mütörténelmi értekezései ez uj szellemi áramlatnak köszönik eredetüket, ugy szintén azok a mü- és irodalmi kritikák is, melyek mint esztétikájának gyakorlati alkalmazásai, "Études de littérature et d'art" cimü könyvében vannak összegyüjtve. Bölcselmi tanulmányainak is maradt egy emléke: "Le grand Oeuvre", mely müve legnyilvánvalóbb példája annak, hogy Cherbuliez müveltségének s filozófiájának alapja német. A "Grand Oeuvre" tele van metafizikai okoskodásokkal, melyek világosan láthatólag magukon viselik annak bélyegét, hogy Hegel elveiből eredtek. E tanok, melyekkel Cherbuliez bonni egyetemi évei alatt ismerkedett meg, változatlanul megszabták szelleme útját; meggyőződései nem ingottak meg ama hatás következtében sem, melyet Berlinben a Schellinggel való gyakori érintkezés tett reá; Hegel elvei vérébe mentek át.

Metafizika és protestantizmus: ebből áll a Cherbuliez világnézete. Ez a gondolkozás nem csak tudományos és filozófiai könyveiben tükröződik vissza; számos nyomára akadhatunk némely regényeiben is, mint a már emlitett "Kostia gróf"-ban. De viszont meg kell adni, hogy müveltségével sehol sem tolakodik az olvasó elé; azt az ismert professzorkodó hangot, melyet néhány ujabb német regényiró tett divatossá, nem találhatjuk meg regényeiben. Komoly, mint akármelyik német, de mindenekelőtt szépiró, mint a legjobb francia. Kiválóan szellemes iró, aki legtöbbször is pompás figyelő, szines tollu stilista, hatalmas jellemző meg nagy mesemondó és mellesleg, szinte titokban, nagyon müvelt ember is. Ez az extanár nem tüntet ismereteivel, nem oktat, nem prédikál erkölcsöt, legfőbb célja: a szép, minden igyekezete: irodalmi élvezetet adni, s igazán előkelő szellemével mulattatni. Majdnem egy tucatnyi "szellemes csevegés" van a Cherbuliez iratai között, ezekhez számitván a nálunk ismert regényeit is. Ilyenek: "L'aventure de Ladislas Bolski", "Le fiancé de Mlle Saint Maur", "Samuel Brohl", "L'idée de Jean Têterol", az "Amours Fragiles" beszélyei stb. Azok a regényei, melyekből irói egyéniségét leginkább meghatározhatni: "Paule Méré", "Le revanche de Joseph Noirel" - melyekben olykor a szenvedélynek megragadóan igaz hangjaira akadunk, - "Le Comte Kostia" és "Meta Holdenis".

Ez utóbbinál finomabb, érdekesebb, bájosabb regényt soha sem irt Cherbuliez. Nem bizonyitgatjuk: olvasóink meggyőződhetnek róla. A genfi költő ennek a "Meta Holdenis"-nek köszönheti, hogy körülbelől öt év óta a francia akadémiának tagja, egy a negyven "halhatatlan" közül.

A. Z.

Asszonyom!

Figyelmeztettek jó előre, hogy önnek szenvedélye: megházasitani a barátait.

És csakugyan, ön most azt irja a Rajna partjáról: hogy én igen tehetséges ember vagyok, hogy azonkivül nagyon megnyerő jellemem is van és hogy egy szóval kitünő férj válnék belőlem.

Egyszersmind értesit, hogy tud egy bájos fiatal leányt, aki éppen nekem való volna.

Nekem való, először is: mert ez az imádandó hölgy, akit szivesen hozzám adnának, német és zeneértő, mint kegyed. Másodszor, mert szereti a festészetet és főkép az én képeimet. Harmadszor, mert van benne érzék a költői iránt s amellett járatos a házi tüzhely tudományában is. S mert végre: megvannak benne mindazok a tulajdonságok, melyek Flamerin Tonyt, az ön alázatos szolgáját boldoggá tehetik.

Az arckép, melyet róla vázolt, csakugyan ékesen szóló.

Innen is látom, szép szőke hajával és nyaka köré csavart nagy konyhakötényével, amint jobb kezében főzőkanalat, baljában meg egy szép kötésü kötetet tartva, félszemével a serpenyőre vigyáz, másik félszemével pedig sürü könnyeket hullat Egmont és Klärchen szomoru sorsa miatt.

Szives jó szándéka, asszonyom, nagyon lekötelez.

De, mindenekelőtt, bizonyos-e benne, hogy én még nem vagyok nős? Hátha nős vagyok? Vagy: majdnem nős? Vagy: félig-meddig nős? Mert az ilyes állapotoknak nagyon sokféle árnyalata van.

És aztán, itt a bökkenő:

Kegyed erősitgeti, hogy ifju barátnőjének égszinü kék szemei vannak. Ah! asszonyom, az égszinü szemek!...

Egész történetet kell önnek elbeszélnem: kegyed maga a tartózkodás, mondhatnám: a titoktartás, nem fogja tovább adni.

Ugy huszonöt éves lehettem, vagy valami kevéssel fiatalabb.

Három év óta festettem már, - olyan mesternek a mütermében, akit ön is ismer, - midőn egy szép napon apámtól levelet kaptam, mely haza hivott.

Apám kádármester volt Bourgogneban; csak pár évvel ezelőtt történt, hogy a derék ember abba hagyta a mesterségét s nyugalomba vonult.

Levele a leghatározottabb hangon szólt. Meghagyta, hogy a lehető leghamarabb Beauneban legyek; dolga van velem.

Hamarosan össze is szedtem a sátorfámat, becsomagoltam s utra keltem.

Az igazat megvallva, kissé nyugtalankodtam. Nem igen voltam tisztában vele, hogyan viseljem magamat. Tartottam komoly, atyai arcától s féltem, hogy szemöldöke rám nézve semmi jót sem fog jelenteni.

Nem mintha valami nagy hibák terhelték volna a lelkiismeretemet.

Nagyon szerettem a festészetet: akárhányszor megtörtént, hogy vagy három hétig szakadatlanul dolgoztam, anélkül, hogy ez idő alatt a legcsekélyebb szórakozást is megengedtem volna magamnak.

De néha-néha az is megesett, hogy elvetettem a gyeplüt, s ilyenkor három vagy négy nagy bolondságot is elkövettem, egy lélekzetre.

Az ifjuság örömei nem kerülnének sokba, ha a hiuság nem követelné meg a maga részét ezekből a gyönyörüségekből. Nekem valóságos szenvedélyem volt: beszéltetni magamról s álmélkodásba ejteni közönségemet; természetesen barátaim csodálata jó sokba került és pénzforrásaim nagyon hamar kifogytak.

Akkor még nem láttam be ennek a bölcs mondásnak az igazságát: "Oly végtelen különbség van a közt, aki szerencséjét már megkovácsolta és a közt, akinek még csak ezután kell sorsát megalkotnia, hogy nem is ugyanabból a fajtából való teremtések"...

Egy szóval, bár nem voltak nagy lelki furdalásaim, volt okom tartani tőle, hogy apám nem valami kedveskedésekkel vár reám.

Mikor megérkeztem, ott találtam a derék öreg urat abban a kis kövezett udvarban, ahol rendesen pipázgatni szokott.

Pár pillanatig, keresztbe téve karjait, csendesen nézegette ujdonatuj ruhámat, mely jelentékenyen különbözött a kölyökfestők szokásos öltözetétől.

Aztán háromszor is megrázta a fejét, azt a nagy, kemény, burgundi főt, mely fényesebb volt, mint hordóinak dongái, s felkuporodva egyik faalkotmányára, igy szólt hozzám:

- Flamerin Tony, édes fiam, jer, állj elibém, ide a napra. És most, nézz a földre; bizony mondom neked, bolond ember árnyékát látod ott.

- Vannak szerencsés bolondságok - válaszoltam jókora biztonsággal. - Az enyém jól fog végződni.

- A kórházban - vágott vissza röviden.

Vagy hármat szippantott a pipájából, s magasabb hangon kezdve beszélni, ekkép folytatta:

- Flamerin Tony, te festő akartál lenni. Elég ostoba voltál, s elhitetted magaddal, hogy tehetséges ember vagy. Pedig csak az az egy tehetséged van, hogy el tudod költeni azt is, ami még nem a tied. Szegény anyád hibája, Isten nyugosztalja! Meg volt róla győződve, hogy a termeted uriasabb s a kezed fehérebb, semhogy kádár lehetne belőled, s ugy kereshetnéd a kenyeredet, mint apád. Hát jól van; elküldik a fiatal urat Lyon egyik nagykereskedőjéhez tanulónak; egy év multán kiteszik onnan a szürét, mert árjegyzékeire térképeket mázolt. Eközben a jó asszony meghal, s a maga vagyonkáját, - számokban huszonnyolcezerötszáz frankot, - ráhagyja erre a haszontalan fickóra. Magam pedig, megunva a hiábavaló ellenkezést, megengedem, hogy a csodagyerek Párisba menjen, s a festészetre adja magát... Tony ur, nézzen az árnyékára, s mondja meg, nem bolond ember árnyékát látja-e? Tony ur, kérem, számitsa ki, csak ugy fejből: körülbelül mennyi maradt önnek abból a huszonnyolcezerötszáz frankból, melyet boldogult anyjától örökölt?

Ránéztem árnyékomra. Biz az nem volt bolond ember árnyéka. Töredelmes arcu, bünbánó embert mutatott.

- Tony - folytatta apám - ön három évet töltött Párisban, s nem szerzett ott egy fakovát sem; de igenis, elköltött tizenhatezer frankot, hogy a garasokról ne beszéljünk.

- Kétezret az első évben, - szóltam - négyezret a másodikban, nyolcezret a harmadikban. Mértani arányosságban haladtam. Megengedem, hogy kissé gyorsan ment a dolog, de hát volt némi...

S ahogy ezt mondtam, önkéntelenül megnedvesitettem nyelvemmel a szájam szélét. Nem tudtam megállani, hogy ne mosolyogjak. Eszembe jutott az a bohó, furcsa kis arc...

Megcsóváltam a fejemet, a látomány oda volt, mintha csapóajtón tünt volna el, és csak apám nagy, kerek szemeit láttam magam előtt.

Ezekből pedig semmi jót sem olvashattam ki. Bosszuságot, haragot láttam bennök.

- Még megérem, hogy tréfálni merészkedel? - kiáltott s pipáját a földhöz vágta.

A hasznos szerszám darabokra tört.

- Van eszemben! - válaszoltam. - Sohasem vagyok komolyabb, mint amikor mosolyogni látnak.

Közelebb mentem hozzá s meg akartam csókolni.

- Eredj a pokolba.

Hanem én oly alázatossággal vallottam be hibáimat s oly töredelmesen igérgettem a javulást, hogy végre meglágyult.

- Kellenek is nekem ezek a szánombánompofák, meg a fogadkozásaid! Ajánlani akarok valamit; ha visszautasitod, mindennek vége közöttünk; engem ugyan nem látsz többet, soha életedben.

Kértem, hogy adja elő ajánlatát s csakugyan el is mondta mindjárt, amit szivén hordott.

Nagybátyám, Flamerin Gédéon, vagy tizenkét éve kiköltözött Amerikába s ott szerencsés üzleteket csinálván, bankházat alapitott. A siker tovább is ragaszkodott hozzá, ugy hogy rövid idő alatt tekintélyes ember lett belőle.

Agglegény maradt, nem akar megházasodni. A magányosság azonban kezdett rá kellemetlenül hatni, s hogy mégis legyen valakije, irt apámnak, hogy hajlandó engemet magához venni s gondoskodni egész jövő életemről.

- Amint irja - szólt apám - már előre is fiának, társának és örökösének tekint.

Szinte libabőr futott be, mikor e háromszoros uj minőségemről hallottam.

Gédéon nagybátyám csak egyetlen feltételt kötött ki ajánlata mellett.

Ugy kivánta, hogy mielőtt New Yorkba indulnék, töltsek néhány napot Hamburgban és Londonban, s tanuljak meg németül és angolul.

Levelének utóirata azonban sokkal jobban meglepett, mint maga az ajánlat.

"- Tony öcsém, - igy szólt - amint tudom, nagy szeleburdi. A baj nem nagy; a fiatalságnak is csak meg kell adni a magáét; de ami sok, sok. Házasitsd meg; ez a legjobb mód rá, hogy fiatal emberek dolgát a rendes kerékvágásba tereljük. Ha Tony, Beauneban vagy Hamburgban találna olyan csinos leánykát, aki hajlandó volna menyemmé lenni, házam diszbe öltöznék fogadására."

Tovább már nem tartóztathattam magamat, annyira fellázitott a "meny" szó.

- Meg akarnak házasitani! - kiáltottam. - Ah, ez sok! A levél csak kellemetlen, de az utóirat valósággal gyalázatos. Az ördögbe is! Ha az ember rossz bort kinálgat, legalább gondoskodjék róla, hogy ne legyen légy a pohár fenekén!

- Okoskodjál tetszésed szerint - szólt apám, akin ujra erőt vett a méltatlankodás. - Nagybátyád a vagyont kinálja neked; rajtad áll, hogy elfogadd vagy feláldozd az olajfestészetért. Csakhogy azt az egyet kijelentem: rám ne számits. Én a semmiből küzdtem fel magamat; sok nélkülözés, kinlódás, izzadság árán elértem, hogy most van vagy négyezer frank évi jövedelmem. Hitemre, tudom a módját: miképpen kell kényelmesen és sokáig élni. Olyan fából vagyok, hogy száz esztendeig is elvihetem s tőlem ugyan nem kapsz egy garast sem, amig el nem temetsz. Bizonyos lehetsz róla, meg van irva itt!

S miközben az utolsó szavakat mondta, a homlokára ütött.

E mozdulat sokatmondó volt; világos lehetett előttem, hogy a följegyzés nem fog elveszni.

- Holnap - folytatta apám - beszámolok neked és átadom anyád örökségének maradékát; tizenkétezer s nem tudom hány frankot. Nem akarok pénztárosod lenni; semmi kedvem: védelmezni a pénzecskédet magad ellenében. Csak bánj el vele minél hamarább! Ha majd nem lesz más választásod, csak New York és a kórház között, rá fogsz fanyalodni a nagybátyád borára; óh, bizonyos vagyok benne, le fogod nyelni a bort is, a legyet is! Ámen!

Ha az első gondolatomra hallgattam volna, ugy tüstént rohanok vissza Párisba... de bármily erősen hitték is: apám és Gedeon bátyám, nem voltam olyan eszeveszett fickó, mint aminőnek látszottam.

Jól tudtam, hogy a müvésznek nem szabad középszerünek lennie s tisztában voltam vele, hogy nincs siralmasabb alak a tehetségtelen festőnél.

Hittem ugyan erősen, hogy igazi müvész lakozik bennem, de hát vannak napok, mikor a legszilárdabb meggyőződéseink is ingadozni kezdenek.

Mikor meghánytam-vetettem a dolgot, ilyenformán tünődtem:

- Az ideált és Gedeon bátyánkat összeegyeztetni nem is olyan lehetetlen. Menjünk hát, ha már meg van irva, Németországba s tanuljunk meg németül. Festhetek ott is, amennyi csak tetszik. Mától számitva egy év mulva tudni fogom: ki vagyok és mennyit érek.

Ebből az okoskodásból indulva ki, elhatároztam, hogy Drezdába és nem Hamburgba megyek németül tanulni. Minden áron muzeumra volt szükségem.

Nem kellett sokáig nógatnom magamat; természetem élénkségénél fogva, sohasem voltam barátja a halogatásoknak.

Tudattam apámmal elhatározásomat, de hátulsó gondolataimat nem árultam el neki.

Jó indulatomért ugy jutalmazott meg, hogy derekasan hátba ütött, s az alatt a két hét alatt, mig nála voltam, csapra ütötte valamennyi hordóját. Gondja volt rá, hogy jó kedvem cseppet se lankadjon.

Egy szép reggel aztán elbucsuztam tőle és szivemben áldásával, zsebemben tizenháromezer frankkal tovább utaztam. A kaland egy kissé meg is hatott.

Az ég ugy határozta, hogy megtanuljak németül, még mielőtt Németországba mentem volna.

Beauneból Genf felé igyekeztem.

Utközben piros arcu, közepes koru, vastag uri emberrel ismerkedtem meg, aki elmondta, hogy Holdenis Benedeknek hivják.

Tiszteletreméltó külsejü s előzékeny viselkedésü férfiu volt. Sokat beszélt s mindenről feltünő kenetességgel, különösen a szenvedő osztályok sorsának javitásáról, a gyermekkertekről, meg arról, mily szükséges a leányoknál már a legzsengébb korban kifejleszteni az erkölcsi felfogást és az ideál iránti érzéket.

Eleinte papnak néztem. A protestans lelkészek között gyakran találni ilyen philanthropokat.

De aztán kiderült, hogy kereskedő. Elbeszélte, hogy tiz évvel ezelőtt Elberfeldből került Genfbe, ahol nagy vaskereskedése volt.

Társalgását, megvallom, tulságosan emelkedettnek találtam a magaméhoz mérve; mindamellett ugy mutattam, mintha nagyon is élvezném.

Jó néven vettem tőle ugyanis, hogy, képemről és nyakkendőmről itélve, előkelő család fiának nevezett, aki kéjutazást tesz.

Gyöngéd módon tudakozódott, mely vidéken van atyámnak birtoka s én őszintén feleltem ugyan, de oly választékos kifejezésekkel, hogy irántam táplált kedvező véleménye továbbra is megmaradt.

Hogy semmit se hallgassak el, kerestem s meg is találtam az alkalmat, felajánlani erszényemet, melynek kövérsége láthatólag meglepte. Csodálkozó felkiáltását igen hizelgőnek találtam.

Holdenis ur nem gyanitotta, hogy én is, mint az egyszeri görög bölcs, mindenemet magammal hordoztam.

Óh, ifjúság, milyen bolond is vagy!

Olyan jó barátokká lettünk, hogy Holdenis ur, a vasutról leszálltában, megkinált szives szolgálataival; kezembe nyomta lakás-cimét s megigértette velem, hogy ha néhány napig Genfben maradok, meg fogom látogatni.

El voltam határozva, hogy pár óra mulva tovább állok. De hát mikor teszi az ember azt, amit akar?

Ahogy a vasuti állomás vendéglőjéből kiléptem, Harris barátomat találtam magam előtt.

Ez a Harris öles termetü, amerikai fickó volt, aki már igazán előkelő családból származott.

Párisban ismerkedtem meg vele. Eljárt a mütermekbe, ahol üres óráiban festegetni tanult. De főfoglalkozása s igazi célja az volt, hogy megegye-igya életjáradékát s hajszolja a mulatságot, anélkül, hogy valaha megtalálná.

Genfben is unatkozott, mint mindenütt a világon.

Ahogy engem meglátott, karjait az ég felé emelte s áldani kezdte a gondviselést; unalma váratlan martalékhoz jutott csekély személyemben.

Ékesszólása meggyőzött. Szobát nyittattam a Harris vendéglőjében s e naptól fogva két álló hétig egyebet se tettünk, mint hajnaltól estig a tón csolnakáztunk, olyan buzgósággal, hogy néhányszor majdnem bele fordultunk a vizbe, éjszakánkint pedig kártyáztunk és ittunk.

Megszámlálhatlan partie piquet-et őröltünk le, még több üveg bort hajtottunk föl s gyakran egymás fejéhez vagdostuk a kártyát is, meg a boros üvegeket is.

Egyszer kilovagoltunk.

Tüzes vérü, pompás pejparipán ültem. Harris, aki az istálló titkainak minden csinját-binját ismerte, kegyes volt párszor megdicsérni. Biztatott, hogy elég tisztességesen megülöm a lovat, ugy hogy szinte elkapatott. Azzal a reménnyel kezdtem magamnak hizelegni, hogy ha valaha sorsom a nagyvilágba sodor, lóháton is türhető alak leszek.

Estefelé falusi vendéglő előtt állapodtunk meg. Leszálltunk a nyeregből, hogy kissé megpihenjünk s némi nyugalmat adjunk a lovainknak is.

Abban a lugasban, melyben letelepedtünk, már többen voltak.

Nem messzire tőlünk, a helyiség szélén, számos tagból álló család foglalta el a vendéglő legnagyobb asztalát. Falusias vacsorát ettek, olyat, amilyet kirándulók szoktak elkölteni.

A család legidősebb gyermeke, tizennyolc éves, szép leány, épp velem szemben állva vagdalt fel valami szárnyas állatot.

Fején kendő volt, mely megvédte szemeit a lombokon át bekukkanó, kiváncsi napsugaraktól.

Először is ennek a kendőnek a kellemes szinei vonták magukra figyelmemet; de azután a kendő alatt rejtőző arcocska jóval tovább foglalkoztatott.

- Mi az ördögöt bámulsz azon a kis boszorkán? - kérdezte Harris vihogva.

- Mit tudod te, ki a boszorka, ki nem? - feleltem. - Van is neked fogalmad a szépről!

Az állitólagos boszorka inkább kicsiny, mint magas, sötét gesztenyeszin haju leány volt, akinek legfőbb ékességét gyönyörü, kék szemei alkották.

De ezt a szempárt igazán csodálatosnak találtam. Tiszta, világos volt, mint maga az ég, szelid fényü, mint a türkiz, ideális kifejezésü, mint amilyet csak a XV-ik századbeli festők képein láthatni.

Arca bal felén kis anyajegyet vettem észre, mely azonban igen jól állt neki.

Mindent összevéve, szépnek nem lehetett mondani. Még nagyon csinosnak sem. Orra finomabb metszetü, álla kerekdedebb, szája kicsinyebb, ajkai vékonyabbak is lehettek volna.

Hanem azért nagyon, nagyon bájos volt.

Nem tudom mi, valami megnevezhetetlen volt az arcán, - üdeség, varázs, vagy minek mondjam? - ami az első pillanatban megragad s álmodozóvá tesz.

Arcát csak azokhoz a gyönyörü, hamvas őszi barackokhoz hasonlithatnám, melyekbe az ember kedvet kap beleharapni. Tekintetének kifejezése ártatlan, gyöngéd, odaadó volt, mosolya angyali, a hangja mint a zene, édes csengésü.

Mondhatatlan kedves volt, amint kicsi testvérei között a szárnyast vagdalta.

Négy kis huga s két apró öccse körben nyujtogatták feléje tányérjukat, tátott szájjal, mint azok az ődöngő kis lábas jószágok, melyek eleségükre várakoznak.

Adott mindnyájoknak.

Apja, aki nekem hátat forditott, mézes hangon s előttem nem egészen ismeretlen, németes kiejtéssel, igy szólt hozzá:

- Meta, ha ennyit adsz nekik, magadnak semmi sem marad!

A leány németül válaszolt s felelete igazán kedves lehetett, mert tisztán hallottam az allerliebst szót, melyet megértettem, jóllehet még nem jártam Drezdában.

Ebben a pillanatban apja épp arra az oldalra fordult, ahol én is ültem. Megismertem tiszteletreméltó utitársamat, Holdenis urat.

Az érdemes férfiu egyszerre nagyot nőt szemeimben. Nem kicsinyeltem azt az érdemét, hogy ő az apja a világ legbájosabb csunya leányának.

Hozzá siettem s ő kitárt karral fogadott.

Engedelmet kért tőlem, hogy bemutathassa Holdenisné urnőt, vastag élete párját, aki gömbölyü volt, mint egy golyó és csunya volt - minden báj nélkül.

Bocsánatukat kértem, hogy meg nem látogattam őket és csak akkor távoztam tőlük, mikor már megigértem, hogy másnap nálok ebédelek.

- Ez már mégis sok - szólt Harris, miközben megint lóra ültünk. - Nem volnál szives megmagyarázni, mit szándékozol tenni ezeknél a Holdeniséknél?

- Le akarom festeni a leányukat - feleltem. - képzeletem sohasem érzett akkora ingert, mint ma este.

- Ezt nevezem ostobaságnak! - felelt Harris, erősen megkorbácsolva a lovát. - Igazságos akarok lenni s azért megengedem, hogy ennek a Metának csinos keze, csinos termete, szép karja van; elismerem, hogy a vállfátyolán keresztül felséges vállat mutatott; sőt, ha ez neked örömet okoz, hozzá tehetem, hogy a keble valamikor jól fog festeni; de a többi, hitemre mondom, ördögöt se ér.

- Én meg azt mondom neked, szegény barátom, hogy te nem a müvész szemével nézed a világot, hogy a szépség előitélet és hogy Holdenis Meta kisasszony nem fog addig meghalni, mig nagy, nagy szenvedélyeket nem ébresztett.

Holdenis urnak, a várostól öt percnyi távolságban, kényelmes villája volt.

A helyet Virágos-nak, magát a házat Fészkem-nek hivták.

Látni fogja, asszonyom, hogy különös okaim voltak a neveket el nem felejteni.

Bár Harris megesküdött, hogy nem engedi szavamat beváltanom, pontosan megjelentem Holdenis urnál, a találkozásra kitüzött időben.

Holdenis ur igen szeretetreméltóan fogadott.

Előhitta hét gyermekét, s koruk és termetük szerint, sorba állitotta őket. Igazán, csinos orgonasipot alkottak.

Bemutatta mindegyiket s ki kellett állanom összes kedvességeiknek, korai hőstetteiknek, elmésségeiknek kissé hosszadalmas elbeszélését.

Természetesen el voltam ragadtatva. Holdenisné asszony örömében magánkivül volt.

- Anyjok fajtája! - szólt a férje és szerelmesen pillantva hitvesére, gyöngéden megcsókolta Holdenisné asszonynak mind a két vörös kezét.

Ezalatt az élénk Meta járt-kelt, lámpákat gyujtogatott, bokrétát kötött, mellyel aztán a kemencét diszitette föl, be-bebukkant az ebédlőbe, segiteni a szobaleánynak, aki már hozzáfogott a teritéshez, sőt időt talált el-elnézni a konyhába is, hogy a sültben semmi kár ne essék.

Apja elmondta, hogy Metát a házban csak Egérké-nek, Mäuschen-nek hivják, mert oly nesztelenül szokott járni, hogy lépteit senki sem hallja, s mert mindig mindenütt jelen van, ahol csak szükség van rá.

A vacsorát pompásnak találtam; Metának része volt benne.

Hanem házigazdám étvágya mégis bámulatosnak tünt föl előttem; balesettől tartottam, de amint kiderült, rosszul itéltem meg.

Kávézni kiültünk a veranda alá. Beszélgettünk, néztük a csillagfényt s szittuk a jázmin és jerikói lonc illatát.

- Hát nem mindegy, hogy a palotában vagy szalmakunyhóban lakik-e az ember, ha egy nyitott padlásablakból kiláthat az égboltra? - szólt meghatottan Holdenis ur.

Megint összegyüjtötte sarjait, körbe ültette őket és zsoltárokat énekeltetett velök. Meta adta az ütemet s koronkint a kezdő hangokat is; - valóságos fülemülehangja volt, tiszta, mint a kristály.

Visszamentünk a szalonba. A zsoltárok után ártatlan játékok következtek, egész tiz óráig, mikor a nyáj érdemes pásztora jelt adott, melyet mindenki megértett.

A viháncolás elcsitult, Holdenis ur óriás bibliát nyitott ki s patriárkafejét lehajtotta a szent könyvre.

Rövid ájtatos elmélkedés után, vallásos beszédet rögtönzött az Apocalypsis-nek eme sorai alapján:

«Ez az a két olajfa, ez az a két gyertyatartó, melyek mindig az ur szine előtt vannak.»

Megértettem, hogy a két gyertyatartó Holdenis urat és nejét jelentette. A kis Holdenisnek még csak apró mécsek voltak. De a mécsek, ha igyekeznek, idővel kinőhetik magukat gyertyatartókká.

Mikor Holdenis ur becsukta bibliáját, fölkeltem s indulni készültem.

Házigazdám megfogta mind a két kezemet s megnedvesült szemmel nézve reám, igy szólt:

- Ime, ilyen a mi mindennapi életünk. Ön még nem ismeri Németországot, s anélkül, hogy sérteni akarnám érzelmeit, mondhatom, hogy egyesegyedül Németországban tudják, mi az igazi családias élet - mily áldás a lelkek benső egyesülése, - sőt mondhatnám, hogy a költői és az ideális iránti érzék sehol a világon nem él, csakis éppen Németországban. Nem hiszem, hogy csalódnám - tette hozzá szeretetreméltó mosollyal - meg vagyok győződve: ön méltó volna rá, hogy németté legyen.

Biztositottam, félszemmel Metára tekintve, hogy nem csalódik és hogy valami olyast érzek, mintha jótékony malaszt szállana meg.

Fél órával később ugyanezt mondtam az én szegény Harrisomnak is, aki két üveg rum között, kezében kártyával, roppant türelmetlenül várt.

- Micsoda szenteltviz-tartóból kerültél ki? - kiáltott föl, mikor meglátott. Olyan erényszagod van, hogy majd fölfordulok tőle!

S elővéve egy kefét, tetőtől talpig megtisztogatott.

Meg akarta fogadtatni velem, hogy nem megyek többet Virágos-ba, de hiába fáradozott.

Büntetésből megkisértett lerészegiteni; de ha az ember Metára gondol, rumtól nem válik mámorossá.

Asszonyom! Ha megszerettem Fészkem-et, Fészkem kamatostul fizette vissza a jót.

Nemcsak szivesen láttak, valósággal dédelgettek.

Mihelyt Holdenis ur megtudta, hogy meg akarok tanulni németül, lekötelező szivességgel ajánlkozott tanáromnak, s megigérte, hogy mindennap ad leckét. Kifejeztem előtte, mennyire szeretném lefesteni Meta kisasszonyt: a legszivesebben beleegyezett, anélkül, hogy soká kérette volna magát.

Igy esett, hogy Gédéon nagybátyám unokaöccse mindennap órákat töltött az erény szentélyében.

Az az idő, melyet Ollendorf nyelvtanának szenteltem, nem valami kellemesen telt el. Holdenis ur ugyan elég jó mester volt, de a litániáit tulságosan hosszuaknak találtam.

Nagyon gyakran ismételte, hogy a franciát léha népnek tartja, hogy az ideál ismeretlen valami a francia költők és müvészek előtt, hogy Corneille és Racine hideg szónokok, hogy Lafontaineben nincs báj s Molière nem elég vidám.

Aztán hosszasan bizonyitgatta, hogy egyedül a német nyelv képes a mély gondolatokat és a homályos érzéseket kifejezni.

Annál kurtábbaknak találtam a Meta üléseit.

Sohasem volt oly kedves és vonzó, de egyuttal oly nehéz feladatom sem, mint akkor, midőn az ő képmását kellett megfestenem.

Munkaközben sokszor elcsüggedtem, hogy nem fogom becsülettel végezni a dolgot, annyi küszködésembe került kifejezni, amit láttam és éreztem.

Van-e nehezebb valami, mint a szépség nélkül való bájt fejezni ki az ecsettel? Képzelhető-e bogosabb föladat, mint vászonra vetni olyan arcot, melyen ugyszólván semmi él és vonás, melyen más nem hat, csak a kifejezés naivsága, a szüziesség pirossága, a tekintet varázsa és a mosoly bája?

S ez még nem minden. Még más valami is volt ebben az angyali arcban, amit én szintén ki akartam fejezni az ecsettel.

Higyje el, asszonyom, angyalok és angyalok közt is van különbség.

Azok az angyalok, akiket Németországban látni, nem hasonlitanak a többiekhez.

Szemeikben, melyek többnyire türkiz-szinüek, az a sajátságos, hogy, tudtukon kivül, rejtelmes nyelven képzelt gyönyöröket igérnek.

Aki valaha ebben az országban utazott, meg fogja érteni, amit mondani akarok.

Bizonyára találkozott imádásra méltó ártatlanságokkal, melyek oly kéjt lehelnek, amilyenről maguknak fogalmuk sincs.

Okvetetlenül látott szüzi lényeket, akik az erény s a házasság utjára tudják tériteni a kéjelgőket, mert ezek reményt táplálnak, hogy az ilyen házasságban bőséges kárpótlást fognak találni.

Szóval, mindenesetre megismert olyan angyalokat, akik nem tudnak semmit, de akiket semmi sem fog meglepni.

De már elég ebből. Csak azt akartam megmagyarázni, asszonyom, mért találtam oly nehéznek Meta arcképét elkésziteni.

Meta szivesen ült s ugy látszott, nem unatkozott, ha velem volt.

Néha nagyon is komolynak, máskor meg csapongó kedvünek találtam.

Mikor komolykodott, a Louvreról s a festészet történetéről kérdezősködött.

Vidám óráiban, mulatságból, németül beszélt velem s kényszeritett, hogy tizszer ismételjem szavait, egyiket a másik után.

Ugy feleltem, ahogy tudtam, minden módon igyekezve magamat megértetni; badarságom könnyekig megnevettette.

Annyit nyertem vele, hogy bizalmas nevén, Mäuschennek nevezhettem; ezt a megszólitást aztán bele is kevertem minden mondatomba.

Mivel nagyon nehéz volt helyesen kiejtenem, hasznos gyakorlatnak tekintettük.

Meta pedig, hogy valamivel kedveskedjék, minden ülés után elszavalta a Thuléi király-t.

E költeményt igazán bámulatraméltó, finom izléssel adta elő; s valahányszor a dal utolsó verseit mondta:

Die Augen täten ihm sinken,
Trank nie einen Tropfen mehr,

szeme könnyel telt meg s gyöngéd, remegő hangja, mintha elhalt volna.

Oly gyakran zengte el nekem ezt a csodás románcot, hogy nemsokára könyv nélkül tudtam. Még ma is tudom.

Ilyen gyermekségekkel öltük az időt.

Nekem volt még egy más időtöltésem is.

Mikor ránéztem, azon tünődtem, vajjon ugy szeretem-e, ahogy szerelmes, vagy csak ugy, ahogy müvész szokott szeretni?

Nem sokáig kellett várnom s megtudtam, mihez kell magamat tartanom.

Egy szép reggel az a bosszantó ötlete támadt, hogy hajfonadékait lesimitotta s elrejtett néhány bolondos fürtöcskét, melyek azelőtt homlokán repdestek.

Megszólitottam érte s elmondtam neki, hogy a hideg szabatosságot a müvészet gyilkosának tartom.

Nevetni kezdett s hirtelen mozdulattal kibontotta sürü, nagy haját, mely ugy hullott arcára, mint az eső.

Pár pillanatig ugy maradt, ahogy volt, könyökét térdére támasztva; s égszinü szemeivel merőn nézett reám, barna haján keresztül.

Már emlitettem, mit olvashat az ember a német angyalok szemében. Nem tudnám megmondani, mit fejeztek ki a Meta szemei, de világosan éreztem, hogy ezt a gyönyörü szempárt nemcsak mint müvész szerettem.

S ugyanaznap, visszatérve a szállóba, oly furcsa dolgokat beszéltem Harris barátomnak, hogy a derék amerikai mélyen megvető hangon jelentette ki:

- Neked már véged.

Szerinte, azon a ponton voltam, hogy belefuljak egy tejescsészébe, ami müvész-emberre nézve minden vég közül a leggyalázatosabb.

Annyi bizonyos, hogy, nem csekély meglepetésemre, romantikus agyvelőmben nagyon is polgárias eszmék kezdtek sarjadozni.

Megtámasztva fejemet mind a két kezemmel, el-eltöprenkedtem: vajjon Metát nem köti-e máshoz szava?

Napról-napra, ülésről-ülésre kevésbbé éreztem azt az idegenkedést, mellyel eddig a házasság gondolata iránt viseltettem.

Ugy tetszett, mintha mégis csak volna némi értelem Gédéon nagybátyám utóiratában.

Igyekeztem meggyőzni magamat, hogy a müvész életében nagy segitség, szinte megbecsülhetetlen kincs az olyan feleség, akinek nemcsak szive, de esze, finom izlése és költői képzelete is van; aki a lélek ártatlanságával müvelt elmét párosit; akinek fejlett érzéke van ama szép dolgok iránt, melyek az életet kedvessé, virágossá teszik; aki könnyekig elérzékenyül a Thuléi király-on, s aki e föld örömei között meg tudja találni az égi rózsákat.

Valamelyik este Holdenis ur magasztalni kezdte azt a német szokást, hogy a mátkaság hosszu ideig tart.

- Látja, - kiáltott fel lirai hangon - látja ezt a fiatalembert, aki most utnak indul? Be fogja járni a világot. Látni fogja a nagyvárosok lármás gyönyöreit, a század gyermekeinek kicsapongásait, s mindezekre a féktelenkedésekre megvetéssel fog tekinteni. Ki védi meg kisértésektől? Mily talizmán, mily amulett őrzi, hogy semmi szenny, semmi förtelem nem tapad reá? A talizmánt szivében hordja, ahová be van vésve egy tiszta szüzies kép, szőke vagy barna arájának a képe! E leányka várja, s ő megigérte volt, hogy tiszta lélekkel, tiszta kézzel fog visszatérni. A tiszta szerelmek angyala őrzi s tartja távol tőle a kisértőt!

Megvalljam-e, asszonyom, hogy ezt a szónoklatot, mely pedig alighanem ad hominem beszéd volt, szépnek találtam?!

Ugy hiszem, ez eléggé megmagyarázza, hová jutottam!

A szerelmet legjobban tüzeli a féltékenység. S engem a féltékenység környékezett.

Kezdett nagyon bosszantani, hogy körülbelül két hét óta mindennap ellátogatott Virágos-ba bizonyos Grüneck báró, akinek megjelenése semmi jót sem jelentett, s akit az ördög sehogysem akart hazájába: Pomerániába visszavinni.

Köhögős, beteges kis ember volt, agglegény, aki az ötvenes éveknek már a végét taposta.

Vendéghajával, gyujtószál vékonyságu karjaival, görnyedt hátával, meredt lábaival egyszerre furcsának és szánalomraméltónak tünt fel előttem.

Jól esik hinnem, hogy izületi csuzban szenvedett. Különben az is meglehet, hogy valami becsületes kardvágást sinylett meg, melyet sehogysem tudott kiheverni.

Szinte dühössé tett, hogy ezt a majmot valósággal ünnepelték.

Néhány elejtett szó, örökös, véget nem érő látogatásai s tolakodó udvarlása szöget ütöttek fejembe. És be kellett vallanom magamnak, hogy immár torkig vagyok ezzel a Grüneck báróval.

Mindig Meta mellett ült s különös módon nézegetett az égszinü szemekbe, mintha Isten tudja, micsoda bizalmas lábon állna a leánnyal.

Madrigálokat szavalgatott előtte s jelképes bokrétákat hozott neki, melyeknek fekete és fehér szalagjain Potsdam volt látható, meg a német császár, amint szemlét tart katonái felett.

Mialatt Meta ült, halk hangon németül beszélgetett vele; ezek a hosszas fecsegések, melyekből egy kukkot sem értettem, ugyancsak megviselték idegeimet.

Egyszer, mikor Meta véletlenül azt találta mondani, hogy szomjas, a báró hozott neki egy pohár vizet. Meta a viznek csak a felét itta meg; a többit a báró hajtotta fel s igy sápitozott:

- Micsoda nektár!

Rossznéven vettem Metától, hogy eltürte az ilyes bizalmaskodást s aztán, hogy megengedett egyéb idétlenséget is. Például a bárónak az volt a szokása, hogy Meta övének pántlikáin babrált.

Igaz ugyan, hogy Meta néha-néha összenézett velem és pedig oly mosollyal, amely Grüneck báróra nézve cseppet sem volt hizelgő; hanem azért Meta lelki jóságát mégis tulságosnak találtam.

Ugy tetszett, hogy a nyilatkozással már nem várhatok tovább.

Mint tisztességes emberhez illett, elhatároztam, hogy őszinte vallomással oszlatom el azokat az illuziókat, melyeket a derék Holdenis ur társadalmi és vagyoni helyzetem felől táplált.

Mert eddig nemcsak, hogy nem ingattam meg naiv hitében, hanem őrült költekezésemmel, meg azzal a tulságos vonzalommal, mellyel a pejlovak iránt viseltettem, magam is segitettem neki, hogy légvárakat épithessen.

Ugy kellett történnie, hogy egy reggel meglátogasson hotelemben.

Szokott nyájassággal szólitott meg, mindamellett ugy tünt fel előttem, mintha szép metszésü homlokán felleget vennék észre.

Eszembe jutott, hogy pár nap óta kedvetlennek, szinte aggódónak látszott.

- Valamit akar mondani - gondoltam - s neheztel, hogy nem bátoritom a bizalmasságra.

Hanem eleinte csak közömbös dolgokról beszélt.

Megtörtem a jeget s minden kerülgetés nélkül elbeszéltem neki ifjuságomat, álmaimat, a fellengző terveket, melyeket első mázolásaim idejében kovácsoltam, utolsó találkozásomat apámmal, a derék kádármesterrel s az eltökélést, melyet Gédéon bátyám levele érlelt meg bennem.

Pár pillanatig, mintha meglepetést vettem volna észre emberséges arcán. Olyan volt, mint akit éppen most ébresztettek fel valami édes álomból. De zavara nagyon rövid ideig tartott; mindjárt összeszedte magát.

Kikérdezett egyről-másról, amit én csak futólag érintettem, s lekötelező szivességgel részletezte apró ügyeimet.

Azon kezdte, hogy a müvészi pályát egynek tartja a bizonytalansággal. Hozzátette, hogy én kétségen kivül tehetséges ember vagyok, hogy leányának képmása nagy bizalmat kelt benne képességeim felől, hogy mindamellett Gédéon nagybátyám ajánlatát nem szabad csak ugy bolondjában visszautasitanom, hogy az ideál szeretete minden hivatást megnemesit és hogy a bank enged időt a festegetésre is.

- Majd később - folytatta - még egyszer beszélünk minderről. De engedje meg, hogy kissé megpirongassam. Merészkedjem-e megvallani? Nekem ugy tetszik, ön nem veszi az életet elég komolyan, pedig biz' az nagyon komoly dolog. Költekezése nem áll arányban jövedelmével; s őszintén szólva, tulságba viszi azt a fiatalos hibát, hogy a holnappal nem törődik...

Elhallgatott s csak néhány pillanat multán kezdte el ismét:

- Meglehet, hogy unalmasnak, vagy tolakodónak talál s a pokolba kiván. Engedje meg, hogy próbára tegyem. Mondja csak, rendjén való-e, hogy olyan természetü fiatalemberek, mint ön, tizenkétezer frankot tartogassanak a tárcájokban? Nem is beszélve arról, hogy a pénzt hevertetni amugy is jókora könnyelmüség. Tudja mit? Tartson meg magánál kétezret, a többi tizezret pedig bizza rám, majd befektetem üzletembe. Hála istennek, az én üzletem oly szépen jövedelmez, hogy nagy hasznára lehetek önnek. Bizza rám a dolgot egészen; rajta leszek, hogy a pénze kamatozzon vagy tiz százalékot. Igy lesz egy kis biztos jövedelme. Sokat kérek öntől? Meg kell erőltetnie magát, hogy beleegyezzék? A kezdet mindig nehéz, de kezdet nélkül nem megyünk semmire. Sem vagyonszerzés, sem bölcsesség dolgában. Egyezzék bele ebbe a próbába!

Hogy bátorságot öntsön belém, elhalmozott a kedveskedésével és édes gyermekének nevezett.

Látnivaló volt, hogy csak azért érdeklődik oly szerfelett erényem iránt, mert Meta jövendőbelijét látja bennem.

Hirtelen, nagy elhatározásra szántam el magam.

Kinyitottam pénztárcámat s elővettem a tiz bankjegyet.

Nem titkolom el, asszonyom, hogy pár pillanatig némi zavarral nézegettem rájok: s mintha ezek a bankjegyek is megilletődést mutattak volna!

Odaadtam a kincsemet Holdenis urnak, aki hálásan szorongatta a kezeimet.

Fölkelt s elérzékenyült pillantásokat vetve rám, igy szólt:

- Ez derék, nagyon derék. Fogadni mernék, hogy egész valóját megelégedés tölti el. Lelkiismerete, tudom, vigadni fog. Higyje el, ebben kell keresni az igazi boldogságot.

És a karjai közé szoritott.

Nem tudom, csakugyan vigadozott-e a lelkiismeretem, mert egy cseppet se törtem magamat azon, hogy bensőmet vizsgálgassam.

Annyi bizonyos, hogy én magam nagyon örültem a vásárnak.

Cserébe a tizezer frankért, elvitázhatatlan engedelmet kaptam, hogy föltárhassam szivem titkait Meta előtt.

Még csak arra kellett várnom, hogy megtaláljam a kedvező alkalmat.

Ezt az alkalmat azonban pár napig hiába lestem.

A kiállhatatlan Grüneck báró sehogysem akart tágitani Meta oldala mellől.

Végre elérkezett e várva-várt találkozó napja is: a bárót áldásos csuza otthon tartotta.

Ma is emlékszem, az nap Meta cseresznyeszin szalagot viselt a hajában: öve is ugyanolyan szinü volt. A fehér ruhája volt rajta; s e csinos ruha bő ujjai sokat elárultak karjainak szoborszerü szépségéből.

Komoly napja volt, s szokatlan álmatagság tévelygett a fejében, könnyed mélaság, mely néha-néha megjelent szeme tükörén, majd eltünt csakhamar, mint valami kisértet, kit elriaszt a fény.

Ebéd után kiment a kertbe, egyesegyedül.

Utána mentem, s a kedves padján ülve találtam. Kértem, engedje meg, hogy mellé üljek.

Langyos éj volt, fülemile zengett.

Az esti szürkület lassan leszállott; a látóhatáron bizonytalan fény derengett, mely mindinkább kisebbedett, majd kialudt egészen.

A csillagok egymásután gyulladtak ki s Meta, aki mindent tudott, elmondta a nevöket, amint fel-feltünedeztek.

Az égitestek a másvilágot, az örökkévalóságot juttatták eszébe.

- Ugy gondolom - szólt - a paradicsom az a hely, ahol a lélek oly könnyen szivja magába Istent, mint itt a földön a növények szivják magukba a levegőt.

Sokáig hallgattam, s aztán igy sugdostam a fülébe:

- Én meg azt hiszem, a paradicsom ez a hely és ezek a szemek.

Átkaroltam, s megcsókoltam a kezét, hosszan, nagyon hosszan.

Lassan, harag nélkül bontakozott ki ölelésemből, s ujjacskáit csöndesen huzva vissza az enyimek közül, megengedte, hogy ajkaim ujra érinthessék a kezét. Óh, milyen forró volt!

Hivták, elfutott.

Rövid szónoklatom befejezését kénytelen voltam máskorra halasztani.

Ezen az éjszakán ugy aludtam, mint egy király. Édes álmaim voltak, s az ébredést szebbnek találtam álmaimnál.

Virágos-ban csak délutánra vártak.

Már reggel oda rohantam, ugy égette ajkaimat az a szó, melyet tegnap ki nem mondhattam, ugy siettem lekötni magamat, megmásithatatlan szóval, mindörökre.

Csöngetés nélkül mentem be, s a fogadó szobában senkitsem találtam.

Már vissza akartam fordulni, midőn észrevettem Metát a veranda alatt.

Ugy ült, hogy nem látott. Szólitottam.

A közelben zajgó vizesés elnyelte a szavamat.

Lábujjhegyen közeledtem hozzá.

Nagy, kerek asztalon könyökölt, s kissé előrehajolva egy papirlapot nézegetett.

Jól láttam: arcának minden vonása elárulta, hogy valami édes, boldog ábránd ejtette hatalmába.

Oda hajoltam. A papiron csak egy kis rajz volt, meg két szó. Egy nefelejcs koszoru, s a koszoru közepén Meta kezeirása, e név nagy betükkel:

S ezen merengett olyan boldog áhitattal!

Használt-e valaha, asszonyom, skót zuhanyt? Tudja-e, mit áll ki a szerencsétlen fürdő, akit éppen most öntöttek le meleg vizzel, s egyszerre érzi, amint hátát megcsapja a jeges viz?

Szerelmi lázam e fajta meglepetésben részesült ebben a pillanatban.

Ugy osontam vissza, akár a kert alól kullogó ordas, mely valami bajt neszelt meg.

A szobába érve, loppal hozzá férkőztem az állványhoz, melyen az Egérke majdnem kész arcképe hevert s ráirtam a keretre:

"Imádta a csillagokat és Grüneck bárót."

Aztán, mint tolvaj, illantam el.

Öt álló napig nem tettem a lábamat Fészkem-be.

Harris-szal csolnakot béreltünk s bejártuk az egész tavat.

Két napra rá, hogy visszatértünk Genfbe, Harris ugy rontott a szobámba, mintha ágyuból lőtték volna ki.

- Tudod-e, mi ujság? - kiáltotta. - Éppen most beszélte valami közszolga-féle ember a fogadó portásának. Az erényes Holdenis háza beszüntette fizetéseit. Lepecsételtek nála mindent s ügyében vizsgálatot inditottak. Az érdemes férfiu a tőzsdén játszott s nagyon szerencsétlenül üzérkedett. A bukás igen gyanus; ugy látszik, a födözetlen követelések óriás összeget tesznek ki, legalább mindenfelé erősitgetik, hogy a hitelezők alig fogják megkapni pénzüknek tiz százalékát. Milyen szerencséd, hogy nem vagy a hitelezője! Persze, ahol nincs, onnan az ördög sem vesz. Örülhetsz, hogy nem volt semmi veszteni valód.

Elnémultam, mint aki sóbálvánnyá változott. Bizonyára nagyon elsápadhattam, mert Harris visszahőkölt.

- Micsoda! Tony, édes fiam - folytatta - Burgundnak szelid gyermeke, mondd, csak nem ejtette szerét ez a kenetes gazfickó, hogy még a te szegénységedet is kizsákmányolja?!

Rettenetes hahotára fakadt s szinte a földön henteregve, szavalta:

Óh, mennyei ártatlanság! Óh, tiszta szivek benső egyesülése! Óh, csodás érzék a dolgok költői oldala iránt! Óh, romantikus birodalma a kéknek! Óh, hogy imádlak titeket! Óh, patriarchák erénye! Óh, ti mindnyájan. Mennyire rátok ismerek!

Még tán többet is mondott volna, de én már lenn voltam a lépcső alján. Szaladtam, ahogy csak tudtam.

Majd megevett a méreg.

Utközben ujra, meg ujra elszámláltam mindazokat az édes örömöket, melyeket az ember kétezer tallérért megszerezhet s dühösen tekintgettem a járókelőkre.

Mikor Fészkem-be értem, már alig lélegzettem.

Egyenesen Holdenis ur dolgozó szobájába rohantam.

Egyedül találtam. Nagy bibliája kinyitva hevert előtte.

- Ime - kiáltott fel, kezét a szent könyvre fektetve - ez a nagy, ez az egyedüli vigasztaló!

Asszonyom! Mikor a burgundi ember haragszik, nem igen rágja meg a szavait.

- Lehet, - rivalltam rá fáradt, de azért dörgedelmes hangon - lehet, hogy a gazemberek vigasztalást találnak a bibliában. De mondja meg, ki vagy mi vigasztalja majd meg áldozataikat?

Nem haragudott meg, csak kezeit emelte az ég felé, mintha bocsánatot esdekelne onnan káromlásomért, noha szavaim tiszteletlensége csak az ő képmutatását illette.

Hozzám lépett s tiltakozásom ellenére megragadta mind a két kezemet.

Szemrehányásaimra, kifakadásaimra hosszadalmas, édeskés, érzékenykedő magyarázatokkal válaszolt.

Megesküdött a négy evangelistára, hogy mikor a tizezer frankot kölcsön kérte tőlem, csak az én javamat tartotta szem előtt s eszeágában sem volt, hogy tallérjaimat a maga céljaira használja! Fogadkozott, hogy csak biztos helyre akarta tenni jószágomat.

Hanem azért elismerte, hogy véletlenül kénytelen volt pénzemmel egyik nyomasztó tartozását fizetni.

Értett a casuisticához s igen járatos volt a szócsavarás mesterségében. Élt is e szép képességeivel s szavakkal csakugyan kifizetett.

Aztán nagy szószaporitással, de nem valami tisztán érthetőleg kezdte elbeszélni, hogy esett az, amit szerencsétlenségének nevezett.

Hogy titokzatos ellenségek fondorkodtak ellene s törtek vesztére, hogy valami szédelgő rászedte, hogy egyik fizetésre képtelen adósa a végső csapást sujtotta rá.

És áradozva siránkozott felesége, a szent asszony és szegény, ártatlan gyermekei sorsán.

A másik szobából zokogás hallatszott be hozzánk. Ugy rémlett, mintha a Meta hangját hallottam volna, Metáét, aki rám nézve már csak Grüneck báróné volt.

Kivettem Holdenis ur irását a zsebemből, négy felé szakitottam s a papirdarabokat elébe dobtam, a padlóra.

- Nem akarom tetézni az ön zavarát - kiáltottam keserü gunnyal. - Velem szemben már csak becsületbeli tartozása van, vagy ha jobban tetszik, nekem egyáltalán nem tartozik semmivel. Lelkiismerete és az evangélium tanácsára lesznek, melyik ajánlatot fogadja el a kettő közül.

S e szavak után elhagytam az erény szentélyét, azzal az eltökéléssel, hogy ide ugyan sohasem fogok visszatérni.

Néhány órával később kifizettem a fogadóbeli tartozásomat s elindultam Bázel felé.

Mikor a vasuti állomáson éppen harmadikat csöngettek, egy alacsony, gémberedett lábu uri ember érkezett a pályaudvarba, aki a vasutasok tiltakozása ellenére beugrott a szomszédságomban levő kocsiba.

Vannak esetek, mikor a csúzos embereknek szárnyaik nőnek.

Ez a kis ember Grüneck báró volt.

Hiába nem szeretjük egyik-másik embertársunkat, megesik, hogy találkoznunk kell vele egyazon gondolatban s egyazon vagonban.

Amint tudja, asszonyom, ha a halat tökéletesen megtisztitani s élvezhetővé tenni akarjuk, legelőször is tiszta vizbe tesszük, hogy kimossuk belőle azt az izt, melyet a folyó vagy a tenger iszapjából szítt fel magába.

Én is meg akartam tisztulni, de épp az ellenkező módon.

Ugy megriadtam az erénytől, hogy a pocsolyába kivánkoztam és szükségét éreztem: lerázni magamról azt a kevés erénymaradékot is, ami még rajtam megmaradt.

Badenben álapodtam meg, ahol kényem-kedvem szerint élhettem.

Találtam ott hölgyeket, akik igen keveset foglalkoztak a csillagokkal, s akiknek sohasem jutott eszébe a paradicsomról okoskodni.

Szivesek voltak hozzám; amit nem mondhatok Fortuna istenasszonyról is.

Rajta voltam, hogy elrepült kétezer talléromat kártyán szerezzem vissza, de hiába.

A játékasztalnál hagytam kopott szárnyamnak utolsó tollait is.

Bádenből Drezdába mentem, ahová mindenemből tökéletesen kikopasztva s az elkeseredéssel rokon hangulatban érkeztem meg.

Annyira kifogytam a pénzből, hogy kénytelen voltam eladni a csecsebecséimet, melyeket azelőtt óraláncomon hordoztam, minden értékes tárgyamat, sőt egyet-mást a ruhanemüim közül is.

Rosszkedvü voltam s kijózanodva a bün mámorából, utolsó napjaimra csak mint kellemetlen álomra gondoltam.

Hanem azért gyülölködésemet az erény iránt még mindig nem vesztettem el.

Még mindig óvakodtam minden égszinü szemtől, minden kristályhangtól s minden kenetes mosolytól.

Nemsokára ez a bolondság is elmult.

Hamar beláttam, hogy az egész világ ugy van berendezve, mint a közvetlen környezetünk, hogy mindenütt van gabona és mindenütt van dudva.

A véletlen ugy akarta, hogy rendkivül derék, becsületes embereknél béreljek szobát, akik, az igazat megvallva, igen ritkán emlegették az ideált.

A szobám bérét, az első hónapra, kifizettem előre. A második hó elején azonban már semmi pénzem sem volt, s mit volt mit tenni, bevallottam nekik zavaromat.

A derék emberek nyilván megszerettek, mert nemcsak hogy rám bizták, fizessem a lakáspénzt akkor és ugy, amikor és ahogy tudom, hanem még kölcsönnel is megkináltak, hogy ruhanemüt szerezhessek be s felajánlották, hogy élelemmel is ellátnak mindaddig, mig valahonnan pénzt keritek.

Ezt a két utóbbi ajánlatot persze nem fogadtam el.

Néhány hétig aztán ugy éltem, hogy csak minden harmadik nap ettem meleg ételt; a közbeneső napokon kenyérből és tiszta vizből állott minden táplálékom.

Ez a szigoru életmód éppen nem ártott egészségemnek; izmos voltam, teljes erőmben. Vidámságom s bizalmam a jövőbe visszatért.

Az éhség ugyan ébren tartott egy pár éjszakán, de azért folyton fütyültem, mint a pinty.

Egész időmet a muzeumban töltöttem. Lemásoltam Rembrandtnak azt a képmását, melyen jobb karjával ölében ülő feleségét szoritja magához, bal kezében pedig poharat tart.

Nem tudom mért és hogyan, azt a gondolatot vertem a fejembe, hogy mihelyt ezt a másolatot elkészitem, valamely szerencsés véletlen segitségével azonnal tul fogok adni rajta.

A hit hegyeket mozdit meg.

A nélkülözésnek erre az idejére, mikor meg kellett ismernem az éhséget, a valódi éhséget, ugy emlékszem vissza, mint életem egyik legboldogabb időszakára.

Az éhség jó dajka; sovány emlői egészséges, erősitő tejet adnak.

Boldogan dolgoztam; hivatásomban nem kételkedtem többé.

Ugy tetszett, mintha magam is csak most fedeztem volna föl magamat; mintha fölleltem volna végre akaratomat, ami pedig mégis csak megér valamit.

Mikor a muzeumból kilépve az utcán találtam magamat, egész sereg ismeretlen között, akik bizonyára mind reggeliztek s akik mindnyájan ebédelni is fognak, azt mondtam magamban, hogy e nagy világon nincs semmi igazán komoly valami, csak Rembrandt és clair-obscur-je.

Gyomrom ebédért orditott s én büszkén bizonygattam magamban, hogy farkas-étvágyam, épp ugy, mint mások lakomái, csak hitvány chimérák, - hogy Gédéon nagybátyám nem is létezik, akárhogy igyekszik életjelt adni magáról, - s hogy az illuziók eme világában a legszerencsésebb árnyékok azok, akik nem tartják érdemesnek emészteni.

E megpróbáltatás nem tartott olyan sokáig, hogy erőm ne birta volna.

Egy este, mikor hazamentem a barlangomba, két levelet s egy pecsételt csomagot találtam asztalomon.

Az egyik levelet Holdenis ur irta.

Harristól, akinek irtam, megtudta a lakásom cimét és szörnyen ünnepélyes stilusban értesitett, hogy örök szégyenére ama könnyelmüeknek, akik nem átallták gyanusitani a valódi erényt s az igazi jámborságot, az ő tökéletes becsületességét mindenfelé és általánosan elismerték.

Tudatta továbbá, hogy megegyezett a hitelezőivel, akik egyelőre megelégedtek követelésüknek husz százalékával, bizonyosak lévén benne, hogy Holdenis ur, Isten segitségével, megint rendbe fog jönni s akkor majd meg fogja tériteni még a kamatok kamatját is.

Végül értesitett, hogy sajnálatára nem rendelkezik tizezer frankkal, de minden áron és sietősen meg akarván győzni engem jellemének antik tisztaságáról, beleegyezett, hogy a leánya feláldozza javamra egyik családi ékszerét, mely megér kétezer frankot, sőt talán többet is.

Mulatságosnak találtam az antik férfiut, akinek, - ugy tünt fel előttem, - furcsa fogalmai vannak a becsületbeli adósságokról.

Nem tudtam valami nagy gyöngédség jelének tekinteni azt sem, hogy jónak látta leánya segitségével pótolni a kárt, melyet nekem ő maga okozott.

Felnyitottam a másik levelet is. Reszkető irás. A Metáé. Igy hangzott szóról-szóra.

"Uram, szegény atyámtól hallom, hogy mi önnek adósai vagyunk. Biztosit róla, hogy a karperec, melyet a mellékelt csomagban talál, ér annyit, amennyivel önnek tartozunk. Találomra s atyám tudtán kivül, itt küldöm minden ékszeremet, kérvén önt, rendelkezzék velök tetszése szerint s ne áruljon el. Kivánom, leljen az életben több boldogságot, mint leltünk mi, őszinte tisztelői."

Ez a levélke, melyet meginditónak találtam, kissé kibékitett Mäuschen emlékével.

Az ékszereket elvittem ahhoz a becsületes aranymüveshez, aki csecsebecséimet jó áron vette meg, s félénken tudakoltam tőle, mennyit érnek?

A karperecet alig ötszáz frankra, a titokban küldött nyakláncot, gyürüt és médaillont körülbelül kétszer annyira becsülte.

A karperecet eladtam; a többit pedig becsomagoltam s visszaküldtem Metának e szavakkal:

"Köszönöm, nagyon sok volt."

Szenteskedő apjának a következő sorokat irtam:

"Uram, a küldött ékszert megbecsültettem. Ön nekem semmivel sem tartozik többé. Könnyelmüségem elengedi a többit az ön becsületességének."

Aztán, kifizetvén derék gazdáimnak adósságomat, rábeszéltem a bennem rejtőző bölcset, hogy menjünk el lakomázni a Belvedere-re. Egy kirugás még nem szokás.

Ebéd után a terrasszon, az Elba balpartján sétálgattam.

És járásközben folytonosan azon gondolkoztam:

- Ki ez a Meta? Micsoda csudálatos teremtése az Istennek?

Igyekeztem jellemét tisztán látni, meghatározni.

Néhány óráig csak róla gondolkoztam.

Másnap már nem jutott eszembe. Müvész voltam és Beauneban születtem.

Sejtelmem nem csalt.

Ugyanabban az órában, mikor az utolsó ecsetvonásokat tettem vásznamra, a képtárban magas termetü uri ember jelent meg, kinek arca első tekintetre meglepett.

Negyvenöt-ötven éves lehetett; hanem sürü, fekete haja, melyben ősz szál alig volt észrevehető, bizonyára fiatalabbnak mutatta, mint amily idős valóban volt.

Előkelő külseje és modora, átható, éles tekintete, s komoly, majdnem szigoru kifejezésü arca, melyet koronkint a legcsábitóbb mosoly sugárzott be, pár pillanatra felköltötték kiváncsiságomat.

Hanem aztán nem ügyeltem rá. Vásznamat nézegettem s összehasonlitgatva képemet a remek mintával, müvészi lelkiismeretemmel állottam szóba. Megvallom, volt egy és más a képen, ami nyugtalanitott.

Egyszerre valaki megszólalt a hátam megett:

- Ha ez a másolat eladó, én megveszem.

Hirtelen megfordultam: csakugyan hozzám szóltak.

A váratlan vevő, akit a koldusok gondviselése a legjobbkor küldött hozzám, az a komoly arcu ur volt, aki oly szépen tudott mosolyogni.

Bemutatta magát: De Mauserre urral, a drezdai francia követtel kötöttem ismeretséget.

Olyan hamar megbarátkoztunk, hogy másnap már nála ebédeltem.

Egy hét mulva megkért, hogy fessem le.

Arcképén hat hétig dolgoztam. Mikor elkészültem, a kép bemutatása végett diszebédet adott a diplomaciai testületnek.

Szerettem volna, ha a beaunei kádár megláthatta volna, mint ünnepelték, becézgették szeleburdi fiát ezen a nevezetes napon.

A következő tavaszon kiállitottam Mauserre ur képmását a Salonban; a nagy közönség nem igen méltányolta; de a müvészek észrevették, s akadt köztük akárhány, aki jósolgatta, hogy sokra fogom vinni.

Mint az elmés Holdenis ur mondotta, a kezdet mindig nehéz, de kezdeni kell, hogy valamire menjünk.

Még ma is áldom Gédéon nagybátyámat, mert nélküle soha sem mentem volna Drezdába németül tanulni, s igy aligha ismerkedtem volna meg Mauserre urral.

Asszonyom! A történetnek, melyet elbeszélek, Mauserre ur volt egyik főszemélye.

De akkor is hosszabban kellene róla szólanom, ha esetleg a sors nem juttatott volna neki jelentékeny szerepet életem történetében.

Mert nagyon sokat köszönök e kiváló férfi társaságának.

Ugy hiszem, ahhoz, hogy két ember közt tartós és igazi barátság fejlődjék ki, nem szükséges sem a jellemnek rokonsága, sem a társadalmi viszonyok egyformasága, hanem igenis: valami meghatározhatatlan közösség érzés és itélet dolgában.

Eleinte magam is tünődtem azon, hogy ez a Mauserre ur micsoda nem sejtett jó tulajdonságomért szeretett meg és tett bizalmasává, mikor még jóformán éretlen fickó voltam. Csak éppen akkor vetkőztem le fiatalságom félszegségeit; nem tudtam semmit a világon, kivéve mesterségembe vágó dolgokat; kalandosan, napról-napra éltem, s nem gondolkoztam még semmiről, soha.

Nem is állhattam meg, hogy meg ne kérdezzem tőle, minek köszönhetem a jó indulatát?

Azt felelte, hogy tetszem neki, mert világos fejü ember vagyok. Aztán meg kedvére valónak találta a tehetségemet is, melyet azonnal megismert.

"Világos fejü"-nek alkalmasint azért nevezett, mert észrevett bennem bizonyos józanságot, mely megóvott attól, hogy ostobán képzelődjem, másokat pedig együgyüen fitymálgassak.

Ami Mauserre urat illeti, nemes patronusom igazán kiváló ember volt.

Sokat utazott, sokat látott, sokat olvasott; és veleszületett jó itéletével, természetes finomságával kitünően tudta értékesiteni, amit maga tapasztalt, vagy amit másoktól tanult.

Aki csak pár szót is beszélt vele, észrevehette, hogy olyan értetemmel van dolga, mely gazdagon táplálkozott s megemésztett mindent, amit csak magába fogadott.

Kiváló embernek az olyat tartom, aki tud sok mindent, de legelőször is kitünően tudja a maga mesterségét.

Mauserre ur igazán embere tudott lenni a hivatásának, melyet, mellesleg mondva, nagyon szeretett.

Gyakran mondogatta, hogy a diplomácia olyan pálya, melyhez tulajdonképen négy müvészet szükséges. Kell hozzá, hogy jó értesüléseket tudjunk szerezni, ami jó szemet, jó fület kiván. Kell, hogy époly jól tudjunk értesitést adni mindenről, ami csak körülöttünk történik. Ennek a tulajdonságnak alapföltétele az, hogy mindig beletaláljuk magunkat a mások helyzetébe. Kell, hogy tudjunk tanácsot adni; a négy müvészet közül ez a legritkább és legértékesebb. Végre értenünk kell az alkudozás müvészetéhez is, melyhez nemcsak ész, hanem jellem is kivántatik.

Mauserre ur egyformán mester volt mind a négy müvészetben.

Tudósitásait a minisztériumban nagyon megbecsülték; közülök egy párt nekem is felolvasott s őszintén megvallom, e leveleket mintaszerüeknek találtam.

A legtöbb diplomata, akár félénkségből, akár mert nem tud ellentállni az udvarlás viszketegének, csak a kellemes hireket szokta közölni küldőivel. Szivesebben csalja meg kormányát, semhogy valami nemtetszőt tudasson vele.

Mauserre ur nem ereszkedett le odáig, hogy eltitkolta volna a kellemetlen igazságokat; de akkora müvészettel tudta előadni minden ujságját, hogy jelentése mindig elfogadható volt.

Épily tapintattal járt el küldetéseiben is; féltékeny volt a maga önérzetére s tiszteletben tartotta a másokét. Meg volt győződve, hogy a furfang kopott eszköz és a szellemi gyöngeség csalhatatlan jele; tudta, hogy ha az ember ravaszkodik, lassankint elveszti tekintélyét, s legfőbb feladatának ismerte, hogy ámitás nélkül győzze meg ellenfeleit. A hazugságot a szamarak hidjának szokta mondani.

Semmisem korlátozza, vagy zsugoritja össze szellemünket annyira, mint a félelem, hogy: hátha rászednek? Pedig a tulságos bizalmatlanság sok politikusnak a betegsége; akárhányat tudok, akik e gyöngeség miatt tömérdek alkalmat szalasztottak el. Mauserre ur nem volt könnyen hivő; hanem képes volt rá, hogy bizalmával hamar és nagylelküen ajándékozzon meg valakit, amit alig egyszer-kétszer bánt meg egész életében.

Nemcsak jellemében, gondolkozásmódjában is voltak ily nagy vonások.

Magas nézőpontról látott minden dolgot. Hitt az átalános eszmékben és világra szóló hatalmukban. Noha belátta, hogy e földi forgandóságban sok az esetleges, többre becsülte az emberiséget, mint azok, akik a világ sokaságában csak a véletlen játékszerét látják. Hitte, hogy az apró események és kicsinyes cselszövések nem magyarázzák meg az emberiség egész történetét; a világ urának a közvéleményt tekintette; s a nagy eseményekben csak eszmék diadalát vagy bukását látta. Az empirikusokat épugy megvetette, mint azokat, akik utópiákról álmodoznak. Tévedéseiket gyakran feszegette, mikor velem beszélgetett; és társalgása - hálásan ismerem el, - sokféléről felvilágositott, eszemet csiszolta s kedvet oltott belém, hogy szégyenletes tudatlanságomtól egy kis olvasással szabadulni iparkodjam.

Nemsokára bizalmasabban is beszélgettünk. Ritkábban szóltunk politikáról, képekről és Mauserre ur lassankint beavatott magándolgaiba.

Képzelheti, asszonyom, mennyire örültem, hogy oly ember választott bizalmasává, akit tehetsége, szellemi előkelősége, társadalmi állása és vagyona egyformán nagy jövővel biztattak.

És nem csekély meglepetésemre ugy vettem észre, hogy a legbölcsebb s legtöbb belátásu emberek, akik másoknak a legjobb tanácsot tudják adni, gyakran valósággal gyámoltalanok a maguk dolgában.

Mauserre ur ugy hét vagy nyolc év óta özvegy ember volt. Családias életre termett, s igy kétszeresen nehéznek találta az özvegyi állapotot. Bár elhagyottnak éppen nem lehetett mondani, s mindig látott maga körül kellemes embereket is, szükségét érezte annak, hogy ismét megszerezze azt az igazi otthont, melyet csak a feleség adhat.

Hanem azért elmulasztott néhány alkalmat, mikor megházasodhatott volna. Szive még nem szólalt meg ujra; oly összeköttetésre pedig, melyben szivének csak mellékes szerep jutott volna, nem áhitozott.

Boldogok a nagyravágyók, akiket sikereik kielégitenek! Boldogok az élvezet-hajhászók, akik csak szórakozni akarnak! De jaj annak, akinek szive van! Mert bizony ép a szivbeli gazdagság az, aminek az ember legkevesebb hasznát veszi egész életében.

Mauserre ur nem volt sem élvezet-vadász, sem nagyravágyó. Komoly lélekkel áldotta meg és meleg szivvel verte meg az Isten. És mert minden vonzalmában állhatatos volt, ugy kellett történnie, hogy szenvedélye fölülkerekedjék okosságán, s oly lépésre hajtsa, mely tönkretette társadalmi jövőjét és megbotránkoztatta az egész világot.

Mivel hát gyakran ép az válik minden bajunknak forrásává, ami bennünk a legjobb s legtöbbet ér.

Ugy három hónapja ismertem már és láttam mindennap Mauserre urat, midőn egyszerre némi változást vettem észre kedélyén.

Sokszor, mikor a legélénkebben beszélgettünk, hirtelen elhallgatott, s láthatólag megerőltetésébe került, hogy a társalgást folytathassa.

Eleinte azt hittem, hogy hivatalos kellemetlenségei vannak. Tévedésemről ő maga világositott fel.

Egy este behivott dolgozószobájába.

Becsukta az ajtót s a kulcsot kétszer is megforditotta a zárban.

Ez a titokzatosság megértette velem, hogy valami nagyon is komoly dologról lesz szó.

Csakugyan ugy volt.

Elmondta, hogy teljesen megbizik barátságomban, s mivel nagy elhatározás küszöbén áll, szükségesnek tartja a dolgot velem megbeszélni.

Pár percig fel és alá járt a szobában és közben-közben nagyokat sóhajtott.

- Tehát tudja meg, - kezdte vallomását - hogy véghetetlenül szerelmes vagyok a legszebb, a legjobb asszonyba a világon.

Ebben még nem találtam semmi nyugtalanitót.

- Ez a hölgy - folytatta - ki nekem mindennél kedvesebb, valósággal áldozata brutális férjének, aki gyalázatosan, elképzelhetetlenül bánik vele.

Még ezt is természetesnek találtam. A férjek, akiknek a feleségét mindenekfölött szeretjük, mindig brutálisak szoktak lenni.

- Tudom, - szólt némi szünet multán, - hogy a szegény asszony viszontszeret. De mindeddig a kezét sem csókolhattam meg, mert a lelke egyenes, mint a nád: borzad a hazugságtól, s bármily nemtelen bánásmódban részesül, képtelen az urát megcsalni. Ami engem illet, sokkal jobban szeretem, semhogy meg tudnám szokni az osztozás gondolatát. Egészen enyémnek akarom. És igy nincs más választásom, mint: megszöktetni.

Kezdtem aggódni Mauserre urért.

- Szerencsére - folytatta pártfogóm - a férje olyan országból való, ahol a válás megengedett dolog. A szöktetés botránya rá fogja birni, hogy maga kérje az elválasztást; s akkor kedvesemet feleségül veszem.

- Igy hát - válaszoltam - Mauserre urból boldog ember válik; de mi lesz a francia követből?

Lecsüggesztette a fejét s pár percig hallgatott.

- Nos hát, igen! - kezdte ujra - tudom, hogy egy ideig kénytelen leszek lemondani a pályámról, melyet nagyon szeretek. Szabadságot kérek bizonytalan időre. Ürügyet könnyen találhatok; okul adhatom egészségem állapotát is. A mult évben beteg voltam s orvosaim kijelentették, hogy Németország éghajlata nem nekem való. Fenyegettek, hogyha Drezdában maradok, visszaeshetem a bajomba. Persze, a két dolgot nem lehet összeegyeztetni. Az élet ugy kivánja, hogy válasszunk. A boldogságot nem adják ingyen; meg kell vásárolnunk.

Nem lehetett már semmi kétségem: Mauserre ur baja csakugyan nagyon komoly volt.

- Ha tudná, hogy milyen asszony! - kiáltott fel.

S elkezdte magasztalni szépségét, szellemét, lelki jóságát; szinte hihetetlen sokaságu bájt fedezett fel hölgyében, alig győztem végighallgatni áradozását. Látnivaló volt, hogy nagyon szerette a bálványt, akiért feláldozni készült egész multját s egész jövőjét.

Nem nevezte meg, hanem a képről, melyet róla vázolt, kitalálhattam, hogy Neftzerné asszonyról, Drezda egyik legszebb hölgyéről van szó.

Neftzerné asszony félig-meddig francia származásu, teljesebben szólva kreol nő volt. Férje, aki idejekorán megunta a délvidéki szépség bájait, s nemtelen viszonyokért hanyagolta el a szegény asszonyt, valamelyik nagykövetséghez tartozott.

Ismertem mind a kettőt. A szép áldozattal, akit egész Drezda csodált és szánt, a szinházban találkoztam. Mauserre ur mutatott be neki.

Rám nem tett mélyebb hatást. Ugy találtam, hogy Mauserre ur tulzott, mikor a szellemét dicsérte. Előttem kissé közönséges észjárásu asszonynak tünt fel.

Hanem a szépsége csakugyan bámulatos volt.

Ez a sugárzó déli szép, akit valami mondhatatlan, renyhe keleti báj tett különösen varázslóvá, akárkit megőrjithetett volna, nemcsak egy ötvenéves követet, akinek a szive örökké huszéves maradt.

Asszonyom! Ezen az estén, mikor Mauserre jónak látta titkába avatni, oly okosan beszéltem, mint a hét görög bölcs együttvéve.

Mert hát könnyü ám okosnak lenni - a más rovására.

Ilyenformán beszéltem:

- Kedves pártfogóm, ön őrültséget akar elkövetni. Pedig, tessék elhinni, az őrültségeket hosszu szánom-bánom, sajgó bánat szokta követni. A szenvedély mulékony; az öné is le fog lohadni. Elkövetkezik az idő, mikor majd meghidegül, s akkor maga fog legjobban csodálkozni, hogy ekkora áldozatot tudott hozni szenvedélyének. Ugy hiszem, eléggé ismerem önt, s meg vagyok győződve, hogy a munkátlan, a céltalan élet önre nézve előbb-utóbb kiállhatatlan lesz. Keservesen fogja megérezni, hogy tehetségeit tétlenségre kárhoztatta. Az álmodozók, a költők rendellenes viszonyokban is megtalálhatják a boldogságot; de akik, mint ön, cselekvésre és a közügyek szolgálatára születtek, kénytelenek tiszteletben tartani a társaság törvényeit, épugy, mint a whist-játékos, hacsak nem akarja, hogy kizárják a játékból, kénytelen elfogadni a játék szabályait. Bizonyos, hogy boldog lesz egy évig, talán kettőig is; hanem a harmadik évben észre fogja venni, hogy boldogsága lábához láncolt golyó, melyet kénytelen-kelletlen s talán türelmetlenül fog vonszolni mindvégig, - melyet le nem rázhat magáról soha, mivel ön mindenekelőtt a legtisztességesebb, a legnemesebb ember a világon.

Félbeszakitott.

- De hisz én nem akarok végkép lemondani a pályámról! Aztán meg ön ugy okoskodik, mintha én oly viszonyt készülnék kötni, mely mindörökre rendellenes marad. Ellenkezőleg! Rajta leszek, hogy e viszonyt minél előbb törvényessé tegyem. S mikor már megházasodtam, el fogják felejteni a bolondságomat. Viszont nem fogják egykönnyen elfelejteni, hogy sok hasznos szolgálatot tettem, és hogy még sokat tehetek ezentul is.

- De ki biztositja önt, uram - feleltem - hogy minden ugy fog történni, amint szeretné? Hogy a körülmények és az emberek oly szépen hajtják majd a vizet malmára, ahogy reméli? A férjek rettentő emberek. Bizonyos benne, hogy a férj meginditja a válópert? Hátha valami rakoncátlan ember, aki szivesebben feláldozza szabadságát, semhogy lemondjon bosszujáról? A bosszu édes. És az ön emberének, ha ugy fog tetszeni neki, módjában lesz ezt az édességet sokáig élvezni.

Egyenként cáfolgatta mindegyik ellenvetésemet, bár eközben sem állotta meg, hogy egyet-kettőt ne sóhajtson.

Nem tágitottam, ragaszkodva a nézetemhez. Amire rövidesen véget vetett a vitának.

- Az érett kor szenvedélyei - szólt - hevesebbek, mint azok, melyek ifjuságunkban fognak el. Az enyém oly hatalmas, hogy képtelen vagyok leküzdeni. Különben már későn is volna az ellentállást megkisérteni. Már elküldtem a lemondásomat. Azóta tán meg is kapták a minisztériumban.

Igy bánnak a tanácskérők bizalmasaikkal. Előre tudják, mit fognak tenni, s mindig hiába a szép szó és bölcs okoskodás. A tanácsadóknak nem lehet egyéb dolguk, mint helybenhagyni minden jó szándékot. És minden rosszat is.

Mauserre ur oly csökönyösen megmaradt elhatározásánál, hogy a törekvés: lebeszélni szándékáról, csak annyit ért, mint falra borsót hányni. Makacsul szitott tévedéséhez, szerelmes volt a chimérájába.

A miniszter, akinek fogalma sem lehetett az okokról, melyek Mauserre urat e váratlan lépésre késztették, minden követ megmozgatott, hogy rábirja a szerelmes diplomatát szándékának megmásitására.

Persze komolyan vette a kifogást, melyet Mauserre ur lemondásában sürün emlegetett, s azért azon erőlködött, hogy még csak egy kis türelem, nemsokára át fogják helyezni valahová délre, még pedig igen nevezetes állomásra, ha már a drezdai éghajlat nem kedvez egészségének.

Magam is megpróbáltam még egy ostromot: kárba veszett fáradság!

De kicsi hijja volt, hogy minden dugába nem dőlt.

Neftzerné asszony, akit a kötelesség gondolata nem hagyott nyugton, s akit mindenféle kétségek gyötörtek, sokáig ellentállott. Még pedig annál erősebben, mert a gyöngéd, szerény lélek méltatlannak képzelte magát arra az áldozatra, mely egyesülésüknek első föltétele volt.

Végre engedett.

Mauserre ur oly kétségbeesetten könyörgött, hogy nem volt mód tovább is ellentállani.

Az ötvenéves imádó sehogysem akart hallgatni az ész parancsára.

Fenyegetőzött, hogy agyonlövi magát s Neftzerné asszony tudta róla, hogy meg fogja tartani a szavát.

Az a nő, aki igazán szeret, könnyen megriad az ily őrült szavaktól, és Neftzerné asszony szerette Mauserre urat.

Igy aztán nem is lepett meg valami nagyon, hogy egy szép nap Mauserre ur örömtől sugárzó arccal tudatta velem:

- Minden rendben van.

Folyamodását elfogadták, minden előkészület megtörtént, a bárka kész, szerelmesek röpüljetek!

Egy hét mulva Gasteinba utazott, ahová néhány napra rá Neftzerné asszony is megérkezett, és két hónappal később - Sorrentóból küldött levele értesitett, hogy a nápolyi ég alatt egy boldog párral több van, mint előbb.

Ugyanez a levél csalogatott, hogy minél hamarább teremjek Flórencben, megfesteni a legimádandóbb és legimádottabb asszony arcképét.

Képzelheti, asszonyom, milyen zajt csapott ez a kaland Drezdában; mindenki elitélte a szerelmespárt, kérlelhetetlenül; szigoruan megszólták mind a kettőjüket, a józanok is, az - irigyek is.

A bölcs emberek bolondsága: - kitünő iskola a bolondoknak.

Ha beszélgetéseim Mauserre urral okulásomra szolgáltak, meggondolatlansága még inkább javamra vált, mert fölöttébb üdvös elmélkedésekre adott alkalmat.

Megfogadtam, hogy példát adok rá, mennyivel okosabban tud viselkedni bizonyos körülmények közt a müvész, mint diplomata.

Azelőtt magam is ötleteim és hangulataim játékszere voltam; hanem most az egyszer, végre megnyilatkozott akaratom s legalább is akkora fölénnyel utasitotta rendre szeszélyeimet, mint amilyennel XIV. Lajos lépett fel, mikor sarkantyus csizmában, kezében ostorral leckéztette meg parlamentjét.

A tél már vége felé járt, midőn Drezdát elhagytam, s utrakeltem Franciaországba.

Föltettem magamban, hogy egykor majd visszamegyek a kedves német városkába, ahol néhány jó emberem maradt. Nem ugyan németül tanulni, de egy kis szórakozásért.

Mihelyt Párisba érkeztem, azonnal irtam Gédéon nagybátyámnak, hogy keressen magának más fiut, más örököst. Aztán megint becsomagoltam, s elindultam Olaszország felé.

Beauneban leszállottam a vonatról s két napot apámmal töltöttem.

Eleinte vagy kétszer összeszamarazott; hanem ahogy meglátta teli erszényemet, nagy szemeket meresztett.

De azért rám-rámförmedt még egy párszor, hogy lelkiismeretét megnyugtassa.

Nincs bölcsebb intézmény, mint a mormogó apák; az az ember, aki otthon csak fehér kenyeret evett, az idegen kenyeret mindig keserünek fogja találni.

Mauserre ur okosan tette, hogy Flórencben állapodott meg.

Nincs város, mely türelmesebb volna a kalandokkal, a törvénytelen viszonyokkal szemben.

Itt még van valami a levegőben a Dekameron elnéző szelidségéből.

Vándor galambjaimat mézes heteik mámorában találtam.

Hanem azért jobb próféta voltam, mint szerettem volna.

A férj rá se hederitett arra az ajánlatra, hogy kérje a válást. Gyanusitás, fenyegetőzés, könyörgések - minden hiábavaló volt. Megpróbálták ügyesen befonni - nem sikerült.

A fejes Menelaus megvetette a lábát s kereken kimondta, hogy nem fog elválni.

Az igazat megvallva, nem volt rajta valami nagyon, mint a másik, az ős-kori Menelaus, hogy visszahóditsa a feleségét, csak azt akarta, hogy Páris ne vehesse feleségül bájos Helénáját.

- Bánom is én! - kiáltott fel Mauserre ur. - Kötekedése nem fogja megcsorbitani boldogságunkat!

Neftzerné vagy - engedelmével, asszonyom - Mauserrené asszony arcképe gyorsan elkészült.

Bocsássa meg, hogy dicsekedem vele: e kép szerencsét hozott nekem.

A Szalonban nagy sikere volt: megrendelést, vagyont, hirnevet, amit csak elértem, mindent neki köszönök.

Hanem azért szivesen bevallom, hogy ebben a diadalszerü sikerben több része volt az eleven minta csodás szépségének, mint az én tehetségemnek.

Mialatt ujra meg ujra megbámultam e tüneményes szépséget, - persze, csak azért, hogy annál hivebben fejezhessem ki vásznamon, amit benne jellegzetesnek találtam - nagyon megbarátkoztunk, a modell meg én.

Emlitettem már, hogy Mauserrené asszony szelleme távolról sem volt oly megnyerő, mint a külseje. Közönséges észjárásu asszonykának mondanám, ha ez nem volna udvariatlanság.

Értelme ugar föld volt, melyet talán kellő müveléssel termékenyebbé lehetett volna tenni. Valami sokra azonban aligha vitte volna.

Helyesirásánál szeszélyesebbet sohasem láttam. Olvasni nem olvasott egyebet, mint ifjusági iratokat és Krisztus követését. E könyvek is mindörökre ujdonságok maradtak előtte. Ugy tudta elolvasni századikszor akármelyiket, mintha először olvasná.

Tudom, asszonyom, hogy e vallomás rossz szinben tünteti fel ön előtt De Mauserrenné asszonyt. Kegyed sokkal müveltebb, semhogy szeretni tudná azokat az asszonyokat, akik éppen nem olvasnak.

Mégis, merem mondani, hogyha Mauserrenné asszony nem is volt nagyon szellemes, az, aki jobban megismerte, talált benne elég eszességet.

Szive találékonnyá tette. Valami veleszületett finom érzékkel, melyet meglepőnek mondhatnék, mindig ki tudta találni környezőinek legtitkosabb kivánságait.

Ugy hiszem, ilyenfajta elmével is megelégedhetik akármelyik asszony, különösen, ha mellesleg még szép is, mint a nap.

Őszinteségét csodálni kellett. Ennek az asszonynak a lelke hirből sem ismerte a hamisságot. Képtelen volt a legártatlanabbul szineskedni, vagy bármit is eltitkolni.

Egyenességét szinte gyermekesnek találhatta az ember. Egészen olyannak adta magát, aminő volt s e szokatlan tulajdonsággal éppen nem kérkedett, mert meg volt győződve, hogy ezzel az egész világ igy van.

Természetesen, gyakran rászedték. Hanem nekem volt rá okom, hogy ne szeressem azokat az asszonyokat, akiket nem lehet rászedni.

Csak egy hibája volt: kreol lustasága. De ebben azután hihetetlenül sokra vitte.

Elrémiteném, asszonyom, ha leirnám, micsoda kinszenvedésébe került délelőtt fölkelnie. Keleti kényelmessége nem tudta rászánni magát a legcsekélyebb szellemi vagy kézimunkára sem, kivéve talán egy kis himzést, vagy effélét. Pár lépésnyi séta ránézve nagy dolog volt.

Voltakép csak azokat a lustákat lehet kárhoztatni, akik unatkoznak.

Mauserrené sohasem unatkozott. Órákig el tudott ülni a szofa szélén gubbaszkodva, kezében legyezőjével, beszélgetve, vagy hallgatagon (mindegy volt neki), szinte szerelmesen ápolva restségét, mely megengedte, hogy szabadon átadhassa magát gondolatainak. Boldoggá tudta tenni maga a gondolat: hogy él és hogy szeretik.

Egyszer egy lehullott gerletoll lebegett a légben, édesdeden ringatózva a lágy, tavaszi fuvallaton; valami pajkos tündérnek bolondos ötlete támadt s a gerletollat nővé változtatta. Igy jött a világra Mauserrené asszony.

A gerletollból megmaradt benne a lágyság, a bársonyosság; mint egykor a szélben, ugy ringatózott most az élet örömein.

Meg kell vallanom, hogy ha szükség volt rá, páratlan jósága mindig legyőzte közömbösségét, kényelemszeretetét.

Ha arra került a sor, hogy valakinek kedveskedjék, vagy valakivel jót tegyen: váratlan erőt tanusitott s nem sajnálta sem a szót, sem a fáradságot.

A szegényekért is sokat tudott tenni, fáradozni.

Magam is láttam, amint Flórenczben napjában kétszer is megmászott néhány emeletet, ugyhogy a lélegzete is elállott belé, csak azért, mert segiteni akart valami arcátlan fickón, aki világtalannak tettette magát s szemtelenül kizsákmányolta jóságát. Nem tudtam meggyőzni a szegény asszonyt, hogy az állitólagos vak éppen olyan jól lát, mint ő maga.

A szeretet lázának e rohamaiban, mintha a vezeklés szükségét árulta volna el; mikor koldusait megajándékozta, arca ilyesmit fejezett ki:

- Jó emberek, nekem nem tartoztok hálával; sokat kell tennem, hogy kiengeszteljem az eget.

Ugy hiszem, arcképéből sikerült mindebből legalább valamicskét kifejeznem.

Mauserre ur és neje azt akarták volna, hogy mellettük maradjak; de ez a szives ajánlat nem nekem való volt.

Mikor elváltam tőlük, megfogadtatták velem, hogy minden évben töltök náluk néhány hetet, vagy hónapot; be is váltottam a szavam.

A következő tavasszal nagy boldogságban találtam őket. Kislányuk született, aki époly szépnek igérkezett, mint amilyen az édesanyja volt.

Hanem azért a Mauserre ur örömébe némi szomoruság is vegyült; bántotta a gondolat, hogy a törvény nem engedi leányát elismernie.

Még ugyanez év végén Mauserrené asszony himlőbe esett. Kicsi hijja, hogy bele nem halt. Férje pár napig halálos aggodalomban volt miatta.

A szép asszonyt ép üdülőfélben leltem, mikor ismét meglátogattam őket.

A himlő szeliden bánt vele. Még mindig az volt, aki régebben: Európának egyik legszebb asszonya.

Hanem gyönyörü arcának teintje, mely azelőtt szinre a liliommal meg a rózsával vetekedett, elvesztette azt a csodaszerü ragyogást, mely egykor megmagyarázta mindazt az őrültséget, amit csak érte elkövettek.

Nem tudom, mily gondolatokat ébresztett Mauserre urban ez a változás. Annyit azonban észrevettem, hogy szeretett volna lelkemben olvasni s kutatólag nézett szemeim mélyébe. Nem talált ott semmit. Tekintetem mindig tartózkodó maradt s nem árulta el gondolatomat.

Egy évvel később már nem ily megelégedetten távoztam Flórencból.

Attól tartottam, hogy Mauserre ur, ki egy idő óta elsavanyodott, kezdi megbánni a vásárt, melyet a sorssal kötött.

Európában nagy események készültek s az ex-diplomata élénk érdeklődéssel kisérte a politikai viszonyok fejlődését.

Éleslátása azonnal felismerte a helyzet nehézségeit. S a következésekkel előre tisztában volt.

Gáncsolta a francia kormány politikáját s folytonosan azt feszegette, hogy a minisztérium rossz értesitéseket s még rosszabb tanácsokat kap ügyvivőitől.

Más tárgyról nem is lehetett vele beszélni; s ahányszor csak politikára került a szó, mindannyiszor fölhevült.

Sokszor keserü hangon, szinte ingerülten kiáltott fel:

- De hisz én elfelejtem, hogy semmi beleszólásom a dologba! Elfelejtem, hogy már nem vagyok semmi!

Olyan volt, akárcsak valami derék csataló, melyet idejekorán szekér elé fogtak s mely, mikor hallja, hogy valahol messze ágyuk dörögnek, hegyezi a fülét s aztán kirug a taliga mellől, hová kötve van.

Mauserre asszony tán nem is gyanitotta, miben főtt férjének a feje; a derék ember, ha felesége jelen volt, vigságot szinlelt, amivel sikerült a gyanutlan asszonyt tökéletesen eláltatnia.

A következő nyáron, ugy vettem észre, mintha Mauserre ur kibékült volna sorsával.

Hogy némi szórakozásra tegyen szert, történetirásba fogott: Flórenc politikai történetét akarta megirni.

Egész nap a levéltárakban kutatott. S a munka csakugyan visszaszerezte nyugalmát.

Nem merném erősitgetni, hogy még mindig szerelmes volt a feleségébe; de nem igyekezett elfelejteni, hogy gyermeke anyjához feloldhatatlan kötelék füzi.

Különben neje a csodálattal határos mély vonzalmat s végtelen bizalmat tanusitott iránta; látnivaló volt, hogy sirig szeretni fogja férjét.

Szóval sohasem láttam két embert, akik tökéletesebben összeházasodtak volna, mint ők, akik sohasem voltak polgármesternél.

Ami nem bizonyitja, hogy a polgármestereknek és mellszalagjaiknak semmi hasznuk a világon.

Akármit beszéljünk, azok, akik feltalálták a házasságot, tudták, hogy mit csinálnak.

Néhány hónappal később Spanyolországban találkoztunk, ahol én a festőmüvészet istenét, Velasquezt csodáltam meg ujra és ujra, azt a festőt, aki leginkább festő volt minden nagy müvész között.

Madridban vázoltam Boabdil-t, azt a képemet, melyről tán legtöbbet beszéltek s mely az utolsó mór királyt ábrázolja, amint Granadától bucsuzik.

Mikor utoljára voltunk együtt, Mauserre ur elárulta előttem, hogy szeretne visszamenni Franciaországba s letelepedni charmilles-i jószágán, Crémieu közelében.

Csakhogy oly körülmény, melyről eddig semmit sem tudtam, gondolkozóvá tette.

Mauserre urnak első házasságából született leányát D'Arci gróf vette feleségül. Ennek a D'Arci grófnak a kastélya Charmilles-tól csak egy kőhajtásnyira volt.

- Vőm nagyon derék ember - magyarázta előttem az állapot kényességét De Mauserre ur - de kissé nyakas és sehogysem tudja megbocsátani, amit ballépésemnek nevez. Sokáig azt kivánta, hogy leányom szakitson meg velem minden összeköttetést. Azóta beleegyezett ugyan abba, hogy továbbra is levelezzünk, de csak azzal a föltétellel, hogy leányom egy árva szóval sem emliti nőmet leveleiben s ugy tesz, mintha nem is tudna feleségemről. Nagyon nehezemre esnék mellettük lakni, anélkül, hogy láthatnám őket; s nőmet talán még inkább bántaná a dolog. Az ember megszokja a magányosságot, de nem az elszigeteltséget. Ha sikerülne önnek vőm vad erényét megpuhitani és közeledést módolni ki köztünk, feleségem legkedvesebb kivánságát teljesitené s engem igazán nagy hálára kötelezne.

Ezzel a kényes megbizással utaztam.

D'Arci grófnéban nagyon derék, jóravaló asszonyt ismertem meg. Első beszélgetésünk alatt meggyőződtem, hogy ügyem már félig megnyert játék.

A grófné sokban hasonlit apjához. Hozzá kell tennem, hogy e lelki rokonságot csak az vehette észre, aki Mauserre urat nyugodt perceiben is látta.

Az ex-diplomata igen okos ember volt, akit azonban regényes hajlamokkal áldott vagy vert meg a sors. Leánya örökölte az okosságát, de nem a regényességét.

Apja szellemének sem fényes, sem veszedelmes tulajdonságai nem voltak meg benne; de eszességre, s a látás élességére, biztosságára vetekedhetett Mauserre urral.

Örökké egyforma kedély, higgadt elme, kitünő sziv és hideg képzelem - ime, ez D'Arci grófné.

Bár nagyon nyilteszü asszony volt, minduntalan meglepő dolgokat kellett tapasztalnia, minthogy bizony gyakran esik meg az életben olyasmi is, amin nem lehet sokat okoskodni.

A szerelmi kalandokat sehogy se tudta megérteni. Mindegyik egy-egy talány volt ránézve.

Ha valami efféle történt, igy csodálkozott:

- De hát csakugyan lehetséges volna? Ugyan hogy juthattak odáig? Vajjon mit gondolhattak? Elvesztették a fejöket?

Nem engedte meg, hogy az ember el is veszitheti a fejét; de olyan jó szive volt, hogy megbocsátott a bünösöknek, anélkül, hogy megértette volna vétküket.

Apja viselkedését sem tudta magának megmagyarázni. Hanem azért csakugy szerette azután is ezt a tékozló atyát, mint előbb, és szivesen felkiáltott volna az Evangéliummal:

- Adjátok vissza neki a régi ruháit!

Csakhogy Arciban nem ő volt az ur. Mikor nőül ment a grófhoz, neki ajándékozta az akaratát. Mindenben férjéhez alkalmazkodott: D'Arci ur óhajtása parancs volt előtte.

S azért engem is a grófhoz utasitott.

D'Arci ur eleinte meglehetős rosszul fogadott.

Finom eszü, de nehézkes modoru ember volt, dörmögő és hirtelenszavu, kinek átható, szinte maró józansága nem kegyelmezett senkinek, semminek. Megszokta, hogy mindig nevén nevezze a gyermeket s egész életét zsörtölődve élte át, hanem azért a legjobb ember volt a világon.

- Apósom - szólt hozzám, mikor előadtam, amiért jöttem - a leghóbortosabb, legképtelenebb ember a föld kerekén. Nem akarom, hogy feleségem megint érintkezzék ezzel a beszámithatatlan urral, aki neki ép oly rossz tanácsokat adna, mint amily rosszakat adott - magamagának.

- Rosszul ismeri Mauserre urat - feleltem. - Azért, hogy egy bolondságot elkövettünk, még nem vagyunk bolondok. Az okosság csak abban áll, hogy ne kövessünk el többet. És aztán, ne felejtse el uram, ha valamely vasuti pályán olyan vonatkisiklás történt, mely nagy szerencsétlenséggel járt: jó sokáig biztonságban utazhatunk az illető vonalrészen.

D'Arci ur csakugyan akaratos legény volt és sok fáradságomba került, mig le tudtam venni a lábáról. De véletlenül ugy eltaláltam érzékeny oldalát s aztán meg annyi melegséggel beszéltem Mauserrené asszonyról, hogy végre megszelidült.

Kicsikartam tőle azt az igéretet, hogy mihelyt Mauserre ur Charmillesba érkezik, meg fogja látogatni. Hogy mi lesz azután: majd elválik.

Nekem nem kellett több. Bizonyos voltam benne, hogy Mauserrené és D'Arciné első találkozásuk alkalmával megszeretik egymást. Egyenes lelkük ugy összeillett, hogy megismerkedésükből csak kölcsönös becsülés fejlődhetett.

Követségem sikerét siettem közölni Mauserre urral. Nem ő maga, hanem felesége válaszolt, irván, hogy szivességemet nem tudja eléggé megköszönni.

Arciból Beauneba rohantam.

Apám hivott, siessek hozzá, mert érzi, hogy nemsokára vége.

Hosszabb idő óta szivbajban szenvedett s betegsége most hirtelen aggasztó gyorsasággal kezdett fejlődni.

Nagy örömet szereztem szegény öregemnek.

Már nem szamarazott össze.

- Tony, - szólt, ahogy megcsókolt - nem kérdezem tőled, van-e tehetséged, vagy mi? Nem értek én az effélékhez. Hanem, kérlek, beszélj valamit anyagi helyzetedről. Hogy állasz? Van-e elég jövedelmed?

Felvilágositásommal nagyon meg volt elégedve s beismerte, hogy először életemben nekem volt igazam.

Ha ő meg volt elégedve én velem, én nem voltam ő vele. Ereje szemlátomást fogyott.

Pár nap mulva nem birt felkelni. Melle minduntalan elszorult s kiállhatatlan fájdalmak gyötörték.

Két hétig nem mozdultam ágya mellől.

Eszméletét egy percre sem vesztette el. Már nem pirongatott, szinte gyöngéden bánt velem. Kezében tartva kezemet, tanácsokat adott, melyek éleselméjüségét, szerény sorsához viszonyitva, feltünőnek találtam.

Szerette ismételgetni, hogy hajlamainknál nincsenek nagyobb ellenségeink, hogy semmit se tudunk, ha nem tudunk magunkon uralkodni, hogy könnyü szerezni, de nehéz megtartani, amit könnyen szereztünk, hogy fegyelmeznünk kell akaratunkat, ha tartós hóditásokra és állandó szerencsére áhitozunk.

Egy éjjel, mikor ép erről a tárgyról beszélgettünk, a szomszédban megszólalt a kakas.

- Tony, - szólt apám -, én mindig szerettem a kakaskukorékolást. Jelenti, hogy feljő a nap és tovaüzi az éj árnyékait. A kakasszó hasonlit a harckiáltáshoz, emlékeztet, hogy életünket küzdéssel kell töltenünk, küzdéssel mimagunk ellen. Tony, ahányszor majd kakasszót hallasz, emlékezzél reá, hogy ez volt az egyetlen zene, melyet apád szeretett.

A következő éjjel ugyanabban az órában, a kakas érces hangot hallatott.

Szegény apám fel akarta emelni a fejét, intett ujjával s mosolyogni igyekezett... Meghalt.

Asszonyom! Azóta, valahányszor csak kakasszót hallottam, mindig eszembe jutott haldokló apám és utolsó tanácsa. Amint látni fogja, ez az emlékezés javamra vált.

Mindent, amink volt, csak akkor becsülünk meg igazán, ha már elvesztettük.

Néhány napig teljesen átadtam magamat nagy és mély bánatomnak. Aztán elintéztem ügyes-bajos dolgaimat. E kicsinységekkel való foglalkozás most kétszeresen kiállhatatlannak, szinte türhetetlennek tünt fel előttem.

Két hét multán visszatértem Párisba, ahol vagy három megkezdett kép várakozott reám.

Tele voltam Velasquez-zel; dolgoznom kellett. Különben is, meg akartam csalni magamat; tudtam, hogy a munka majd csak elszórakoztat s enyhiteni fogja a szomoruságot, mely rám nehezedett.

Egész télen át szakadatlanul dolgoztam; tavaszra teljesen kimerültem.

Áprilisban Mauserre urtól kaptam levelet, melyben értesitett, hogy vejét és leányát viszontlátta.

A kibékülés oly tökéletes volt, hogy D'Arci ur, aki kastélyát javittatta, elfogadta Mauserre ur meghivását s nejével együtt az egész nyárra Charmillesba igérkezett.

Mikor maecenásom irt, már mindnyájan együtt voltak.

«Csak ön hiányzik erről az ünnepről», - irta Mauserre ur - «jöjjön minél hamarább. Dolgozzék nálunk Boabdil-on s ha lehet: D'Arciné asszony arcképén.»

Föltettem magamban, hogy pár nap mulva utnak indulok. De hogy kissé felocsudjam fáradságomból, lassan és kerülő uton utaztam. Nagy vargabetüt csináltam s Kölnön át a Rajna-partra, majd Svájcba mentem.

Bizonyára a leghosszabb utat választottam. De áldom ezt az ötletemet, mert neki köszönhetem, asszonyom, hogy Bonnban önnel megismerkedhettem s egy örökké kedves emlékü napot tölthettem azon a bájos terraszon, hol ön e sorokat olvasni fogja.

Mainzban Mauserre ur levelét találtam, mely igy hangzott:

"Kedves Barátom!

Minthogy jónak látta a leghosszabb utat választani, megbüntetem azzal, hogy - ha véletlenül Genfbe megy - egy kis megbizással terhelem. Ha teheti, legyen szives, tegye meg.

Az én kedves kis leányom: Lulu, aki, mint tudja, nemsokára már öt éves lesz, napról-napra makacsabb, akaratosabb.

Nagy szüksége volna nevelőnőre.

Természetesen szeretném, ha ez a nevelőnő nagyon becsületes, nagyon müvelt, nagyon okos, egyszersmind szelid és határozott, szóval a tökéletesség volna.

Ugy gondoltam, hogy ilyen csodára könnyebben akadok protestáns országban, mint bárhol másutt.

Svájc jutott eszembe s azért irtam egy genfi lelkésznek, akivel Rómában ismerkedtem meg, hogy nézzen körül, s ha talál valakit, értesitsen.

Nagy meglepetésemre mind e mai napig nem kaptam választ.

A papot Holdenis Benedeknek hivják.

Kérem, keresse föl és vonja kérdőre hallgatásáért.

Várva várja

igaz barátja
Mauserre."

Szivem nem dobogott sebesebben, mikor ismét Genf utcáit tapostam. Alig emlékeztem már rá, hogy volt valaha egy Meta... Hat év nagyon megváltoztatja az embert.

A véletlen megbüntetett feledékenységemért. Nem messze az állomástól Holdenis urral találkoztam.

Gyürött kalapja és kopott ruhája arra vallottak, hogy nem igen éli világát. Olyan keserves és kényszeredett arca volt, mint valami kikopasztott játékosnak.

Üdvözöltem, de ugy köszönt vissza, mintha nem ismert volna meg.

Örültem, hogy megbizásomnak ily hamarosan eleget tehetek, s azért siettem elfogni a tiszteletreméltó urat.

A lelkipásztor, akinek kétszer irtak, s aki nem válaszolt, zavarodottan mentegetőzött. Elmondta, hogy bármennyire szerette volna lekötelezni a derék, szeretetreméltó házaspárt, s bármily jelentékeny volt is az igért fizetés összege, legnagyobb sajnálatára senkit sem talált, akit Mauserre urhoz elküldhetett volna.

- Kegyed bizonyára ki is találta az okát, hogy miért nem küldhettem - szólt, sandán nézve reám.

- Ön ismeri Mauserre urat és Mauserrené asszonyt. Vallja meg, hogy hosszu lelkipásztorkodása alatt kevés ily tiszteletreméltó s egyetértő házaspárra akadt.

- Ép ez a bökkenő - válaszolt félig komolyan, félig mosolyogva. - Nem tudom rászánni magamat, hogy elküldjek egy becsületes fiatal leányt olyan emberekhez, akik hüségesebben szeretik egymást, mintha házasok volnának. Vannak erények, amelyek példája veszedelmes lehet tapasztalatlan, ifju lényekre nézve.

Mindamellett biztositott, hogy ha valami jó alkalom kinálkozik, nem fogja elszalasztani.

Hanem láttam az arcán, hogy ő ugyan nem fogja keresni a jó alkalmat.

Elváltunk. Alig mentem pár lépésnyire: s kivel kellett találkoznom?

A legunatkozóbb Harris-szal minden Harrisok közül, aki, minthogy mindeddig nem tudott fölfedezni olyan helyet, ahol mulatnak, s emiatt napról napra halasztgatta az elutazást - hat év óta meg se moccant genfi szállójából.

Ásitozva ölelt meg és ásitozva kivánt szerencsét ahhoz, amit széditő sikereimnek nevezett!

- Gyógyithatatlan unalmam megkivánja, - szólt - hogy legalább is két üveg pezsgőt igyunk diadalaid tiszteletére.

Bementünk a legközelebbi kávéházba.

Meghallgattam a toasztjait s elmondtam neki: honnan jövök, hová megyek, és hogy most éppen: nevelőnőt keresek.

- Mi lesz a fizetés? - kérdezte.

- Négyezer frank. Negyedévenként fizetik. Később talán több is. Tán kedved volna felcsapni?

- Nem, - szólt hidegvérrel. - De talán ajánlhatok valakit.

- Tudom, Harris, hogy értesz mindenhez a világon és hogy nevelőnők kiszemelésére különösen illetékes vagy.

Aztán másról beszéltünk.

Mikor elbucsuztam tőle, igy szólt hozzám:

- Nem kérdezted tőlem, hogy mi ujság az Egérkéről. És igazad volt. A szegény leány meghalt bánatában, hogy elhagytad, hitszegő! Lehet különben, hogy a sok költemény dugult meg benne. Vagy tán a Thuléi király szavalásába halt bele. Vagy mit tudom én, tán halszálkát nyelt el. Ki tudja, hogy mibe halnak bele az asszonyok?

- Csak félig tréfálsz? Vagy tréfa az egész? - kérdeztem megindultan.

- Én sohasem tréfálok - felelte. - Ami a vén rókát illeti, szennyes ruhában jár, hogy elérzékenyitse a hitelezőit. Pedig meg vagyok győződve, hogy egy idő óta szép számu tallért dugott el a harisnyaszárba.

Kezet fogtunk, nagyot ásitott és sarkon fordult.

Harmadnap már Charmillesban voltam, ahol csupa derült, megelégedett arcot találtam.

Még D'Arci ur sem dörmögött többé. Meglátszott rajta, hogy apósa, akit eddig alig ismert, s talán egész másformának képzelt, finom modorával meg szelleme előkelőségével teljesen megnyerte.

- Ön barátnak megbecsülhetetlen! - szólt hozzám Mauserrené asszony, mikor egyedül maradtunk. - Nem tudtam magamnak megbocsátani, hogy férjem összezördült miattam gyermekeivel. Ön megnyugtatta lelkiismeretemet.

Hogy kifejezze háláját, szép kastélyának legszebb lakosztályában szállásolt el.

Szobáim berendezése a leggyöngédebb figyelemre vallott. Nagyuri kényelmem, pompás kilátásom, szóval mindenem volt, amit csak elkényeztetett uri mivoltom megkivánt.

Mauserre ur sem feledkezett meg rólam.

A kert végében ócska torony állott, melyet nemrég kitataroztak. Ennek a régi épületnek első emeletén Maecenásom kedves kis müteremmel lepett meg.

A falakat szőnyegek, fegyverek, faragványok boritották. Atelieremben megtaláltam mindazt, ami müvész szemeknek kellemes. Láthatja, asszonyom, gyöngyéletem volt Charmillesban.

Néha azonban megzavart az a gonosz kis manó, ki a házban fékezetlenül garázdálkodott.

Mert meg kell vallanom, asszonyom, Lulu kisasszony valóságos ördög volt.

Ez a gyönyörü arcu gyermek, akinek a szeme feketébb volt, mint a szén zománca, néha, mikor rájött, ugy rakoncátlankodott, mint egy megvadult csikó.

Ha rájött a bolond órája, elkezdett zsarnokoskodni, dühöngeni, tombolni, s kész volt a fejünkhöz vágni mindent, ami csak a keze ügyébe akadt.

Gyalázatosan elkényeztették.

Mauserrené sokszor megkisérlette lelkére beszélni. Néha meg is fenyegette, de mikor arra került volna a sor, hogy az eleven ördögöt kissé megfenyitse, mindig ellágyult.

Azt mondta neki:

- Lulu, ha még egy ablakot kitörsz az üvegházban, megkérem a kisasszonyt, hogy fektessen le.

Lulu kitört három ablakot és nem fektették le.

Ha ugy akarták büntetni, hogy elvették a játékszerét, dühében üvöltözött s aztán ájulást szinlelt, amivel a szegény asszonyt mindig sikerült felültetnie.

D'Arci grófné sokkal józanabb hölgy volt, semhogy helybenhagyta volna ezt a tulságos gyöngeséget; de éppen a józansága meg a tapintata törvénnyé tették előtte, hogy sohase avatkozzék mások dolgaiba.

Asszonyom, ha valaha gyermekeim lesznek, aligha fogok nekik vesszőt igérni; de ha rá fognak szolgálni, Istenemre, meg fogják kapni. Igérni és meg nem adni nem sokat ér.

Mauserre ur, aki belátta, hogy Lulu nevelése nagyon hézagos, bosszankodott, hogy Genfből rossz ujságot kellett hoznom.

Már maga akart Párisba menni, hogy nevelőnőt keressen, midőn Harristól a következő levelet kaptam:

"Kedves Barátom!
Nagy férfiu!

A bizalom, mellyel megtiszteltél, nagyon hizelgett szerénységemnek.

Érdeklődtem a dolog iránt, és azt hiszem, hogy sikerült elcsipnem a madarat.

Nagyon kedves és tehetséges leány, akit jó lelkiismerettel ajánlhatsz.

Minthogy pedig ön, kiváló férfiu, szabad kezet engedett, én határozottan a Mauserre ur nevében beszéltem; az alku meg van kötve.

Pártfogoltam holnap, a délutáni vonattal indul; kérje meg, kedves Rembrandt, barátait, hogy küldjenek a kisasszony elébe kocsit, még pedig Ambérieube, ahová esti hat órakor fog megérkezni.

Hálálkodás fölösleges.

Tudja, hogy mindenben rendelkezésre állok.

Your old Harris."

Ez a váratlan levél nagy zavarba ejtett.

Egy unatkozó amerikai mindenre képes; tartottam tőle, hogy Harris állitólagos nevelőnője valami jófajta leány, akinek elcsavarta a fejét, vagy talán ő maga, mert az az ember volt, aki képes feláldozni bajuszát, csakhogy lóvá tehesse, ha jó kedve ugy kivánta, az édes testvérét is.

Kezdtem sajnálni, hogy Mauserrené asszonyt nem világositottam fel mindjárt eleinte: miben áll a dolog; féltem, hogy a Harris tréfájában valami sértő szándékot fog látni.

Szerencsétlenségemre a levél csak délfelé érkezett. Az ismeretlennek pár óra mulva el kellett indulnia. A csinyt lehetetlen volt megakadályozni.

Kénytelen voltam mindent elmondani Mauserre urnak. Elég vigan fogadta a dolgot.

- Ha barátja - szólt - mulatni akar rovásunkra, ám rajta. Ha valami kalandos hölgyet küld a nyakunkra, tudni fogjuk a módját, hogyan kell fogadni.

- De hátha becsületes leány?! - sietett közbeszólni Mauserrené asszony. - Igyekezzünk hamarosan kiismerni. Mert ha derék leány, csak nem bánthatjuk meg illetlen kérdésekkel és gyanakodó pillantásokkal?!

- Óh, kedvesem, hát bántott ön valaha valakit egész életében? Hisz ön magában az ördögben is találna némi jót, különösen, ha az ördög elég óvatos volna és rongyos ruhában jelenne meg. Fogadni merek, hogy a hölgyet, akit várunk, akár jóféle, akár tisztességes leány, meg fogja csókolni, még mielőtt a nevét megkérdezné. Hanem hiszek a gyermekek ösztönében. Lulu kisasszonytól fogjuk megtudni: kivel van dolgunk. Én a leányomhoz fogok igazodni.

Azután tréfálózni kezdtünk a titokzatos ismeretlenen.

D'Arci ur, aki ügyesen rajzolt, az előtte fekvő papirra torzképet kanyaritott, mely az idegen hölgy bevonulását ábrázolta. Pajzán Colombine-alak lejt a szalon közepére és karjaiba ragadja Lulut. Mauserrené asszony szája előtt pedig kis karikában ez a rövid felirat látható: "Határozottan van benne valami jó."

A kocsi három órakor indult el Ambérieube. Visszatérését estére vártuk.

A szalonban gyültünk össze, hogy a bevonulás alkalmával mindnyájan együtt legyünk.

Szél fujt, vihar közelgett.

A távolból mennydörgés hallatszott s ugyanebben a pillanatban hangzott fel az udvar kövezetén a lovak dobogása és a kocsizörgés is.

Az ajtó kinyilt s az ismeretlen sarkig érő sötét köpönyegben lépett be.

A köpönyeg gallérja fel volt hajtva s igy az idegen hölgy arcából édeskeveset láthattunk.

Bizonytalan léptekkel közeledett s a csuklyát, mely arcát majdnem teljesen elburkolta, leoldotta.

Nagy meglepetésemre ismerős arcot pillantottam meg: két szemet, melyek kevés hiján kétezer talléromba kerültek.

Ha mi férfiak mindig jóhiszemüek volnánk, bevallanók, hogy minden e fajta találkozás alkalmával első gondunk: számot vetni hiuságunkkal.

Én szóba állottam az enyémmel.

Azt felelte: nincs okom pirulni amiatt, hogy az ábrándok korában bele tudtam szeretni abba a lányba, aki itt áll előttem.

Kissé megváltozott; nem volt már gyerekleány; formásabb lett, kifejlődött.

Arcát nem találtam olyan teltnek, mint amilyen régente volt s ez a változás is csak javára vált.

Ugy tetszett, mintha tekintetében több mélységet s valami szelid melankóliát láttam volna.

Bizonyára sok szomoruságot ért meg az elmult hat év alatt, és e szomoruságokból sokat megőrzött szemei mélyén.

Nem ismert meg.

Árnyékban ültem s arcomat kissé eltakarta nyitott rajzkönyvem, melybe nem tudom, mit karcolgattam.

Meta pedig láthatólag zavarban volt. Akár a vihar tette idegessé, akár az hozta ki sodrából, hogy idegen szemek vizsgálgatják, de annyi bizonyos, hogy ugy reszketett, mint a nyárfalevél.

Fölkeltem, hogy eloszlassam zavarát, de Mauserrené asszony, aki hamar el szokott lágyulni, elémbe került.

Barátságosan közeledett Metához s mintha igazolni akarná férje jóslatát, igy szólalt meg sajátságos, vontatott hangján:

- Isten hozta, kisasszony. Mindnyájan reméljük, hogy házunkat magáénak fogja tekinteni.

S aztán átkarolva a leányt derekánál, az ebédlőbe akarta vinni, bár Meta váltig bizonygatta, hogy cseppet sem éhes.

- Amig étvágya megjön, talán lesz szives itt foglalni helyet - szólt, mikor látta, hogy Meta csakugyan nem akar enni. - Hadd mutassam be önnek a kis leányomat, akinek igen nagy szüksége lesz az ön türelmére és elnézésére.

Lulu éppen a leggyalázatosabb hangulatban volt.

Megkötötte magát, hogy ő bizony igy meg ugy fennmarad és megvárja, mig a nevelőnő megérkezik.

Később aztán alig tudta az álmot leküzdeni. Folyton bóbiskolt. Kegyed is tudja, asszonyom, milyen kedvesek tudnak lenni az álmos gyermekek!

Ahogy az idegen lányt meglátta, visszahuzódott a terem másik végébe. Kezeit hátul összekulcsolva, oda támaszkodott a falhoz s olyan arccal nézett Metára, mintha azt akarta volna mondani:

- Ahá! Itt az ellenség!

Anyja hiába szólitgatta, meg se moccant.

Holdenis kisasszony feléje fordult s karjait ki tárva igy szólt:

- Fél tőlem? Hát olyan rettenetesnek látszom?

Lulu a fal felé fordult.

Meta levette köpenyét, keztyüit, kinyitotta a zongorát s elkezdte játszani Mozart egyik szonátáját.

Csak két nőt ismertem, akik tökéletesen megértették Mozartot; az egyik Meta volt. Zenei érzékét és képzettségét igazán csak bámulni lehetett.

Játékának varázsa megtette hatását Lulura is.

Lassankint oda somfordált a zongorához s mikor a nevelőnő abbahagyta a játékot, szemrehányó hangon szólalt meg:

- Zongorázzál még.

- Nem, fáradt vagyok.

- Holnap megint fogsz játszani?

- Igen, ha Lulu jó lesz - válaszolt Meta.

S aztán, helyet foglalva az egyik karosszékben, ugy tett, mintha már nem is törődnék a gyermekkel, akit ez a közömbösség bosszantani kezdett.

- Tudom, hogy a nevelőnöm vagy, - szólt begyesen - tán azt hiszed, hogy neked majd engedelmeskedni fogok?

- Majd meglátjuk.

- Tán azt hiszed, hogy meg is foglak csókolni?

- Bizony már különösebb dolog is történt a világon.

Ez a hidegség elevenén találta Lulut.

Hirtelen a leány mellett termett s ráncigálni kezdte Meta ruháját.

Meta ismét a gyermek felé fordult; elébe terjesztette karjait s Lulu, valami rejtelmes vonzódásnak engedve, nevelőnője ölébe kapaszkodott.

- Mi van itt, az arcod bal felén?

- Anyajegy. Ugy is hivják, hogy: szépség-jegy.

- Hanem azért te nem vagy olyan szép, mint a mama - válaszolt Lulu. - De jó képed van.

Három perc mulva, ökleit összeszoritva, aludt, mint a bunda. Meta mosolyogva nézett reá.

Csinos csoportozat volt. Még ma is megvan a vázlat, melyet akkor e kedves képről papirra vetettem.

Meta fölvette a gyermeket s ágyába akarta vinni.

Mauserrené asszony, gyöngéd kiméletből, szabadkozott, hogy ez a bonnera tartozik.

- Engedje meg, asszonyom - szólt Meta legeslegszelidebb hangján. - Vetkőztetés közben fölkeltenék; jobb, ha én is ott leszek.

Megindult terhével, Mauserrené asszony követte.

Mikor a szép asszony mellettem haladt el, azt sugta a fülembe:

- Nagyon, nagyon kedves. Irja meg barátjának, hogy hálásak vagyunk iránta, amiért ilyen kincset küldött.

Rövid idő mulva levéllel tért vissza, melyet Holdenis kisasszony hazulról hozott.

A levél Mauserre urnak szólt, szóról-szóra ekkép:

"Igen tisztelt uram!

A balszerencse s különösen az a körülmény, hogy számos tagból álló családomat eltartani már-már alig birom, kényszeritenek, hogy megváljak attól, aki nekem legkedvesebb az egész világon.

Az Isten kegyetlen megpróbáltatást mért reám.

Sohasem hittem, hogy valaha szegény Metám kénytelen lesz maga keresni meg a kenyerét; szebb jövőt óhajtottam volna osztályrészül.

Engedje meg az atyai szivnek, hogy ezt a szegény, kedves gyermeket melegen ajánlhassa jóakaratába, s fenkölt érzésü hitvesének nagylelkü figyelmébe.

Bizonyos vagyok benne, hogy ugy igen tisztelt uram, mint előkelő szivü hitvese méltányolni fogják gyermekem jellemének nemességét s az érzelmeknek amaz emelkedettségét, melyeket szegény leányom szivében kifejleszteni, ápolni - eddigelé legkedvesebb gondom és kötelességem vala.

Nemcsak német nyelvre fogja oktatni szeretetreméltó kis leányukat, meg fogja tanitani arra is, hogy mindig fölfelé tekintsen és e föld összes javainál többre becsülje azt a mindenek felett való ideált, mely a sziv tápláléka és a lélek kenyere.

Fogadja, igen tisztelt uram, kiváló tisztelete nyilvánitását

legalázatosabb szolgájának
Holdenis Benedeknek."  

Mauserre ur kezembe adta a levelet s megjegyezve körmével e három szót: "fenkölt érzésü hitvesének", ezt sugta a fülembe:

- Kellemetlen felvilágositással tartozunk a leánynak. Barátja megmenthetett volna attól, hogy magunk s ily későn adjuk tudtára a dolgot.

- Nem magyarázhatta meg, - feleltem - maga sem tudta.

Odaadtam a levelet D'Arci grófnak, aki arcát fintorgatta:

- Német, Metának hivják - szólt - s imádja az ideált. Ments meg uram minket.

Aztán Mauserrené asszonyhoz fordult.

- Asszonyom, kegyed kellemetlenséget szerzett a kisasszonynak, mikor vacsorát kinált neki. Tán azt képzeli, hogy Meta urhölgy eszik és iszik? Higyje el, az evés-ivás csak francia szokás.

- Ismétlem, - válaszolt Mauserrené asszony - hogy nagyon kedves leány; én már is szivemből szeretem.

- Nekem az tetszik benne, - szólt közbe D'Arciné asszony - hogy nem kacér. Másnak gondja lett volna rá, hogy a water-proof-ját künn hagyja az előszobában.

- Ha az én véleményemet is meghallgatják, - szólt Mauserre ur - megvallom, elvétettük a dolgot a röpke, szép Colombine-nal. Legalább, ami engem illet, nagyot csalódtam. A kedves Meta engem arra a müvésznőre emlékeztet, kinek szép szeme és szép teint-je állitólag csak arra valók voltak, hogy csunyaságát világitsák meg.

- Bizonyos benne, hogy csunya? - vágtam közbe. - Az első tekintet gyakran csal. Ismertem embereket, akik, mikor Rómába érkeztek, visszataszitónak találták az örök várost; hanem nyolc hónap mulva még mindig ott voltak s ott maradtak örökre.

- Annyi bizonyos, - szólt D'Arci ur ingerkedve - hogy mi még csak a külső városrészeket láttuk. Önt tán már bebocsátották a Colossumba is?

- Ne faragjon rossz élceket, - felelt Mauserrené asszony, legyezőjével D'Arci ur szájára ütve - mert különben megkérjük Holdenis kisasszonyt, hogy tanitsa meg önt egy kis idealizmusra.

- Vőmnek igaza van - szólt Mauserre ur. - Nekem is ugy tetszik, hogy Tony tulságos sokat tud a nevelőnő bájairól. Tony, nem volna szives megmagyarázni, miben áll a Harris ur tréfája?

- Abban, - válaszoltam - hogy tudtomon kivül szolgálatot tétetett velem valakinek, akire legelőször magamnak kellett volna gondolnom. Holdenis ur, mikor egyszer megszorult, pénzt kölcsönzött tőlem; s leánya eladta a karperecét, hogy megtérithesse apja adósságát. Ez a szép cselekedet megérdemelt némi kárpótlást.

- S azért ön, amikor meggazdagodott, tiz karperecet adott neki vissza, ugy-e?

- Óh, nem! Jó, ha a lányok megtanulják kifizetni apjuk adósságát.

- Meg vagyok nyugtatva - szólt Mauserre ur nevetve. - Ez már csakugyan nem a szerelmes hangja volt.

- Szegény kis lány! - érzékenykedett Mauserrené asszony. - Mily tiszta, ártatlan a tekintete! Meglátni az arcán, hogy szép, nemes lelke van. Az imént magára hagytam, hogy megkeressem a bonnet, aki késett; mikor visszamentem, az alvó Lulu mellett, a padlón térdepelt. Igazán meginditó áhitattal imádkozott. Ahogy észrevett, fülig pirult, mintha valami rossz cselekedeten kaptam volna rajta... De most jut eszembe, hisz a leány protestáns! Milyen vallásra fogja Lulut tanitani?

- Nem bánom én, ha a mohamedánok vagy a buddhisták vallására is, csak benne legyen a katekizmusában, hogy tilos az üvegházak ablakait kitörni s a tányérokat az embereknek a fejéhez vágni. Ha e két tétel benne van, vallása az enyim is, s akkor éljen Buddha!

Aztán mindenki aludni ment.

Hogy szobáimba jussak, végig kellett haladnom a folyosón, melyre a nursery nyilott.

Az ajtó nem volt egészen betéve.

Nem állhattam meg, hogy ne lóditsak rajta egyet, s az ajtónyiláson át láttam, hogy Meta podgyászát üritgeti ki s pipere tárgyait rakosgatja a szekrényére.

Néhány pillanatig észrevétlenül nézegettem; egyszerre arra az oldalra fordult, ahol állottam.

- Nos hát - szólaltam meg németül - rám ismert-e már?

Visszahőkölt és franciául kiáltott fel:

- Ön itt van!

- Hát nem mondták meg önnek, hogy én a családhoz tartozom?

- Ha Harris ur véletlenül emliti, valószinü, hogy nem jöttem volna el.

S aztán igy folytatta:

- Nagyon szerencsétlenné tenne a gondolat, hogy e házban, ahol oly jól fogadtak, ellenséggel kellett találkoznom.

- Ellenséggel? Ugyan mért volnék én önnek ellensége? Mi cimen? Ugy leszek önnel, ahogy akarja; rendelkezzék velem. Akarja, hogy mindenre emlékezzem? Akarja, hogy mindent elfelejtsek?

- Én nem akarok semmit, nem óhajtok semmit - válaszolt keserüen, elszomorodva. - Szerencsémre ehelyütt nemes feladat vár reám, s kérem Istent, gyámolitson, hogy sikerrel teljesithessem a hivatásomat.

És Lulu ágyacskájára mutatott.

- Ebben a szobában - folytatta gyöngén mosolyogva - nagyon mindegy lesz: felejt-e ön, vagy emlékezik?

És lassan, folyton a szemembe nézve, becsukta az ajtót orrom előtt.

Késő este ilyenformát irtam Harrisnak:

"Kedves barátom!

Látom, mindenáron be akarod bizonyitani, hogy a hegyek előbb-utóbb találkoznak.

Légy nyugodt, nem fognak összeverekedni."

Ez éjjel a kastélyt őriző kutyák pokoli lármát csaptak, mely csak reggel felé szünt meg.

Másnap, a reggelinél, Mauserrené asszony, akit nem hagyott nyugodni az örökös ugatás, egymás után kérdezgetett mindnyájunkat, mi lelhette a derék állatokat?

Helyettünk az egyik szolga felelt meg azzal, hogy a szomszédban cigányok ütöttek tanyát.

Az ujság hallatára Mauserrené asszony megkérte Metát, hogy pár napig különösen vigyázzon Lulura s ne vigye le a parkba.

Asszonyom! Az élet sokkal könnyebb volna, hogyha mindent, ami előttünk kedves, csak a napsütötte arcoktól és az országut csavargóitól kellene féltenünk.

Ha valaha Crémieu mellett viszi el utja, ajánlom, asszonyom, állapodjék meg kissé ezen a kedves helyen.

Müvész szemében Crémieu vidéke a képzelhető legbájosabb tájék, melynek nincs párja a Rhône völgyében.

Az ember azt képzeli, hogy Olaszországban van, oly klasszikus fönséget lát a tájkép vonalaiban, oly melegszinü a talaj, oly szőkék és aranyos fényüek a sziklák, melyek szinte felkiálthatnának Szulamittal: "a nap izzó csókkal árasztott el..."

Mig én a vidéket csodáltam és csavarogtam be egész nap, Holdenis Meta lassankint meghóditotta Charmilles minden lakóját.

Lulu, akin eddig se jó szó, se bölcs oktatás nem fogott, pár nap alatt megadta magát.

Meta csak azt kötötte ki, hogy senki se avatkozzék dolgába, ne engedjék meg a gyermeknek, amit ő megtiltott, és ha büntetésre kerül a sor, ne akadályozza meg a vezeklést a felsőbb hatalmak korai kegyelme.

Mauserrené asszonyt csak nagynehezen tudták rávenni, hogy ebbe a föltételbe beleegyezzék; de végre is engedett férje óhajtásának.

Az első vétségre, melyet Lulu elkövetett, Meta kérlelhetetlenül kiszabta az itéletet, hogy jó darabig szakadatlanul a szobát kell őriznie, s aztán bezárkózott a gyermekkel az egyik jókora terembe, ahol semmi eltörni, szétzúzni való nem volt. Munkát vett a kezébe s az ablakmélyedésben varrogatni kezdett, rá se hederitve Lulura, aki szokása szerint dühöngött, orditozott. Hagyta, hadd tombolja ki magát kedvére. A gyermek nem is kimélte a torkát; üvöltött, jajongott, bőgött, felboritotta a székeket, toporzékolt, s verte magát a földhöz. Három óráig oly pokoli lármát csapott, hogy az ember boszorkányok-szombatjában képzelhette magát s a mennydörgést nem hallotta volna meg. Metát sem a jajveszékelés nem inditotta meg, sem a vad bömbölés nem bosszantotta; hideg vérrel, nyugodtan varrt tovább, mindaddig, mig a gyermek tüdejét kiorditozva s végkép kimerülve el nem aludt.

Két vagy három hasonló kisérlet után Lulu belátta, hogy megtalálta mesterét.

S mivel ugy vette észre, mintha a szigoru nevelőnő egyébként szeretettel viselkednék iránta, gondolkozóba esett, hogy tán nem is kivánnak tőle mást, csak ami szükséges, aminek meg kell lennie; utoljára is rájött, hogy a legokosabb lesz, ha jó képpel engedelmeskedik a parancsnak.

A gyermeknek természetében van, hogy megbecsüli azt, aki hajlithatatlannak mutatkozik előtte. Az ellentmondást nem türő nyugalomnak nagy varázsa van rá.

Lulu, akiben minden bolondsága mellett sok jó hajlam volt, lassankint ugy megszerette Metát, hogy nemsokára meg sem tudott nélküle lenni, s akárhányszor, mikor választania lehetett, lemondott a játékról s oda furakodva Metához, ájtatosan hallgatta a leckét.

Az ügyes nevelőnő fel tudta kelteni érdeklődését, mert oktatásait oly kellemes, tetszetős alakban adta elő, mely Lulunak nagyon inyére volt.

Szóval, a kis leány modorában oly gyors változás állott be, hogy az egész ház nem győzött eléggé bámulni rajta.

Mikor nagy elvétve megint makacskodni kezdett, elég volt Metának egy tekintete, hogy megemberelje magát.

- Hisz ez valóságos csoda! - szólt Mauserre ur meglepetésében.

Szelidséggel egyesült határozottság és hidegvér, következetesség és hosszu türelem mindig csodákat fognak müvelni; de meg kell adni, asszonyom, hogy e tulajdonságok vajmi ritkák.

Metának temérdek dolga volt, hanem azért mindenre ráért, s ugy tudott viselkedni, mintha alig volna elfoglaltsága.

Lulu nevelése is jókora fáradsággal járt; és nemsokára a gazdasszony szerepe is Meta vállaira nehezedett.

Mauserrené asszonynak sokkal jobb szive volt, semhogy háza tájának gondját tudta volna viselni.

Legnagyobb igyekezete az volt, hogy csupa boldog arcot lásson maga körül.

Ma is emlékszem. Egyszer, mikor Róma környékén barangoltunk, utólért az eső s bekergetett valami utszéli csapszékbe. A fogadós a század leggyalázatosabb omelette-jét tálalta fel. És Mauserrené asszony, csakhogy meg ne sértse a szegény Amphitryont, az utolsó falatig magába erőltette a rosszizü ételt.

Akkor be is vallotta a gyöngeségét.

- Ha megpirongatom a szobalányomat, s látom, hogy arca elkomorodik, nem tudom megállani, hogy ki ne engeszteljem. Visszavonok mindent, e m'avvilisco.

Embereit, a nagy kimélettel, rettenetesen elkapatta. Meta, alig hogy körülnézett, észrevette, hogy az egész házban mindenütt szertelen prédálást követnek el, s még hozzá bizonyos szolgálatokat hanyagul teljesitenek.

Megfigyeléseit elmondta Mauserre urnak, aki nem volt ugyan tulságosan takarékos, de szerette a rendet, s azért megkérte feleségét, hogy a gazdasszonyi tisztet bizza rá Metára.

És a ház rövid idő alatt époly gyökeres átalakuláson ment keresztül, mint előbb Lulu kisasszony.

Metának mindig ott járt a szeme, ahol kellett. Sem a konyhában, sem a mosóházban nem történhetett olyas, amiről nem tudott.

A lépcsőházban minduntalan hallani lehetett egérke lépteit, s ha az ember végig ment a hosszu folyosón, okvetetlenül meg kellett látnia, amint Meta egyik helyiségből a másikba suhant szürke ruhájában, mely, bár nem volt uj, olyan csinosnak, olyan helyeskének tetszett, mintha csak most vették volna ki a skatulyából.

A cselédség nem akarta mindjárt elismerni Meta tekintélyét s a szegény leánynak eleinte sok bosszuságot kellett lenyelnie. Egyik bizalmaskodott, másik durván beszélt vele; mindegyikkel volt valami baja. De nyugodt, változatlan udvariassága lassankint illő távolságba szoritotta vissza a tolakodókat, s megalázta a hetvenkedőket.

Megvolt az az adománya, hogy mindenféle állatot meg tudott szeliditeni; a kastélybeli kutyák már a legelső nap nyájasan sündörgőztek hozzá. Ugy látszott, tulajdonkép az állatszelidités lett volna az igazi hivatása.

Az egérke minden áldott nap, délután hat órakor levetette hamupipőke mezét s fekete tafotaruhát öltött magára. Ezen az öltözetén sem volt egyéb diszités, csak egy pipacsszinü csokor, melynek a párját hajára szokta tenni.

Rendesen igy jelent meg az ebédlőben, ahol keveset beszélt, s jóformán csak arra ügyelt, hogy Lulu élénksége tulságba ne csapjon.

Nyolc és kilenc közt lefektette a gyermeket, s aztán nemsokára visszajött a szalonba, ahol türelmetlenül várták.

Charmillesban mindenki bolondult a zenéért, különösen Mauserre ur, de senki sem volt igazán zeneértő, kivéve D'Arci grófnét, akinek kellemes és tiszta, de gyönge hangja volt.

Zenedarabokra nagyobb emlékezőtehetséget, mint a Metáé, sohasem ismertem. Egész sereg operát, oratoriumot és szonátát játszott hangjegy nélkül.

Elzongorázott vagy elénekelt minden dallamot, ami csak a társaság valamelyik tagjának eszébe jutott; nagyritkán esett meg, hogy egyik-másik darabot nem tudta hirtelen elkezdeni; s ha egyet-egyet véletlenül elfelejtett, tudott helyette százat meg százat.

Mikor aztán eleget tett mindenkinek, a maga kedvére kezdett játszani, s rögtönzött hangversenyét rendesen Mozart valamelyik darabjával végezte.

Ilyenkor arca nekipirult, szemei csillogtak és, hogy a Mauserre ur kifejezését használjam, csunyasága ragyogóvá lett.

Óh, ez a csunyaság igazán bájos volt!

- Velasquez és Rembrandt jobban megbecsülték volna a Meta csunyaságát, mint sok szépséget - vitatkoztam néha a házigazdával.

És kevés idő telt bele, Mauserre urnak nem volt többé kedve ellentmondani.

Még csak három hét mult el azóta, hogy Meta Charmillesba érkezett, s máris oly otthon érezhette magát a kastélyban, mintha öröktől fogva a családhoz tartozott volna. Senki sem tudott meglenni nélküle.

Ha abban az órában, mikor mindnyájan össze szoktunk jönni a nagy teremben, Meta szobájában maradt, mindenki azzal lépett be:

- Holdenis kisasszony nincs itt? Hát hol van Holdenis kisasszony?

Még maga D'Arci gróf is, ha jókedvében volt, bevallotta, hogy kezd kibékülni az ideállal, akit azelőtt nem képzelt ily életrevalónak.

Mauserrené asszony szinte áradozva dicsérgette a nevelőnőnek gyöngyét. Jó angyalának nevezte s áldotta az amerikai Harrist, amiért éppen hozzá küldötte ezt a jó, kedves, ártatlan leányt, kinek a szive tiszta, mint a tavaszi ég. Ilyes szavakban nyilatkozott a lelkesedése; s nekem nem volt okom rá, hogy örömét mérsékeljem.

Egy szép nap magához hivatott és igy szólt hozzám:

- Lelkiismeretem kötelességemmé teszi, hogy Metának elmondjunk mindent. A feladat kényes. Magára vállalja-e?

- Természetesen.

- Nem tudom, - folytatta - hogyan beszélnek rólunk másutt; de nagyon rosszul esnék, ha Holdenis kisasszony idegenektől tudná meg, ki vagyok, s mily átok nehezedik lányom születésére. Reménylem, hogy ez a fölfedezés nem fogja csökkenteni jó indulatát, melynek már eddig is nagyon becses bizonyságait adta. De, ha csalódom, akkor még inkább megköveteli a tisztesség, hogy Holdenis kisasszony megtudja végre, amit tudnia kellett volna, mielőtt házunkba jött.

- Tudom méltányolni okait, - válaszoltam. - Számitson rám, meg fogom tenni.

Csak éppen a kedvező alkalomra lestem, mely mindjárt másnap önként kinálkozott.

Délután négy óra tájban kisétáltam s merengésemben elbandukoltam a legközelebbi városkáig, Ville-Moirieu-ig, mely különösen szép helyen feküdt.

A városkához vivő ut jókora dombon vezetett keresztül.

Ahogy ép a lejtő tetejére értem, szemben találtam magamat azzal a nyitott kocsival, melyben Holdenis kisasszony és növendéke rándultak ki.

Megkértem Metát, hogy szálljanak le a kocsiról és sétáljanak velem.

- Hadd vezessem el - szóltam - a legszebb falusi temetőbe, melyet valaha láthat. Itt van egy ugrásnyira, a mellett a szegényes kis templom mellett. Magaslatairól ellátni nehány mérföldnyire. És mondhatom, a kilátás nagyszerü.

Ráállt: nem kellett soká csábitanom. Kézen fogta Lulut, aki mellette botorkált és jött velem.

A temető, melyet ugy magasztaltam előtte, csakugyan érdemes volt rá, hogy megnézze az ember.

Vannak temetők, ahol az enyészet kiül a sirokra, ahol a legtöbb hant kopár, letarolt. Ebben, akárhová néztünk: mindenütt fű, lomb és virág.

Mikor odaértünk a helyre, ahol be kellett lépnünk, egy nagy szomoru füzfa kellemes árnyékot vetett, honnan a napsugarak ezüstszerü, finom hálót alkotva menekültek.

Köröskörül rózsák és kökörcsinek virágzottak.

A sirokon zümmögve, dongva repdesett a milliárd meg milliárd bogár, melyeknek egyhangu zenéje bizonyára elhatott a halottakhoz, anélkül, hogy megzavarta volna pihenésüket.

Mily jól is eshetik a halottnak, hogy örök nyugalma mélységében hallgatja a távoli, bizonytalan dongást, mely messze a feje fölött az életről regél s álmokkal édesiti meg hosszu alvását...

Leültünk egy kis kőpadra. Lulunak, aki sehogysem találta helyét, pillangót mutattam, mely a kőpaddal szomszédos gyepen röpködött; biztattam, hogy fogja meg. Meta is beleegyezett, hogy a gyermek hadd játsszék kedvére.

Azért kerestem Metával a találkozót, hogy felvilágositsam arról, amit már régebben is tudnia kellett volna.

De: hogy, hogy nem, egészen másról kezdtem beszélni.

Vannak napjaim, asszonyom, amikor, bár egy csepp bort sem iszom, a mámor környékez. Képzeletem megtréfál és kiköt velem: megrészegszik az élet örömétől, mint a sárga rigó, ha sok cseresznyét evett.

Aznap nagyon meg voltam magammal elégedve. Egy képet küldtem el valamelyik megrendelőmnek; s mikor vásznamat beszögeztem ládájába, számot vetettem magammal, mint a jó Isten, mikor a világ teremtése után megpihent és megnyugodott a gondolatban, hogy munkám jó, derék munka.

Aztán meg az idő felséges volt. Könnyü szél fujdogált, mely mérsékelte a levegő hevét. Az ég azurján néhány felhő bolyongott, melyek árnyékai végigvonultak a mezőn. Ezek a kóbor árnyékok ugy tüntek fel előttem, mintha siető szorgos hirhordói volnának nem tudom milyen szerencsés ujságoknak, melyek nem tudom milyen boldog jövőt jelentenek.

És ne felejtse el, asszonyom, hogy érdektelen itélőbirák körülbelül egy hónap óta tulságosan magasztaltak előttem valakit, aki hajdan a Thuléi királyt szavalta nekem, s akit egykor szabad volt Mäuschennek szólitanom.

Mindezeket meglatolva, nem fogja csodálni, asszonyom, hogy utközben bizonyos furcsa gondolatok kisérgették, s bizonyos "talán"-ok és "vagy-vagy"-ok kavarogtak a fejemben, melyekre igy feleltem: "Eh, Istenem, miért ne?"

Vegye figyelembe azt is, hogy Metán uj ruha volt, melyet Mauserrené asszony szobalányával készittetett neki és hogy ez az uj, sötét gesztenyeszin öltözet pompásan illett arcához, alakjához.

Végre kegyeskedjék tekintetbe venni, hogy nagyon közel ültem egy érdekes leányhoz, még pedig a világ legkedvesebb temetőjében, és hogy éppen az orrom előtt egy óriási myrtus-váza emelkedett.

Asszonyom, ez a myrtus-váza, ezek a fellegek, ez a ruha, meg a többiek okozták, hogy mihelyt Lulu odább állott, rámutatva a gyermekre, kiszalasztottam a számon ezt a bolondságot:

- Pedig, ha Flamerin Tony ezelőtt hat esztendővel feleségül vette volna Holdenis Metát, most már még szebb babával játszhatnánk, mint ez itt.

A közelben álló templom boltozata visszhangot vert, s ez a visszhang egymásután ismételte mindegyik szavamat.

Meta összerázkódott, mintha tüzi béka pukkant volna szét a kezében.

Meglátszott rajta, hogy ezt ugyan nem várta.

Piruló arcát elforditotta s odakiáltott Lulunak:

- Lulu, édesem, jobb lenne, ha visszajönne.

A gyermeket teljesen elfoglalta a pillangó. Rá sem hederitett Metára.

- Talán illetlen voltam? - kérdeztem. - Ugy hiszem, amit mondtam, elég észszerü.

- Ugyan észszerü-e - válaszolt kurtán - sajnálni azt a kétes boldogságot, melyet nem akartunk?

- Ah, engedje meg, melyikünk nem akarta kettőnk közül? - feleltem.

És botom végével ibolyakoszorut rajzoltam a porba; a koszoru közepére pedig ezt a két szót irtam:

GRÜNECK BÁRÓNÉ.

Zavartan nézett minket, engem és a botomat.

Egyszerre, mintha világosság támadt volna a fejében.

- Hát ezért irta ön - kiáltott fel, összekulcsolva két kezét - arcképem alá: "imádja a csillagokat és Grüneck bárót?!" Ez a koszoru, ez a két irott szó... De hát nem ismert rá Thekla hugom keze irására? Azzal a kópésággal, melyet ön is észrevehetett, ő tréfált meg, tudva, hogy ki nem állhatom szép udvarlómat. Mikor ön engem meglepett, amint fejemet tenyerembe hajtva tünődtem, nem az elragadtatás mámorában voltam én, uram; bosszuálláson törtem a fejem. Tehát komolyan azt hitte?...

Elhallgatott. Szép szemébe két könycsepp tódult.

Mutató ujját végig sétáltatta a kőpad repedésén; megkaparta a hézagot körmével s kiszakitotta belőle a mohát.

Aztán igy folytatta:

- Akarja, hogy megmondjam komoly okát, miért nem vette el ön Holdenis Metát? Nos hát mert a szegény Mäuschen tönkre ment ember leánya volt.

Most már rajtam volt a sor elképedni. Felugrottam.

- Talán Holdenis ur - kérdeztem élénken - visszaszerezte a vagyonát?

- Mily kérdés! Elképzelheti, hogy nem vált volna meg tőlem, ha égető szükség nem kényszeriti.

- Nagyon jól van. Még mindent helyre hozhatunk. Egy szép nap a történet azt fogja beszélni, hogy az itt jelenlevő Flamerin Tony, hat év multán ujra találkozván a szintén jelenlevő Holdenis Metával, elvezette a világ legszebb temetőjébe, amely tele volt rózsával, kápolna mellé, ahol visszhang is volt, s ott megkérte a legbájosabb kezet, melyet meg is adtak neki - puszta irgalomból.

Fölkelt, s oly hangosan, ahogy csak tudott, odakiáltott a gyermeknek:

- Lulu, ideje, hogy visszamenjünk.

A megindulás eltompitotta hangját: Lulu nem hallotta meg.

Visszatuszkoltam a helyére.

- Hagyja békében Lulut - szóltam - hadd fogdosson pillangókat, a szegény gyerek; kegyed pedig hallgasson rám. Az ördögbe is! Az még senkinek sem ártott meg, hogyha kimagyarázta magát becsületesen, burgundi ember módjára. Nem mondom, hogy imádom önt, nem fogom leirni a szerelmi lángom miatt érzett mártiromságot. Először, mert ez nagyon untatná, másodszor mert hazudnám. Többször képzeltem már, hogy szerelmes vagyok; de csak egyszer voltam, a mult évben, Madridban: imádottam Valesquez egyik bübájos képe volt. Ahogy megláttam ezt az átkozott vásznat, tiz napig rázott a hideg, s tiz éjjel nem tudtam aludni. Ekkor ismertem meg Ámor istent; de az ilyen isteni őrültség nem tölti be az életet, nem elégitheti ki teljesen a szivet. Vannak házak, ahol hetenkint egyszer királyi vendégséget csapnak, máskor pedig száraz kenyeret és ételmaradékot esznek. Éljenek a lakomák! De a rendes, hétköznapi eledelnek is megvan a maga becse. A sziv hétköznapi táplálója pedig az a kedves élettárs, aki nélkül el sem tud lenni az ember, - az a kölcsönös, gyöngéd és hüséges barátság, mely ellenállhatatlanul megkivántatja velünk, hogy valakivel együtt éljünk mindig, jóban, rosszban. Nos, nyiltan megvallom, csak egy nőt találtam, aki vágyat ébresztett bennem, hogy együtt éljek vele. E nő az a valaki, aki itt ül mellettem, ezen a kőpadon, - akiben megvan minden, amit csak óhajthatok, - aki eszes, okos, szelid, mint az erősek és bájos, mint az alázatosak, s aki azonkivül szereti a szürkét, a vöröset és a gesztenyeszint, az én szineimet. Minthogy pedig mindekkoráig csak egy tisztességes módot találtak fel arra, hogy az ember egy nővel együtt élhessen, tudniillik azt, hogy feleségül vegye: vigyen el engem az ördög, ha nem akartam kegyedet nőül venni mindjárt a legelső nap, mikor megláttam. Ezt a gondolatot eleinte igen ostobának tartottam, de ma határozottan szellemesnek találom. Legyen átkozott az a Grüneck báró! Ha ő nincs, kegyed már a feleségem volna. Eh! Ami nincs, az még megtörténhetik. És mindent összevetve, szinte jó, hogy vártunk. Azelőtt - hogy is mondjam? - inkább vágyódtam önre, mint szerettem; ebben a pillanatban pedig már jobban szeretem, mint ahogy kivánom. Aztán meg, akkortájt nem voltam semmi, nem ajánlhattam volna önnek egyebet, csak egy széllel-bélelt főt és két üres kezet. Ma sem vagyunk ugyan a Nagy Mogul, de már vagyunk valaki; van nevünk és biztos jövőnk. Megtaláltuk a csapást, nyomában vagyunk a vadnak. Teremtette! Biztosithatom, hogy a feleségemnek szép kis életjáradéka lesz.

Csöndesen, figyelmesen hallgatott, fejét lehajtva, szemét lesütve. A keze kissé reszketett s a keblén pihenő kendő el-elárulta, hogy szive gyorsabban dobog.

Mikor az "életjáradék" szót kiejtettem, olyan mozdulatot tett, mely méltatlankodást fejezett ki.

Napernyője hegyével rámutatott az egyik sirkőre.

Odanéztem.

A márványlapra aranybetükkel volt vésve ez a négysornyi vers, melyet valaha Jocelyn költője irt egyik barátjára, aki e sirkő alatt nyugszik:

Tout près de son berceau, sa tombe fut placée.
Peu d'espace borna sa vie et sa pensée;
Content de son bonheur, il sut le renfermer
Autour des seuls objets qu'il eût besoin d'aitner.*

- A költészet szép dolog - kiáltottam fel. - De nem árt, ha némi vagyonka is van a költészet mellé, s higyje el, hogy feleségem... De mit beszélek! Majd elfelejtettem, hogy feleségem - még nem az enyém.

S aztán közelebb hajolva hozzá, igy folytattam:

- Szivem drága kis egérkéje, akar-e enyém lenni? Ha nem-et mond, holnap visszamegyek Párisba, ahol felakasztom vagy nem akasztom fel magamat, hangulatom szeszélyéhez képest. Ha igent mond, végtelenül boldoggá tesz; elragadtatásom iszonyu heje-hujában és dinom-dánomban fog kitörni, s tüstént meg fogom tanitani Lulut, hogyan kell a fejünk tetején táncolni és tótágast sétálni. Meglehet, azt fogja kivánni, hogy várjak. Mihelyest hiteles aláirásu és kellőképpen pecsételt igéret lesz a zsebemben, várni fogok, ameddig önnek tetszik; tudok türni és remélni.

Fölemelte a fejét és igy szólt:

- A német nőknek az a kellemetlen szokásuk van, hogy komoly dolgokról komolyan beszélnek; s azért Franciaországban sokszor megesik velök, hogy zavarba jönnek. Oly nehéz kitalálni, mikor van tréfálkozó kedvében s mikor van komoly hangulatban a francia!... Nem mondok sem igent, sem nemet. Nem bizom önben.

- Nézzen rám - feleltem. - Komoly vagyok, mint egy szamár, amelyet ütlegelnek. És állhatatosan erősitem, hogy addig nem távozik ebből a temetőből, amig nem válaszolt.

Kezembe fogtam a kezét; igyekezett kiszabaditani, de erősen tartottam.

Szemével Lulut kereste; kiáltani akart neki; de Lulu nem sokat törődött velünk; gondolatai messze jártak. Hanyatt feküdt a fübe s a fellegek bolygását szemlélgette. Hangosan beszélt velök s egy ormótlan fagallyal hadonászva, mutogatta utjokat.

- Semmi kibuvó! - folytattam. - Felelni fog. Majd meglátja, egy burgundi fickó tud olyan nyakas lenni, mint egy német leány.

S aztán igy suttogtam:

- Te kedves kis kéz, akit most ime itt tartok a tenyeremben, te, aki fölfedezted nekem Mozartot, s egy szép este megismertetted velem az égnek minden csillagát, te oly ezermester vagy, hogy értesz mindenhez: varráshoz, kötéshez, vasaláshoz. Te benned megvan minden báj, minden tökéletesség, minden varázsló erő, s azért esküszöm, sorsod az: hogy az enyém légy, esküszöm, arra vagy teremtve, hogy engem boldogitsál, hogy vezérelj életem utján és hogy felvarrd hálóingemre a leszakadt gombokat. Ha akármit cselekszem, ami neked nem tetszik: elibéd tartom arcomat, pofonjaidat édeseknek fogom vallani. Puha, finom kis kéz, aki ugy tekergőzöl, hánykolódol a markomban, mint egy kigyó, nem akarsz az enyém lenni? Beszélj, mondd el titkodat.

Rám nézett nagy, ártatlan szemeivel s igy felelt:

- Ön francia, müvész, s... hat évig nem gondolt velem. Nem válaszolhatok rögtön. Ha két hónap mulva... Nézze, babonás vagyok, szeretem az évfordulókat. 1863 szeptember elsején együtt ültünk egy padon; szép éjszaka volt, s ön őrültségeket beszélt nekem. Ez év szeptember elsején megint találkozni fogunk ebben a temetőben. Ezek a rózsák már akkorára hervadtak lesznek: találunk-e akkor másféle rózsákat, nem tudom. Leülünk majd erre a padra, s megmondom: igen-e, vagy nem?

- Kezet rá! - kiáltottam s visszaadtam szabadságát.

- És most már megengedi, hogy ide hivjam Lulut?

- Még csak egy pillanatot kérek. Lulu még mindig a fellegekkel társalog s én eddigelé hozzá se fogtam, hogy eljárjak a küldetésben, mellyel megbiztak. Kalandot kell elbeszélnem, mely kétségen kivül érdekelni fogja.

Elbeszélésemet feltünő figyelemmel hallgatta végig.

Ahogy az első szavaimat kiejtettem, arca megváltozott. Aztán olyan mozdulatot tett, mely a legélénkebb meglepetést fejezte ki.

S később, amint a dolgokat szép rendben előadtam, hol a szemöldökét huzta össze, hol az ajkát harapdálta; közben-közben napernyőjével a földet turkálta, majd a tenyerébe támasztotta fejét s mereven nézett a látóhatárra, mintha valami keresnivalója volna ott.

Mikor elmondtam a mondókámat, nem állhattam meg, hogy észrevételemet ki ne szalasszam:

- Ugy látszik, nagyon érdekelte a történetkém.

- Ha korábban megtudtam volna, - válaszolt - bizonyára sohase jövök Charmilles-ba. Mert szegény apám aggályait semmi esetre sem tudtam volna eloszlatni.

- Ejha! - dörmögtem magamban - furcsa legény az ön kedves ura-atyja, aki megengedi magának azt a fényüzést, hogy aggályokat táplál. Csak egyszer megházasodjam, bizony mondom, nem engedem meg neki, hogy hozzám járjon, már csak azért se, hogy valamikép szemrehányásokat ne tegyen magának emiatt, amilyen érzékeny lelke van.

Meta könnyedén sóhajtott s idézte a német közmondást:

- Annak dalát éneklem, akinek a kenyerét eszem, wess' Brod ich esse, dess' Lied ich singe. Pedig nehéz elhitetni a világgal, hogy bár szeretünk és hiven szolgálunk bizonyos embereket, elveiket azért még sem hagyjuk helyben.

- Hogy jó hirnevét a szellő se érje, az a Flamerin Tony dolga. De nincs is mitől tartanunk. Aztán meg Mauserre ur és neje nem elvből vétkeztek. Csak a kegyetlen végzet nem engedi, hogy egybekeljenek; az a nap, amikor a polgármester ajtaja megnyilik előttük, életüknek legszebb napja lesz.

Meta ép oktató kedvében volt; ilyenkor kissé tudálékosan s a meggyőződés hangján szokott beszélni, ami nagyon jól állott neki. Soha sem volt kedvesebb, mint ha prédikációt csicsergett.

- Nagyon kényes feladat - szólt - jól nevelni azt a gyermeket, aki születését véteknek köszöni. Mikép értessem meg vele, hogy tisztelnie kell az isteni törvényeket is, meg a szüleit is, akik pedig nem tartották tiszteletben az isteni törvényeket?

- Lulu még nagyon kicsi - feleltem. - Nem látom be, mért volna oly égető szükség megmagyarázni neki a kilencedik parancsolatot.

Pár pillanatig hallgatott s aztán igy kiáltott fel:

- Még ha szándékom volna is itt hagyni Charmillest: nem tudnék elmenni. E hónap alatt ugy megszerettem ezt a gyereket, hogy nagyon nehezemre esnék megválni tőle. Ugy érzem, mintha kedves kis lelkéért felelős volnék Isten előtt.

- Felelős egészen szeptember elsejéig. Különben ugy intézhetjük a dolgot, hogy ha szive megkivánja, házasságunk után is foglalkozhatik majd Lulu kisasszonnyal. Télen ő lesz nálunk, Párisban, nyáron pedig mi jövünk Charmilles-ba. Láthatja, hogy előzékeny férj-jelölt vagyok.

Ugy tett, mintha rám se hallgatott volna s lábacskájával állhatatosan kotorgatta a földet.

Történetem láthatólag nagyon érdekelte, mert ama részletek felől, melyeket csak ugy felületesen érintettem, alaposan kikérdezett.

- Valóságos regény! - jegyezte meg. De nekem csak azok az elbeszélések tetszenek, melyeknek hősei is, hősnőik is szegények. És Mauserre-ék mind a ketten gazdagok, nagyon gazdagok, ugy-e?

- Mauserrené asszony férje karmaiban hagyta hozományát, de azóta örökölt apjától.

- Charmilles melyikőjöké?

- Mauserre uré, akinek e birtokon kivül még két háza van Párisban. Bár kiteszem annak, hogy eljátsza az ön becsületét, kénytelen vagyok megvallani, hogy szegény embernek körülbelül kétszázezer frank évi jövedelme van.

- A «jövedelem» szót - felelte mosolyogva - némi nyomatékkal, szinte teli szájjal mondta ön, pedig ismétlem, gyerekségem óta csak azokat a regényeket tudtam élvezni, amelyekben az éhség és a szomjuság házasodnak össze. Az ön történetét is érdekesebbnek találtam volna, ha például Mauserre ur és neje valami nyomorult viskóba menekülnek, ahol egymásért dolgozva, kinlódva kénytelenek élni. Óh, szent szegénység! - kiáltott fel, kissé áradozva - te mindent megtisztitasz! Pótolod az ártatlanságot; mert te vagy a költészet és a boldogság!

Felelni akartam; de Lulu, anélkül, hogy hivtuk volna, visszakerült.

Meta elébe szaladt. Mikor hozzá ért, felkapta s oly hevesen, annyi gyöngédséggel szoritotta szivére, hogy Mauserrené asszony, ha véletlenül meglátja e jelenetet, bizonyára valóságos elragadtatásba esik.

Visszamentünk a kocsihoz, amelyben nekem is helyet szoritottak.

A gyermek nemsokára bólingatni kezdett és szerencsésen el is aludt. Meta ölébe vette s átkarolta.

Kétszer-háromszor megkisérlettem tovább szőni a félbeszakitott beszélgetést. Hanem Meta szórakozottan felelt. Mélán, hosszasan nézett a nagy pusztaságba: határozottan álmodozó volt.

Mikor a kastély-rácshoz értünk, hirtelen megszólalt:

- Hiszi ön, hogy Mauserre ur és neje boldogok?

- Boldogabbak volnának, ha összekelhetnének. De hát az ember hozzátörődik mindenhez.

- Az ember arra született, hogy rend, törvény szerint éljen. Mikor megfeledkezik róla, a rend megboszulja magát.

- Tulságos komolyan fogja fel a dolgot - szóltam s megcsiklandoztam ajkát egy bojtorjánnal, melyet a temetőben szedtem fel.

- De van valami, - folytattam, - ami engem megnyugtat e rendetlen ház sorsa felől. Az ön szekrényei kegyelmet fognak találni az Ur előtt. Mert ezekben oly gyönyörü rend van, hogy minden kherubimnak, aki a mennyek magasságából lenéz az ön fehérnemüire, csak ugy repes a szive örömében.

Elvette tőlem a bojtorjánt s igy vágott vissza:

- Ha azt akarja, hogy megszeressem, igyekezzék kevésbé francia és kevésbé művész lenni.

- Igérje meg, - folytatta csekély szünet multán, - hogy arról, ami ma köztünk történt, senkinek sem fog szólani, még nekem se - szeptember elsejéig.

- Ne féljen - válaszoltam. - Meg vagyok elégedve sorsommal, mint a halott, kinek siriratát előbb mutatta; s elég ember vagyok arra, hogy magamba tudjam zárni boldogságomat.

Meta az ebédnél, s később is, az egész este azon volt, hogy tüntessen érzéseinek változatlanságával.

Még egyszer oly tisztelettudó s előzékeny volt Mauserrené asszonnyal szemben, mint előbb; meg akarta mutatni, hogy bár mindent tud, most is csak ugy szereti és becsüli a szép kreol nőt, mint eddig.

Kissé sokat is adott a jóból. Mikor általánosan jó éjszakát kivántunk egymásnak, Meta megfogta Mauserrené asszony kezét s alázatosan ajkához emelte.

- Ah, kedvesem! - szólt a szép asszony - mióta itt van, most először tesz olyat, ami nem tetszik nekem. Hadd mutassam meg, hogyan üdvözlik egymást jó barátok.

S gyöngéden megcsókolta Metát, jobbról is, balról is.

Bár Meta oly szépen be tudta osztani dolgát, hogy ráért mindenre, hat teljes hétig nem találtam alkalmat még egyszer beszélni vele.

Látszott rajta, hogy nem került ugyan, de nem is keresett. Egy nevelőnő nem vigyázhat eléggé magára.

Külön uj foglalkozása is akadt.

D'Arci gróf elutazott Tourainebe, ahol jószágot örökölt, s néhány nap mulva a felesége is utána ment.

Mauserre ur nagyon sajnálta, hogy leánya nem maradhatott Charmillesban.

Éppen akkor készült befejezni nagy munkájának: Flórenc történetének két első kötetét, s arra számitott, hogy mikor az utolsó simitásokkal is elkészül, mindjárt sajtó alá fogja adni munkájának első részét.

Minthogy pedig orvosai azt rendelték, hogy lehetőleg kimélje gyönge szemeit, kéziratát, mely telve volt törléssel, igazitással, betoldással és közbeszurással, leányával másoltatta. Abban az érthetetlen irka-firkában, melynek cime "Flórenc története" volt, egyes-egyedül D'Arci grófné ismerte ki magát.

Mauserre ur, lánya elutazása után, titkárt akart szerződtetni. Meta felajánlotta szolgálatát, amit a charmilles-i történetiró, némi vonakodás után, el is fogadott.

S az uj másoló munkája nagyon megtetszett Mauserre urnak. Metának szebb irása s még élesebb elméje volt, mint D'Arciné asszonynak.

Az ákom-bákomok között nemsokára époly gyorsan s könnyen eligazodott, mint a grófné, aki csak nagynehezen tanult bele a nehéz mesterségbe.

De leginkább azzal bájolta el Mauserre urat, hogy láthatólag nagyon megszerette uj foglalkozását. Alig lehetett rábirni, hogy koronkint pihenjen. Mindig nógatni kellett, hogy hagyja már abba a munkát.

Flórenc történetét bámulatosnak, s történetiróját nagy embernek találta.

Nincs az a szerző, aki nem veszi szivesen, ha efféle nézeteket nyilvánitgatnak előtte. Vannak olyanok is, akik sajnálják, hogy nem adhatnak életjáradékot összes bámulóiknak. Mert a jó bámuló ritkaság. A helyes bámulatnak is megvan a maga mestersége.

A hang és a taglejtés nem elég hozzá. A tekintetnek is közre kell játszania; a beszédes pillantásnak kell a dicséret nyomatékát megadnia. Egy-egy ilyen sikerült, hizelgő tekintet mindig édes megpróbáltatást ró a szerző szerénységére.

A Meta pillantása pedig sokatmondó volt.

Saint-Simon mondta korának egyik előkelő hölgyéről, aki jelentékeny szerepet játszott a maga idejében, hogy: «olyan kék szemei voltak, melyek mindig azt beszélték, ami neki tetszett.» Holdenis Meta sokban hasonlitott ehhez az előkelő hölgyhöz.

Kevéssel rá, még nagyobb szolgálatot tett Mauserre urnak.

Megmentette az életét, vagy ha ezzel talán sokat mondtam, annyi áll, hogy Mauserre ur, aki már a halál torkában volt, legnagyobb részben neki köszönhette menekvését.

Flórenc történetiróját néha-néha nagyon elgyötörték idegei. Hogy állapota kissé javuljon, esténként kilovagolt s bejárta az egész vidéket; ezzel a testmozgással járó fáradtság meghozta álmát. Valamelyik ilyen éjjeli kirándulása alkalmával meghült, s mellhártyagyuladásba esett.

Betegsége csakhamar aggasztóvá vált.

Eleinte Mauserrené asszony maga akarta ápolni s nem engedte, hogy más is virrasszon férje mellett. Hanem ereje hamar elhagyta; mindinkább kimerült s nemsokára teljesen kidőlt. Kénytelen volt beleegyezni, hogy Metával felváltva ápolják a beteget.

Ahogy a baj sulyosodott, nagyon megrémült; ijedtségét, aggodalmait nem birta eltitkolni s alig tudott magán uralkodni, mig a beteg körül forgott. Utóljára is az orvosnak rá kellett parancsolnia, hogy maradjon távol a betegtől.

Szó volt róla, hogy vissza kellene hivni D'Arci grófnét. Meta azt erősitgette, hogy nincs rá szükség, s vállalkozott, hogy ő maga is helyt áll.

És beváltotta szavát.

Mauserre urnak, aki, ha beteg volt, valósággal ugy viselkedett, mint akármelyik rossz gyerek, nagyon jól esett a becézgető ápolás, s annyira megszokta Metát, hogy mást nem is akart látni.

Orvosságot csak Meta kezéből fogadott el s nem türte, hogy bárki mást bebocsássanak a szobájába.

Meta, aki gyakran volt kénytelen beteg testvéreit ápolgatni, megtanult egyet-mást azokból a hasznos ismeretekből, melyeknek beteg körül hasznát lehet venni; mondhatni fél-doktor volt; értett kissé a kuruzsláshoz, tudta használni az orvosok szerszámjait s nagy mester volt a hüsitők készitésében.

Csodálatosan tudott a beteggel bánni. Maga volt a türelem és a gyöngédség. A tökéletes betegápolónak minden erényével dicsekedhetett: nesztelenül járt, ügyes keze volt, s a képtelen kivánságokat, melyeket a beteg türhetetlen szeszélye kitalált, mosolygó arccal teljesitette. Csak nagy ritkán fáradt el.

Egy-egy átvirasztott éjszaka után elaludt a székén, s mikor egy óra mulva fölébredt, megint friss, vidám, mindenre kész volt, mint előbb. Lám, mit tesz az, ha valaki istenfélő és szereti felebarátjait! Ezek a tisztes érzelmek csodákat müvelnek.

A sok fáradtság nem veszett kárba. Mauserre ur lábbadozni kezdett, s nemsokára talpra állott. Az ilyen gyors üdülés gyakori az ideges természetü embereknél, akik hirtelen esnek le lábukról, de majdnem époly hamar állanak is helyre.

Egy szép reggel, a déjeuner után, belekapaszkodva Holdenis kisasszonyba, aki másik karján tábori széket vitt, s követve Lulut, aki megigérte, hogy jó lesz, mint egy angyal, be tudta járni, természetesen néhány pihenőt tartva, az egész parkot.

Mauserrené asszony nem győzött eléggé hálálkodni Metának gondosságáért és odaadásáért.

Hogy hálájának némi jelét adja, irt D'Arci grófnénak, akinek visszautaztában Lyonon kellett átjönnie, s megkérte, vegyen egy szép kis órát, a legszebbet, amelyet csak találhat, s hozza haza a nevelőnők gyöngyének.

Gyémánttal kirakott órát szánt Metának ama szegényes kis ezüstóra helyett, melyet eddig hordott.

Az nap, melyen D'Arci gróf és neje Charmillesba érkeztek, nekem Párisba kellett mennem.

Egyik képemen, melyet már türelmetlenül követelt vásárlója, igazitanom kellett egyet-mást.

Meta, kivel elutazásom előtt pár percig beszélhettem, szerencsés utat kivánt.

De nem kérdezte, hogy mikor jövök vissza, ami kissé feltünt.

Ugy találtam, hogy nagyon is tartózkodó.

Ide s tova egy hetet töltöttem Douai-utcai műtermemben, midőn D'Arci grófnétól levelet kaptam, melyben valami csekélyke szivességre kért.

A levél utolsó mondata igy hangzott:

«Férjemnek és nekem, különös okunk is van kivánni, hogy minél hamarabb visszajöjjön.»

Ez az utóirat meglepett. Nem gyanitottam, hogy én is szükséges vagyok D'Arci grófék boldogságához.

Előbb ugy terveltem, hogy csak a hónap vége felé megyek vissza Charmillesba, de ez a levél megváltoztatta elhatározásomat, s néhány nappal hamarább indultam el, mint eleinte akartam.

Ahogy a kastélyhoz értem, a legelső, kivel találkoztam, D'Arci grófné volt.

- Olyan dolgok folynak itt, - szólt hozzám halkan, - melyek nekünk sehogy sem tetszenek.

- Mit akar ezzel mondani? - kérdeztem elhülve.

- Csak a maga szemének higyjen - válaszolt. - Nagyon szeretném, ha csalódtunk volna.

Az igazat megvallva, nem történt Charmillesban semmi, amit érdemes lett volna megszivlelni; de bármit mond is a számtan, ha a sok semmit összeadjuk, mindig kijön valami.

Mauserre ur, aki már egészen helyre állt, ismét hozzálátott Flórenc történetéhez, hanem a másolást nem bizta többé leányára: emlitettem, hogy Metának szebb irása volt, mint D'Arci grófnénak.

Azt is észrevettem, hogy épugy, mint azelőtt, mindennap, reggeli után, kiment a parkba járkálni. Egy-egy ilyen sétája néha két-három óráig is eltartott.

Rendesen csak Luluval és Metával sétálgatott. Ha akadt olyan tapintatlan, aki hozzájok csatlakozott, Mauserre ur hideg arca és szórakozottsága hamar megérttette a tolakodóval, hogy felesleges...

Meg kell vallanom, hogy hangulata még zavarosabb volt, mint betegsége előtt. A legtöbbször komornak, hallgatagnak találtuk, máskor meg szinte érthetetlenül erőködött, hogy vidámnak, s kicsapongó kedvünek mutassa magát.

Ha az ember mellhártyagyulladás után van, nem csoda, ha kissé megviselt kedélyü, s aztán meg sokat meg lehet bocsátani a történetirónak, aki minden erejét összeszedi, hogy a Pazzi-féle összeesküvés néhány homályos részletét megvilágositsa...

De Meta sem volt szokott hangulatában.

Szeme el-eltévedezett; tekintetét ott felejtette semmiségeken, s el tudta nézni a legyek repülését.

Máskor idegesnek, izgatottnak látszott. Néha-néha hosszasan lélegzett, mintha a szobában nem lett volna annyi levegő, amennyit tüdeje vagy... reményei megkivántak.

De hát nem voltunk mindnyájan oly gyanakodók, mint D'Arci ur s azért nem is hittük, hogy Meta reménységeket táplál. Természetesebbnek találtuk, hogy a betegápolással járó fáradság és az átvirrasztott éjszakák megrenditették a szegény leány egészségét.

Az este, mikor megérkeztem, éppen amint Don Juan valamelyik áriáját énekelte, ideggörcsöt kapott. Hirtelen elfehéredett és összerogyott.

Szerencsére Mauserre ur ép a háta mögött állott, felfogta s a legközelebbi karosszékbe cipelte.

Hogy vigyen az ember egy nőt, ha át nem öleli? Igaz ugyan, hogy Mauserre ur, mikor már letette terhét, kissé lassan bontakozott ki a leány karjaiból; de hát, ha ötvenévesek vagyunk, nem lehetünk olyan mozgékonyak, mint fiatal korunkban.

Másnap a kérlelhetetlen D'Arci gróf szabadságot vett magának: élcelni a Meta ájulása felett, hanem apósa száraz hangon utasitotta vissza az izetlen tréfát.

Bizonyos voltam benne, hogy Mauserrené asszonyt legkevésbé sem bántották ezek a semmiségek.

Époly vidám, nyugodt, mosolygós volt, mint rendesen.

Ugy bizott a férjében, mint kegyed, asszonyom, az Istenben. Felsőbb lénynek tartotta, aki ment minden közönséges emberi gyöngeségtől s akinek a szava ép oly szent, mint amilyen szent, megmásithatatlan volt Jupiteré, mikor a mennydörgő Isten a Styxre esküdött.

Különben is, ez a kristálytisztaságu lélek meg volt győződve, hogy mindenki époly nyilt, őszinte, ámitás nélkül való, mint ő maga. Rá nézve soha sem létezett az, amit eltitkoltak előtte.

De vajjon csakugyan volt-e valami, amit előtte titkolni, rejtegetni kellett?

Hajlandó voltam hinni, hogy D'Arci grófné idejekorán, szinte vakon fogadta el férje véleményét, kinek előitéletét, ha kissé bizalmatlanabb iránta, nem vehette volna készpénz gyanánt.

Eszembe jutott, hogy Mauserre ur egyszer, mikor én is velök voltam, azt mondta leányának:

- Óh, kedvesem, ha D'Arci ur a meggyőződés hangján erősitgetné önnek, hogy fényes délben látja a csillagokat, némi habozás után ön is határozottan látná az egész tejutat.

Augusztus huszonkilencedikén, délután, abban a rögtönzött müteremben dolgoztam, melyet Mauserre ur még akkor rendeztetett be, mikor először jöttem Charmillesba.

Emlitettem már, asszonyom, hogy e müterem első emeletén volt annak az ócska, elhagyott toronynak, mely a kastélytól néhány száz lépésnyire állott.

Boabdil-on dolgozgattam.

Hogy senki se zavarhasson munkámban, bezártam belülről a torony ajtaját, s azután a kulcsot kihuztam a zárból.

Körülbelül fél óráig festhettem, midőn a szél beszélgetés és léptek zaját hozta be a félig nyitott ablakon.

Meta volt Mauserre urral.

Valószinüleg szokott sétájokat tették s ép visszatérőben voltak. A gyermek, bonne-jával, mögöttük botorkált.

A toronymagaslaton, amolyan sáncféle földhányás közepén állott, amelyről ép a kastélyra lehetett látni.

A töltés egyik szélén a gyermeknek tornázóhelyet rendeztek be, függőággyal, hintával.

Mikor e helyre értek, Lulu megkérte bonneját, hogy hintáztassa meg.

Eleinte nem is hallottam egyebet, csak a gyermek jóizü kacagását.

De nemsokára ugy tetszett, mintha amazok ketten, közelebb jönnének.

Kopogtattak az ajtón, megpróbálták kinyitni, de én nem adtam életjelt; meglapultam és hallgattam.

Odább mentek, abban a hitben, hogy a műterem üres. Pedig két figyelmes fül volt benne, melyekről akkor azt gondoltam, hogy joggal figyelmesek.

Mig Lulu hintázott, Mauserre ur és Meta, nem juthatva be a toronyba, fel s alá járkáltak a torony előtt elterülő emelkedett térségen.

Amint vissza-visszajöttek, ellestem néhány szót a társalgásukból. Eleinte csak összefüggéstelen szavakat hallottam, de egyszer tisztán kivettem ezt a mondatot, melyet Meta szalasztott ki kedves, beszédes ajkán:

«Soha, senki sem ismerte oly jól az embereket...»

Megint közeledtek, sőt éppen ablakom előtt állapodtak meg.

Ujra Meta hangját hallottam:

- Ah! uram, ön többre született, mint hogy csak irja a történetet. Önnek csinálnia kellene a históriát. Miért nem vagyok császárné vagy királyné? Első miniszteremet csak Charmillesban keresném. Kiragadnám magányosságából, s meggyőzném róla, hogy a kiváló férfiak tartoznak magukkal a társadalomnak, emlékeztetném rá, hogy Isten nem azért adja a tehetséget, hogy véka alá rejtsük.

- Ön kegyetlen - felelt élénken Mauserre ur. - Mért nyitja fel a sebet, mely még alig hegedt be?

- Bocsásson meg - felelt Meta a szánom-bánom hangján. - Elhirtelenkedtem... megfeledkeztem róla, hogy...

- Kegyednek joga van hozzá, - vágott szavába Mauserre ur, - hogy megkinozzon kissé. Hisz életemet csak önnek köszönhetem...

Elhallgattak.

A csöndet nagysokára Mauserre ur törte meg, aki azonban most az egyszer oly halkan beszélt, hogy szavaiból jóformán semmit sem érthettem.

Csak a legutolsó mondatát, melyet nyomatékosan mondott, hallottam meg:

- Mikor erre az áldozatra elszántam magamat, fogalmam sem volt róla, mily sulyos következményei lehetnek elhatározásomnak.

Aztán megint sétálgatni kezdtek.

- Lám, - gondoltam, - milyen érdekes dolgokat beszélnek azalatt, mig igy kettecskén sétálgatnak.

S fölvettem a földről ecsetemet, melyet előbb, agy álmélkodásomban, leejtettem.

Néhány perc mulva megint ablakom alá kerültek, s én megint hallgatózni kezdtem, mint valami szobaleány.

- Kegyed jutalomról beszél! - ez a Mauserre ur hangja volt. - Nem tudok egyéb jutalomról, mint hogy az ég vénséggel jutalmazza meg az embert a sok kinlódásért, és hogy sokkal hamarább, mint sejtjük, beáll az idő, amikor már arra sem vagyunk érdemesek, hogy megsirassuk magunkat.

- Mért gondol, uram, erre az időre? - kérdezte Meta. - Mikor a vénség még oly messze van öntől?

- Ugyan, milyen idősnek gondol?

- Nem tudom... De, ugy hiszem, Mauserrené asszony még nincs negyven, ön pedig negyven és egynehány éves...

Mauserre ur nevetni kezdett, s hangján megérzett, hogy Meta tévedése kellemesen hatott rá.

- Nem találta el. Feleségem tiz évvel fiatalabb, én meg tizenkettővel öregebb vagyok, mint gondolja.

- Hogy megcsalt az arca! - válaszolt Meta, - de nincs igazam. Arca a valót mondja, mert szivre, lélekre kegyed ma is fiatal. És sohase is fog megöregedni...

Aztán odakiáltott a bonnenak, aki Lulut hintáztatta:

- Vigyázzon! Ne hajtsa olyan magasra!

- Ime - folytatta - itt van jutalma, az igazi jutalom. Ujra él ebben a kedves gyermekben, aki csak önhöz hasonlit, aki egészen ön... Fájdalom, hozzá nyultam a másik sebéhez, mely bár mielőbb behegedne!... Bár itt volna már a nap, melyen Lulut leányának mondhatná az egész világ előtt!

Mauserre ur nagyot ütött pálcájával a torony küszöbére s kurtán válaszolt:

- Ha ismerné a törvényt, tudná, hogy ez lehetetlen.

Tovább mentek, s olyan sokáig oda maradtak, hogy már azt hittem: többet nem fogok hallani.

Kár lett volna. Társalgásuk kezdett érdekelni.

Szerencsére Lulut nagyban mulattatta a hintázás. Makrancoskodott, hogy még nem megy haza s igy Metának és Mauserre urnak, akarva, nem akarva, ujra meg kellett a tornyot kerülniök.

Öt perc mulva ismét hallottam a Mauserre ur komoly hangját:

- Gondolja, hogy ő is szenved?

- Ő oly angyali jóságu, uram - felelt Meta fuvolahangon - hogy elrejti ön előtt buját, bánatát, unalmát. Arra született, hogy a világban csillogjon, tündököljön. Arcképéről itélve, csodaszépnek kellett lennie.

Kevés hija volt, hogy oda nem szaladtam az ablakhoz s le nem kiáltottam:

- Engedelmével, ma is a legszebb asszony egész Franciaországban!

Hanem volt annyi eszem, hogy idejekorán elálljak szándékomtól.

Mauserre ur pedig ezalatt valamit kérdezett Metától. A kérdést nem hallottam, csak a választ:

- Megzavar, uram. A szerelem oly követelő, oly önző, hogy nagyritkán találni olyan szerelmest, aki le tud mondani, csak azért, mert szerelme a másikra nagy áldozatot ró. De mégis, ugy hiszem, ha elég szerencsétlen volnék utjában állani annak az embernek, akit szeretnék, Isten adna erőt, hogy elváljak tőle, hogy feláldozzam magamat. Ilyen esetben az volna minden boldogságom, hogy ha hálája és szeretete föl-fölkeresne néha magánosságomban.

Nem tudtam megállani: elszóltam magamat, szerencsére halkan:

- Óh, a kigyó!

- Mintha valakinek a hangját hallottam volna - szólt Mauserre ur.

Aztán felkiáltott a toronyba:

- Tony, itt van ön?

Nem is vakkantottam.

- Csalódott. Mit sem hallottam - felelt Meta.

Pár pillanat mulva oda kiáltott Lulunak, hogy ideje volna visszamenni a kastélyba.

A gyermek meg se moccant; látszott rajta, hogy semmi kedve abbahagyni a játékot.

Meta érte ment s meghagyta a bonnenak, hogy vigye a gyermeket haza.

Maga pedig ismét Mauserre urhoz csatlakozott, aki a toronytól pár lépésnyire, egy kőpadon várta.

- Uram, - szólitotta meg Meta, - közölni óhajtanék önnel valamit. Szeretném tanácsát kérni. Nem tudom, merjem-e?...

Mauserre ur a lehető legnyájasabb hangon felelt:

- Én mindent elmondtam kegyednek, ami csak a szivemet nyomta. S boldog volnék, ha épugy biznék bennem, mint ahogy én bizom önben.

Meta hosszan mentegette magát, hogy igy meg ugy, nehezen határozta el magát e közlésre...

Mauserre urat égette a kiváncsiság.

- Mondja már, kérem... miért csüri-csavarja a dolgot?... Ki vele, édes kisasszony...

Meta végre hozzáfogott, hogy egész egyszerüen elmondja a dolgot, de megint oly halkan kezdett beszélni, hogy egész mondókájából alig hallottam többet néhány szótagnál.

Mégis ugy rémlett, mintha többször mondta volna a nevemet.

Mauserre urat igen érdekelte a Meta történetkéje; közben-közben párszor felkiáltott:

- Ki hitte volna? Eszem ágában sem volt, hogy ez is megtörténhetik.

Mikor Meta elmondta közlenivalóját, mind a ketten elhallgattak.

- Megbántottam önt valamivel? - kérdezte a leány, mikor látta, hogy Mauserre ur nem akar felelni. - Ha tudtomon kivül oly szót ejtettem volna ki, mely sértette... kérem, bocsásson meg.

- Szabad tudnom, mit tanácsol a szive? - kérdezte Mauserre ur ridegen.

- Mit tudom én? - felelt Meta. - Attól tartok, hogy félreértem a szivem tanácsát.

- De hát szereti Tonyt vagy nem? - kérdezte Mausene ur, hosszabb szünet után, oly élénken, hogy a rejtegetett harag kicsillant hangjából.

A felelet oly kétesen hangzott, hogy legnagyobb sajnálatomra, nem tudtam megérteni.

- Tanácsomat kivánja? - szólt Mauserre ur sokkal szelidebb hangon, mint előbb. - Megvallom, most kegyed zavart meg engem. Csak az imént beszéltünk a szerelem önzéséről; a barátság is önző. Alig három hónapja, hogy ismerjük egymást s társasága már is oly kedves előttem, hogy reszketek a gondolatra: hátha el kell válnunk? Beszélgetéseinkben annyi gyönyörüséget találtam, hogy nagyon nehezemre esnék, ha társaságáról le kellene mondanom. De elhallgattatom önzésemet; nem akarok másra gondolni, csak a kegyed érdekére. Nagyon szeretem azt az embert, akiről szó van: olyan szolgálatokat tett nekem, melyeket soha sem fogok elfelejteni. De bármily derék ember is, nem hiszem róla, hogy boldoggá tenné kegyedet. Tetőtől talpig művész, akinek két szeretője van: a Művészet és a Dicsőség. Felesége mindig csak szeretői után következnék. Engedje meg, hadd mondjam egészen ugy, ahogy gondolom: ha hozzá menne, egy ideig játékszere volna, azután csak gazdasszonya. Baráti érzésem olyan férjet kiván kegyednek, aki lélek és érzés dolgában is párja legyen, aki meg tudja becsülni egész értékét, ritka eszét, szilárd és mégis gyöngéd jellemét s azt a bámulatos szellemi képességét, mellyel oly hihetetlenül gyorsan bele tudja magát élni mások eszmevilágába. Talál kegyed ilyen férjet is, aki nem gazdasszonyává, hanem minden gondolatának bizalmasává fogja tenni, barátjává, ha ugy tetszik, s ha e szót a legnemesebb értelmében veszi.

Mauserre ur oly melegen mondta utolsó szavait, hogy Meta észrevehetőleg elérzékenyedett.

- Tehát azt ajánlja, hogy nemet mondjak? Gondolkozási időm még csak három napig tart.

- Tudja mit? Ne menjen szeptember elsején Ville-Moirieube. Ez lesz a legjobb. Ugy fogja intézni a dolgot, hogy ne kelljen Flamerin urral négyszemközt lennie. Ha ő mégis erőltetné a találkozót, akkor majd én beszélek vele kegyed helyett.

- Legyen ugy, amint gondolja! - felelt Meta oly alázatos hangon, ahogy a carmelita-apáca beszélhet, mikor fogadalmat tesz.

Kiváncsiságom oly erősen kiabált, hogy elnyomta bennem a józanság szavát; az ablakhoz lopóztam s kissé félre huzva az egyik függönyszárnyat, kitekintettem.

Vagy káprázott a szemem, vagy pedig Mauserre ur megfogta Meta kezét, s ajkát a leány ujjaira nyomta.

Meta az ablak felé fordulva állt; jól láthattam az arcát. Homlokáról győzelem sugárzott, félig nyilt ajka örömet lehellt.

Igy mosolyog a gazda, aki látja, hogy gabonája, melyet fáradtsággal vetett s melyért egy hosszu, rideg télen át folyton csak rettegett, nő szépen, gazdag aratást igérve.

Pár pillanat mulva mit sem láttam. Elmentek.

Ámulatomban hátra estem a karosszékembe. Mondhatnám, hogy belesüppedtem.

Aztán néhány percig meg se moccantam.

Karom megdermedt, elzsibbadt, a fejem zúgott, s ugy hiszem, igen bután néztem a mindenségbe. Egész testemet bágyadtnak, lomhának éreztem; szemeim kifejezése komor, siralmas lehetett.

Hanem csakhamar magamhoz tértem; s beláttam, hogy erőt kell vennem csüggedésemen.

S egyszerre talpon találtam magamat.

Végig tapogattam egész testemet, mint aki erkélyről ugrott le s meg akar győződni róla, hogy megvan-e még mindegyik tagja?

Vagy kétszer körülsétáltam a teremben, s közben fütyörésztem; nagyon megörültem rajta, hogy még tudok fütyülni.

Eszembe jutott, hogy Drezdában sokat gyakoroltam ezt a mesterséget; Drezda Rembrandt képmására emlékeztetett, Rembrandt Velasquezre.

Ugy tetszett, mintha hangot hallanék, mely igy beszél hozzám: Ez az egyetlen Isten, aki nem ámit!

Kinyitottam az egyik asztalfiókot, előszedtem rejtekéből ócska tajtékpipámat, melyet apámtól örököltem, s azon vettem észre magamat, hogy felkiáltok:

- Derék kádármester, nincs a fiadnak semmi baja!

Kivertem a pipát, megtöltöttem dohánnyal s rágyujtottam.

Azután leültem festőállványom elé, és simitgatni kezdtem egyet-mást Boabdil öltözetén.

Meg kell vallanom, hogy ecsetem kissé reszketett, s a kéztámasztóra soha sem volt oly nagy szükségem, mint ebben a fél órában.

Ugy ötnegyed óra multával, megint kopogtattak a torony ajtaján.

Aki ujonnan háborgatott, nem volt sem Mauserre ur, sem pedig Meta: szemtelen, napbarnitotta arcu, kis cigányleánnyal találtam magamat szemközt.

Soha sem láttam alattomosabb arcot. Olyan volt, mint azok az éjjeli madarak, melyeket a világosság elrémit. Szemét csak a tintafolthoz hasonlithatnám.

Aznap reggel láttam először. A cigánycsapatból, mely Meta megérkezése éjjelén oly iszonyatos ugatásra ingerelte a kastély kutyáit, néhány éhenkórász Charmillesban maradt. Ezek közt fedeztem fel uj vendégemet. Szépsége, ördöngős kedve s romlottságot lehellő bájai egészen elszéditettek. Megszólitottam, hogy jöjjön el hozzám mintának. Természetesen ráállt.

Nagyon megörültem, hogy szavát tartotta és csakugyan eljött.

Felvezettem a műterembe.

Az ég olyan mintát s olyan társaságot küldött ennek a cigányleánynak a személyében, amilyenre ép szükségem volt.

Munkámat ugyan nem hagytam abba, hanem azért beszédbe ereszkedtem vele.

Már emlitettem, asszonyom, hogy mikor a nagy világban bizonyos erényes lelkekkel találkozom, mindig szent vonzalmat kezdtek érezni a szemétnép iránt.

Az igazat megvallva, az ilyen fellobbanások kissé veszedelmesek.

A nap lement, mire az ülés véget ért s a tornyot elhagytuk.

Amint a töltésen lefelé haladtunk, a hinta lábánál fényes tárgyat vettem észre. Lulu médailonja volt, melyet a gyermek hintázás közben veszthetett el.

Fölvettem, s ugyanabban a pillanatban észre vettem Metát a nagy gyertyánfasor végén.

Meghajolva, s szemét a földön jártatva közeledett felénk, természetesen anélkül, hogy látott volna minket.

Itt-ott megállt egy-egy pillanatra s a bokrok közt keresgélt.

Pár szót sugtam a cigányleánynak, s hogy könnyebben megértessem magamat, egy aranydarabot nyomtam a markába.

Nem kellett soká tanitgatnom. Járatos volt efféle dolgokban, aztán meg az arany, melyet görbe ujjai közt tartogatott, s mosolyogva nézett, értelmét épugy felvillanyozta, mint a tekintetét.

Jó fizetés mellett, a kinai nyelvet is megtanulta volna egy-két hét alatt.

A sürü lombozat, mely mögött állottunk, mind a kettőnket eltakart. Meta, kit teljesen elfoglalt a keresés, már csak tiz lépésnyire volt hozzánk, s még mindig nem látott minket.

- Majd megfeledkeztem róla, - szóltam hangosan a cigányleánynak, - hogy már jó volna hazamenni. Későre jár az idő; ülésünket holnapra kell halasztanunk.

Meta zavarodottan hőkölt vissza. Látnivaló volt, hogy nem engem keresett a bokrok közt.

A véletlen találkozás, ugy látszott, nem örvendeztette meg; takarodót akart fujni, de elkésett vele.

- Lulu elvesztette médaillonját - kiáltottam, s ugy tettem, mintha csak akkor vettem volna észre. - Itt van.

Megköszönte s odajött hozzánk.

- Ne menjen el addig, - szólitottam meg, mielőtt az érmet visszaadtam, - mig be nem mutatom Egyiptom egyik legszebb leányát. Ugy-e, kedves?

A sötét, fekete-barna arc nem tetszett neki. Szigoruan, s kissé nyugtalanul nézett a leányra. Mintha csak a galamb véleményét kérdeztem volna a hollóról.

- Ennek a leánynak - folytattam - tömérdek a büne, de azért becsületes a maga módja szerint. Hazudik ugyan, mint valami nagyuri házban szolgáló lakáj, de nem álnok; majdnem olyannak mutatja magát, mint amilyen valójában. Nem hisz sem Istenben, sem ördögben, de nem is téveszti össze őket. Mikor találkozni fog velök a más világon: örvendetes meglepetésben fog részesülni, s a jó Isten majd igy szólitja meg: «Kis cigányleány, gyere a jobbomra. Jobban megférek azokkal az emberekkel, akik nem ismernek, mint azokkal, akik nevemet szennyes dolgokba keverik.» Megengedem, hogy falánk, mint a cápa, és szerelmes, mint a macska; de az is áll, hogy egyiket a másik után szereti, szive nem danol egyszerre két nótát. Hogy jellemzését teljessé tegyem, be kell vallanom: ma reggel három tyukot és két kacsát lopott; de szavamra mondom, hogy soha életében sehová nem osont be martalóc módjára, megfosztani mást a boldogságától; szavamra mondom, senkitől sem csalta el azt, amit vagy akit legjobban szerettek...

Aztán, a cigányleány felé fordulva, igy folytattam:

- Szivem jósnője, te nem olvastad Jean-Pault, sem a nőnevelésről irt értekezését. Mindig tökéletlen s szánandóan köznapi lélek fogsz maradni; hanem azért én mégis hiszem, hogy a földön történőket előre meglátod. Az imént megjósoltad: mi fog történni holnapután abban a temetőben, hol oly sok a rózsa; jósold meg most azt: milyen végzet vár erre a szép hölgyre?

Meta haragosan pillantott rám s menekülni akart.

Utját álltam s megragadtam a jobb kezét:

- Kis cigányleány, - kiáltottam - mondd el nekem e kéz titkát, melyet én nem tudtam kitalálni.

A cigányleány lehajolt, hogy közelebbről láthassa a Meta kezét, s ugy tett, mint aki nagyon elcsodálkozik.

Metát meglepte ez az álmélkodó tekintet; kiváncsisága fölébredt.

Oda engedte kezét a cigányleánynak, de elfordult és szánakozó mosollyal nézett a levegőbe, mintha csak udvariasságból elegyedett volna ebbe a gyermekes játékba, melyet izléstelennek talált.

Biztositom, asszonyom, hogy festeni való jelenet volt.

A holló sötét, mély tekintetével megigézte a galambot.

Diadalmaskodva, rekedt, károgó hangon kezdett énekelni valami különös spanyol dalt, melynek értelme ez volt:

- Szép kis leány, szép kis leány, ezüstkezü leány, galamb vagy te, amelynek nincs epéje; és mégis, néha oly rettenetes tudsz lenni, mint az oráni oroszlán, mint az ocagnai nősténytigris. Jegy van arcodon... óh, mily bájossá tesz! Édes Jézusom! mintha csak a holdat látnám tündökölni! Szép kis leány, Isten őrizzen meg a bukástól! Mert, hidd el, veszedelmes örvények környékezik azokat a hölgyeket, akik hercegnék akarnak lenni!

E pillanatban a lemenő nap megvilágitotta a kastélyt, melynek minden ablaka csillámlott.

A négy kis torony, melyeket kőerkélyek vettek körül, a fehér márványkorláttal szegélyezett terrassz, melyet két hatalmas, vizet okádó oroszlán diszitett, a patkóalaku tornác, a homlokzat boltozott ablak mélyedései, az ablakok széles kődiszitései, az emelet fölé épitett s négyszögü oszlopokon nyugvó kisebb félemelet, ezek az oszlopok, melyek élei a zöldes és opálszinü égre rajzolódtak, mind, mind biborfényben ragyogtak.

S a cigányleány még mindig énekelte:

Hermosita, hermosita,
La de las manos de plata,
Eres paloma sin hiel,
Pero à veces eres braba.
Un lunar tienes: que lindo!
Ay Jesus, que luna clara!

Egyszerre, hangját megváltoztatva, éles hangon kiáltott fel:

- Senorita, ön száz esztendeig fog élni. Vannak szivek, melyek nem kopnak el soha.

Aztán, karjával nagy ivet kanyaritva, s a körbe, melyet hüvelykujja leirt, belefoglalva a kastélyt, meg a parkot, igy suttogott:

Ezek a tölgyek, ez a gyertyánfasor, ezek a tornyok, ezek a szélkakasok, ezek az oroszlánok, mindez, szép kis leány, egyszer az öné lesz.

Mereven néztem Metára. Ugy tetszett, mintha szemében láng lobbant volna fel... de hirtelen lesütötte a szemét.

Megérezte, hogy lesem s kijött a sodrából. Hogy elrejtse zavarát és pirulását, hirtelen és illetlenül hátat forditott.

A cigányleány nem bocsátotta el kezét, hanem tovább vizsgálgatta.

Egyszerre összehuzta a szemöldökét, végigsétáltatta ujját Meta kezének két, egymást keresztező vonalán s vad rikácsolással igy kacagott fel:

- Senorita, engedje meg, hogy egy kis tanáccsal szolgáljak: sohase fusson egyszerre két nyul után.

Aztán nyakába vette a lábát s végigrohant a fasoron, zsebében aranyával, melyet ugyancsak megérdemelt.

Meta, ugy látszott, vissza akarta hivni; már-már rákiáltott, de még idejekorán magához tért; mint aki megszokta magán uralkodni, legyőzte felindulását s megindult a kastély felé.

Karomat ajánlottam neki: nem fogadta el.

- Egykedvüen ballagtam mellette, s amint lopva rátekintettem, láttam, hogy szeme szikrákat szór. Olyan gyorsan ment, mintha ki akart volna futni a világból.

- Nos, mit szól a cigányleányhoz? - kérdeztem. - Ugy-e csinos?

- Nem értem, - felelt époly szeliden, mint máskor, - hogy lelheti örömét olyan valaki, mint ön, jóslási komédiákban, hogy érdeklődhetik művelt, eszes ember létére, a javasasszonyok ostoba foglalkozása iránt?

- Azt még senkisem bizonyitotta be, - feleltem, - hogy a jövendőmondás ostoba mesterség. Némelyek hisznek a kézjóslásban, mások a nagy és a kis prófétákban, mert hát hinni kell valamiben. Kegyed jobban tudja, mint én, hogy sokan a bibliából akarják jövendőjüket kiolvasni, sőt bizonyos vagyok benne, hogy ön maga is megpróbálta már, és pedig nem egyszer. Noha, nem vagyok nagyon ájtatos, ma reggel felütöttem a szent könyvet, s minthogy a kegyed jövendője, mely kissé az enyém is, nagyon érdekel, föltettem magamban, hogy a mondást, melyre legelőször esik tekintetem, önre olvasom rá. Ezt a verset találtam: "Isten azt mondta Ábrahámnak: - Szövetséget kötöttem veled és neked fogom adni Kánaán földjét, melyen most, mint idegen lakol". Nem lepi meg önt ez a találkozás? A biblia és a cigányleány ugyanazt jósolják.

Szárazon felelt:

- Ugy látszik, nem akar kedvemben járni. Tudja, hogy az ilyen tréfákat ki nem állhatom.

S oly gyorsan haladt előre, hogy alig tudtam vele lépést tartani. Szinte lélekzetét vesztve ért a kastélyba.

Ahogy a tornácon utána vágtattam, fogaim közt Heine versét kezdtem dudolgatni:

"Kedvesem szép szeméről irtam legszebb románcaimat; kis szájáról legjobb tercettjeimet; arcocskájáról legpompásabb stancáimat; ha kedvesemnek szive volna... óh, mily szép szonettet tudnék róla irni!"

Másnap estefelé az egyik inas jelentette, hogy Mauserrené asszony a szalonban vár.

Odasiettem s a szép kreol nőt szinte magánkivül találtam. Zavarában csak annyit tudott dadogni, hogy:

- Ah! Tony, kedves Tony, ha tudná!...

Attól tartva, hogy meglephetik s észre találják venni felindulását, bevitt a másik szobába, mely már külön lakosztályához tartozott, s melyben csak ő maga szokott fogadni.

Ledőlt a legközelebb álló szofára s kivett zsebéből egy levelet, melyet anyjától kapott.

- Olvassa csak!...

A levél ezekkel a sorokkal végződött:

"Remélem, kedves Lucie, hogy nagyon rövid idő mulva a legszerencsésebb ujságot tudathatom veled."

- Mit gondol, mit jelent ez? - kérdezte s rajtam felejtette a tekintetét, melyben a legnagyobb izgatottság tükröződött.

- Azt hiszem, a dolog elég világos - válaszoltam. - S én épugy örülök rajta, mint ön. Azt jelenti...

- Ne mondja ki - vágott a szavamba s kezét szájamra tette. - És mégis, csakugyan eltalálta... igazán azt akarja jelenteni... Oly kevéssé vártam ezt az ujságot, hogy az imént majd kővé váltam meglepetésemben, és ha meg kell vallanom az igazat, nagyon megörültem rajta... Ugy-e, csunyaság, hogy mikor az az ember, akit igazában ápolnom és megsiratnom kellene, féllábbal a sirban van, s talán már haldoklik, engem öröm fog el?... Nem illettünk össze, sokat szenvedtem miatta. Ezelőtt három esztendővel nagy beteg volt; irtam neki, hogy: megbocsátom, amit ellenem elkövetett s kértem, hogy ő is bocsásson meg nekem. Biztositom, Tony, hogy meleg hangon, szives szavakkal irtam: mikor elolvasta, azt kellett volna mondania magában: "Ez az asszony különb, mint gondoltam." Tudja, mit csinált? Egyik szeretőjével válaszoltatott s ez a válasz oly durva, oly sértő volt, hogy egy hétig sirtam miatta. Most is sirok, de könnyeimbe örömkönny is vegyül. Ugy-e, Tony, nagyon vétkes vagyok?

- Én vétkesebb vagyok önnél, mert én zavartalanul tudok örülni azon, hogy a vén gazember végre visszaadja szép lelkét Istennek.

Könyörgő mozdulatot tett.

- Hallgasson! Vannak szavak, melyek szerencsétlenséget hoznak.

S hogy vakmerő szavaim fejére ne idézzék a Balsorsot, majdnem magasztalni kezdte hitvány férjét.

- Különben is, - folytatta - van-e jogom bárkinek is szemére hányni valamit? Azt felelhetnék: Hát ugyan te micsoda nagy és nemes dolgokat tettél, hogy igy mersz beszélni? S igazuk volna, ha azt felelnék. Mert végre is, Tony, annak az embernek, akit sem egyikünk, sem másikunk nem akar megnevezni, minden vétke abból áll, hogy igyekezett lehetőleg boldogan élni, már a maga módja szerint... Igaz, hogy az életmód, melyet választott, nem volt valami szép. De hát nem igy tettem én is? Egyszer, mikor szomoru voltam, a Boldogság dalolva ment el ablakom alatt, intett nekem s én követtem - Itáliába, ahonnan Charmillesba hozott. S ime, napról-napra boldogabbak vagyunk, hogy együtt élhetünk. Vannak pillanatok, mikor azt kérdezem magamtól: mivel érdemeltem meg ezt a nagy boldogságot? S ilyenkor nyugtalanság, aggodalom fog el, mert hisz egész multamban nincs egy derék cselekedet.

- Egyszer - vágtam a szavába - valaki azzal dicsekedett, hogy egész életében csak egy rossz tettet követett el. Azt felelték neki: "S mikor fog ez a rossz tett véget érni?" Önnek, asszonyom, csak egy jó cselekedete van, hanem ez abból áll, hogy mindennap boldoggá teszi egész környezetét, a szegényeiről nem is beszélve.

- Óh! - felelte - csak az az igazi jó tett, mely áldozatba kerül. Ön nagyon elnéző, Tony. Biztositom, hogy ha Isten csak a szigoru igazság szerint mér s nem könyörül meg rajtam, akkor jó hir helyett nagy bánat vár reám.

- Én pedig azt állitom, hogy van igazság az égben, mert a gonosztevő, kinek a nevét nem méltóztatunk kiejteni, végre is elhatározta, hogy beadja a kulcsot. Csak az a csekélység nyugtalanit, hogy a dolog még nem történt meg. A medve bőréről beszélünk. Az ördögbe! Hátha jónak látná feltámadni?!

- Igaz - felelt élénken. - Szegény anyám nagyon hajlandó vágyait valóságnak képzelni; már többször megriasztott, hogy férjem a végét járja s mindannyiszor kiderült, hogy nem volt semmi nagyobb veszedelem. Igazán bolond vagyok, hogy felizgatom magam, mikor még az is meglehet, hogy szegény anyám csak a levegőbe beszél. Ugy-e, Tony, jobb lesz, ha nem szólok Alphonsenak erről a levélről! Mára boldoggá tenném, de ha holnap kitudódnék, hogy korán örvendett, csalódása nagyon bántaná...

- Óh! nagyon bántaná! - visszhangoztam, tisztán hangsulyozva mindegyik szavamat.

Szép fejét lehajtotta a párnára és szemét behunyva, zsebkendője csipkéjét kezdte harapdálni; aztán megint felegyenesedett:

- Azzal vádolnak - folytatta - és pedig legelőször is ön, hogy rest vagyok. Igaz, a restség örökölt hibám. Hanem, bár néha sokáig lustálkodom, a fejem sohasem pihen s gyakran el-eltünődöm. Higyje el, nem vagyok olyan szeleburdi, olyan gondtalan, mint képzelik. Majdnem mindennap megkérdezem magamtól: vajjon megérdemlem-e, hogy Alphonse feláldozza miattam egész jövőjét? Csak az vigasztal kissé - óh, nagyon kissé! - hogy nem rajtam mult, ha nincs máskép... Drezdában mindent elkövettem, hogy rábirjam Alphonse-ot: mondjon le rólam. Nem tette; esküdözött, hogy sohase fogja megbánni s azt hiszem, csakugyan nem bánta meg. Restségem után az a legnagyobb hibám, hogy sokat adok a világ itéletére. Már sokszor voltam azon a ponton, hogy igy szóljak Mauserrehez: "Menjünk Párisba; önnek a központban kell élnie, abban a világban, mely önt leginkább érdekli, ahol leginkább nekifekhetik kedves munkájának." Nem volt hozzá bátorságom; Páris elrémit. A nagyvárosi emberek tekintetét nem tudnám megszokni; szemök mélyén mindig azt kutatnám: vajjon tudják-e multamat? Szemem határozottan fél a mások szemétől.

Összekulcsolta két kezét s igy sóhajtott fel:

- Ah, Tony! Ha egyszer felesége lehetnék!... Ha egyszer karon fogna s visszatérne velem a világba!... Ha megint elfoglalná régi helyét!...

- Legyen nyugodt - feleltem. - Ez az idő nemsokára bekövetkezik.

Fölkelt s megsimitotta gyönyörü sötétszőke haját.

E haj, asszonyom, oly bámulatosan hullámos volt, hogy jóformán nem is kellett fésülködnie, csak megrázta a fejét s hajdisze elkészült.

- Aznap szép akarok lenni! - folytatta - hogy Mauserre büszke legyen rám, s mindenki azt mondhassa róla: "Nagy őrültséget követett el, de őrültsége nem volt ostobaság!" Istenem! Milyen bolond is vagyok!...

S arcképére mutatva, mely szemközt függött a falon, igy fakadt ki:

- Vagy tulságosan hizelgett ezelőtt öt évvel, vagy nagyon megcsunyultam. Mit gondol?

Majd a tükörbe nézett, majd arcképét szemlélgette. Ugy látszott, nem telt öröme az összehasonlitásban, mert a fejét csóválgatta; hanem azért megvigasztalódott:

- Végre is, azt hiszem, hogy még nem vagyok ijesztően csunya.

- Kegyed a leggyermekesebb, a legártatlanabb, a legjobb és legszebb asszony a világon! - szóltam melegen, sőt némi ömlengéssel, melynek okát nem is gyanithatta, s megcsókoltam a kezét.

Amikor éppen fölemeltem az államat, észrevettem, hogy az ajtó kinyilt s Meta lépett a szobába.

Ha akarta, olyan nesztelenül tudott járni, hogy senkise hallotta lépteit.

Ebben a pillanatban rutnak tünt fel előttem.

Vannak tájak, melyekben nincsen semmi varázsló, s melyet csak a fény bizonyos játékai tesznek oly bájosakká, hogy az embert jobban gyönyörködtetik, mint a legderültebb, legragyogóbb vidékek.

A léleknek is megvan a maga fénye, mely egészen mássá varázsolja az arcot.

Csak igy magyarázhatom meg magamnak, hogy Metát néha elragadónak találtam, máskor meg valósággal rutnak.

Észrevettem, hogy Mauserrené asszony mellett majdnem mindig csunyának látszott. Nem mintha talán az összehasonlitás mindenkép az ő rovására ütött volna ki, mert hisz nem is lehetett kettőjöket összehasonlitani, hanem, mert Metán, valahányszor csak Mauserrené közelében volt, valami különös feszességet, kényelmetlenséget és rosszkedvet vettem észre, melyet igyekezett ugyan eltitkolni, de minduntalan elárult.

Mi okozta ezt az elrejthetetlen rossz hangulatot, mely Metát félszeggé, néha majdnem kellemetlenné tette? - most már könnyen kitalálhattam.

Meglepetve nézett ránk. Arcán fanyarság s nem csekély zavar tükröződött.

- Tudja, miről beszéltünk? - kérdeztem tőle. - Mauserrené asszony azt állitja, hogy ő nem oly szép, mint az arcképe.

- Aki az arcképet csinálta, nagy müvész, - szólt Meta. - Aki a mintát alkotta, több mint müvész.

- Ezt a kérdést majd csak tisztába hozom a jó Istennel - feleltem. - Hanem a képeknek megvan az az előnyük, hogy nem öregednek, s Mauserrené asszony azt erősitgeti, hogy ő nemsokára harmincéves öregasszony lesz.

- Ah, asszonyom, kettőnk közül én vagyok az öregebb, s én még csak huszonnégy éves vagyok, - szólt Meta elmélázva.

- Önök mind a ketten aljas hizelgők - vágott közbe Mauserrené asszony. - Másról is beszéltünk, édesem; levelet kaptam...

- Asszonyom, - szakitottam félbe, rámeresztve a szemem, - XIV. Lajos király azt szokta mondani, hogy nem kell a jövővel dicsekedni, mert különben az esemény elveszti az ujság varázsát.

- Igy gondolta XIV. Lajos király - felelt Meta. - Flamerin ur pedig ugy véli, hogy nem tanácsos mindenkiben bizni.

- Hogy mondhat ilyet, édesem? - kiáltott fel Mauserrené asszony. - Kiben biznám, ha önben nem? Olvassa el hamar ezt a levelet; bizonyos vagyok benne, hogy önt is érdekelni fogja.

Nem volt ideje sem odaadni, sem többet mondani.

Az ebédre hivó harang megszólalt, s Lulu, aki éhes volt, beszaladt a szobába. Ráncigálni kezdett hol egyikünket, hol másikunkat, hogy siessünk az ebédlőbe: kivánsága ellen nem volt fellebbezés.

Az ebéd alatt D'Arci ur szabad folyást engedett szurkáló kedvének.

Meta, talán tuláradó szerénységében, vagy talán szórakozottságból, reggeli szürke ruhájában jött az asztalhoz.

D'Arci ur nem állhatta meg, hogy bele ne kössön.

- Mondja csak, Holdenis kisasszony, mért szereti ugy a szürke szint? Tán a szürke nénét akarja adni?

- Fogadja köszönetemet, gróf ur - felelt Meta - azért a szives figyelemért, melyet öltözékemnek áldozott. Igazán nem érdemli meg. Szürke ruhát hordok, mert mindig Mäuschen-nek hivtak: egérnek születtem, mint egér fogok meghalni; s azért szeretek az egér egyenruhájában járni.

- Lám, - vágott vissza D'Arci ur - ez sokat megmagyaráz. Mindig gondoltam, hogy kétféle nagyravágyók vannak: a ragadozók és az őrlők; amazok egyszerüen bekapják zsákmányukat, az utóbbiak pedig, apró fogaikkal, jó sokáig elrágódnak rajta.

- Mit akar ezzel mondani, uram? - kérdezte Meta kissé türelmetlenül.

- Óh - felelt D'Arci ur - az ön becsvágya nagyon dicséretes! Kegyed föltette magában, hogy sorba meghódit mindnyájunkat. És csakugyan, kezdve Lulun, végezve rajtam, mindnyájunk szivét megnyerte. Charmillesban nincs egy lélek se, aki nem imádja önt.

- Titka igen egyszerü - szólt közbe Mauserrené asszony. - Egész élete azzal telik el, hogy teljesen megfeledkezve magáról, csak másokra gondol.

- Éppen ezt akartam mondani - válaszolt D'Arci ur és kiüritette poharát.

Pár pillanat mulva azt a barna csokrot birálgatta, melyet Holdenis kisasszony hajába tüzött. Bizonykodott, hogy a barna és a szürke nem együvé valók, mert az egyik tiszta, éles, határozott, a másik pedig kevert, alattomos, határozatlan szin. És rám hivatkozott.

Nem volt időm nyilatkozni.

- Soha senkit sem ismertem, - vágott közbe Mauserre ur, - akiben a gáncsolódás betegsége oly mértéktelenül kifejlődött, mint önben, D'Arci ur.

A gróf lenyelte mondani valóját; tapasztalásból tudta: meddig mehet.

Két órával később a szalonban ültünk.

Meta éppen kiment, hogy Lulut lefektesse.

Egyik inas telegrammot ad át Mauserrené asszonynak. Felbontja, nagyot kiált: egyik szemével sir, a másikkal nevet...

Fölkelt, s bár oly izgatott volt, hogy alig tudott menni, Mauserre urhoz támolygott. Mire odaért, ereje elhagyta, s csak ugy rogyott férje karjaiba.

A zokogás elfojtotta szavát. De nagynehezen mégis kidadogta:

- Alphonse, végre szabad vagyok.

Mauserre ur kissé hirtelen bontakozott ki neje karjaiból. A kiváncsiság türelmetlenné tesz.

Elővette a telegrammot, beletekintett, s összerázkódott. A meglepetés idéz elő efféle hatásokat is.

Aztán kitárta karját, s nejét szivére ölelte.

- Nagyon megvárakoztatott! - szólt a megkönnyebbülés hangján.

Amint láthatja, asszonyom, nem igaz, hogy mindig a legelső gondolat a legjobb.

Meta ép ebben a percben lépett a szobába.

Mauserrené asszony elébe szaladt a telegrammal s felkiáltott:

- Jöjjön már, kisasszony!

Meta is elolvasta.

Bármennyire ura volt is nyelvének, arcának nem tudott parancsolni.

Egyszerre fehér lett, mint a fal, s azt hittem, mindjárt rosszul lesz.

D'Arci ur is a szegény lányt nézte. Gunyolódáshoz szokott ajkán sötét mosoly futott végig.

Meta, leplezni akarva zavarát, - nyakába esett Mauserrené asszonynak s oly sokáig ölelgette az özvegyet, hogy D'Arci ur kifakadt:

- Engedelmével, kisasszony, szokás ugyan megölelni, de nem szokás megfojtani az embereket...

Aztán féloldalt fordulva:

- Kedves asszonyom, - szólt, - fogadja vejének szerencsekivánatait.

- Köszönöm - felelt Mauserrené asszony. - Csakhogy még tiz hónapig kell várakoznunk.

- Igy kivánja a törvény - jegyezte meg Mauserre ur a lemondás hangján.

A szegény asszony sorba megölelt mindnyájunkat, aztán a szobájába ment s bezárkózott.

Boldogsága lelkifurdalással járt; öröme megijesztette. Szükségét érezte, hogy ne beszéljen róla senkinek, kivéve - igy szólt hozzánk - annak, aki mindent megért.

D'Arci ur bezzeg nem rejtegette jó kedvét.

Olyan lármás hangulatban volt, hogy végre is, egyik ezért, másikunk azért, de mindnyájan kiállhatatlannak találtuk.

Mauserre ur ujságot vette elő s olvasni kezdett. Én meg papirost keritettem magamnak s rajzolásba fogtam.

Egyszerre, a lámpa és irónom között, árnyék bukkant fel.

Meta állott előttem.

Már nem találtam csunyának. Szine élénkebb, arca kacérabb volt, mint előbb. Lázas; epedő, bágyadt tekintete vágyakat keltett...

- Nem tudhatom meg - kérdezte halkan - mit jósolt a cigányleány?

- Mire nézve?

- Hogy mi fog történni holnapután egy temetőben, mely tele van rózsával?

- Azt jósolta, hogy abban a temetőben holnapután semmi sem fog történni.

- Éppen semmi?

- Éppen semmi.

- Miért?

- Annak oka nagyon egyszerü. Mert holnapután sem ön, sem én nem tesszük be a lábunkat oda.

- Sem ön, sem én? - szólt. - A cigányleány, legalább félig - hazudott. Ott leszek és várni fogom.

Mauserre ur letette ujságját s felénk közeledett.

Fogalmam sincs róla, mit sejtett meg társalgásunkból. Elég az hozzá, hogy a legtermészetesebb hangon azt mondta Metának:

- Illő, hogy az általános örömből Lulu is kivegye a maga részét. Már régóta epekedik, hogy bár csak egyszer megláthatná a Paladru tavát, mely, ha jól emlékszem, igen kedves tó. Elhatároztam, kisasszony, hogy holnapután, szeptember elsején, kivisszük Lulut a Paladru tavához.

És felém fordulva, sokkal fesztelenebb, mint hivogató hangon hozzá tette:

- Velünk tart, Tony?

- Mindenesetre.

- Én is, kedves apám - ajánlkozott D'Arciné asszony.

- Minthogy engem nem hivnak meg, - szólalt meg D'Arci ur - meghivom magamat.

Papiromra, melyet Meta még mindig figyelmesen nézett, felirtam nagy betükkel ezt a sort:

"A cigánylány nem hazudott."

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Mikor szobámba mentem, D'Arci ur utánam szaladt a folyosóra.

Megfogta a karomat, s igy szólt hozzám:

- Flamerin ur, holnap beszélni óhajtanék önnel. Nagyon komoly dologról van szó.

Másnap egész délután esett. Mauserre ur és Holdenis kisasszony nem sétálhattak ki.

Mikor az eső szünetelni kezdett s vagy félórára kitisztult az idő, felhasználtam a kedvező alkalmat s átszaladtam a müterembe, hol D'Arciné asszony arcképét kellett megkezdenem.

Ahogy felraktam a festékeket a palettámra, a grófné is beállitott, még pedig férjével, aki nagy dérrel-durral csapva be az ajtót, igy kiáltott fel:

- Flamerin ur, esküdjünk meg, hogy addig ki nem megyünk innen, mig ki nem találjuk a módját, mikép rázhatjuk le a nyakunkról ezt a cselszövő hölgyet!

Olyan tragikus hangon beszélt, hogy azt kellett kérdeznem tőle:

- Melyik eszközt találja jobbnak: a gyilkot vagy a mérget?

- Arra a célra, - felelte, - hogy az ember egeret végezzen ki, nem ismerek jobb szert a patkányméregnél. De ha tud valami szelidebb irtóeszközt, ám legyen, beszéljük meg a dolgot.

D'Arci ur letelepedett az egyik hintaszékbe; a grófnénak zsöllyét toltam elő, magam pedig a szép asszony lábai elé, egy zsámolyra kuporodtam.

S ezzel megnyitottuk az ülést.

Olyan komolyak voltunk, mintha hadi tanácsot tartottunk volna, s főbenjáró csatatervet készültünk volna megállapitani.

- Hogy elárulta magát! - szólt D'Arci ur.

- Annyi bizonyos, - válaszoltam, - hogy elsápadt s kijött a sodrából.

- Olyan volt, - folytatta D'Arciné asszony, - mint valami elkárhozott lélek. Folyton cserélgette a helyét. Egyiket se találta jónak.

- Ez mentségére szolgál. Világossá teszi, hogy még nem nagymester a képmutatásban.

- Mindjárt a legelső nap gyanusnak tünt fel előttem. Ónémet pofácskája sehogyse tetszett...

- Ami kétségtelenné teszi, uram, - feleltem - hogy ön vagy élesebb szemü, vagy elfogultabb nálam; mert nekem nagyon is tetszett ónémet pofácskája.

- Engem csak az zavar meg, hogy szegény apámat is meg tudta babonázni.

- Ez meg, asszonyom, azt bizonyitja, hogy kegyednek fogalma sincs róla, mily érzelmeket olthat az érzékeny szivü betegbe az olyan asszony, aki ért a betegápoláshoz.

- De hogy is akadhatott meg a szeme ezen a kalandos lányon?! Hisz valóságos boszorkány!

- Eh, uram, jól tudja, hogy Holdenis kisasszonyt határozottan bájosnak látom!

- A szellemét találja oly ragyogónak...?!

- Eh, asszonyom, ha Metának nincs is valami ragyogó szelleme, van elég józan esze.

- Tegye hozzá: egész józansága abból áll, hogy tud hizelegni és dörgölőzni.

- Ah, uram, a legfurfangosabb politikusok gyakran a legkeresetlenebb, legdurvább eszközökkel tesznek szert nagy sikereikre, s jóformán csak azért kerekednek felül, mert ismerik az embereket, s tudják, hogy az egész világ csupa nagy gyerekből áll.

- Hisz ön magasztalni akarja a genfi kisasszonyt!

- Isten mentsen, asszonyom. De jobb, ha nem kicsinyeljük az ellenség erejét. Miért áltatnók magunkat?

D'Arci ur olyan mozdulatot tett, mely elárulta, hogy türelme fogytán van.

Ha jól emlékszem, egyet-kettőt káromkodott is.

- Falra borsót hányunk - kiáltott fel - s vesztegetjük az időt. Megengedem, kedves Flamerin ur, hogy Holdenis kisasszony kiváló szelleme nem azokhoz a haszontalan fákhoz hasonlit, melyeket a kertben csak diszitésül használnak, hanem ama jó kis gyümölcsfákhoz, melyek némi gondozás, egy kis eső és sok napfény mellett, bőséges hasznot hajtanak szerencsés tulajdonosaiknak. Mindezt époly készségesen elismerem, mint ön maga. Szivemből kivánom, áldja meg az Isten a derék hölgyet és gyümölcsöskertjét! Csakhogy nem azért jöttünk össze, hogy litániát énekeljünk Meta urhölgy érdemeiről és szüzi bájairól. Mindnyájan azon vagyunk, hogy minél hamarább visszaküldjük kedves Virágos-ába, alázatossággal s mindenféle más erénnyel tündöklő tüzhelye mellé, érzékeny szivü édesatyjához, ki panaszkodik, hogy leánya távollétében a mainzi sonkák elvesztették minden költészetüket; kedves kis öccseihez, akiken összerongyolódva fityeg a kantus, mióta nénjük nincs jelen, hogy Isten segitségével megfoltozgassa viselt ruháikat. Méltók vagyunk-e mi arra, hogy nap nap után szinről-szinre láthassuk ezt a rejtelmes, mennyei galambot? Miért is jött ide, a filiszteusok hazájába? Megvallom, Flamerin ur, hogy önnek sokkal kevésbé áll érdekében, mint nekünk: végrehajtani azt a derék munkát, amin most a fejünket törjük: mi elkeseredetten, s pro aris et focis támadunk; de ön oly hüséges barátsággal viseltetik Mauserre ur iránt, hogy magáévá kell tennie apósom érdekeit Egy véleményen vagyunk?... Jó, akkor folytatom. Nem akarok, kedves uram, szemrehányásokat tenni, de emlékeztetem, hogy kezességet vállalt apósomért. Becsületszavára erősitgette, hogy Mauserre urnak, aki immár betöltötte ötvenharmadik esztendejét, teljesen benőtt a feje lágya, s fogadkozott mindenre, ami szent, hogy apósom élte fogytáig a legokosabban gondolkozó ember lesz az egész világon. Erre a szép bizonyitványra és még szebb igéretre támaszkodva, egyeztem belé, hogy kibéküljünk, s összetörődjünk valahogy. Hogy a dolgok igy fordultak, eleinte csak örülhettem rajta. Nagyon kellemesen lepett meg, hogy abban az asszonyban, kiért valaha megbocsáthatatlan őrültséget követett el, derék, jóravaló, finomlelkü teremtést ismertem meg, ki az első perctől fogva csak tiszteletet, becsülést, mondhatnám szeretetet ébresztett bennem. Most már nincs más kivánságom, minthogy annak rendje és módja szerint házasodjanak össze, s tegyék törvényessé a viszonyt, mely mind a kettőjüknek boldog jövőt igér. Tegnap óta a házasságnak minden törvényes akadálya eltünt; csakhogy már vagy két-három hónapja nem jó világ van Charmillesban. Rémitő szerencsétlenség fenyeget mindnyájunkat. Sohse vonogassa a vállát, a dolog komoly. Ha nem vigyázunk, nemsokára megérhetjük, hogy feleségem apja a legmenthetetlenebb hitványsággal bélyegzi meg magát, s oltárhoz vezeti Lulu nevelőnőjét, aki megesküdött, hogy urnő lesz Charmillesban, s uralkodni fog mindenkin, aki csak Charmillesban él és mozog.

- Szives érdeklődését, - vágtam szavába, - amennyiben engem is illet, nagyon köszönöm. De azt hiszem, a szerencsétlenség még nincs oly közel, mint gondolja.

- Kegyeskedjék végighallgatni - folytatta. - Én higgadt ember vagyok, akit holmi csekélységek nem szoktak nyugtalanitani. Biztosithatom, hogy apósom teljesen kijózanodott régi szerelméből. Mit is mondok? Bármily szép asszony is Mauserrené asszony, gyönyörü alakja csak kellemetlenül hat férjére, mert örökké arra az ostobaságra emlékezleti, mely megakadályozza, hogy konstantinápolyi vagy londoni nagykövetté legyen. Igy van az, ha az ember nem elég őszinte, megvallani magának: "Te akartad, Dandin György!" Vesztére, s nekünk is nem csekély boszuságunkra, az ég és Flamerin Tony ur egy képmutató hölgyet hoztak ide, ama kedves teremtések egyikét, akik minduntalan a holdra és a fellegekre bandzsalitanak, s akik egyik kezüket szivükre téve, a másikkal tapintatosan nyulnak szomszédjuk zsebébe, megtudni, mennyi érzelem rejtőzik az idegen zsebben. Ez a boszorkány, aki mellesleg kitünően ért a hársfatea készitéséhez, s pompásan ki tudja porolni a lószőr-párnákat, már valósággal ujjain táncoltatja Mauserre urat. Figyelmessége, hizelgései, törleszkedő természete, csuszó-mászó mozdulatai, mézes szavai, édeskés arca, csinált elragadtatása s tettetett ájulásai tökéletesen elszéditették diplomatánkat, akinek roppant jól esik reggeltől estig hallani, hogy ő milyen nagy ember. Hisz én nem bánom, imádják egymást; ez az ő dolguk, nekem semmi ellenvetésem. Csakhogy ez a dáma, aki valóságos Maintenon - kicsinyben, fejébe vette, hogy elvéteti magát. A szigoru erkölcsü hölgyet fogja játszani; néhányszor majd visszautasitja, de ugy, hogy azért végkép kétségbe ne ejtse; ez a ridegség természetesen fel fogja izgatni a vénülő udvarlót, aki, bármily mélynek látja is a örvényt, mely a kedves nevelőnőtől elválasztja, egy szép nap majd csak átugorja a hatalmas árkot. Már pedig, hogy ez a jóféle hölgy legyen az anyósom - köszönöm alássan! Ennyit nem kivánhatnak tőlem. Azért elhatároztam, hogy nyiltan s jóelőre megbeszélem a dolgot Mauserre urral. Vagy-vagy. Ha a leányzó nem távozik Charmillesból még holnap és pedig mindörökre, akkor mi kotródunk el, én meg a feleségem, s mindjárt ma este. Mauserre ur szereti leányát; s azért, remélem, mondókámnak lesz némi hatása.

D'Arciné asszony szomoruan hallgatta végig a kissé durva szónoklatot, hanem azért esze ágában sem volt ellent mondani.

Ha nagyon szerette is apját, inkább kutba ugrott volna, mint hogy a férjével vitatkozzék.

De hálás tekintettel köszönte meg, mikor apjának védelmére keltem s férjével szembe szálltam.

- Kedves gróf, ön tulozza, amit látott, s ami a fődolog, nagyon találomra következtet. Mauserre ur kissé mélázó természetü; van némi hajlama a sötét képzelgésekre, mert nem kapta meg a sorstól, amit várt, s azt hiszi, hogy méltán panaszkodik a végzet igazságtalanságáról. Ne felejtsük el, hogy abban a korban van, mikor a szerelem a férfiak nagy többségére nézve már csak abból a szükségérzetből fakad, mely egyes-egyedül a szivüknek kedves társaságot kivántatja meg velök. Az ilyen koru férfiaknak azok az asszonyok tetszenek, akik sajnálják vagy csodálják, mulattatják vagy vigasztalják őket. Nos, tetszett az égnek, meg egy unatkozó amerikainak, mert Flamerin Tony mossa a kezét, hogy egy érdekes leányt küldjenek ide, aki mindenekelőtt nem "dáma" és nem is "amolyan jóféle hölgy" - a sértő szók mit sem bizonyitanak, - hanem egy eszes, ügyes, simulékony teremtés, aki ért hozzá, hogyan kell magát beletalálni mások gondolat-világába, aki tud bánni az emberekkel, aki megérti a szomszédjai buját-bánatát, s aki el tudja találni, hogyan kell mindenkivel a szájaize szerint beszélni. Nem tagadom, hogy a hatás, melyet Mauserre urra tett, kissé messzire viheti diplomatánkat, az is lehetséges, hogy Holdenis kisasszony nagyravágyó, ki átengedi magát bizonyos álmoknak, melyeket vallása nem tilt el. Mondjuk ki kereken: ha Mauserrené asszony holnap meghalna, ön aligha tudná keresztülvinni, hogy apósa feleségül ne vegye Lulu nevelőnőjét. Annál szabadabb gondolkozásu, hogy megtagadja hajlamát csak azért, mert választottja rang és vagyon tekintetében alatta áll; senkit sem ismerek, aki oly annyira ment minden előitélettől, mint Mauserre ur. Csakhogy szerencsére, Mauserrené asszony még él; s esze ágában sincs meghalni. Mauserre ur pedig kifogástalan ember, aki előtt az adott szó szent. Attól tartok, kedves uram, hogyha tapintatlanul közbelépnénk, csak ronthatnánk a dolgon s mindenesetre nagyon megbántanók Mauserre urat. Nem olyan fából faragták, hogy vezetgetni lehessen; ha meg is hajlik néha önnönmaga jobb meggyőződése előtt, mások meggyőződésére nem sok tekintettel van; sokkal büszkébb, semhogy leckét fogadjon el. Az Isten szerelmére, óvakodjék megleckéztetni! Az ön tulságosan őszinte nyilatkozatai esztelen elhatározásra ragadhatnák; megtenné haragból, amire szenvedélye nem tudja rábirni, ha már szenvedélynek méltóztatik nevezni azt az élénk vonzalmat, mellyel ama jeles hölgy iránt viseltetik, aki szerencsés adománya erejével jobban tudja lekötni, érdekelni, mulattatni, mint mi mindnyájan.

- Azt hiszem, Flamerin urnak igaza van - sietett közbeszólni D'Arciné asszony, félszemmel férjére tekintve, hogy megtudja, mennyit kockáztathat. - Lehet, kedves Albertem, hogy mi feketébbnek láttuk az ördögöt, mint amilyen, s nem lehetetlen az sem, hogy a veszedelem még nem fenyeget olyan közelről, mint gondoltuk. De hát mondja, Flamerin ur, összetegyük a kezünket s ne csináljunk semmit? Hagyjuk, hogy a betegség fejlődjék tovább s meg se kisértsünk semmi orvosságot? Ha azt hiszi, hogy veszedelmes volna, ha D'Arci lépne közbe, forduljunk Mauserrené asszonyhoz. Bizonyos vagyok benne, hogy az ő szava nem hangzik el a pusztában; hatévi szerelem után mindig marad egy kis tüz a hamu alatt. Keressük fel, oldjuk le a szeméről a kendőt, gyógyitsuk ki vak bizalmából, mert hisz ebben a korlátlan, őrült bizalomban van az igazi veszedelem. Az ő segitségével majd csak találunk módot, hogyan szabaduljunk meg szép csendben ettől a végzetes kék szempártól, melynek villámai viharral fenyegetnek.

- Ah, asszonyom, kiáltottam fel, - kegyed valósággal megijeszt! Nem látja be, hogy ez a bizalom, melyet vaknak, őrültnek mond, s melyet én imádandónak találok, hogy ez a korlátlan, határtalan bizalom fog megmenteni minket? Hisz ép ezzel tartja sakkban Mauserrené asszony, persze anélkül, hogy gyanitaná, Holdenis kisasszony titkos fortélyait és ép ennek a gyerekes bizalomnak köszönhetjük, hogy Mauserre ur oly állapotba jutott, melyben semmit sem akar, semmit sem remél, sőt semmire se vágyik. Az olyan jellemes ember, mint Mauserre ur, nem csalhat meg egy nőt, aki ugy bizik benne, mint az Atyaistenben. Mauserrené asszonyt kiábránditani annyi volna, mint elvesziteni. Első szavainkra elvesztené a fejét; a nyugtalanság és a bú kétségbe ejtenék. Nem várhatnánk tőle se okosságot, se mérsékletet, se ügyességet; kitörne s az ellenség malmára hajtaná a vizet. Különös volna ugy védeni a megtámadott helyet, hogy az ember maga üssön rajta rést!

- Önnek semmiféle ajánlat sem tetszik - mormogott D'Arci ur. - Akkor hát találjon ki valamit, mert különben első gondolatomnál maradok s patkánymérget fogok használni.

- Engedjenek szabad kezet, - feleltem.

- S mit fog tenni?

- Rá fogom birni az ellenséget, hogy szüntesse meg az ostromot.

- Hogyan? Tán érzékeny szivére s nemes lelkére fog hivatkozni?

- Nem. Más eszközökkel. Ne kérdezzék, melyekkel; ez az én titkom.

- S kezeskedik, hogy terve sikerülni fog?

- Mindent el fogok követni, hogy sikerüljön. De kikötöm: hogy egy árva szót sem ejtenek el Mauserrené asszony előtt, sőt barátságosak lesznek Holdenis kisasszonnyal szemben is.

- Sokat kiván. De megpróbálom. Ha terve nem sül el, visszaadja a szabadságomat s akkor majd az én módszerem szerint fogunk eljárni.

Aztán bajuszát pödörgetve elment.

Estefelé elállott az eső s az idő kitisztult. Másnap, mikor fölébredtünk, egy felhő sem volt az égen.

Még nem volt hat óra, mikor a terrasz rácsa előtt megállott két kocsi, melyek elé három-három derék rudast fogtak be.

Mindenki pontos volt a találkozón, még Mauserrené asszony is, akivel a boldogság csodákat müveltetett.

Nagy álmosan, dagadt szemekkel, s bundába burkolózva jelent meg, mintha télviz idején lettünk volna.

Mauserre ur azt ajánlotta, hogy legjobb lesz, ha a fagyos asszonyka a hintóba száll fel; a hintó lebocsátott ernyője valamennyire megóvhatja a reggeli hidegtől.

Mauserre ur maga a break-re ugrott fel, s Lulut meg Holdenis kisasszonyt hivta a könnyü kocsiba.

Veje nélkül számitott, aki gonosz örömet lelt benne, hogy hozzájok csatlakozzék, az alatt az ürügy alatt, hogy Holdenis kisasszony tanulságos társalgását óhajtja élvezni.

Le akarták beszélni; nem sikerült. Süket maradt minden ellenvetésre, s ugy tett, mintha nem venné észre, hogy apósa összeráncolja a szemöldökét. Mauserre ur végre is kénytelen volt belényugodni, hogy velök maradjon.

Mauserrené asszony, D'Arci grófné, meg én, a hintóba ültünk és tüstént utnak is indultunk.

Asszonyom! Ha nincs ideje utazni s mégis ismerni óhajtja Bugey vidékét, kérem, vegye elő a Joanne-féle pompás utikönyvet, mert én képtelen vagyok pontosan leirni, milyen vidéken halad át az ember Crémieutől a Paladru-tóig.

Bár a szép tájakat alaposan meg szoktam bámulni, s izlésemnél meg hivatásomnál fogva is kinyitom a szememet, valahányszor "természetet" látok, most az egyszer nem volt kedvem a vidéket nézni.

A festő Charmilles-ban maradt; a hintóban csak Flamerin Tony ült, kinek nagyban főtt a feje.

Mert hát, meg kellett vallanom magamnak, vakmerő igéretet tettem.

Mikor D'Arci ur előadta haditervét, nyugtalanság fogott el, szinte megrémültem. Mit volt mit tennem? Szemtelenül kellett fogadkoznom, hogy majd helytállok én. S mindent magamra vállaltam. Megbiztak bennem; tehát nem maradt más választásom, mint megállni a sarat, s kivinni, amire vállalkoztam.

Csakhogy fogalmam sem volt róla: mikép fogjak a dologhoz?

A titkos eszközöket, melyekkel dicsekedtem, első meggondolásra nevetségesnek találtam.

Nem igen bizhattam a hatásukban; s hamarosan lemondtam róluk.

Hogy ne csak vaktában kezdjek a dologba, tisztában kellett volna lennem az érzéseimmel.

S én teljességgel nem tudtam, hogy hányadán vagyok ezzel a leánnyal.

Néha-néha sikerült elhitetnem magammal, hogy az ellenséget, akivel küzdenem, viaskodnom kellett, valósággal gyülölöm; ilyenkor föléledt bennem a vállalkozó kedv, s fogadkoztam magamban, hogy irgalom nélkül bánok el vele.

De a következő pillanatban azon vettem észre magamat, hogy kételkedem a gyülöletemben; s ilyenkor ugy rémlett, hogy az, amit Meta iránt érzek, inkább neheztelés vagy féltékenység, mint gyülölet vagy idegenkedés.

Kegyed olvasta Tassot, asszonyom. Emlékszik-e a Megszabaditott Jeruzsálem-nek arra a részletére, melyben a megbabonázott erdőről van szó?

Tankréd erősködik, hogy megszabaditja az erdőt a varázslattól. A jó ember! Előbb a szivét kellett volna megmentenie a bübájtól... mert hisz emlékszik, mi történt vele s kardjával, mikor a fa, melyet szét akart hasitani, Clorinda képét tüntette elébe?! Pedig azelőtt Tankréd is azt képzelte, a balgatag, hogy már nem szereti Clorindát...

Én is azt kérdeztem magamtól: vajjon teljesen kiábrándultam-e Clorindából? Vajjon az elhatározó pillanatban nem fog-e reszketni kezemben a kérlelhetetlen igazság kardja?

Nem számithattam másra, csak a váratlanra, valami véletlen esetre, mely meg fogja értetni velem: mi a tennivaló?

Persze, az az ügyesség, mely a véletlenre bizza magát, nagyon kétséges értékü.

D'Arci ur ugyancsak kicsufolt volna, ha esetleg olvasni tud gondolataimban.

Ilyen gondolatok kavarogtak a fejemben, ami érthetővé teszi, hogy keresztül mentem a világ egyik legszebb vidékén, anélkül, hogy valamit láttam volna.

Különben nem a szép tájék a legnevezetesebb látnivaló a világon. Boldog embert látni például sokkal érdekesebb. Természetesen csak akkor, ha az illető sem nem rossz, sem nem ostoba.

Mauserrené asszony ebben a ritka látvanyban részesitett.

Maga volt a megtestesült boldogság; öröm sugárzott szemében, mosolyában. Mintha csak két nap óta élt volna. Minden kedves ujdonság volt előtte; a leghaszontalanabb apróság is meglepte, elragadta.

Hisz valóban csak két napja ismerkedett meg a napvilággal. Tekintete igy beszélt hozzá:

- Tudod-e, hogy nem telik bele tiz hónap, s a felesége leszek?!

A nemes lélek föltette magában, hogy mindenütt örömet áraszt maga körül.

A hosszu ut mentén fünek-fának alamizsnát szórt a kocsiból.

Valahol észrevett egy kis rongyos pulykapásztorlányt, aki ép a gyepre hajtotta szárnyas állatait.

A jó asszony megállittatta a kocsit, kiszállt s odafutott a gyermekhez.

Megcsókolta, beszédbe ereszkedett vele s leült mellé egy kőre. A megilletődött pulykák körülhurukkolták, s aztán alkalomszerünek látták felfuvalkodni.

Mauserrené asszony kikérdezte a gyereket minden ügyéről, bajáról, s mielőtt elhagyta, két aranyat csusztatott a markába.

Valamivel odább, erszénye egész tartalmát egy öreg vak ember kalapjába hullatta.

D'Arci grófné és én, félszemmel néztünk rá, s tekintetünk nem volt semmitmondó.

Ahogy tovább haladtunk, figyelmesebb lettem a vidékre is. Szórakozottságom mulóban volt.

Des-Abrest táján már megláttam a vidék szépségeit. Mondhatom, az ut, melyen végighaladtunk, páratlan.

Ugy terveztük, hogy először Des-Abrets-ban állapodunk meg. Ebben a faluban már tisztességes fogadó is volt, aminek különben szükségét éreztük, mert a déjeuner ideje elérkezett.

A break-et csak a faluban értük utól.

Ugy repült, mint a szél, s nem állapodott meg a pulykapásztor-lányoknál.

Rosszkedvü ember hajtotta, akinek jól esett, hogy lovait ostorozhatta.

El nem képzeli asszonyom, mennyire ki tudott kelni magából Mauserre ur; néha napján rá sem ismert volna az ember.

Két lélek lakott benne, melyek közül az egyik hihetetlenül tudott magán uralkodni, a másik pedig arra sem volt képes, hogy a legcsekélyebb bosszuságot eltitkolja.

Láttam Drezdában, amint egyik legkényesebb ügyét tárgyalta. Egy izom sem rezdült meg arcán, mikor a legnagyobb kellemetlenségek érték.

Hanem a hivatásán kivül, a maga dolgában képtelen volt a legtermészetesebb titkolózásra is. Minden apróság meglátszott az arcán, melyből mint nyitott könyvből lehetett olvasni.

Az egész déjeuner alatt olyan komor volt, mint egy tömlöc-ajtó.

D'Arci ur az ártatlant adta, aki semmit se gyanit, s tulzott figyelmességével dühösitette apósát.

Ahogy felálltunk az asztaltól, Mauserre ur boszut állott vején.

A fogadó kertjében céllövőhely volt. Mauserre ur, aki kitünő lövő volt, fogadást ajánlott a grófnak, hogy lövés dolgában többre viszi nála. D'Arci ur ráállt a mérkőzésre.

Először Mauserre ur lőtt s egymásután háromszor a célba talált.

A karzat eszeveszetten tapsolt, s a nevelőnők gyöngye felkiáltott:

- Ugyan, mondja már meg, uram, mihez nincs önnek tehetsége?

A gróf első sörétje a céltábla egyik karójába furódott.

Természetesen, ez még nem volt elég ok arra, hogy D'Arci ur elismerje legyőzetését. A pisztolyát okolta.

- Hisz ezzel a gyalázatos szerszámmal nem lehet lőni! - mentegette magát, s másikat választott.

Hanem a második lövés sem volt szerencsés.

Erőnek-erejével bele akart találni legalább a céltábla fehérébe.

S addig próbálgatta, addig erőlködött, hogy mire beléunt, s utánunk jött a kertből, a break már tovahajtatott.

- Teringette! Nem vártak meg.

Nem volt más választása, minthogy hozzánk üljön a hintóba.

- Ön ugyan megjárta! - szólt hozzá nevetve Mauserrené asszony.

Aztán komolyabb hangon igy folytatta:

- Alphonse panaszkodik, hogy önnek mostanában néhány rossz szokása van. Többek közt folyton ingerli Holdenis kisasszonyt. Ha ez soká igy tart, tréfáinak az a kellemetlen következménye lehet, hogy Holdenis kisasszony elveszti tekintélyét növendéke előtt... Pedig igazán szerencse, hogy Meta ugy féken tudja tartani a mi szilaj kis csikónkat!...

D'Arci ur vigyorogni kezdett. Megcsiptem a karját és - célt értem. Elnyelte, amit mondani akart.

Ahogy Des-Abres-t elhagytuk, tovább, mint egy óráig, eléggé meredek dombra döcögtünk fel.

Mikor a tetejére értünk, az országutról letérve, mellékutra csaptunk, mely egyenesen Paladrube vezetett.

Alig fél óra alatt a faluban voltunk.

Paladru, a tótól néhány száz lépésnyire, jókora magaslaton ülő templom lábainál terül el.

A Paladru-tóról, asszonyom, ugy beszélhetek, mint szakértő. Nagyon közelről láttam. Sokkal alaposabban megismerkedtem vele, mint óhajtottam.

Ha érdeklődik a statisztika iránt, ide jegyezhetem, hogy e tó a tenger szine fölött ezerötszáz lábnyi magasságban terül el, - hogy hossza majdnem két, szélessége pedig körülbelül fél mérföld, - hogy nagyon mély, - hogy vize nagyon ásványos tartalmu s jótékony hatásu sokféle betegségben, - hogy ennek az ásványos viznek kissé szappanszerü ize van, s hogy mindamellett a tóban temérdek a hal.

De szivesebben mondom el, hogy ha az ember meg akarja ismerni Bugey-t, okvetlenül látnia kell ezt a gyönyörü tót, - hogy környéke elragadó, - hogy partján felséges kőrisfákat láthatni.

A hegyek, melyek két partját szegélyezik, egyik felől erdősek, s teljesen vadonszerüek, másik felől nagy gonddal miveltek.

Maga a tó, a napnak más és más órájában, meg aszerint, ahogy a szél jár, majd gyöngyházszinü, majd azur-kék, majd szürke, mint az ólom.

Partjain a talaj-alakulás igen változatos; emitt vékonyka rév, odább széles öböl; itt magas, kopár földfok nyulik a vizbe; amott duslombu fák hajolnak a tó fölébe, s áztatják a vizben koronájukat; távolabb alacsony földnyelvet mosnak a habok; másutt meg meredek sziklapartra verődik a hullám.

Ha valaha Paladrube téved, asszonyom, menjen fel az egyik ilyen sziklapartra, arra, amely a faluhoz a legközelebb van, s nézzen balfelé.

A sás- és káka-boritotta tó felett ezüstös lombozatu füzfa-sort fog megpillantani; a füzfák felett, a magaslaton, árnyas, szép diófa-erdőt, melynek zöldjéből kicsillannak a kastély kis bástyái, meg a templom tornya; s tiszta időben, a halmok bevágásai között meg fogja látni a Mont-Blanc-t is, ragyogó havának egész pompájában, mind a két lejtőjével, melyek közül az egyik, a Franciaország felé néző, igazán lejtőszerüleg közeledik a sikhoz, a másik pedig inkább óriási, meredek falhoz hasonlit, ahol, ugy rémlik, még a sasok is szédülést érezhetnek.

Az uti könyvek, asszonyom, fogalmat adnak a Paladru-tó szépségeiről, de nem emlitik, hogy ez a tó olyan hely, ahol kellemetlen tapasztalatokat lehet szerezni.

Az a tapasztalat, melyet a Paladru-tón alázatos szolgája szerzett, világosan bebizonyitotta, hogy a prédikálás veszedelmes mesterség, és hogy a német nőknek néha furcsa bogaraik vannak.

Mikor már vagy két órát töltöttünk Paladruben, Mauserrené asszony, akit az ut kifárasztott, s aki hamarosan betelt a tó és a Mont-Blanc látásával, a Hôtel des Bainsben, ahol néhány szobát nyittattunk, lefeküdt a diványra s elszenderedett.

Lulu lábánál egy párnán aludt.

Ebédig még bőséges időnk volt.

Mauserre ur, aki époly ügyes volt a sakkjátékban, mint a lövésben, s aki kereste az alkalmat, hogy vejét ismét megalázhassa, csalogatta D'Arci urat, hogy sakkozzék vele.

D'Arci ur kötélnek is állt abban az ábrándos reményben, hogy majd visszatorolja a reggeli vereséget.

Meta kiment sétálni, s egy darabig álmodozva barangolt a tó mentében.

Mikor az alacsony parthoz ért, csolnakot vett észre, mely ép akkor érkezett meg a tó másik oldaláról.

A sajkások, kik a lenge járómüben jöttek, odakötötték a csolnakot a partra erősitett cövekhez; aztán a vitorlát az árboc köré tekergették s elmentek dolgukra.

Metának az az ötlete támadt, hogy belépett a csolnakba.

Láttam, hogy leült a hajócska orránál s a viz fölé hajolt.

Valószinüleg tükörnek használta a tót.

Néhány percig mozdulatlanul maradt.

- Itt az alkalom! - szóltam magamban s egy pillanat multán mellette termettem.

Alattomosan leoldoztam a hajókötelet a cövekről s kezembe ragadva az evezőket, besiklottam vele a tó közepére.

Mikor egyedül találta magát velem a himbálózó dióhéjon, kissé ijedtnek látszott. Kért, hogy vigyem vissza a partra.

Ugy tettem, mintha nem hallottam volna, s tovább eveztem.

Később aztán nekibátorodott, vagy legalább belenyugodott a kalandba.

Hátra ült a kormányhoz.

Mikor már a tó közepe felé jártunk, eleresztettem az evező nyelét s a csolnakot szabadjára bocsátottam.

Meta kérdőleg nézett reám. Figyelmesen vizsgálta arcomat; nyilván nem tudta felfogni: miért hallgatok.

Az előtt való nap, hogy e nevezetes kirándulást tettük, a kastély könyvtárában öltem az időt. Az egyik polcon véletlenül szemembe tünt a Provinciales egy régi kiadása, mely fölkeltette érdeklődésemet. Nem állhattam meg, hogy bele ne üssem az orromat. A hely, melyet olvastam, nagyon meglepett s tökéletesen bevésődött emlékezetembe.

Azóta kisértett Pascal.

Hátradőltem az árbochoz, s keresztbe téve karjaimat, igy szólaltam meg:

- Igazán, atyám, vallástalan emberekkel nem gyülik meg a bajunk olyan hamar, mint azokkal, akik ugy ismerik a vallás minden kis hitcikkelyét, hogy szent célok követelményének tudják magyarázni minden cselekedetöket. Mert végre is, a sértő jó célzata nem enyhiti a sértett fájdalmát. Az az ember, akit bántanak, nem veszi észre, hogy a bántalom mily titkos jó szándékból történt, csak a csapást érzi, melyet rámértek. És nem tudom, nem volna-e kevésbbé keserves, ha vadállatokká bőszült emberek ütnének agyon, mintha ájtatos emberek gyilkolnának le nagy lelkiismeretesen?!

S aztán igy végeztem be a szónoklatomat:

- Ah, milyen nagy ember is volt az a Pascal! S milyen veszedelmes tudomány is a casuistica!

- Kihez szól? - kérdezte mosolyogva. - Az éghez, a halakhoz, vagy hozzám?

- Valakihez - feleltem - aki egyszer azt vetette szememre, hogy könnyelmü ember vagyok. S megfelelek neki. Mert, meg vagyok győződve, az ég megbocsát a könnyelmüeknek, akik jóvá teszik holnap, ami rosszat ma elkövettek. De Isten mentsen meg azoktól, akik meggyőződésből teszik a rosszat. Róluk mondta Pascal, hogy csak az a tökéletes és kedélyes gazember, aki lelkiismeretből gaz.

Körülnézett.

- Nem látom azt a jezsuitát, akihez szónokol - válaszolt szeliden. - Tudnia kellene, hogy olyanformán gondolkozom, mint ön. Engem is ugy neveltek, hogy ne igen szeressem ezeket a jó pátereket.

Ujra kezembe fogtam az evezőket. Pár pillanat mulva körülhajóztam az egyik kis földfokot, mely előbb eltakarta előlünk a falut és a hôtelt.

Meta már nem félt. Kissé szemrehányó hangon, de azért nyájasan szólalt meg ujra:

- Mit mondanak majd Lulunak, ha a kedves gyermek felébred s nevelőnőjét keresi? Szöktetés ez vagy micsoda? Ah, elfelejtettem, hogy ma van szeptember elseje, s nekünk ma beszélni valónk van. De a tó nem temető.

Aztán elfordult s a Mont-Blanct nézegette, mely homályosan látszott a diófák sürü lombozata mögött.

Megint abbahagytam az evezést, s ismét hátradőlve az árbochoz, cigarettát készitettem.

- A jezsuitáknak - szóltam s rágyujtottam a cigarettámra - elég széles a háta; nem bánom, üssük őket. De, bár lehetséges, hogy ők fedezték fel azt a szép mesterséget: mikép lehet a szavakat jó lelkiismerettel elcsavarni, mégis ugy tapasztaltam, hogy a casuisticát mivelik olyan országokban is, ahol a jezsuitákat nem igen szeretik. Mindenütt találni olyan elméket, melyek finomságukat arra használják, hogy jó okokkal igazolják a legkevésbbé igazolható tetteket; találni olyanokat is, akik megvetik azt a kezdetleges, hétköznapi morált, mellyel megelégszenek azok, akiket közönségesen tisztességes embereknek szokás mondani; az ilyenek szétszedik a köznapi erkölcstant, s minden lényegest magukban foglaló maximáik segitségével olyan apró szabadságokat engednek meg maguknak, melyeket sehogysem lehet összeegyeztetni az egyszerü emberek katekizmusával. Akadnak mások, akik vallásukat, mely őszinte, arra használják, hogy szentesitsék vele anyagi sovárgásaikat. A cselekvéseket, melyeket érdekeik kivánnak, kegyes tettek gyanánt hajtják végre. Istennek e gyermekei az egész földet örökségükül tekintik s abban a szent meggyőződésben, hogy az égtől megbizatást nyertek, melynél fogva a rossz embereket kárpótlásra kell kényszeriteniök, szemökben könnyel kaparitják meg javaikat, melyeket magokévá tesznek, mivel e javak őket illetik.

Bedobtam cigarettámat a tóba.

- Ismerek egy bünös asszonyt - folytattam - aki, az igazat megvallva, csak egyszer vétkezett. Az élet oly kegyelmes volt iránta, hogy a vétekben, melyet elkövetett, boldogságát találta meg. Egyszer egy szent leány találkozott vele, aki meglátva a boldog vétkező nőt, igy kiáltott fel: Mily veszedelmes példa! E világ isteni törvénye a rend, melyet ez az asszony áthágott. Az égnek és az erkölcsnek érdeke ugy kivánja, hogy megfosszam bűnös uton szerzett boldogságától. Azért elveszem házát, elveszem férjét, elveszem gyermekét, elveszem multját és jövőjét, emlékeit és reményeit, elveszem mindenét s Isten kegyesen fog majd hozzám szólani: Derekasan dolgoztál, világosság angyala! Egy rendetlenséggel kevesebb van a világon.

Arcát láng boritotta el s felkiáltott:

- Néhány nap óta találós mesékben szól hozzám. Mondja meg egyszer-mindenkorra, mi furja a fejét? Mondja meg nyiltan: micsoda alávalósággal gyanusit?

- Arra lent - feleltem - abban a falusi vendéglőben, nyugodtan alszik egy szegény asszony. Bárcsak soha se ébredne fel! Mert egyszer meg fogja őrjiteni a kétségbeesés, mikor rájön, hogy veszedelmes versenytársa van: Holdenis Meta kisasszony, aki föltette magában, hogy egy szép nap feleségül megy Mauserre urhoz.

Arcát haragos, rideg kifejezés torzitotta el, melyet eddig még sohasem láttam rajta. Csak szinpadi fogás volt, a jelenség gyorsan elváltozott. A majdnem vad tekintet, melyet szeme rám szegzett, s mely szuró volt, mint a méh fulánkja, lassankint eltünt, arca mindinkább szelidült. Összeszoritott ajka fölnyilt, homloka, melyet előbb ráncok boritottak, kitisztult és simává lett, mint a jég; lehajtotta a fejét s ugy tetszett, mintha szempillái alól két könycsepp gördült volna ki. Egy pillanatig vártam, hogy megszólal, de hiába vártam.

A hegyi tavak szeszélyesek és megbizhatatlanok.

Mikor a csolnakba ültünk, szellő se rezgett, s az ezüstöskék habok felületén egyetlen redőcske sem látszott.

De nemsokára a part felől terjedő árnyék smaragd szint öltött magára; a zöld szin mind keskenyebb térre szoritotta az azurt s végre belepte az egész tót, mely megrezdült s vizét csapkodni kezdte.

Csolnakunk ép a nyilt vizen volt.

Meta hosszas hallgatása, meg a magamé is, mindinkább megzavart.

Elhatároztam, hogy visszatérek.

A falu felé eveztem. A szellő is egyenesen arra hajtott.

Lebontottam a vitorlát s megkérdeztem Metát, nem vállalná-e magára a kormányt, melyet csak egyenesen kellene tartania?

Igenlőleg intett a szemével s bizonytalan kézzel fogta meg a kormányrudat.

A vitorla kidagadt s csolnakunk neki iramodott, mint a megsarkantyuzott ló.

Nagy messziről már látszott kissé a nádas, meg a kavicsos. Az ott már a part.

Meta felemelte a fejét. Félig nyilt ajka magába szitta a szél éles lehelletét. A melle zihált.

- Még egyszer elmondom önnek a Thuléi királyt - szólt halkan. - Hallgassa meg.

És ugyanazon a hangon, mint hajdan, elszavalta a verset, melyre egykor megtanitott:

Es war ein König in Thule
Gar treu bis an das Grab,
Dem sterbend seine Buhle
Einen gold'nen Becher gab.

A szél pillanatról-pillanatra hüvösebb lett. Egyszerre szélroham kerekedett, mely hatalmasan megrázta a vitorlát.

A gyönge alkotmány megrecsegett s oly vadul kezdte verdesni az árbocfát, hogy azt hittem, mind a kettő széttörik.

A tó szine zöldből szürkébe ment át. A viz tajtékot vert és a habok mind erősebben csapdosták a sajkát.

Meta egy ügyetlen mozdulatára a csolnak megbillent. A viz becsapott hozzánk.

- Vigyázzon - kiáltottam rá. - Elég egy kis szórakozottság és felfordulunk.

Meta az utolsó versszakhoz ért.

Er sah ihn stürzen, trinken
Und sinken tief in's Meer.
Die Augen thäten ihm sinken;
Trank nie einen Tropfen mehr.

E négy sort még egyszer elmondta. Aztán rám nézett. És arca oly különösnek tetszett...

Levetette a kámzsáját. A szél szilajul játszott fürtjeivel, melyek homlokán repdestek. Arca égett, és rám szegezett szeme mélyéből valami őrült gondolat csillámlott ki, mely megvacogtatta egész testét.

- A cigányleány hazudott - kiáltott fel - hazudott! Nem azt jósolta: hogy száz évig élek?

S aztán igy suttogott:

- Ma kellett volna elhatároznunk, hogy együtt fogunk élni mind a sirig. S mivel ön már nem is gondol rám: meghalok, de önnel együtt.

Amint e szavakat kiejtette, oly erővel rázta meg a kormányrudat, hogy a következő pillanatban csolnakunk fenekestül felfordult, s az ön alázatos szolgája, asszonyom, egy ölnyi mélységre süllyedt a viz alá.

Asszonyom! Sohase tudhatjuk előre, mi válik javunkra. Nekem például eszemágában sem volt, hogy Harris barátom társasága valaha még hasznomra is lehet.

Mégis, mikor a viz fenekéről a felületre jutottam s kábultságomból magamhoz tértem, első gondolatom az volt, hogy:

- Az Isten is áldja meg az én derék Harrisomat! Sohase cselekedtem okosabbat, minthogy vagy három hónapot együtt töltöttem vele Genfben!

Mert Harris, akivel akkoriban mindennap fürödni mentünk a tóba, megtanitott uszni.

Biztosithatom, hogy ebben a pillanatban összes kész és ezentul készitendő festményeim gyerekségnek tetszettek ahhoz a tehetségemhez képest, hogy fenn tudtam magamat tartani a viz szinén.

Amint aztán a gondolataim tisztulni kezdtek, eszembe jutott, hogy itt mellettem egy nő fuldoklik, akivel vagy együtt szabadulok, vagy együtt halok.

Hihet, asszonyom, amit akar; de meg kell vallanom, hogy nem a részvét vagy a szánalom gerjedt fel bennem; valami szerelmi dühfélét éreztem, ami eddig ismeretlen volt előttem.

Mindent megbocsátottam Metának azért a kedves és dicséretes szándékáért, hogy Flamerin Tonyt a vizbe akarta fullasztani; ugy tetszett, hogy nem tudok nélküle élni.

Meglehet, asszonyom, hogy ezt a fellobbanást hóbortosnak fogja találni; azt képzelheti, hogy a Paladru-tó vize, melyből jókora mennyiséget nyeltem le, egyéb erényein kivül meg van áldva azzal a kitünő tulajdonsággal is, hogy époly részegitő, mint a rajnai bor.

De tessék elhinni, nem szükséges innunk, hogy hóbortos dolgokat kövessünk el. Nincs az az emberi szenvedély, melyben némi hóbort ne volna. A részegitő erő többnyire a szivünkben van.

Lebuktam a viz alá - Metát sehol se láttam.

Már-már kétségbe estem, mikor észrevettem, hogy ruhája megakadt a kormányrudban, s a szegény leány a csolnak alá került.

Gyorsan kiszabaditottam aggasztó helyzetéből.

Eszméletét teljesen elvesztette, de azért nem volt okom nagyobb ijedségre, mert legfeljebb egy percig lehetett a viz alatt.

Ujjai bágyadtan megmozdultak, s ez az életjel tökéletesen megnyugtatott.

Balkezemmel a felszinen tartottam a fejét s jobb karommal meg a két lábammal oly hatalmasan küzdöttem a habok ellen, hogy maga a nagy Harris is meg lett volna velem elégedve.

Néhány pillanat mulva (megvallom, azt az időt végtelenül hosszunak találtam) kimondhatatlan boldogságomra a parthoz értem.

Ahogy kievickéltem a szárazra, első gondom volt: lefektetni Metát a fübe.

Kinyitotta a szemét, de mindjárt be is hunyta.

Karomba fogtam s szaladni kezdtem vele a fogadó felé, mely nem volt messzire.

Fele utamban két dühös sajkás csatlakozott hozzám, akik, mig köztük futottam, szitkozódva, káromkodva követelték vissza a csolnakjukat.

Ujjammal mutattam nekik, hogy hol a csolnak, s bizonykodtam, hogy semmi baja, bár nem látszik meg rajta.

Különben jó emberek voltak s duzzadó erszényem, melyet odadobtam nekik, ugy megváltoztatta a hangjukat, hogy utoljára még segiteni ajánlkoztak.

Hanem én nem akartam másra bizni drága terhemet.

Mauserrené asszony, aki időközben fölébredt, meglepetésében, hogy seholse lát minket, Luluval együtt keresésünkre indult.

Mikor megpillantottak, attól tartva, hogy valami helyrehozhatatlan szerencsétlenség történt, sikoltozni, jajgatni, sopánkodni kezdtek.

A sajkásokat, akik a csolnakjukat követelték, hamar leráztam a nyakamról; de annál nagyobb fáradságomba került megnyugtatni Lulut, aki nevelőnőjét kérte számon tőlem.

S ami a legrosszabb volt, a gyermek bőgését Mauserre ur is meghallotta.

Abbahagyta a sakkozást s leszaladt az udvarba.

Azt hittem, komolyan összetüzök vele, olyan dühösen s fenyegetőleg nézett rám.

Igyekeztem nyugtalanságát eloszlatni s biztositottam, hogy Meta él. De tán nem is a nyugtalanság bántotta, hanem inkább a boszuság, látva, hogy a leány szorosan hozzám simulva fekszik a karomban, - hogy arca az enyémet érinti, - hogy haja halántékomhoz tapad...

Mauserre ur összeszoritotta az öklét és rám támadt:

- Nyomorult bolond!

Ez a dühös kiáltás megértette velem, hogy sebe milyen mély volt...

- Ön megfeledkezik magáról, uram - feleltem hidegen.

S félretaszitva vállammal, bementem a fogadóba, ahol letettem terhemet.

A rajongásnak is megvan a maga határa; erőm már fogytán volt.

D'Arci ur is odaszaladt. Rákancsalitott Metára, aki sápadt volt, mint a halál, vállát vonta, s igy szólt hozzám:

- Micsoda szinésznő!

S a fogai közt azt dörmögte:

- Az ötlet pompás volt. Kár, hogy önnek nem volt hozzá elég bátorsága.

Mauserrené asszony odaadó ápolása, meg menyének és a fogadósnénak gondoskodása nemsokára feltámasztották a nevelőnők gyöngyét.

Levetkeztették s befektették a puha, megmelegitett ágyba, ahol rövid idő mulva egészen visszanyerte az eszméletét.

Legelőször is Lulut hivta ágyához, aki örömrivalgással vetette rá magát.

Ezalatt én ruhát változtattam. Levetettem átázott öltözetemet, s parasztruhába bujtam. Aztán lementem a konyhába melegedni.

A konyhában Mauserre urat találtam, ki ott álldogált a kályha előtt.

- Ön magyarázattal tartozik nekem - kiáltott felém.

- Engedjen meg - feleltem élénken, - de ha valamelyikünk magyarázatot követelhet a másiktól, ugy az én vagyok.

Régi barátságunk diadalmaskodott gőgjén és féltékenységén, s másodszor már sokkal nyájasabban szólalt meg:

- Igaza van. Lulu kiáltozása megzavarta a fejemet. Kérem, bocsásson meg, s ne haragudjék rám.

Megszoritottam a kezét, hanem azért a hajótörésemről nem beszéltem részleteket, bár láttam, hogy nagyon szerette volna.

Csak annyit tudott belőlem kicsikarni, hogy Holdenis kisasszony, ép abban a pillanatban, mikor a szél a legerősebben fujt, ügyetlenségből eleresztette a kormányrudat.

- Ami megint csak azt bizonyitja - szóltam, - hogy az asszonyok nagyon rossz kalauzok; ugy látszik, nem szabad rájuk biznunk a kormányt sem vizen, sem szárazon.

Tartózkodásom türelmetlenné tette.

Az ablak-mélyedésbe vonszolt, s farkas-szemet nézve velem, azt kérdezte:

- Komoly szándékai vannak Holdenis kisasszonnyal?

- Mi gondja rá? - feleltem.

- Érdeklődöm iránta is, ön iránt is. S nem hiszem, hogy egymáshoz valók.

- Hát kihez való volna Holdenis kisasszony? - kérdeztem, s most már rajtam volt a sor, hogy keményen nézzek a szemébe.

- Kihez való? Hát a leányomhoz, akinek nagy szüksége van rá. Legyen őszinte. Igazán szereti?

- Meglehet, - válaszoltam. - De érzéseimről csak neki tartozom számot adni.

Ennyire voltunk, mikor jelentették, hogy az ebédet feltálalták.

Valóságos burgundi étvágyat éreztem; rászolgáltam.

Ki is tettem magamért. Derekasan hozzáláttam az ennivalókhoz, különösen ahhoz a rákhoz, melyet aznap reggel, ugyanazon a helyen fogtak, ahol Metával felfordultunk. A Paladru-tónak ezt a termékét pompásnak találtam: látja, asszonyom, nem vagyok haragtartó.

Mauserre ur csak fogheggyel evett, s három szót se mondott.

Mauserrené asszony fáradhatatlanul tudakozódott vizi kalandom részleteiről, s minduntalan hálálkodott, hogy kedves Metája életét megmentettem.

D'Arci ur nagyokat nyelt s nem szólt egy szót se.

A grófné nyugodtan mosolyogva nézegetett rám, s egyszer, hozzám hajolva, halkan azt suttogta:

- Szép lovag, ön valamit rejteget előlünk.

Mikor a nyalánkságokra került a sor, Mauserrené asszony eltávozott, megtudni: hogy van Meta?

Azzal az ujsággal került vissza, hogy a nap hősnője pompásan érzi magát, megivott egy csésze tiszta levest, s mindenáron fel akar kelni.

- Ruhái - szólt - még nem száradtak meg. Azon vagyok, hogy találjak valakit, aki másikat kerithet neki.

Lulu, aki nem tudott meglenni nevelőnője nélkül, engedelmet kért, hogy hozzámehessen.

Nem engedték meg, mire Lulu bömbölni és toporzékolni kezdett, mint hajdan, a régi szép időkben.

D'Arci ur, hogy lecsillapitsa a gyermeket, papirosból alakokat vagdosott a mulattatására.

A játékba lassankint mindenki belekeveredett; az asztalt nemsokára teleszemeteltük.

Mikor ugy találtam, hogy már eljátszottam a magam részét, elillantam. Kimentem a kertbe szivarozni.

A hold, mely második negyedében volt, ezüst fényt vetett a tó egyik felére.

A Paladru többi részére mély sötétség borult.

A viz már nem háborgott, de nem is csendesedett le egészen. Valami tompa zúgást hallatott. A habok időközönként, szakgatottan morogtak: akár csak egy gyermek, aki haraggal aludt el, s aki halkan dörmög álmában is.

Az az ötletem támadt, hogy felkeresem Metát. Ugy gondoltam, hogy azok után, amik történtek, volna egy kis beszélnivalónk egymással.

A hátulsó kapun mentem vissza a fogadóba. Lopva mentem fel a lépcsőn s nesztelenül surrantam végig a folyosón. Már éppen kopogni akartam Meta ajtaján, mikor észrevettem, hogy Meta nincs egyedül.

A lány hangját hallottam, amint azt kérdezte valakitől:

- Mondja, mit csinál éltem megmentője?

- Nagyon jókedvü - felelt valaki.

Ez a komor hang a Mauserre uré volt.

Az első pillanatban be akartam lökni az ajtót, a másodikban pedig - visszafojtani lélegzetemet és hallgatózni. De hát a jó lelkiismeret gyöngédséget szül, aminthogy a jó föld jó buzát terem.

Hogy megmeneküljek a kisértéstől, visszafordultam és suttyomban a szobámba mentem, ahol az előbb öltözetet cseréltem.

Ruháim még ott száradtak a tüznél.

Megforditgattam minden darabot, s még nem voltam kész ezzel a csekély munkával, mikor észrevettem, hogy megint hallom a két hangot, melyek tovább szőtték beszélgetésüket.

Ne felejtse el, asszonyom, ha majd meglátogatja a Paladru-tavát, hogy a Hôtel des Bains-ben az ágyak kényelmesek, az eledel meglehetős, a rák pompás és a szolgálat kitünő, de a választó falak és a mennyezet oly vékonyak, mint egy-egy papirlap, - hogy egyik szobából a másikba mindent áthallani, - és hogy ott a titkokat sohasem lehet elég halkan suttogni...

Non bis in idem, mondják a jogászok, ami azt jelenti, hogy ugyanegy dologban nem tartozik az ember kétszer egymásután aggodalmaskodni.

Most már hallgatóztam és - hallottam.

- Nem tudhatom meg, kettőjük közül kinek jutott először eszébe ez a vizi séta? - szólt Mauserre ur szárazon, majdnem parancsoló hangon.

- Magam sem tudom, uram; ugy tetszik, hogy a kötél magától oldódott el.

- S ön természetesnek találta e kalandos találkozót azzal a fiatalemberrel, akit én szeretek, becsülök, de aki illem-kérdésekben a lehető legrosszabb biró?

- Helytelenül tettem - felelt Meta alázatosan. - Megfeledkeztem a helyzetemről, s azért engedje meg, uram, hogy lányának a nevelőnője bocsánatot kérhessen.

- Én ebben a percben nem ugy beszélek, mint... leányom apja, hanem mint olyan ember, aki azt képzelte, hogy joga van...

Nem végezte be a mondatát. Inkább másikat kezdett.

- Ma szeptember elseje van. Tony ma akarta megkérni az ön kezét. Mit felelt neki?

- Nem kellett felelnem, uram, mert nem kért semmit.

- Pedig a csolnak nagyon alkalmas hely arra, hogy az ember vallomásokat tegyen; nem tarthat tőle, hogy megzavarják. Nos, és a Tony vallomása? Lángoló volt? Fel tudta használni az alkalmat ugy, ahogy ügyes ember szokta? Merészül viselte magát?

- Jól meggondolta, uram, hogy kivel beszél?

- Szinte hajlandó volnék azt hinni - folytatta, - hogy hajótörésük nem volt baleset. Flamerin ur meg akarta szerezni magának azt az örömet, hogy önt megmenthesse, s azt a még édesebb gyönyörüséget, hogy önt vagy tiz percig a karjában hordozhassa. Hogy szoritotta a szivéhez! Csakugyan elájult?

Most már Meta kezdett fennen beszélni.

- Nos hát, igen, - kiáltott fel, - Flamerin ur ma nagy szabadságot engedett meg magának velem szemben. De vigasztal az, hogy tán nemsokára - a felesége leszek.

- Az lehetetlen!

- Ha Flamerin ur el akar venni, ki akadályozhatná meg ebben a szándékában? Elfelejti, hogy Flamerin ur nem függ senkitől.

Ezek a szavak elcsüggesztették. Ugy rémlett, mintha mélyen felsóhajtott volna.

Lehet különben, hogy csalódtam. Néha-néha megesik rajtam, hogy zúg a fülem.

- Ha megveti tanácsomat, - folytatta Mauserre ur, sokkal nyájasabb hangon, mint előbb, - remélem, családja beleegyezését nem tekinti csekélységnek. Biztosithatom, hogy atyja sohasem fogja helyben hagyni ezt a házasságot.

- Hát mégis irt neki? Mennyire visszaél ön bizalmammal!

- Postafordultával válaszolt, hogy Flamerin ur bizonyára tiszteletreméltó kérő, de ő csak olyan embert fogadhat vejéül, akinek komoly szelleme és szigoru elvei vannak, s ilyen ember nem igen akad a müvészek között. Ez a gyöngédség annál inkább becsületére válik, mert, ugy látszik, zavart helyzetben van.

- Ügyeiről is irt önnek? - kérdezte Meta megindultan.

- Megörvendeztetett bizalmával. Valaki ajánlatot tett neki, hogy társul fogadja nem tudom miféle vállalathoz; ez az üzlet rövid idő alatt rendbe hozhatná anyagi viszonyait; csakhogy némi tőkerészt kivánnak tőle, mellyel nem rendelkezik.

- S kéri önt, hogy kölcsönözze neki ezt az összeget?

- Nagyon boldog leszek, ha tehetek valamit Holdenis Meta atyjáért.

- Ah, uram, mért kényszeriti ön a leányt, hogy atyja ellen szóljon?! Figyelmeztetnem kell, hogy atyám, amily becsületes, nemeslelkü ember, olyan gyermekes és könnyenhivő; figyelmeztetnem kell, hogy ő a balgatag tervek és a khimérák embere; hogy szerencsétlen keze van, s akármihez fog, sohasem viszi zöldágra; hogy végzetes szolgálatot tesz neki, ha ábrándjaiban bátoritja; hogy pénzét sohase fogja visszakapni, s hogy ez büszkeségemet halálosan fogja sérteni... Kivánom, uram, tagadja meg atyám kérését. Kész vagyok, ha kell, térdemen kérni öntől e kegyet!

- Csillapodjék. Meg fogom tagadni, minthogy ugy kivánja. De engedje megvallanom, hogy ön a legnemesebb, a leggyöngédebb sziv, akit csak ismerek.

- Ön, uram, maga a jóság. S mégis az előbb mily igazságtalanul támadott meg!

Ugy rémlett, mintha Mauserre ur, megváltoztatva helyét, közelebb ment volna Metához.

- Még egyszer, utóljára kérdem: szereti-e, vagy nem? - suttogta.

- Hagyjuk ezt a tárgyat, uram. Nagyon rosszul esik, hogy vitatkoznom kell önnel.

- Hát nem akar megnyugtatni? - folytatta Mauserre ur majdnem könyörgő hangon.

- Nem igen tudom elhinni, hogy nyugtalankodik. Inkább azt képzelhetném, hogy zsarnokoskodni akar, ha nem volna olyan jó!

- S az én uralmamat persze türhetetlennek találná?...

- Hajlandó volnék uralmában megnyugodni, de olyan időben élünk - folytatta vidáman - mikor a legjámborabb nép is megvárja kormányától, hogy magyarázatokkal szolgáljon.

- Magyarázatot kiván? Mondja, miért kényszerit rá, hogy megvalljam, amit el akartam hallgatni örökre?... Nos, hát igen, zsarnokoskodom, mert titkom abból áll, hogy... Ah, ne követelje, hogy beszéljek, hisz ugyis kitalálta!...

Egy darabig hallgattak s aztán a csendet, melyet már-már nagyon hosszunak találtam, Mauserre ur törte meg:

- Nem tudom, - szólt, - mit gondolhat rólam? Ugy látszik, megvetésre méltónak vagy legalább is nevetségesnek találja vallomásomat?

- Nem itélem meg, uram, - felelt Meta. - Azt hiszem, hogy álmodom. Higyje el, csalódik, áltatja magát. Az olyan szegény leány, mint én, akinek se szelleme, se szépsége, nem arra való, hogy önhöz hasonló ember szeresse. Az ön szerelme életemnek örök büszkesége volna; de ennél a veszedelmes szerencsénél többre becsülöm a békét, melyet - elvesztettem. Oly boldog voltam ön mellett!... S fájdalom, arra kárhoztat, hogy már holnap elhagyjam Charmillest. Miért bánt igy velem? Óh, uram, milyen kegyetlen is ön!...

- El akar hagyni?! - kiáltott fel Mauserre ur hevesen. - Azt nem engedhetem meg, nem is fogom megengedni.

- Ugyan mondja meg, uram, ha elég gyönge volnék maradni, minő életem volna ezentul ebben a házban, ahol eddig bátran kereshettem önt, s ahol most már minduntalan menekülnöm kellene öntől?!... Mert kénytelen volnék kerülni; igy parancsolná az okosság, a kötelesség, minden... Annak az édes szabadságnak, mely eddig önnek is, nekem is, olyan jól esett, örökre bucsut mondhatnánk!

- Maradni fog, mondom, s nem kell majd kerülnie engem... Igérem, hogy ezután egy árva szócskát sem hall tőlem, ami sérthetné vagy megrémithetné. A mai nap szerencsétlen nap volt, feledjük el. Holnap legyen megint ugy, mint tegnap volt, s ne is gondoljunk rá, hogy itt voltunk, ezen az elátkozott helyen, hol a féltékenység odaragadott, hogy...

- Hogy kivánhat ilyet?! Önnek, uram, könnyü lesz feledni, de én tartok tőle, hogy emlékeim nem fognak békén hagyni.

- Esedezem, - folytatta Mauserre ur - bánjék velem ugy, mint beteggel szokás, akit kimélnek, még akkor is, ha esztelen dolgokat követ el, akinek legképtelenebb szeszélyeit is elnézik, mert az ellenkezés csak sulyosbitja a bajt. Higyje el, magam itélem el legerősebben őrültségemet, de félek tőle... Ha megtagadja kérésemet, nem felelek semmiről. Mert képes vagyok a legeszeveszettebb botrányra is, mely mindnyájunkat szerencsétlenné tehet. Esküdjék meg, hogy addig nem rendelkezik kezéről, mig velem nem beszél, és hogy megegyezésem nélkül nem hagyja el Charmillest.

- De hisz ön megrémit! - szólt Meta ijedten.

- Addig nem megyek innen, mig szavát nem adja.

- Szavamat adom, uram, de... abban a reményben, hogy vissza fogja adni.

Ez a társalgás, asszonyom, rettentően felingerelt s utóljára már oly türhetetlenné vált előttem, hogy azon kezdtem törni a fejemet: mikép zavarjam meg a bosszantó beszélgetést?

Hanem a következő pillanatban ajtónyilás hallatszott s kevéssel rá Mauserrené asszony hangját hallottam:

- Örömmel látom, kedvesem, hogy jó társaságban van. Ugy látszik, már tul van minden bajon, ugy-e Alphonse?

- Hála jóságának, asszonyom. Higyje el, soha sem fogom elfelejteni. Igazán örülök, hogy oly közelről láttam a halált, mert meggyőződhettem róla, hogy szeret egy kissé.

- Kételkedett benne? Mondhatom, szépen megijesztett minket.

És Mauserrené asszony hosszan kezdte részletezni: mennyire megrémült s hogy később is mekkora aggodalmai voltak. Szerette el-elbeszélgetni az érzéseit.

Óvatosan, vigyázva kiosontam. Visszamentem a kertbe, ahol sokáig tünődtem azon, amit az imént hallottam. De nem tudtam tisztába jönni. Volt bennem egy államügyész, aki vádolt, meg egy furfangos ügyvéd, aki mindenre talált feleletet. Az itélőszék kételkedett, s végre is ujabb vizsgálatot követelt.

Miközben igy tépelődtem, a csillagokat néztem. De gyanuimra, kételkedéseimre a csillagok sem vetettek világot.

Elmélkedésemből zongorahang ragadott ki.

Meta, bebujva Mauserrené asszony bundájába, lement a közös terembe és Chopin egyik nocturne-jét kezdte játszani.

Chopin bizonyosan rám gondolt, mikor ezt a darabot költötte.

Zenéje olyan ember érzéseit festette, aki ép a vizbe készül ugrani imádottjával; méla, szomoru akkordjai, mintha csak azt mondták volna: "Minthogy ön nem akar velem élni, haljunk meg együtt!"

A zongora silány, vedlett szerszám volt, aminő csak faluhelyen akad. Metának mégis sikerült megszólaltatnia.

Mert hát, mint a közbeszéd tartja, az a munkás, akiben tüz, elevenség van, nem ismer rossz szerszámot.

Odamentem a terembe néző ablakhoz, rákönyököltem a párkányára, s aztán sokáig néztem Metát. Nem vett észre.

Tekintetének szokott derültsége valami szenvedélyes, szinte gyilkos élénkségnek adott helyet; mintha apró ördögök táncoltak volna a szemében. De hát vannak jó ördögök is, s én igyekeztem magammal elhitetni, hogy azok, melyek szeme kékjéből kandikálnak ki, a boldogságot igérik nekem.

A zene segitségemre volt; már-már sikerült a fejembe vernem, hogy csakugyan igy van; de mikor Meta becsukta a zongorát, nem találtam többé a dolgot olyan bizonyosnak.

Ezen az éjszakán rosszul aludtam. Először is, mert folyton törtem a fejemet egy mathematikai problemán, mely algebrai egyenlet segitségével nem volt megfejthető, másodszor, mert jobboldali szomszédom, Mauserre ur, hajnalig talpon volt s örökösen járt-kelt a szobájában, mint valami ketrecbe zárt medve.

Bántott ugyan, hogy nem tudok elaludni, de a Mauserre ur álmatlansága kissé megvigasztalt.

Lulu kérésére abban állapodtunk meg, hogy délig Paladruben maradunk.

Tizenegy óra felé lementem az ebédlőbe, ahol D'Arci grófnét találtam.

Az ablaknál ült, s Mauserrené asszonyt meg Metát nézegette, akik a kertben járkáltak fel s alá.

Rájok mutatott, előbb az egyikre, aztán a másikra, s igy szólt hozzám:

- Hogy lehet megkivánni ezt, mikor az ember oly szerencsés, hogy magáénak mondhatja amazt?!

- Meg tudom érteni - feleltem. - Az ott olyan asszony, akinek a nagyvilágban, bálokban, ünnepeken kellene ragyognia, hogy büszkévé tegye a férfit, ki őt magáénak mondhatja. Csakhogy Charmillesban nem adnak bálokat. S meg kell adni, hogy falun, esős napon, a másik is megjárja, sőt néha, amikor akar, nagyon kedves tud lenni.

- Tegye hozzá, - folytatta, - hogy az egyik igaz, őszinte, megbizható, a másik pedig alattomos, csalfa és ravasz. És általános szabály, hogy a férfiak csak a veszedelmes asszonyokat imádják.

- Sokan - feleltem - csak olyan országokban szeretnek utazni, ahol örvények vannak.

E pillanatban Mauserrené asszony észrevett minket s ránk kiáltott:

- Ugy dugták össze a fejüket, mint két összeesküvő. Szabad tudnunk, min fondorkodnak?

- Összebeszéltünk, - válaszoltam, - hogy tiz hónap mulva visszahozzuk ide, s tiszteletére a Paladru taván nagy velencei ünnepet rendezünk, melynek tervét majd én állitom össze.

Köszönetet intett s tovább sétált.

D'Arciné asszony becsukta az ablakot, s megint faggatni kezdett.

Kitérő válaszokat adtam. Emlékeztettem, hogy ő is, D'Arci ur is teljesen rám bizták a dolgot, s haladékot engedtek.

- De végre is számot kell adnia eljárásáról - szólt D'Arci ur, aki eközben hozzánk csatlakozott. - Annyit már észrevettem, hogy szándékai jók; csakhogy ön nem következetes; aztán meg sokkal jobb uszó, mint szeretném.

- Én nem akarom a vétkes halálát; a megtérésén munkálkodom.

- Ön agyonprédikálja az embereket. Pedig békén hagyhatná azokat, akiknek még semmi bajuk, s inkább ne halászná ki az olyanokat, akik már a vizbe pottyantak.

- Bizza rám az egészet, s ne feledkezzék meg igéretéről.

- Semmitse fogok mondani, ami apósomat ingerelhetné, és semmitse fogok tenni, ami Mauserrené asszonyt nyugtalanithatná. Meg van elégedve?

- Nagyon meg leszek elégedve, ha kikerülhetjük a válságot, mely bizonyára csak az ellenségnek használhatna.

- Legyen nyugodt - szólt D'Arciné asszony. - Meggondoltuk magunkat, s beláttuk, hogy Mauserrené asszony, mig semmit sem gyanit, sebezhetetlen marad; biztonsága bizalmában rejlik.

Intettem, hogy hallgasson el.

Ugy tetszett, mintha a másik szobából, melynek ajtaja félig nyitva volt, egérlépteket hallottam volna.

S Meta csakugyan nem volt már a kertben.

- Bárcsak meg ne hallott volna minket! - sugtam D'Arciné asszonynak. - Higyje el, ebben a fogadóban füle van a falnak. Tapasztaltam.

Két órával később utra keltünk.

Mauserre ur megkérte nejét, hogy üljön vele a break-be, nem tudom: óvatosságból-e, vagy azért, hogy vejét lerázza a nyakáról?

Én, meg két szövetségesem, a hintóban foglaltunk helyet.

Mikor Paladrube mentünk, folyton tépelődtem; mikor meg visszafelé, az egész uton álmodoztam.

Megkisérlettem a tájékra figyelni; de hiábavaló volt minden erőlködésem.

Akárhová néztem, mindig, mindenütt csak tajtékzó tavat és hánytvetett csolnakot láttam; meg két nagy szemet, melyekből őrület sugárzott ki, - melyek mereven, bóditóan tekintettek rám s mintha csak azt kiáltották volna:

- Szerelmet vagy életet!

Igy történt, asszonyom, hogy kétszer mentem át Bugey vidékén, s mégse láttam festői szépségét.

Néhány napig nem láttam Metát.

Váratlan fürdésének nem lett semmi komoly következménye; de visszatérésünk alatt Lulu meghült, s ahogy haza értünk, szobafogságot kapott. Meta pedig hüségesen a gyermek mellett maradt, reggeltől estig.

Türelmetlenül vártam, mikor szabadul már ki önkéntes fogságából, mikor hirtelen kitört a válság, melytől tartottam.

Meg kell vallanom, hogy D'Arci urnak semmi része se volt benne; a végzetes válságot, mely jóslatom szerint csak arra való volt, hogy az ellenség malmára hajtsa a vizet, maga az ellenség idézte elő.

Bizonyára, nem lehet eléggé óvakodni a Hôtel des Bains falaitól.

Egy este, valami kevéssel az ebéd órája előtt, Mauserrené asszony, akit semmiféle gyanu se háborgatott, egyedül üldögélt kis szalonjában.

Egyszerre csak azt látja, hogy Holdenis kisasszony sápadtan, feldult arccal rohan be hozzá és sirva hull a lábai elé.

Mauserrené asszony hirtelenében nem tudott mást elképzelni, minthogy Lulu meghalt vagy legalább is haldoklik; de Meta visszanyerte szavát s megnyugtatta.

- De hát mi baj, édesem? Hisz valósággal elrémit. Valami szomoru ujságot kapott?

Meta fejét rázta.

- Megbántotta valaki? Talán D'Arci ur ismét megengedett magának valami... De hát beszéljen, kedvesem. Mondja el a fájdalmát. Nagyon szerencsétlen volnék, ha nem tudnám mindjárt megvigasztalni.

- Óh, asszonyom, ön oly jó!... - dadogta Meta, folyton sirva. - Ne szóljon hozzám ilyen nyájasan! Bánjon velem ugy, mint ellenségével! Kergessen el ebből a házból! Önnek is, nekem is jobb lesz, ha egy napig sem maradok tovább!

Nem tudott többet mondani; könnyei elfojtották szavát.

Mauserrené asszony kérdésekkel ostromolta, melyekre Meta töredezett, homályos, kuszált feleleteket adott.

Ha az ember sokáig marad sötétben, végre világosan kezd látni. Igy történt Mauserrené asszonnyal is.

Egyszerre kitalálta az egész kegyetlen igazságot.

- Ah, nagy Isten - kiáltott fel - Mauserre ur!... Szereti önt, s elég merész volt meg is vallani. Hol? Mikor? Hogyan? Mi történt? Mindent akarok tudni.

- Már mindent elmondtam, - felelt Meta.

S e pillanatban a Mauserrené asszony térdére fektette fejét.

A szép asszony ijedten lökte vissza. De aztán mindjárt meg is bánta hevességét.

- Mily igazságtalan vagyok! - szólt. - A nemesszivü, bátor baráton boszulom meg magamat! Azon, aki eljött gyónni, aki óv és figyelmeztet!

- Ah, asszonyom, - folytatta Meta, - ne dicsérje bátorságomat, inkább könyörüljön gyöngeségemen. Mauserre ur erőnek erejével megfogadtatta velem, hogy megegyezése nélkül nem hagyom el Charmillest. Rám parancsolt; féltem, hogy felingerlem; megfogadtam. Mondja meg neki, kérem, hogy önnek magának árultam el a dolgot; haragjában vissza fogja adni szavamat.

- Nem, - felelt Mauserrené asszony, - nem fogok visszaélni nemes bizalmával. Csak a magam nevében fogok beszélni, könyörögni fogok...

- Ne könyörögjön, - vágott a szavába Meta. - Rendelkezzék, parancsoljon. Biztosithatom, hogy nem keltettem benne komoly érzelmet; pillanatnyi szeszély az egész, melyért önnek legelső szavára pironkodni fog, s melyet az ön kedvéért azonnal fel fog áldozni. Hisz én csak nem követelhetek részt a szivéből?! Mi vagyok én önhöz képest, önhöz, aki oly szép és oly jó?! Ön még mindig teljesen uralkodik rajta; első szavára magába fog szállani. Jelentse ki, hogy gyanui támadtak, hogy jelenlétem megzavarja a nyugalmát, hogy, ha ő nem intézkedik, tudtomra fogja adni elbocsátásomat. Vagy, ha e magyarázatok önt elrémitik, találjon valami ürügyet, vádoljon azzal, hogy elhanyagolom a kötelességemet, hogy nem viselem eléggé gondját kedves gyermeküknek. Bármit mond, nem fogom meghazudtolni és szomoru szivvel távozom innen, örökre áldva a kezet, amely elüzött.

Mauserrené asszony kábultan, szinte fejét vesztve hallgatta; egy percre elalélt, mint aki meredek szélére ér.

- Nem, - felelt végre, - nem keresek ürügyet. Nem tudom rászánni magamat, hogy rágalmazzak valakit, aki csak akarata ellenére tett velem rosszat. Ne kivánja, hogy hazudjam; nem értek hozzá. Ha beszélek, az igazságot fogom mondani; aminthogy e pillanatban is az igazságot mondom, midőn megvallom, hogy egyszerre csodálom, szeretem és gyülölöm önt.

Sirva fakadt. Meta vigasztalni igyekezett, de Mauserrené asszony szeliden eltolta magától.

- Hallgasson, kérem...

Aztán, erőt véve magán, megcsókolta s elküldötte.

Rendesen heten voltunk az asztalnál; aznap csak ketten ültünk le ebédelni.

D'Arci ur és neje, kiket meghivtak valahová, nem voltak otthon; Mauserrené asszony, nagy főfájást adva okul, szobájában maradt; Meta pedig, fogadásához képest, kis betegével a nursery-ben evett.

Mauserre urnak kénytelen-kelletlen belé kellett nyugodnia, hogy kettesben maradjon velem. Sokkal udvariasabb volt, hogysem bosszuságát elárulta volna, s igyekezett jó képet csinálni a rossz játékhoz.

Bár megvolt bennünk a jóakarat, társalgásunk minduntalan ellankadt, megbicsaklott; annyi elhallgatni valónk volt egymás előtt!

Fekete kávé után magamra hagyott s kilovagolt, amit akkor szokott tenni, ha gond, bú gyötörte.

Ép a szobámba készültem, mikor Mauserrené asszony hivatott.

Hozzá siettem, s amint ránéztem, meggyőződtem róla, hogy a fejfájáson kivül egyéb baja is van.

Szeme fénytelen volt; ajka reszketett; dult vonásaira alig lehetett ráismerni.

Kezét nyujtotta s mosolyogni igyekezett; ez a félmosoly, melyet sohase fogok elfelejteni, ugy tünt fel előttem, mint a szétrombolt boldogság jelképe.

- A büntetés, - kiáltott fel, - melytől tartottam, utólért. De sokkal borzasztóbb, mint álmodhattam volna.

S miután megfogadtatta velem, hogy titoktartó leszek, részletesen elmondta Metával való beszélgetését.

Mindent előhoztam neki, amiről csak azt képzelhettem, hogy megnyugtatására szolgálhat s bátorságot önthet belé. Hiábavaló fáradság volt.

Jól itéltem meg: ez a magára hagyott lélek, mely mindig szabadon engedhette át magát minden benyomásának, mely sem örömében, sem bánatában nem ismert határt, képtelen volt nyugalmat tettetni, mikor szerencsétlenség érte.

A balsors legelső csapása földig sujtotta, s nem tudott többé talpra állani.

- Megvalljam-e, hová jutottam? - vágott a szavamba. - Az imént, mikor Holdenis kisasszony előttem termett, tekintetéről, melynek kifejezése baljóslatu, szinte ijesztő volt, tüstént észrevettem, hogy nagy gyász köszöntött be ebbe a házba; első gondolatom az volt, hogy lányom meghalt. Isten bocsássa meg a bünömet, hogy ilyet merek mondani... de ha lányomat vesztettem volna el, kevesebbet szenvednék; szerelmem kedvesebb volt, mint gyermekem.

Nem tudtam okosabbat tenni, hagytam, hadd beszéljen. A fájdalom elfárad beszéd közben; s e fáradság enyhiti a gyötrelmet.

- Nem, nem álmodom, Tony, - folytatta, - hisz csak tiz hónapig kellett volna várnom, hogy a neje legyek. Isten arra itélt, hogy a kikötő közelében szenvedjek hajótörést. Ah, ha tudná, mi volt ő nekem! Oda jutottam, hogy már ezerszer jobban szerettem, mint aznap, mikor megszöktetett, - mert végre is, Tony, ő akarta igy. Nem dobtam oda magamat neki; nagynehezen birt rá a szökésre. Tudta, tudnia kellett, hogy mit tesz. Sokáig védekeztem; de ugy elkinzott, hogy utóljára is engedtem, inkább gyöngeségből vagy részvétből (bevallhatom-e?), mint szerelemből. Tudhatja, hiszen ott volt. Igen, akkor még sokkal jobban szeretett, mint ahogy én szerettem őt. Hogy megváltoztunk mind a ketten! Azóta bálványommá lett, s tán éppen ezért büntetett meg az Isten. Mert minden bálványozás istenkisértés.

Néhány perc multán pedig zúgolódva emlegette az egek urát. Féltékenynek, igazságtalannak, kegyetlennek mondta.

- Nem sujthatott volna nálam bünösebb nőt? Hiszen ily nagy, irgalmatlan büntetéssel inkább a fennhéjázó, dacos vétkezőket kellene meglátogatnia! Dicsőségén nem esett volna csorba, ha hatalmát rajtam, nyomorulton nem mutatja is meg. Mért sujtja izzé-porrá ép a gyönge nádszált?

Aztán egyszerre kikelt Meta ellen. Eszébe jutott, hogy Meta előadásában sok a nem valószinü.

- Nem, mindez nem lehet igaz. Ez a leány elámitotta maga-magát, s elámitott engem is.

Néhány pillanatig hallgatott; majd igy kiáltott fel:

- Hogy tetszhetett meg neki ez a leány, Tony? Merné azt állitani, hogy szebb, mint én? Emlékezhetik, hogy aznap, mikor a lány Charmillesbe érkezett, Mauserre igy szólt: «Határozottan csunya.» Akkor még vitatkoztunk ezen; nekem tetszett az arca. Kellemes alak is, mert eszesnek s jószivünek látszik. De ez minden. Őszintén szólva, Tony, talál benne valami rendkivülit? Lát rajta valami különöset, ami az én figyelmemet elkerülte? Ah, önök férfiak, igazán érthetetlenek. Önöknek olyan furcsa szemük van, hogy azt látják, amit akarnak; szemük hamis tanu, mely szemtelenül hazudik, hogy igazolja hütlenségüket.

Nem feleltem, s Mauserrené asszony egészen más hangon kezdett beszélni:

- Fájdalom - folytatta - a dolog nagyon is érthető. Előre láthattam volna, hogy Alphonse önkénytelenül is össze fog hasonlitani ezzel a Metával, s a hasonlat az én rovásomra fog kiütni. Minden tehetség megvan benne, ami belőlem hiányzik. Munkás, mindig elfoglalt; én meg, ha tiz percig talpon vagyok, majd eldülök a fáradságtól. Meta ért a gyermekneveléshez, s tud háztartást vezetni; én csak a legyezőmmel tudok bánni, s még ezzel se mindig. Mauserre beszélhet vele mindenről, ami csak érdekli, mert hát a lány eszes, én pedig valóságos liba vagyok. Megérti, szórakoztatja Alphonset; még tanácsot is ad neki, ha kell. Igen, ilyen komoly lány illik Mauserrehez, aki maga is komoly. Metában megvan a hangyák minden erénye, és én - tücsök vagyok. Mit is mondok? A tücsök énekel, én nem tudok énekelni. Kettőnk közül véletlenül a hangya a zeneértő, s ön is tudja, hogy Mauserre bolondja a zenének... S aztán, hogy semmit se hallgassak el, Meta hizeleg Mauserrenek; ismerje el, Tony, hogy ez a lány hizelgő. Én, én imádom Alphonset, de hizelegni sohase tudtam neki, s bár igazán bálványozom, nem ismételgetem előtte minduntalan, hogy milyen nagy ember. Mindig ugy gondolkoztam, hogy a hizelgésben van valami titkos megvetés is az iránt, akinek hizelgünk. Szeretem, ez az egész tudományom; nem, vagyok járatos az udvarlásban. S éppen ez veszitett el. A férfiakat nem csodálhatjuk, dédelgethetjük, simogathatjuk eléggé; hanem a nagyon állhatatos szerelem untatja mindegyikőjüket. Bizonyos vagyok benne, hogy már rég elidegenedett tőlem. Igy szólt magában: «Eh, mindig ugyanaz, mindig ugyanaz!» Egyszerre, maga is elcsodálkozott rajta, hogy régebben annyira szeretett, de szánalomból eltitkolta előttem azt a halálos csömört, melyet boldogságom láttára érzett. Nem vettem észre semmit, s ha Meta ki nem józanit, nem találtam volna ki az igazat soha, soha. Tony, a szerelem ostoba. De mért fosztottak meg ábrándjaimtól? Mért nyitották ki a szememet? Mire volt jó, hogy felvilágositottak? Mikor az ember megismeri a meztelen igazságot, nincs más gondolata, mint: elmenekülni valami puszta szigetre, vagy a más világba.

Igy áradozott, majdnem szünet nélkül, majd ilyen, majd amolyan hangon, ellenmondásba esve, de folytonosan visszatérve ugyanarra a változatlan következtetésre:

- Ah, Tony, milyen szerencsétlen vagyok!

S aztán megint sirva fakadt.

Minthogy semmi áron se akarta meghallgatni vigasztalásomat, megharagudtam; elmondtam gyerekesnek, hóbortosnak; rátámadtam, hogy a dolog még nem áll ugy, amint gondolja, s erősködtem, hogy az egyetlen komoly veszedelmet csak az idézheti elő, ha bánatát tulozza s észrevéteti.

- Majd mindjárt meglátjuk, - felelt összeráncolva a homlokát.

- Hogyan? Mit akar tenni?

- Még ma este beszélek Mauserre-rel.

Kicsi hijja volt, hogy ki nem törtem s össze nem szidtam.

Látva, hogy baljóslatom megvalósitásán töri a fejét, türelmemet fogyatékán éreztem.

- De hát, szerencsétlen, - kiáltottam fel,- mindent el akar vesziteni?

- Tisztán kell látnom a helyzetemet - felelt. - Határozottan akarom tudni: mennyire jutottam?

S látszólag logikusan, igy folytatta:

- Vagy csak jelentéktelen szeszélyről van szó, amint ön állitja, s akkor Mauserre vonakodás nélkül feláldozza értem ezt a szeszélyt, vagy komolyabb a dolog - félek, hogy igy van - s akkor mért várjak tovább. Mit nyerek a várakozással? Ismerni akarom sorsomat minél hamarább.

- Eh, nem tudja, - vágtam vissza, - hogyha a férfiszeszélyt makacs elhatározássá akarjuk mérgesiteni, ahhoz nem kell egyéb, mint utjába állani?! Ily módon, különösen, ha még hozzá a legalkalmatlanabb időben találunk érkezni, végletekre tudjuk ragadni azt az embert is, aki előbb rá se gondolt komolyabb tettekre, s aki azelőtt maga is visszariadt volna attól a lépéstől, melyre kényszeritettük. Vitatkozás közben fölhevülünk, megbicsakoljuk magunkat, kevélységünk felébred, s azzal végezzük, hogy - akarjuk, amit előbb óhajtani se mertünk. Még hagyján volna, asszonyom, ha tudna bánni az emberekkel, ha némi diplomáciával járna el; de ön a legügyetlenebb asszony, akit ismerek.

- Igaza van. Az ügyesség valóban nem erényem. Sokkal félszegebb és sokkal büszkébb vagyok, hogysem apró fortélyokkal tudnék élni. Mindegy. Lehet, hogy mindent elvesztek, de csak nyilt kártyával akarok nyerni. Különben - folytatta - Holdenis kisasszony, aki becsületesen járt el velem szemben, s aki olyan szolgálatot tett nekem, amilyet csak jóbarát tehet: Holdenis kisasszony szintén megkért, hogy minél hamarabb beszéljek Mauserre-rel.

- Nem kételkedem - válaszoltam - Holdenis kisasszony jó szándékaiban; de erősen kételkedem benne, hogy ugy szereti kegyedet, mint én. Legyen olyan kegyes, bizzék bennem; fogadja meg az én tanácsomat s ne hallgasson az övére.

- S mit tanácsol ön?

- Türjön, várjon, titkolja el bánatát s engedje, hogy ön helyett barátai cselekedhessenek.

- Ah, Tony, - felelt szomoru mosollyal, - ön lehetetlent kiván. A jó orvos számot vet betege vérmérsékletével, s csak olyan orvosságot rendel, melyet a beteg kiállhat. Én sohase tudtam titkolózni. Ilyen vagyok, nem változhatom meg. Még ha megfogadnám is tanácsát, s mit se szólnék Mauserrenek, szemeim elárulnának, s elmondanák neki nyugtalanságomat, féltékenységemet... Hagyjon sorsomra... hadd guruljon a kő a mélységbe, hová nehézsége huzza. Ha ma visszatartaná is, holnap, holnapután kicsusznék kezei közül.

Nem akartam magamat megadni. Felhasználtam minden ékesszólásomat, rárivalkodtam, könyörögtem neki, veszekedtem vele, midőn az ajtó hirtelen kinyilt s Mauserre ur lépett a szobába.

Ha maga az ördög jelent volna meg, meglepetésem nem lett volna kellemetlenebb.

Mauserre urat már az is meglepte, hogy nejét együtt találta velem. De még inkább csodálkozott izgatottságunkon és zavarunkon, melyet nem igen tudtunk eltitkolni.

- Örülök, kedvesem, - szólt s kalapját az asztalra tette, - hogy fejfájása nem kárhoztatja magányosságra.

Nem tudom, mit akart felelni Mauserrené asszony; intettem, hogy ne válaszoljon semmit. Amivel bizony hibát követtem el.

Mauserre ur ép a kandallóhoz lépett; a kandalló felett pedig tükör állott.

Hanem azért ugy tett, mintha semmitse látott volna ebben a tükörben.

Oda huzott magának egy karosszéket, leült, s a lehető legnyugodtabb hangon szólalt meg:

- Rossz szinben van, Lucie. Tony igazi javasasszony; ért a kuruzsláshoz. Valaha kigyógyitott a csuzomból, melyet különben köszvénynek nézett. Ugy látszik, orvosságai egyformán használnak minden betegségben, mert az szent, hogy kigyógyitott. Megtapogatta már az ütőerét?

- Mauserrené asszony - feleltem - kissé lázas; azt hiszem, hogy kiváltképpen nyugalomra van szüksége; ha az éjjel jól kialussza magát, már holnap lábra áll.

Fölkeltem, s olyan képet vágtam, mely világosan ezt beszélte:

- Megyek, kedves uram. S ön nagyon jól tenné, ha követné példámat.

- Nem vagyok álmos, nem fogok korán lefeküdni - kiáltott fel Mauserrené asszony.

S könyörögve nézett rám, mintha csak azt akarta volna mondani:

- Az Isten szerelméért, ne menjen el.

Paladrui kirándulásunk sehogyse sikerült, - szólt ismét Mauserre ur. - Lulu, szegény, nagyon náthás lett. Megengedte fejfájása, hogy ma este is benézzen hozzá?

Mauserrené asszony megrázkódott.

- Nem mulasztottam volna el, - felelt, - ha Lulu véletlenül egyedül van. De Lulu nincs egyedül; az pedig, aki ápolja...

Szavába vágtam, mert utját akartam állni:

- Igazán - szóltam derült hangot erőltetve, - Holdenis kisasszony nemcsak hogy elkényezteti betegeit, hanem valósággal féltékeny is rájok. Nem engedi meg, hogy betegeit más is láthassa.

Vagy két percig hallgattunk. A csöndet csak a fali óra tik-takja zavarta meg.

Mintha ez az óra is lázas lett volna. Ugy rémlett, hogy ütőere szabálytalanul vert; hol egyet, hol kettőt ütött egy-egy másodpercben.

- Az éjszaka felséges - folytatta a szót Mauserre ur. - Holnap holdtölte lesz; ma este már olyan kerek volt, mint a sajt.

- Ugy vettem észre - szólt Mauserrené asszony, - hogy ön rendesen akkor lovagol ki, ha valami gondja van, vagy ha háboritatlanul akar gondolkozni. Volt valami gondja ma este is?

- Ugyan, kedvesem, micsoda gondom lett volna?

- Mire gondolt az imént, utközben?

- Fejfájásra, mely Tonyt arra kárhoztatta, hogy egyedül ebédeljen velem. Másra éppenséggel nem gondoltam.

- Alphonse, az olyan ember, mint ön, mindig gondol valamire, vagy valakire.

Mauserre ur meglepetve nézett rá.

- Ah, kedves asszonyom, - szóltam közbe - a szellemes emberek sokkal ostobábbak, mint gondolja. Meg vagyok győződve, hogy valamennyien órákig tudnak bámészkodni a holdra, anélkül, hogy egy árva gondolatuk támadna.

Aztán az ablakhoz mentem.

- Csakugyan gyönyörü éjszakánk van. Nem volna kedve, uram, kijönni velem a terraszra, s elszini egy-két szivart?

Elfogadta ajánlatomat s jó éjszakát akart kivánni nejének; hanem Mauserrené asszony visszatartotta:

- Egy pillanatra, Alphonse. Beszélni szeretnék önnel.

Hiába iparkodtam, nem sikerült meggátolnom a veszedelmes beszélgetést, melynek eredményétől nagyon tartottam. Az asszonyi makacssággal sikeresen küszködni - olyan feladat, mely meghaladja az emberi erőt.

Az ajtóhoz sompolyogtam s már rátettem a kezem a kilincsre, midőn Mauserrené asszony visszahivott:

- Kérem, Tony, maradjon. Sohasem volt titkunk ön előtt.

- Maradjon, kedvesem - ismételte Mauserre ur gúnyos hangon. - S ne vágjon ilyen keserves képet, mert azt találom képzelni, hogy ön már tudja, amit Mauserrené asszony mondani akar.

Mit volt mit tennem, visszasomfordáltam, s engedelmesen helyet foglaltam. Aztán, karjaimat lelógatva s a mennyezetre bámészkodva, csöndesen imádkozni kezdtem magamban, kérvén a tetőzet kárpitját, hogy szakadjon reánk.

- Nos, Lucie, mi mondanivalója van? - kérdezte Mauserre ur, aki kétségen kivül nyugtalanabb volt, mint amilyennek látszott. Miről lesz szó ezen az ünnepies értekezleten? Szerkesztünk majd róla jegyzőkönyvet? Irásba foglaljuk az általános kérdéseket is? Kezébe nyomjam a tollat Tonynak?

- Esedezni akarok, Alphonse... - kezdte halkan Mauserrené asszony.

- Esedezni? Mily furcsa szó! - Vágott a szavába Mauserre ur. - Hat év óta, mióta oly boldog vagyok, hogy együtt élhetek önnel, nem ejtette ki előttem ezt a szót.

- Ép azért remélem, hogy nem fogja megtagadni legelső könyörgésemet. Kérem, rimánkodom, szánja rá magát egy áldozatra, mely talán nagyon nehezére fog esni.

Ez az elmés mód, mellyel Mauserrené asszony a bikát ép a szarvánál fogta meg, felbőszitett. Pokolba kivántam a világ valamennyi asszonyát. E percben nem gondoltam önre, asszonyom.

- Mi baja, Tony? - kérdezte Mauserre ur. Aztán maga elé nézett s várakozott.

- Megtenné-e a kedvemért, - folytatta pár pillanatnyi habozás után Mauserrené asszony, - megtenné-e a kedvemért, ha arra kérném, hogy távolitsa el a házból Holdenis kisasszonyt?

Mauserre urnak egész teste összerázkódott a karosszékben.

- Jól hallottam-e? - kiáltott fel. - Mi?! Eltávolitani?... ezt a hölgyet, akit ön ugy csodált? akivel olyan nagyra volt? akit az egekig magasztalt? akit a nevelőnők gyöngyének nevezett? Ez nagyon váratlan fordulat! S mit tett Holdenis kisasszony, ha szabad kérdenem, hogy ily hirtelen kiesett az ön kegyéből? Mi kifogása van ellene?

- Semmi olyas, amiért felelőssé tehetném. Nagyon lekötelezne, Alphonse, ha nem kivánná hallani, mi inditott erre a kérésre. Nem találja ki?

- Várjon csak, tán majd rájövök, ha kissé gondolkozom. Talán azért haragudott meg rá, mert tulságosan hasznossá, tulságosan szükségessé tudta tenni magát? Vagy tán az bántja, hogy e leány józansága, türelme és határozottsága erejével eszére téritette a gyermekünket, akit sem ön, sem én nem tudtunk nevelni, s aki, ha továbbra is a mi gondozásunkra szorul, örökké kiállhatatlan marad? Talán azért neheztel, mert Holdenis kisasszony rendet csinált a házban, s mert tekintélyt tudott szerezni magának az ön szolgái előtt? Vagy tán rossz néven veszi tőle, hogy betegségemben figyelmesen, odaadóan ápolt? Vagy inkább csak az nem tetszik önnek, hogy néha szivesen váltok vele szót? Beszéljen, mondja el kifogásait.

- Az a kifogásom ellene, - felelt Mauserrené asszony remegő hangon, - hogy akarata ellenére megszerettette magát önnel.

Mauserre ur kissé megzavarodott. Hogy pirulását elrejtse, hirtelen hátra tolta székét s meghuzódott a lámpaernyő vetette homályban.

- Mit jelent ez a hóbort? - kiáltott fel. - Hol van az a kitünő barát, ki szives volt önt... Ismeri, Tony?

- Nem - feleltem szárazon. - Épugy meg vagyok győződve, mint ön, hogy vannak esetek, mikor a barátság első kötelessége: hallgatni. S a hallgatás annyival könnyebb volt rám nézve, mert semmit sem vettem észre, amit érdemes lett volna elmondanom.

- Tony mindent elkövetett - folytatta Mauserrené asszony, - hogy gyanuimat alaptalanoknak tüntesse fel, de - nem sikerült megnyugtatnia. Eh, uram Isten, nem vádolom önt, Alphonse, valami nagy bünnel. Vallja be, hogy ez a leány vonzalmat keltett önben, vonzalmat, melyet tulságosnak találni - azt hiszem, jogom van. Holdenis kisasszony megismertetett azzal a gyalázatos betegséggel, melyet féltékenységnek hivnak. Igen, először világéletemben féltékeny vagyok. És ön sokkal jobban szeret, ugy-e, semhogy eltürje, hogy sokáig féltékeny legyek?

- Mondja inkább, hogy sokkal józanabbnak, okosabbnak ismerem, semhogy komolyan vegyem a dolgot. Nem hiszem, hogy azok közé tartozik, akik képzelt baj miatt sokáig tudnak szenvedni. Nem hiszem, hogy képes volna makacsul beleélni magát egy olyan képtelen ötletbe, melyet nevetségesnek kell mondanom.

- Alphonse - szólt Mauserrené asszony hangosabban, - megigéri-e, hogy Holdenis kisasszony el fog utazni?

- Igen, mihelyt talál egy másikat, aki fölér vele. Hanem megkivánom, hogy választottja szivre, lélekre époly kiváló hölgy legyen, mint Holdenis kisasszony, épugy tudja nevelni s oktatni leányunkat, mint ő. Lulunak még igen sok dolgot kell megtanulnia, aminek tanitgatására nekem nincs időm, önnek pedig nincs sem kedve, sem érkezése.

Mauserrené asszony az utolsó szavak hallatára kitört.

- Nagyon jól van - kiáltott fel. - Tehát hallja meg: vagy Holdenis kisasszony megy, vagy én hagyom itt Charmillest.

- Ah, ez már mégis sok! - szólt Mauserre ur és türelmetlenül toppantott a lábával. - Attól tartok, hogyha még tovább is hallgatnám, meg találnék haragudni, pedig nem szivesen ragadtatom el magamat. Bár ma esztelenséget kiván, bizonyos vagyok benne, hogy holnap époly józanul fog gondolkozni, mint gondolkozott tegnap. Jó éjszakát, kedvesem; egyedül hagyom bizalmasával. Remélem, nem meggondolatlan, s nem érdeksugallta tanáccsal fogja gyámolitani!

S olyan pillantást vetett rám, melyet gyöngédnek éppen nem mondhatok.

Aztán méltóságos lépésekkel távozott a szalonból, melynek ajtaját kissé zajosan tette be.

Mauserrené asszony fölkelt, s lázasan járkált a teremben fel s alá. Haragjától csak ugy ropogott a padló.

Amint a kandalló elé ért, megállt s beledobta a legyezőjét. Sohasem láttam hasonló állapotban.

Sértett büszkesége lángba boritotta arcát. Ha közelembe jutott, ugy tetszett, mintha hallottam volna a szive dobogását. S amint idegesen járt-kelt előttem, a berzenkedő nőstény sast juttatta eszembe, melynek megbolygatták a fészkét.

Egyszerre az üvegajtóhoz lépett, mely az egyik erkélyre nyilt.

Ennek az erkélynek a lábainál pázsitos hely terült el, melynek közepében egy Flora-szobor állott s melyet szép mivü rács vett körül. Szederbokrok, kaktuszok, szóval valóságos cserjés vasból.

Néhány percig lenézett a szoborra, meg a vasrácsozatra.

Megijedtem s hozzászaladtam.

De már maga is megrémült őrült gondolatától. Józan természete kezdett felülkerekedni rendkivüli izgalmán.

Visszament a szalon közepéig és sirva fakadt. Hallgatni is keserves volt.

- Tony, - kiáltott fel, - látta, hallotta! Mondja-e még, hogy képzelődöm?! Mondja-e még, hogy még mindig szeret?!

- Láttam, hallottam - feleltem - s azt mondom, hogy önnek nincs nagyobb ellensége, mint önmaga. Halálos ellensége, legveszedelmesebb ellensége, aki romlására esküdött, nem okozhatna önnek több bajt, mint amennyit maga okoz magának. Istenemre, megérdemelné, hogy az ember sorsára hagyja; de én meg akarom menteni akarata ellenére is. S meg fogom menteni.

Vállamra tette mind a két kezét s néhány percig a szemembe nézett, mintha jövőjét szerette volna kiolvasni a szemem tükréből.

- Csak három napot kérek - folytattam, elhuzódva két keze alól. - Megigéri, hogy e három nap alatt egy mozdulatot sem tesz, egy szót se szól, mert minden szava, minden apró tette tönkre tehetné tervemet.

- Három napot kér! De hisz három nap alatt, az olyan asszonyt, amilyen én vagyok, megölheti a bánat?!

Aztán olyan hangon, amilyenen a megdorgált gyermek eseng bocsánatért, igy szólt:

- Igérem, hogy okos leszek. Nagyon okos.

S hogy mindjárt példáját is adja okosságának, felkiáltott:

- Ha kudarcot vall, Tony, jól van, elmegyek; de figyelmeztetem, hogy nem a lépcsőn távozom.

Jó képet festeni, asszonyom, nem csekélység. De ha igyekszik az ember, néha megcselekszi.

Megmenteni egy fuldokló asszonyt, szintén nem könnyü dolog. De jó uszónak néha sikerül ez is.

Uszni, festeni mindnyájan megtanulhatunk. De van egy müvészet, melyet nem lehet sem tanulni, sem tanitani, mert nincsenek határozott szabályai; ugy hivják, hogy: az élet müvészete.

Lehet, hogy e tekintetben kegyed tisztábban lát, mint én, de ami engem illet, csekély tapasztalatomból azt a meggyőződést szereztem, hogy mikor a földi sorsnak változásait kiszámitni s a jövendőt intézgetni akarjuk, époly lehetetlenre törünk, mint az asztrologusok. Meg vagyok győződve, hogy a bölcsek jövendölgetései csak annyit érnek, mint a cigányasszonyok jóslatai.

Néha célt érünk, mikor fittyet hányunk mindennek, még a józan észnek is, másszor meg kudarcot vallunk olyankor is, midőn minden a világon mellettünk és ügyünk mellett szól.

Egyikünket ép az menti meg, aminek elveszitenie kellett volna ügyét, másikunkat meg ép az teszi tönkre, mit mentsvárának nézett.

Ne várjuk a filozófiától, hogy megtanitson, mikép kormányozhatjuk a magunk és mások sorsát: a filozófia csak azért hasznos, mert megtanit rá, hogy nem kell olyan nagyon érdeklődnünk apró dolgok iránt.

S bizony néha még a filozófia is rászorul a vénség támogatására.

Ez a végzetünk, asszonyom. De bár belátom, hogy ez igy van, s hogy ennek igy is kell lennie... nem tehetek róla, biztosan számitok rá, hogy mind a ketten százéves korunkban fogunk meghalni és mindvégig igen okosak és igen boldogok leszünk.

De nem elmélkedem tovább; inkább fölveszem történetemnek elejtett fonalát.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Mauserrené asszony megigérte, hogy erőt vesz magán, s még másnap lemond fejfájásáról és önkéntes fogságáról.

De aztán mégis tulontul nehéznek találta ezt az erőfeszitést, s minden szép szó, tanács ellenére, makacsul adta a beteget, s megszegve igéretét, elsáncolta magát szobájában.

- Nincs bátorságom - mentegetőzött - találkozni bizonyos tekintettel, melyből csak halálos itéletemet olvashatom ki.

D'Arciné asszonynak, aki fölkereste, nem sokat kellett kérdezőködnie, hogy megtudja: mi történt.

Fél órával később találkoztam vele. Megszólitott.

- Ugy látszik, amitől leginkább félt, bekövetkezett.

- Igen - feleltem. - Szerencsére nem tehetünk róla.

- Hát most mi lesz?

- Mindnyájan ugy segitünk magunkon, ahogy tudunk.

- Már nem akar velünk egyetértve cselekedni?

- D'Arci ur - feleltem - olyan szövetséges, aki gyakran kockára teszi az egész ügyet. Ugyanazt a dalt énekeljük mind a ketten, de az én szövegem más, mint az övé. Visszaadom szabadságát, kedves asszonyom; adja vissza ön is az enyémet.

Tartózkodásom kissé meglepte, de nem firtatta tovább a dolgot. Elváltunk.

Néhány órával később Holdenis kisasszony növendékével, aki már teljesen helyreállott, lement a terrasszra.

Helyet foglalt az egyik padon s Lulut nézegette, aki zsinóron ugrándozott keresztül.

A grófné, aki férjével a kertben sétált, ott hagyta D'Arci urat s egyenesen Meta felé tartott.

- Néhány szóra bátorkodom kérni, Holdenis kisasszony - szólt s aztán a gyermek felé fordult. - Kedves kicsikém, menj egy kicsit messzebbre játszani; mindjárt visszahivunk.

- Csak egy ember van, aki nekem parancsol - feleselt Lulu, nevelőnője arcára tekintve.

Meta szeme azt rendelte, hogy távozzék el. Tüstént odább is állott.

- Igazán különös, mennyire uralkodik ön ezen a gyermeken - szólt D'Arciné asszony. - Az ujján táncoltatja.

- Nagyon szeretem növendékemet, asszonyom. Ebből áll a titkom.

- Meg vagyok győződve, kisasszony, hogy kegyednek époly jó a szive, mint amilyen kiváló a szelleme. Ennek a tudata biztatott rá, hogy gyöngéd érzéseire hivatkozva, egy kérést intézzek önhöz. Kétségen kivül tudja, mit akarok mondani?

- Nem, asszonyom, de kész vagyok kegyedet meghallgatni.

- Közelünkben van valaki, aki szenved, s e szenvedésnek ön az ártatlan oka. A figyelem, melyet atyám ön iránt tanusit, meglehet alaptalan, de meglehet nem is egészen dőre féltékenységet ébresztett szivében. Minthogy pedig benyomásai nagyon is élénkek, nyugtalanság fogta el, nyugtalanság, mely, meg vagyok győződve, legalább is tulzott. Nem tenne ön meg semmit, hogy visszaadja nyugalmát és boldogságát?

- Mit tehetek, asszonyom?

- Utazzék el a lehető leghamarább. Becsülésünk és sajnálkozásunk fogja kisérni.

- Mauserre ur bizta meg, asszonyom, hogy elbocsátásomat tudtomra adja? Ha igen, a legnagyobb örömmel engedelmeskedem. Higyje el, alig várhatom, hogy elhagyjam Charmillest. Én magam is szenvedek itt, asszonyom.

- Atyám nem bizott meg semmivel, kisasszony.

- Keresse fel, asszonyom, eszközölje ki tőle, hogy elrendelje távozásomat - s örökkön hálás szolgálója leszek.

- Mi szüksége van, kisasszony, erre a rendeletre? Szive nem sugja meg, hogy mit kell tennie?

- Ha jobban értesitették volna, asszonyom, tudná, hogy egyszer, mikor meggyülölve helyzetemet, távozni készültem, Mauserre ur kényszeritett a maradásra, s kicsikarta tőlem azt az igéretet, hogy megegyezése nélkül nem fogok távozni.

- Meglep, kisasszony. Nem értem, hogy az ilyen igéret hogy tarthatja csak egy óráig is ebben a házban, ahol akarata ellenére konkolyt hintett el, ahol egyenetlenséget keltett s ahová szerencsétlenséget hozott?

- Szavamat adtam. S én nem szoktam csak igy könnyedén megszegni az adott szót.

- A kötelességgel együtt jár, - szólt D'Arciné asszony mind hevesebben, - hogy apró kötelezettségeinket fel tudjuk áldozni a nagyokért. Én legalább igy képzelem.

- Talán más-más fogalmunk van a kötelességről - felelt Meta szeliden. - Önnek is megvan a maga lelkiismerete, nekem is megvan a magamé.

- Az öné rejtelmes, kisasszony. Mauserrené asszony kétségbeesése meglehetősen nyugodtan hagyja önt?

- Merészen itél, asszonyom. Tessék megkérdezni Mauserrené asszonyt. El fogja mondani: közömbös volt-e nekem bánata? S minthogy ugy látszik, kegyed meg van győződve, hogy én kegyednek is számadással tartozom viseletemről, tudja meg, asszonyom: éppen én voltam az, aki Mauserrené asszonyt megkérte, hogy sürgesse, eszközölje ki elbocsátásomat.

- Igazán, kisasszony? Nos, tudja-e, mit tettem volna én az ön helyében? Hallgattam és távoztam volna.

- Ah, asszonyom, tehetnék én akármit, ön mindenkép előre elitél engem. D'Arci grófné magasztos igazságossága nem tartja kötelességének, hogy méltányos legyen egy szegény leány iránt, aki semmi, s akinek nincs semmije. Szerencsére van odafenn egy örök biró, aki egyforma szemmel néz a nagyokra és a kicsinyekre.

- De végre is, - folytatta tüzesen a grófné, akit ez a makacs, rendithetetlen szelidség mindinkább ingerelt, - ha Mauserrené asszonynak nem sikerül kieszközölnie az ön elbocsátását...

- Ki fogja eszközölni, bizonyos lehet benne, asszonyom - vágott szavába Meta, bágyadt mosollyal. - Kegyeskedjék rövid ideig türelemmel lenni, holnap vagy holnapután visszatérek a semmibe, s mindenkorra megszabaditom attól a kellemetlenségtől, melyet önnek jelenlétem okoz.

- De tegyük fel, kérem, hogy Mauserrené asszony, aki nem oly leleményes fő, s nem oly rábeszélő tehetség, mint a kisasszony, s akinek fogalma sincs róla, hogy lehet ügyesen, kerülő utakon vinni ki valamit; tegyük fel, mondom, hogy Mauserrené asszony elügyetlenkedi a dolgot, s tagadó választ kap. Szabad tudnom, mit szándékozik tenni ebben az esetben?

- Térdemen fogom megkérdezni Istent s ő majd felelni fog - szólt Meta s felnézett az égre.

Ezalatt D'Arci ur mind közelebb s közelebb jött.

Mikor Meta utolsó szavait mondta, már a gróf is ott volt.

- A kegyed Istene, kisasszony, - elegyedett D'Arci ur a beszélgetésbe, - a cselszövők és a képmutatók Istene. Mikor ön térdre omolva fogja kérdeni ezt a nagyon is szives és elnéző Istent, kétségen kivül igy fog felelni önnek: "Ne menj el, cicám. Legalább kétszázezer frank évi jövedelmet kaparithatsz meg, ha itt maradsz. S egy szép nap meg is fogod kaparitani, könnyes szemmel nyujtva ki érte a kezed, mert könnyen sirsz, aranyom, s mert sirni kell, ha az ember kinyujtja a kezét." Teringette! nincs itt a terrasszon valami jóhiszemü, istentelen ember? Szeretném megcsókolni mind a két orcáján!

- Az én Istenem undorodik a szentségkáromlástól, - felelt Meta felkelve, - de megbocsát a botránkoztatónak, mikor a szerencsétlen nem tudja, mit cselekszik.

Menni akart.

A gróf megfogta a karját, s visszatartotta. Föltette magában, hogy most az egyszer leszámol a leánnyal.

De e pillanatban Lulu, ki ép akkor bujt elő a sürüségből, felsikoltott.

Meta hozzászaladt.

- Vipera!- kiáltotta a gyermek, halálsápadtan tántorodva Metához, s rámutatott a legártatlanabb kurta kigyóra.

- Nincs oka megrémülni, édesem - szólt Meta s megfogta a gyermek kezét. - A vipera laposfejü s nem ilyen ártatlan külsejü.

- Ne bizzál, Lulu - kiáltott fel D'Arci ur - Holdenis kisasszony természetrajzi ismereteiben. Mutatok én neked olyan viperát is, melynek nem lapos a feje, s melynek a tekintete csupa szelidség.

Meta felsóhajtott; szemébe könny gyült: s ránézve a grófra, igy szólalt meg:

- Uram, ha egyedül vagyok, bánjék velem kénye-kedve szerint; de legyen hozzám némi irgalommal, s ne sértegessen ez előtt a gyermek előtt.

S magával vitte Lulut, ki látva nevelőnője könnyeit, vadul tekintgetett vissza D'Arci urra.

- Megállj, rossz ember! - kiáltott öklét szoritgatva. - Megrikattad! Majd bepanaszollak valakinek!

Mint azelőtt való nap történt: sem Holdenis kisasszony, sem Mauserrené asszony nem jelentek meg az ebédnél, mely fölötte csöndes volt, s igen rövid ideig tartott.

Föltettem magamban, hogy még az este elhatározó nyilatkozatra kényszeritem Metát, s ha kell, felhajszolom megközelithetetlen nursery-jében, még ha az ablakon kell is bemásznom hozzá.

De meg akartam várni azt az időt, mikor Lulu el szokott aludni.

A parknak két kijárója volt.

Az egyik a Crémieube vezető országutra nyilt, a másik pedig vad völgybe vezetett, melynek melankóliája Mauserre urat Róma környékére emlékeztette.

Ebben a magányban szokott este felé elmerengeni.

Végig ment a parkon s egy kis ajtón át, melynek csak közönséges tolózárja volt, csapott ki a völgybe.

Minthogy époly kitartó volt, mint leleményes, tömérdek türelemmel és fáradsággal addig idomitotta a lovát, mig végre a derék állat megtanulta félre tolni a zárt.

Mauserre ur büszkébb is volt erre az eredményre, mint Flórenc történeté-re.

A mellékutról, melyen követtem, láttam, hogy végig megy a sétányon.

Gondolatai nagyon elfoglalhatták. Nem vett észre.

Hagytam, hadd menjen előre. S alig, hogy kiléptem utána a kis ajtón, eltünt.

Néhány perccel később, a legelhagyottabb ut szomszédságában, az árok lejtőjén üldögéltem.

Jobbra nézve, a sik végtelenjét láttam az est homályában, mely mind sürübb, sürübb lett.

A lemenő nap utolsó rózsás fénye percről-percre halványodott.

Itt-ott felragyogott már egyik-másik csillag, s a föld elnémult, hogy az ég csöndjére figyeljen.

Nem messze egy elkésett arató köszörülte meg utoljára a kaszáját. A kasza sivitásán, meg a tücsökcirpelésen kivül semmi nesz nem hallatszott.

Szemközt velem odvas, élesszögü szikla emelkedett, melyet bogáncsok koszoruztak.

Az alkonyat kétes világánál néha a legcsekélyebb, legidomtalanabb tárgyak is emberi alakot öltenek, ugy rémlik, mintha látnók mozdulataikat, taglejtéseiket.

Ezek a bogáncsok szóba álltak velem; tudták, mi foglalkoztatott, s nem titkolták el gondolataikat.

Nemsokára a hold is beleelegyedett társalgásunkba, a hold, mely időközben fölemelkedett két hegy között, s előbukkant egy hosszu füzfasor végén. A távoli füzek koronái mennyezetet alkottak fölötte. Ugy rémlett, mintha leszakadt volna az égről és hozzám sietne, mintha közeledtére a füzek megremegtek volna.

Ugy hiszem, asszonyom, ebből nyilvánvaló, hogy nem voltam rendes kedélyállapotomban. Máskor nem igen szoktam azt képzelni, hogy a hold zavartatja magát a kedvemért.

Elnyultam az árok külső szélén s behunytam a szememet. Ha valaki elhaladt mellettem az uton, azt kellett hinnie, hogy alszom.

Pedig nem aludtam, hanem töprengtem, s igyekeztem magamat rábeszélni bizonyos elhatározásra, melynek esetleges következményeit folytonosan számitgattam.

Egyszerre fölugrottam s rákiáltottam... nem tudom kire:

- Pokolba véled, akadékoskodó! Bizonyos, hogy szeretem, s majdnem bizonyos, hogy ő is szeret.

A kis ajtón át visszamentem a parkba.

Hirtelen ugy tetszett, mintha egy árnyékot láttam volna, mely néhány száz lépésnyire lehetett, s mely gyorsan közeledett felém. Inkább szaladt, mint jött.

Elbujtam egy fatörzs mögé, s lestem, amint közeledett.

Megismertem Metát.

Beburkolózva barna köpönyegébe, melynek kámzsáját felhajtotta, kezében utitáskával sietett a kis ajtó felé.

Mikor ép el akart haladni mellettem, előbujtam rejtekemből, s utját álltam.

Összerezzent.

- Irgalom! - szólt, - engedjen tovább menni.

- Hová siet?

- Megyek egyenesen, torony iránt, nem tudom hová. Csakhogy már egyszer megmeneküljek ebből a házból, ahol gyanusitgattak, gyülöltek, sértegettek. Ön még nem is tudja: mit vágtak ma reggel a szemembe?! Mért is nem volt ott? Együtt ugathatott volna a falkával!

- Én sohase sértegettem önt - feleltem. - Lehet, hogy néha elejtettem néhány nyers, panaszkodó szót. De nincs-e némi jogom önnel szemben, midőn a józan ész, gyanuim, alapos haragom... és az egész világ ellenére oly őrült vagyok, hogy még mindig szeretem.

Könnyü sóhajt, vagy helyesebben szólva, rosszul elfojtott kiáltás-félét hallatott.

- Ne játsszék velem - dadogta, - s engedjen távozni.

- Van eszemben. Föltettem magamban, hogy ma este akárhogy, de beszélni fogok önnel, s kényszeritem, hogy nyilatkozzék. Hála a véletlennek, mely jó akaratot tanusit irántam, nem vagyok kénytelen ajtaját vagy ablakát betörni. Csak egy dolog nyugtalanit.

Kérdően pillantott rám.

- Miért választotta ezt az utat? - kérdeztem.

- Mert azt gondoltam, hogy erre senkivel sem találkozom.

- Engedje meg, de majdnem bizonyos lehetett benne, hogy találkozhatik valakivel, aki minden este erre lovagol.

- Ki tudtam volna kerülni - felelt élénken.

- Szivesen elhiszem; mert különben az ugató falka azzal vádolta volna, hogy csak diadalmas visszavonulást akart rendezni.

Méltatlankodva kiáltott fel:

- Nem ismeri el, hogy ön is sérteget?

- Féltékeny, tehát gyanakodó vagyok. És most, folytassa sétáját, ha akarja; nem tartom vissza, de tudni fogom, mit gondoljak kirándulásáról.

Földhöz vágta utitáskáját s leroskadt egy padra.

- Ah, Istenem! - kiáltott fel. - Tehát már minden lehetetlen!

Mellé ültem s azt mondtam neki:

- Tudok valamit, ami lehetséges, s ami rendbe hozna mindent...

- Óh, beszéljen! Néhány nap óta ugy meguntam az életemet, hogy kész vagyok mindenre, amitől szabadulást remélhetek. Igérem, hogy megteszem, akármit mond.

- Tudja mit? Jöjjön hozzám feleségül.

Összerezzent. Aztán lassan fölemelte a fejét, s bámulva nézett rám.

- Sokat adnék érte - szólt halkan, - ha elhihetném, hogy komolyan beszél.

- Maga mindig kételkedik komolyságomban - feleltem, csöndesen átkarolva a derekát. - Igaz, nem tudok elégikus hangon beszélni, nem szoktam meg a tisztelettel teljes hajlongásokat; nem születtem szomoru füzfának. De viszont biztosithatom, hogy sohase csaltam meg senkit. Ön ismer engem; tudja, hogy naiv vagyok és hogy: állok a szavamnak. Egyenesen viselkedem, s ugy találtam, hogy ön nem ugy járt el, mint én; gyanakodtam. Megfogadtam, hogy lemondok önről. De azóta, mióta bele akart fullasztani a Paladru-tóba, imádom önt. Még most is látom, milyen különös arca volt, mikor ezt a tréfát elkövette. Csodálatos tekintetét, mely azóta kisért, üldöz, álmomban mindig ujra látom. Minthogy pedig nem halhattunk meg együtt, maradjunk meg első tervünknél, mely okosabb volt. Éljünk együtt s tegyük egymást olyan boldoggá, amilyenné csak tudjuk. Valaha azt mondtam, hogy igazán csak Velasquezbe voltam szerelmes. Meg kell másitanom a szavamat, mert most már épugy szeretem önt, mint régi ideálomat, bár más módon, mert Velasquezt sohasem akartam feleségül venni. Meglehet, hogy nyilatkozatom nem egészen világos; hanem a gondolatomat elég világosnak vélem. Lehetséges volna-e, hogy ön is, nem mondom, hogy: imádjon, - nem vagyok olyan követelő - de: kissé szeressen és senkitse szeressen, csak engem?! Még egyszer s utoljára kérdem: akar-e feleségem lenni? Esküszöm a holdra, mely most minket néz, hogy odaadó, kedves, jó férj leszek. Nos, elfogad férjül? Aki hallgat, beleegyezik. Csakhogy azt szeretném, hogy még ma este tisztában legyünk. Nem akarom, hogy sokáig habozzék; nem akarom, hogy még huszonnégy óráig a bizonytalanság aggodalmait szenvedjem át. Visszamegy a kastélyba, ahol megfontolja a dolgot s levelet ir nekem, melyben a képzelhető leghatározottabb, legbizonyosabb s leggyöngédebb igen-t feleli. Ne tartson attól, hogy hibát követ el, ha e levélben kissé tulozni találja érzéseit; hyperbolái nem fogják még jobban megzavarni a fejemet, nem vagyok képzelődő. Holnap beállitok Mauserre urhoz, kezemben levelével, s megmondom neki egyenesen vagy kereken, ahogy önnek jobban tetszik: - Holdenis kisasszony megigérte, hogy nem fogja házát elhagyni. De Holdenis kisasszony már nem rendelkezik magával, mert tegnap óta egy quidam-é, aki feleségül fogja venni; s ez a quidam én vagyok. Nemsokára visszamegy Genfbe, ahol családjánál fog tartózkodni - házasságunk napjáig, tehát igen rövid ideig.

Hirtelen elhallgattam s a fülemet hegyeztem.

Mintha lódobogást és nyeritést hallottam volna.

- Ha nem akar irni, - folytattam, - nemsokára találkozunk itt valakivel, akinek elmondhatjuk élő szóval...

- Óh, nem! - kiáltott fel. - Nem akarom látni, nem akarok beszélni vele. Van benne valami, ami megfélemlit, hódolatot parancsol. Inkább irok. Isten velünk!

Felugrott. Aztán rám hajolt, és két kezével lezárva két szemem, hosszu csókot nyomott ajkamra.

Ugy éreztem, mintha fejem forogni kezdett volna, akár csak egy pörgettyü.

Megengedte, hogy kiszivjam e csók minden édességét, de nem akarta, hogy lássam...

Mikor levette rólam a kezét, s ujra kinyitottam a szememet, ugy tetszett, mintha két vagy három hold fénylenék az égen, mintha ez a sok hold ezüstesőt hullatna a park fáira, mintha az ezüsteső ágról-ágra, levélről-levélre szitálna...

Meta fölszedte a földről maroquin-táskáját, s eltünt.

Utána rohantam. El akartam fogni.

De alig futottam tiz lépésnyire, megálltam.

Kezemet szivemre tettem, mely vadul kalapált.

- Tony! - szólitottam meg magamat. - Okos dolgot ne tegyünk bolondul.

Felindulásomból még alig tértem magamhoz, mikor észrevettem, hogy a sétány porondjára ló és lovas árnyéka rajzolódik.

Valaki rám kiáltott:

- Ön az, Tony? Örülök, hogy találkozunk. Egy szóm volna önhöz. Ma reggel méltatlanul megbántottak valakit, akit tisztelek, s akinek pártját fogni kötelességem, mert a házhoz tartozik. Azok, akik elég bátrak voltak az illetőt sértegetni, ugy látszik, tervet koholtak ki, hogy minden áron kiturják Charmillesból. Legyen szives, sugja meg e kis összeesküvés hadnagyának, hogy sokat kockáztat, s előbb-utóbb olyan elhatározásra kényszerit, melyet talán legelőször magam bánnék meg.

Aztán, be se várva feleletemet, megsarkantyuzta a lovát. A következő pillanatban már nem láttam; egy széles gyertyánfa eltakarta a szemem elől.

Holdenis kisasszony még akkor este jelentkezett Mauserrené asszonynál.

Ajtaját zárva találta. Félénken kopogtatott s beszólt:

- Kérem, asszonyom, nyissa ki az ajtót. Jó ujsággal jövök.

Az ajtó kinyilt.

- Jó ujság! - felelt Mauserrené asszony, aki sehogy se tudta rászánni magát, hogy megszoritsa Meta kezét. - Jó ujság! És ön hozza?

- Mily sápadt, asszonyom! S mily rosszul esik arcára tekintenem! De pár perc mulva, mihelyst meghallgatott, a rózsák ismét kiülnek arcára; s mosolyogni fog, mint azelőtt. Tehát tudja meg... Asszonyom, olyan zavart vagyok, hogy azt se tudom, hol kezdjem.

Végre mégis elkezdette, s tőről-hegyre elmondta beszélgetésünket és közös terveinket.

Mauserrené asszony majd elájult örömében. Oly hevesen szoritotta szivéhez Metát, mintha meg akarta volna fojtani.

- Óh, mennyire szeretem önt, kedvesem! - kiáltott fel. - Nagyon, nagyon megérdemli, először is, mert önnek a szive szinarany, másodszor, mert szereti Tonyt... Ugy-e, nagyon szereti? S boldog, hogy hozzá mehet? Mondja, miért titkolóztak előttem?

- Bocsásson meg, asszonyom. Magam sem voltam tisztában érzéseimmel. Nem voltam benne bizonyos: csakugyan szeret-e? Féltem, hogy tévedek. Mikor először kérdezte tőlem: akarok-e felesége lenni, majdnem tréfásan szólt, mintha csufolódott volna velem. Máskor meg oly nyersen leckéztetett meg, hogy azt hittem, megvet. Kételkedtem benne, de ma már nem kételkedem. Isten önnel, asszonyom. Jó éjszakát akartam szerezni, s ugy gondolom, sikerült elérnem a célomat.

El akart menni. De Mauserrené asszony visszahivta.

- Megirta-e már a levelet, mely hivatva van, hogy mindent jóvá tegyen?

- Olyan együgyü vagyok, - felelt Meta, - hogy mindeddig nem tudtam megirni. Legalább másfél óráig tünődtem asztalom mellett, igyekezve rendbe szedni gondolataimat, melyek, mint vásott iskolásgyermekek az utcán, táncoltak a fejemben. Aztán meg a kezem ugy reszketett, hogy szegény levelem olvashatatlan volt. Jobb, ha előbb alszom rá egyet; majd holnap irok.

- Holnap?

- Legyen nyugodt, még délelőtt elküldöm.

- Nem, kedvesem. Még ma este meg kell irnia; a holnap nem a mienk. Segiteni fogok. Néha sokat végezhet az ember némi segitséggel. S ha a keze még most is reszketni talál, majd a titkára leszek. Ön aztán csak lemásolja a levelet.

S Meta ellenkezését figyelembe se véve, tintát, tollat, meg levélpapirost keresett elő.

- Látja, milyen szép ez a levélpapir?! Remélem, gondolatokat fog kelteni bennünk. Mert levelünknek nagyon szerelmesnek kell lennie, ugy-e?

- Megkért, hogy a lehető leggyöngédebben irjam, - felelt Meta mosolyogva. - S ép ez ejt zavarba. Szörnyen kezdő vagyok az efajta irodalomban.

- Ha mondom, hogy segiteni fogok! Tartom a tollat. Hogy kezdjük? Majd irom: Tony, imádom önt.

- Ah, asszonyom, kimélje büszkeségemet! - szólt Meta, visszahuzva Mauserrené asszony kezét. - Aztán, ha ön Tonynak hivja, önnek joga van hozzá. De én sohasem engedem meg magamnak ezt a szabadságot.

- De ma élni fogunk ezzel a szabadsággal - vágott vissza Mauserrené asszony. - Ne felejtse el, hogy a levél, melyet szerkesztünk, azok közül való, amelyeket diplomata-nyelven nyilt leveleknek hivnak.

Hosszas tanakodás és vitatkozás után a szerencsétlen fogalmazvány valahogy mégis megszületett s a következőképpen hangzott:

"Amit meglepetésemben s örömömben nem mondhattam el, megirom, Tony; de mire való irni? Azt hiszem, mindent elmondtam önnek, anélkül, hogy egy szót szóltam volna. Álmodtam-e, hogy egy este együtt ültünk, hogy összerezzentünk, egy ló nyeritését hallva, hogy kiszabaditva derekamat karjai közül, elfutottam, és hogy, mielőtt elfutottam... Ez a csók, Tony, nem volt felelet? Másik kell önnek; tehát igaz, hogy nem bizik bennem. Legyen tetszése szerint. E sorokból meg fogja tudni, ha még eddig nem tudja, hogy szeretem, hogy szivem már régóta egészen az öné. Tony, önre bizom sorsomat; kész vagyok követni a világ végére is. Ne csaljon meg. Aznap, amikor akarja, felesége leszek."

Mauserrené asszony, mikor e fogalmazás utolsó szavát is leirta, s az egészet felolvasta, igy kiáltott fel:

- Tökéletes mű. Csak a kelet hiányzik. Hamar, munkára, szépem! Vegyen innen papirost... Reszket még a keze?

- Nem, asszonyom - felelt Meta s elszántan mártotta be tollát a tintatartóba.

- Engedelmet kérek, - szólt Mauserrené asszony, - elfelejtettem, hogy ezen a papiroson rajta van a nevem két betüje, ha valaki észre venné, azt gondolhatná, hogy nekem is volt részem a dologban, hogy én sugtam önnek a leckét... Majd csak irja meg a szobájában. De mindjárt ám, holnapra ne halassza. Bizik emlékezetében, vagy elviszi ezt a kis rózsaszinü rongyot?

- Fölösleges, asszonyom - válaszolt Meta vidáman. - Könyv nélkül tudom a románcot. Akarja, hogy elszavaljam?

S összegyürve a rózsaszinü papirt, a gyertyalánghoz akarta tartani.

De Mauserrené asszony kivette a kezéből, s becsukta az irószertartójába.

- Még mindig attól tartok, hogy mást talál gondolni. Ez a fogalmazvány tanu. Meg fogom tartani holnapig, hogy zavarba ejtsem, ha másolata nem lesz teljesen hü. Szükség esetén megmutatom Tonynak. S igy most már kénytelen-kelletlen hiven fogja lemásolni az eredeti szöveget... Különben, esküdjék meg, hogy hiven másolja le, esküdjék meg mindarra a könnyre, melyet nekem okozott!

Megrázta Metának mind a két kezét.

Mikor a leány már a küszöbön volt, Mauserrené asszony igy kiáltott fel:

- Vagy nagyon tévedek, vagy betegem nemsokára meggyógyul, s én a legboldogabb asszony leszek az egész világon.

Másnap nagy izgalmakat értem meg, melyekre nem szeretek visszaemlékezni. Szerencsére, hasonló napokat ritkán lát az ember.

A legjobb hangulatban ébredtem fel. A jövő s a házasság eszméjét a legszebb szinben láttam. Meg voltam elégedve magammal, minden tekintetben. Meg voltam elégedve eljárásommal, okosságommal, s főkép a kötelezettséggel, melyet magamra vállaltam.

Nemcsak hogy nem sajnáltam édes szabadságomat, hanem még áldottam a kedves láncot, melyet magam kötöttem a nyakam köré.

Egész reggel vártam Meta levelét. Meglepett, hogy várakoztatott. De nem nyugtalankodtam. Olyan biztos voltam a szivéről, mint a magaméról.

S ezalatt elkészitettem Mauserre urhoz intézendő szónoklatomat.

Az ékesszólásnak ez a remeke, kezdve in medis res bekezdésén, folytatva exordiumán és peroratioján, egész befejezéséig, szóval, elejétől végig bámulatos volt. Meg voltam győződve, hogy roppant hatása lesz.

Delet ütött. Még mindig nem kaptam semmit. Kezdtem türelmetlenkedni.

Kimentem a szobából.

Ahogy Mauserre ur lakosztálya mellett mentem el, nem mindennapi dolgot vettem észre.

A nagy ajtó félig nyitva volt. Benéztem rajta. Nagy málhát pillantottam meg, melyet az egyik inas ép akkor kötözött le csatolószijakkal.

Ez a málha gondolkodóba ejtett.

Abban a föltevésben állapodtam meg, hogy Mauserre ur fölébredvén, bölcs elmélkedésnek adta át magát, s ugy vélekedvén, hogy a felejtésnek legjobb módja az utazás, elhatározta, hogy meglátogatja azt az országot, hol a citrom virul, s hol nincs Meta.

Ugy gondoltam, ez az elhatározás tiszteletre méltó s Mauserre urhoz mindenkép illő.

Meglepetésemre, Mauserrené asszonyt is az ebédlőben találtam. Végre tehát elhagyta fogságát.

Sápadt és komoly volt; de szeméből reményt olvastam ki.

Föltevésem nem bizonyult alaptalannak. Evés közben Mauserre ur tudtunkra adta, hogy dolga van a flórenci levéltárban s még ma este, vagy legkésőbb másnap reggel utnak indul.

D'Arci ur most az egyszer eléggé uralkodott magán s nem árulta el az édes elégtételt, melyet az ujság hallatára érzett.

Nem tudom, mit akart elárulni Mauserrené asszony, midőn tekintete az enyémmel találkozott, mely csöndre intette. Hallgatott.

Ugy tetszett, mintha Metán némi változást vettem volna észre.

Sem alakja, sem kedve nem volt olyan, mint előtte való nap.

Arca megnyult; szemöldöke nyugtalanabbnak látszott, mint rendesen. S tekintete, mintha kerülte volna az enyémet. Hangja tompa, sőt talán fátyolozott volt.

Tapasztalatból tudtam, hogy Meta jelleme különös, meglepő változásokra képes. Már kétszer tünt el lábaim alól ez az ingó talaj.

De aznap vidám voltam, mint a pinty. Nem gondoltam semmi kellemetlenre.

A déjeuner után Mauserrené asszonnyal a szalonba mentünk.

- Remélem, - szóltam, látva, hogy egyedül vagyunk, - remélem, meg van elégedve.

- Hogy volnék, Tony? Nagyon szeretheti Metát, hogy utazni kénytelen, ha bánatát ki akarja verni a fejéből.

- Ön is nagyon követelő - feleltem nevetve. - Vegye el Lulutól a babáját, bizonyára meg fogja engedni neki, hogy huszonnégy óráig duzzogjon. Némely pillanatokban a nagy emberek is Luluk.

- Isten tudja, mikor fog visszajönni?

- Mindjárt visszajön, asszonyom, mihelyt Holdenis kisasszony távozik.

- Ah, Tony, szeretném megkérni...

- Ne kérjen semmit, elégedjék meg azzal, amit önként ad. Kérem, vonuljon vissza lakosztályába, s mikor Mauserre ur bucsuzni megy önhöz, csókolja meg gyöngéden, de ugy, hogy ne lássék meg arcán se az, hogy kárhoztatja, se az, hogy helyben hagyja férje utazását. Az egyik époly kellemetlen volna, mint a másik.

- Követem a tanácsát. Hisz ön a megmentőm, Tony! Ön vette rá, hogy meneküljön a veszedelem elől!

- Csalódik. Semmi részem sem volt elhatározásában.

- Ne legyen már olyan roppant tartózkodó velem szemben! Holdenis kisasszony mindent elmondott. Ismerje el...

Nem mondhatott többet.

Mauserre ur lépett a szalonba s bizalmatlankodva tekintett ránk.

Ez a tekintet Mauserrené asszonyt kihozta sodrából. Szükségesnek látta elmenekülni.

Mauserre ur hozzám jött, s igy szólalt meg:

- Sajnálom, Tony, hogy minduntalan kénytelen vagyok megzavarni azokban a titokzatos értekezésekben, melyeket Mauserrené asszonnyal folytat. De közölnivalóm van. Az, amit mondani akarok, kissé kényes, kissé udvariatlan. S emiatt nagy zavarban vagyok.

Olyan szerencsétlen képet vágott, hogy azt feleltem neki:

- Nem tudom elképzelni, mi ejtheti önt zavarba? Ma bajosan tagadnám meg a kivánságát.

- Ma reggel Holdenis kisasszonyhoz mentem, - folytatta, - hogy tudtára adjam elutazásomat, s megkérjem, maradjon itt addig, mig Mauserrené asszony talál valakit, aki helyébe beléphet. Leányom iránt érzett vonzalma rábirta, hogy teljesitse kérésemet. De egy föltételt kötött ki.

- Mit, ha szabad kérdeznem?

- Hogy ön még ma este visszamegy Párisba, mert - Holdenis kisasszony szavait idézem - egy napig sem maradhat önnel egy fedél alatt.

Megállt az eszem.

Két vagy három másodpercig ugy rémlett, mintha a padló ingadozott volna lábaim alatt, mint egy hajóhid, melyet a hullámok ringatnak.

Haragommal viaskodott a kételkedésem. Nem tudtam, ébren vagyok-e vagy álmodom? Végre is a harag lett urrá fölöttem.

Mauserre ur élvezettel nézte, hogy sikerült kihoznia sodromból.

- Mit vétett neki? - kérdezte. - Azt hittem, hogy önök ketten a legjobb barátságban vannak. Kérdésekkel halmoztam el, de titkolózásán nem tudtam erőt venni.

- Nem tudok többet, mint ön, - feleltem nyugodt arcot erőltetve. (Hanem azért elég savanyu lehetett a képem.) - Mindegy; ma este már nem leszek itt.

- Remélem, nem haragszik rám? - szólt régi, szives hangján. - Mit teketóriáznék olyan jó baráttal szemben, mint ön? Hanem, tudja mit? Maradjon holnapig s kisérjen el Flórencbe.

- Oh, köszönöm, nem megyek - válaszoltam. - Nincs mit keresnem a levéltárakban s már alig várom, hogy visszatérhessek párisi mütermembe.

Ahogy Mauserre ur távozott, rohantam a nursery ajtajához.

Kopogtattam kétszer, háromszor, mindig erősebben, semmi felelet.

Minden áron be akartam hatolni; de a tolózár meghiusitotta minden erőlködésemet.

Kimentem a terraszra, hogy kissé felocsudjam. Végre is, össze kellett szednem magamat.

Egyszerre, Lulut pillantottam meg. A veteményeskert szélén őgyelgett; csak a bonne-ja volt vele. Ebből azt következtettem, hogy nevelőnője mégis csak a hálóteremben maradt.

Visszasomfordáltam ajtajához, de már nem kopogtam. Meta nem volt egyedül; nagyon élénken beszélgetett Mauserre urral.

Egy órával később megint odamentem. Ekkor már beléphettem. A madár eltünt fészkéből.

Visszaballagtam a szobámba s hozzáfogtam a csomagoláshoz.

Amint munkaközben kitekintettem az ablakon, észrevettem, hogy a láthatatlan hölgy lemegy a parkba, fölkeresi növendékét s visszahozza Lulut a kastélyba.

Lenyargaltam a nagy lépcsőn s ép akkor érkeztem a perronra, mikor Meta a perronra vezető lépcső közelében megállapodott.

Valamelyik szobalányt szidta odalenn, nyers, fenhéjázó hangon, mely nagyon elütött szokott szerény beszédmódjától.

Arca, szemöldöke, magatartása Semiramist juttatták eszembe s bámulatba ejtettek.

Mikor megelégelte a leckézést, néhány pillanatig egy karvalyt nézegetett, mely vijjogva repült el a kastélytető fölött.

Meta összeszoritotta ajkát; orrlyukai kitágultak. S ugy rémlett előttem, mintha ő is zsákmányszagot érezne... mintha ennek a lánynak a szivében is volna egy karvaly, mely épugy, mint a másik, éhezik, szárnyát verdesi és vijjog...

Ugy haladt fel a lépcsőn, mint ahogy a katonák vonulnak be a megvivott várba; ruganyos léptekkel, diadalmasan, mintha csak azt mondaná: "Ez a perron a miénk!"

Nekidőltem a lépcsőkorlátnak s keresztbe téve karjaimat, vártam.

Ugy nézett rám, mint ahogy ismeretlenre néz az ember; mintha sohase beszélt volna velem, mintha szeretné kitalálni: "vajjon ki lehet ez itt?"

Csak a tündérmesék költői tudták volna elképzelni, hogy előtte való nap véletlenül egy csókot nyomott ajkamra...

Nem volt erőm megszólitani; elhaladt mellettem.

Meg tudtam volna fojtani; de nem tudtam volna egy szót se szólni hozzá.

Vissza akartam menni a szobámba. De utközben elfogott D'Arci grófné.

Nagyon izgatottnak látszott.

Megfogta az egyik kabátgombomat, s bevonszolt a szalonba.

- De hát mi történik itt? - kérdezte szinte reszketve.

- Nem tudok semmit, s vigyen el az ördög, ha törődöm vele, - válaszoltam. - Minden lehetséges, még a lehetetlen is.

El akartam szökni, de nem bocsátott.

- Legyen olyan kegyes, hallgasson meg s adjon tanácsot. Az imént, D'Arci ur beleegyezésével, atyámhoz mentem, s ajánlkoztam, hogy elkisérem Flórencbe. Holdenis kisasszony volt vele; együtt töltötték az egész délutánt. Majd Holdenis kisasszony, majd atyám szobájában voltak. Ahogy az előszobán keresztülmentem, hallottam, amint atyám felkiáltott: Adja ide ezt a bizonyitékot; igérem, hogy nem bosszulom meg magamat. Mikor meglátott, hirtelen abbahagyta a beszédet. Megtudva, mi vezetett hozzá, kért, hogy vonuljak vissza, s azt mondta: Nem utazom el.

- Ismétlem, én már csak azon csodálkozom, hogy még mindig itt vagyok - feleltem mérgesen. - De nem sokáig leszek itt. Tökéletesen meggyülöltem ezt az egész házat. Meguntam azokat az asszonyokat, akik örökké jajveszékelnek, s akiket hazugságokkal kell vigasztalni. Meguntam azokat az asszonyokat, akik folyton hazudoznak és találós mesékben beszélnek. Meguntam látni két embert, akik közül egyik sem ostoba, s akik szép csendesen türik, hogy egy kedves kis teremtés szüntelen az orruk alatt piszkáljon. Meguntam, hogy minden nap az utazni igét ragozzák: el fog utazni, el fogok utazni, el fogunk utazni, - és senki sem utazik el, kivéve engem, teremtette! Maradjon az ördög ebben a felfordult házban, ahol utoljára is el fogom veszteni jó kedvemet, ifjuságomat, tehetségemet!

Rendeletet adtam az egyik inasnak, hogy menjen Crémieube, s foglaljon le nekem egy kocsit.

Azzal a szilárd elhatározással mentem vissza a szobámba, hogy nem bucsuzom el senkitől, hanem bezárkózom, s ki se moccanok a barlangomból, mig csak el nem indulhatok.

Hanem, mikor már becsomagoltam a podgyászomat, lehetetlennek tünt fel előttem, elmenni anélkül, hogy megtudnám: mi történt? Mily ürügyet talált ki Meta e célból, hogy kiturjon? Mért nem megy Mauserre ur, aki még pár órával ezelőtt is nagyban készült az utra? s mért mondta ezeket a rejtelmes szavakat: Adja ide ezt a bizonyitékot; igérem, hogy nem bosszulom meg magamat.

Gyanakodni kezdtem, hogy mindez alatt valami sötét fortélyosság lappang, s egyik föltevés után a másik kóválygott a fejemben.

A nap már lement.

Minden bejelentés nélkül kopogtattam a Mauserre ur ajtaján. Nem volt szobájában.

Megtudtam az egyik inastól, hogy lement a nejéhez; utána siettem.

Meglepő jelenet várt reám.

Mauserrené asszony utasitásomhoz képest viselkedett. Majdnem az egész délutánt a kuckójában töltötte s egy szót se váltott senkivel. Csak egy félórára kocsizott ki. Ép akkor jött vissza, s a kalap még fején volt, mikor Mauserre ur beállitott hozzá.

- Alphonse, - szólt, - remélem, öntől magától fogom megtudni, hogy lemondott utitervéről.

- Megtudja tőlem, - válaszolt Mauserre ur, - hogy még az az ember is, aki akaratának ura szokott lenni, néhanapján háromszor is kénytelen tervét megváltoztatni. Ma reggel elhatároztam, hogy egyedül utazom; most vagy két órája magammal akartam vinni Lulut...

- És nevelőnőjét, ugy-e? - vágott a szavába Mauserrené asszony.

- Meglehet... De nyugodjék meg. Nem mehetek. S igen komoly dolog kényszerit, hogy maradjak.

- Micsoda komoly dolog, Alphonse? Miről van szó?

- Ma reggel, - folytatta Mauserre ur nyugodtságot tettetve, - mikor tervemet Holdenis kisasszonnyal közöltem, észrevettem, hogy a kisasszony, a váratlan ujság hallatára, nem tudja tökéletesen eltitkolni nyugtalanságát. S eközben, ugy alattomban, megértette velem, hogy helytelenül teszem, ha távozom. Pár perccel később, mikor megkértem, hogy maradjon még néhány napig Charmillesban, föltételül kötötte ki, hogy Flamerin ur még ma este visszautazzék Párisba. Mindebben volt valami, ami (ismerje el, hogy méltán) kiváncsivá tett. Ma délután megint fölkerestem, s megkisérlettem titkát kicsalni. Majdnem egy óráig faggattam; panaszkodott, hogy kinpadra feszitem. Végre is, sikerült kicsikarnom titkát; de az egyszerü állitással nem elégedhettem meg, bizonyitékra volt szükségem. S hogy ezt megszerezzem, ünnepiesen megigértem neki, hogy nem bosszulom meg magamat, sőt elutazom, anélkül, hogy önnek csak egy szót is szólnék. Hasonló igéretek nem köteleznek; különben is, képtelen volnék megtartani az enyémet. Tudja, hogy ki vagyok, s hogy mit várhat tőlem Flamerin ur.

- Jól hallottam-e? - kiáltott fel. - Meg akarja magát bosszulni Flamerin uron, mert Tony bátorkodik szeretni Holdenis kisasszonyt, s mert feleségül akarja venni?

- Ne komédiázzon tovább, asszonyom - felelt Mauserre ur. - Átlátok a szitán. Ezzel már nem segithet magán. Tony ügyesebben komédiázott és sikerült is felültetnie. De ismétlem, most már mindent tudok, s kezemben a bizonyitéka, hogy Tony - az ön szeretője.

Mauserrené asszony majdnem sóbálvánnyá változott. Nem hitt a fülének s azt képzelte, hogy álmodik. Gépiesen ismételte:

- Kezében a bizonyiték, hogy Tony... Alphonse, elment az esze?

Egyszerre világosság támadt a fejében; odaszaladt asztalához s hirtelen kinyitotta irómappáját.

- Elébe vágtam, asszonyom, itt van, amit keres! - szólt Mauserre ur, s kivette jegyzőkönyvéből a veszedelmes rózsaszinü papirt.

Mauserrené asszony később elbeszélte, hogy e pillanatban ugy érezte, mintha lelke kétfelé szakadt volna. Mig egyrészt fellázitotta a vakmerő csalás, mely meghaladta képzeletét, másrészt bolond örömet érzett, hogy férje még mindig szereti, mert féltékeny rá.

Mikor összeszedte magát, odafutott a csengőzsinórhoz, lázasan megrántotta s igy szólt:

- Hadd jöjjön ide Holdenis kisasszony. Akarom, hogy ő maga magyarázza meg önnek a dolgot.

Néhány perc mulva Meta megjelent, s Mauserrené asszony, mint kevéssel előbb magam is, elámulva vette észre, hogy a nevelőnő arca és magatartása rövid idő alatt mily feltünően megváltozott. Az átalakulás szemetszuró volt. Fejét magasan hordta, tekintete rideggé, szigoruvá vált, ajkát összeszoritotta, gyorsan és röviden beszélt. Egészben véve ugy viselkedett, mint aki merész elhatározásra szánta el magát és eltökélte, hogy a játékot, melyre a végzetet kihivta, minden áron meg fogja nyerni.

Mauserrené asszony pár pillanatig csöndesen nézte.

- Hivattam, kedvesem, - szólt aztán, hogy megkérdjem: mi ujság a házasságáról?

- Mily házasságról, asszonyom, kivel?

- Flamerin urral. Talán már nincs róla tudomása? Ebben a kastélyban hallatlan könnyüséggel szövik és ejtik el a terveket.

- Erről a tervről semmit sem tudok, asszonyom.

- Nem emlékszik rá, hogy tegnap bizalmasan beszélgetett Tonyval a parkban, hogy Tony megkérte a kezét, hogy kivánságára irni készült neki, hogy levelét meg akarták mutatni Mauserre urnak?

- Nem tudom, mit akar mondani, asszonyom.

- Hát nem igaz, hogy tegnap este együtt készitettük el e levél fogalmazványát? Hogy mind a ketten, ön is, én is, itt ültünk ennél az asztalnál? Hogy én irtam ön helyett, s hogy ön mondogatta tollam alá, mint irjak?

- Bizonyára, asszonyom, mindezt álmodta.

Mauserrené asszony közelebb lépett Metához és a szemébe nézett.

Most látta meg először, mi rejtőzött az égszinü szem mélyén... s amit ott látott, megborzasztotta.

- Ah, kisasszony, - szólt, - igazán elrémit. Hát kicsoda ön?

- Sokat követel, asszonyom - szólt Mauserre ur. - Kivánságát, hogy Holdenis kisasszony e ... nem nagyon valószinü magyarázat mellett tanuskodjék, kissé tulságosnak találom. Hagyján, ha gondja lett volna még idején értesiteni s előre megkérni...

Ebben a szempillantásban léptem a szobába.

Meglepetve néztem körül. Szerettem volna kitalálni: miféle jelenetre nyitottam, mi bajuk lehet ezeknek az embereknek, akik közül az egyik, a férfi, mindenkép a nyugodtat akarja játszani, a másik olyan, mintha megőrült volna, a harmadik pedig fehér s oly rémitően rideg, mint egy szobor?

- Jöjjön már, Tony - kiáltott Mauserrené asszony. - Nagyon különös dolgok történnek itt. Képzelje, ön az én szeretőm! Holdenis kisasszony erősitgeti és Mauserre ur elhiszi!

Kezembe vettem a rózsaszin papirt, melyre rámutatott, hirtelen átfutottam, s aztán igy kiáltottam fel:

- Az az ember, aki komolyan el tudja hinni, hogy ezt a levelet Mauserrené asszony irta nekem, nyomorult bolond.

Mauserrené asszony közelebb lépett hozzám és szakgatott, el-elcsukló hangon beszélte el a levél történetét, melyet alig tudtam megérteni.

Mauserre ur szavába vágott:

- Itt nincs helye semmi magyarázgatásnak - szólt méltóságosan.

Aztán hozzám fordult s fenyegető hangon folytatta a szót:

- Menjünk. Majd kettesben intézzük el a dolgot.

Mauserrené asszony az ajtóhoz futott és férje elé állott:

- Kisasszony, - szólt Metához, - mondja, mindvégig fogja erősitgetni ezt a hazugságot, mely két életet tesz kockára?

S ekkor magam közeledtem Metához. Nem tudta kiállni tekintetemet, mely bizonyosan époly rettentő volt, mint akármelyik vörösruhás biróé.

Arca lassankint elváltozott.

Tette sokkal merészebb, sokkal sulyosabb volt, semhogy mindvégig győzte volna bátorsággal. Összeroskadt a teher alatt.

Ugy rémlett, mintha egy erős akarat összeomlását látnám.

Azt hittem, lerogy, vagy térdre roskad. De csalódtam. A falhoz támaszkodott. Kimerültségében is megőrzött bizonyos buskomor büszkeséget.

- Ne nézzen rám, asszonyom - szólt Mauserrené asszonyhoz, aki közelebb ment hozzá. - Ne szóljon egy szót se, vagy nem vallok. Sohasem tudtam önt szeretni. Ön gazdag, én szegény vagyok, ön szép, én rút vagyok. Jósága bántott. Ugy tetszett, hogy érdemes dolgot cselekedném, ha megfosztanám boldogságától, mely egy vétek meg nem érdemlett jutalma, s melyet ön oktalanul fitogtatott. Tegnap este is öröme rosszul esett nekem; mikor kimentem innen, már rosszabb voltam, mint mikor bejöttem.

Aztán Mauserre urhoz fordult:

- Igen, uram, a bosszu, melyet tervelt, bün volna. Mert én hazudtam az imént. De ön is hazudott, mikor szavát adta, hogy sokkal jobban szeret, semhogy kész ne volna bosszujáról lemondani.

Összeszedte minden erejét, s imbolyogva ment keresztül a szobán az ajtó felé.

Ahogy mellettem elhaladt, mélyen felsóhajtott s azt dadogta:

- Mért is nem fultam bele egy héttel ezelőtt a Paladru-tóba!

Kiment.

Mauserre ur pár percig mozdulatlan maradt. Fehér volt, mint a fal. A szó torkán akadt.

Meg volt-e elégedve? Haragudott-e? Nem tudom. Gyanakszom, hogy haragudott is, megelégedést is érzett.

Olyan lelkiállapotban volt, mint az az ember, aki nagy hibát fedezett fel a számadáskönyvében, s aki ujra átnézi tételeit, azt kérdezgetve magától: hogy is tévedhetett? Az ilyen ember bosszankodik, hogy elszámitotta magát, s meg van elégedve, hogy a hibát még idején észrevette.

Szemét a padlóra szegezte.

Majd föltekintett, s ránézett arra az ajtóra, melynek köszöbén Meta eltünt szeme elől, s Metával egy álom, amelyet talán sajnált.

Azt hiszem, azon törte a fejét: mi fogja ezért az álomért kárpótolni? Mert ilyen az emberi természet: borzad az ürességtől.

Meglehet, messzire ragad képzeletem; talán maga sem tudta, mi történik vele?

Elég az hozzá, hogy mikor magához tért, megölelt, s elérzékenyülve szólt:

- Megbocsát-e valaha?

- Ne számitson rá - feleltem. - Könyvet akarok irni. A szellemes emberek ostobaságáról.

Aztán hozzátettem:

- Van itt valaki, akinek a bocsánatára nagyobb szüksége van, mint az enyémre.

Megfogtam a kezét és Mauserrené asszonyhoz vezettem.

A jó asszony leirhatatlan mosollyal nézett rá egy darabig, aztán sirva fakadt, s a nyakamba ugrott:

- Mindent meg kell neki bocsátanom, kedves Tony, mert meg akarta önt ölni!

Kegyed olyan szives hozzám, asszonyom, hogy tehetséges embernek vall mindenfelé. De kételkedik az okosságomban.

Nem tudom, sikerül-e valaha jobb véleményt keltenem önben józanságom felől, de arra, amit el akarok mondani, büszkébb vagyok, mint a legjobb képemre.

D'Arci ur az estét szobámban töltötte.

Megtudta, mi történt, s mondhatom, örömében alig találta a helyét.

- Hála Istennek, - szólt, - tulestünk a veszedelmen. Az ijedtségen kivül semmi bajunk se történt. Ugy látszik, csakugyan igaz, hogy a rossz ember dolgát néha jóra forditja a köszörü. Az igazat megvallva, Holdenis kisasszony naivabb, mint képzeltem. Mert végre is, nagy ártatlanul összekeritette azokat, akiket örökre szét akart választani. Nem jutott eszébe, hogy a féltékenység tovább tart, mint a szerelem, s néha ép a féltékenység támasztja fel a szerelmet. Tegyen próbát valakivel, aki gyökeresen ráunt a jószágára; kiáltson "tolvaj"-t, majd meglátja, a zsebéhez fog kapni.

- S ez még nem minden - feleltem. - Mauserre ur megszerezte azt a tapasztalatot, hogy az ember nem szabadul olyan könnyen emlékeitől, mint gondolja. Néha azt hisszük, hogy már rég meghaltak; egyszerre előkerülnek, nem tudni honnan, s torkon ragadnak. Legokosabb nem zördülni össze velök.

- Lehet - válaszolt. - De csakhogy ép bőrrel szabadultunk! Kötni való fruska!

S szüntelenül dörzsölte a kezét.

Éjféltájban elment.

Mindaz, ami az utolsó huszonnégy órában velem és körülöttem történt, ugy felizgatott, hogy a világért sem tudtam volna elaludni.

Nem is feküdtem le.

Ugy éreztem, képtelen vagyok valami okosat mívelni. Csak izegtem-mozogtam a szobámban, s kész voltam ezt a gyakorlatot reggelig folytatni.

Szerettem volna a toronyból nézni - Meta elutazását.

Beláttam, hogy mindaddig nem zökkenek vissza a rendes kerékvágásba, s mindaddig lehetetlen szabadon lélegzenem, mig a nagy gyertyánfasor végén el nem tünt szemeim elől a kocsi, mely magával viszi nyugalmam ellenségét.

Életem könyvének egyik legcsunyább fejezetét olvastam végig; alig vártam már, hogy más lapra fordithassak.

Tehát fel s alá jártam s igyekeztem hol Boabdil köpönyegére, hol a megfelelő szinek elméletére gondolni, ami semmikép se sikerült, mert máson járt az eszem.

Időnként az ablakpárkányra könyököltem.

Elnéztem a fák sürü lombjait, melyek a csillagos égre rajzolódtak, a háztetőket, meg a két szélkakast, melyek élesen csikorogva forogtak a szélben...

Ugy rémlett, mintha ezek a szélkakasok, ezek a háztetők, ezek a fák éppen most állottak volna ki valami nagy megrázkódtatást, melyből igyekeztek magukhoz térni.

A kastély ugy tünt fel előttem, mint egy óriás tyukól, ahol még nem szünt meg teljesen a riadalom, melyet az imént a menyét látogatása okozott.

Egyszerre ugy tetszett, mintha valaki az ajtómon kotorászott volna; fülelni kezdtem.

A nesz megint hallatszott.

- Ki az? - kiáltottam fel.

Az ajtó kinyilt és Holdenis Meta lépett a szobámba.

Szürke ruhában volt, melyet a keblén fodrozott tüllből készült mellfátyol boritott.

Ez volt a rendes nappali öltözéke. Ebéd idejéig rendesen szürke ruhában járt, s mellfátyola nélkül, melyen többnyire kis karniolkeresztet szokott hordani, nem igen lehetett látni.

De mintha mellfátyola ujdonat-uj lett volna, legalább a gallérkája, mely állát horzsolta, olyan friss, olyan ragyogó volt, hogy azt kellett gondolnom: az én tiszteletemre vette elő a skatulyából.

Ő ma is ugy tünt fel előttem, mintha egészen uj Meta lett volna, akit még sohase láttam.

Tekintete valami különösen bájos, nedves fényben uszott; szeme (bizonyosan sokat sirt) dagadt volt a szenvedéstől.

Homlokán fény lebegett; mintha a fájdalom, vagy a bánat angyala mennyei harmatot árasztott volna rá.

Az igazán szép nő arca majd mindig egyforma; de a Metáéhoz hasonló arc minduntalan más és más; valóságos bányája a meglepetéseknek.

Asszonyom, a művész-ember épugy képes haragra, méltatlankodásra, meglepetésre, mint akárki; de szeme gyakran befonja lelkiismeretét.

Azt vallja, amit Bridvison mond a Figaro házasságá-ban, tudniillik, hogy fődolog a forma. És ezért példátlanul türelmes ama bünökkel szemben, melyet szép fényhatások kisérnek.

Első gondolatom az volt, hogy irónt ragadjak a kezembe s azt mondjam az éji látogatónak:

- Maradjon ugy, ahogy van, ott a küszöbön, s ne mozduljon meg addig, mig le nem rajzolom.

De aztán meggondoltam magamat.

Bármily ujnak, meglepőnek tünt fel előttem Meta, emlékeim felébredtek, s nevén szólitva üdvözölték.

Határozottan ráismertem arra a karcsu, sugár alakra, melyet egyszer megöleltem, a két kézre, melyek a multkor betakarták a szemeimet, az ajkra, mely époly könnyen adta a csókot, mint az igéretet.

Elfordultam s olyan mozdulatot tettem, mely világosan ezt mondta:

- Menjen innen minél hamarább.

Visszahőkölt. De aztán neki bátorodott, s szobámba lépve, bezárta az ajtót.

Egyedül volt velem és - nálam! A kastély órája kettőt ütött.

- Mit akar tőlem? - riadtam rá durván. - Nem látja, hogy irtózom öntől?!

- Könyörüljön rajtam - felelt megtört hangon. - Engedje meg, hogy mielőtt távozom, vezekeljek ön előtt, s hadd kérjek térdemen bocsánatot!

Ledőlt egy székre, rákönyökölt az asztalra és sürü könnyhullatás között kezdett gyónni, ahogy maga mondta.

Sok szóval, összefüggéstelenül beszélt; gyónásában temérdek ellenmondást találtam, ugy hogy alig tudtam eligazodni rajta, mi az igaz szavaiban és mi a hazugság?

De akármit beszélt: félig maga is hitte, amit mondott.

Lelke nem annyira rossz volt, mint inkább elrontott.

Korán hozzászoktatták a szofizmákkal való gimnasztikához, s ebben a veszedelmes ügyességben oly tökéletességre tett szert, hogy mindenre rá tudta beszélni magát, ami csak tetszett neki.

A gimnasztika nagyon jó dolog, asszonyom, de nem kell vele visszaélni.

Ne engedje, hogy megtanitsák gyermekeit a fejükön járni s karjukat kificamitgatni.

S ne türje el azt sem, hogy megtanitsák őket a lelkiismeretbe vágó dolgokról tudákosan okoskodni.

Inkább legyen paraszt, mint szemfényvesztő! Ha valaha gyermekem születik, ez lesz a jelszavam.

Meta töredelmes bünbánáson kezdte. Kérlelhetetlen szigorusággal itélte el magát; s hogy viseletét kellőkép megbélyegezze, nem igen válogatta a szavakat.

De aztán lassankint más hurokat kezdett pengetni. Igaz ugyan, hogy nem kisérlette meg magát fehérre mosni, de felsorolta az enyhitő körülményeket, szépitgette a dolgot, s ugy tüntette fel az egészet, hogy csak könnyelmüségből, meggondolatlanságból bukott el. Mentsége szemtelen lett volna, ha nem olyan naiv.

Azt mondta, mikor Mauserre ur közölte vele uti tervét, bántotta a hidegvér, mellyel Mauserre ur belenyugodott az elválás gondolatába, - hogy kacérsága (tulajdon szavát használom) fellázadt, - hogy hirtelen eszébe jutott, mily rémitő elégtételt szerezhet magának, ha felhasználja a rózsaszinü papirost, - hogy eleinte irtózattal utasitotta vissza ezt a gondolatot, - hogy később ellenállhatatlan, vak szenvedéllyel kapaszkodott bele a rémitő ötletbe.

Ezt a végzetes, leküzdhetetlen vonzódást a bünhöz, mely magával ragadta, ahhoz a hallucinációszerü, irtózással vegyes vonzódáshoz hasonlitotta, melyet az örvény látása gyakorol ama szerencsétlenre, akit szédülés fogott el.

S igy végezte gyónását:

- Isten megpróbáltatást mért reám. S bizonyára azért buktatott el, hogy megismerhessem a bánat isteni erényét.

Ismétlem, asszonyom, szemfényvesztővel volt dolgom, aki bekötött szemmel táncoltatta a levegőben a golyóbisokat. Flamerin Tony szivesen tapsolt volna... de jobbnak találta méltatlankodni.

- Mindez igen szép - vágtam a szavába. Tehát a tolvajnak, a betörőnek csak azzal kell védekeznie, hogy magán kivül volt; a fiunak, aki megölte atyját, elég akkép mentegetőznie, hogy elszédült, hogy nem volt ura akaratának. Ne itéljük el se a tolvajt, se a gyilkost; mert Isten vitte őket kisértetbe, hogy a bánat által tökéletesedjenek. Derék. Csak az az egy hiba van a dologban: hogy nem elég magunkat meggyőznünk, meg kell győznünk biráinkat is.

- Ime, ez veszitett el! - szólt s kivett a zsebéből egy levelet, melyet aznap reggel kapott apjától.

Átvettem az irást s belepillantottam.

Az első lapok részletes tudósitást tartalmaztak a galambház egyes csemetéiről. Holdenis ur örömmel értesitette leányát, hogy kis öccsei és hugai, Hermann épugy, mint Thekla, Aennchen, Minnchen és Lenchen, napról-napra növekedő rajongással csüngenek az eszményiség fogalmán.

Képzeld, édesem, - folytatta Holdenis ur, - tegnap kedves kis Niklas-unk, felnézve az égre, mely tiszta volt, mint szived, igy kiáltott fel: Jó reggelt, Istenke! - Ez a gyermekded felkiáltás könnyekig meginditott minket, jó anyádat és engem.

Bármennyire érdeklődtem is a kis Niklas iránt, sokkal nagyobb figyelemmel olvastam a levél utolsó lapját, ahol nem volt szó róla.

Ez a rész igy hangzott:

"Kedves angyalunk vallomása kimondhatatlanul megzavart. Óhajtanók, hogy kétszer is meggondolja magát, mielőtt határoz s mielőtt lemond a fényes kilátásról, mely megnyilt előtte. Sejtetted velünk, gyermekem, hogy szived megszólalt. Azt felelem: ne higyj oly könnyen a szivednek, kedves gyermekem. Oly távol vagyunk egymástól, hogy zavarban vagyok, midőn tanácsot kell adnom. De nem tudom föltenni, hogy Isten olyan férjet szánt volna Metánknak, akinek nincs más Istene, csak a müvészete, aki (engedd meg hangsulyoznom) méltatlanul viselkedett atyáddal szemben, s aki sohasem fog támasza lenni öreg szüleidnek. Minél tovább tünődöm a körülményeknek ama valóban gondviselésszerü egymásba fonódásán, melynek Mauserre urral való ismeretségedet köszönheted, annál kevésbbé tudok megválni ama meggyőződésemtől, hogy ezt a legmagasabb bölcseség rejtelmes tanácsának kell tekintenünk, mely téged a nevezett kiváló férfiuhoz utal. A gondviselés meg akarja tisztitani szivét, s ugy kivánja, hogy javait nemesebben használja fel, mint eddig. A vallástalanok mindent a véletlennek tulajdonitanak; nincs véletlen. Az ég nyilván arra a célra szemelt ki, hogy örök világosságát terjeszd a nagyvilágban; vétkeznél, ha regényes képzelmeid gyermekes ötletének engedve, visszautasitanád azt a magasztos hivatást, melyre kiválasztott. Kedves angyalom, jól gondold meg a dolgot, s elmélkedésed közben ne feledkezzél meg szegény atyádról, ki csókol és szeret."

E levél megtette rám a hatását. Haragomat csöndes derültség váltotta fel. Már régóta nem olvastam a Holdenis ur prózáját.

- Mért mutatta meg ezt a levelet? - kérdeztem Metától. - Csak nem volt befolyással elhatározására ez a nyomorult papirdarab? Miért nem tett ugy, mint én?

És a levelet apró darabokra téptem. Gyönyörködtem benne, amint e kedves pillangóraj szerteszéjjel repdesett a szobámban.

- Be akartam bizonyitani, - felelt Meta, - hogy a látszat gyakran csal...

Elhallgatott; észrevette, hogy rosszul kezdte. De mindjárt helyre ütötte a hibát.

- Nem ez a levél - folytatta, lesütve szemét, - hogyha hütelennek látszottam is, szivem mindig hü marad önhöz.

Nem engedett szóhoz jutni. Lázas hévvel mondta el, hogy mindig szeretett, - hogy vigasztalhatatlan volt, mikor Genfből elutaztam, - hogy képemet mindig megőrizte szivében, - hogy sohase jött volna Charmillesba, ha Harris nem biztositja, hogy engem is ott talál.

Panaszkodva folytatta. Azt állitotta, hogy sohase tudta, mit gondoljon érzéseimről.

- Mindig oly tréfálózó, gunyos hangon szólt velem, - vetette a szememre, - hogy sohase tudtam bizonyosan: szeret-e? A vallomás, melyet a temetőben kockáztatott meg, sértett, ingerelt. Mikor arra határoztam magam, hogy a Mauserre ur udvarlását elfogadom, csak féltékennyé akartam tenni; fogalmam sem volt róla, mily szerencsétlen következményei lehetnek ennek a játéknak. Tegnap is, mikor a parkban elfogott, azt kérdeztem magamtól: hátha ez is csak tréfa, hátha meg fogja ragadni a legelső alkalmat, hogy visszavegye a szavát?! Szóval, nem csak az én hibám, hogy oda jutottam, ahol vagyok. Az öné is.

Homéri kacagásra fakadtam. Aztán leültem az egyik karosszékbe, mely Metához a legtávolabb állt, s igy szóltam:

- Ez már sok, édesem! Csak nem akarja elhitetni velem, hogy a szószegő, a csalfa - én vagyok?! Nem lehetne őszinte legalább egyszer életében? Nem volna szives kivételesen igazat mondani s bevallani, hogyha csakugyan érzékenyebb, mint szerelmes, talán még inkább nagyravágyó, mint érzékeny? Az ön viseletét a cigánylány szava magyarázza meg. Ismerje el, hogy az önhöz hasonló asszonyok két vad után futnak egyszerre. Ismerje el, hogy mulatságot talált benne: egyszerre két nyulra lesni: egy házi nyulra meg egy vadra. A vad nyulat előbb Grüneck bárónak, később Mauserre urnak hivták. A házi nyul az ön alázatos szolgája. A vad nyul elfutott; s higyje el, elszalasztotta a házi nyulat is.

Felsikoltott. Kért, hogy hallgassak, s ne sértegessem a szerelmét. Később azonban bevallotta, hogy szavaimban volt némi igazság.

- Nos, hát, igen, meggyónom, tegnap még két lélek küzdött bennem. Hála Istennek, az egyik elbukott; a szerencsétlenség lesujtotta; ma már csak egy lélek él bennem, az, mely önt szereti, mely az öné egészen.

S mielőtt észrevehettem volna, mit akar, már lábaimnál térdelt. Hiába védekeztem, erőnek erejével megragadta mind a két kezemet. A legszenvedélyesebb vallomásokat, a legédesebb szerelmi szavakat suttogta a fülembe: hogy imád, - hogyha megbocsátok, egész élete csak vezeklés lesz, - hogy ugy fog szeretni, mint soha embert nem szerettek, - hogy nem is sejtem, mennyi önfeláldozás, mennyi rajongás lakik benne, - hogy csak értem fog élni, értem fog lélegzeni, - hogy én leszek mindene, ideálja, istene.

Meglehet, hogy képzelődőnek és ostobának talál, asszonyom, de mégis azt merem állitani, hogy ebben a pillanatban csakugyan őszinte volt: s megjegyzem, hogy akár őszinte volt, akár nem, oly elragadó szépnek láttam, mint még soha. Szépségében volt valami ördögi s valami angyali is. A fájdalom és a szenvedély átalakitották arcát, mint a szobrász keze átalakitja a lágy anyagot. Nyakán, arcán, homlokán kápráztató árnyfényjátékokat láttam, melyek titkát, hiába erőlködném, sohasem tudnám kitalálni. Mialatt viaskodott, hogy megragadja kezemet, haja felbomlott s rendetlenül omlott vállaira; mellfátyola elszakadozott, s tekintetemnek veszedelmes szabadságot engedett. Forró lehellete arcomra áradt; könnyben uszó szemét le nem vette rólam. Óh, ez az égszinü szempár! Világosan azt mondta: - Nem látod, hogy a tiéd vagyok? Tégy vélem, amit akarsz! - s azt is mondta, de csak félre, ahogy a szinpadon szokás beszélni: - Ha most elbukol, a nyakadon maradok; el fogsz venni feleségül.

Válságos pillanat volt, asszonyom. Láz fogott el, nehezen lélegzettem, fejem égett, s bizony nem tudom, hogy végződött volna ez a jelenet, ha egyszerre...

Asszonyom, egész egyszerüen az történt, hogy a kastély egyik kakasa harsányan kukorékolni kezdett.

Ahogy ezt az éles, metsző, érces, harcias hangot meghallottam, megrázkódtam a karosszékemben.

Ujra láttam apámat halálos ágyán. Rám nézett. A kakas megint kukorékolt; s hallottam a beaunei kádárt, amint igy kiáltott fel: - Tony, az élet küzdelem; óvakodjál hajlandóságaidtól; el ne ragadtasd magadat soha!

S amint a kakas harsonája harmadszor is felhangzott, mereven néztem Metára; ugy tetszett, hogy nagy, tiszta szeme azokhoz a szép, azurvizü afrikai tavakhoz hasonlit, melyekben krokodilok rejtőznek.

Aggódva nézett rám. Szeliden visszatoltam; talpra álltam s őt is fölemeltem. Megfogtam a karját, végig mentem vele a szobán, kinyitottam az ajtót, s rámutattam a folyosóra, a lépcsőre, meg a lámpára, mely künn világitott. Majdnem összeroskadt, de nyomban erőt vett magán. Görcsösen tépve leomlott haját, prófétai hangon kiáltott rám, mintha a sybillák őrjöngése szállta volna meg:

- Átkozott legyen az az asszony, akit szeretni fogsz!

Aztán eltünt, mint egy kisértet.

Három órával később elhagyta Charmillest, ahol néhány megkönnyebbült szivet, meg egy vigasztalhatatlan kis leányt hagyott.

Amint megindult a kocsi, mely nevelőnőjét elvitte, a szegény gyermek az egész házat összecsőditette a jajveszékelésével.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Kell-e mondanom, hogy Mauserre ur és neje a törvény előtt is összekeltek? Lulunak már nem lesz más nevelőnője, csak az édesanyja, aki utolsó kalandja óta kissé bizalmatlanabb, s nem oly rest, mint előbb volt. Mauserre ur képviselővé választatta magát. Mondják, hogy nemsokára nagykövetnek küldik valahová.

A mult tél valamelyik éjjelén a lyoni pályaházban vasutra ültem; egyik barátomat akartam meglátogatni.

Egy darabig egyedül voltam a vaggonban, melyet a lámpa gyöngén világitott be.

Prémes sapkámnak a karimáját lehajtottam a szememre, végig dőltem a kocsipárnán s ép aludni készültem, mikor az egyik állomáson három hölgy szállt be a vaggonba.

Öltözetükről itélve protestáns téritőnők voltak. Néhány elejtett szavukból, melyeket véletlenül meghallottam, azt vettem ki, hogy Olaszországba készültek, ahol valami felekezeti iskola vezetését kellett átvenniök. Fiatalok voltak és sokat fecsegtek. Minthogy a társalgás németül folyt, azt hitték, szabadon beszélhetnek. Behuztam a fejemet a bundám gallérjába s nem adtam életjelt. Pedig, Isten látja lelkemet, hallgattam őket.

Az egyik magasabb rangu lehetett a másik kettőnél, mert méltóságosabb hangon beszélt, mint a fiatalabbak.

Beszédök tárgya a német-francia háboru volt. Erről a francia nép jellemzésére tértek át. Az abbesse-féle hölgy elmondta, hogy a franciát kedves, de nagyon erkölcstelen és nagyon romlott népnek tartja. Bizonyitékul elbeszélt pár adatot a maga életéből.

Néhány éve francia házhoz ment nevelőnőnek. A családhoz hozzá tartozott egy nagy hirü francia festő is, aki mindjárt az első nap szerelmi vallomással fogadta. Növendékének atyja szintén belé szeretett s mindent elkövetett, hogy elcsábitsa. A két féltékeny udvarló aztán összekapott rajta. Majdnem elvágták egymásnak a nyakát. S hogy ostromjaiktól szabaduljon, kénytelen volt éjjel szökni el a kastélyból, ezer veszedelem között, melyekből azonban az ég kegyelme megmentette.

Mikorára a vonat ahhoz az állomáshoz közeledett, ahol ki kellett szállanom, a két fiatalabb leány már az igazak álmát aludta. A harmadik, ki az előbb olyan jól beszélt, multján vagy jövőjén merengett. Mielőtt kiszálltam a vagonból, közelebb hajoltam hozzá, s nagy meglepetésére elmondtam neki a Thuléi király két első sorát, melyeket - bocsáss meg, nagy Goethe! - kissé átsimitottam: "Volt Thuléban - sugtam a fülébe - egy kis egér, ki a sirjáig hazudott."

Es war ein Mäuschen in Thule
Das log bis an das Grab.

Azt kérdezheti, asszonyom, gondolok-e még néha erre az egérkére? és szivem mélyén...? Nem mondom meg, találja ki.

Azt is kérdezheti, mi a tanulsága a történetemnek? mert ön nem szereti azokat a történeteket, melyeknek nincs tanulsága. Az enyém azt bizonyitja, hogy nagyon hasznos dolog tudni: mit jelent a kakasszó. Ha apám meg nem tanitott volna erre a szép tudományra, ma talán nagyon szellemes, de egyszersmind nagyon veszedelmes élettárssal bolyongnék e siralomvölgyében. Aztán történetem megmagyarázza, miért riasztott meg, mikor egy kedves kis lányt kinált feleségül, akinek égszinü szeme van. Elismerem, hogy félek az égszinü szemektől; közelről kell beléjök nézni, s ez még nem elég; a mélyükbe kell látnunk. Isten áldja meg önt, asszonyom, önt, akinek nincs két lelke, s óvjon meg mindnyájunkat mindörökre a sikamlós talajtól, a szakadékos utaktól, az ingadozó akarattól, a kétszinü jellemektől és a kitanult lelkiismerettől.

Vége.

* Sirja nagyon közel van ahhoz a helyhez, ahol bölcsője ringott. Kis világban folyt le élete, kis világban jártak gondolatai; meg tudott elégedni sorsával s nem kereste a boldogságot másutt, csak azokban, amiket szeretnie kellett. ^[VISSZA]