Előszó

Hűséges kutyánkkal, a tenger istenéről elnevezett vízi-vadász Neptunnal, többször is bebarangoltuk Esztergom dimbes-dombos vidékét. Egyszer a Babits-emlékház közelében fújtuk ki magunkat, s itt eszembe jutott a költő nagyszerű előszava, melyet Madách drámai költeményéhez írt. Családi könyvtárunkban ma is az Athenaeum kiadása van meg, szüleim abból tanították a nebulókat, s én is azt forgattam, már gyerekfejjel. Később azt tanultam, hogy a mű utolsó sorát (Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!) Arany János írta. Babits - nem tudván erről - a befejezés logikátlanságát művészi értéknek vélte. Mivel szerzőként jómagam is megszenvedtem a szerkesztők bábáskodását, úgy sejtem, hogy az ominózus mondat beemelésével Madách kompromisszumot kötött, mégpedig a megjelenés érdekében. Arany persze jószándékúan írta felül a nála nagyobb gondolkodót, csakhogy ezzel az egész művet tönkretette. A "hivatalból" emberközéppontú költő mintegy rendreutasította az istenülni vágyó filozófust: na, ne legyünk már ennyire pesszimisták. Hiszen úgyse tudunk mást tenni, mint jó képet vágni az egészhez... Arany ezzel egy ősi és rossz közfelfogást fogalmaz meg, miszerint mindent el kell fogadni, ami jön. Igen ám, de Madách éppen a sodródás értelmetlenségére hívja fel a figyelmet! Műve egy nyitva hagyott kérdés, mely gondolkodásra inspirál, a reátukmált befejezés viszont elzárja az utat a megszerezhető tudás elől. Az optimistának tűnő utolsó sor ugyanis azt sugallja, hogy ne törődjünk semmivel, húzzuk tovább az igát, különösebb fejtörés nélkül.

Ez tipikus emberi magatartás, ami nem méltó a homo sapiens névhez. A "teremtés koronája" persze azért nem foglalkozik az élet nagy kérdéseivel, mert úgy tudja, hogy ő van a csúcson. Érte van minden, körülötte forog a világ, az alkotó pedig már pihen. Az ember nem is akarja kérdésekkel zavarni a szunnyadó teremtőt. Legfeljebb kínjában "alkalmatlankodik", mint a sokat szenvedett Madách Imre. S éppen a fájdalom az, ami nemessé teszi az embert. Az értelmet a kivetettség érzete szüli meg, s ha használjuk is az eszünket, akkor Isten valódi ismeretekkel tud megajándékozni bennünket. Az Atya csak az "elveszetteket" tudja a Fiúhoz küldeni, s ő is kizárólag ezek keresésére indul. A logikusan gondolkodni tudó egyének egyáltalán nem elveszett emberek, ellenkezőleg: a csordaszellemhez igazodó tömegek azok.

Az egyén problémáira nincsen társadalmi gyógyír, mert a megváltás nem kollektív módon érkezik. Ahogy a kinyilatkoztatás is csak személyre szabott módon működhet, úgy a szövetségkötés is "névre szóló". Ha az egyén elvész, akkor nem vigasztalódik azon, hogy a többségnek se sikerült, megmenekülvén pedig nem fog bánkódni a kisebbséghez való tartozásán. A szoros úton csak libasorban lehet haladni, a szűk kapu küszöbét személyesen kell átlépni. A "fáradozás" és az "erőszak" (a következetes és állhatatos gondolkodás) nem spórolható meg.

Madách művéből is kiviláglik, hogy hely- és korszakváltással nem oldhatók meg a problémák. Az emberiség fejlődéséből a nyúlfarknyi életű egyén nem profitálhat. Neki egy adott hely és idő jut, bizonyos fejlettségi szinttel. Esetleg változtathat valamicskét a körülményeken, ám ezek áldásaiból általában csak az utódai részesülhetnek. Másokért munkálkodni persze nemes dolog, de kiutat nem jelent... Ahogy a lélekvándorlás sem, függetlenül attól, hogy van-e vagy nincs. Az egyén mindig itt és most szenved, s megváltásra vár.

A várakozók azonban nem fognak megmenekülni. Nyugalmat csak a kereső talál. Geocentrikus és emberközéppontú szemlélettel persze ő sem jut messzire. Más felismerésre térés hiányában ugyanis esély sincs a valóság megragadására. Ha nem változik meg a világnézet, akkor nem változik meg semmi. Az ember igazi tragédiája az, hogy nem tudja: hol van, s hogy micsoda. E két ismeret nélkül pedig nincs szabadulás!