RÉGI NEMES URAK, ÚRASSZONYOK

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 3.0 Unported (CC BY-SA 3.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/3.0/deed.hu

Régi nemzetség a Rudnay. Olyan régi, hogy eredetére nézve sokáig tapogatóztak a genealógusok.

Voltak akik Hunt-Pázmántól is származtatták, mások egyéb régi törzsektől. A legutóbb eszközölt kutatások, és a családi levéltárban talált tizenhárom árpádkori okirat bizonyítják, hogy a Rudnayak genus, s a honfoglalás idejében telepedtek le Magyarországon. Nevezetes ezek között az okiratok között az, amely a Rudnayaknak az Árpádházi királyokkal való vérrokonságát bizonyítja.

De bizonyítja a család régi és előkelő voltát a címere is. Mert tudvalévő, hogy állatos címert csak a legkiválóbb családoknak adományoztak. A Rudnayak címere pedig két medve s ezért a család a de Ursina nevet is használta.

Ez eredetileg négy törzsből állott; még pedig a Rudnay, Ujfalussy, Bossányi és Zsámbokréthy nemzetségekből.

Már a régi időkben is nagy birtokok urai voltak s Nyitramegyében, a Zoborhegytől Nyitra-Lehotáig - a Fekete-erdőig - nekik hódolt a nép.

A család Zsigmond királytól 1415 december 15-én pallosjogot is nyert, s egyik Rudnay mint főpohárnok, a konstanci zsinatra is elkísérte uralkodóját.

A rudnói völgyben, nem messze az országúttól, még most is látható egy amfiteátrum-szerű kőfal. Ebből két kőoszlop mered ki, az akasztófa, az egyetlen, amely még az országban áll, zordonan hirdetve a hajdani magyar nemes úrnak élet-halál fölött való uralmát.

Jeles tagja volt a családnak Rudnay Ádám, aki 1440-50 körül élt, és daliás vezére volt a dunáninneni fölkelő nemesek seregének.

A XV. század hatvanas éveiben több ágra szakadt a család. Ágostaiak és reformátusok lettek belőlük. Az utóbbiak Bethlen idejében Törökországba vándoroltak ki.

De szivüket a messze idegenben elfogta a honvágy és hazakivánkoztak. Ebbe azonban csak úgy egyezett bele a császár, ha katolikusokká lesznek, sőt ha jobbágyaikat is megtérítik. A haza vágyakozók még ezt a föltételt is elfogadták és perenális fassio utján, így kapta vissza előbbeni birtokait az úgynevezett szentkereszti ág. Ebből származott később Rudnay Sándor hercegprimás is, aki 1830-ban, az utolsó pozsonyi koronáción V. Ferdinánd fejére tette szent István koronáját.

Divék-Ujfalut, a Divék nemzetségiek alapították, akik némely okiraton Divecske néven szerepelnek. A telepítés még 1270 előtt történt, erre vall Divék-Ujfalu ódon temploma s nagyon régi harangjának fölirása is.

A községben három régi várkastély áll. Az egyik 1380-tól 1401-ig épült. Sáncok, árkok veszik körül. A másikat a XV. században Ujfalussy Mátyás épittette, akinek neje Károlyi Éva volt.

A XVIII. század közepéig ennek a kastélynak a kápolnája volt messze földön az egyetlen katolikus templom, s a kápolna alatt volt a sirbolt.

Érdekes, hogy az Ujfalussyakat mind vertezüst koporsókban temették, s a XIX. század elején már szinig tömve volt a kripta efféle koporsókkal. Mesés kincset képviseltek ezek a koporsók, valamint a halottakkal eltemetett drága fegyverek, ékszerek és diszes ruhák is.

Miután gróf Ujfalussy Károlyban a család férfi-ága kihalt, egyetlen leánya Ujfalussy Gabriella saját része mellett, még egész Divék-Ujfalut bérelte. A grófnő a mult század egyik legérdekesebb alakja volt. Igazi várúr szoknyában, aki mindent hatalmába akart keríteni.

1804-6 körül válságos idők jártak az országban. Gabriella grófnő, hogy pénzre tehessen szert, a divék-ujfalusi kripta ezüst koporsóit szekerekre rakatta és elvitte Körmöcz-Bányára, ott pedig eladta Paulai ezüstművesnek. Így tett a holtak ékszereivel, drága bársonyruháival is, úgy hogy néhány évtized mulva, amikor Rudnay Ádám, gróf Nádasdy Jasik nevü ügyvédjével lement a divék-ujfalusi kriptába, szétszórt csontokat és egy vaspáncélt talált csupán.

De mindent felülmul a divék-ujfalusi asszonyháboru, amelyet Gabriella grófnő indított meg és vezetett.

A harmadik várkastély, melyet 1570 körül Ujfalussy Pál építtetett, valóságos háborus időkre számított építkezés volt. 1200 emberre tanya, lőrések, a vár körül bástyák, ágyúkkal megrakva, a toronyban is kerekes ágyúk, amelyek mindig a falu felé voltak irányitva, még fegyvertár és puskaporos torony sem hiányzott.

1808 táján családi osztozkodás alá került ez a kastély, mely alkalomra úgy a hatósági személyek, mint az örökösödésre jogosultak is megjelentek.

Midőn neszét vette ennek Gabriella grófnő, hintóján bejárta az uradalomhoz tartozó falvakat. Vagy ötezer parasztot látott el régi fegyverrel, szóval és pálinkával lelkesedést is diktált beléjök, s úgy vezette a Pál-féle kastély ellen, amelyben a comissio ülésezett.

A megszorult várbeliek ezüst tálakból öntöttek golyókat, úgy lövöldöztek ki a régi lőréseken, a bástyákról pedig forró vizet zuditottak az ostromló jobbágyak fejére.

A leforrázott népség dühödt vadként rohant most a zárt kapuknak. Puskatussal, fejszékkel betörték, összevagdosták az ajtókat, s ordítva özönlötték el a várkastély udvarát.

Végre betörtek a termekbe is, és bőszülten támadtak az urakra. Rudnay Lajos főbirót ketten lehuzták, míg egy harmadik jobbágy irgalmatlanul megbotozta; Rudnay Pál pedig az istálló egyik szelelő lyukán bujt ki, s futva menekült Nyitra-Novákra, ahol akkor Majthényi Péter főbiró lakott.

Ujfalussy Gabriella, akár csak a terreur valamelyik megérája, vörös kendőt lobogtatva, vad kiabálással biztatta ujabb és ujabb kegyetlenkedésekre jobbágyait. Rudnay Sándort, aki cimzetes püspök volt már, ugyancsak megragadta két részeg fickó.

A babonásabb része aztán el is állt a pap bántalmazásától, annál nagyobb erővel támadták a többit.

Rudnay Gergelyt félholtra verték, Rudnay János vértes-ezredesnek pedig, aki oly erős volt, hogy csak egy tucat jobbágy birta legyőzni, eltörték a keresztcsontját, úgy hogy sebébe bele is halt.

Ennek következtében, de főleg azért, hogy egy császári tisztet is mert bántalmazni a nép, gyorsan Nagytapolcsányba küldtek és katonaságot hoztak.

Kardot vett kezébe s a fanatizált jobbágyakkal így támadt a fegyveres erő ellen. Néhány katonát sajátkezüleg jól össze is vagdalt.

Zorkóczy, a Rudnay család ügyvédje, látván, hogy a bőszült amazon saját fejére is bajt zudít, most halálmegvetéssel lépett elébe s erős marokkal megragadva az asszony fehér csuklóját, mondotta:

- Tegye le a grófnő ezt a véres szablyát, nem való ez ilyen szép női kézbe...

De még Zorkóczyra sem hallgatott volna a felbőszült asszony, ha a túlnyomó erő nem fegyverzi le csapatját.

A divék-ujfalusi ostromnak szomorú folytatása lett, a jobbágyak közül sokat elfogtak, 6-10 évre s évente 50-100 botbüntetésnek az elszenvedésére itéltek.

Ujfalussy Gabriella is pört kapott a violentia okáért, s ügyvédjével együtt hat évi börtönre itélték.

Ezt Budán töltötte ki Ujfalussy Gabriella, az akkori uri előjogok révén, nem valami nagy szigorusággal. Két cellát saját selyembutoraival butoroztathatott be, evett, ivott, amit akart, sőt délutánonként még rendes whist-partija is megvolt.

Ujfalussy Gabriella báró Splényi József neje lévén, ezen a réven a Splényiek sokáig pörösködtek még a Rudnayakkal. A hétszemélyes táblánál akárhányszor maga József nádor elnökölt ebben az évtizedekig elhuzódott pörben, s valahányszor a Rudnay-okmányokat hozták, fölemelkedett, fövegét érintve, így szólt.

Midőn végre a pörnek vége lett, Rudnay Péter tizenkét hatökrös szekérre való okmányt szállittatott Budáról Divék-Ujfalura. Ezekben az okmányokban per longum et latum, szép diák körmondatokban, máig is olvasható a divék-ujfalusi ostrom, az utolsó amazon históriája.

Ha Petőfi már a nagyúr idejében élt volna, bizonyosan Rudnay Péterről másolja vala a magyar nemes alakját.

Tipusa volt azoknak a régi uraknak, a kik ősi házban, ősi joggal pipázták el életüket. A tudományoknak nem élt, de rengeteg birtokaival sem igen törődött. Arra való a paraszt, hogy dolgozzék. Az ispán majd behozza a dézsmát, füstpénzt, mi egymást.

Neje, a nagyműveltségü, finom érzésü Hellenbach Krisztina bárónő, boldogtalan is volt a nemes úrral, úgy, hogy mihamarább elváltak. Egyetlen fiuk Dénes, valóságos Eris almája volt a házasfeleknek. Mindig viaskodtak miatta, s hol az egyik, hol a másik lopta magához.

Midőn a kis Dénes atyjánál tartózkodott Rudnón, huszonnégy fegyveres jobbágy őrizte fölváltva a házat, még pedig tizenkettő nappal, tizenkettő pedig éjjel.

Dénest a saját elvei szerint akarta neveltetni Rudnay Péter. Azaz sehogy sem. Lovaglás, vadászat, ezzel teltek el a gyermek napjai, aki tizenkét éves korában még olvasni sem tudott.

Édesanyja - a fent említett Hellenbach Krisztina bárónő - éppen ellentéte volt férjének. Nyájas, szelid, a XVIII. század urasszonyainak olvasottságával. Gazdag, előkelő leány volt, akit Mária Terézia udvarába édesgetve, reá is, mint annyi más főuri protestáns hajadonra és ifjura kivetette hálóját. Hellenbach Krisztinán azonban nem fogott a bécsi udvar levegője, sem el nem németesedett, sem katolikussá nem lett. Hiába ajánlott neki a királynő vőlegényül egy nagyon előkelő, nagyon finom grófot, Sternberget, inkább oda nyujtotta kezét a nyers, műveletlen, de magyar és protestáns Rudnay Péternek, ámbátor tudta, hogy nem illenek egymáshoz.

Azokban az időközökben aztán, amikor Hellenbach Krisztina fiát atyjától ellophatta, tanult is Rudnay Dénes. Művelt, szelid ifjuvá serdült, és tökéletesen édesanyjára és nem Rudnay Péterre ütött.

Mikor Dénes már abba a korba jutott, hogy saját tűzhelyet alapíthatott, kedvelt terve volt édesanyjának, hogy unokanővérét Hellenbach Zsuzsánnát vegye feleségül.

Hellenbach György, a leány atyja is nagyon óhajtotta ezt, de Zsuzsánna, bár mint rokona, szerette Dénest, férjül nem óhajtotta. Fényéről, vendégszeretetéről, szép lányáról hires volt abban az időben Hellenbach György szemerédi kastélya.

Mint méhek a virág körül, zümmögtek ott az udvarlók, a kérők, s különösen a vidéken állomásozó katonatisztek rajongták körül a szép Zsuzsánnát.

Nem kisebb ember, mint vitézvári Simonyi József, a későbbi hős obester is esengett érette, ám ezt külön történetben mondom el máskor.

Hellenbach Zsuzsánna szívét, a sok hódoló közül, egy fiatal, bajorszármazásu tiszt, Steinlein birta, ámde Hellenbach György semmi szin alatt sem akart ebbe a házasságba beleegyezni.

Steinlein kedvelt embere volt az akkori bajor uralkodónak, aki valahogy megtudta az ifju tiszt bánatát.

Mikor a kikosaraztatás okáról bővebb felvilágositást kért tőle, Steinlein őszintén nyilatkozott:

- Was, - ich werde schon den stolzen Ungarn zeigen, dass ihnen mein Liebling nicht zu wenig sein darf.

Rögtön grófi méltóságra emelte a fiatal tisztet, neki ajándékozta zu und auf Salenstein uradalmakat s végül bécsi bajor követté is kinevezte.

Könnyü volt most már Steinleinnak kérőként fellépni a büszke paczolai Hellenbach György előtt, annál is inkább, mert Zsuzsánna leányzó szive már amúgy is régen ő felé hajlott.

Rudnay Dénes most már egy kicsit jobban megeresztette a négy vasderes gyeplőjét. Vác-Hartyán falujába, Pest megyének Nógráddal határos, erdős lankás csücskébe, egy büszke oszlopos kuria elé állított be mint kérő.

Virágos kert a kastély előtt, szálas fák a parkban s a homlokzatról aranyos betük hirdették, hogy:

Gosztonyi Mihály főbiró uramé volt ez a virágos porta, aki anno 1800-ban a palatinus első feleségét, a szép Alexandra Pawlownát is megtraktálta a jó hartyáni borral, amikor ugyanis a pestmegyei nemes urak bálján, tizenkét formaruhás ifjuval járatta el előtte a verbungost.

Rudnay Dénes megkérte és csakhamar el is nyerte Gosztonyi Zsuzsánnát, akivel bilici kastélyában főúri módon rendezkedett be.

Míg Rudnay Dénes mindig négy szürkén, addig a felesége négy fekete lovon járt. Cselédsége harisnyát, kamáslit, meg puderos fejet viselt, amit akkor csak a legeslegnagyobb házakban lehetett látni. A konyhán szakács főzött két kuktával, és ha Rudnay Dénes valahová elment, a bakon mindig ott ült arany vállrojtos, tollbokrétás vadásza. Még ekkor édesanyja is élt, Rudnay Péterné, aki a közeli Pázsiton nagy elvonultságban töltötte napjait. Még fiához is csak akkor ment át, ha keresztelő esett a családban.

De ilyenkor nagy pompát fejtett ki. Talpig brokátba öltözött és aranyos csipkéből való fejkötőt tett föl. A szebbnél szebb főkötőkkel nagy luxust üzött, s halála alkalmából száz pompás főkötőt találtak ruhatárában.

Rudnay Dénes arról is nevezetes volt, hogy 12.000 forintnál soha kevesebb pénz nem volt a tárcájában.

- Ennyit mindig magamnál hordok - mondá gyakran - mert soha sem tudja az ember, mi érheti. Annyira jószivü volt, hogy alig tudott kérést megtagadni s ezért is sok pénz kellett neki.

Még egészen fiatal férfi korában, egy vadászat alkalmával annyira megsérült, hogy a testét operálni kellett. Stáhly, a ki akkor az országnak leghíresebb doktora volt, operálta, de végzetesen, mert Rudnay Dénes belehalt a műtétbe.

Hogy mennyire tudta saját elhanyagolt nevelésének hátrányait, mutatja végrendeletének következő része:

"Kérem kedves feleségemet, hogy gyermekeink helyes és célirányos nevelésére megkivántató költséget ne sajnálja, nemcsak azért, mivel ez minden emberi boldogságnak, jólétnek s világi előmenetelnek kutfeje, hanem már azért is, mert szükség nekik olyan jót hagyni, mely minden mulandóság és más sorscsapásai által történhető viszontagságoktól ment lehessen."

Ebben a végrendeletben gyermekeit anyjuk iránt való hálára, szeretetre inti, s kéri őket, hogy egymás közt ne torzsalkodjanak, különösen pedig hiuságos és elmuló földi javak miatt.

1838 december 7-én, a kisbilici kastély kertjében sétált a Rudnay fiúk nevelője. Egyszer, véletlenül fölnézett s a magasban gömböt látott lebegni, amely valami felhőzethez hasonlított. A téli tájon méla csönd ült, midőn egyszerre csak valami szózatot hall a nevelő:

A szózatban, amely a magasból hangzott alá, Rudnay Dénes hangjára ismert a halálra ijedt ifju, aki ezt a dolgot késő vénségében, mint nemeskosztolányi protestáns pap, mesélte el fiának, akitől aztán a család is megtudta.

Sajátságos, hogy mikor a nevelő a szózatot hallotta, éppen abban a pillanatban halt meg Pesten Rudnay Dénes, akit éjnek idején, szénásszekérbe rejtve loptak haza Rudnóra, akárcsak Jókai "Mire megvénülünk" címü regényének Áronffyját.

Sajátszerü, hogy a Rudnayak protestáns ágában, már évszázadokon át mindig csak egy fiú folytatta ágazatát.

Igy történt ez Dénes családjában is. Egyik fia, Sándor, mint ifjú halt el, a másik Szent-Tamás ostrománál napszurást kapva megtébolyodott s csak a középső, József alapíthatott családot.

Neje, a páratlan nemes lelkü, ritka müveltségü farádi Veres Szilárda négy gyermekkel ajándékozta meg, de ezek közül csak egy volt fiú.

Tizennyolc éves korában halt meg a nagy reményekre jogosító, kiváló tehetségü ifju.

Gyöngéd szeretet ápolta, nevelte. Boldog családi körben jólét környékezte; törekvései, igyekezete, minden jel arra mutatott, hogy ő lesz folytatója a család fényének, fentartója az évszázados nemes hagyományoknak.

A szülők bizó reménynyel tekintettek a jövőbe. Ősi névnek, ősi fény kell, ősi birtok. Igyekeztek, hogy megtartsák, megadják ezt drága fiuknak.

De a gyermek is minta-gyermek volt. Tudta, hogy pazarlás, könnyelmüség semmivé tettek annyi jeles családot, soha sem kivánt szülőitől áldozatot. Örömei, mulatságai szelidek voltak.

Virágok, gyümölcsfák közt, kis méhesében érezte magát legjobban, s minden szava, tette elárulta a jövő kitünő gazdászát.

Ősi telken akart ő is gazdálkodni, de nem durva ököljoggal, mint őse Péter, hanem bölcsen, nemes szivével könnyítve a nép sorsán, oktatva, javítva azt.

Aztán, mint mikor a tavasz virágát dér lepi meg, jött a romboló kór. A szép piros arc elsápadt, fénytelen lett a nagy, okos szem, összeesett a délceg tartásu ifju, mint Libanon cédrusa, ha vihar derékben hajlítja meg.

Megható volt, minő türelemmel, keresztényi önmegadással türte a hosszas szenvedést.

"Anyám imádkozzunk" mondá mindegyre a vele szenvedő anyának, aki dél forró nyarába, balzsamos ibolyamezőire is elvitte fiát.

De meghalni haza vágyott. Magyar földre, magyar ég alá. Hadd világítson halavány arcára utolsónak is áldott haza napja. A hazáé, amelyről szól a költő: ...bölcsőd ez, s majdan sirod is - mely ápol s eltakar...

A neki szánt fényből, ragyogásból csak könnyek jutottak koporsójára - minden gazdagsága az a néhány szál virág volt, melyet az ősi kertből fontak koszoruba.

Együtt indultunk a pálya kezdetén. Rokoni szeretet, a serdülő kor pajtássága kapcsolt egybe, egy harmadik halavány, krisztusfejü ifjuval, egy új Magyarországról álmodtunk.

A halavány krisztusfejü ifju, meg én tollal, Rudnay József mint gazda akart nagy, szép eredményeket elérni.

Legelsőnek, legifjabbnak ő ment el a világi életből. Megsiratva, meggyászolva, mégis örökkön-örökké élve a szülői szeretet, a soha el nem muló szülői emlékezetben.

Férfikora legelején követte a krisztusfejü ifju, Justh Zsigmond, sok szépet, maradandót alkotva, de félben maradt munkássággal, mint mikor kettétörik a remek szobor, amit a mester vésője alkotott.

Egyedül maradtam. Talán nem egészen dicsőség nélkül folytatva azt, amit a két nemes ifjú kebel tervezett, fölvéve a harcot mindakettőjük helyett az élet nehéz küzdelmével.

A kardot a kor csavarta ki a magyar nemes kezéből. - Az ősi rög barázdájából sokunknak csak a koporsójára jut már, - de imhol a toll, ami megmaradt, krónikába foglalni vele multak fényét, multak árnyát. Mesélni ősökről unokáknak.

Ezeknek az összegyüjtött, igaz meséknek első sorozata legyen a te emlékezetednek ajánlva, jobb hazába tért, szeretett unokatestvér. Közös ősökről szólnak részben, és ott estek Nógrád terebély erdői, gyepes lankái közt. Ott, ahol a Pan Beniczky, a Pany Beniczkó-nak nagy szerelméről még most is él a legenda, s ahol pattogó kandalló tüzénél még ma is el-elmondják a Meerwahl Zsuzsánna papucsának a históriáját.

Talán elviszi hozzád hű bajtársi üdvözletemet a megujhodó kikelet langyos fuvalma. Oda, ahhoz a kriptához, amely utoljára előtted nyilt meg. Ahol nyugszol a megfordított ősi cimer alatt, míg bennünket vigasztal az írás, hogy: Jövevények vagyunk a földön és nincs itt maradandó városunk.

V. Ferdinánd, Ferenc császár és neje, a ritkaszép Mária Terézia nápolyi hercegnő elsőszülött fia, nagyon beteges gyermek volt, akit nem igen lehetett tanulásra szorítani. Szellemi tulajdonságai is meglehetősen korlátoltak voltak, de annál nagyobb volt a szive jósága.

A régi Magyarországon nagyon szerették Ferdinánd főherceget és ócska ujságokban, régi levelekben mindenütt, mint "a' Haza Fenséges Reménységét" emlegetik.

Maga Ferdinánd főherceg is szivesen időzött Magyarországon s örökké emlékezetes maradt a régi pestieknek az idő, amikor 1809 nyarán, a francia invázió idejében, Ferenc császár családja a magyar fővárosban tartózkodott.

A fiatal trónörökös rendkivül népszerü volt akkor és, mint régi följegyzések mondják: "az utcán is többször gyalog mutatkoza".

Tele volt akkor Pest nyalka inzurgensekkel, a kik rendesen Halzel, "a' Paraditsom tzimerü" vendéglőjében mulattak.

Ferdinánd főherceg, aki - ezekben a napokban gyakran viselte a pestmegyei nemes fölkelők egyenruháját, egyizben szintén belépett az említett vendégfogadóba, amely a mai Bécsi-utca tájékán volt.

Estefelé járt az idő s az ebédlőterem még meglehetősen üres volt, csak egy jómódu földesúr-forma ember ült egyik sarokban. Ferdinánd főherceg intett a pincérnek és egy palack sashegyit tétetett maga elé. A földesúr egy darabig csak nézte az ifju vendéget, aztán magával hozva a saját borosüvegét, áttelepedett az asztalához.

- Unalmas egyesben ülni, így majd jobban telik az idő, - jegyzé meg a birtokos-forma úr.

- Ja, ja, - hagyta rá Ferdinánd főherceg, aki értett ugyan magyarul, de folyékonyan nem igen beszélte nyelvünket.

A földesúr aztán előhozakodott a terméssel, a háboruval, meg egyébbel, amik akkor érdekelték az országot.

- Ja, ja, - hagyott mindent helyben a főherczeg és nyájasan mosolygott hozzá.

- Ejnye, öcsém, de pénzen veszed a szót. Pedig látom a ruhádról, hogy megyebéli inzurgens vagy - de talán a felső vidékről való... azért nem ösmerlek. Én Halász Antal vagyok, de eadem, Alsódabasról. Ki fiát tisztelhetem benned?

A jóképü magyar úr nyájassága nem hozta zavarba a főherceget, elfogadta a barátságosan nyujtott kezet és latinra fordítva a beszédet, úgy mutatta be magát.

Mikor az utolsó szó, Archidux Austriae is elhangzott, Halász Antal uram csaknem kővé meredt a bámulattól, de a fiatal főherceg egészen kedélyesen mondta aztán németül:

És valóban nem is ment el addig, míg a két palack ki nem ürült, Halász Antal uram pedig holtáig emlegette az ő egyszeri inzurgensét.

A huszas években különösen Kassán és Miskolcon fordult meg gyakran Ferdinánd főherceg, nagy katonai parádék, fényes mustrák alkalmával.

Kivilágítás, bálok, színházi díszelőadások voltak ilyenkor fölös számmal. Nekem is van egy csomó ilyen szinlapon, meg báli meghivóm abból az időből, amelyiken mindegyiken ott áll: "Ő Fő Hertzegsége Ferdinánd Koronaörökös különös tiszteletére..."

Egy ilyen alkalommal Miskolcon történt, hogy a bálon jelen volt Szathmáry-Király József adminisztrátor, szépségéről hires leánya, Zsuzsika is.

Ferdinánd főherceg hadsegéde által tudtára adatta Szathmáry K. Zsuzsikának, hogy vele fogja táncolni az első kontratáncot.

A zenekar már éppen jelt adott, a párok sorakozni kezdtek, midőn Szathmáry Zsuzsika előtt csak megáll egy nyalka, karcsutermetü, villogószemü ifju, aki megfogja kezét s így szól hozzá:

A zavar leirhatatlan lőn. A trónörökös táncosnő nélkül maradt, és éppen, hogy az adminisztrátor leánya miatt esett ez a nagy manque d'etiquette, kétségbeejtette a társaságot. Növelte a bajt, hogy a fiatalember, aki elvitte, egyik borsodmegyei legnagyobb urnak volt a fia. Olyannak, akinek a szava döntött a pozsonyi diétán, és akit Metternich éppen akkortájban csábítgatott leginkább az ellenzéktől. A megyei urak, a főherceg kisérete magukon kivül voltak. Végre is Ferdinánd kedélyessége segített a dolgon.

- Lassen's gut sein, - mondá desperáló környezetének. - A szép Fräulein Susi csak jó cserét csinált, én ugyis nagyon rossz táncos vagyok!

Így egyizben, már császár volt akkor, egyik fiatal Wurmbrand gróf jelentkezett nála audiencián. Hogy kérelmének nagyobb sulyt adjon, megjegyezte, hogy a Wurmbrand-család még a Habsburgokénál is régibb, és így minden előkelő állásra hivatott Ausztriában.

A jó Ferdinánd, ahelyett, hogy megharagudott volna ezért a merészségért, mosolyogva mérte végig a fiatal nyegle urat és csak ennyit mondott.

- Ja, ja, wir ham's aber a pissl weiter'bracht. - És a faképnél hagyta a megszégyenült kérvényezőt.

Végre érdekes fölemlíteni, hogy ennek a galambszelid, jólelkü uralkodónak is akadt Ravaillacja, akinek a merénylete azonban balul ütött ki.

Már magyar király volt akkor Ferdinánd, akit atyja még életében megkoronáztatott, midőn 1832-ben valami Reindl Ferenc nevü nyugalmazott kapitány folyamodott hozzá, hogy 9000 forintos tartozását fizesse ki.

Miután, az udvar részéről Reindlnak adósságát már többször kifizették, Ferdinánd ezuttal csak 100 forintot utalványoztatott neki.

A századost ez rendkivül fellázította, úgy hogy bosszut forralt a trónörökös ellen. Megleste, mikor egy szép nyári napon, augusztus 9-én sétára indult, és utána lopózkodott.

Ferdinánd kamarása, gróf Salis, és Eszterházy György kiséretében a Baden felé vezető Bergstrasséba ért éppen, midőn Reindl kiugrott egy kapu alól és mordályból rálőtt a koronahercegre.

A golyó nem talált, de oly erővel furódott az utca oldalán álló lámpaoszlopba, hogy az üvegek csörömpölve törtek össze. Salis gróf, lélekjelenlétét el nem vesztette, hanem bátran rávetette magát a merénylőre, kicsavarta kezéből a pisztolyt és átadta a legközelebb álló Wacht post-nak.

A bécsi nép ekkor annyira feldühödött Reindl ellen, hogy bizonyosan meglincseli, ha azonnal át nem adják a katonai törvényszéknek. Másnap valamennyi templomban hálaistentiszteletet tartottak a trónörökös szerencsés megmeneküléseért, és örömben uszott a birodalom. Ferdinánd oly jó volt, hogy többször kérte atyját, ne büntesse Reindlt tulszigoruan. A merénylet csak fájt neki és Salis grófnak sirva mondá:

- Mit érdemelnek a rossz uralkodók, ha még egy olyan emberrel is, mint én, aki senkit sem bántok, aki népeim javát óhajtanám csak, így bánnak!

És valóban V. Ferdinánd soha senkit sem bántott; általában nem volt ingerült, bosszus természetü, legfeljebb sírt, ha valami bántotta és ez nagyfoku idegbajára is visszavezethető.

Sirt akkor is, mikor 1848 juliusában megkezdődtek nálunk az alvidéki zavargások, akkor is, mikor ugyanez év decemberében, lemondási okmányát aláírta.

Hogy az uralkodásról le kellett mondania, azt holtáig nagy szerencsétlenségnek tartotta és az 50-es évek elején szállóigévé lett a prágai főrangu társaságban ez a mondása:

Colloredo grófné bálján mondta ezt egyik szép Csáky grófnőnek, akinek látása eszébe juttatta az 1848-iki fényes pozsonyi napokat. Valahányszor magyar embert látott, mindig búsan felsóhajtott:

Mióta csak emlékezni tudok és ha Budapesten voltam akkor, mindig elmentem október 6-án a Ferenciek-templomába.

Először, mint porban játszó gyermeket, nagyanyám vezetett oda. Szépen megsimogatta sűrű fekete hajamat, amely akkor még nem ritkult meg úgy a halántékoknál, mint most, aztán megfogta a kezemet és mentünk.

A templom közepén gyertyák lobogtak, szállt a tömjénfüst, sírt, búgott az orgonaszó és a padsorok mind tömve voltak.

Feketekabátos urak, gyászfátyolos asszonyok ültek a padokban. Az utóbbiak többnyire zokogtak. Különösen két, tiszteletet parancsoló matróna tartotta zsebkendőjét szüntelenül az arcához.

- Ezek a nemzet özvegyei, - magyarázta az én jó nagyanyám. És valóban ők voltak, a hős Damjanich és a vértanu Batthyány Lajos özvegyei.

Közel hozzájuk egy harmadik asszony is ült mindig, de ez nem sirt olyan nagyon és valahányszor kijöttünk a templomból, mindig nyájasan beszélgetett a nagyanyámmal.

Ez az alacsony, nyájas arcu matróna téglási Ercsey Emilia volt, Gáspár András honvéd-tábornoknak, az isaszeghi győzőnek a neje.

Évről-évre ott ült október 6-án a Ferenc-rendiek templomában, ahol évről-évre egyre fogyott azoknak a száma, akik maguk is részesei voltak, vagy legalább is átélték a ma már mithoszszá vált, gyönyörüszép hőskölteményt, az 1848-49-iki szabadságharcot.

Eltünődtem. Vajjon miért nem jött el, úgy mint máskor, verőfényes, lombhullajtó őszi délelőttön, megemlékezni a hősökről, akiknek immár virág fakad sirjukon és a béke, a szelid kiengesztelődés angyala virraszt álmaiknál.

Elment ő is oda, ahonnan nincs többé visszatérés, egyesülni hős férjével, aki, hogy az aradi vértanuk közt nem lett a tizennegyedik, azt csak egy szerencsés véletlennek köszönhette.

Gáspár András egyszerü szülőktől származott és az alföldi hirös városban, Kecskeméten, ringott a bölcsője.

Nyalka legény volt, lelkesítgette a Simonyi óbester példája, aki olyan nagy úr lett, hogy a Napoleon trónusán verte ki a pipáját, meg kedve is volt a gyöngy élethez, kapta tehát magát és egy szép napon, mikor megszólalt a verbungos nóta a nagytemplom előtt, parolát csapott a káplár uram markába és felesküdött a császár zászlója alá.

A közlegény olyan ügyes, értelmes katonának bizonyult, de különösen olyan kitünö lovas volt, hogy nemcsak a 9-ik huszárezredben, ahol szolgált, de az egész hadseregben ritkította párját.

A negyvenes évek elején, mikor Ferenc Károly főherceg fia, a serdülő Ferenc József főherceg mellé lovaglómestert kerestek, az irányadó körökben uniszónó Gáspár András huszárkapitányt ajánlották.

A kapitány csakhamar meg is kezdte az oktatást és a kis főherceg kitünő tanítványnak bizonyult.

A lovagló órákon többször megjelentek Ferenc Károly főherceg és neje, Zsófia főhercegnő, sőt maga V. Ferdinánd, a császár és király is, és ilyenkor különösen a jóságos, galambkedélyü Ferenc Károly főherceg mindig beszédbe ereszkedett a tagbaszakadt, vállas huszártiszttel és rendesen megkérdezte:

És a tanár mindig csak lelkesedéssel nyilatkozott a kis főhercegről, aki nemcsak tanulékony, jeles tanítvány, de rendkivül nemes indulatu, nagyszivü gyermek volt.

- Ha ez lehetne valamikor magyar király, - mondá Gáspár egyizben egyik tiszttársának, - ezért tűzbe-vízbe mennének honfitársaim!

És Gáspár megérte ezt, és hogy megérte ezt, egyenesen királyi tanítványának köszönhette.

Mentől jobban haladtak a tanulásban, annál elégedetlenebb volt a kis főherceg azzal a szelid, jámbor lóval, amelyet a számára választottak.

- Csak egyszer ülhetnék föl igazán jó paripára! - mondá, s tekintete lángolt a gyönyörűségtől.

Addig-addig ismételgette ezt, míg a mester maga is átlátta, hogy az udvari istálló szelid vén kancáján bizony nem valami nagy passzió lovagolni, - de nem mert más lovat adni fenséges tanítványa alá.

A fiatal főherceg azonban annyira könyörgött Gáspárnak, úgy biztatta, hogy nem mondja meg az Onkel-nak - V. Ferdinándot értette - se a mamának, s mikor látta, hogy tanítványa igazán pompásan ül a nyeregben, egy napon megcserélte vele a lovát. Gáspár András ült a vén kancára és saját félvér arabs lovát adta a főherceg alá.

- Lehet, hogy várfogságba kerülök, - mormolá magában a derék magyar huszár, - de olyan kedves, áldott jó ez a gyermek, hogy nem tudok kérésének ellentállani.

A kis Ferenc József főherceg tulboldog volt. Az első kísérlet pompásan sikerült, úgy megülte a lovat, hogy ezentul sohasem kinozták többé a szelid gebével, és Gáspár az udvar legnagyobb megelégedésére fejezte be a tanítást.

Mikor 1849-ben Gáspár Andrást is halálra itélték, a fiatal uralkodó látván nevét a listán, kitörölte az auf Tod verurtheilt mondást, és várfogságot írt helyébe, de másfél év mulva ezt is elengedte.

Gáspár elment és megköszönte a kegyelmet, s I. Ferenc József mosolyogva jegyzé meg:

- Igaz, hogy ellenem harcolt, de mikor a vén gebétől megszabadított, oly nagy örömet szerzett, hogy egyáltalában el sem csukattam volna, ha nem lett volna muszáj.

Ez a muszáj sok mindennek adja meg a magyarázatát, ami különben ellentétben állott a fiatal uralkodó áldott jó szivével, szelid lelkületével.

Egészen édesanyja befolyása alatt állott és engedelmesebb, szülőit jobban tisztelő gyermeket képzelni sem lehetett nálánál.

Mikor már a trónon ült, akkor is anyja vezérelte, egészen odáig, míg Zsófia főhercegnő, aki rendkívül éles eszü asszony volt, maga is átlátta, hogy fia engedelmessége fenyegeti birodalma és népei jólétét.

S ekkor támadt egy másik női befolyás, egy szelidebb, végtelenül üdvösebb az előbbinél, amely a saját jóságával együtt visszahódította számára a népek szívét.

Támadt egy másik női alak, akinek neve imádság volt a magyar nemzet ajkán, akiért milliók fohásza szállt naponta az egek urához, hogy áldja, védje nagyasszonyunkat, aki megértette ezt a sokat szenvedett hazát, örömével, bujával és első királynéi ténye is az volt, hogy 1867-ben a koronázási ajándékot a gyámoltalan öreg honvédek, szabadsághősök özvegyeinek fölsegélyezésére adta.

Ez a pillanat örökké felejthetetlen marad Magyarország ujabb történetében, amely Ferenc Józsefnek a legigazságosabb, Erzsébet királynénak a legszeretettebb nevet adta.

Mint már az intézet neve is mutatja, Mária Terézia császárnő és királynő alapította a Seminarium Nobiliumot, mint Vámossy páter, az osztrák jezsuita provincia főnöke, 1743-ban kidolgozott memorialéjában mondja, azért, hogy: "az osztrák országokból való keresztény nemesek istenfélelemre, tudományokra, hűségre és szeretetre oktattassanak az uralkodó és uralkodóház iránt".

1747-ben január 6-án abban a szerencsében részesült a "collegium nobilium", hogy Mária Terézia személyesen megtekintette; és a növendékek nevében, huszonhatan voltak akkor, Auersperg József gróf üdvözölte. A magyar nemesség számtalan fiatal sarja nyerte azután ott kiképeztetését, és a királynő számtalan magyar ifjat ingyen is fölvétetett, sőt, saját pénztárából, költséggel is ellátott.

Mária-Terézia messzelátó, édesgető politikájának egyik melegágya volt a Theresianum is, mert a magyar fiúkba korán oltották be az uralkodóház iránt való ragaszkodást, a vonzalmat minden iránt, ami bécsi, ami osztrák és javarészben ott nevelkedett föl a mult századvégi, és a jelen századelei langyos érzületü arisztokrácia, amelynek anyanyelve a lerchenfeldi zsargon hazája Bécs volt és fővágya és ambiciója az osztrák hadseregbe való bejutás. Még a nagy Széchenyi István is ilyen bécsi magyarka volt ifju éveiben és csak a megváltozott korszellem, a szabadság ébredő szellője gyurta át igazi magyarrá.

Az a messzelátó politika volt a Theresianum ringató bölcsője is, amely, szépasszonyi hajszálak segélyével Bécsbe vonzotta a magyar gavallérokat s puha kezekkel báránnyá szelidítette a kuruc oroszlánt. Az a messzelátó politika, ami olyan nemzedéket teremtett, amely II. Lipót alatt könnyen beleegyezett már abba is, hogy az ország első hivatalnoki állását, a nádorispánságot, osztrák főherceg töltse be, sőt örökölhesse.

A hetvenes évek elején gyakran lehetett a bécsi utcákon egy sugár, karcsu gyermekifjat látni. Termetét a theresianisták egyenruhája fedte, oldalán ott függött az egyenes, aranyos veretü kard és büszke tartása, sajátságos fejhordozása elárulta, hogy nem közönséges származásu ember. Halavány, kissé beteges szinü, jellemző arcvonása, sötét szeme és fénylő fekete haja spanyol, vagy olasz eredetre vallottak. Egyszer aztán, egy színházi ünnepi előadás alkalmával, amikor Gizella főhercegnő menyasszony volt, a karcsu halvány ifju Rudolf trónörökössel együtt jelent meg az udvari páholyban. Másnap aztán egész Bécs tudta, hogy az előkelő megjelenésü fiatal akadémista nem más, mint II. Izabella spanyol ex-királynő és assisi Ferenc herceg fia, a spanyol trónkövetelő - Alfonso.

Amúgy is érdekes ifjú volt, hát még most, amikor megtudták, hogy trón, korona vár reá. És a kis Alfonz biztosan hitte, remélte, hogy a koronát nem várja hiába. Jó tanuló volt, pontos, szorgalmas növendék, aki mindenképpen úgy élt az intézet falain belül, mint növendéktársai, de azért pihenő óráiban mindig a királyságról álmodott. Még élénken emlékezett a madridi udvarra, a fényre, a csillogásra, amelytől tizenegy éves korában szakadt el, és újra ott látta magát, hallotta a zajos éljenzést, a mivel népe üdvözli és egyre írta, törölte, másolta és mondogatta a beszédet, amellyel egykoron majd az egybegyült Cortezt üdvözli. Valamelyik sötétes iskolahelyiség volt ilyenkor a trónterem és Don Alfonso néha nyári vászonöltözetben, fölment a katedrára és megnyitotta az országgyülést.

A Cortez Inkey Tódor volt, Inkey Kázmér ezredes és gróf Keglevich Eugenia fia. Valami szőkefürtös, szép, kékszemü fiú, a kis trónkövetelő legjobb barátja. Csak Inkeyvel közölte álmait, reményeit, és mindig ismételgette neki:

- Várj csak, ha király lesz belőlem, nagy úrrá teszlek téged is, spanyol grand leszel.

Egyszer a kis Inkey éppen rossz kedvében volt, mikor Don Alfonso ismét a spanyol grandsággal hozakodott elő.

- Hagyjon nekem békét, fenség, - mordult föl a kis kuruc, - van egy magyar nemes mindig akkora úr, mint egy afféle Don Kolibrádosz spanyol grand.

Eddig a spanyolt tartotta a földkerekség legbüszkébb népének, de most látta, hogy csalódott. Ez a kis incidens azonban nem zavarta meg a két gyermekifju barátságát. Alfonz aztán is folytatta álmait, Inkey pedig hűségesen képviselte a Cortezt. Ünnepnapokon aztán, mikor a többi fiuért is eljöttek a Bécsben lakó rokonok, jó ismerősök, Alfonz ő fenségét rendesen elvitték a Burgba játszani.

Rudolf trónörökös csak egy évvel volt ifjabb nála, és a két fiú őszintén ragaszkodott egymáshoz.

- Oh! én is nemsokára igazi trónörökös leszek - király, mint te, de akkor is a régi jó barátok leszünk, sohasem izenek neked háborut, - mondogatta gyakran a spanyol királyfi, ha ott kocsikáztak vagy lovagoltak a luxenburgi park árnyékos fái alatt.

Egyszer fényes gyermekbált rendezett Erzsébet főhercegnő, amelyre hivatalos volt Alfonz is. Az efféle bálokon nem a táncos választ, hanem a főudvarmester mondja meg neki, hogy kivel táncoljon. A véletlen - talán egyéb is - úgy akarta, hogy a cottillonra a ház leányának, Mária Krisztina főhercegnőnek Alfonz királyfit jelölték ki táncosul.

Hosszu volt a cotillon. Beszédbe ereszkedtek a fiatalok, éppen úgy, mint más husból és vérből való emberek. Hiszen a fiatal, vidám kedélynek kiváltságai vannak még az udvari etikett merev szabályai között is.

- Ha valamikor király lesz belőlem - kezdé Alfonz kedves tárgyát - akkor meghívom egy madridi nagy udvari bálra fenségedet.

- Óh! - mondá s nem esett zavarba Alfonz, - már akkor nekem feleségem is lesz... vagy nini, még jobb, ha mindjárt feleségül jön hozzám! - tette hozzá tréfásan, oda hajolva a piruló lányka felé.

Álmok... ábrándok... tervek, a minőket szőnek táncpróbákon közönséges halandók gyermekei, udvari táncestélyeken fejedelmi sarjak. A cotilonnak vége lett - compliment... és a főudvarmester ismét elválasztja a táncoló párokat.

Egy napon elkergették Amadeot, a ré galantuomo fiát, és mivelhogy az ország visszakivánta a régi dinasztiát, 1874 december 30-án az elüzött II. Izabella fiát, a bécsi theresianistát kiáltották ki spanyol királynak.

XII. Alfonso, az új spanyol király, 1875 január 14-én tartotta bevonulását Madridba.

A régi spanyol királyi székhely fényárban uszott, a házak lobogódíszben álltak és virágot szórtak Andalúzia bársonyos szemü lányai, asszonyai a deli fiatal uralkodó díszes hintaja elé.

És amikor álmai beteltek, amikor már ott ült V. Károly trónusán, eszébe jutott a diák-pajtás, a magyar nemes fiú, aki nem valami sokra becsülte a spanyol grandságot, és levelet írt neki, amelyben meghívta udvarához. Inkey Tódort, aki akkor már hadnagy volt az osztrák-magyar hadseregben, meghatotta, hogy a király sem felejti el azt, amit a pajtás igért, beadta lemondását és elment oda, ahol kékebb az ég, forróbb a sugár, tüzesebb a csillámló bor a kehelyben, és édesebb a csók a női ajakon. Elment és előkelő udvari hivatalt töltött be mindaddig, amíg nőül nem vett egy dúsgazdag hercegnőt, akivel aztán haza jött a zalamegyei ősi fundusra.

Királyi jó barátjával, a mi tragikus végü Rudolf trónörökösünkkel gyakran látták aztán is egymást, bár a véletlen úgy akarta, hogy majdnem fölmondhatták volna egymásnak az egykor Alfonz által igért fegyverbarátságot.

Tudvalevő dolog ugyanis, hogy Rudolf főherceg első szerelmi álma, első ideálja Montpensier herceg leánya, a csudaszép Mercedes volt, aki - a véletlen játéka folytán - a fiatal spanyol király szivét is fölgyujtotta. Mercedes ez utóbbit választotta és 1878 január 23-án nagy pompával ment végbe a madridi nász. A fiatal pár boldogságát nagyon rövidre szabta a végzet. Alig egy félév mulva már ravatalon feküdt a fiatal spanyol királyné - hófehéren, hófehér virágok közt maga a legszebb, halavány, örökre elhervadt virág. A fiatal férj zokogva állt a koporsó mellett, amely mindenét magába zárta - hej, de más is gyászolta a szép fiatal királynét - férjének vetélytársa, az egykori gyermekpajtás, Rudolf trónörökös.

Annyira bántotta a királyfit a szép asszony halála, hogy búskomorságtól féltették és tudvalevőleg akkor küldték hosszu keleti utjára.

A mellőzött vetélytárs talán tovább, sokkal tovább is őrizte szívében az ideál képét, - mint a férj a feleségét. Hideg, gyászos volt az Escurial, fagyos az özvegyi ház a forróvérü spanyol királynak. Eszébe jutottak a régi emlékek, egy hosszú, szövevényes cotillon, a fiatal osztrák főhercegnő, a kivel táncolt, és egyet gondolt.

Elutazott a büszke császárvárosba és mint kérő jelent meg egykori táncosnője, Mária Krisztina főhercegnő előtt. És - la reine est morte, vive la reine, - újra zúgtak a harangok, dörögtek az ágyúk, Krisztina főhercegnőnek pedig mint Spanyolország királynéjának hódoltak a rendek.

Des Herzenszug ist des Schicksals Stimme... Bécsből hozott újra feleséget a király, onnan, ahol annyit álmodott trónról, koronáról. Alusznak már, a király is, az Escurial hüvös boltjai alatt, a jó barát, a magyar fiú is, a zalai fehér agyagban, a fegyvertárs, a mi királyfink, és az első asszony, mind a kettőnek a szive bálványa.

Hatalmas dinasztia volt a Grassalkovich de Gyarak. Hirtelen tünt fel a XVIII. században, de miután három nemzedéken át ragyogott - eltünt, elvirágzott.

A vörös zászlót tartó, ágaskodó oroszlán fényes aranyveretben tömérdek palota és kastély kapuján tündöklött, úgy, hogy az egyforma, kettős tetejü kastélyról el is nevezték ezt az épitkezési módot Grassalkovich-stílusnak.

Ha Pozsonyban, Gödöllőn belépünk az elenyészett dinasztia volt lakóhelyeire, mintha meglegyintene a multak szellője. Mintha az óriási kiterjedésü park illatozó hársfái alatt most is a rokokó-világ puderos fejü szép asszonyait látnók.

Ott suhannak el holdfényes, átlátszó nyári estéken és fogadják a kerti ünnepségekre, pásztorjátékokra érkező selyemkabátos, pillangós cipellőjü lovagokat és pukkerlizik, capriolokat vág az a sok édeskés levente, aki mind oly émelygősen udvarias, úgy tud hódolni, bókolni és a szerelmi intrikák pókhálószerü szövetét szőni, lágyan, finoman.

Mintha azokban a világossárgára fölviaszolt termekben, a fehérre fényezett, mélyitett szárnyas ajtók mögött, a selymes tapéták pásztorjelenetei ma is a nagy asszonykirályra mosolyognának, aki udvara egész pompájával megy látogatóba a magyar úrhoz.

I. Grassalkovich Antal volt ez. Nemes családból, a horvát Krisakovoktól származó koldus-diák, később a personális, koronaőrző, valóságos belső titkos tanácsos, a báró, majd gróf, aki a földi javakban is valóságos nábob lett.

Már mint a kir. jogügyek igazgatója a Neoacquistica korában ügyesen használta föl helyzetét. A Tisza-Duna közén potom áron szerzett össze roppant birtokot, s ezzel lerakta családi vagyonának alapját.

Növelte ezt aztán tetemesen második és harmadik házasság. Grassalkovich Antal ugyanis, amikor első felesége Láng Erzsébet, Bajthay István özvegye gyermektelenül elhalt, már personális korában gróf Klobusiczky Krisztinát, ennek elhunytával pedig nővérét Klobusiczky Teréziát vezette oltárhoz.

Elsőrendü partinak tartották akkor a két grófkisasszonyt. Anyjuk kapivári Kapy Klára úgynevezett quartalitiumos leány volt. A régi magyar családjogban azokat a női ivadékokat nevezték így, akik minden száz esztendőben egy teljes fiurészt kaptak. Azaz nemcsak arany és ezüst marhát, és más ingó parafernumot, de uradalmakat, kastélyokat, esetleg bányákat is. Azért mondja a családi szájhagyományban máig fenmaradt rigmus:

Kapy Klárának mindebből bőven kijutott. Vagy harminc falun kívül, tizenkét szekér szállította drága kelengyéjét Kapivárról a férje kastélyába. Még az elolvasása is nehezemre esik annak a rőfnyi hosszuságu papirosnak, amelyen föl vagyon sorolva a vert ezüstből, aranyból való temérdek tál és tányér, nemkülönben a sok billikom, briliántos kösöntyü, násfa, rezgő, boglár, karkötő és mi-egymás, amik a lajstromban benne foglaltatnak.

A két Klobusiczky grófnő egymásután vitte ezt a temérdek kincset Grassalkovich Antalhoz, aki pozsonyi palotájában és Gödöllőn valóságos udvart tartott, és olyan fényt fejtett ki, hogy a pompájukról hires Esterházyaknak lett a vetélytársa.

Az egyik legemlékezetesebb mulatságot 1749-ben a gödöllői palota fölszerelése alkalmával adta Grasssalkovich Antal.

Országszerte ismeretes volt akkor egy Henkai nevezetü piarista, aki mindenre tudott verset rögtönözni. Ezt is meghívta a nagyúr s mielőtt ebédhez ültek volna, fölszólította őt a vendégei előtt, rögtönözne valami alkalmi versezetet, amit aztán bevésethetne a palota homlokzatára. A piarista egy cseppet sem gondolkozott, azonnal kivágta a rigmust:

A vendégek elképedtek, a koldusdiákból lett dinaszta pedig ugyancsak megharagudott a goromba poétára. Büntetésül a középen lévő díszhelyre ültette ugyan, de az inasoknak megtiltotta, hogy ételt vigyenek neki. Ebéd után aztán gunyolódva kérdezte Henkaitól: hogyan tetszett a diné? - mire ez a következő választ adta:

Hogy a hitbuzgó Mária Terézia kegyét még jobban megnyerje, egyházi célokra nagyon sokat áldozott Grassalkovich Antal.

Egyizben nejével, az ájtatos Klobusiczky Teréziával fogadalmat tett s elhatározta, hogy valamelyik birtokán az olaszországi lorettói boldogságos szüz tiszteletére kápolnát építtet.

Éppen Hatvanból utaztak hazafelé, mikor a gödöllői út felé kanyarodva egy domb oldalán, sűrű fáktól körülvéve megpillantották a régi, háromszáz esztendős besnyői templom tornyát.

A grófi párnak rendkívül megtetszett a regényes, sűrű tölgyektől árnyékolt hely, s azonnal elhatározta, hogy oda építteti a fogadalmi templomot, melyben egyszersmind családi sirboltot is alapít.

Azonnal rendeléseket tett Grassalkovich az építkezésre és 1759 tavaszán bele is fogtak a munkába.

Ekkor történt, hogy ápril 19-én, déltájban egy Fidler János nevezetü gödöllői kőmüvespallér kezébe vette a csákányt, a régi szentély közepe táján ásni kezdett s mintegy kétlábnyira a föld alatt egy szobrocskát talált. A szobor egészen a régi módszer szerint, csontból volt faragva és pedig tökéletesen a Nagy-Mária-Cellben lévő szüzanya szobrának a mintájára.

Fidler, Tóth Márton kőmüves-mester társának megmutatta a szobrot, és kijelentette, hogy ő a boldogságos szüznek ezt a talált alakját üvegbura alá foglaltatja s megkéri a grófot, hogy annak idején az ujonnan fölépítendő templomba helyeztesse.

A gróf és grófné nemcsak örömmel engedték meg ezt, de két pompás koronát is készíttettek, az egyiket a szüzanyának, a másikat pedig a gyermek-Jézusnak, valamint egy remek övet is a szobor diszítésére. Érdekes, hogy a benne foglalt gyémántok a grófi pár eljegyzési gyűrűiből valók voltak s hogy a Klobusiczky Terézia jegygyűrűjéből való és az 1764 pengő forintra becsült briliántot még egyik anyai őse, Kapy András hozta Párisból, amikor Zsigmond királyt oda kisérte.

A szoborra vonatkozó történetet 1759 május 4-én Fidler János a gödöllői templom főoltáránál esküvel is megerősítette, még pedig - amint ezt hiteles okiratok is mutatják - Tóth Márton és Mendl Tamás kőmüvesek, Albert Jakab isaszeghi, Schmied Godofréd kerepesi plébánosok, továbbá Madrus atya ferencrendi szerzetes, a grófi család udvari káplánja, valamint Nolly József jószágkormányzó és Fóris István gödöllői kasznár tanuk előtt.

Míg a templom épült, Klobusiczky Terézia a szobrocskát a kastély főoltárára helyeztette, ahol éjjel-nappal lámpa égett előtte.

Midőn a templom elkészült, Grassalkovich Antal a szobrot nehéz ezüstszekrénybe helyeztette. Migazzi Kristóf bibornok, bécsi érsek és a váczi püspökség akkori kormányzója pedig a szekrény ezüst hátlapjára hosszabb latin föliratot vésetett, amely magyarul következőleg hangzik:

"Midőn gróf Grassalkovich Antal, a magyar kincstár elnöke, a Gödöllő melletti besnyői pusztán, a viharos idők folytán elpusztult templomot fölépitteté, ezen, a boldogságos szüzet ábrázoló kép, mely a romok alatt körülbelül 300 esztendeig feküdt eltemetve sértetlenül, bizonyára isteni sugallat folytán föltaláltatott 1759 április 19-én."

A kápolna 1761-ben épült föl és a szobrot augusztus 14-ik napján helyezték el benne. Rákövetkező napon pedig, Nagy-Boldogasszony ünnepén, Salbeck Károly váci fölszentelt püspök avatta föl ünnepiesen.

Ettől kezdve három remete teljesitett ott szolgálatot és a lorettói kápolnához az ország legtávolabb vidékeiről is mentek kegyes zarándokok.

A népvándorlást látva, a kápolna mellé még templomot és zárdát is építtetett Gödöllő ura, amely utóbbit Migazzi érsek óhajtására, a kapucinus atyáknak adta át. Ebben a zárdában élt egy darabig Fessler, a hires történetíró is, és itt kezdte írni "Die Geschichte der Ungarn" címü nagy forrásmunkáját.

A besnyői kegyhelyen az első ünnepies zarándoklatot 1763 augusztus 14-én tartották meg. Ebben a grófi páron kivül részt vett Migazzi érsek, valamint számtalan jeles tagja az akkori főrangu társaságnak.

Hogy végóráját érezte közeledni a hatalmas dinaszta, megírta utolsó rendelkezéseit. Egyetlen fia II. Antal, és hat leánya osztozkodott a fejedelmi örökségen.

Leányágon ment széjjel a dús vagyon nagy része és örökösödtek a Draskovics, Esterházy, Forgách és Viczay grófi családok. Az utolsó Grassalkovich-örökös Gödöllőn gróf Viczay Károly volt, aki 1851-ben, a birtokokat terhelő rengeteg adósság miatt, Gödöllőt és Hatvant 7,300.000 forintért Sina György bárónak adta el. II. Antal, akit 1784-ben, az elsőszülött fiakra szabályozva, birodalmi hercegségre emelt II. József császár, már vérbeli hercegnőt, Esterházy Máriát vezette oltárhoz. A fényt, amit az első Grassalkovich kifejtett, még megkétszerezte fia, aki azonban már nem lévén olyan jó gazda, mint atyja, csak költeni tudott, de szerezni nem.

Fejedelmi vendégeket ő is gyakran látott. Igy, 1792-ben, május 17-én Sándor nádor mezőhegyesi utjában a herceg örkényi pusztáján tartott pihenőt. S mivelhogy maga nem lehetett jelen, Kiss Tamás pusztai ispánnak meghagyta, hogy ne kiméljen semmi költséget a magas vendég fogadtatásánál.

És valóban nem is kimélt. Bécsből hoztak szakácsot, vert aranynyal himzett fajlandi selyemből való sátrakat vertek, s mikor a platinus megérkezett, tiszta fekete selyemingbe-gatyába öltözött huszonnégy csikós lovagolt elébe.

Az asztalok csak úgy roskadoztak a sok drága ételtől, és a mint azt régi írások mondják: "csak franc butellákat százötvenet bontának a lakájok..."

Kóburg herceg, generális köszöntötte föl a távollévő gazdát, a fiatal nádor pedig mindenkivel barátságos szót váltott.

Az uradalmi kiadások könyvében Sándor főhercegnek örkényi látogatása 8000 kerek forinttal szerepel. Tekintettel arra, hogy az ott időzés mindössze két óráig tartott, az intézőség eléggé nem kimélte a költséget.

II. Antalnak egyetlen fia, III. Antal egyszersmint utolsó tagja is volt családja férfiágának. Neje herceg Esterházy Pál leánya, Esterházy Leopoldina, tulélte őt, valamint a hajdan nagy fényességü család vagyona egy részének romlását. Az utolsó Grassalkovich férfikora már a nemzeti aspirációk idejére esvén, sokat tett a tudományokért és az irodalomért. A Nemzeti Szinház telke is az ő ajándéka és sohasem eresztette el a deputációkat üres kézzel, ha valami hazafias célra kérték adakozását.

A márciusi napoknak szellője is alig-alig lengedezett még, mikor 1841 szeptember havában örök álomra hunyta le szemét az utolsó Grassalkovich herceg. Meg lehetett fordítani a családi címert a besnyői kripta ajtaja fölött.

A régi fénynek, vagyonnak csak a hire maradt meg. Komoly irásokban meg anekdótákban, amelyek ma is élnek a nép között.

Az Istennek régi háza Besnyőn pedig elkezdett már omladozni. Az idő vasfoga nem kimél meg semmit. Mária Terézia, a szépséges asszony-király oratoriumában őrölt a szú, málladozni kezdett az ives boltozat, amely alatt a kegyes alapítók aluszszák örök álmukat.

Össze is omlott volna nemsokára, mint megannyi más emléke az elmult időknek. Ezen a históriai multú helyen megkönyörült azonban a gödöllői uradalom s nagyobb összeggel tataroztatta a mária-besnyői hires búcsújáró-helyet.

Az udvari bál a legdemokratább jellegü, a bál az udvarnál már sokkal exclusivebb és csak vérbeli urak, urnők és magas méltóságok kapnak rá meghivót.

Legzártkörübb, legetikettesebb a kamara-bál, de ez már kezd egészen kikopni a divatból, mert már évek óta nem volt.

A király ő felsége anyja, Zsófia főhercegnő, idejében még sűrűn rendeztek kamara-bálokat a bécsi Burgban, és köztudomásra jutott akkor az udvari tracs révén, hogy a fiatal Erzsébet császárné - még akkor csak az volt, - mennyire gyülölte ezeket a fényes, a copf idejéből maradt szertartásos ünnepségeket s hogy minden kamara-bál előtt és azután vörösre sírta csillaglángu szép szemét.

Az ötvenes és hatvanas években nem igen látogatták a Burg udvari báljait magyar mágnások, a jobb érzelmü urak duzzogtak, nagy részök kompromittálva volt még a szabadságharc miatt, úgy, hogy meghivót senki sem kapott, aki pedig elment, az biztosra vehette, hogy itthon, Budapesten megszólják és lehetetlenné teszik.

Udvari bálra természetesen csak az mehet el, aki meghivót kap, és a meghivókkal roppant szemes szokott lenni a főudvarmesteri hivatal.

Azért történnek félreértések. Igy kinos feltünést keltett, midőn a nyolcvanas évek elején a budai várlak udvari báljából egy ismert nevü magyar mágnásnak a nejét utasitották ki.

A nagyon szép asszony, aki előbb valami bécsi bankár neje volt, állítólag valamikor igen szoros összeköttetésben állt az uralkodóház egyik férfi tagjával. Azért is utasították ki. Ami egyébiránt sohasem történt még meg az udvari bálokon.

A mélyen megsértett mágnásné férje magyarázatot kért és előmutatta meghivóját, a melyen világosan ott állt: *** gróf és neje.

Ekkor derült aztán ki a félreértés. A meghivó ugyanis a gróf hasonnevü nagybátyjának és nejének szólt.

Hasonló, de sokkal tréfásabb eset volt a hatvanas évek derekán, egy bécsi udvari bálban, X.-né akkori *** érsek sógornőjének az esete.

X.-né ugyanis a császárvárosban élt akkor gyönyörü szép leányával, aki azonban nem állt a legjobb hirben.

Az érsek sógornője minden összeköttetését fölhasználta, hogy legalább is egy udvari bálra kaphasson meghivót, - de sehogysem sikerült neki.

Végre, valahol látogatáson volt X.-né, és valami úton-módon szerzett ott egy régebbi udvari bálról való meghivót.

Amint hazaért, nagy ügyesen kivakarta a ráirt nevet, és a következő udvari bál alkalmával boldogan, ragyogó arccal és még ragyogóbb toilettben hajtatott a Burgba.

A két, kissé feltünően öltözött hölgy nemsokára szemébe ötlött az uralkodónak, és kilétük után kérdezősködött.

Végre néhány fiatal mágnás, aki ismerte a szép X. kisasszonyt, fölvilágosította a főudvarmestert, aki csak úgy hüledezett, mert nem tudta elképzelni, hogyan juthatott X.-né meghivóhoz.

- So, - jegyzé meg Ő Felsége, el nem fojthatva félig kedélyes, félig gúnyoros mosolyát, - ich habe gar nicht gewusst, dass meine Erzbischöfe in Ungaru verheiratet sind...

Aztán tovább sétált és minden feltünés nélkül, csak annyit mondott a főudvarmesternek, hogy máskor vigyázzanak, ki milyen meghivóval jut be.

Az sem volt utolsó lapsus lingue, ami az egyik K-tz kisasszonyon, egy régi magyar nemes családból származó leányon, Kassán esett meg.

Bált adott az akkori megyefőnök, amelyen Erneszt főherceg is megjelent, aki az ötvenes években tudvalevőleg Magyarországon volt helyőrségen.

Mikor a fiatal leányt bemutatták a főhercegnek, olyan lámpalázt kapott, hogy a daliás, sugár növésü katonát Eure Hocheit helyett Euer Hochwürdennek nevezte.

Országszerte hire futott a kassai bálnak, és a bécsi udvarnál még azután sokáig hivták, a joviális, kedélyes Erneszt főherceget "Euer Hochwürden"-nek.

Az ötvenes években a budai várlakban fényes bálokat adott néhai Albrecht főherceg, az akkori kormányzó, de bár neje, az angyali jóságu és szépségü Hildegarde főhercegnő mindent elkövetett, hogy a mágnáskörök rokonszenvét megnyerje, a bálok közönségét többnyire a főhivatalnokok, ezeknek családjai és katonatisztek képezték.

Úgy, hogy ugyancsak elitélték abban az időben azt a fiatal grófot, aki elment Albrecht főherceg egyik báljára, holott fivére éppen akkor számüzetésben élt Párisban.

Az első udvari bál, amelyet már a megkoronázott magyar király és királyné adott, a koronázás után rendezett táncestély volt.

Fátyol borult a multra és az uralkodójával kibékült nemzet úszott az öröm és remény árjában.

Mindenki optimista volt akkor, mindenki poéta és a szivárvány hét szinébe mártott tollal írtak a cenzura nyügétől megszabadult ujságírók.

A koronázási táncestélyen megjelent a magyar arisztokrácia szine-java és húsz esztendő törlődött ki ezen a napon a magyar nemzet életéből, és húsz esztendő nehéz, keserves bánatára nyujtott gyógyító balzsamot a nevezetes tündéri éjszaka.

A bogláros, paszomántos díszruhák csak úgy csillogtak az aszbeszt-lámpák, a viaszgyertyák fényében és a boglárok, mentekötők, akárcsak a gyémántszemek villantak meg, ha egyet fordult a viselőjük.

Háromszor megujrázták a csárdást, csakúgy, mint odaát, a Lloyd-teremben szokta volt az aranyifjuság, és az a huszonnégy pár, amelyik apáink délceg táncát járta, s Magyarország legősibb családjának fiaiból, lányaiból telt ki.

Ujráztak bizony, és Sárközy, az akkori legkedveltebb szalon-cigány harmadszor is kénytelen volt rákezdeni az akkori divatos csárdásra, amely a 66-os hadjárat alatt keletkezett és így végződött:

Verbunkosnak is használták, erre mentek el Mexikóba, Miksa császár táborába is az önkéntesek... naiv kis nóta volt, ezerszerte szép azért, mert a budai várlakban húzták, a magyar király, a magyar királyné előtt, akik semmi etikettellenest sem láttak benne, hogy a magyar arisztokrácia fiatalsága szerfelett nagy örömében, széles jókedvében megújrázza a csárdást.

Milyen szép volt az, midőn a szépség és fiatalság varázsától környezve cerclet tartott Erzsébet királyné.

Úgy tünt föl ezüsttel áttört, brokátszövetü ruhájában, mint a rege Mab királynője, és gyémántos diadémjánál csak szeme volt tündöklőbb, mely annyi jósággal, szeretettel tekintett végig a bemutatott hölgyeken.

Az új miniszterelnök: Andrássy Gyula grófnak, csak nem régen még magyar emigránsnak neje, a csodálatosan szép Kendeffy Katinka grófnő végezte a főudvarmesternő tisztét és sorra mutogatta be a hölgyeket.

Akikről tudta Ő Felsége, hogy apjuk, férjük kompromittálva volt, vagy fogságot szenvedett a szabadságharc után, azokkal kétszeresen kegyes volt, de az akkori udvari báli referensek azt is följegyezték, hogy az úgynevezett gutgesinnt mágnásnékkal, akik Hildegarde főhercegnő báljain is résztvettek, sokkal rövidebben bánt Erzsébet királyné.

Egyik teremben teáztak az urak, kormánypártiak a tigrisekkel vegyest. Ugy hivták akkor a Tigris szállóban ülésező balközépi képviselőket.

Ott adomázott, tréfált Wenckheim Béla báró, az egynapos külügyminiszter, tervezett vasutakat Mikó, és itt élcelve, ott udvarolva, már fejében hordta azonban a lángeszü Andrássy Gyula honvédségünk eszméjét.

De a politika, az országos kérdések mind-mind háttérbe szorultak, midőn a királyné teremről-teremre járva, sorra szólítgatta az urakat.

Andrássy Gyuláné volt itt is a ciceronéja, és amint hamarosan elmondotta egyik-másik úr benső vonásait, ő Felsége mindig a fején találta a szöget.

Igy például egy ismert, régiség-gyüjtő mágnásunknak a Farao-sirokban talált emlékekről kezdett beszélni, míg egy másiknak, akiről a grófné megsúgta, hogy a kis fia az ő legnagyobb büszkesége, és hogy ennek a kedvéért minden este hét órakor fekszik le, mert a beteges gyermeknek sok alvást ajánlottak az orvosok, egészen more patrio ezt mondotta:

- Nagyon szép, hogy itt látjuk, kedves gróf, de hogyan bocsáthatta el ma a kis fia?

A megszólitott egészen oda lett a gyöngéd megemlékezésre, és mélyen meghajolva, nagyot billent hóna alatt tartott kalpagja, amelyből egy csomó Kugler-bonbon potyogott a parkettre.

- Bizonyára a kis zsarnoknak viszi, hogy kibékítse, - suttogta ő felsége halkan a grófnak és fiatalos jókedvvel nevettek aztán mind a ketten.

Hosszú, szögletes betükkel, merített angol papiroson írnak ma az asszonyok. Keveset, alig néhány sort. Az örökösen siető, örökösen ideges korszakban ugyan ki írna még olyan árkusos leveleket, mint a minőket írtak dédanyáink?

Valóságos napló-kivonatok, hirlapi tudósítások voltak azok. A család, az atyafiság, a baráti kör viselt dolgai, egy kis politika, divat, eljegyzési és halálozási híradások foglaltattak bennök. Kivált akik messze laktak egymástól és ritkán válthattak levelet, nem kimélték a jóféle, vaskos, szürkés-sárgás diósgyőri papirost.

Ezt mutatja az a csomó levél is, amelyeket részben Nagy-Sármásról, részben Kolozsvárról Teleki Józsefné, Mikes Mária küldözgetett sógorasszonya és kebelbarátnője Vay Jánosné, Teleki Borbálának.

Az első levelet Freudenthalba, Sziléziába küldi, mert Teleki Borbála az akkor ott állomásozó férje, Vay János Hadik-ezredbeli kapitányhoz járt látogatóba. 1788-ban az al-dunai török hadjárat idejében kelt a hosszú epistola és meglehetősen tele van rettegéssel:

A tulsó lapon Mikes Mária férje, Teleki József gróf is csatol néhány sort. Ő is azt írja, hogy "mink úgy vagyunk mint az, a ki nem tudja a pillantását, melyben futnunk, pusztulnunk kell az ellenség elől".

Nagyon érdekes Mikes Máriának Nagy-Sármáson, 1792 január 17-én kelt levele. A levél elején azon bánkódik mért is van a szabolcsmegyei Anarts olyan messze az erdélyországi N.-Sármástól, írva hogy: "ó mely sokat oda adnék én a mü környékünkben lakók közűl tsak téged Édes Kintsem tehetnélek ide".

Aztán áttér a politikára: "...az Diéta az mult Détzzembernek 12-dik napján kezdődött Kolosvárat el ugy beszéllik némellyek hogy húsvétig is eltartana az Isten tugya milesz az kimenetele én még nem voltam Kolozsvárat s az vége feleig nemis gondolom hogy tessék az Uramnak hogy be mennyek akkor remélem Hogy gyöngyöt is küldhetek számodra édes Kintsem".

Ennél a passzusnál aztán teljesen áttér a divatra, mondva: "jutalmassabban kaphatok boglárokkal együt vagy talán kész pártát is mert erre a Diétára mind pártát csináltattak s az pompa talán némelyiket arra is rá szorittya, hogy az vége fele holmijeket el agygyák tudosits édes Kintsem mennyire szabaditz fel itt eddig az gyöngynek arany portékának anynyi keresője volt, hogy hozá Sem lehete Szóllani az drágaság miján Szememmel láttam az még tíz rend tsak valamivel nagyobbatska, mint az Kása gyöngy öttven arannyon fizettek képzelheted Édes lelkem milyen kellemetesen telik nekem az idő itthon egyedül az Uram egy hete hogy haza jüt mához egy hete esmét menyen most udvarlak neked egy pár főkötővel ezzek az erdélyji leg hireseb főkötő tsinálóné munkái az erdejiek az főkötőkhöz kétfeleis simitjuk az hajunkat megis égetik egybe tapirozzák pántlikával le kötik S ugy teszik föl az főkötőt, hogy tsak két ujnyi magasságu kerek tupé látszik ki belőle Gálára hosszu fekete fátyolba kontyolódnak széles kötést tesznek hozzá..."

Egy 1794-ben, Nagy-Sármáson kelt levélben az óriási szárazságról panaszkodik Mikes Mária, és emliti, hogy erdélyből többen készülnek Anarcsra, Vayék látogatására, búsan felsóhajtva: "...minden az ki akar el mehet hozzád tsak én nem hijában akarok bizony én mert százból sem telik egy de hállá Istennek ugy is meg szoktam hogy akarni sem tudok már de hát nem szükséges erkölcse ez egy Aszonnynak az ki ara születik hogy engedelmeskedni tugyon" végezi ma már teljesen divatból kiment, bölcs és ékes rezignációval.

Egy 1794 julius havában kelt levelében ismét azon bánkódik, hogy bár Teleki Ferencné is készül, ő csak nem mehet Anartsra; de hát "esztendő is eltelik ugy, hogy én az Sármási határból ki nem lépek." Aztán kapaszkodik, hogy férjét "az forró nyavalja" nagyon megkinozza, s emliti, hogy "Ágnes majd Ibrányi Ur által fog irni Anartsra." Örvendez, hogy kis fia szerencsésen átesett a himlőn, s gyermekeiről írja, hogy: "Boriska tiszta az apja Jankót azt mongyák, hogy hozzám hasonlit."

Az utolsó két levél, mely kezeim közt van, már jelen századból való. Az egyiket N. Sármás 13-dik 8-bris 1809 dátummal férjének, Teleki József grófnak halála után irja Mikes Mária. Tele van a levél kesergő fájdalommal és a szenvedések leirásával, amelyen az elhunyt utolsó betegségében átesett, s hogy halálos ágyán, mindenkitől "mind az utolsó tselégyitől" is milyen érzékeny bucsut vett. Megküldi férjének siriratát is a gyászoló testvérnek, amely irás a puritán egyszerüségnek valódi tükre. "Pompa nélkül falusi tsendességben, kedvesei között itt élt, itt nyugszik Széki Gróf Teleki József. Szelid, Kegyes, Adakozó Szivnek Példája. Született 1754. 21. Mártiusban meghalt 1809. 5. Oktoberben".

Ezt a levelet már ama kor özvegyeinek szokásaihoz hiven mint: Árva Mikes Mária jegyzi alá Teleki Józsefné, valamint azt is, amely 1810 május havában kelt. Sűrűn teleírt négy oldalon panaszkodik itt, hogy János fia nagyon beteges. A kolozsvári doktorok meg egészen megrontották volna, ha a Splényi Regement doctora ki nem rántja a bajból. Teleki Jánost - a fiát - külömben "szelid, engedelmes, de nagyon szomoru"embernek mondja, Sármásról meg azt írja, hogy csupa siralom, mióta a férje elköltözött: "úgy tetszik nekem, hogy minden Szempillantatban Szegény Uram jajjait hallom ha kimegyek a házból mindenüve látom Szegénynek a sirját erül az mezőségről minden jó kiholt az egész pusztára változott. S én hátra maradtam Sirni..."

A szomorú irás után nem volt többé kedvem kutatni a vasas ládában. Átláthatlan köd ereszkedett le a tájra és a januári alkony fázósan, mogorván borította mindenre sötét fátyolát.

Manapság, ha a reggeli mellett nem olvasunk el öt-hat ujságot, tájékozatlanoknak tartjuk magunkat. Még mi, falun éldegélő emberek is megkivánjuk a magunk mindennapos lelki abrakját, zsörtölődve, ha késik a posta.

Tea mellett, a lapot olvasgatva, akárhányszor elgondolkozom, hogy a régi vasúttalan világban miképpen is voltak dédapáink ebbéli szükségleteikkel.

És látom magam előtt a consiliarius urat, aki száz esztendőnek előtte, borulatos őszi napnak délutánján bevette magát a Cancelláriá-nak mondatott dolgozószobába, maga elé helyezte a Magyar Hirmondó árkusait és belemélyedt a világban történő események olvasásába.

Bétsben a' felsőbbek engedelméből Görög és Kerekes ujságcsináló urak állították össze ezt a magyar nyelvü lapot, amely néha hetenként egyszer, néha azonban kétszer is megjelent. "A hogy épen megkivántatódott".

A hirek rendesen két hetesek is voltak már, mert akkor kissé lassan járta a hirszolgálat. Hazai eseményekből többnyire holmi kétfejü gyermek-ről, meg hatlábu bornyuk-ról találtatott egy és más, de a hadi-környülállások rovatban bőven esett szó Kray generális uramról meg Suwarow Feldmarsalról, valamint a vitéz Armadiá-nak majd a Rajna mellett, majd Helvéciában viselt dolgairól.

Néha megtörtént, hogy a rossz útban elakadt a postakocsi, ilyenkor egy pár nappal későbben érkezett az ujság. Máskor más akadályok is voltak. Igy az iromba árkusokat forgatva, melyet az év végén régi fajtáju, becsületes borjubőr kötéssel láttatott el a consiliárius úr, gyakran látjuk egyes számok alján a következő szerkesztői megjegyzést: "Hogy a' mult postán némelly hijánosságokkal ment le Hirmondónk darabja: okozta azt eggy előre nem látott Tipografiai történet".

Qui habet tempus - habet vitam. Igy gondolkoztak vala dédapáink. Sok mindenre ráértek, és így a consiliarius úr is belenyugodott a kéthetes Elegyes tudósitásokba, a postaszekér késéseibe, meg az előre nem látott Tipográfiai történetekbe.

Pedig néha igazán szép és "érzékeny" eseményeket is regisztrált a Hirmondó. Ilyenek voltak Anno 1799, 8-bris meg 9-bris havában azok a Levelek, a miket a Magyar Nemes Testőrző Sereg ama tiszturai küldözgettek, akik a' Nádor-Ispány ő Fő-Hertzegségét kisérték oroszországi utjában.

A daliás fiatal palatinus, József főherceg 1799 október 30-án a gatsinai cári palota kápolnájában esküdött örök hűséget Pál cár leányának, a szépséges Alexandra Pawlowna nagyhercegnőnek.

Az esküvő, a díszebéd, a bálok és ünnepségek sorozata mind "ki lett nyomtatva" a Hirmondó árkusain. Amint az egyik gárdista írja, a magyarok "Gatsinában nagy kedvességnek örvendettek", s az orosz cárnak valóban annyira tetszettek a magyar testőrzők, hogy lóháton is akarván őket látni, "hét almásszürke paripát hozatott ki számokra istállójából".

A nagyhercegasszonyról, "mint magas, szép termetü, igen kellemetes tekintetü" hölgyről emlékezik a levélíró; aki "sok szép tulajdonságokkal vagyon felruházva".

Hűségesen tudósítja a kalamust ügyesen kezelő gárdatiszt tovább is Görög Demeter redaktor úr ujságját, s aprólékosan elmondja, hogyan utazott a Fenséges új pár "Pétersburgtól Bétsig 34 napok alatt 303 mértföldet tévén meg".

1800-ban kiskarácson havának 5-dik napján érkezett az ifjú nádor szépséges hitvesével Bécsbe, két nappal később, mint ahogy várták, "mivel Décembernek utolsó napjain nagy fergetegek lévén, az utakat igen béfútta sok helyen hóval a szél."

A császárváros ragyogó szépségü báljairól, "estvéli társaságai"-ról, színházi díszelőadásairól, nemkülönben "musicalis académiái"-ról, miket az új palatinusné tiszteletére adtak, bő és "környülállásos" tudósitásokat hoz a Görög lapja.

A redaktor, aki persona grata volt az udvarnál, s később Ferenc császár egyik fiának lőn magyar nevelője, mindenről hiteles és megbizható adatokat kapott.

A consiliarius úr már alig várta a cigányt, őseinknek ezt a gyalog-stafétáját, hogy a legutolsó postaállomásról haza kocogjon a Hirmondó-val. Jaj, de csak gyönyörüséges dolgok voltak most abban a szép palatinusnéról: még Anna-Mária úrasszonyt is bekérette a Cancellária-ba, hadd hallja a sok fényesség leirását.

Különösen nagyszerü lehetett a január 12-én tartott udvari bál, amelyről azt mondják az árkusok, hogy "ennél fényesebb Bál talán soha se' vólt. A' Dámák majd közönségesen fehér köntösökben, úgynevezett krepp ruhákban voltak, melyekbe' ezüst fonalak' 's virágok igen kellemetesen voltak szőve".

Terjengősen leírta a nádorné ékszereit; rajta a "megbetsülhetetlen briliántok száma természeti kellemetességeit nevelte", s lelkesedésssel emliti fel, hogy a Contra és Gallopade tántzokat nemcsak a főhercegekkel, de a magyar főuri gavallérokkal, igy gróf Kollonits Lászlóval és gróf Sándor Vincével is járta.

Még nagyobb érdeklődést keltettek a Cancelláriaban a budai ünnepségek, a hová februárius 1-én érkezett az új pár. Mgé a Coalitiós vashámorok tervezetét is félretette a consiliarius úr, csakhogy a Hirmondó-t bujhassa.

Az egetverő lelkesedés, az ismerős főurak, Ráday Gedeon, Teleky László, Prónay Sándor, birtokos társa: a judex curiae Tihanyi Tamás, Szentkirályi László viceispán meg a többiek szereplése mind módfelett érdekelte a consiliarius urat. Hát még az ünnepi előadás a budai Teatrom-ban, ahol "36 pásztori módon öltözködött Leány, két sorban állva, öröm-verseket éneklettek, melyeket a' Pesti Universitásba' Aesthetikát tanitó Prof. Schédius Lajos ur készitett".

Eleget is sopánkodott Anna-Mária urasszony, hogy a felettébb rossz utak miatt nem mertek idején nekiindulni. Mert hej, mégis csak szép, és még unokáinál is örök emlékezetben maradó dolog lett volna részt venni a februárius 15-én meg 18-án "a' budai Ország-Házában" tartott bálokon.

Az utóbbit "Pest Vármegye' Rendjei" adták gazdag fényességgel. "Egyéb maszkarákon kivül megjelentek a' Pesti Nemesség közül 16 pár Személyek, régi Német Derék Vitézi Férjfiak, 's Vitéz Asszonyok módjára öltözködve, lándzsákkal és tzimeres paizsokkal", írja a Hirmondó árkusa, s utána teszi, hogy "miután a Ritteri maszkok Heroldokkal és négy Éneklőkkel a jelen volt fenséges pár előtt tisztelegtek, egy német versezetet nyujtottak át".

A versezetet meg is hozatta a consiliarius úr s oda köttette a Hirmondó iromba árkusai közé. Cifra betüi máig ékesen hirdetik, hogy: "An Ihre Kaiserl. Königl. Hoheit Alexandra Pawlowna. Bey Gelegenheit des von den Ständen der Pester Gespannschaft am 18-ten February 1800 zu Ofen gegebenen Maskenbals. Dargebracht von den Rittermasken". Hogy valami magyaros dologban is legyen része a fenségnek, Szabó István (Rationum Consultor a Fels. Helytartó Tanátsnál) vezetése alatt tizenkét magyar nemes ifjú igen nyalka forma ruhában bemutatta a verbunkos táncot. Ez annyira megtetszett az uj palatinusnénak, hogy a nádor különösen maga elé hivatta Laczkovits György és Szentkirályi László viceispánokat, Gosztonyi Mihály és Szabó János főszolgabirákat, akik szellemi intézői voltak a kedves meglepetésnek, megköszönve nekiek a fenséges asszonynak szerzett különös gyönyörüséget.

A fényes ünnepek dicsőségére iratott Versezeteket, Ódákat mind közzé tette Görög Demeter ujságja, de a consiliarius úr még a Grigely budai professzor Chorus Musarumját, Virág Benedek énekeivel, is megküldette magának. Lottika még be is magolta s esténként a szülők feszült figyelme mellett szavalta:

Hogy elmultanak a nagy vigadozások Budán, megint csak szürkék lettek a Hirmondó árkusai. Az "Olasz meg a Rajnai ármádia környülállásaival" nyomtatták tele, és a consiliarius úr csak azt olvasgathatta, hogy: "Gróf Sztáray Feldmarsallajdinánt Brigádja még mindig a Heidelbergai téli fő hadi quártélyon vagyon" - később, tavasz felé pedig, egy vitéz magyar huszár bravurját böngészgette ilyenképpen: "A Cenis hegyén Fő Strázsamester Meskó, a' 7-ik Huszár Regementtől, száz Francziákat öldöstetett volt le April 11-dikén Chaumontnál..."

Langyos tavaszi permeteg hullt a fák alig rügyezni kezdő galyaira. Csöndes, párázatos alkonyat szállt a vidékre és a consiliarius úr letette kezéből az árkusokat.

Talán éppen úgy, mint régen, mikor a consiliarius úr abbanhagyta az olvasást és az órát millflőrös mellényének leffentyüs zsebébe dugta.

Szép a Nyirség sajátosan egyhangu, melankólikus vidéke, homokos rónájával, amelyen úgy emelkedik ki itt-ott egy-egy zöldelő folt, beültetve halkan zsongó fehérhéjju nyirfákkal, mint sivatagban az oázis.

Az alkonyi szélben megrezzen a nádas és messze hangzik a szárcsa vijjogása, a vizibika tompa, rekedtes bömbölése.

Senki szebben nem énekelte meg a Nyirséget, mint Czóbel Minka, az előkelő körök e zseniális poétája, aki a "Nyirfalombok" címü verseskötetében maradandó emléket alkotott szülőföldének.

A Nyiren emelkedik az az ócska, vastag falaival, az idők viharával most is dacosan szembenéző vár, a grófok ősi fészke, ahol egykor II. Rákóczi Ferenc is tanyázott, ahol a mult század végén József, a nagy államférfiu, a "kalapos király" kedvence törte éjjel-nappal a fejét családja fényének emelésén és nagygyá tételén.

A nagy József egyik unokájának a leánya volt Ilka grófnő, a hatvanas években egyik legszebb, legünnepeltebb leánya Szabolcs vármegyének.

Ébenszin haja lágyabb volt a selyemnél, sötétkék szeme a fekete pillák árnyékában pedig olyan, mint mikor sötét felhők közül bukkan elő az ég mosolygó darabja. Ajka pirosabb volt a legfrissebb szamócánál és fehér fogai mint gyöngyszemek villogtak elő.

Élt-halt érte a megye fiatalsága, és ha bálba ment a székvárosba, a legelső gavallérok esdekeltek előtte, egy-egy fordulóért.

Különösen három ifjú versengett érte, de ezek nem voltak megyebeliek, sőt magyarok se.

Az akkortájt Debrecenben állomásozó Max dzsidásezred tisztje volt mind a három, s bár fiatalok, mind a hárman kapitányok voltak.

Ilka grófnő atyja, aki főispán volt az akkori Sennyei-féle provizórium alatt, legszivesebben látta volna vejéül M... grófot, a dúsgazdag majoreskót, aki unokaöcscse volt Ausztria egykori hasonnevü mindenható miniszterének, az, akinek hatalmát a márciusi napok vihara söpörte el.

M. gróf imádta a szép Ilkát és kezével rangját és fejedelmi vagyonát tette lábaihoz.

A női sziv örök rejtélyének a titka marad, hogy Ilka grófnőt hidegen hagyta a fényes név történelmi nimbusa, hidegen az óriási vagyon, hidegen a gróf örjöngő szerelme, és kereken kijelentette, hogy inkább zárdába megy, semhogy M. gróf kezét elfogadja.

Fiatal szive egész hevével, ábrándos, ideális lelke minden álmával egy másik imádóján csüngött, a szép, szőke O... grófon, aki egy ősrégi irlandi család sarja volt, nemes, lovagias, délceg, éppen mint Lancelot, az angol mondakör eszményi lovagja. M. gróf tudta ezt, és fájt neki nagyon, mert az egész ezredben nem volt jobb barátja O...-nál.

Ahol M. megjelent, ott volt mindjárt O. is. Együtt mentek társaságba, estélyre, bálba és soha félreértés nem volt a két jó barát közt, mindaddig, amíg sziveikben nem ugyanegy hölgy iránt lobbant fel a szerelem lángja.

Ez veszedelmes üszköt dobott közébük, és a két elválhatatlan bajtárs elkezdte egymást gyülölni.

- Vagy ő, vagy én! - mormogá egy hideg februári reggelen M. gróf, mikor egy estély után mind a ketten haza kisérték Ilka grófnőt és aztán betértek a cukrászdába egy kupica chartreuse-re.

A cukrásztól a két bajtárs egyenesen O. lakására ment, ahol sokáig suttogtak halkan, bezárt ajtók mögött.

O. gróf szolgája, aki az előszobában szundikált, később elmondta, hogy néhányszor heves, ingerült fölkiáltások hangzottak ki és hogy gyakran hallotta a mint M. gróf izgatott, rekedtes hangon mondá:

Erre félelmes csönd támadt a szobában, majd olyan nesz hangzott ki, mint amikor papirost tépnek széjjel.

A szolga látta, hogy ura halotthalavány, hogy M. gróf komoran, összeráncolt szemöldökkel áll mellette, és azt is észrevette, hogy mikor az udvar kis ajtaján kilépett, O. nem nyujtotta kezét a kapitánynak.

Lassan kitavaszodott aztán. Megszólalt a pacsirta és a nyirfák lehajló ágain új hajtás fakadt.

Ilka grófnő szülőivel kiköltözött a székvárosból falusi kastélyukba, és az lett aztán gyülőhelye a vidék arisztokrata társaságának. Víg élet folyt Szent-Györgyön (nevezzük így), a gyönyörü, háromszáz holdas park közepén álló, fejedelmi pompával berendezett kastélyban, az ablakok estéről-estére fényárban usztak és messze hangzott a siró hegedük kesergése, a cimbalom pengése.

A fehér csipke-függönyökön át élesen váltak ki a táncolók karcsu szilhuettjei, és ha meglebbent a habos, könnyü szövet, egy-egy elsuhanó női alak puha fodra vagy egy sötétzöld, piros plüssel szegett dzsidás-dolmány lőn látható.

Alig voltak kint néhány hétig Ilka grófnő szülői, M. gróf ismételten kérőként lépett föl, de újra tagadó választ kapott.

Az öreg gróf és leánya közt heves jelenetek voltak és a cselédség suttogva, félve beszélte, hogy Ilka grófnő zárdába akar menni a szép, angol kapitányt szereti és az öreg gróf erővel M. grófhoz akarja kényszeríteni.

Egy zivataros, sötét májusi alkonyestén, mikor a nyirfák ágait kegyetlenül rázta a szélvész és kergette az égen a fehér viharfelhőket, villámlobbanástól, menydörgéstől kisérve lovagolt ki Szentgyörgyre O. gróf.

Nagyon szomoru volt, mintha szemében könny is csillámlott volna, hosszan-hosszan pihentette tekintetét Ilka grófnőn. Ez a tekintet nem volt a régi többé. Egy ábrándos, rajongó szív lemondó szerelme tükröződött benne, úgy nézett O., mint aki tudja, hogy többé nem látja viszont azt, akit szeret.

Sokáig sétált együtt a parkban a szép, sugár leány a délceg kapitánynyal, és a "Róraberek" tobozfürtös fenyőfái a közeledő viharban zugva, recsegve, nyögve hajlongtak és sírt, sírt a szélvész, mint a természet nagy harsogó orgonája.

- Mennem kell my darling, - suttogá ábrándosan Ilka grófnőnek, és mind a két kezét nyujtotta feléje.

A leány maga sem tudta miért, most úgy összeborzadt a szeretett férfi érintésétől, mintha halott érintette volna, olyan jéghideg volt az erős, és mégis oly finom, férfias kéz.

A vihar vad erővel tört ki, Ilka grófnő marasztalta a kapitányt, de az búsan megrázta szép szőke fejét.

Aztán elbúcsuzott még egyszer, nyeregbe pattant és kiléptetett a gyepes köröndön.

Ilka és egyik barátnője már akkor az emeleti ablakban álltak, és utána néztek O.-nak.

Lassan, lassan, szinte szomoruan lépegetett a nemes telivér, és a kapitány hanyagul tartva a kantárszárat, úgy tünt föl, mintha mélyen elgondolkodott volna. Amint az ablak alá ért, föltekintett.

- Olyan mint Don Ramiro, a Heine halott lovagja, - jegyzé meg Ilka grófnő barátnője.

Ilka összerezzent és alig bírta zsebkendőjét fölemelni, hogy búcsút intsen vele. Neki is föltünt O. szokatlan levertsége, halványsága.

- Good night Sir Capitan! - kiáltott pajkosan a vígkedélyü barátnő, az előttük elhaladó kapitányra.

- Good night, good night, - ismétlé ez, és sarkantyuba kapva lovát, eltünt egy kanyarulatnál.

Hajnalban az öreg Lizette, a grófnő társalkodónője, remegő kézzel kopogtatott Ilka szobájának ajtaján és amikor az ajtó megnyilt, szótlanul, sírva ölelte át az álmából ébredő, rosszat sejtő leányt.

Ruhája csupa por volt, fiatal, szép gyermek, arca még egészen kihevülve a sebes lovaglástól.

- Borzasztó, borzasztó! - ennyit birt csak dadogni, aztán megszorította az Ilka kezét és nem merte elmondani a rettenetes hírt.

A szép kapitány, amint Szentgyörgyről a városba ért, a kora hajnali órákban agyonlőtte magát. Apránként, kiméletesen mondtak el Ilka grófnőnek mindent, de hasztalan, mert mint valami letört liliom omlott össze és ájultan vitték ágyába.

Hónapokig élőhalott volt a szép leány és Szent-Györgyről naponta bejárt a városba, hogy friss koszorut tegyen O.-nak a sírjára, amely már igazi virágos kertnek tetszett. Feltünt Ikának, hogy a siron, az ő koszoruján kivül, mindig talál még egy másik koszorut is.

Egy darabig azt gondolta, hogy O.-nak még egy ideálja volt talán, és ez napokig nagy fájdalmat okozott neki.

Egy enyhe, juniusi estén azután megtudta, hogy ki hord még kivüle koszorút a siratott férfi sirjára.

A fiatal G. Alfonz báró volt az, a harmadik imádó, szintén dzsidás kapitány, akit M. és O. mellett alig vett figyelembe és aki valóságos Toggenburg szerepet játszott mellette az elmult farsangon.

Ilka grófnő, hogy most szembe találta magát a különben ritka szép, elegáns tiszttel, aki ott állt előtte, amint kezében egy nefelejtskoszorút tartott, valami sajátos rendülést érzett szivében.

- A megosztott bánat kevesebb bánat, grófnő! - mondá G. - Engedje meg, hogy együtt ápoljam önnel ezt a sírt, amely nekem egyik legjobb barátomat, önnek a világon legdrágább kincsét rejti.

Ilkát, aki igen fogékony, poétikus lélek volt, mélyen meghatotta a fiatal báró nyilatkozata és gyöngéd lovagiassága annál inkább tetszett neki, mert jól tudta, hogy titkon imádja őt.

Hetekig, hónapokig találkoztak aztán a sírnál, később Alfonz báró látogatóba ment Ilka grófnő szüleihez és a szép leány mindinkább megszokta. Mindig O.-ról beszélgettek, Alfonz nem győzte a kapitány nemes szivét, jóságát ecsetelni és ezzel az önzetlen bámulattal egészen megnyerte Ilka grófnőt.

A temető akácfái rejtelmesen zsongtak az alkony fuvalmától remegve és egy elkésett, másodvirág puha, pelyhes szirma perdült lábaik elé.

- Oh! ha a grófnő szivének is lenne még egyszer ilyen virága! - sóhajtott önkénytelenül a báró és szép, kék szemét esengve függesztette a leányra.

Mint a nap sugarától érintett fehér rózsa, olyan lett ettől a tekintettől Ilka grófnő arca és érezte, hogy a G. jósága, gyöngédsége jutalomra vár, jutalmat érdemel.

- És ha lenne? - kérdé aztán és hónapok óta az első mosoly jelent meg az arcán.

- Itt, barátomnak, az ön első szerelmének szentelt hamvai fölött esküszöm, hogy egyetlen törekvésem, életem egyetlen célja a grófnő boldogítása lesz, - szólt G. szerelemtől remegő hangon és kezét nyujtotta Ilka felé.

- Meg-meg, - vágott közbe a báró - és tapasztalni fogja, hogy a romokon is épülhet új, pompás palota, úgy mint új virág fakad az akácon és rózsa nyílik a sír fölött...

Ilka keskeny fehér keze már akkor Alfonz kezében nyugodott, aki lehúzta ujjáról ősi családi gyűrűjét, s O. sírján jegyezte el magának a leányt.

Erre az érdekes, egészen igaz történetre, amelynek szereplői immár mind nyugosznak, ma is nagyon sokan emlékeznek Szabolcsmegyében, ahol ez az eljegyzés a sír fölött annak idején óriási feltűnést keltett.

I. Napoleon 1811 március elején levelet írt apósának, Ferenc császárnak, amelyben a legnagyobb tisztelettel arra kéri, hogy leendő elsőszülöttjénél kegyeskednék a keresztapai tisztséget elvállalni. A levelet gróf Nicolai cs. kir. kamarás hozta Párisból Bécsbe és mint egy széljegyzet mondja, a levélre a kedvező választ is ő vitte meg a világhódítónak.

Utána következik mindjárt a hivatalos Wiener Zeitung egy 1811 március 25-iki száma, melyben a következő hír áll, nagy betűkkel nyomtatva: "Ő felsége a francia császárné Mária Luiza, osztrák császári főhercegnő ő fensége, március 20-án reggel 9 órakor szerencsésen herceget szült."

Hogy miként ünnepelték Bécsben és általában egész Európában a császár örökösének születését, az erre, valamint a herceg zsenge korára vonatkozó aktákat, bármily érdekesek is különben, mellőzni vagyok kénytelen.

Az ismertetést azokkal kezdem, amelyekben a herceget még római királynak hívják, s amelyek a Tuílleriákban, majd a saint-cloudi kastélyban töltött pár évére vonatkoznak. Látható ezek közt Mária Luizának egy Ferenc császárhoz intézett levele végén néhány ákom-bákom is, melyet anyja által vezetve, a kis római király mázolt vele s amelylyel németül bizonyítja, hogy "Grosspapa es küsst Dich 1000-mal - Franz."

A fontainebleaui lemondás után kelt iratok, feljegyzések már csak pármai hercegnek nevezik a volt római királyt és ott van az az 1818-ban kelt okirat, amelylyel Ferenc császár Reichstadti hercegnek nevezi ki kis unokáját.

Ezen a néven említi ezután a történelem, így hallottuk emlegetni nagyanyáinktól azt a szőke, karcsu ifjút, aki fehér Waffenrockban, magas lószőr kravátlival, ott sétált a bécsi Wasserglacisn lévő kávéház előtt, ahol sétáltak a többi nyalka tisztek és a 30-as évek bécsi beaumondeja.

És 1818 julius 22-től kezdve nem volt már egyebe a világuralomra született ifjúnak, mint néhány, nagyatyjától kapott csehországi uradalma, és rangban az osztrák főhercegek után következett.

Ami a mérgezési és egyéb kalandos híreket illeti, erre vonatkozólag elég egy tekintet a Reichstadti herceg serdülő korát, ifjúságát tárgyazó följegyzésbe és okiratokba, hogy egy csapással összeomoljon a rémmese, érzékeny szívek nagy sajnálatára, de örömére az oknyomozó hístóriának és késő elégtételéül a Ferenc császár gyanusított udvarának.

A fiatal herceget sohasem környezte gyűlölség, a politika, lelkiösmeretlensége ellenére sem tört soha sem megrontására. Nagyatyja becéző szeretettel vette körűl s még a veszedelmes apa, veje képét sem festette sötéten a fia előtt. Egyedül arra törekedett, hogy lelkét politikai ábrándok meg ne ejtsék - de, mint egy Metternichhez írott levele mutatja, a császár nagy titokban maga is gondolt rá, hogy a Vogeseken túl fordulat állhat még be s hogy újabb alakulásoknál szerepe juthat ott Caesar fiának. Ezekről írva megjegyzi, hogy: "...csupán azt akarom, hogy Franzl ekkor ne csak Napoleon fia, de az osztrák császár unokája is legyen."

A Reichstadti herceg nevelőinek jelentéséből kitűnik, hogy növendékük legkedvesebb tantárgya a katonai tudomány volt. Kitünően képzett tiszt volt, és a legfárasztóbb gyakorlatoktól sem riadt vissza. Savoyai Eugen volt kedvenc hőse, atyja után természetesen, akit mint félistent minden tekintetben bálványozott.

Rendkívül nagyfontosságu az iratok halmazában az a néhány levél, melyet a Reichstadti herceg, gróf Neipperg-nek, tulajdonképpeni mostohaatyjának írt.

A délceg lovastiszt, Metternich politikájának egyik eszköze, azon volt, hogy magasabb rendeletre elhódítsa Mária Lujza szívét, a különben sem nagyon szeretett férjtől, ami sikerült is neki.

Eddig mindig az volt a közhit, hogy a Reichstadti herceg természetszerüleg gyülölte atyja jogainak bitorlóját, ezekből a levelekből azonban egészen más tünik ki.

A levelek mindegyikéből azt olvassuk, hogy Napoleon fia nagyrabecsülte Neipperg grófot, aki 1821 óta anyjának morganatikus férje volt.

Még sokkal érdekesebb egy, ugyanez év december havában Neipperghez intézett levele, amelyben többek közt ezt írja: "- - még sokkal jobban, mint máskor, irigylem most azért a szerencséért, hogy olyan közel lehetett anyámhoz, hogy 12-én gratulálhatott neki..."

Nevezett napon volt ugyanis Mária Lujza születésnapja, s levelét így folytatja a távolban élő fiú: "- - Én ezen a kedves napon arra szorítkozhatom, hogy írjak neki, pedig ez a nap különösen az, mikor ellenállhatlan vágyakozás von Párma felé..."

Vágy, - és mintha rejtett keserüség is lenne ezekben a sorokban. A szerető, jó gyermek keserüsége, akinek fáj, hogy ragaszkodása, szeretete nem talál az anyánál kellő méltánylásra.

Figyelemreméltók azok a levelek is, amelyeket Foresti-hez, kitűnő nevelőjéhez intézett a herceg. Az egyikben, melyet 1828 szeptember 3-iki kelettel írt Weinzierl-ben, tudatja vele, hogy a trónörökössel (a későbbi V. Ferdinánddal) megmászta az Oetschert s elragadtatással emlegeti az élvezett remek kilátást. Ebben a levelében igen vidám hangulatban van a herceg. Anyját, aki akkor ott időzött, a legmelegebb szeretettel emlegeti s egy helyen így ír: "- - Anyám is tett néhány nagyobb sétát, és tulboldog vagyok, mert megengedte, hogy elkisérjem..."

A nagypapáról, Ferenc császárról is melegen emlékezik s örömmel írja, hogy nagyon használ neki a weinzierli levegő.

Általában minden sorából az tünik ki, hogy meleg, szeretetre vágyó szíve volt a hercegnek, s aki csak egy kissé jó volt iránta, ő ezt a jóságot százszorosan viszonozta.

Atyja hős ellenfeléhez, Károly főherceghez intézett levele is nagybecsü. A főherceg egyébiránt szintén igaz szeretettel volt nagy ellensége fiához.

Említett levélben arra kéri az asperni győzőt, hogy egy katonai gyakorlaton az ő oldalán vehessen részt.

Ifjukori barátai közül legközelebb állottak szivéhez Eszterházy Móric és Prokesch-Osten grófok. Ez utóbbival Gráczban, 1830-ban, halála előtt két évvel, ösmerkedett meg a Reichstadti herceg és leveleiben mindig kedves Pyladesem-nek szólította.

Napoleon fiának összes levelei német nyelven, még pedig hibátlan, szép németséggel vannak írva, ami annál figyelemreméltóbb, mert tanárainak följegyzései szerint valósággal kényszeríteni kellett ennek a nyelvnek a megtanulására. Az aláirás pedig mindegyikben egyformán: Franz von Reichstadt.

Életének gyökerén ott rágott a sorvasztó kór, az, amelyet régente morbus viennensis-nek hívtak a tudós orvosok és amely úgy megtizedelte a március előtti Bécs fiatalságát.

Vázzá aszott tagjait alig vonszolva, a schönbrunni kastélykert legrejtettebb zugait kereste föl, hogy ne lássák így viszont azok a szép bécsi lányok, asszonyok, akik a karinthiai kapu mellett levő színházban annyiszor látcsövezték a daliás fejedelmi sarjat.

A szegény beteget leginkább Zsófia főhercegnő igyekezett szórakoztatni, aki órákig elbeszélgetett vele, míg szőkefürtös kétéves fiacskája, Ferenc József főherceg, ma koronás királyunk, ott játszadozott előttük a kert puha pázsitján.

Julius elején már nem hagyhatta el ágyát Reichstadt hercege. Ott feküdt a schönbrunni kastély ama szobájában, melyben egykor atyja, a nagy Caesar lakott, ahol a megalázott büszke Ausztriának a schönbrunni békét diktálta.

Most már oda sietett pármai kastélyából Mária Lujza is. Az egyszerü vas katonaágy elé borulva zokogott s elárasztotta a haldoklót azzal, amiből olyan kevés jutott a mindig utána vágyakozó élőnek, az anyai szeretet melegével.

Julius 22-én, reggeli félnégy órakor kétségbeesetten kiáltott fel a herceg:

Levegő után kapkodott, majd hörögni kezdett és öt óra nyolc perckor kiszenvedett Napoleon fia. A győző egykori lakószobájában, a félistent hűtlenül elhagyott asszony pedig a földön fetrengve, ott sirt és tördelte kezét gyermeke kihült teteme előtt...

Amilyen fény, pompa környékezte születésénél, olyan egyszerü volt halála alkalmával minden. Még a följegyzések is olyan szürkék, egyhanguak Caesar fiának elmulásáról, és akinek születését a föld minden népének poétái dythirambokkal üdvözölték, annak alig jutott egy-egy rövid nekrolog. Maga a hivatalos Wiener Zeitung is csak ennyit ír haláláról: "Bécs, Julius 23. Tegnap volt az a szomoru nap, melyen ő magassága a Reichstadti herczeg Schönbrunnban nagy reményekkel biztató életét befejezte" és hasonló rövidséggel foglalkozik a temetési szertartásokkal is.

Erről egyébiránt, egy birtokomban lévő levélben körülményesebben emlékezik egy volt Wasa-ezredbeli főhadnagy, amely ezred 1848 előtt Bécsben feküdt s Wasa-gyalogosok néven nagyon kedvelt katonasága volt az osztrák fővárosnak.

"- - Ő Magosságának a' nagy reménységü Ferencz-József-Reichstadti hertzeg Sz. István magyar Király Rendjének nagy keresztes Vitéze, a' Pármai St. György Rend Keresztese, és Hg. Gustav Wasa magyar gyalog Ezeredje 2-ik Obesterének holt teste folyó hó Julius 24-én regeli 8 órakor tétetett ki az udvari templomba szemléletre, szive pedig délután két órakor tétetett az Augustinusok udvari templomának Loretto kápolnájába. Belső részeinek bevitele a' Sz. István templom sirboltjába ennek utánna következett, öt órakor pedig holttestének fényes szertartással lett betétele a' kapuczinus atyák klastrománál, a' Felséges császári királyi Familia ottan lévő sirboltjába. A szegény kis Obestert számtalan sokaság kísérte, kivált annyi volt az asszonynép, hogy a Neuer Markt a sok fekete flórtól, fátyol-tengernek látszatott. De szem szárazon itt nem marada és még egy ezeredünkbeli utolsó Wasa baka is fájdalmas könnyeket hullajtott..."

Közel hetven éve annak a forró, juliusi napnak, mikor a Wasa-bakák utolsó útjára kísérték a boldogtalan Reichstadti herceget, de alakját előszeretettel használják föl poéták és színműírók, halhatatlanítva I. Napoleon fiának emlékezetét.

Régen elmúlt idők krónikáit, különösen a bécsi "Diarium"-ot forgatva, látjuk, milyen zajos, milyen, vidám volt az udvar farsangja hajdanában.

Nagy érdeket kölcsönzött az uralkodóház farsangjának, hogy még Ferenc császár alatt, a bécsi kongresszus idejében is divatoztak az udvari álarcos bálok.

Különösen Mária Terézia szerette nagyon a maskarás bálokat s mentől leleményesebb, mentől cifrább álarcokba öltöztek a résztvevők, annál nagyobb kedve volt a királynőnek.

Az udvari álarcos bálok már hetekkel előre foglalkoztatták Mária Teréziát. A rendezőket mindennap maga elé rendelte, hogy a legkisebb részletekről is informálják. Azonkivül megkövetelte az álarcosok névjegyzékének a fölterjesztését is.

Mária Terézia többnyire díszes, kék selyem dominóban jelent meg s olykor még egy-egy menüettet is eljárt, mert ezeken az udvari álarcos bálokon szokás volt táncolni.

Érdekes azonban, hogy éppen Mária Terézia volt az, aki később eltiltotta az udvari álarcos bálok rendezését, úgy, hogy csak II. József császár idejében olvasunk ismét reduttokról.

Czobor József, a híres magyar gavallérnak egy "meglehetősen nyers tréfája adott okot erre a tilalomra. Miután Czobor megkapta a meghívóját, az udvari szinház szabójánál pompás török basai jelmezt rendelt magának, azonkívül pedig tizenkét rabszolga-öltözéket. Ezekbe tizenkét bécsi Tráger-t öltöztetett föl, akiket a bál estéjén feketére mázoltatott, fejükre pedig göndör parókákat tétetett. Aztán, összeláncoltatva a tizenkét szerecsen rabszolgát, így hajtotta őket maga előtt a bálterembe, Czobor. A festői, drágakövekkel ékesített török jelmez, a tizenkét szerecsen, óriási föltünést keltett és Mária Terézia volt az első, aki Czobornak a sikerült farsangi ötletért gratulált.

A vidám magyar úr aztán egyszer csak egybeszedte rabszolgáinak láncait, lakatot vett elő s odalakatolta őket egyik oszlophoz, maga pedig elment mulatni. Folyton nagy tömeg bámulta a talmi-szerecseneket, akik egy darabig tűrték is ezt. Lassankint azonban egyre nyugtalanabbak lettek. Össze-összesúgtak, aztán hol az egyik, hol a másik görnyedt össze, éppen úgy, mint mikor valaki gyomorgörcsökben vonaglik. Végre, a hamisítatlan hazai zsargonban, kórusban zendítette rá a tizenkét szerecsen:

A főudvarmester kezdte sejteni a rabszolgák baját. Futkosott jobb-balra s mindenkitől kérdezte:

Czobor grófot azonban sehol sem lehetett találni. Eltünt a lakat kulcsával, mert hiszen épen az volt a farsangi jux pointe-ja, hogy szerecsen rabszolgáit, mielőtt a bálba vitte volna, jól megvendégelte, aloét töltve italukba, aminek a hatása ismeretes. Mire a kétségbeesett főudvarmester lakatost kerített, minden késő volt.

Mária Teréziát annyira dühbe hozta ez az eset, hogy gróf Czobornak félévnél tovább megtiltotta az udvarnál való megjelenést, az udvari álarcos bálok tartását pedig végkép beszüntette.

József császár idejében találunk ismét említést reduttokról. Mint egy 1790 február elején kelt feljegyzés írja, a már nagy beteg császár sehová sem ment, de Ferenc főherceg nejével, würtembergi hercegnő Erzsébet főhercegnővel, és sógorával, Würtemberg herceggel minden álarcos udvari mulatságon megjelent. Az udvari uraságok nem viseltek álarcot, de gyakran jelentek meg díszmagyar ruhában. Igy a február 12-iki redutton Würtemberg herceg, generális, zöld magyar ruhában, topánkásan jelent meg.

Érdekes itt megemlíteni, hogy 1780-85-ben, szóval egészen 1790-ig, a magyar ruhát gyakran mint jelmezt használták az álarcos bálokon, még pedig nem csak Bécsben, de hazánkban is, 1790 farsangján, éppen József császár híres Rescriptumai-nak kihirdetése után a somogymegyei Nagy-Gombán bált hirdetett Festetich Lajos.

"Nagy volt ezen a' Részen az idegen öltözetekre való majmozás" említi egy akkor kelt levél és tudni való is, hogy a dunántúli szép nemes asszonyok többnyire Bécsből vették a módit és hozattak minden portékát.

Így még a késő ivadék is emlegette Ányos Ferenc, esztergári nemes úr híres szép asszony feleségét, gadóci Rőth Klárát, aki frizuráját is Bécsbe járt csináltatni. Tengelyen utaztak akkor és egy hétig tartó kínos-keserves utazás után jutott csak divatos vuklijai meg loknijaihoz Klára asszony, a XVIII. század hatvanas éveiben egyik legszebb asszonya a Dunántúlnak.

"Festetich nagy-gombai báljára - írja a fentemlített levél - Somogy Vármegyebéli előkelő Uraságok és Asszonyságok össze sereglettek. Midőn már legnagyobb Divatyában vólt a' Tántz, megjelenének M. Gróff Festetich, Gréven-Regementjebéli Oberstlieutenant Ur hitvese Mélt. Sallér Judith Asszony és Tek. Deseő Imre Ur Házas Társa T. Rosti Jusztina Asszony és Gaál Franciska Kisasszony régi diszes magyar Öltözetekben, a kikre az egész mulató Társaság elbámulván, álortzás Személlyeknek nézte. Az Uri Nő Személlyek azonban tsakhamar kijelentették, hogy ők épen nem Maskarának vették föl a honi viseletet, de igazi köntösnek, és hogy ezután mindig igy fog lenni".

Nagyon fényes és vidám volt az udvar farsangja II. Leopold alatt, aki sokban örökölte Mária Terézia pompaszeretetét.

Ekkor kijutott Budának is a vidámságból, mert Sándor főherceg, a fiatal palatinus, saját külön udvart tartott a magyar fővárosban.

Nagyban divatoztak itt is az álarcos bálok s mint egy 1792-ből való följegyzés mondja, még az akkor Pesten átutazó török követ is részt vett egy ilyen mulatságon:

"Miután Personalis Urményi ő Excellentiájánál estvéli Társaságban vólt a' Török Követ, elment még a' Hét Elektorok Vendégfogadóba is, a' hol nagy maskarás bál volt. Sokat nevetett a Maskaráknak, de nem tetszett neki egy Sultánnét ábrázoló maskara és ezt szóval is kinyilatkoztatta mondván: Sok kell ahhoz, hogy valaki egy Sultánnét ábrázolhasson".

Egyike a legfényesebb udvari báloknak az volt, melyet 1800 januárius 13-án József nádor és neje, Alexandra Paulowna orosz nagyhercegasszony tiszteletére rendeztek:

"Tegnap (hétfőn estve) Maskarás Bál kezdődött az udvari igen hosszu és széles Tántz-palotában" - írja egy akkori tudósító - "a melyet ő cs. k. Felsége adott Nádorispányné Ő csász. Hertzegsége mulatságára. Három ezer s egynéhány száz Billiéteket osztogatott ki a' Császár a Dámáknak 's a' katonai és Polgári Tisztségekben lévő ki-szemelt Személlyek 's a'különös tekintetet érdemlő Útazók számára.

Több egy Hétnél, miólta a Bétsi Szabók, kiknek száma ezerekre megyen, többnyire tsak a' maskarás Ruháknak a' Készitésében dolgoznak. Az udvari Teátrom Szabójának ötvenöt Legénnye dolgozott a' Bál ruhákon 's többnyire éjszakákon által, még sem vóltak még tegnap készen sok efelé Öltözetek.

A' Maskara Bálba' 4-edfélezer Személlyek, rész szerint elő-kelő Urak 's Asszonyságok eresztődtek bé ingyen. Ezen sok Vendég ingyen ehetett és ihatott a már készen állott étkekből 's italokból. Vólt temérdek mindenféle sült, sokféle kotsonya, 's a' Tengeri tsiga (Austern) is nagy bőséggel. Tsak hideg pástétom, a' milyenből egy 4 aranyba szokott kerülni, száz-ötven volt. A' nádmézből s édes tésztákból készült süteményeknek nem vólt vége hossza, vólt elég szebbnél-szebb narants is, volt eperből, tengeri szőlőből, baratzkból, ananászból, tsokoládéból 's. a'. t'. készült frissitő étel, ugynevezett Gefrornes. Nem különben hivesitő ital is, lemanádé és mandola-tej. A' borok többnyire jó-féle Magyarok vóltak. A' meleg italok pedig punts és ólioleves, mely a' jól kifőzött velős-tsontos marha husnak levéből, drágán megfüszerszámozva szokott készülni, kávé, herbaté és tsokoládé. A' bálnak fejedelmi vóltához képest, kellemetes köntösökben jelentek meg a' Vendégek. A' jól kigondolt maskarák között volt sok ollyan, melly az utazók által leirt, messzi földi népek ruháihoz hasonlitott. A' Török Követ nagy Kedvet mutatott a' bálban.

A' Felséges Császár, Császárné Ő Felségével sétált a' számos Vendégek között, Nádorispányunk kir. Ő Fő-Hertzegsége pedig a' maga felséges Termetü feleségével. Jelen vóttak a' Toskánai nagy Hertzeg 's Hertzegné, Ferdinánd, Májlandi Fő-Hertzeg Feleségestől, s az öt Fő-Hertzegek is, a' Felséges Császár Testvérjei és Albert Ő kir. Herczegsége. Mind a' két szálában szüntelen hangzott a' szép muzsika-szó, mellynek buzditó hangjánál sokan tántzra is kerekedtek későben a vig vendégek közül."

A szünóra alatt, a mult század mythologikus izlése szerint, a múzsák tisztelegtek a nádor neje előtt, amelyet így ír le a százesztendő előtti báli tudósító:

"Kilentz iffju Dámák, Muzsák módjára öltözködve Versezetet nyujtottak bé a' palatinusnénk Ő csász. Hertzegségének. Beszéllik ezen Versezetben a' Muzsák Alexandrának, hogy ők megértették minémü örvendezésben légyenek a' Duna mentiben Ferentz és Theresia, sőt az egész nép, azon okból, hogy hozzájok ohajtott módra érkezett egy igen szép Hertzegi pár. A' Versezet egy Udvari Tanátsos Ur szerentsés pennájából folyt ki."

A hosszúlére eresztett dicséretekből és hasonlatokból álló furcsa versezetet mellékli is a báli tudósító.

Az 1800-ik év farsangján általában úgy Bécsben, mint Budán, minden báli mulatságot, társas összejövetelt az elragadóan szép palatinusné tiszteletére rendeztek. A kirakatokban csak a nádori pár arcképei voltak láthatók s a díszműáru kereskedők hirdetései közt a legdivatosabb portékák azok voltak, amelyek a fenséges párra vonatkoztak. Így hirdette például a híres bécsi Löschenkohl, hogy: "- - Bálba és Reduttokba való Árnyéktartók ő királyi Fő-Hertzegsége Jós'ef Magyar Ország Palatinusa, és ő Császári Nagy Herczegsége Alexandra portréjokkal fel ékesitve 20 kr. a' drága féle 6. arany".

Száz esztendő mult el azóta. Régen az ürömi kápolna boltjai alatt nyugszik a szép palatinusné. A modern udvari életből pedig teljesen kiküszöbölték az álarcosbálokat, amelyet hajdan annyi fénynyel, vidámsággal tartottak.

Városi ember nem igen érzi meg a tavaszt. Ezerféle parfümtől, meg a klublevegőtől eltompult orrára nem igen hat a föld erős, nyers illata. Nem látja meg azt a különös, halvány-zöldes színárnyalatot, amely még csak átdereng a bokrokon. Nem érti a halkan suhanó fuvalmat, amely a közelgő tavaszt hirdeti. Lelkéhez nem hatol a ver sacrum, az ébredő természet csodás, édes miszteriuma.

Az aszfaltot rovó embereknek más a tavasza. Mikor az első világos napernyőt látja az Abbázia-kávéház környékén, amikor a nagy Scheffer a legdivatosabb hamuszin redingotot küldi a klub-gentleman lakására s az első nyitott fiakker robog a Stefánia-út felé - ez a nagyváros tavasza.

Legfeljebb a vadászember gondol rá egy kicsit. Mindenfelé pakkolják a Winschestereket, a pályaudvarok pedig megtelnek bőrkabátos, zergeszakállas kalapot viselő urakkal. A nagy titokban érkező, ugyancsak így tovaszálló madarak vonzzák őket messze, nedves, erdős tájakra. A szalónkák, amelyekre husvét előtt négy héttel dukál először puskázni. "Oculi: Da kommen sie..." Ahogy nekem a híres vadász-regulát tanította egy öreg, nyugalmazott ulánus-kapitány, aki Csehországból Borsod vármegyébe szakadva, egy nagy magyar hazafi leányát vette feleségül s olyan magyarrá lett, hogy még csak a vadászkutyáival beszélgetett németül.

Legfeljebb elsétálgattam otthon a kis erdőben, ahol a vizek mellett már ilyenkor buján hajtott ki a sárga kácsavirág. Ütögette fejét a kökörcsin és besüppedt lábam alatt a föld, mert lerázta fagyos igáját, amíg a nagy csöndességben a hosszúcsőrü vándor rövid, erős szólama hallatszott: korr... korr...

Le se vettem a puskát a vállamról. Pedig szép, könnyü jószág volt. Karácsonyra vette a nagymama, akinek egész őszön át duruzsoltam a fülébe, hogy milyen finom puskájuk van a Lisznyai gyerekeknek és hogy nekem is olyan kell ám! Csak úgy tempóztam a remek fegyverrel, aztán leültem a garád partjára és verseket firkáltam a kis lajbim zsebéből előkotorászott ceruzával.

Mit durrogassak én azok közé a jámbor madarak közé. Jobban elvégzi azt a szomszéd nemes úr fia, akivel Lakrovits bácsi ment el a lesre.

Tizenkét falu határában nem volt olyan puskás, mint ő kelme, de a vadászgatásra még ő sem tudott rávenni. A szomszéd-pajtással elért sikerei nem buzdítottak. Sokkal jobban oda füleltem, amikor a tarisznyájára fűzött hosszu csőrösökkel megállt néha a kis köz végében, és régi históriákat mesélt szegény édes apámnak. Váltig sajnálom, hogy egészen világosan nem emlékezem már rájuk. Micsoda remek egy-két Caput telne belőle. Annyit tudok, hogy a nagy francia revolucióról esett szó. Mintha a Lakrovits bácsi atyja is ama bizonyos koblenci nemesekkel jött volna Ausztriába - majd onnan át Magyarországba. Akkoriban még La-Croix volt a neve, gróf vagy lovag is lehetett, de mivelhogy a vagyont elvitte a rémuralom, az öreg francia nem tartotta érdemesnek, hogy ezt a hiába való titulust használja. A La-Croix nevet meg valahogy sehogyse tudta megszokni a parasztok nyelve az ürgeváros tájékán, hát bizony a fiát már csak mint Lakrovicsot ismerték az én szűkebb hazámban.

Felülök a gőzmasinára, elmegyek le Slavóniába, föl Nyitrába, ahol így Oculi vasárnapjától nagy szalonkázások esnek. De biz' csak a puskát sétáltatom most is. Néha még azt se.

Beveszem magamat az öreg dámák közé, akik egész napon otthon maradnak a kastélyban és Napoleon patience-t raknak, meg mesélgetnek.

Bámulatosan sok mesét tudnak ezek a hófehér haju, pasztel-arcu öreg úrasszonyok. Valóságos élő családtörténeti krónikák, akik öntudatlanul megbecsülhetetlen adatokkal gazdagítják a magyar kulturhistóriát.

Hogy az urak imhol kiindultak, egyik Rudnay-kastély empire bútoros szalonjában sok mindenféle ereklyét nézegettem. Régen porló ősanyák verseskönyvei, csontra festett képecskék, meg fakó, szinehagyott bársonyba kötött Stammbuch-ok mellett hevert valami medaillon is.

A XVIII. század végéről való lehetett, olyanféle miniature-arckép számára, aminőt akkortájt a jegyespárok ajándékozgattak egymásnak. Nyilván ezt is ilyen ajándéknak szánták, mert a ráfestett kép igen szép fiatal urat ábrázolt, gazdag zsinórzatu, magyaros ruhában, bogláros ékszerrel.

- A Rudnay László anyai nagyatyja - magyarázta nyájasan egy mellém lépő őszhaju, ritka jóságos tekintetü asszonya a jeles nemzetségnek. - Van ám ennek a képnek históriája, sőt a dolmánynak is.

Burics Pál messze Erdélyországból szakadt a felvidékre. Termete olyan volt, akár a cédrus, tekintete mint a sasé, csillag se volt talán annyi az égen, mint amennyi csók hullott az ő piros ajakára.

Csakúgy esengtek érte a leányok, menyecskék és volt sírás-rívás a vármegyei magna curiákon, amikor végre is beállt a házasemberek tisztes sorába.

Jó is volt, szép is volt a Burics Pál uram felesége, de ő mégis olyanformát vallhatott, hogy:

Vásár, megyei kongregációk, országos ügyek, szóval a régi világban is akadt alkalom, hogy megfelelő komoly ürügy alatt egy kicsit kirughasson a hámból a gyarló emberfia.

Mikor eljött Reminiscere, a hajdu már pucoválta a flintát, hogy fényeskedjék akár a Salamon balszeme, Oculi vasárnapján pedig nyakába akasztotta a nemes úr, és neki a határnak.

Hogy a nedves, vadvizes erdőkben elcsigázott Nimrod aztán be-betért egyik-másik szomszéd kastélyba, hát már ki venné azt rossz néven. Talán még azt se valami nagyon, hogy Burics Pál inkább azokat a hajlékokat válogatta, ahol szíves marasztalással szép menyecskék voltak, krámpámpulit égettek neki mazsolaszőlővel, fügével, cintányérban - meg kakastejjel sütött cipóval kinálgatták.

Különösen a vidék rózsája, a százszorszép Justhnéhoz tért be gyakorta Pál uram, ahol mindig friss cipó várta, dédanyáink legszívesebb látásának fokmérője.

Hogy aztán még Palmarum után is el-elnézett oda Burics Pál, az már nem volt épen rendén való. A vadászregula szerint olyankor már híre-nyoma sincs a hosszúcsőrüeknek. Ha pedig nem kóborol erdőkben, nem fázik át az ember fia, hát nem is szorul többé a krámpámpulira. Fölöstökömözhet kiki otthon, a saját asszonyával.

A vidéken egyre jobban terjedt ezeknek a sűrű látogatásoknak a híre. Nem is igen titkolgatta valami felette való módon Pál uram. Lóháton, bársony nyeregben, selyem kantárszárral járt most már a szép asszonyhoz, meg olyan aranyos drágaköves dolmányt varratott magának, hogy vőlegény korában sem láttak rajta előkelőbbet. Buricsné meg egyre búsult. Arca megfehéredett, mint a viaszgyertya és átlátszó volt már a vékonyságtól, sok búsulásnak meg sírásnak miatta. Az urának meg nem mert szólni, mert engedelmesség és alázatosság volt még akkor az asszonyok fő-fő ékessége. Kezére hajtva fejét, csak üldögélt szomorkodva s könyeivel öntözve kedves virágait a kertben, eltűnődött az ő nagy szívbéli boldogtalanságán.

Még abban sem lehetett öröme egy idő óta, hogy szerelmetes urának a portréjában gyönyörködhetett volna, amit menyasszonysága idejében ajándékozott volt neki. Bár az egész kastélyt fölforgatta miatta, seholse akadtak rá. Tisztára nyoma veszett.

Pál uram, mintha hályog borult volna a szemére, olyan vak volt. Szegény asszony sírhatott miatta kora reggeltől késő estélig.

- Megbabonázta Justhné, - mondogatta az együgyü cselédnép, a jobbágyság. Persze, hogy ezt csak úgy maguk között súgdosták, nehogy az uraság füléhez jusson.

Hanem a dajka, Burics uram gyermekeinek a gondozója, akinek szörnyen fájt a nagyasszony epekedő búsulása, nem elégedett meg a sugdosással.

Akárhogy gondolkozzanak is az urak, akármi legyen is a könyvekbe írva, ő tudja, amit tud. Szemmelverés, megrontás, sok számos babonája a szerelemnek, igaz valóság. Hallotta ő még a nagyapjától, akit katona korában úgy megbabonázott egy szervián asszony, hogy amikor hazakerült, rá se nézett a falubéli leányokra, amig csak a híres javasasszony le nem vette róla a rontást.

Mint afféle régi cseléd, látván asszonyát, ismét bús gondolatokba merűlve, hozzája lépett s bátran ejtette ki a szót:

- Megkövetem a nagyasszonyt, ha nem neheztelne rám, de én már csak nem láthatom ezt a mindvégig tartó bánatot. Majd meghasad a szívem, szomorúságát látva, aminek az okát is tudom, meg segíteni is tudnék ám rajta.

Buricsné eleinte rá se hallgatott az öreg dajkára, de végre is figyelni kezdett beszédére.

Csudadolgokat hallott, aminőket nem olvasott sem a német, sem a francia regényekben, - azt hitte, álmodik.

Hogy az ő urát, Burics Pált, megbabonázták. Megbabonázta a százszorszép menyecske, aki édes krámpámpulival, lágy cipóval kínálgatta.

Mert sora van ám annak: Aki szívet örökre magához akar láncolni, az kimegy József napja előtt való pénteken az erdőbe. Az új fűből - akad már néha olyankor vizes, mocsaras tájak környékén - szakajt egy marékkal, s oda varrja annak ruhájába, akit holtig való rabjává akar tenni.

Azután még hozzá tette a dajka, hogy ha a nagyasszony nem hiszi, csak adja elő azt a dolmányt, amelyben a tekintetes úr ahhoz a szép menyecskéhez szokott járni, abban a pillanatban meglátja, hogy minden szava szent igazság.

Buricsné sóhajtva hozta elő a szép, zsinoros magyar dolmányt. Bizony asszonycsalogató volt amúgy is a formája; hát még hogy ne lett volna csábító, ha ott feszült meg a Pál úr karcsu derekán.

A dajka nem igen gondolt ilyesmikre, de annál műértőbben tapogatta körül a sújtásos aranyos ruhadarab minden varrását. Egyik szegélynél aztán abbanhagyta s ollót kért úrnőjétől. Lázas gyorsasággal fejtette most már föl a dolmány egyik szélét, béléséből egy csomó száraz fűvet szedett elő és nagy diadallal tette le az asztalra.

- Ugy-e, hogy nem hazudtam. Itt a babona, a József-napi fű. Most már esküdni is merek rá, hogy a gazdám egyszernél többet nem megy el Justhnéhoz...

Buricsné nem akarta elrontani a hű cseléd kedvét, de szomoru mosolylyal tette vissza helyére a dolmányt, amelyben nemsokára ismét csak átlovagolt Pál úr a szép menyecskéhez.

Ámde valami csodálatos dolog történt, amikor visszatért onnan. Amit máskor sohasem tett meg Burics Pál, egyenest a felesége szobájának tartott, megölelte, megcsókolta a halavány asszonyt, és az elveszettnek hitt medaillont oda tette eléje:

Egy kis szócskával se mondott többet, se kevesebbet a kikapós, nyalka gavallér - nemkülönben, hogy a halavány, szomoru asszony sem kívánt egyéb magyarázatot. Nem is tudta meg talán senki, hogy mi történt Burics Pál meg a szép asszony közt - de amint a krónika mondja - ettől kezdve sohasem lovagolt át többé Justhnéhoz, ha pedig megjött Oculi, otthon főzött krámpámpulival melengette magát a nemes úr.

Akiről ez a visszaemlékezés szól, igen érdekes ember volt, rám nézve annál érdekesebb, mert személyesen ismertem és számtalanszor hallottam, amikor királyi származását hangoztatta, Albrecht főherceg sógorának is mondotta magát, s mindezt okmányokkal tudta bizonyítani.

Ott lakott az inárcsi pusztán, azon a sík, imitt-amott homokbuckás vidéken, ahol a széles, napsütötte falusi utcákat sűrű lombos ákácfák szegik be. Hullatag, fehér virágainak illata olyan édes, mint sehol másutt. Ragyogó májusi reggeleken ellepi a pelyhes szirmokat a vad méhek raja és visszaálmodott zümmögésük mintha sok-sok édes regét beszélne nekem fiatalságról, otthonról éppen úgy, mint Moor Tamás, a nagy angol költő versében mesél a poétának a szülőföldje bűvös-bájos esteliharangja.

Közel oda, ahol a kis erdő-ben, forró nyári délutánonkint megszólal a kakuk, és a sással teli tóban a békák egyhangu ungása belévegyül a tücskök vidám cirpelésébe, ott, ahol a Száláshegy a legmagasabb domb, meg a temető, a kurta sor végében, ahol a puha, sárga homokban, a tarackos gyöpös hant alatt olyan édes lehet az örök álom, mint sehol a világon.

Olyan békés, nyugalmas ez a vidék, mintha itt írta volna Turgenyev a "Tavaszi hullámok" címü regényét és a jó öreg trónkövetelőnek született úr is, aki ott lakott a kastélyban, úgy hasonlított valamelyik exótikus orosz regényhőshöz...

Hatalmas, öles alak volt, széles vállal, mellére boruló ezüstszín szakállal, amely szőke volt egykoron.

Merészen hajlott sasorra, villámló sötétkék szeme, amelyben néha valami álmodozó, kissé téveteg tekintet villant föl. Ez a tekintet, amely annyira jellemző az ő családjában, hasonlóvá tették őt a skandináv mythologia valamelyik alakjához, és az ember önkénytelenül is odaképzelte Odin mellé a Wallhalla csarnokába.

Már lakása is olyan volt, mint valami haragos, mindenkivel meghasonlott pogány félisten barlangja, de azért az öreg úr egyike volt a legvendégszeretőbb, legszívesebb házigazdáknak.

Dolgozószobája falait mindenütt ősi képek, lefényképezett régi kastélyok, szobrok borították és különösen temérdek sok volt köztük a bajor királyi kastély, valamint a bajorországi templomok, szobrok felvételei. A tornácon két, teljesen páncélba öltözött lovag állt, a sarokban pedig egy nagy kalitkában komolykodott a pompás fülesbagoly, a Bandika, akivel esős délutánokon egye azon pörlekedett a háziúr, hogy miért nem hoz már a manó vendéget, akivel agyon lehetne tartlizni ezt a hosszu, unalmas időt?

Volt aztán öröm, ha rossz időben is föltűnt egy-egy bricska a pesti országúton és bekanyarodott a házhoz vezető fasorba.

Ilyenkor föl kellett tálalni Luiz kisasszonynak, a gondos házvezetőnőnek minden finomat, drágát, amit a pince és a kamra nyújtott. Messze vidéken híres volt a Luiz kiasszony bivalytejes kávéja és aszalt gyümölcse, amelynek aszalási titkát drága kincsért se árulta volna el, a kerek föld egyetlen asszonyának sem.

Ha a tartlizásból, uzsonnából aztán kifogytak és a házigazda valódi Upmannal kínálta meg a vendégeit, rendesen legkedvesebb tárgyával, a származással hozakodott elő:

- Igen, úgy van az és nem másként: Erasmus Scheyer, Scheyern lovagja ez volt az ősöm, ott nyugszik a regensburgi nagy dóm sírboltjában, alakja pedig vaspáncélban látható a dóm külső falában, ahogy itt le is van fényképezve, magam fényképeztettem le, amikor ott jártam...

És valóban ott volt a vas vértbe öltözött lovag, díszes keretben a pamlag fölött és ezzel szemben valami olajfestmény, amely a scheyerni várat ábrázolta. A vár kapuja nyitva volt és éppen rajta lovagolt ki, huszonnégy fiával, a keresztes hadjáratba induló Scheyer Erasmus lovag úr.

Aztán egy nagy pergamentben dísz foliánst hozott elő, cifra ákombák betűkkel írhatta a középkorban valamely jámbor barát, és megmutatta egyik lapját.

Latinul volt leírva benne a Scheyer-család története, sok hőstettük meg ékesen megénekelve nemzedékről-nemzedékre.

- És most ide nézz - vette elő pièce de resistence-nak a góthai almanachot, amely mindig ott állt íróasztalán és elegánsan formált kezének hosszu ujjával, egy vörössel aláhúzott sorra mutatott: - Das baierische Königshaus Wittelsbach-Schayern.

Diadalmasan mosolygott aztán, ha a kívánt hatást észrevette vendége arcán, és annyira belebonyolódott származásnak magyarázatába, hogy néha még a padlásról is lehozatta az ócska festett címerlapokat, nagy foliánsokat, úgy, hogy a dolgozó szoba a szó teljes értelmében úgy tünt föl, mint valami régi levéltár, vagy egy XVIII. századbeli aranycsináló műhely. A hatást emelte még Bandika, a tudós bagoly, amely úgy látszik fázott az esőben, néha besétált a szobába és re bene gesta rákuporodott valamelyik ócska pergamentekercsre.

- Hm, hm - mondogatta az öreg - nemcsak Scheyer Erasmus után, a messze múltban fakadtam én egy törzsről a bajor uralkodóházzal, de sokkal, sokkal közelebb viszonyban állok vele...

A többit már csak megbízott embereinek mondta el, és bizonyította hitelesen, így tudtam meg én is.

Az inárcsi puszta gazdag földesura valóban királyi vérből származott. Igen különös eset az. Akik a bajor választófejedelemség történetét olvasták, bizonyosan emlékeznek arra a nagy halandóságra, ami a Wittelsbachi uralkodóház egyes ágait a múlt század harmadik negyedében érte.

A választófejedelmi Wittelsbachok ága 1777-ben halt ki Miksa Józseffel. Ez a szintén Wittelsbach-házból való Károly Tivadar pfalzi és rajnai választófejedelemmel kölcsönös örökösödési szerződést kötött volt s ennek értelmében Károly Tivadar lett a bajor választó. Azonban az új fejedelemnek is elhaltak a gyermekei, e mellett II. József osztrák császár igényt emelt az örökség harmadrészére és haddal támadta meg Károly Tivadart. Ekkor a fejedelem békeajánlatot tett. Elismerte József jogait, de ennek fejében törvénytelen gyermekeinek a német birodalmi hercegi rangra emelését kívánta. József elfogadta a föltételt s az új hercegek közül a legidősebbet, Erasmust, az atyja trónörökösnek szemelte ki.

Élt azonban egy harmadik Wittelsbach-ág is, Károly zweibrückeni herceg személyében. Ez Poroszországhoz fordult segélyért, az egyezkedés és az új trónöröklési rend ellen, és tudjuk a történelemből, hogy a bajor örökösödési háboru már-már kitörőfélben volt. De élt még az agg Mária Terézia és életében még egy utolsó szolgálatot tett az emberiségnek: megkötötte a tescheni békét, még mielőtt vérontásra került volna a dolog.

- A tescheni béke! Hajh! hajh! - sóhajtott fel az öreg Scheyer, mikor ideért az elbeszélésben. - Ez vitte el az Erasmus herceg örökségét, mert a zweibrückeni ág örökösjogát ismerték el, és ez az oka annak, hogy az Erasmus herceg fia - bajor választófejedelem, illetőleg bajor király helyett - magyar földbirtokossá lett.

Egyízben Bajorországban utazott, akkor, amikor már II. Lajos, a Wagner-imádó, zseniális, de oly tragikus véget ért király ült a trónon.

Scheyer fölkereste berchtes-gadeni kastélyában és bejelentette magát nála.

A fiatal, valóban fejedelmileg szép király, azonnal fogadta a magyar földbirtokost, meghívta villásreggelire és nagy érdekkel hallgatta, mikor az öreg Scheyer származásáról beszélt neki.

II. Lajosnak minden szokatlan, fantasztikus dolog lekötötte a figyelmét és különösen nagy érdeklődéssel hallgatta Scheyer Erazmus lovag huszonnégy fiának a történetét, akik közül az egyik a bajor királyi ház megalapítója volt.

I. Lajosról is (a zweibrückeni herceg öcscsének fiáról, akiből az első bajor király lett) örömmel hallgatott végig néhány ismeretlen adatot. És mikor Scheyer bebizonyította neki, hogy a néhai király az ő unokatestvére volt, egyszerűen cousinnak szólította. (Ezen a réven nevezte aztán magát az Albrecht főherceg sógorának is, mert a főherceg neje tudvalevőleg I. Lajosnak volt a leánya.)

Nem volt boldogabb ember az öreg Scheyernál, mikor hazajött és a Kálvin-téri Báthory-kávéházban, kedves tanyáján dicsekedve ujságolta asztaltársaságának, hogy milyen kitüntetésben részesült. Nekem is megmutatta a bajor király arcképét, amelyre az uralkodó sajátkezüleg írta rá: "En signe d'amitié Louis II." Abban az időben a bajor király már szerette magát összehasonlítani a roi soliel-al, XIV. Lajossal, és szíves-örömest írt és beszélt franciául.

A rákövetkező új évre aztán még nagyobb öröm érte az öreg Scheyert, mert a bajor király igen szép melltűt küldött neki. A melltű tokba volt zárva. Födelére a király egyik legjobb nevü müncheni festővel ráfestette Scheyern várát. Talán ez volt utolsó öröme. Később új találmányokon törte a fejét és a sok hiábavaló kísérletre tömérdek pénzt pazarolt. Jószívü ember lévén, jót is állt sok barátjáért. Ez aztán nagyon megingatta vagyoni állását. Azonban ha el is tekintünk attól, hogy trónkövetelőnek született, azért mégis igen érdekes ember volt az öreg Scheyer. Évtizedekkel azelőtt már azon törte a fejét, hogyan lehetne olyan kocsit összeállítani, amely lovak nélkül is haladna. Nagy filantrop és állatkedvelő volt és azért mindig az bántotta, hogy mennyit kell a szegény lónak húznia a homokos pusztákon. A kocsit el is készíttette saját terve szerint egy bécsi mechanikussal, de nem lett egészen tökéletes, éppen úgy mint ma sem egészen tökéletes még a benzin-motoros kocsi sem.

Aztán javítani és tökéletesíteni akarta a Kliegl-féle hangtalan zongorát, sőt a perpétum mobile is egyike volt kedves eszméinek.

Az új találmányokért s a családi tradiciókért való szenvedelmét sokan ki is használták és ezen a réven nagy összegeket csaltak ki tőle. Ma már ott nyugszik az inárcsi puszta kis temetőjében, a homokpusztaság közepette. A háza előtt a dülőúton, nem robog már be annyi kocsi a pesti országútról. Ma már többnyire csak "csijjés" szekerek járnak rajta és behangzik a portára a vicinális vasút dübörgése. De ez aligha zavarja meg álmát a csöndes kriptában alvó fejedelmi sarjnak, épp úgy amint nem háborgatta őt életében származásának annyira érdekes és a fantáziával határos története.

A Mátra erdős, völgyes aljában, közel a híres szentkúti búcsújáró helyhez, nem messze Palócország egyik nagy fészkétől, Pásztohától, emelkedik az A-y család régi udvarháza. A negyvenes évek elején A-y Gedeon, vagy mint általánosan nevezték, Gida lakott ottan, az A-y család nemesi ágának dúsgazdag sarja. Gida nem nősült meg és kezdett már azoknak az agglegényeknek a sorába jönni, akik nem mennek többé partie-számba a leányos mamáknál.

Kitűnő gazda volt; nagy szorgalom és körültekintés mellett néhány év alatt megötszörözte atyai örökét, úgy, hogy messze vidéken is nagyvagyonu embernek emlegették.

Hűvös őszi idő volt, az égen szürke felhők gomolyogtak és amíg a sárgult levelekre csendesen pergett a lassu eső, a friss szántásról felröppent egy-egy varju, meglibbentve lusta, ázott szárnyát és bántóan rikácsolta belé a szomorú, ködös világba: kár, - kár!

A nemes paripa kényesen szedegette lábait, egyszerre csak megtorpant és félre ugorva, ágaskodni kezdett. Gida úr erős kézzel megfékezve a lovat, oldalt fordult a nyeregben, hogy meglássa, mitől ijedt meg a paripája.

Hangzott most egy lágy, olvadékony női hang és az öreg legényre két esdeklő, nagy, sötét szem tapadt, meleg, nedves fényével.

Tizenöt, tizenhatéves cigányleány volt, valami kóbor oláh cigánycsapat tagja, mely szellős vászonsátrával ott tanyázott a dülő mentén elterülő marhalegelőn.

Gida úr hosszan pihentette tekintetét a gyermeklány párduc-szerü, hajlékony, de még nem egészen fejlett termetén és míg öreg szivébe szokatlan melegség lopózott, valami réges-régen nem érzett kéjes, csiklandós bizsergés villanyozta föl ellustult vérét.

Nagyobb darab ezüstpénzt dobott oda a lánynak s aztán beszédbe ereszkedett vele. Megkérdezte, hogy hívják.

- Flórának, - mondá a leány és hálálkodva csókolt kezet az adományért.

A lány puha ajakának érintése kimondhatatlan édes érzést gerjesztett az öregedő férfiúban, aki család nélkül, egészen egyedül élve, egyszerre elkezdte érezni a szerelem, a boldogság után való vágyat.

Hátha ez a gyermek mindazt képes lesz neki nyujtani, hátha éppen azért hozta útjába a végzet, hogy élete alkonyát megédesítse és kárpótolja hosszu évek sivár, üres egyhangúságáért.

Gida úr megkérdezte a lányt, volna-e kedve kastélyban lakni, selyemruhát, arany kösöntyüt hordani.

Az arany szónál fölvillant a cigánylány szeme, fajának egész alattomos, ravasz kapzsisága ott tündöklött a hosszu, selymes pillák által félig eltakart csillaglángokban és csöndesen igent intett a fejével, amelyről, mint valami sötét zuhatag omlottak alá zilált, fekete fürtei.

Az alku a cigány papával csakhamar megvolt, aki egy igás lóért és ötven bankó forintért szívesen engedte át Flóráját a nagy úrnak.

Nem telt bele egy év, a kis cigány lányból gyönyörü asszony lett, az andalúziai Davadedsik nem észbontóbbak, mint volt Gida úr szivének királynője, akinek szépségét Heves és Nógrád összes férfivilága bámulta.

De még a fővárosban is föltünést keltett Flóra, ha néhány hónapra feljöttek Gida úrral és megszálltak az A-y-házban, abban az egyemeletes ódonszerü épületben, amely ott volt a régi molnár-tó környékén. Most az Elevátor felé visz ott az út.

A bűbájos cigánynőnek olyan nagy befolyása volt az öreg úrra, hogy az örökséget leső atyafiak mind csak az ő kedvében jártak, mind Flóra néninek hizelegtek, mert tudták, hogy azt, akit ő akar, azt teszi majd a nagybácsi örökösévé.

Egyik rokon ifju, az A-y család grófi ágából a fiatal A-y Berti hizelgett különösen a szép asszonynak, akinek kegyeit végre is annyira megnyerte, hogy megigérte neki pártfogását.

A fiatalember fűt-fát igért Flórának s kész volt írásban is megadni neki, hogy holta napjáig fényesen ellátja, ha eléri, hogy Gida úr az ő javára csinálja meg a végrendeletét.

Flórának magának sohasem volt gyermeke s így nem igen bánta, akár kié lesz is a nagy A-y vagyon.

Ezeket a cigány fajszeretetével dédelgette, csüggött a két rajkón és amit csak lehetett, dugott, hordott a számukra.

A-y Berti tudta ezt a gyöngéjét a vénülő asszonynak és egyízben, amikor ismét az örökség dolgáról beszéltek, azt mondta:

- Ha kiviszi, hogy Gida bácsi engemet tesz meg általános örökösévé, én nemcsak kiházasítom a két unokahugát, de élethossziglan jó apanaget rendelek számukra.

Ez döntött. A cigánynőnek gyönge oldalát érintette és megigérte Bertinek, hogy szószólója lesz az öregnél.

Alig zárult be hült tetemei fölött a családi sírbolt ajtaja, amidőn előállt A-y Berti gróf a végrendelettel, amelyben ő volt általános örökösnek megnevezve.

Még jóformán föl sem bontották ezt a végrendeletet, már A-y Edmund, Gida úr édes testvérének a fia és így a végrendelkező legközelebbi vérrokona szintén megérkezett a megye székházához és bemutatott egy másik végrendeletet, amelynek értelmében rá, A-y Edmundra hagyott mindent az elköltözött.

Az árvaszéken összenéztek a komoly, törvénytevő urak és kimondották, hogy a két végrendelet közül az egyik hamis.

Óriási volt a szenzáció. Hetekig folytak a tárgyalások Egerben és a terem mindig annyira zsúfolva volt, hogy az akkori alispán néhányszor hajdukkal volt kénytelen kiüríttetni.

A hozzáértők A-y Berti végrendeletét mondták hamisnak, ami mindenesetre valószínübbnek is tünt föl, mert sokkal távolabbi rokon volt, mint Edmund. Összehasonlították az aláírást, a pecsétet, minden rendben volt pedig a Bertién is és sokan csak föltevésnek tartották, hogy az általa fölmutatott végrendeletet mondják hamisnak. De hát a törvény hamisnak mondta, a közönség véleménye pedig nem mérvadó.

Ő az, aki legjobban ismerte A-y Gida gondolkozását a végrendelkezés ügyében, ő tudta legjobban, melyik rokona iránt volt a legtöbb hajlandósággal és bizonyosan ő volt az első, akinek a zárkozott, bizalmatlan ember elmondta, hogy és mint rendelkezett földi javaival halála esetén.

A tárgyalás napján zsúfolásig megtelt a terem, ami csak színe virága volt a környéknek, az mind megjelent, sőt még a fővárosból is számosan érkeztek.

Mély csöndben olvasták föl a vádlevelet, amely A-y Bertalan grófot okirathamisítással vádolta - aztán a tanuk elővezetését kérte az ügyész.

Oly nagy csönd volt az egri vármegyeház zsúfolt termében, hogy a légydongást is meg lehetett hallani és aggodalmas sápadtság ült ki az arcokra.

L'homme est un animale qui crache, mondja Hugó Viktor - és mégis, amikor az erkölcsi halált a törvény mondja ki embertársunk fölött, a legfásultabb sziv is elfogódik és szánalmat érez egy pillanatra.

A-y régi gazdatisztjei, cselédek, néhány ismerős - csupa jelentéktelen vallomásokat tevők, akiket éppen formalitás kedvéért idéztek be.

Egyszerre csak halk suttogás támadt az esküdtek közt, az elnök magasra rántotta szemöldökeit, aztán idegesen babrált ceruzájával az előtte fekvő aktacsomón.

Végre a jegyző, egy egészen fiatal, síma arcu férfi, fölemelkedett és halk, remegő hangon olvasta föl, hogy miután a fő tanu *** Flóra az éjjel hirtelen meghalt, A-y Bertalan gróf mellett többé nem bizonyíthat.

A közönség föl volt háborodva és többen hangosan mondták, hogy akinek érdekében állt, eltette láb alól Flórát...

Természetesen, a rettenetes vádat nem tudták bebizonyítani és már mint kósza hírt, csírájában elfojtották.

A-y Berti grófot öt évi börtönre itélték és amikor kijött a tömlöcből, nem mert többé régi ismerősei közé menni. Az ivásnak adta magát s teljesen elzüllött. Pár év előtt, a legnagyobb nyomorúságban, delirium tremens következtében halt meg.

A vagyont Edmund örökölte, de gazdagsága mellett sem volt boldog. Egy napon kihajtott a szentkuti búcsújáró helyre s ott agyonlőtte magát. Öngyilkosságának okát a legmélyebb homály födte és még maig sem tudják, hogy a dúsgazdag, köztiszteletnek és becsülésnek örvendett férfiu miért vetett véget életének.

Családfájuk a messze ködös századokba nyúlik vissza és 1165-ben élt az a daliás Endico lovag, aki állítólag ősatyja volt a szerémi hercegeknek.

Milanó virágos mezőin, a mosolygó kék ég alatt folytak a nemes úr napjai és élete szerelem, dal, bor és vitézi játékok közt telt, semmiben sem különbözve az akkori idők lovagjainak életétől.

Századról-századra emelkedett a család fényben, hírnévben és a XVII-ik században Szent-Péter trónusán is ült Enrico lovagnak egy ivadéka.

Később a nemzetség egy ága ide szakadt a hármas bérc honába s már a mult század óta, egészen magyarra válva, köztünk éltek-haltak a szerémi hercegek.

Ki ne ismerte volna Budapesten a két szerémi herceget, akik külsőleg olyan éles ellentétei voltak egymásnak.

Az idősebb perfekt párisi gavallér, aki monokliját utánozhatatlan könnyedséggel kezelte, az ifjabb pedig, zsinóros ruhájában, a mellére boruló, lengő szakálával tökéletesen azt a benyomást tette, mint a hún monda hőse.

Az idősebbiket általában vörös hercegnek hívták és ez a név onnan ragadt rá, hogy a hatvanas évek végén ő kalauzolta mindenfelé az akkor nálunk járt Plon-Plont, Bonaparte Napoleon herceget.

Később aztán azért hagyták meg ezt a nevét, mert egyike volt a legliberálisabb főuraknak, aki gyűlölt minden feudális előitéletet, vallási türelmetlenséget és utolsó politikai ténykedése is az volt, hogy ő, Krisztus egyik földi helytartójának utódja, megszavazta a főrendiházban a polgári házasságról szóló törvényjavaslatot.

Liberális volt mindenben, gyűlölte a társadalmi konvenciókat és ezen a téren nem törődött se a bontonnal, sem a világ nyelvével.

Az az édes, puha, kivánatos állat, amelyről azt szokták mondani, hogy a férfi sorsa és aki egy csókjával, egy ölelésével kárhozatba visz vagy fölmagasztal.

Nem volt az a bolondság, az az áldozat, amit a szerémi herceg meg ne tett volna egy szép asszony szavára s nincs az az első éves jogász, aki nagyobb balekje lett volna az álarcos-bálok névtelen hősnőinek, mint az a nyájas arcu, jól megtermett monoklis úr, aki sohasem hiányzott abból a körből, amely a francia szólam szerint: le monde où on s'amuse.

Évekig volt állandó lovagja egy a fővárosban általánosan ismert szép illatszerésznének és pajtásai mind elismerték róla, hogy senkinek sincs olyan kiváló jó ízlése barátnőinek megválasztásában, mint a szerémi hercegnek.

És nemcsak a barátnői, de a felesége is gyönyörü asszony volt, egyike az ország elsőrendü szépségeinek, hozzá dúsgazdag és angyali jó, aki szemet hunyt a herceg mulatozásaira.

Évekig élték együtt azt a bizonyos mondaine házaséletet, amelyben a nő és férj alig találkoznak máshol, mint nyilvános ünnepségek, estélyek alkalmával, ahol reprezentálni kell, mert szép hajadon leányaik voltak, akikre, világi fölfogás szerint, árnyékot vetett volna, ha szülőik különválnak.

Telt az idő, a herceg dús fürtei megritkultak, léptei már nem mérték végig olyan ruganyosan a Váci-utca aszfaltját, mint hajdan, de szeme még mindig megcsillant a monokli alatt, ha egy szép asszony tekintete felé villant; vére fölforrt egy-egy selyemruha suhogására, igazat adva a nagy Göthének, hogy a szív mindig fiatal marad. Ekkor történt, hogy találkozott egy csehországi fürdőn *** Ella grófnővel.

Igazi grófnő volt, nem afféle párisi haute marque, aki Nizzában vagy Cannesben mint Trois-Étoile vicomtesse szerepel.

Családja egyike az ország első családjának, nagybátyja a provizorium éveiben teljhatalmu kancellárja volt a birodalomnak s legidősebb nővérének, egy rendkivül szellemes leánynak, esete nagy szenzációt keltett a hatvanas évek elején, amikor a Bécs mellett fekvő Badenben, csalódott szerelem miatt, agyonlőtte magát.

*** Ella grófnő egészen egyedül állt; az öreges, de rendkivül előzékeny, jószívü herceg csakhamar megnyerte kegyeit és lovagjává szegődött.

Valóságos másodvirágzás volt ez a szerelem az öreg herceg szívében és a szó szoros értelmében bálványozta a nem annyira szép, mint elegáns hölgyet.

Végképp megvált családi tűzhelyétől és az új fészket előbb a főváros egyik elegáns körútján, majd a budai Rózsa-dombon rendezte be.

Soha nyárspolgár nem szerette jobban otthonát, mint a szerémi herceg ezt a második fészkét és amíg Budapesten laktak, a délutáni órákban rendesen látni lehetett, amint Ella grófnővel üldögélt a körúti lakás erkélyén.

Alkonyatkor aztán fiakker robogott a ház elé és a herceg és a grófnő kocsikázni mentek a Stefánia-útra, így végezvén be a napot.

A forró nyári hónapokat többnyire külföldi fürdőkön töltötték, így történt az idén is.

Termete megroskadt, arca viaszsárga volt és pöffedt, míg szeme teljesen elvesztette egykori élénkségét, mozdulatlan üveggolyóhoz volt hasonló.

A rózsadombi kis tuszkulumban nem érezte jól magát, nem ízlett neki már a szerelem édessége sem.

Egyszerre csak, valami sajátságos előérzet hatása alatt, fiakkerbe ült és kihajtatott egyik vejének a fővároshoz közel fekvő birtokára. Évek óta nem érintkeztek már a herceggel családja tagjai, leírhatatlan volt tehát meglepetésük, amikor meglátták és alig ismerték meg azt, aki már csak árnyéka volt önmagának.

- Anyáddal szeretnék beszélni! - szólt aztán csöndes, komoly hangon leányához, aki szótlanul teljesitve atyja parancsát, még abban az órában táviratozott a hercegnének.

És a feleség - elfeledve a sok sérelmet, megaláztatást, amelyet női hiúsága, női büszkesége a herceg oldalán szenvedett - csak arra gondolt, hogy férje beteg, hogy látni kivánja. Hiszen forró, őszinte szerelem fűzte egykor össze őket és az oltár előtt is megfogadta, hogy se jó, sem balsorsban nem fogja elhagyni... és ha nem is fogadta volna ott, nem elég az, ha önmagunkban fogadjuk meg Isten előtt, hogy hívek maradunk ahhoz, akihez életünket kötöttük, mert hiszen az örök Mindenható, Isten vagy Jehova, nem öröktől való-e és nem nagyobbak, szentebbek-e az ő természet által alkotott törvényei, mint a korlátozott formák, amelyeket hozzánk hasonló, véges elméjü, gyarló emberek alkottak.

Másnap már ott volt a szerémi hercegné a súlyos beteg ágya mellett és a - múlt minden árnyékát elfeledve - kibékülten nyujtotta kezét férje felé: - Itt vagyok Jules és örülni fogok, ha szenvedésein jelenlétemmel, ápolásommal enyhíthetek.

- Köszönöm Anna, hiszen ön mindig angyal volt... Szemében könny csillogott, többet akart volna még mondani, de fuldokló köhögése elfojtotta szavait.

A hercegné nem mozdult férje ágya mellől és önfeláldozó buzgalommal ápolta a súlyos beteget.

A hosszu, álmatlan éjszakákon, amikor kissé könnyebben érezte magát a herceg, régi ifjúkori szerelmükről beszélt, gyöngéd, édes emlékeket szedve elő és egyre mondogatta: - Ha még egyszer fölgyógyulok, jóvá teszek mindent, Anna... A hercegné szeliden bólintott fejével... jól tudta ő, hogy már késő minden.

Egy derült őszi alkonyon, neje karjai közt adta vissza lelkét alkotójának a herceg, s utolsó tekintete is hálát és szeretetet fejezett ki az iránt a ritka, nemes lélek iránt, aki elfeledve mindent, megbocsátva mindent, eljött, hogy megkönnyebbitse neki a vég borzalmas óráit.

Tout comprende c'est tout pardonner... Ez a valódi asszony hivatása, a legdicsőbb női erény.

Lajos Fülöpnek volt a fia és a hetvenes évek elején gyakran járt Magyarországon, sőt többízben vadászott Kóburg herceg vacsi uradalmán is. Ezeken a vadászatokon József királyi herceg is részt vett, akinek nagybátyja volt a megboldogult herceg.

Unokaöcscsével gyakran évődött Aumale herceg és különösen azt nem tudta fölfogni, micsoda élvezet lehet abban, amikor a József az ő kurta makrapipájából szívja a szűz magyar dohányt.

- Próbálja meg csak egyszer, - mondta neki a mi királyi hercegünk, - majd megtudja!

A francia hercegben fölébredt a kiváncsiság, szerzett is egy rövidszáru, vörös cseréppipát, olyant, aminőt a dabasi meg a gyóni atyafiak használnak és aminőnek a Klinger boltjában két krajcár volt az ára. Megtömte keményen az örkényi homokon termett szűzdohánynyal és rágyújtott. Szíjja, egyszerre csak mosolyogva így szól:

- Vous avez raison... csakugyan jobb, mint a cigaretta; füstje nem bántja úgy a szemet és a nyelvet is kevésbbé csípi.

Nagy öröme telt abban is, ha tüzet gyújtottak a hajtók és a szabadban pirították a kenyeret, meg sütötték a szalonnát. Megtanult nyársat faragni és lekuporodva a rőzse lángja mellé, nagy szakértelemmel csepegtette a szalonna zsírját a szép pirosra pörzsölődött kenyérre. József királyi herceg kiséretének valamelyik tagja megkinálta fokhagymával és azt mondta, hogy csak így igazán piritós a piritós.

Aumale herceg a nagy unszolásra megevett egy darab pirítóst fokhagymával, de a finom párisi gavallért bántotta a szokatlan illat és ellenhatásul az útitáskájában lévő kölni vizes üvegből ivott néhány kortyot.

Mikor aztán az urak a vadászebédre gyűltek, sehogy sem tudták elképzelni, honnan ered az egyszerü vacsi tiszttartói lakban ez a kellemetes, édes illat. Végre rájöttek, hogy az Aumale herceg lehelete olyan fűszeres.

- Csodálatos, pedig fokhagymás piritóst evett velem, - súgta oda egyik szomszédjának a huszártiszt.

- Lássa, ez az igazi metamorfózis - a magyar vanilia eau de Cologne-ná válik a francia emberben.

Szent-Antalon is gyakran megfordult a herceg és ott tanította őt egyszer egész délután egy kitünően hegedülő fiatal magyar mágnás a hetvenes évek divatos nótájára:

Rebeka-nótának hívták ezt és úton-útfélen énekelték akkoriban; a herceg Párisba visszatérve, magyarországi rokonainak írott levélben tréfásan említette, hogy még most is gyakran fütyöli ezt a nótát: le chanson de la Rebeque...

Ott nyugszik már ő is a dreuxi sírboltban, hová a magyarok őszinte részvéte kísérte.

Bizonyosan kevesen tudják, hogy Koburg-Góthai Klementina hercegasszony kitünően beszél magyarul.

Mikor férje (Szász-Kóburg-Góthai Ferdinánd herceg harmadik fia, Ágost Lajos) nőül vette, Klementina hercegnő azonnal elkezdett magyarul tanulni.

A hercegnő magyar szimpátiáiról és magyarországi időzéséről nagyon érdekes adatokra bukkantam régi levelekben. Íme itt közlök néhányat.

A hercegnő Lajos Fülöp francia király leánya, amikor 1844-ben férjével először látogatta meg Magyarországot, Pesten is lakott és különösen hosszabb időt töltött a Koburgok Koháry-féle hont- és gömörmegyei birtokain. Ezek a birtokok, mint Szitnya, Csábrág-Murány, Pohorella, tudvalevőleg a dúsgazdag praefecta, Koháry Antónia révén jutottak a Koburg-család kezére. Őt vette nőül 1817-ben Szász-Koburg-Gothai Ferenc herceg harmadik fia, Ferdinánd György herceg.

A herceget később, az 1825-27. évi XLI. törvénycikk értelmében honosították s ő lett a megalapítója a Koburg-Koháry hercegi családnak.

Az említett levelek hosszasan foglalkoznak a Koburg hercegi pár magyarországi útjával.

Ámbár az akkori Pest még nem sok látnivalót nyujtott, Klementina hercegnő a legelőnyösebben nyilatkozott a magyar fővárosról, s egy főúri társaságban Gyürky Pálnénak és Batthyány Lajosnénak azt mondta, hogy ez a város az Európában, amelynek kiszámíthatatlanul fényes jövője van. A Nemzeti Szinházat is meglátogatta és végignézte az Egy pohár viz-et, Scribe vígjátékát.

Aztán megnézte az épülő lánchidat, amelynek szerkezetét maga Széchenyi István magyarázta meg neki.

De különösen Gömör tündérszép vidéke ragadta el a francia királyi lányt - mondják a régi levelek, amelyek a gömöri ünnepségekről így emlékeznek:

"Augusztus 27-én volt az a nagy nap, amikor számos kocsin érkezett meg Koburg Ferdinánd, neje Koháry Antónia, ennek anyja, özvegy Koháry Ferencné, született Waldstein-Wartenberg grófnő, valamint Ferdinánd herceg fia, Auguszt, neje, Klementina, Lajos Fülöp király leánya és a kis gyermekük, Fülöp Ferdinánd herceg. Kiséretükben volt egy udvari dáma meg egy chevalier is, aztán számos francia, német és magyar cselédség. Egészen királyilag, comme il faut... A szent-antali kastély pompásan föl volt diszítve, a fejedelmi uraságokat pedig egész úton nagy díszszel fogadták. Ipolyságon, amíg keresztülhaladtak a fogatok, egyre durrogtak a mozsarak, Uompán megyei huszárok és parasztlegényekből álló bandérium lovagolt elébök, Királyfián pedig, a lobogókkal és virágfüzérekkel ékesített óriási diadalív alatt, az uradalmi tisztség, a jobbágyság és a patronátusi papság fogadta az érkezőket".

Másnap, amint a régi levélből olvassuk, a szalatnyai kies fürdőbe látogatott el Koburg Ágost herceg és neje, ahol a hercegnő igen kegyesen és hosszasabban társalgott az éppen ott időző báró Majthényi Lászlóné, született Muzslay Etelkával.

A különböző falvak diszítéseiről is hosszadalmasan emlékszik a levél írója.

Lelkesen mondja el, hogy a szitnyai uradalom határán két magyar föliratu gúla volt fölállítva, s hogy a dervicsei tót jobbágyság nevében az ottani jegyző ékes magyar szónoklatot tartott a hercegi párhoz.

Az útak mindenfelé úgy el voltak lepve selmecvárosi polgárral, úri fogattal és parasztszekérrel, hogy az egész kép valami óriási népvándorláshoz hasonlított.

De augusztus 30-án volt a legfőbb ünnepség, amikor Hont vármegye küldöttsége tisztelgett a szent-antali kastélyban.

A honti urak saját, sallangos, cifra fogataikon, ragyogó díszmagyarban érkeztek. Sembery Imre másodalispán vezette őket.

A fogadtatás a legszorosabb francia udvari etiket mellett, valósággal a XIV. Lajos korát varázsolta vissza.

"- - A házkapuk előtt két uradalmi huszár, a lépcsők előtt ismét kettő, magán a lépcsőzeten Joób, udvari tanácsos és igazgató vezérlete alatt az uradalmi tisztség. Föntebb ismét két huszár, az alsó előteremben a többi cselédség díszruhában, a másodikban pedig a sok hajporos fejü, kamáslis valets de chambre.

A fogadó-teremben a hercegi családon kivül csak egy udvari dáma és a chevalier valának jelen.

Sembery emelkedett szellemü beszédben üdvözölte a magas családot, amire előbb az öreg Ferdinánd herceg német, majd a fiatal Auguszt herceg magyarul válaszolt.

Aztán a bemutatott küldöttségi tagokkal nyájasan társalogtak, különösen Klementina hercegasszony. Mindenkit megszólított, hiszen neki, a különben is francia hölgynek, a nyájasság nem mesterkélt, de vele született tulajdona volt.

Az ebédhez való fölhivás is a legnagyobb versaillesi etiket szerint történt. Az öreg Ferdinánd herceg menyét, Klementina hercegnőt, Auguszt herceg saját anyját, Sembery Imre alispán pedig Ferdinánd herceg anyósát, az utolsó Kohárynét vezette.

Az ebéd alatt az alispán a két hercegnő között ült. A lakoma éppen olyan fényes volt, mint a fogadtatás és egészen francia módon készült vala.

Az első áldomást az öreg herceg mondta a királyért és családjáért, majd István nádorért, Auguszt herceg Magyarhon javáért, majd ismét az öreg herceg Hont vármegye fölvirágzásáért ivott. Később a küldöttségi tagok is rendre mondanák áldomást, amíg végre Auguszt herceg Sembery alispánt és a nemes urakat éltette.

Ebéd közben a selmeci cigányok játszottak és Klementina hercegnő különösen megismételtette a "Kékeres a szőlőlevél" kezdetü népdalt.

Ebéd után - mint a levélíró mondja, aki maga is benne volt a küldöttségben - fesztelenebb lett a mulatság, a kisded herceget is bemutatta Klementina hercegnő. A kövér, rózsásarcu babát a jelen volt nemes urak zajosan megéljenezték."

Klementina hercegnőnek annyira megtetszettek ekkor a magyar nyelv és a magyar népszokások, hogy mihelyest hazatért Párisba, azonnal íratott Joób igazgatónak, hogy küldjön a kis princ mellé egy magyar dajka-leányt, ami meg is történt. Érdekes még azt is megemlíteni, hogy a hercegnő akkor bájos szép volt s amikor először Szent-Antalra érkezett, "világos szinü skót popeline ruhát viselt, égszinü kék cashmir écharpe-al átkötve".

A hercegnő azóta is gyakran megfordult Magyarországon és egyik leánya, Klotild főhercegnő, szintén köztünk lakik. Ő a mi legkedvesebb kir. hercegünknek, Józsefnek a neje. Egyik fia, Fülöp, pedig rendesen szent-antali birtokán tölti a nyarat, sőt, amikor még fiatal házas volt, feleségével, Luiza belga királyi hercegnővel hosszabb ideig állandó lakosa volt fővárosunknak és részt vett a főrangu társasélet minden mozgalmában.

Akkor szerepelt egyének azt állítják, hogy sohasem volt a társadalmi élet olyan élénk, mint azokban az időkben, ami abban leli magyarázatát, hogy a nemzeti élet minden nyilvánulása teljesen megszünt s a férfiak is a házi tűzhely s az atyafilátogatásra voltak utalva.

A nemzet dacolt az uralkodó államhatalommal. A leggazdagabb úr sem fizette meg adóját, ha csak katonaság által nem hajtották be azt.

Ezt az adóbehajtó katonaságot hetekig eltartotta néha egy-egy oligarka, még pedig úgy, hogy 100-150 katona is volt a háznál ugyanannyi lóval, amiért is ezeket a beszállásolásokat elnevezték: kényszer vendégszeretetnek.

Voltak rá esetek, hogy a katonák nagyon rakoncátlanul viselkedtek, így például Bárczay Gyula tiszaroffi nagybirtokos kastélyában, a ház úrnője, született Kemény Ida bárónő szalonjában, a selyempamlagokra sáros csizmával feküdtek le a kürasszirok és szegeket vertek a drága festményekbe s arra akasztották abrakos tarisznyáikat.

Egy más alkalommal, báró Sennyey István özvegyénél a zemplénmegyei Pácinban, teljes hat hétig volt katona-elszállásolás, de itt, kivételesen, egy igen finom, előkelő osztrák főnemes, gróf W. volt a parancsnokuk, aki nem engedett meg semmi rablógarázdálkodást.

Abban a kényszer vendéglátás korában történt, hogy egy nagyon szomoru alkalommal az egész országra nézve rendeletileg parancsolták meg a gyászt. Akkor tudniillik, amikor a kis Zsófia főhercegnő, az uralkodó-pár első gyermeke Budán meghalt.

Az 1857-ik év tavasza nagyon hideg, nagyon nedves volt. A kis főhercegnő, az angyali szép kis szőke baba, lement a budai várkertbe, amely még akkor nem nyílt meg a közönség számára és ott széles jó kedvében, kergetett egy göndör fehér báránykát. A bárány nagyokat szökelt, a kis leány utána, a hegyekről fujó hűvös tavaszi szellő pirosra csípte arcocskáját, de rászállt a fölmelegedett, lihegő tüdőre is...

A hatalmasok parancsolnak mindennek - csak az elemeknek nem, amint ezt Hugo Viktor szépen megírta "Az infánsnő rózsája" című költeményében.

A kis Zsófia főhercegnő, akár egy szegény napszámos gyermeke, tüdőgyulladásba esett s hiába állták körül ágyát Bécs és Budapest doktori fakultásainak leghírnevesebb orvosai, pár napi vívódás után meghalt.

A királyi pár vígasztalhatatlan volt. Király őfelsége imádta a kis Zsófia főhercegnőt és egyik nagynéném, aki Grünne gróffal - a gróf akkor nagy szerepet játszott az udvarnál - sógorsági viszonyban állt, későbbi években is gyakran emlegette, hogy ő felsége órákig eljátszott a kis Zsófia főhercegnővel, hogy bábuzni segített neki, sőt, amikor a kis főhercegnő babaruhákat mosott, ő maga vasalta azokat ki, egy pici, sárgaréz vasalóval...

A fiatal, délceg uralkodó, a gyermekszobában majdnem maga is olyan volt még síma, rózsás arcával, mintha leánykájának idősebb fivére lett volna.

A kis főhercegnő halála mély gyászba borította az uralkodó-házat és ő felsége azonnal lemondott a magyarországi körút folytatásáról, amelyet éppen akkor terveztek.

Gyürky Pál, a dúsgazdag nagybirtokos, valóságos belső titkos tanácsos és volt brassói főispán, bálvány-utcai termeiben fényes estély volt május 28-áról 29-ére, éppen péntekre virradóra. A szocietás teljes számmal egybegyült s az akkori jeunesse d'orée matadorjai: Károlyi Gyula és Viktor, Perényi Károly, Bohus Laci, Kállay Béni, Orczy Elek éppen a quadrille összeállításán fáradoztak.

A ritka szellemes, bizarr szépségü Forgách Eliz grófnő, a későbbi kancellár unokahuga, aki rendesen játszani szokott, már leült volt a zongorához és a négyes megkezdése előtt valami ábrándos "Réverie"-t markirozott.

Gyürkiné, Odeschalchi Gyulánéval, aki éppen új asszony volt és menyével, szintén friss menyecskével, Gyürky Ábrisné, Orczy Saroltával beszélgetett egy ablakmélyedésben...

Egyszerre csak belép a szalon melletti kis terembe, amely buffet-nek volt átalakítva, Jules, a francia komornyik és int a háziasszony egy tízéves kis niecejének *** Leonienek, hogy jönne ki.

A gyermekleányka kifutt - aztán ismét bejön és valamit súg nagynénje, Gyürky Pálné fülébe.

A quadrille már megkezdődött és Károlyi Gyula aki Zichy Pál Ferencnével táncolt, éppen elkiáltotta magát:

A háziasszony arcán látható zavar tükröződött vissza, aztán szintén eltünt a kis mellékterembe.

Az egyik alacsony pamlagról most magas, halvány, igen elegáns, feketébe öltözött férfi kelt föl, a budapesti főúri házak akkori elkényeztetett orvosa: Balassa János. Néhány lépést tett Gyürkyné felé, aztán halkan, kissé nyomott hangon így szólt:

- Meghalt... ismét egygyel több az ok, hogy a kapocs lazább legyen, s Buda még gyűlöltebb helylyé váljon oda fönn.

- Excellenciás asszonyom, szüntesse meg a táncot... oszlassa föl a társaságot, egy valóságos belső titkos tanácsos házánál nem illik mulatni Zsófia főhercegnő halálának éjszakáján.

Tíz perc múlva egymásután oltogatták ki a csillárokat Gyürkyéknél és a bálvány-utcai Nádasdy-ház frontja sötéten nézett ki az Erzsébet-tér fáira.

A társaság eloszlott, mert nem illett mulatni Zsófia főhercegnő halálának éjszakáján.

Leginkább hivatalos épületeken, laktanyákon és olyan házakon, amelyekben előkelő hivatalnokok, katonatisztek laktak, tüntek föl a fekete zászlók.

Nem érzett akkor a nép együtt az uralkodó-házzal - ami nekik fájt, az nem fájt nekünk - viszont a mi fájdalmaink érintetlenül hagyták az ő szíveiket.

Oly kevés volt a fekete zászló Budapesten, oly bántóan csekély a részvét: hogy ekkor hivatalosan kiadták: hogy gyászolni kell.

- Muszáj siratni Zsófia főhercegnőt! - így értelmezte ezt a rendeletet a nép, amely nemcsak Budapestre, de az egész országra szólt.

Minden megyefőnök, minden kerületi előljáró, akit akkor Bezirkernek hívtak, kapott egy ilyen rendeletet.

A rendelet mellé részvétívek voltak csatolva, amelyeket szétosztottak a földbirtokosok és a pórnép közt is.

Amelyik földbirtokos, a hivatalos presszió mellett is, vonakodott nevét a részvétívre fölírni, az biztosan számíthat a kegyvesztettségre.

Egyik borsodmegyei Ragályi, hogy valamiképpen kikerülje, római eljáráshoz folyamodott s szántszándékkal ellőtte jobb kezének két ujját - amikor aztán jöttek az ívért, hogy elvigyék, Ragályi megmutatva bepólált kezét, elmondta a Bezirkernek, hogy vadászat közben baj érte s keze megcsonkult s így nem teljesíthette alattvalói kötelességét.

Örökre nevezetes marad a hevesmegyei Fancsal község kántorának ékes rigmusa is, aki a következő, diplomatának is becsületére váló két sort írta a részvétívre:

Az uralkodó pár, drága kis halottját Bécsbe szállítva, sokáig nehéz szívvel gondolt Budára és majdnem tíz év telt el, amikor a királyné ő felsége ismét visszatért a magyar fővárosba.

A gyászos esemény elmultával, 1866 nyarán, a königgrätzi szerencsétlen ütközet után jött a királyné ő felsége megint Budára, s Rudolf trónörökössel és Gizella főhercegnővel a zúgligeti, Kochmeister-féle nyaralóban lakott.

Örömünnepek színhelye volt aztán a budai vár a koronázás után és ott, ahol a szegény kis Zsófia főhercegnő koporsója állt, ringott tizenegy év után a felséges uralkodó pár kis magyar lányának, Mária Valéria főhercegnőnek a bölcsője.

Fővárosszerte, de különösen a Belvárosban igen nagy örömet keltett a hír, hogy Ferenc József király beállt budapesti háziúrnak.

A régi kúria telkét vette meg a király, illetőleg az uralkodó család hitbizománya, amelyet II. Leopold császár és király a mult század utolsó tizedében alapított volt.

A kúria, még mielőtt a Pálos-szerzeté lett, jó ideig magánosok tulajdona volt és többször cserélt gazdát. Így 1724-ben gróf Brisler, cs. kir. élelmezési biztosé volt, aki 1600 rh. forintokért Szeleczky Mártonnak adta el. Obristwachmeister des löbl. Nádasdy Regiments, vice Judicis Curiae, ahogy az adásvételi szerződésben áll. Szeleczky Márton később kilenc esztendeig viselte Pest vármegye alispáni tisztségét, de akkor is a saját házában maradt. Bizonyítja ezt egy négyrét hajtott, árkus papirosból való boríték, amelyen a vice-ispán szállását in foro B. P. Franciscanorum, vagyis a tisztelendő franciskánus atyák piacán lévőnek nevezi meg a levél küldője.

Bizonyosan pompásnak készül az a palota, amely az üres telekre kerül, s ez lesz az első ház, ami a magyar fővárosban, a magyar király, a magyar királyi család otthona lesz. A budai várkastély tudvalevőleg az országé - s a magyar fővárosnak csöndesebb, kevesebb forgalmu részén emelkedve, semmiesetre sem olyan alkalmatos, mint az új palota, bent a főváros kellő közepében.

Elmúlt idők krónikáit, családi levelezéseket, naplókat forgatva, azt vesszük észre, hogy mennyire nem szerettek a Habsburgok a budai várban lakni.

Kitünik ez már abból a levélből is, amelyet Mária Terézia akkor írt Grassalkovich Antalnak, a magyar királyi kamara Előlülőjének, amikor leánya, Mária Krisztina főhercegnő, férjével, a száz-tescheni herceggel, az ország kormányzójával a magyar fővárosba készült.

Mária-Krisztina főhercegnő annyira félt a várbeli "barátságtalan, szűk és sötét utcáktól", hogy elutazása előtt már hónapokkal kérte felséges édes anyját, hogy: inkább a pesti oldalon és privát házban váltatna számukra lakást. A királynő a szálláskeresést Grassalkovich Antal grófra bízta, aki egykoru följegyzések szerint a 454. számu házat választotta ki. A gróf jelentése szerint, egyike volt ez Pest legnóbelabb épületeinek és Grassalkovich, Susanna ezredesnétől ment át Majthényi Károly és neje, Beleznay Mária tulajdonába. Jelen század elején leírhatatlan fénynyel és pompával Kállay Péter, a szabolcsmegyei nábob, tartotta itt aztán udvarát, aki neje, Majthényi Lucia révén jutott ehhez a házhoz.

Hogy mennyire szívén feküdt Mária Teréziának a lakáskérdés, mutatja a Grassalkovich Antalhoz sajátkezüleg és nem a legkifogástalanabb ortografiával írott levele:

Miután Pestre jött a hercegi pár, Mária Krisztina fölöttébb meg is volt elégedve lakásával. Ezt többször említi is a királynőhöz írt leveleiben, akinek elmondja, kikkel társalog, milyen benyomást tesz rá a város, milyent tesznek az emberek - és hogy: Pest távolról sem olyan finom és eleven, mint Pozsony. Érdekes egyik levele, amelyben a mai belvárosról emlékezik s azt mondja, hogy még lakásuk közvetetlen közelében is, ahol pedig a legcsinosabb épületek állanak, van elég puszta telek, égett sövénynyel bekerítve, de kerítetlenül is, meg ha utcájukból - a mai Koronaherceg-utcában állt a Grassalkovich, Susanna-féle épület - kifordul, Pichler Mihály suszter háza igazi: "Mördergruben, schlecht von Kott und holz, mit einem Tag..." - Dach. -

II. József, a nagy császár, aki utált minden cifraságot, zajos fogadtatást, ha a magyar fővárosba jött, rendesen vendégfogadóba szállott. Még pedig a Hét választó fejedelem-hez címzettbe, amely a mult század vége felé annyira nevezetes volt. Vörös galléru, zöld waffenrockban, sárga nadrággal, amelyhez nyáron rendesen térdig érő, fehér gyolcs kamáslit viselt, akárhányszor látták ott gyalog ki- s bejárni a pesti polgárok, valaminthogy a hivatalos urakat is rendesen ide rendelte magához.

A császár türelmetlen, ideges ember volt. Egyszer a budai színház ügye miatt magához hivatta Niczky Kristóf grófot, aki nem érkezett a pontos időben. II. József fogta dinnyealaku, viaszos vászon ernyőjü utazó sapkáját, amelyet leginkább gyönge szemei végett használt és így állt ki a szálló kapujába.

- Nini, a kalapos király... - suttogta egy csomó arra haladó diák, akik fölismerték az uralkodót. Niczky gróf, aki szembejött az ifjakkal és hallotta megjegyzésüket, rohanva sietett a vendégfogadó kapujához. Mekkorát bámult, amikor ott találta a császárt, aki mogorván így szólt hozzá: Egy negyed óra óta várom az urat. Az úr pontosabb is lehetett volna.

Mikor József császár 1786-ban unokaöcscsét és örökösét, Ferenc főherceget - a későbbi Ferenc császárt - néhány hónapra Magyarországra küldötte, ugyancsak a Hét választó fejedelem-nél vétetett neki szállást.

"...írhatom az úrnak, hogy nagy Elevenség vagyon amióta az Ertz-Herceg Ferentz a hét Ellecteur Churfürstben vett szállást..." írja Szemere Ferenc egyik atyafiához küldött levelében, viszont maga Ferenc főherceg is foglalkozott rendesen vezetett naplójában pesti szállásaival.

Itt olvassuk, hogy szobabeli bútorzata semmiben sem különbözik a rendes vendégfogadói szobák berendezésétől. Csak tábori ágya és toilette készlete volt sajátja, még pedig olyan, aminőt császári nagybátyja szokott magával hordozni. A budai királyi várlakról emlékezve, így ír Ferenc, a későbbi császár:

"- - A várlak igen nagy, de csak a parancsnokló lakik benne, akinek éppen most építik új lakosztályát. A kilátás gyönyörü, majdnem Vácig el lehet látni; a másik oldalon, a Rácváros felé sem megvetendő a vidék. A vár házai elég csinosak, de összevéve, olyan hatást tesz rám az egész, mintha börtönbe volnék. A pesti oldal sokkal kellemetesebb, szinte vidámabb. Alkalomadtán itt szívesebben laknék állandóan..."

Ferenc főherceg amikor uralkodó volt, azért szintén Bécsben lakott állandóan, aránylag azonban gyakrabban megfordult a magyar fővárosban, mint elődei, sőt 1809-ben, a francia háboru idején, az egész uralkodó család Budán vonult meg. Megemlékezik erről József nádornak a fölkelő nemességhez kiadott manifesztuma is, mondván: "Ő Felsége, a királyné s az egész Királyi Ház kebelünkben van. Oltalmunk alá bízta szeretett királyunk mindazt, ami tulajdon Életénél kedvesebb".

Pest és Buda polgársága lelkesedett Ferenc császár gyönyörü szép, rendkivül szellemes harmadik neje, Mária Ludovikáért s ahol csak hintóját látták az utcákon, fölharsant az egetverő vivat. Erről emlékezve írja Mária Lujza, Ferenc császárnak második házasságából származott leánya, aki bájos mostoha anyjánál alig néhány évvel volt fiatalabb, egyik, atyjához intézett levelében, hogy: "Szeretném leírni a budaiak és pestiek örömét. Nem látunk egyebet örvendező arcoknál s amerre csak a mama megy, hangos vivat harsan föl".

A magas uraságok szobáit Vogel, Privilégiumos Mobiliák Fabrikája ujdonat új bútorokkal rendezte be és mint egy régi naplóban olvasom: "Pestről Budára egész napokon át hurtzolták a sok Causeuse-t, Piruts-ot, Forte piano-t és ánglus módra fűzött matráczokat..."

Pünkösdtől egészen junius 14-ikéig, a szerencsétlen győri ütközet napjáig tartott ez az eleven élet Budán. Pálffy Ferdinánd gróf, aki a válságos napokban a császár és császárné levelezését közvetítette, meghozta azonban a vesztett csata hírét. Ekkor Ludovika császárné Egerbe költözött és: egyszerre minden tsendes leve és nagy rettegés fogta el a lakosságot, mondja egy egykoru följegyzés.

A háboruk lezajlása után Ferenc császár - akkor már negyedik feleségével, Karolina Augusztával - 1820-ban jött ismét hosszabb időre a magyar fővárosba.

És mivelhogy régóta utálta a vár sötét utcáit, Pesten szállt meg, még pedig a gróf Károlyiak Egyetem-utcai Familia-Házában.

Károlyi József özvegyének képviseletében, gróf Waldstein Emánuel, a három fiatal Károlyi grófnak a gyámja, volt az uralkodó pár házigazdája és mindent elkövetett, hogy a pompához és kényelemhez szokott felségek semmiben se érezzenek hiányt.

A császári pár pesti időzése a rákosi táborlatok idejére esvén, temérdek magas uraság gyülekezett itt össze, úgy, hogy egy hónapig igazi zajos udvari élet folyt a magyar fővárosban. Említésre méltó azonban, hogy a budai várban a magas uraságok közül egyik sem vett lakást, de mint egy akkori főrangu hölgy naplójában olvassuk: "Antal fhrg Tallián consiliáriusnál, Lajos fhrg Laffert báró házában, Cambridge, ángoly Királyi Hertzeg és Károly Baváriai Hertzeg pedig Horváth József Csász. kir. kamarás házában szállottak meg..."

Karolina Auguszta császárné a Károlyi Familia Házában fogadta a gróf Teleki Lászlóné vezetése alatt tisztelgő főrangu dámákat, valamint jöttek a császárnak jelentéstételükkel a főtisztek, köztük Wlassics Ferenc tábornok, a Mária Terézia-rend vitéze és az akkori rákosi táborlat Fő-Intéző Generálisa.

Mint egy egykoru följegyzés mondja: "szeptember 21-én Albert Szász-Tescheni hertzeg a' felséges Udvart, 's az itt lévő Fő-Vendégeket a' Promontoriumban vendégelte meg, s ebéd után a' Csepel szigetébe' által hajózván, a' magas Uraságok ott is töltötték az Éjczakát, a' hol egy igen diszesen elkészült Leveles Szinbe' ama hires Bihari Magyar Nótáival, sokáig mulattatásukra igyekezett..."

A legutóbb múlt évtizedekben hosszu ideig szomoru emlékezetü volt a királyi várlak dicsőült Erzsébet nagyasszonyunknak is. Itt érte az első fájdalom, a kis Zsófia főhercegnő halála. Később kedves események, Mária Valéria főhercegnő születése, Gizella főhercegnő eljegyzési ünnepe fénybe vonta a mult árnyékát, de azért sem a királyasszony, sem a király, sohasem szerette úgy a rideg várlakot, mint például Gödöllőt, ahová magyar udvari életünk legszebb, legkedvesebb emlékei fűződnek.

Manapság már nem igen hallani ilyen házaséletről. Mert hiszen nem mostanában éltek ám a Pan Beniczky meg a Panyi Beniczkó sem.

A régi gőz és villám nélkül való időben, Nógrádban volt kúriájuk. Talán Mohorán vagy Láziban, már magam sem emlékezem rá, hogyan mesélték nekem ezt otthon.

De bizonyosan afféle régi, "dupla fedelü" kúria volt. Az ablakokon vaskosarak, a vaskosarak mögött muskátli, rezeda rneg sárga viola. Az udvaron galambdúc, körülötte szép bóbás, kényes fehér meg sötétkék szárnyu galambok.

A kapu nyitva állt, mert a régi Magyarországon a nemesi háznál szégyen lett volna a bezárt kapu. Járt is vendég, de azért Beniczky Sámuel meg a felesége legboldogabbak voltak akkor, ha egyedül lehettek.

Szép, enyhe nyári napokon, együtt sétálgattak a kertben, akkor is karonfogva, akárcsak valami szerelmes pár. Borús időben beültek a szobába, az ócska módi kanapéra és olvasgatták a "Hazai és Külföldi Tudósítások" utolsó füzetét.

A kanapén is karonfogva ültek és csak akkor eresztették el egymás karját, amikor az ujságlapot meg kellett fordítani.

Ha mentek Gyarmatra, Losoncra, vagy valami családhoz látogatóba, a nagy bőrfedeles, rugóra járó hintóban is karonfogva ültek be. Az egész vidéken alig volt ember, aki másképpen, mint karonfogva látta volna őket, ezért is, soha sem említették őket külön.

A parasztok ha az urat említették Pan Beniczky, rögtön utána tették Panyi Beniczkó. De így hívta már őket az úri rend is és ezek sem emlegették egymás nélkül a házastársakat.

Történt egyízben, hogy megyei Congregatió-ra gyűltek össze az urak, s hogy az örökös só gravament letárgyalták, táblabíróválasztásra került a dolog.

A nemes rendek közt első sorban jelölték Beniczky Sámuelt is, aki a zöld asztalnál kivételképpen egyedül ült ugyan, de jobb karját drágaköves kardjára támasztva, most is olyan formán görbítette meg, mintha valakit vezetni akarna.

Egyhangulag, nagy lelkesedéssel ment végbe a választás, s a rendek hangos vivát-ozásba törtek ki.

Amint kardjaikat csörtetve lejöttek a megyeházból, még egyre vivát-oztak az urak s a piaci népség, a sok diszruha láttára, mind köréjük gyülekezett.

Nem is kellett ennél több a mohorai meg a halápi parasztnak, ahányan voltak, pedig szép számmal begyültek a hetivásárra, valamennyien elkezdtek ordítani:

- Vivát Pan Beniczky Panyi Beniczkó! - Akárhogy fogták is be markukkal a szájukat, kiszaladt a szó, - Mert lehetetlen az, hogy Beniczky Sámuel egyedül legyen valahol, s ha őtet éltetik, a feleségét is okvetetlenül éltetni kell.

Óriási kacagás felelt a parasztok egetverő vivátozására, s megyeszerte híre ment neki, hogy most már Beniczky Samuné táblabíró, mert megválasztották a mohorai tótok.

A krónikás adoma sem egyéb különben, mint szimboluma annak a nagy szeretetnek, amely a Beniczky-párt összekötötte. Halálig boldog egyetértésben éltek, s emlékezetük fenmaradt a családban. Ha jó házasságokról esik szó, még most is összedugják fejüket az öreg nénikék és mosolyogva emlékezve, fontoskodva mondják: Pan Beniczky Panyi Beniczkó.

Svéd eredetüek voltak a Sturmannok, s a magyar nemességet katonai érdemek miatt kapták sok száz esztendővel ezelőtt.

Sturmann Márton, aki magát ózdi és zádorházinak írta, már a mult század végén nagy úr volt és nem is tudta hogy mekkora nagy volt a gazdagsága. Kedves embere volt a consiliárus úr József nádornak is. Ha beszállt a régi Aszalay-kaszárnya mellett épült krisztinavárosi magna curiá-jába, minden előzetes tisztelgés mellőzésével ebédre hivatta meg a palatinus.

Amikor Sturmann Márton a Coalitió-t, vagyis az egységes gömörmegyei vasművek első részvénytársaságot szervezte, akkor meg is látogatta József nádor.

Leírhatatlan pompát és fényt fejtett ki akkor a ház úrasszonya, 'Sembery Anna Mária és csupa vert ezüst tál, tányér, metszett velencei kristály tündökölt az asztalon.

A vizesréti kastély nagy ebédlője, amelyben egyik farsangi dínom-dánomkor huszonnégy cheveaux-leger lóháton járta a négyest, virágerdőhöz volt hasonló, sarkaiban pedig valóságos pálma- és narancsligeteket helyeztek el.

Mindenki várta a palatinust, s az egész vidék búcsút járt Vizesrétre, hogy megnézze az előkészületeket. Köztük egy kurtanemes azt a kegyet kérte Sturmannétól, hogy inasruhába öltözkedve, ő is szolgálhassa majd a nádort.

A háziasszony sehogy sem akarta kérését teljesíteni. Hiszen Bécsből hozattak a Tafeldecker-eket, ezek oktatják még az ügyes házi komornyikot, inasokat is, képtelenség olyan embert ilyen szolgálatra alkalmazni, aki maga is úr és soha tányérváltáshoz, mi egymáshoz nem értett.

De a kisnemes addig könyörgött, amíg a jó Sembery Anna Mária megindult kérésén és beleegyezett:

A nagy nap bekövetkezett. A mérges juhászkutyákat jó előre elcsukták, de az egyik valahogy mégis csak kiszökött és irgalmatlanul megugatta a pompás négyes fogatot, amelyen a virággal diszített kastély elé hajtatott a nádor. Sturmann Márton rendkivül röstelte a dolgot, kergette is a kutyát, de már félig kárba veszett a' szép latin oráció, mert a nagy lompos nem ment el, de megbarátkozott és sárros orrát odadörzsölte a fenséges úr térdéhez.

- Jól van így - mondá a nádor, véget vetve a zavarnak, - amely háznál a kutya örül a vendégnek, ott a gazda is szívesen látja vendégét.

A nagy ebéd fénypontja volt a fogadtatásnak. Oly aszút öntögettek a pohárba, amelynek minden cseppje egy-egy aranyat ért.

Selyemfrakkos, selyemharisnyás lakájok, zsinóros, magyar-dolmányos hajduk szolgáltak föl, utóbbiak közt a kurtanemes, aki minduntalan elvétette a sort, s a halmozott tálat jobboldalról kínálta a palatinusnak.

A fejedelmi vendég jóízüen mosolygott, s oda intve a nemest, így szólt hozzá:

- Igen köszönöm ragaszkodását és máskor csak bátran, azon az oldalon nyújtsa az ételt, ahol a kenyér áll.

A dúsgazdag Sturmann Márton leánya, a ritkaszépségü és nagyműveltségü Karolina, felesége lett később Beniczky Pálnak, Meerwahl Zsuzsánna fiának, aki édesanyja papucsában a csodás írást találta: Suchet und ihr werdet finden. Igen nemes gondolkozásu, áldott jó feleségében eszerint csakugyan megtalálta a jövendölt kincset...

Valahányszor Tó-Györkről Sztrácinba mentünk, a nagyanyám mindig némi titokszerüséggel mutatott az úttól oldalt eső halápi kastély felé:

- Ott volt a schwarze Kammer. A XVIII. század derekán referendárius volt Bécsben Beniczky Sámuel. Nagy hivatal volt az akkoriban és az előkelő, finom udvari emberrel nagyra volt a familia.

Amikor Sámuel úr unokaöcscse, Beniczky Pál jegyben járt Meerwahl Zsuzsánnával, először is a referendárius bácsinál tette tiszteletét.

A familiában mindig nagy szeretettel voltak egymás irányában az atyafiak. Beniczky Sámuel is örvendezve ölelte keblére Pált és megigérte neki, hogy nem felejtkezik meg a nászajándékról.

Akkor még nagyon gavallérosak voltak a nagybácsik. Beniczky Sámuel meg éppen kitett magáért. Nászajándékba fölépítette Pálnak a nagyhalápi kastélyt. Ez meg a hetedhét országra szóló lakodalom után be is költözött szépséges Zsuzsánnájával.

Mert szép volt Zsuzsánna és nagyon eszes, szellemes asszony. Talán egy kissé nagyon is eszes.

Furcsább asszonyról még nem írtak a régi krónikások. Hóbortosságában valódi rendszer volt, s ez teljesen egyoldalulag fejlődött ki benne.

Mint feleség kitünő, mint anya páratlanul gondos volt. Tizenhat gyermeke közül tizet nevelt föl, s olyan takarékos, körültekintő gazdasszony nem volt hét vármegyében. Históriáról, mithologiáról, asztrológiáról, sőt az akkor annyira divatos alchimiáról is el lehetett vele társalogni. Úgy beszélt mindenről, akárcsak valami professzor.

De ha akadt aztán ember, aki a halápi kastély nagy szalonjának egyik márványkonzoljáról nem akarta elhinni, hogy az verwünscht, vége volt minden tudománynak, minden józanságnak.

Zsuzsánna asszony dühbe jött, összeszidta az illetőt, s még a hagyományos magyar vendégszeretetről is megfeledkezve, valósággal kinézte az olyan látogatót.

Amit erre a konzolra tettek, azt azonnal fölkapta, s vitte a kastély egyik földszinti szobájába.

- Verwünscht! - kiáltotta ilyenkor rendesen, s bedobva a tárgyat az ajtón, még a kulcsot is megfordította a zárban. Ezt az örökké csukott szobát, amelynek még ablakait sem nyitotta ki soha, nevezte el aztán schwarze Kammer-nek a halápi kastély úrnője.

Drága indiai sálok, nehéz selymek, bársonyok, arany, ezüstnemü is kerültek ide, s amikor Meerwahl Zsuzsánna meghalt, több ezer forintnyi készpénzt is találtak ottan, még pedig olyan bankókban, amelyek akkor már értéküket vesztették.

Bár nagyurasan éltek Beniczky Pálék, Zsuzsánna kitünő beosztása, ritka értelmes gazdálkodása következtében szép vagyont gyűjtöttek.

Szántóföldek, rétek, erdők, bányák bőven voltak, de nem ebben állt a legnagyobb gazdagságuk.

Csöndesen suttogták, hangosabban is beszélték a familiában, hogy temérdek kincse, arany, ezüst pénze van Zsuzsánna asszonynak, de hogy hol tartogatja, arról nem igen tudott halandó.

A besztercebányai nagy házában volt éppen Beniczky Pálné, amikor megbetegedett és közeledni érezte utolsó óráját.

Sürgönynek híre sem volt még akkor. Amire a staféták kiértek Nógrád vármegye napsütötte, lankás völgyeibe, mire a szerető gyermekek fölsiettek kincses Besztercére, lehunyta volt már szemeit a nagyasszony.

A gyászos szertartások végével, prédikátorok ékes búcsúztatója, szomoru zsoltárok immáron hogy elhangzottak, a hátramaradottak figyelme valamelyest a földiek felé is irányult.

Sámuel a százfiókos almáriumot kutatja, Antal az apró, vékonylábu mahagóni asztalfiókban keresett. Zsigmond a könyveket lapozgatta át, talán éppen valami Ritterroman lapjai közt rejtette el a mama ezt a fontos írást, Tamás meg Lajos, a négy lánynyal együtt a faliszekrényeket meg a Windofen-okat nézték végig, amíg Pál a bútorok alját vette szemügyre.

Órákig keresgéltek már, amikor egyszerre csak Pál tekintete valami piros selyempapucson akadt meg. Összecsavargatott cédula kandikált ki fehér béléséből, amit alig hogy kivett, azonnal megismerte édesanyja írásáról: - Suchet, und ihr werdet finden... - Ennyi állt a papiroson, s bár hetekig kerestek a Beniczky gyerekek, más végrendeletet nem találtak.

Lassankint megosztoztak aztán a birtokon, de a Meerwahl Zsuzsánna ezüstjét, aranyát egyik sem találta meg közülök. A szájhagyomány azonban azt tartja a felvidéken, hogy sok-sok évtized mulva, megtalálta azt egy Sz... nevü besztercebányai polgár, aki a hajdani Beniczky-házat megvette, s rövid idő alatt dúsgazdag ember lett belőle.

A ház falába bevakolva, egy óriási rézüstben akadtak volna a kincsre, abban a szobában, ahol egykor Beniczky Pál a Meerwahl Zsuzsánna papucsát megtalálta, s az arany- és ezüsthalom tetején ott hevert a papucsnak a párja is.

Nagyanyám sokszor elmesélte nekem ezt a históriát a Meerwahl Zsuzsánna papucsáról, benne a nevezetes írással: Suchet, und ihr werdet finden...

Számtalanszor ismételtem már magam is ezt a furcsa mondást, s érett észszel akárhányszor el gondoltam, hogy a sok kincset, aranyat, ezüstöt csak szimbolice értette talán a néhai Beniczky Pálné! Talán csak azért hagyta hátra utódainak, hogy keressetek és megtaláljátok, hogy soha se fáradjanak el a munkában, türelemben, akaraterejük ne csökkenjen, ha bekövetkeznek a nem-szeretem napok, s kitartsanak a megpróbáltatások, küzdelmek nehéz időszakában.

És ha így volna, bizony mondom, nagy kincset hagyott hátra családjának ez a bölcs-bolond asszony. Nagyobbat minden mulandó földi vagyonnál, mert a csüggedést nem ismerő akaraterő végre is diadalmaskodik, legyőz minden akadályt és igazzá lesz Meerwahl Zsuzsánna mondása: Suchet, und ihr werdet finden.

Kossuth halálának évfordulója alkalmából megemlékezett az ifjúság Bónis Sámuelről is, arról a jeles hazafiról, akire rábízta Kossuth szent István koronáját, amikor Windischgrätz csapatai hatalmukba kerítették a magyar fővárost.

Híres, neves kuruc család volt a Bónis-család mindenha. Elsárgult, ócska írásaik csupa jószágkonfiskációról, meg nótázásról szólnak. Minden rebellióban és perduellióban ott látjuk őket szerepelni és ismeretes tolcsvai Bónis Ferenc, abaujvármegyei alispán esete, akit egy akcentus miatt hurcoltak vérpadra. A kassai császári katonák parancsnoka ugyanis egy alkalommal élést kérve Bónistól, ez levelében így írta neki vissza: majd küldök én neked élest. Ezért az egy akcentusnak az elhagyásáért aztán a vértörvényszék elé állították és leüttette a fejét Karaffa.

Bónis Sámuel atyja szintén Sámuel volt, a híres szabolcsmegyei alispán. Messze földön nem volt olyan úri porta, mint Bóniséké Nagyfaluban. A politikai élet minden számottévő tagja megfordult a nagy vicispán házánál, a vidéki társas életnek pedig középpontjává tette a kiválóan művelt lelkü és szellemi háziasszony, vargyasi Dániel Borbála. Boka hegedűje meg oda csalta a fiatalságot, amely kivált ünnepek alkalmával ellepte a magna curiat.

A család fiai, Barnabás meg Sámuel kocsiszámra hozták a sok jogászt. Juristának hívták még akkor őket és a híres Kövy professzort hallgatták Sárospatakon.

Kitünő tanuló volt Bónis Samu, amellett jószivü, olyan lágy, akár egy darab írósvaj. Ha elmult a vakáció, még jurista korában is órákig bujkált a nagy falui kertben. Nem mintha a diligenciától rettegett volna, de kerülte a búcsúzást. Mert nehezen szakadtak ám el abban a régi világban a szülői hajléktól, nem úgy, mint ma, amikor az úrfi cigarettázva, fütyörészve búcsúzik, csak arra gondolva, hogyan fog mulatni a fővárosban...

Amint szerette családi körét, olyan jó kolléga is volt Bónis Sámuel. Lángesze mint a tűz emésztette meg a penzumot, mikor aztán a saját feladatával elkészült, segített gyöngébb társainak. Egyik, egy gömörmegyei Soldos nevezetü nemes úrfi, különösen nehezen vette be a tudományt. Jött az exámen - akkor még úgy mondották - és szinte lelte a hideg szegény Soldost. Megbukik, ez a borzalmas valóság lebegett előtte és jaj neki, ha még elégségest se vihet haza.

Bónis Samu régen készen várta már a vizsgát. Fütyörészve sétált ki a Bodrog mellé, ahol Soldosra akadva ez keservesen panaszkodni kezdett. Az áldott szívü Sámuel diák nyomban megvígasztalta.

Magára vállalta, hogy minden írásbeli munkáját megcsinája, egyebekben pedig a vizsgán súgni fog.

Így is történt minden. Kitünően ment a dolog. A professzorok bámulták Soldos írásbeli munkáit, feleletei következtek egyre-másra, akár a karikacsapás. Még csak a természethistória, vagyis a zoologia valának hátra. A professzor szólítja Soldost és kérdezi tőle:

- Tengerben - súgja Bónis Samu, de Soldos rosszul érti és örvendezve ejti a szót.

- Apró halacskákkal, - súgja most már mérgesebben Sámuel úrfi, egy kissé oldalba is lökve a rossz diákot, aki rákká főve nagy zavarában, stentori hangon vágja ki:

- Domine Soldos nagy szamár! - csattant föl a professzor s mialatt szekundába pónálta a rossz diákot, olyan kacagás harsant föl asszonyunk, Loránffy Zsuzsánna iskolájában, aminőtől azóta sem hangzott talán az a tiszteletreméltó vizsga-terem.

Hogy a kollégiumot elhagyta Bónis Sámuel ex nobili officio, a vármegyét kezdte ő is szolgálni. Ámde Szabolcs csakhamar a pozsonyi diétára küldte föl jeles fiát. Innen sodorták magukkal az 1848-49-iki események s mi természetesebb, minthogy a nagyszerü, puritán jellemü Bónisra a megalakult új magyar kormánynál elsőrendü szerep várt. Igazi bizalmi férfiu lett, akire a legnehezebb, legtöbb karaktert megkivántató dolgokat bízták. Így a szent koronának biztonságba való helyezését is.

Midőn Windischgrätz serege már közel járt Pesthez, Kossuth hivatta Bónist.

- Samu, - szólt a belépőhöz - a Bónisok életet, vagyont vesztettek, hogy hívei voltak a szabadságnak. Ehhez a névhez árnyék nem tapad. Ez a név biztosíték rá, hogy szent István koronáját megvédi minden veszedelemtől.

És Bónis Samu egy pillanatig sem gondolkozott. Mint soha, egyetlen Bónis sem, ha arról volt szó, hogy tegyen, vagy meghaljon a hazáért.

A még hivatalosan meg nem nyitott lánchídon Bónis szekere volt az első, amely átrobogott. Harminc gránátos kísérte a nemzet klenódiumát, amelyet vasas ládikában, széna közé helyeztek el a szekéren.

Én még láttam gyermekkoromban egy irtozatos nagy, kékbojtos, vörös szerviánsapkát. Különös áhítattal őrizte a nagyanyám és elmondta, hogy Damjanich felejtette valamikor Cséffán és hogy ezzel takarták be a magyar koronát, mikor Samu bácsi egy éjszaka ott hált meg a drága ereklyével.

Világos után is eljött oda még egyszer Samu bácsi. De akkor már oláh parasztnak volt öltözve és míg evett az ebédlőben, Nagy Mihály, az öreg ispán, strázsának állt a kert végébe, nézni nem jön-e valami lisztes zsák. Az osztrák katonákat hívták így a fehér Waffenrockjuk miatt.

Hónapról-hónapra bujdosott világos után Bónis Sámuel, míg hőslelkü neje, nagyréthi Darvas Erzsébet mindenfelé kereste. Igazi hősnő volt ez a lelkes magyar úrasszony akkor. Három férfi sem akad talán manapság, aki annyi veszedelmet és nélkülözést kiálljon, mint Bónisné s panasz nélkül tűrt minden szenvedést, csak arra törekedve, hogy szeretett férjét föltalálja.

Ez meg is történt, ámde rövid volt a viszontlátás öröme. Bónis Sámuel se kerülhette ki annyi jeles honfiu sorsát és csakhamar megismerkedett az olmützi vár homályos börtönével. Tíz évre itélték el, ezt is kegyelemből, mert az első itélet halálra szólt s így egy Bónissal ismét több lett volna, aki hazaszeretetét életével fizette meg.

Mikor kiszabadult, temetői csönd volt az országban. A szabadságharc zajos, fényes napjait némaság, sötétség váltotta föl mindenütt.

Tétlenségre volt kárhoztatva Bónis Sámuel is és szabolcsmegyei birtokain, családja körében keresett enyhülést. Lehetett még akkor válogatni: Nagyfalu, Téth,Levelek, mind a Bónisokat vallotta urának.

Hogy a politikai élet pangott, csak társaságos összejövetelek hozták még össze a magyar úri osztályt. Nyilt ház volt a Sámuel úr kuriája is. Annál nyiltabb, hogy növekedni kezdett a két eladó leánya, akik körül a nagykállói, nyiregyházi, de meg a debreceni bálokban is tapodta a földet a nemes ifjúság.

Talpig magyar úr volt Bónis Sámuel, de ritka műveltségü, olvasottságánál fogva nem a Petőfi magyar nemes fajtájából. Szörnyü sokra becsülte a nagy tudományt és szívesen látta, amikor idősebb leányának Korányi Frigyes, a rendkivül képzett, nagyeszü fiatal orvos kezdett kurizálni.

A szomszéd nemes urak, asszonyságok egy kicsit hosszúra nyult ábrázattal hallották aztán, hogy ez a fiatal orvos már vőlegénye is Bónis Malvinnak.

- Á!... - egy szörnyűségesen hosszúra nyujtott á hangzott végig Szabolcsmegye valamennyi vizitszobájában ezután az eljegyzés után. Az agarászostort, darutollas kalapot viselő ifjúság meg szinte elképpedt.

Ugyan mi jutott eszébe Samu bácsinak. Magyar nemes leány és az ura doktor... még hozzá olyan, akinek az apját Sebaldnak hívták és aki...

De Bónis Sámuel jóízüt nevetett a markába. Nagy esze előre megsejtette a liberalizmus diadalát, meg azt is, hogy az agarászó nemes úrfiak régen holmi kis apró hivatalocskákért fognak kunyorálni akkor, amikor az ő Malvin leánya palotában lakik majd és veje elsőrendü kapacitása lesz az országnak.

Aminthogy meg is érte ezt szép sorjában néhai való jó Bónis Sámuel. Hogy ki Korányi Frigyes, orvosi fakultásunk Európaszerte ismert dísze, azt nem kell bővebben fejtegetni.

Volt egyszer egy-német poéta, akinek halála után, egy királyasszony szobrot emeltetett kék ég alatt, kék vizek mellett, suttogó ciprusok árnyékában. Ez a német poéta írt valamikor olyan szerelemről, amelynek soha sincs vége, olyan szerelemről, amelylyel meghal az, aki úgy szeret. És voltak természettudósok, akik költőkhöz hasonlóan poétikusan, szépen írtak az aloé virágáról, amely egy emberöltő alatt csak egyszer virul - és ezt a virágot a nagy szívek szerelméhez hasonlították...

Tulajdonképpen pedig minden szív csak egyszer szeret igazán. Lehet ez az első, lehet a tizedik szerelem, de az élet nagy szenvedélye, amelyről olyan szívesörömest írnak a francia írók, az mindenkinél csak aloévirágként jelentkezik a szívben.

Eszembe jutott, amikor a keresdi családi sírboltban örök nyugalomra helyezték Bethlen Gábor grófot, aki nyalka garibaldista tiszt volt valamikor és vitézül küzdött egy másik nemzetnek a szabadságáért akkor, amikor a saját hazájáért nem küzdhetett.

Amikor az olasz ég alatt voltak a magyar legionáriusok, történt, hogy Bethlen Gábor gyakran ellátogatott Kossuth génuai lakására. Népes háztáj volt az még akkor. Élt az uxor adorata, akit halála utolsó percéig sem tudott feledni a nagy bujdosó és élt Kossuth Vilma is, Kossuth Lajos leánya is, akit a kormányzó gyermekei közül talán a legjobban szeretett.

Ritka szép, ritka eszes és művelt leány volt Kossuth Vilma. Hogyne érdeklődött volna iránta olyan ifju, aminő Bethlen Gábor volt.

Naponta eljárt Kossuthékhoz, az érdeklődésből lassankint szerelem lett, nagy, mélységes mély szerelem, amely csak egyszer virul egy emberéleten át, mint az aloé hullatag, hófehér virága.

Kossuth Vilma és Bethlen órák hosszat sétáltak a tengerparton, amíg Kossuth Lajosné férjével, vagy az egyik, vagy a másik magyar emigránssal sétált utánuk.

Egyszer a Campo Santo elé vitték útjokat. Fiatal, ábrándos leánykák szokása szerint, Kossuth Vilma is a halálról beszélt.

- Lássa, Bethlen, ha én itt meghalnék, engem is ide temetnének ezek alá a suttogó ciprusok alá. Ugy-e, eljönne a temetésemre?

Bethlen inas elkomolyodott. És valóban, mintha a szép, ábrándos leány szemében, az arcán ott lett volna az a sajátságos, túlvilági ragyogás, ami azoknak a szemében, az arcán látható, akik nem lesznek hosszu életüek e földön. Mikor a Campo Santoról hazafelé ballagtak, még egyszer odafordult Kossuth Vilma Bethlen grófhoz:

- El, el, - engedett végre Bethlen az unszolásnak, - de azt óhajtom, hogy majd csak negyven-ötven év mulva.

Nem beszéltek többé erről és amikor Kossuth Vilma csakugyan meghalt, Bethlen nem mehetett el a temetésére, mert maga is betegen feküdt.

Az idő telt, múlt. A nagy bujdosó számkivetése véget ért. Véget vetett neki a halál, minden földi bú és baj megszüntetője.

Nemzeti gyászünnep volt a nagy halott temetése, a nemzet körülállta ravatalát, és a gyászoló nemzet hazahozta azoknak a hamvait is, akik Kossuth Lajosnak az életben a legdrágábbak voltak. A számkivetésben meghalt imádott asszony, a forrón szeretett gyermek hamvait.

És amikor Bethlen Gábor, a keresdi kastély egyik csöndes szobájában azt olvasta az ujságból, hogy a feledhetetlen ideál porait hazahozza a hálás nemzet, hogy honi földben hamvadjanak tovább, elhagyta magános faluját, ahol a magyarság javára munkálkodott és feljött Budapestre: Kossuth Vilma temetésére.

- Egyetlen ígéretemet nem tarthattam meg az életben, és ez mindig bántott, most a véletlen segítségemre jött, és ezt is leróhatom, - mondotta Bethlen Gábor gróf a gyászünnepség alatt egyik régi bajtársa fiának, míg a fehérlovas, világoskék gyászkocsi vitte Kossuth Vilma koszorúval ellepett koporsóját a haza földébe, most már igazán örök nyugodalomra.

A gyászszekér a Király-utca végén kanyarodott ki a körútra és Bethlen Gábor lehajtott fővel, szemében könnyekkel ment a gyászoló tömeg közt. Harminc és egynéhány év után sem tudta elfelejteni azt az ideált, akinek emléke örökké élt a szívében.

A régi Pestre én már nem emlékszem, de az még eszembe jut, hogy amikor gyerek voltam, a mostani fényes Andrássy-út romhalmazai közt vezetgetett a nagyanyám és magyarázta, milyen fényes épületeket emelnek majd ezeknek az ócska bódéknak a helyére.

Volt egy-egy üres térség is, mindenféle panorámával és látnivalóval. Ott mutogatták húsz kemény krajcárokért a Riesenfräulein Valeriet, akinek a karja vastagabb volt a derekamnál, Sebastopol bevételét, a villafrankai békekötést, meg a königgrätzi csatát.

Vasárnap délutánonként, ha oda bevehettem magamat, meggyűlt a baja a nevelőmnek, és csak úgy bírt kicsalni, hogy eskü alatt megigérte, hogy elvisz a Városligetbe, ahol a Cassanova asszony oroszlánprodukcióival rémítgette a gyöngeszívűeket.

A múzeum tőszomszédságában állott a hírhedt Két pisztoly, s környezetét apró házikók, veteményes kertek és ocsmány szemétrakások képezték.

A múzeum környékéről eszembe jutott, hogy éppen ennek a csunyasága arra bírt az ötvenes évek végén néhány lelkes fiatalembert, magyar írót, hogy hangversenyt rendezzenek, amelynek jövedelmét egy szép, díszes vasrács fölállítására kivánták fordítani.

Igen ám, de az ötvenes években nem volt olyan könnyü hangversenyt rendezni, mint manapság, legkevésbbé volt ez könnyü magyar íróknak.

Mert volt a régi Pesten valami furcsa izé, amit úgy hívtak, hogy policáj, és amely, mint a Le Sage sánta ördöge, még a háztetőkön is bekukucskált, és tudta talán még azt is, hogy mit gondolnak az emberek.

A policáj-spiclik ott ólálkodtak a Sebestyén-utcai Piszkos József-féle sörházban, és mint a hiéna a tetemre, úgy lestek a prédára.

Elég volt egy meggondolatlanul elejtett szó, hogy az illető, aki kimondta, megösmerkedjék a Neugebäudeval, és az akkori idők gyermekeit nem a mumussal, de a policáj-jal, meg a Nájgebáj-jal ijesztgették a dadák.

A cenzura virágkorát élte, és a Pesti Napló akkori szerkesztőjét akárhányszor ad audiendum verbum idéztette maga elé Prottmann, a teljhatalmu rendőrfőnök, aki a régi Pesten itélt elevenek és holtak felett.

Székely József, a pár évvel ezelőtt elhúnyt érdemes főlevéltárnok, volt abban az időben egyike a legismertebb íróknak. Ő vállalta magára, hogy összeállítja a programmot.

Széleskörü ismeretei, jó izlése és európai műveltsége volt, úgy, hogy a világirodalom jelesei közül is válogathatott, - hogy ne legyen esetleg kompromittált magyar poéta verse a programmon.

És ki ne lett volna az ötvenes években kompromittált magyar poéta, amikor széles e hazában tudták, hogy Arany "Walesi bárdok" című balladája is allegória.

Politikai allegóriát írt Arany, azt a "Virágregék" poétikus lelkü lantosa, Tompa, a bellyei kálvinista pap is.

Székely Jóska angol és francia poéták műveiből válogatta össze a programmot, és Egressyt, meg az idősebb Lendvay Mártont, a pesti asszonyok szép Marciját szólította föl a közreműködésre.

De miután a hangverseny nem lehet meg zongora, ének, szóval dal nélkül, Székely Jóska erről is gondoskodott. Frakkba öltözött, s elvitte magával Ilkey Lacit, aki akkor a főváros aranyifjúságának egyik legdelibb, legösmertebb gavallérja volt, és fölkérte Lesniewska Lujzát, a Nemzeti Színház koloratur énekesnőjét, aki rögtön vállalkozott is, és megígérte, hogy elénekli Lucia nagy áriáját.

Éppen olyan divatos volt az akkor, mint most a Parasztbecsület. Véletlenül ott volt Job Zsiga, fiatal énekes, a Benza Károly sógora, az meg magától ajánlkozott, hogy énekel Normából. Ezt is szerette a publikum nagyon.

Székely meg volt magával elégedve. Angol, francia poéták - olasz opera-részletek, ebbe csak nem kapcáskodhatik belé Prottmann.

Egyik hangversenyrendező társa azonban, az aranyos kedélyü, szeretetreméltó Lisznyay Kálmán, a Palócdalok virágos stílusu írója, azt mondta Székely Jóskának, hogy ez egyenesen abszurdum és ő nem nyomatja oda nevét a rendezők közé, ha legalább egyetlenegy magyar nótát, hacsak akkorát, mint a kisujja, nem vesznek föl a programmba.

Az egész lelkes magyar poéta össze-vissza se volt nagy, és pitykés dolmányában, árvalányhajas pörge kalapjával úgy tünt föl, mint egy remekbe készült, honi stílü étagére-figura.

- Jól van, no, Kálmus, akkorka magyar nótát majd csak szúrunk be valahogy a programmba.

Még aznap fölszólított egy igen előkelő gentry-leányt, aki akkor legszebb lánya volt a pesti társaságnak, és különösen gyönyörű hangjával keltett figyelmet estélyek alkalmával.

Nevét nem árulom el, mert ma is él, és bár a matrónai kor elé halad, régi szépségének nyomai most is láthatók finom vonásain, és még mindig élénken érdeklődik irodalom és művészet iránt.

A fölszólított örömmel ígérte meg közreműködését, aztán énekmesterével, az öreg Bognárral, ki is válogatták a dalokat.

Az akkor divatos, Egressy Béni-féle Ereszkedik le a felhő és a Megvirrad még valaha kezdetü népdalt.

Landerer kinyomatta a programmot és Székely József fiakkerbe ülve hajtatott Prottmannhoz.

A nagy úr jókedvében volt, ami ritkaságszámba ment nála, sőt üléssel is kínálta Székelyt, pedig máskor rendesen bertáfolni hagyta a nála jelentkező írókat, színészeket.

Miután megtudta Székelytől jövetele célját, figyelmesen kezdte olvasni a programmot, amit persze németül is meg kellett csináltatni.

Egyszerre csak haragosan fölveti fejét Prottmann és odabök a veres ceruzájával a gentry kisasszony nevére.

A Culturvolk egy uri tagja csak ilyen előzékeny modorban szólt egy ősrégi, tisztelt magyar család leányáról.

Székely József elvörösödött mérgében, de tudta, hogy egy vigyázatlan szó az egész hangversenyt dugába döntheti, és elkezdte magyarázni, hogy ez előkelő uri lány, passzióból tanul énekelni, és megígérte, hogy közreműködik.

- So, schön! - Tört ki haraggal Prottmann, - jól tudom én, ki ez a kisasszony, egy emigráns jegyese, már a vőlegényének egypár Londonból írott levele került a kezembe, és a neve is kompromittált, egy ilyen nevü honvédezredes is volt, úgy hívták a Rebellenhund-ok, hogy a losonci hős...

Az ötvenes években talán csak a pólyás babák körülményei voltak ösmeretlenek a pesti rendőrség fekete könyvében...

Székely igyekezett bizonyítani, hogy az illető hölgynek semmiféle politikai összeköttetése nincs, s kizárólag a szépművészeteknek él.

Föntebb említettem, hogy Prottmannak jó kedve volt és Grillparzer is megírta már: Auch der Räuber hat ja Stunden...

- Hol' der Teufel! Csak semmi tüntetés aztán a hangverseny után a Komlóban, vagy a Liciniusban, - szólt a teljhatalmu pesti basa és odakanyarította nevét a programm alá.

Mint valami salvus conductussal repült most Székely Jóska. Repült Lisznyay Kálmánhoz, ezzel aztán Ilkey Lacihoz, aki mecénása volt a rendezőségnek.

Fiákkeron kivágtattak a király-utcai Bene-féle gyönyörü kertbe, amely híres virágkertészet volt az ötvenes években, megrendelték a hölgy közreműködőknek a csokrokat, aztán néhány programmot selyemlapra nyomatva, nyugodt lélekkel várták a hangverseny napját.

Fölvirradt végre az is, már közelgett a hangverseny órája, és a múzeum elé egymásután gördültek a fényes fogatok, mert a koncert a nagy teremben volt lefolyandó.

Székely József mint rendező fogadta az érkező előkelőségeket, és éppen Bohusné Szögyény Antóniát, a jótékonyságáról híres úrnőt akarta a terembe vezetni, midőn a nagy lépcsőn egy gyanús alak lépett melléje és megfogta a karját.

- A rendőrfőnök úr azt üzeni, hogy azt a nótát, amiben valami virradásról van szó, nem szabad elénekelni, az allegória a nemzet hajnaláról, amelyről a magyarok álmodnak - és nem szabad éppen annak a kisasszonynak elénekelni, a Herr von Szekeli már tudja melyiknek, wissen's die Honvédsbraut.

- Úgy lesz, ahogy a rendőrfőnök úr akarja! - súgta a spiclinek, és rohant a terembe.

A közreműködő hölgyek ott ültek egy függönynyel eltakart estradeon, a pódium mögött.

Székely egyenesen odament a műkedvelő énekesnőhöz, és előadva a dolgot ahogy volt, megkérte, ne énekelné el a "Megvirrad még valaha" nótát.

A rendezőség kétségbe volt esve, maga a bájos leány is, hiszen ez a nóta lett volna a programm piéce de resistence-ja, ok egy kis szelid demonstrációra, ami nélkül el se lehetett akkoriban műkedvelői előadást, hangversenyt képzelni.

Ilkey Laci kísérte föl a pódiumra, ahol a zongoránál már akkor ott ült az öreg Bognár.

Az édes, hajlékony hang, az "Ereszkedik le a felhő" bánatos szólamával minden szívet betöltött és viharos taps jutalmazta az énekesnőt.

A szép fiatal lány még mindig ott állt a pódiumon, kezében a kotta és az öreg Bognár sem mozdult helyéről.

- Felsőbb tilalom folytán *** kisasszony nem énekelheti el a programmra kitűzött második számot.

A publikum közt pedig ezalatt egypár rendező elmondta azt is, miért tiltotta be Prottmann, akinek eleinte még az énekesnő személye ellen is volt kifogása a forradalomban erősen kompromittált neve miatt.

Támadt olyan falrengető taps, aminőt talán azóta sem hallottak a múzeum falai, valóságos virágeső hullott a szép leány lába elé, és hangverseny után a fiatalság az akkori Ország-úttól a Hatvani-utcáig folyton éljenezve kísérte, be egészen az azóta lebontott Ujvilág-utcai sarokházig, amely éppen szomszédjában volt az "Aranysas"-vendéglőnek, és ahol a szép leány édesanyjával lakott.

Így végződött a hangverseny, amely az első filléreket juttatta a múzeum mai díszes vasrácsához.

Egy selyemre nyomtatott programmját magam is őrzöm, a két magyar dal mellett ott áll finom, de határozott vonással néhány szó plajbászszal jegyezve:

"A második számot nem énekelhettem el - mert Prottmann az utolsó percben megtiltotta."

A még mindig szép, bársonyos szemü matróna írta oda sajátkezűleg, aki nekem ezt a történetet elmesélte.

Tóth Béla "Mende-mondák" cimü nagybecsü munkájában hiteles adatokkal bizonyítja, hogy ki volt a harmincas évek rettegett haramia-vezére, és hogyan lett Pap Józsefből, az endrédi kovács fiából, a híres Sobri Jóska.

Aztán megjegyzi, hogy: "közhiedelem volt, hogy Sobri nem más, mint Vay József gróf" - és hozzáteszi egy más helyen, hogy: "...a gróf, amint mondják, azzal tréfálta meg a világot, hogy úgy tett, mintha maga is hinné a mesét."

Miután Tóth Béla elmondotta, hogy ki és mi volt Sobri, én meg elmondom, hogy miképpen ragadt rá Vay József grófra a Sobri elnevezés, úgy, amint én azt gyermekkoromban hallottam a grófhoz igen közelállt egyénektől.

Így aztán mind a ketten igazságot szolgáltatunk post mortem, a régen sírban nyugvó híres magyar gavallérnak.

A harmincas években nyilt házat tartott a nógrádmegyei Ludányban Gyürky Pál.

Hat lány volt a háznál, és bár az öreg Gyürky már két feleségét temette el, harmadszor is nősülni óhajtván, mentől előbb szerette volna a lányokat főkötő alá hozni. Ezért szívesen látott vendég volt a háznál a házasulandó ifju.

Egyszer valami névnap volt éppen Ludányban, eljött oda Gyürky Pál régi barátja, Vay Ábrahám gróf is, és magával hozta legidősebb fiát, József grófot is.

Azt suttogta a fáma, hogy nem is annyira a névnapra jött Vay Ábrahám ez alkalommal, hanem háztűznézni, mert köztudomásu volt, hogy a kétszeresen özvegy Gyürky Pál a gróf egyik leányát, Erzsébetet kérette meg.

Amelyik lányra, asszonyra szemet vetett egyszer, az alig szabadult meg körmei közül, és régi dolog, hogy a Don Juan hírében álló férfiak mindig jobban érdeklik az asszonyokat, mint az afféle "jó fiúknak" nevezett jámborok.

Azonkívül kitünő táncos, korának legdelibb, legkitünőbb lovasa volt a gróf, úgy, hogy érkezése valóságos forradalmat idézett elő a Gyürky-lányok között.

Józsinak eszeágában sem volt a nősülés, de azért udvarolt a házikisasszonyoknak, kocsikáztatta őket pompás négyesfogatán, és különösen szívesen töltötte idejét Gyürky Polinnal.

Gyürky Polin kedves, szellemes és nagyon csinos leány volt, aki hagyta, hogy csak udvaroljon neki Józsi gróf, de az egész dolgot időtöltésnek vette, mert jól tudta, hogy Vay Józsi komolyan nem vehető számba, s nem is volt szíve a játéknál lekötve.

Midőn a mulatságnak vége lett, s az öreg Vay végre beleegyezett, hogy Erzsébet leányát Gyürky nőül vegye, aki inkább atyja, mint férje lehetett volna a tizennyolcéves, viruló leánynak, - kezdett haza készülődni.

Az utolsó napon, amelyet a két gróf Ludányban töltött, Gyürky Polinon egy - akkor nagyon divatos volt ez - nagyvirágos delén ruha volt, bő, elől-hátul szívalakba menő fodros japonikával.

A szellemes lány, bár előbb nevetett a bizarr kérésen, utóbb, mintha föl sem tűnt volna neki a dolog, így szólt:

- Oh! miért ne... de csak olyan föltétellel, ha megígéri, hogy hordani is fogja.

Vay Józsi, akinek hóbortos tetteivel már akkor tele volt az ország, minden tréfát megértett, de tovább is tudta fűzni.

- Miért ne, pompás reggeli pongyola lesz à la turque... ígérem, hogy viselni fogom.

Polin eltűnt, átöltözködött, s a nagyvirágos delénruhát becsomagolva, átnyújtotta a grófnak:

- Még megérem, hogy komolyan hordani fogja, hiszen egy hóbortos Vaytól minden kitelik.

Vay Józsi másnap már útban volt atyjával, akitől Budapesten elvált, s míg az öreg excellenciás úr Pozsonyba igyekezett a diétára, addig Józsi telivér arabsain nekivágott az alföldi vendégmarasztó sárnak.

Ősz volt, szakadt az eső, és olyan rosszra váltak az utak, hogy Józsi, bár kitünő lovai voltak, elakadt az úton.

Késő éjszaka volt, még pedig abban az időben, amikor az ország legjobban rettegett Sobritól.

A csárda, ahol a gróf kocsisával bezörgetett, olyan elhagyatott fészek volt, hogy szegény vándorló legényeken kívül, hónapszámra se fordult meg benne utas, s a zsidó vendéglős most is megdöbbent, amint az úri embert meglátta, mert akkor mindenkiben, akit nem ismertek, átöltözött rablót sejtettek.

Végre bebocsátották Vayt, és az öreg szolgáló, aki a csárda egyetlen szobáját hozta rendbe, gyanusan pislogott a fiatal férfiúra, aki a zsebéből két erős, vontcsövü pisztolyt tett ki az asztalra.

Másnap még folyton szakadt az eső, s még gondolni sem lehetett az utazásra. Vay Józsinak a ludányi kellemes napok jutottak eszébe, unalmában kibontotta a Gyürky Polintól elhozott bő japonikát és fölpróbálta, azután mosolyogva illesztgette magát a tükör előtt.

A vén szolgáló, aki éppen a reggelit hozta be, megrémülve nézett végig a grófon, akit alig ösmert meg ebben a maskarában, és szótlanul tette le az asztalra a tányért, poharat, evőeszközöket.

Józsi gróf, miután megreggelizett, örömmel tapasztalta, hogy derülni kezd az idő, és levetve a japonikát, rövid, pitykés spenzlit és bőrös nadrágot öltött magára, a két pisztolyt pedig belédugta az oldalszíjba, ami a magyar bőrös nadrág oldalára van alkalmazva.

Így fölkészülve aztán bement az istállóba, hogy rendeletet adjon kocsisának a továbbutazásra.

Egyszerre csak rémes sikoltozás ütötte meg fülét, s mintha fúriák kergették volna, úgy futott előle a vén szolgáló, aki kevéssel azelőtt kiszolgálta.

- Uram irgalmazz... pócsi szűz légy velem... tegnap behajtat ide német plundrában, mint egy ficsur, az előbb asszonyi ruhában próbál lépdegélni, most meg ehol, kész betyár... jajajaj... ki lehetne más, mint a Sobri...

A vén szolgáló föllármázta a zsidó korcsmárost, az asszonyt, és hiába beszélt akármit Vay Józsi, úgy elbújtak a padlásra, hogy mézeskalácscsal se lehetett volna őket lecsalogatni.

Híre ment ennek a vidéken is, és ettől a perctől fogták rá Vay Józsira, hogy ő Sobri.

A fiatal grófnak magának is tetszett eleinte ez a kalandos hír, és sok mindenféle bohóságot elkövetett, hogy még meg is erősítse.

Így egyszer, egy bártfai szezón alkalmával tréfálta meg az Egloffstein bárónőket, akik közül az egyik, Máli, tetszett is neki, sőt nőül is akarta venni.

A bárónők Eperjesre mentek, amikor egyszerre egy álarcos lovas ugratott eléjök.

A bárónőket egy Kubaskó Rózi nevü komorna kísérte, és ennél néhány forint volt apróbb bevásárlásokra, amit azonnal át is adott, ezenkívül odaadott még Egloffstein Berta egy értékes gyémánt-gyűrűt.

Este ismét Bártfán voltak a bárónők, s mert éppen táncmulatságot tartottak, csakhamar mindenki tudta kalandjukat.

Éppen javában mesélte Berta a dolgot, amidőn pillantása a közelében álló Vayra esett, akinek kis ujján megpillantotta gyűrűjét.

- Azaz, hogy Vay - Sobri - igazította helyre a gróf, aki nevetve nyújtotta át a gyűrűt, a halálos ijedtségtől lázban fekvő komornának pedig fejedelmi borravalót adott.

Ilyen és ilyenféle tréfák erősítették és ápolták azt a hitet, hogy a híres túladunai haramia egy és ugyanaz a személyiség volt Vay József gróffal.

Annyira közszájon forgott ez a mende-monda, hogy még legeslegfelső helyen is emlegették.

Így történt, hogy a hetvenes években Vay József egyik testvéröcscse, aki egyik főhercegnél töltött be igen magas állást, Gödöllőre volt hivatalos.

Még a régi, szép gödöllői napokban volt ez, amikor a vidám, fesztelen hangulatot nem zavarták a gyász, a bánat felhői.

Ebéd után kedélyesen beszélgetett ő felsége a jelenlévőkkel, s egyszer csak így szólt Ferenczy Idához, Vay József fivérére mutatva:

Persze, mosolygott hozzá ő felsége, és mosolygott a társaság is, de mégis biztos hőmérője volt ez a mondás annak, hogy a hiábavaló mende-monda kunyhóba és palotába egyaránt be tudott fészkelődni és gyökeret verni.

Leveles ládámban böngésztem, s holmit találtam benne valami száz esztendő előtt történt párbajról, amelynek elmondását érdekesnek vélem.

Abban az időben Pest még nagyon kisvárosias volt, és ha a hold nem világított, mint azt Horváth Zsigmond asszesszor egyik vidéki barátjának írja: "a' theatromból kijövet lámpást kelle vinni a' lokájnak, hogy be ne lapitsuk orrunkat a' nagy sötétségnek miatta."

Csak nevezetesebb utcákon égett néhány fogyatékos olajlámpás, így a Váci- és Aranykéz-utca sarkán, ott is jobbadán azért, mert a hét némely napján az Electeur Fürst szálájában vacsoráztak Mikos László protonotárius, Bay Ferenc consiliárius és még többen a főbb hivatalos urak közül.

Éjjeli élete, a farsangot kivéve, nem igen volt még akkor a magyar fővárosnak, s a katonatisztek, a Sztáray-, a Gyulay-, meg az Alvintzy-Regement tisztjei, és a Herzog von Teschen-kürazirok gavallér hadnagyai leginkább a kávéházakban, nevezetesen a híres Kemnitzer-féle kávéházban gyűltek össze, amely a mai Diana-fürdő helyén állott.

Három krajcár volt akkor egy findzsa kávé, de kaphatott az ember ott puncsot, krampampulit, ros'olist is, és a mulató tiszt urak inkább az utóbbiakat fogyasztották.

A Kemnitzer már akkor minden kényelemmel el volt látva, s így emlékezik róla egy akkor Pesten járt német turista:

"Pesten a kávéházak pompájukkal tünnek ki, de különösen a Kemnitzer. A falakat márvány borítja, mindenfelé óriási tükrök ragyognak."

Kevésbbé épületes aztán, amit a kávéházi életről mond: "A zsebmetszők egymás kezébe adják a kilincset. A markőrök irtózatosan koppasztanak. A díszes asztalok körül házalók járnak, mindenféle portékát kínálgatva. Hegedűs és cimbalmos cigányok muzsikálnak, és hárfás leányok énekelnek, nem mindig a legildomosabb nótákat választva. Jönnek aztán akrobata nők, akik szőnyeget terítve a szoba közepére, kibontakoznak palástjukból s egy szál trikóban bukfenceznek a pikéten."

Egy ilyen vándor ballerina miatt támadt kávéházbeli összeszólalkozásból kerekedett a következő halálos kimenetelü párbaj.

Farsang volt. Valami szilaj schwarze Redout-ból hangos jó kedvvel érkezett a Kemnitzer-be néhány kapatos Herzog von Teschen ezredbeli kürazir tiszt.

A kávéház zsufolva volt. Kiáltozó pincérek szaladgáltak, tálcákon balansziroztatva a puncsos poharakat, cintálakban a krampampulit, mely még égett és lángja zöldes fénynyel vonta be a legény arcát.

Egyik asztal tele volt franc' butellák-nak nevezett pezsgővel, s körülülték Sztáray meg Alvinczy regementbéli gyalogos tiszturak.

A terem közepén rózsaszin trikóban, bíborbársony palásttal gömbölyü vállán, éppen megkezdte mutatványait egy ballerina, s aki csak tehette, közelébe tolakodott, úgy, hogy a nagy tolongásban billiárdozni sem lehetett.

A táncosleány nagyon ügyes volt - és a tisztek hangos bravókkal jutalmazták a kecses táncot. A tüzértiszteknek, akik később jöttek, már nem jutott asztal a mutatványok közelében, s amikor a táncosnő az első számmal elkészült, odaüzentek neki egyik markőrrel, hogy jönne át és táncolna nekik is.

Toinette Dubray - így hívták a leányt - hajlandóságot mutatott a lovastisztekhez átpártolni, ez azonban roppant felbőszítette a gyalogosokat.

Különösen egy Alvinczy-ezredbeli magyar fiú, Rózsa János kapitány, fortyant föl és visszaüzente a küraziroknak, hogy:

Az üzenet, még hozzá kurucbeli mondás, kihozta sodrukból a nehéz vasasokat.

Egyik, akit a régi írásokban csak báró E.-nak nevez az az illető, aki az egész történetet följegyezte - oda is ment a táncos leányhoz, megfogta karját, és átvitte a vasas tisztek asztalához.

Rózsa János, akinek a sok puncs meg a krampampuli már jóformán a fejébe szállott - felugrott, utána rohant a bárónak és akkorát lódítva rajta, hogy egyik billiárdhoz vágódott, hatalmába kerítette ismét a táncoslányt.

A báró azonban, amint magához tért, megfordult és gyors mozdulattal úgy vágott öklével Rózsa arcába, hogy menten elborította a vér.

Nagyon szigoru tilalom volt akkor a hadseregben a párbajozás ellen és a hajnali szürkületben, a legszigorúbb titoktartás mellett verekedtek meg a felek a mai Károly-körúton, abban a színjátszó teremben, amely később Hacker-szála néven volt ismeretes.

A segédek, pásztori Rózsa Jánosé: Vasquez kapitány és Kalmár lovaskapitány; E. báróé: Rakitsovits őrnagy és Kutsimits alhadnagy; kölcsönösen igen enyhe föltételekben állapodtak meg.

Hozzá még E. báró kitünő vívó volt, holott Rózsa meg éppen nem kezelte valami fényesen a kardot. A véletlen játszott csupán itt közbe, hogy a második assautnál Rózsa ellenfelének egy ütőerét vágta keresztül, úgy, hogy az még ott a helyszínen elvérzett és meghalt.

Első gondolata a menekülés volt, de nem ment ám az olyan könnyen száz esztendővel ezelőtt, mint ma az Orient-expresszek virágkorában.

Maga sem tudta, hogy ért ki a Dunapartra - csak akkor vette észre, hogy ott áll, amikor a Buda felől jövő januáriusi szél megvacogtatta fogait. A Gellért-hegy orma kopáran meredt rá és nagy, szennyes jégtáblák úsztak lefelé a zajló Dunán.

- Hátha legjobb lenne az egyenes út - gondolta Rózsa - és egy pillanatra úgy tetszett neki, hogy legokosabban cselekszik, ha jelentkezik: Kommandérozó Generál Alvintzynál a' ki lakik a' Szent-György piatzán.

A fagyos orkán csak úgy süvöltött és szinte könnyet facsart Rózsa János szeméből, amikor egy rác hajós, öt forintokért átvitte a zajló jégtáblák közt.

Generál Alvintzy uram éppen egy levélkét olvasgatott, amelyben gróf Gyulay Sámuelné asszony meghívta estvéli társaságba és nyájasan mosolygott.

Aki a száz év előtt való szalón-élet apróbb nüánszaival ismerős, az tudni fogja, miért mosolygott nyájasan Alvintzy generális, amint a levélkét olvasta. Hiszen dédanyáink diariumai bőven foglalkoznak a tábornok meg a grófné intim relatioival.

A jelentkező Rózsa kapitány tehát jó kedvében kapta a derék urat, akinek hamarosan meg is gyónt hűségesen és töredelmes szívvel.

Nagy hatalom volt akkor egy kommandérozó generál! s ha azt mondta: - Ne féljen semmit! tudta az illető subscust elkövetett tiszt, hogy csakugyan jó helyen kopogtatott.

- Majd elsimítjuk valahogy, - dörmögé néhai való jó Alvinczy - van elég sváb tiszt még az ármádiában.

Mindennek sommázatja pedig az lett, hogy Alvinczy tábornok hónapokig rejtegette lakásán Rózsa János kapitányt, akit mindenfelé kurentáltak polgári és katonai hatóságok, párbajvétségnek miatta.

Pedig nagy port vert föl a dolog. Hetekig nem beszéltek egyébről a testvér-városban, sőt maga Urményi, a perzonalis, is szóba hozta a dolgot Alvinczy előtt, perhorreszkálván a katonai hatóságok hanyag voltát, amiért egy ilyen perduellis fickót szökni engedett.

Rózsa János pedig ez alatt ott ült az Alvinczy generális budai lakásának egyik szobájában, abban a nagy házban, amely a régi budaiak előtt mint Teleki-ház volt ösmeretes, ma pedig József főherceg palotája.

Esténkint elvitte magával a generális Gyulay grófnéhoz is, ahol a daliás kapitány kellemetesen szórakoztatta a grófné védencét, az alabástromarcu Magdolnát.

Érdekes leány volt ez nagyon s csak pár év előtt tért volt át a muzulmán hitről a katolikus vallásra.

Atyja a skutari basa, aki II. József császár idejében szerepet vitt a bécsi társaságban, többek között arról volt ismeretes, hogy megtanult táncolni és szenvedélyesen űzte ezt a szórakozást, amit muzulmánok rabszolgákra bíznak.

Leánya egy bécsi intézetben nevelkedett s egy alkalommal úgy megnyerte Gyulayné tetszését, hogy miután fölvétették a kis török leánynyal a keresztséget, elvitte magával Budára.

Szükség volt ekkor katonákra; Alvinczy és mások közbenjárása folytán Ferenc császár megbocsátott Rózsa Jánosnak, elengedte büntetését és a kapitány be is vonult újra az ezredhez.

Rózsa az olasz csatatereken is kitüntette magát. Amikor visszatért Budára, beállított Gyulay Sámuelné grófasszonyhoz s megkérte a skutari basa leányát, aki örömrepesve fogadta a derék katonát.

Olyan nagy lakodalom volt pásztori Rózsa Jánosé, hogy évtizedekig beszéltek róla Budán, ahol egyébiránt nagyon öreg, nagyon beszédes asszonyságok még az én gyermekkoromban is sokat tudtak a török asszonyról.

- Ja, ja, a Frau von Rózsa... - mondogatták az Elipsz fái alatt kötögetve. Régi módi szerint elmondva minden nexust.

Azt, hogy a "Frau von Rózsa" leányát a palatinus direktore, a Herr von Lefévre vette nőül, ennek a leányával még együtt jártak iskolába, akkor, amikor az Erzherzog Stephan olyan szép, nyalka legény volt s úgy megnézte a bástyán sétáló budai lányokat...

A vén asszonyok kötőtűi zörögtek, az ákácfákról le-leperdült egy sárgult levél, a katonabanda pedig rázendített valami régi indulót, amelynek hangjai mellett talán még nemes pásztori Rózsa János ezredes-kapitány uram is lépegetett és táncoltatta kényes paripáját Alvinczy kommandérozó generál...

A régi világban a tavasz szerelemre és vers-írásra késztette az embereket. A gavallérok zöld-szalagos gitárt akasztottak a nyakukba, mert enélkül udvarolni képtelenség lett volna és a budai hegyek csalitjaiban ibolyát keresve, énekelték imádottjaiknak: "Oh, egek, rátok apellálok!..."

Olajszinü kvekkert és cashemir pantallót viseltek és Erbiát olvasták azok a derék gentlemanek, sziveikben pedig ábránd és jámborság lakozott.

A mostani világban egészen másként van minden. Rügybontó tavasz harcra forralja gavalléraink vérét és nem édes női csók, de Farkas László, az európai hirü operatőrnek acéltűje gyógyítja sebeiket.

Volt akkoriban a Nemzeti Szinháznak egy gyönyörü szép művésznője. Nem árulom el a nevét, mert még ma is él, s a budapesti társaságnak egyik legtiszteltebb alakja.

Előkelő gavallérok versenyeztek kegyéért. Valahányszor föllépett, gereblyével szedték össze a tömérdek virágot a szinpadon és a karzatra is intelligens publikum jutott.

Különösen két gavallér udvarolt állhatatos kitartással a bájos művésznőnek: Nyiry, előkelő fővárosi ügyvéd és Nemeshegyi, az akkori jeunesse d'orée egyik matadorja.

Egyízben a Kaméliás hölgy-et adták. A művésznőnek Gauthier Margit volt a forsz-szerepe és valahányszor föllépett benne, különös ünnepszámba ment az előadás.

Most is úgy történt. Szinház után, ahogy a dívától búcsút vettek, egy csoport fiatal úr az Angol királynőbe indult vacsorázni. Velük tartottak Nyiry és Nemeshegyi is. A fehér asztal mellett csakhamar hangos lett a jókedv. A kristálykelyhekben csillámló nehéz szegzárdi és egri bikavér később megoldották a nyelveket. Nem a pincében szüreteltek még akkor!

Poharazás közben Nyiry elragadtatva nyilatkozott az előadásról és egekig magasztalta a címszerep személyesítőjét.

Nemeshegyi, aki egyébiránt görbe szemmel nézett Nyiryre, mert szerencsésebb vetélytársnak gondolta, talán kissé nekihevülve a sok erős italtól, egyszerre csak valami sértő nyilatkozatot tett. Olyasformát mondott, hogy könnyü olyan szerepet játszani, amit az életben is gyakorol az illető. Nagy zene-bona támadt erre. A vacsoráló urak felszöktek az asztalról és a lovagias Nyiry remegve, halálsápadtan provokálta Nemeshegyit ezért a sértésért.

Nem volt még akkor annyi vívóterem, mint most, előkelőbb vívómesterek meg nem engedték át valami szívesen iskolájukat párbaj-célokra.

Végre is abban állapodtak meg a segédek, hogy Nemeshegyinek svábhegyi villájában verekedjenek az ellenfelek.

A Svábhegy nagyon messze esett akkoriban a fővárostól. Árnyékos fái alatt legfeljebb Réthy koma mókázott Szigeti Józseffel, meg az ötvenes esztendők legjobb Szökött katoná-ja: Füredi Mihály kötözte bokrétába a berkek vad virágait.

Nyiry már az első assautnál sarokba szorította Nemeshegyit, aki olyan vad erővel támadta meg ellenfelét, hogy néhány összecsapás után kardja kiröpült kezéből és a plafontba fúródott. Nyiry amint látta, hogy ellenfele védtelenül áll, kardját lebocsátotta és csöndes, nyugodt hangon mondta:

Nemeshegyi azonban ingerülten fordult segédei felé és Nyiry foglalkozására célozva, rekedtesen kiáltotta:

Az ügyvéd, amint látta, hogy humánus előzékenysége hajótörést szenvedett, újra helyére állott és megkezdte a vívást.

Alig két perc mulva szikrázva villant össze a két kard, de Nemeshegyi erős hasvágást kapott és eltántorodott.

A dúsgazdag fiatalember sebében harmadnapra meghalt, Nyiryt pedig párbajvétségért azonnal perbe fogták.

A dolog akkora föltünést keltett, hogy Albrecht főherceg, Magyarország helytartója, a lehető legszigorúbb eljárást rendelte el.

Nyiryt elitélték, sőt még ügyvédi diplomájától is megfosztották, úgy, hogy huzamosabb ideig nem folytathatta praxisát.

1857-ben aztán, amikor az uralkodó először hozta Budára a szép fiatal császárnét, Nyiry kihallgatást kért a felségnél, amit, több előkelő barátja közbenjárására, meg is kapott.

Kegyelmi kérvényében hangsúlyozta, hogy tisztán a női erény és becsület érdekében tört lándzsát, valamint azt is, hogy ő egyszer abbanhagyta a vívást s csak Nemeshegyi erőszakoskodása után folytatta ismét.

Az uralkodó a sok enyhítő körülményt figyelembe vette és azonnal fölmentette Nyiryt, visszaadatta neki diplomáját, valamint polgári jogaiba is visszahelyeztette.

A régi párbaj-históriát, elejétől végig egy beavatott kortárs: Sz. gömörmegyei úriember mesélte el nekem.

Ráth Károly Budapest egykori főpolgármestere valamikor ügyvédje volt a Kóburg hercegi családnak és mert néhai Kóburg-Gothai Ágoston herceg tudta, milyen szenvedélyes vadász, gyakran meghívta gömörmegyei jószágaira.

Különösen fajdkakasokra vadásztak, amely ritka vad még meglehetős számban van a gömörmegyei rengeteg erdőkben.

Egy alkalommal éppen akkor időzött ott Ráth, amikor Albrecht királyi herceg is Kóburg vendége volt.

Az urak megindultak a lesre és várták a dürgést. Két kakas egyszerre kezdett dürrögni. Az egyik óriási nagy, de a másik, bár kisebb, fiatal és remek tollazatu volt. Kóburg herceg egy darabig elnézte őket, aztán hangosan kezdett gondolkozni:

- Egyiket sem, mert olyan szépen játszanak, - dörmögött és helyet adott Albrechtnek, aki éppen akkor ért nyomába az erdőőrrel.

A talaj iszapos volt a nemrégen hullott esőtől, az öreg erdőőr megbotlott és lábával olyan szerencsétlenül vetett gáncsot a királyi hercegnek, hogy az végigesett a nedves fenyéren.

Az erdőőr gyorsan fölemelte a fenséges urat és az ijedtségtől halálra váltan, bocsánatot kért ügyetlenségeért.

Albrecht, aki régen ismerte már az öreg cselédet, vigasztalni akarta és jóakaró mosolylyal így szólt:

- Und dumm, Kaiserliche Hoheit! - egészítette ki a mondást a boldogtalan erdőőr, aki nem is sejtette, milyen óriási tizenhat fontos gorombaságot mondott ezzel.

Szerencsére a királyi herceg nem hallotta a mondást, mert Ráth Károly, látván, hogy Kóburg herceg meg Albrecht ott hagyják a kakasokat, nem bírt tovább vadászszenvedelmével és ráduplázott a dürrögő vadra.

De még ez az egyetlen látszólagos illojálitása is a legnagyobb lojalitás volt, mert puskájának durranása meggátolta, hogy egy királyi herceg fenséges fülei kellemetlen dolgot hallhassanak.

Gyermekkori emlékeim közt, amelyek minduntalan haza-haza visznek a faluvégi ódon kőházhoz, ott van a Friedrich név is.

Négyen voltak, ki lovász, ki kocsis, édes apám szolgálatában. És különösen a Gyurkára emlékezem, aki engemet kis gazdának szólított és a Muki nevü okos, szép skót ponnimat gondozta, meg a Jóskára, aki parádés kocsis volt. Ez a történet azonban nem egészen róluk szól, de az édes apjuknál kezdődik, akit én már nem ismertem és aki még élt, juhászkodott, hol Monoron, hol meg Alberti-Irsán az uraságoknál.

A fiatal uralkodó azon a nyáron utazta be először az országot és junius végén néhány napot a budai várlakban töltött, ahol az akkori hirlapok jelentése szerint, magánkihallgatáson fogadta a porosz király rendkivüli követét, Bismarck grófot.

A későbbi vaskancellár nem volt még akkor az a nagy államférfiu, ami később, nem igen írtak róla valami sokat.

Saját följegyzései, meg a szájhagyomány őríztek meg egyet-mást Bismarck gróf akkori magyarországi időzéséről, amely majdnem két hétre terjedt.

Ekkor történt, hogy elrándult Alberti-Irsára, ahol W... hercegnek volt a vendége, aki már a tőlünk tanult vendégszeretettel fogadta a porosz követet.

Bismarck néhány följegyzésében maga is megemlékezik a puszta specialitásáról, említi az óriási port verő juhnyájakat és a bozontos csacsiján ügető pásztort, aki szűrkabátban - a vér és vas embere így nevezi a subát - őrzi a bürgét.

Alberti-Irsán jó magyaros szokásként tanyai mulatságot is rendeztek Bismarck kedvéért, és itt nemcsak a hamisítatlan bográcsos húst, de az igazi juhász táncot is bemutatták neki, amelyet széles jókedvükben szentmihály-napi lakozáskor szoktak eljárni a pásztorok. A juhász, aki ezt táncolta, magas, szélesvállu, horgasorru ember volt, vörösre sült ábrázattal, villogó szemmel.

Pergett kezében a hosszu, kampós bot, mint az ördög motollája, és fontostalpu, szeges csizmáival olyan dübörgést vitt véghez, mintha ágyúkerekek döcögtek volna a szikes pázsiton.

Mikor elvégezte a táncot, Bismarck gróf megajándékozta egy csillogó Reichsthalerrel - és aztán nevét is megkérdezte szíves házigazdájától.

Mikor a német hangzásu nevet hallotta, elmosolyodott a porosz király rendkívüli követe, és azt kérdeztette a juhásztól, vajjon nem származik-e Németországból? Friedrich számadógazda bizony nem tudta geneológiáját hitelesen levezetni, de mondta, hogy hallotta az öregapjától, hogy elődei Bercelen éltek, ahol sváb települtek laknak.

Bismarcknak nagyon megtetszett a nyilt tekintetü, szálas juhász, és amikor másnap reggel Kecskemét felé vette utját, W... herceg mellé is adta kísérőnek.

Részint, mert jól ismerte a vadvizek, szikes földek közt vezető dülő útakat, amelyeken közelebb el lehet jutni a híres városba, másrészt meg, mint akkoriban majd minden magyar, alföldi pásztorember, némi összeköttetésben volt a szegénylegényekkel, akik pariroztak neki.

Különösen a Cegléd és Kecskemét közt vezető út hemzsegett az ötvenes évek elején ilyenektől, s Bismarck útját megelőzőleg csak pár héttel raboltak ki tíz, Pestre igyekvő kocsit az úgynevezett Pogány-csárda mellett. Köztük volt Szász Károly fiatal kőrösi tanár, aki nővérével és első nejével, az Iduna néven ösmert gyöngéd lelkületü költőnővel, igyekezett volna a fővárosba. Azonban, egy akkori följegyzés szerint, kénytelen volt visszatérni, mert 300 forintot kitevő összes pénzkészletétől megfosztották.

Míg a lőcsös parasztkocsi a poros úton haladt, és a fuvaros biztatgatta a három apró lovacskát, Bismarck gróf a kísérő juhászszal is beszédbe ereszkedett.

Útitársa, s egyszersmind tolmácsa egy Kecskeméten állomásozó főhadnagy volt, aki egy kicsit magyarul is értett.

Bismarck a juhásznak családi állapotáról is kérdezősködött, aki arra a kérdésre, hogy nős-e, igennel felelt s azt is említette, hogy már fiai is vannak.

A porosz diplomatát érdekelte a magyar nép észjárása, megkérdezte Friedrichet, mi lesz a fiúkból?

- Szolgalegények, mint az apjuk volt... mi lehetne más szegény ember fiából? de meg mért is törekedne, úgyis elviszi, ha arravaló, katonának a császár.

1863 november 15-én meghalt VII. Frigyes dán király, és utódja, IX. Keresztély, elrendelte Schleswig bekebelezését Dániába.

Ekkor szövetkezett Bismarck Ausztriával, és az osztrák-magyar katonaság ott küzdött Duppelnél a kétfejü-, meg a porosz-sasos zászlók alatt.

Egy alkalommal a vértesek közül többen kitüntették magukat, s mikor a schleswig-holsteini hadjárat véget ért, együtt jutalmazták a hősöket a fiatal osztrák császár, meg Vilmos porosz uralkodó.

A kitüntetésre ajánlott közlegények közt volt néhány magyar fiu is, - és amikor Bismarck a hosszu listát olvasta, hosszu vörös plajbásza megakadt egy névnél:

Hm! A már növekedni kezdő államférfiu előtt feltünt egyszeribe a homokos magyar rónaság, az ösztövér nyárfákkal benőtt bucka, meg a szálas, veresre sült arcu pásztorember, aki neki egyszer, régen, azon a homokos rónaságon bográcsos húst főzött és mulattatta a juhász-tánccal.

Maga elé rendelte a Joseph Friedrich Gemeinert és megkérdeztette, mi volt az apja?

- Juhász, instálom alásan, de már meghalt, nyugtassa az Isten! - felelt nagy tisztességtudással Joseph Friedrich, aki nem tudta, miért éri a különös szerencse, hogy a nagy német úr külön vortrétoltatja.

A vallatásból aztán kisült, hogy a szálas Joseph, valósággal fia annak a juhásznak, aki Bismarck grófot mulattatta táncával, sőt Kecskemétig is elkísérte.

A nagy államférfiúnak eszébe jutott most már a pásztor mondása is. Tehát csakugyan elvitte a császár.

El bizony. Pedig a Jóskának mátkája is volt és a Panni szívszakadva várta, mert farsangra ígérte az esküvőt.

Mivel ezt apróra megtudta gróf Bismarck, egyszer-kétszer köhögött, aztán megveregette a vállát, és még egypár lázsiást csúsztatott a markába. Ugy bocsátotta el Joseph Friedrichet.

Hogy, hogy nem történt, egy hét múlva hazaküldték Joseph Friedrichet, mert szolgálatképtelen volt, de azért rátették a mellére a medáliát. Hamarosan otthon is termett és nem győzött eleget beszélni a nagy német úrról, akit Bismarcknak hívnak.

- Mert hát csak ő csinálta ám a doktorokkal, hogy szupervizitáltak, - mondogatta büszkén, nehogy a falubeliek vagy a Panni igazán rokkantnak gondolja.

Évek múlva, amikor a karcsu, sugár nyaku angol paripákat kefélgette az édesapám istállójában, ezerszer is elmondta nekem ezt a történetet, s valahányszor a nagygyá lett Bismarckról volt szó, önérzetesen mondta:

Az utolsó szomoru emlékü hely az átalakuló fővárosban az Újépület, vagy mint gonosz rendeltetése virágában, az ötvenes évek elején nevezték: a Nájgebáj is eltűnt immár a föld színéről. A jövő nemzedék gyermekeit semmi sem emlékezteti azokra a rémes időkre, amikor a nemzet legjobbjainak vére folyt el ezen a helyen. Mondjunk el hát egyetmást ennek az épületnek multjából, amelyhez annyi könny, vér és átok tapad.

A múlt század nyolcvanas éveiben épült II. József császár alatt. A nagy császár kórháznak szánta, de utódai alatt mindig kaszárnya volt, kivéve, ha börtönnek vagy vesztőhelynek használták. A mostani század elején sokáig tanyáztak benne a pattantyúsok, akik szintén eltüntek már a föld színéről és a katonai sematizmusból, 1838-ban pedig, tehát tizenegy évvel véres szereplése előtt, csaknem porrá égett. Az említett esztendő szeptember tizenötödikén reggel kigyulladt a szomszédságban fekvő Fehér galamb nevezetü ház és a tűz terjedésének csakhamar tizennyolc épület esett martalékul.

Régi feljegyzés említi, hogy a nádor éppen akkor érkezett meg Alcsuthról, és egyenesen a tűz színhelyére sietett, ahol már Lónyay János királyi biztost, Vécsey altábornagyot, Eichholtz polgármestert és Havas főbírót találta.

Schmeling vezérőrnagy halálmegvetéssel vezényelte az oltás munkáját és egyenruhája, haja, keze mind összevissza volt égve, amikor a nádornak jelentést tett. Sebeit Stáhly protomedikus kötözte be, míg Eckstein, Mendel és Engelmüller pesti polgárok pénzt osztottak ki a tűzvésznél hősi bátorsággal viselkedő katonák között.

Szomoru hírnévre csak a világosi fegyverletétel után vergődött az Újépület. Nájgebáj és policáj, ez a két fogalom szolgált jó ideig arra, hogy a rakoncátlan gyermekeket ijesztgessék velök. A sárguló akácok közt minduntalan ropogtak a puskák, és a halvány őszi köd akárhányszor összevegyült az Újépület udvaráról fölszálló vékony füstoszloppal. Félve lapultak ilyenkor a fal mellé az arra menő emberek, és remegve suttogták egymásnak, hogy ismét kivégeztek egy szabadsághőst... Aztán találgatták, hogy ki lehet a sok közül.

Voltak nemesszívü hölgyek, így például Lónyay Jánosné és leánya, az alig húszéves Etelka, akik nem törődve saját életükkel, a borzalom eme napjaiban akárhány bujdosót rejtegettek napokig lakásukon és szerencsésen át is segítették a határon... Október elején fővárosszerte nagy megdöbbenést okozott a hír, hogy Batthyány Lajost halálra ítélték. Az emberek remegve bújtak össze és találgatták, hogy mi sors várja hát azokat, akik fegyverrel védelmezték a szabadságot, ha már a nemes grófot is kötélre ítélik, holott ő folyton azon fáradozott, hogy a nemzetet kibékítse királyával.

Halkan, de olyan halkan, hogy aki elmondta, még az is alig hallotta, beszélték akkor, hogy a gróf tulajdonképpen személyes bosszu áldozata. Egy magasállásu hölgy szeretett volna belé még a forradalom előtt, de mert viszontszerelemre nem talált, így bosszulta meg magát. Ez a legenda tovább is tartotta magát, és amikor évek múlva a magasállásu asszony haldokolt, a nép azt beszélte, hogy napokig tartott agóniája, mert a megölt gróf véres árnyéka megjelent halálos ágyánál...

A szabadságharc politikailag legártatlanabb vértanúja még sem kötél, hanem golyó által múlt ki. Úgy történt, hogy a gróf neje, Zichy Antónia, kis tőrt csempészett be hozzá, amelylyel Batthyány mély sebet ejtett a nyakán, minél fogva lőporra és ólomra kegyelmeztek meg neki.

Mikor a grófot kivégezték, Pados, a Károlyi György fiainak nevelője, az Újépület mellé vezette egyik tanítványát, Károlyi Gábort, s a mostani Hold-utca tájékán megállt vele.

- Azt ne tegyük, - szólt komor elszántsággal a gyermek, - hanem esküdjünk bosszút gyilkosainak és minden zsarnoki hatalomnak...

Egy másik áldozat, Perényi Zsigmond, az utolsó pillanatig várta a kegyelmet a Nájgebájban, de amikor hírül adták neki, hogy őt is halálnak szánta Haynau, a legnagyobb hidegvérrel készült a halálra. Csak tükröt kért, hogy hosszu szakállát rendbehozhassa, mondván:

- Woronieczky herceg, a harmadik áldozat, az utolsó éjszakán is szerelmes leveleket írt, és csak azt sajnálta, hogy nem olvashatja már végig a francia regényt, amelyet a porkoláb hozott neki.

Ez a három áldozat azonban korántsem elégítette ki a bresciai hiéna vérszomját. Olyan tömegesen írta alá a halálos ítéleteket, hogy nem múlt el nap öt-hat kivégzés nélkül. Egyszer azonban meghallotta, hogy Bécsben megijedtek az európai közvélemény megbotránkozásától, és el akarják mozdítani állásától, hogy őt tegyék meg bűnbaknak a sok vérontásért. Fogta magát s egyetlen délután és a rákövetkező éj folyamán mind halálra ítéltette a háromszáztizenöt foglyot, akik még a Nájgebájt lakták. S miután aláírta a szentenciát, és föl is olvastatta az áldozatoknak, valamennyinek föltétlenül megkegyelmezett. Ezzel aztán csunyán megtréfálta a bécsi kormányt, amely nemcsak hogy fölsült mosakodási tervével, de még azonfölül bosszúját sem tölthette azokon, akikre szörnyen vásott a foga.

Ezzel az egyetlen nemeslelkü tettével nagyra volt Haynau, és nemcsak a tollat vitte magával emlékbe, amelylyel a halálos ítéleteket és a megkegyelmezési klauzulát aláírta, hanem le is festtette magát egy fogoly piktorral, amint atyai intéssel jobb erkölcsre oktatta a bűnösöket. A maliciózus festő magát Haynaut úgy ábrázolta, hogy a meghatottság könnye folyt végig az arcán, és egészen lent, a vászon jobb sarkában egy iciny-piciny krokodilust pingált, amely mohó várakozással tekint fölfelé.

Haynau csak sokkal későbben vette észre a szimbolikus állatot, és féktelen dühében össze-vissza hasogatta a vásznat, de a festőn már nem állhatott bosszút. Az már akkor Olaszországban szolgált mint közkatona, s amikor fölebbvalói megtudták csínyjét, azonnal előléptették káplárnak. Mert tény ami tény, hogy Haynau még az akkori osztrák hadseregben sem volt valami nagyon népszerü.

Hanem azért mégis akadtak olyan gyáva lelkek, akik hízelegtek a bresciai hiénának. Egy sereg gutgesinnt budai és pesti polgár díszalbumot nyújtott át neki, még pedig a Nájgebájban, ahol állandóan tartózkodott. Mert egyrészt gyönyörködni akart áldozatainak agóniájában, másrészt pedig féltette a bőrét, és csak az erős falak közt érezte magát biztonságban.

A mintegy lábnyi magas, másfél láb széles, finom sima aranyfüzérekkel diszített papirra írt album első oldalát Haynau arcképe foglalta el, a következő ajánlással:

a legmagasabbra becsült hősnek, vitéznek, a magyar lázadók leigázójának,
cs. és k. táborszernagynak és az egyesitett osztrák-orosz hadsereg magyarországi főkormányzójanak

Aztán egy hosszu, dicsőítő vers következett és utána vagy három-négyszáz pesti polgár aláírása.

A legtöbb aláíró nincs az élők sorában, a többi pedig mit érezhetett akkor, amikor eltűnt a föld színéről a Nájgebáj, az ő gyalázatuknak az emléke?

A párisi világkiállítás magyar osztályának egyik legérdekesebb látnivalója az a huszárterem, amelynek összeállításában monarchiánk nagykövete, Szögyény-Marich László is foglalkozott.

Legvitézebb magyar katonáink arcképeit, ereklyéit állították ott ki, köztük azokét is, akik a hétéves háborúban porosz szolgálatba léptek át, s Ziethen híres vörös huszár-jainak a zömét alkották.

A vörös huszár ezredben szolgált Halász Zsigmond is, aki 1743-ban már kapitány volt, s akinek oroszláni bátorságáról valóságos regéket tudtak mesélni, sötét éjszakák vérfényü tábori tüzei mellett.

Minden újabb csata újabb babért fűzött Halász homlokára, és a bécsi udvarhoz is híre ment nagy vitézségének. Mindamellett nem emelkedett, és egyetlen egy érdemrend sem ékesítette még a sujtásos, gimbes-gombos huszár-dókát.

Kálvinista volt néhai való jó Halász Zsigmond vitéz úr, - és ez nagyban gátolta előmenetelét.

Mária Terézia, a bűvösbájos szép asszonykirály szenvedélyes térítő volt. Halásznak is megsúgták, hogy ha áttér, lesz ordó, rang, fény, donáció meg minden. Ezen az áron azonban semmi se kellett neki.

- Inkább a zászlót, mint a hitet! - mondotta marconán, és úgy is cselekedett. Egy szép napon jelentkezett az öreg Ziethen-nél, és magára vette a vörös huszárok skárlátszínü uniformisát.

Régi, porosz katonai írások őrzik vitézi tetteinek leírását. Ahol már egy vezér sem boldogult, Halász Zsigmondot küldötték oda, úgy, hogy nagy Frigyes, amikor egy ilyen győzelem hírét meghallotta, mosolyogva mondta:

- Legyőzi Halász még az ördögöt is! - A porosz hadseregben aztán rohamosan emelkedett, számtalan rendjelet kapott, és ezredes volt, amikor megvált a szolgálattól.

Hogy beállt a béke, nem volt már maradása a burkusok közt. Eszébe jutott a régen nem látott haza, a bucka, amelynek sárga homokján híg aranyként folyik szét a napsugár, a rezgő nyárfás, kerek erdő, meg a kákás tó a falu alatt, ahol kacsákra lesett úrfikorában, és odatért meghalni, ahol bölcsőjét ringatták.

Az utolsó török háborúknak is megvoltak a maguk hősei. Különös megemlékezést érdemel Lichtenstein János herceg, az akkori ármádia legkitünőbb lovasa, akit magister equitum-nak neveztek tiszttársai. Azt is beszélték róla, hogy testét nem fogja a golyó.

A magyar lovasság meséshírü dicsőségének egyik példaképe felsőkubinyi Meskó József.

Már gyermekkorában kalandos vágyak izgatták. Sehogy sem volt ínyére a könyv, meg a penna, és szülőinek nógrádmegyei birtokáról Gödöllőre szökött, ahol beállt Grassalkovich udvarába Leibhuszárnak. Édesanyjának a tiszttartója valami adásvétel miatt járva Gödöllőn, fölismerte Jóska úrfit, és mindent elmondva Grassalkovich Antalnak, négylovas hintón küldötte vissza szülőihez a megugrott úrfit.

Amint hazatért, kijelentette a kis Meskó, hogy inkább betyárnak áll be, de nem lesz diákos ember, és valóban, rá is vette édesanyját, hogy katonának adta.

A legmerészebb huszár-bravurok egyike fűződik Meskó nevéhez, aki 1800 április 8-án negyven válogatott huszárral s egy század gyalogossal megkerülve a Mont-Cenis hágót, váratlanul rajtatört a franciákon és 1200 foglyot, tömérdek fegyvert és lőszert ejtett zsákmányul.

Egyedül, fegyver nélkül ment be aztán Caffre parancsnokhoz, aki úgy megijedt, amint a rettegett magyar hőst szemtől-szembe látta, hogy azonnal megadta magát. Berohanó segédtisztje rálőtt ugyan Meskóra, de a golyó célt tévesztett, csupán a falba fúródott. A hírre pedig, hogy Meskó ott van, Valette és Devin tábornokok eszeveszetten menekültek, és minden podgyászukat hátrahagyták. Ezért a nagyszerü haditettéért kapta Meskó József a Mária Terézia-rendet, amelynek egyik legérdemesebb viselője volt.

- Ugyancsak a napoleoni hadjáratokból érdemel említést Bekény huszárkapitány. A között a 6000 lovas között volt, akiket Ferenc császár 1812-ben adott I. Napoleon oroszországi hadjáratához. A szegény katonák irtózatosat szenvedtek a rossz élelmezés, fogyatékos ruha miatt, s a borzasztó hidegben még oltárterítőket is szedtek magukra, hogy meg ne fagyjanak.

Mikor már napokig éheztek, Bekény huszárkapitány Mokranynál rárontott az orosz elővédre, egy hidat fölgyújtva, útjokat elvágta, s tömérdek élelmiszeres kocsit ejtett zsákmányul. Így mentette meg Ferenc császár katonáit a biztos éhenhalástól.

A majdnem egy századon át gúny- és nevetség tárgyául szolgáló nemesi fölkelésnek, az insurrectió-nak is megvoltak a maga hősei.

Ilyen volt kisjáci Szeles Gábor, Szeles József kecskeméti városi tanácsnoknak a fia.

A harc hevében látva, hogy Huszti palatinális ezredbeli kapitányt hat francia chasseur körülvette, s már-már levágja vagy elfogja, Szeles, saját életével sem törődve, átvágja magát a lővonalon, két kezébe két karabélyt szorítva, lelő két chasseurt, a megmaradt négyet pedig összekaszabolva kardjával, nyergébe kapja Husztit, s úgy nyargal vele a magyar táborba.

Szeles érdemkeresztjét maga Gosztonyi János ezredes tűzte a mellére, még pedig, mint egy régi írás mondja: "Budán, Szent-Györgynek piartzán a' Felséges Tsászárné, Ferdinánd Fő-Hertzeg, és Korona Örököse és számos Fő-Személlyek jelenlétében..."

Petneházy László, aki Simonyi óbesternek taplóval szolgál, amikor ez Fontainebleauban pipára gyújt, amint Napoleon trónusán ült, mind tipusai a magyar huszárnak.

Szépsége, nyalkasága, virtusa miatt mindig büszke volt nemzetünk az Isten első katonájára, s ahol huszárok mutatkoztak, ünnep volt legottan.

Csak nem régen került kezembe egy 1816-ból való levél, amelyben egy Kienmayer huszárezredbeli tiszt irja le övéinek, hogyan masirozott az ezred Galiciából Erdélybe, új állomáshelyére.

Mindenütt nagy lelkesedéssel fogadták a hazai földre térő huszárokat, útjuk valóságos diadalmenethez hasonlított. Különösen a hajdu városokban, Szabolcs- és Biharmegyében, a sok traktába és mulatságokba fáradtak bele.

"Eszláron, Kállay Péter, a szaboltsi nábob tartóztata bennünket - mondja a levélíró - három nap, három éjjel szólt a mus'ica, folyt a' bor, és ollyan máslást ittunk, a' minőt Fejedelmek is tsak néha. A' legénység hust, bort kapott és fejenként egy lázsiást a' szörnyü mód gazdag uraságtól..."

Nagyváradon Rhédei Lajos gróf adminisztrátor volt az ezred mulattató-gazdája. Érdekes, hogy ebben az ezredben akkor már hatvanhárom éve szolgált Skultéty zászlótartó, aki elérte századik életévét, s az aradi temetőben aluszsza örök álmát. Rhédey száz aranyat adott Skultétynak, amiért hogy egykor a gróf is a Kienmayer ezredben kezdte volt a katonai pályáját.

"...Margittán gróf Csáky, Telegden Jakabffy. Nagy-Létán Horváth uraságok traktálának és a' Tiszt urak és a' közemberek valósággal aluttak a' nyeregbe a' sok mulatásnak miatta, hogy bemasiroztak Erdélynek földjére..."

Így végződik a levél, amely szintén egyik bizonyítéka, mennyire megbecsülték mindenkor a huszárt, kinek emlékezetére egész termet szánt a párisi világkiállítás magyar osztálya.

Miért romboljuk le azt a kevés illuziót is, ami a századvégi emberben megmaradt, miért foszszuk meg önmagunkat a látszat világától, ami olyan szép és kecsegtető.

Nem a legutolsó história ám a dormándi asszonyé sem. A dormándi halottlátó, így hívták országszerte, és messze vidékről zarándokoltak hozzá, abba a hevesmegyei faluba, ahol lakott.

A dormándi halottlátónak ugyanis az a rémes sajátsága volt, hogy meg tudta mondani, melyik halott, milyen stádiumában van az enyészetnek.

Hiszterikus fiatal asszonyok, akik imádták férjüket, elmentek a dormándi asszonyhoz és megkérdezték hogy porlik, oszlik a föld alatt az, aki nekik oly drága és kedves volt, amíg élt. Anyák gyermekeiket, testvér testvérét kérdezte. Sőt némelykor öntudatlanul rossznak is volt a szerzője, mert tolvajok jöttek hozzá, s azzal az ürügygyel, hogy ez vagy amaz a gazdag ember, asszonyrokonuk hogy fekszik a sírban, megtudták, mennyi ékszerrel, milyen drága ruhában tettek valakit örök nyugalomra, és akkor kifosztották a sírt.

Országos, szomoru hírre tett szert a dormándi asszony, s hogy nem foglalkozott vele annyit a sajtó, csak azért történt, mert akkor a hirlapirodalom még csak a legeslegnevezetesebb eseményeket szellőztette.

De ha nem is törődött a sajtó a dormándi asszonynyal, annál inkább hajszolta a hatóság, úgy, hogy némely esetben csak hajszálon függött, hogy a börtönt elkerülte.

Szerencsésen kisiklott mindig, mert az: "drága ténsasszonyai", - a grófné is ténsasszony volt neki - mindig kijárták a sorát és kihúzták a csávából.

A falujába pedig, a hevesmegyei Dormándra, egyre zarándokolt úr és paraszt egyaránt.

Egy igen előkelő mágnásasszonyunk, akinek Hevesben nagy uradalmai vannak, szintén elment a dormándi asszonyhoz és megkérdezte, hogy milyen az állapota most a sógorának, aki 1849 óta pihen már a koporsóban.

A dormándi asszony elgondolkozott, aztán kezét szeme elé tartva, lenézett a földre:

- - - Csont... inkább csak por már... csontjai nincsenek is rendben, mert kétszer temették el, az egyik bordája össze van törve... mert sok golyó érte... szép nagy szakála még ép azonban, de a régi sírjában, amely egy pince volt, egészen megvörösödött.

A grófné, aki incognito kereste föl a parasztasszonyt, úgy, hogy ez körülményeiről semmit sem tudhatott, halotthalványan hátrált, és majd hogy össze nem roskadt.

A halottlátó igazat mondott. Sógorát a forradalomban zsoldos golyók ölték meg és évekig nyugodott egy zárda sírboltjában, amíg végre a nemzet kegyelete mauzoleumot emelt vértanúja porai fölé.

Egy másik grófné, akinek a fia öngyilkos módon halt meg, néhány hónapra a haláleset után szintén fölkereste a dormándi asszonyt.

- - - Látom, amint fekszik - a feje egy kicsit félrecsúszott, ahogy koporsóját a sírba eresztették, még csak alig kezd enyészni.

Most egy nagy, fekete féreg jött ki a balfüléből és lassan csúszik alá aranyos ruháján, a dolmány zsebében egy asszonyi kép van, de az véres...

A grófné nem tudta tovább hallgatni, összeesett és két hónapig tartó ideglázban feküdt.

A fiatal grófot, aki katonatiszt volt, a régi dzsidások cifra, aranydresszes dolmányában helyezték a koporsóba, és utolsó kívánságához híven, nővére zsebébe tette annak a szép asszonynak az arcképét, akiért öngyilkos lett.

Az arckép abban a bluzjában is benne volt, amelyben az öngyilkosságot elkövette, ezért lett véres.

Dormánd, alig egy félórányira Füzesabonytól, ott fekszik, ahol a hevesi síkság végződik és kezdődik Eger szép vidéke, az erdős, halmos Andornak és aztán Eger után a Bükk regényes panorámája.

A székvárosba is természetesen híre ment a borzasztó clairvoyante asszonynak, és a törvény teljes szigorát alkalmazta, sőt már a klérus is beleavatkozott, mert már-már szentségtörésnek találták, hogy fölfedi a sírok titkait.

Eger érseki székében akkor Bartakovics Béla ült, egy rendkívül jólelkü, szelid, a pazarlásig adakozó egyháznagy.

Mikor már papjai is panasszal jöttek a dormándi asszony ellen, a jó érsek, nehogy igazságtalanság történjék, fölrendelte magához a halottlátót.

És ment az öreg, töpörödött anyóka, Maklárnak, Andornaknak, a tihaméri pincék mentében, jött az árnyas fákkal szegélyezett maklári hostyán, egészen odáig, ahol a dombról aranyosan villog le a Venite adoremus, abba a pirosfödelü rezidenciába, ahol a jóságos érsek úr lakott, aki világéletében soha senkit nem bántott.

Nem is félt a halottlátó, mert tudta, hogy igaz úton jár és bátran mondta meg a kékruhás, fehérzsinóros atilláju, csengő sarkantyúju huszárnak, hogy ő a dormándi asszony.

Bartakovics érsek azonnal maga elé bocsátotta és előbb kenetteljes dorgatóriumot tartott neki, hogy milyen vétek a világbolondítás, hogy mennyire büntetésre méltó az ember gyöngeségét, jóhiszeműségét kizsákmányolni, sőt szentségtörés kutatni a sírok titkait.

A vén parasztasszony végighallgatta a jó érsek urat, és aztán csöndesen, inkább szomorúan csak ennyit mondott:

- Nem bolondítok én senkit téns jó érsek uram, bár ne volna igaz ez az én borzasztó sírlátásom... Elkeserítette ez az egész életemet.

Az asszony olyan meggyőző, olyan szomoru hangon beszélt, hogy az érsek kissé meghökkent.

- Nos, jól van. De engemet nem fogsz elbolondítani. Mondd meg azt, hogyan fekszik az én anyám a koporsóban.

Az öreg asszony egy pillanatig elgondolkozott, aztán szemét kimeresztette, mintha valami nagy messzeségben lévő pontot akarna fölfedezni. Végre halk, szakgatott hangon beszélni kezdett:

- - - Régen, nagyon régen porlad... csupán a csontok épek, azok is kezdenek összeesni... szürke selyemruhája, amelyben a koporsóba tették, már csupa foszlány.

Az érsek homloka verejtékezni kezdett. Édesanyját valóban nagyon régen, mint fiatal asszonyt, szürke selyemruhában terítették ki.

...Ahol nyugszik, égbe nyúló hegyek vannak... a hegytetőn egy templom áll, mellette kápolna, ennek a pincéjében sok, sok koporsó közt van az övé is, - az ajtótól a hetedik... a koporsón betűk, sok szó, azzal kezdődik kis...

Az érsek már sápadt, reszketett. Ráismert a felsővidéken lévő családi sírboltra, amelyben édesanyja koporsója az ajtótól számítva csakugyan a hetedik volt. A fölírást is eltalálta, a "kis" szó, a Bartakovicc-család előnevének kezdetét jelentette; kisapponyi Bartakovicc.

- - És még látok valamit... mondotta az asszony - a nagy csontváz karjában egy kis csontváz van, néhány napos gyermek lehetett... Még megvannak rajta a kék selyemmel bélelt csipke-ingecske foszlányai.

A kis csontváz valóban ott volt, mert anyját utolsó gyermekével temették el, aki csak pár órát élt.

- Elég... - szólt Eger ősz egyháznagya. - Eredj békével, gondoskodni fogok róla, hogy ne bántsanak, de ne mondd meg többé senkinek, hogy látod szeretteit a sírban, mert ez iszonyatos... de csaló nem vagy, bántani nem engedlek...

Vígasztalódott szívvel ment el a szegény halottlátó az érsektől, aki aztán egy nagy érseki ebéd alatt elmondotta a föntebb leírtakat.

Azt is elmondta, amit neki a halottlátó mondott, hogy mióta van ez a vészes tulajdonsága.

Tizenhatéves lehetett, amikor egy vasárnapon templomba készült, s a haját elől négy-négy ágba fonta, ahogy ezt a hevesmegyei matyó-lányok viselik.

A kis parasztházban csak egy tükör volt, ez előtt meg anyja fésülködött.

Erre a leány odalépett a Szűz Mária képéhez, s annak a keretéből, amely homályos tükörüveg volt, kezdte a haját fonni. De egyszerre csak nagyot sikolt s eldobja a fésüt. A kép helyén egy halálfej jelent meg neki.

Ezután forró betegségbe esett, s amikor fölépült, mindenkit, akit csak eltemettek Dormándon, napról-napra látta, hogy fekszik, porlad és enyész el a sírban, - később mindenkit, akit csak tőle kérdeztek.

Bartakovich a dormándi asszonynak tett ígéretét beváltotta. Nem bántotta a halottlátót többé a hatóság, de ő sem mondta el senkinek, hogyan fekszik a halottja sírjában.

Nem, és ha bármennyi pénzt is ígértek neki, csak a fejét rázta s így szólt:

- Lehetetlen, megígértem a jó téns érsek úrnak, hogy nem látok többé.

És ígéretét még akkor sem szegte meg, amikor már a szelidlelkületü, jóságos Bartakovics Béla maga is régen por és hamuvá vált, s ott nyugodott az egri érseki kripta hüvös boltjai alatt.

Ilyen csontokig látó gyakorlati szemüveget akar a würzburgi professzor az emberiség szemére tenni, ami a dormándi halottlátónál csak clairvoyance, valami földöntúli dolog volt... agyrém, képzelődés, de a miszticismusnak olyan talánya, amire azt mondja az örökké tépelődő dán királyfi: sok dolog van ég és föld között, amit a ti iskolabölcselmetek föl nem ér - Horatio!...

De leszünk inkább misztikusok, clairvoyantok, csak maradjon meg egy parányi illuzió, mert e nélkül az élet nem élet és odáig fogunk jutni, hogy Röntgen nyomán sajátmagunkat is egy elegáns redingotba öltözött csontváznak fogjuk tekinteni csupán.

Mindig féltek az emberek attól a tudattól, hogy valamely meghatározott időben tönkremegyen a világ.

Az Úr ezredik évében sok vihar, jégeső, üstökösök megjelenése nagy zavart okozott s a népek reszkettek az utolsó ítélettől. Az ezredik esztendő azonban letelt, anélkül, hogy összeomlott volna a világ, de azóta is többször megjósolták a világ végét, még pedig mindig nagy zajjal és szörnyü ijesztgetéssel. Páni félelem fogta el az embereket, tudós alkimisták és csillagászok kijelentéseire és még a mult században sem akadt ember, aki az afféle jóslásokon nevetett volna.

1795-ben földrengés volt Debrecenben és ekkor sokan elhíresztelték, hogy ez a világ végét jelenti. Még a babonától ment, puritán gondolkodásu debreceniek is rettegtek akkor s régi írások szerint: "kimenének a nagy erdőre, nehogy a városban érje őket az ítélet".

1829-ben hasonlólag nagy ijedelmet okozott a földrengés, amelyről Kazinczy Sámuel hajduböszörményi orvos, a híres tudós Hatvani életírója, a következőket jegyezte föl:

"Az 1795-ik esztendő óta nem tapasztaltak földrengést az Alföldön; ennek az esztendőnek Julius hónapjáig mikor volt Kartzagon, Szatmáron és Debrecenben. Ott oly erős volt, hogy: a Barátok Klastromának, valamint a Reformátusok nagy uj Templomának erős falai is több helyeken megrepedeztek; a Tornyoknak nagy ingását abból lehetett észrevenni, hogy a tetejeken lévő tsillag szinte két lábnyira látszott tsóválgatódni."

Néhány nappal később, Ternye sárosmegyei községnek abban, a részében, amely Gomba felé esik, csendes eső közben iszonyatos forgószél támadt, összedöntötte a házakat, a fákat pedig tövestől csavarta ki. Érdekes, hogy a helység másik részében oly csöndesség volt, hogy még csak egy levél sem zörrent meg az ágon.

Ezekből a tünetekből akkor a világ végét jósolták a sárosmegyei parasztok s annyira hittek a katasztrófában, hogy semmit sem akartak dolgozni, s az úr dolgára erővel kellett őket a hajduknak kihajtaniok.

Az 1832. esztendőben újra fölmerült a világ végéről való rettegés. A Magyar Kurier meghozta az Észak-Amerikában dühöngő kolera hírét, novemberre pedig mindenféle jóslatok az utolsó ítélet napját hirdették.

Ezek a jóslatok rendkívül hatottak a kedélyekre, úgy, hogy még az idegen kalmárok sem igen jöttek el az őszi pesti vásárra s egy régi jegyzéknaptár lapján találtam a következő följegyzést:

"Leopoldnapi vásár mind nagyban, mind kitsinyben rossz. A' világ végétől való rettegés mindeneket otthon tartott."

Még a legelőkelőbb társaságokban is emlegették a jóslatot, erre enged következtetni egy Máramarosszigeten, 1832 november 20-án keltezett s Vay Ábrahám gróf főispáni beiktatásával foglalkozó levél következő passzusa:

"...ezeknek végződését 400 Személyre a' Mélt. Gróf- és Fő-Ispányné Kazinczy Zsófia, szelidségével minket közönségesen magáévá tett Asszonynak szemes intézete után készült fényes és Gazdag Ebéd, melly Táblán sokat beszélgetett a 9-bris 27-kére megjövendőlt világ pusztulásáról..."

Pesten, az egész intelligencia készült a Tsillagszakadást nézni és még a vármegye urai is elhatározták, hogy a Gellérthegyről nézik meg a meteor-hullást. Hideg idő következvén azonban, Dubraviczky Simon alispán nem ment föl, sőt - mint egy régi napló mondja - még a másod-viceispánt, Földváry Gábort is lebeszélte. Kecse Péter levéltárnok azonban, Szentkirályi Móric honorárius notáriussal fölment a Tabán egy magasabb pontjára, ahol, míg állták a hideget, várták az égi tsodát, de később betértek egy kis jó finom rácürmösre a hegy alá, ahol tambura is szólt, nemkülönben "szép leányzók is valának..."

Csillagászati szempontból legérdekesebb már előbb említett Kazinczy Sámuel följegyzése, aki ezeket írta meg a világ pusztulásának mondott hónapról:

"Debretzen November 25-ikén, 1832. Ezen Hónap 12. és 13-dik napjai közt eső éjtszaka igen különös és szokatlan természeti Tünemény lepett meg bennünket: ugyan is éjtszaka két órától fogva, reggeli öt óráig oly sürüen látszottak Levegőegünkben az ugynevezett Tsillagszakadások, hogy athmosphaeránkat egészen megvilágositotta, tiz 's tizenkét illyen Levegői gyulladások sültek el egyszerre, és külömbféle arányban, néha szélylyel, néha pedig öszve szaladtak, kisebb 's nagyobb formában. A nagyobbak ugy látszottak, mintha fényes Lepedő terült volna széllyel, mellynek közepe homályosabb volt, és Ég nyilásnak mondották, azután pedig öszvébb nyomulván, 3 's 4 minutumi égés után elmultak, s ujabbak állottak elő. - Ugyan ekkor dél- és Napkeletközt, tőlünk 4 magyar mértföldnyire eső Vantsod nevü Helység felett, olly kemény menydörgések és tsattogások vóltak, hogy a' rázás miatt az ablakok üvegjei öszve repedeztek. Nálunk pedig szép lévén akkor az idő és tiszta Ég, az éppen következett Heti vásárra a' Vidékről sok Embereket tsalt Városunkba, kiket aztán ez a Tünemény az utban lepett meg. Az együgyüebbek megrémülvén a' szokatlan látáson, imátkozáshoz, s' énekléshez fogtak, de a' tanultabbak és tudósabbak is, kiket ekkor utban talált, átaljában megvallják, hogy borzasztó volt a látás. Mint más országokban is az együgyüség, ezt valamely következő veszedelem előljáró postájának tartja..."

Ugyancsak erről az 1832-iki csillaghullásról, tréfás hangon ír egy levelében Bernáth Gáspár, a híres freskóképek szerzője: "- - a' Tsillagok olly sebességgel szakadtak kedves Hugomasszony, hogy így Farkas sem tud tántzolni, ezen kijelelt hires magyar Tántzos, a' ki ott tántzolt a' bécsi karinthiai kapu mellett lévő Udvari Theatromban..."

1857-ben is meséltek a világ végéről, s junius 13-ikára jósolták meg. Párisban annyira rettegtek ekkor az emberek, hogy a lakosság nagy része kivonult a St.-Denis síkságra, nehogy az utolsó perc az összeomló házak romjai alatt érje.

1866-ban nálunk nagyon sokat emlegették a világ végét. A nép hetekig nem dolgozott, dorbézolt a korcsmában, az urirend pedig járt az újtéri német színházba, ahol Gellmayer énekelt kuplékat az utolsó ítéletről.

Természetesen akkor is az élcelődőknek volt igazuk, valamint 1899 november havában is, melynek 13-ik napjára jósolta meg Falb a világ végét. De hiába terítjük rá a világfölfordulás próféciáira a kómikum köntösét: a halál homályos megsejtése megborzongat mindenkit, és nincs olyan ellenméreg a patikában, amely az ilyen mesék bódító hatását ellensúlyozni képes volna.

Ámbátor sohasem hittem a spiritiszták meséiben, előszeretettel foglalkoztam egyidőben mindenféle misztikus, földöntúli dologgal. Amit egyszer a kisértetes házakról, kastélyokról hallottam, azt mind megjegyeztem és most - emlékezet után, - azon leszek, hogy néhánynak a krónikáját összefoglaljam.

Talán leghíresebb volt e tekintetben a báró Prandauk valpói kastélya. Veszett híre volt ennek és a fehérszűrös horvát atyafi keresztet vetett magára, valahányszor arra vitte útja. Kisértet járt ott, még pedig rég időktől, az utolsó török háborúk óta. Azt mesélte a vidék népe ugyanis, hogy még Laudon generális katonái hoztak oda egy török leányt. Azt is, hogy a leány valami nagy dínom-dánom után egyszerre csak eltünt a valpói várból és a szó teljes értelmében nyoma veszett.

Mások azt állították, hogy nem török leány volt az, de egy belgrádi francia kereskedő felesége, aki a Sztáray-regiment egyik nyalka tiszturával szökött volna meg. A férj utána eredt, Valpón csípte meg, és amikor a szép asszony javában mulatozott kedvesének a pajtásaival, a terített asztal mellett kaszabolta le.

Ujság alig volt akkor. Görög és Kerekes uraim Bécsben kibocsájtott Hadi és más egyéb Történetek címü folyóirata csak a háboru eseményeivel foglalkozott és az efféle históriákat szájhagyomány vagy családi naplók őrizték meg. A naplók többé-kevésbbé hitelesek, a szájhagyomány nem mindig.

Száz és egynehány esztendő mult el azóta. Ki tudná biztosan: álmadozó, halvány török fehércseléd, vagy forrószívü, tüzes francia asszony volt-e annak idején a valpói kisértet? De nevezetességre tett szert, annyi szent igaz.

Őszi vadászatok évadján még ezelőtt 20-25 évvel is mutatkozott a kastély egyik szobájában, amelybe nem szállásoltak be senkit s úgy hívták, hogy: a kisértet szobája.

Mikor az éjfélt ütötte, - így beszélték, - megnyilt az ajtó és belépett a kisértet. Sugár, magas női alak, cifra selyemruhában, nyakán piros klárissal. Egyszer körülment a szobán, aztán végighaladva a folyosón, eltünt a sírbolt felé vezető lépcsőkön.

Vidám, fiatal katonatisztek akárhányszor kérték báró Prandaut, szállásolja őket a kisértet szobájába, bor mellett és vitézi történetek mesélgetése közben nekibátorodván. Bár nem szívesen, mégis engedett néha a báró, de kétszer nagyon szomorú vége lett a dolognak.

Egy fiatal tiszt meghalt, egy másik pedig megőrült. Hogy mit láttak, nem tudódott ki soha, mert természetesen sem a halott, sem az őrült nem tudták elmondani.

A harmadik tiszt aztán a háziúr tudta nélkül osont be egyszer a végzetes szobába s ettől az éjszakától kezdve megszünt a valpói kastély kisértetjárása.

A krónika szerint a kisértet megjelent a tisztnek, de ez nem ijedt meg, sőt utána ment a sírbolt lépcsőjéig.

A szellem megállt, egy lépcsőfokra mutatott s a tiszt aztán zsebkésével megjelölte azt a helyet. Másnap kiásták a lépcsőfokot és egy női csontvázat találtak alatta. A csontvázon rikító selyemruhafoszlányokat, nyakán piros klárist találtak. Éppen olyant, mint aminőt a leírás szerint a kisértet viselt. A talált csontokat aztán egyházi szertartás mellett temettette el a bárói család és azóta nem háborgat senkit a valpói hazajáró lélek.

Ugyancsak Horvátországban, Zlatáron költötték rémes hírét egy régi kastélynak. Itt nemcsak jártak, de kocsikáztak is a kisértetek.

Éjfélkor csakúgy sírtak, nyikorogtak a nehéz tölgyfa-ajtók, s éjféltől egy óráig nagy jövés-menés, csattogás közt sétálgattak a fekete emberek. Végre pont tizenkét órakor megnyílt a kapu, négy fekete lótól vont fekete szekér fordult be az udvarra, és csakhamar olyan hangok hallatszottak, mint mikor a koporsót csúsztatják. Noha mindent elkövettek a kastély és környék lakói, hogy a különös zajnak a nyitjára jőjjenek, sohasem sikerült ez iránt biztos adatot szerezni.

Zemplénmegyében messze földön híres volt a cékei Battha-kastély. Az ódon épület még Rákóczi idejéből származott és tele volt rejtekajtós szobákkal, álszekrényekkel, amelyeken át a szabadba juthatott az ember.

Különösen az úgynevezett Torony-szoba volt félelmes. Itt tizenkét órakor először keserves sóhajtás, majd zokogás hallatszott. Aztán egy fehér alak jelent meg, kezében égő gyertyával, és végigment az egész kastélyon, utóbb egy régi, beomlott pincelejáratnál tűnt el. Ugyancsak a cékei kastélyban észlelték volna, hogy valahányszor egy Battha meghalt, lehullt valamelyik szobának a vakolata, az elhalálozást követő harmadik éjszakán pedig az elköltözött e földön viselt alakjában mutatkozott a nagy ebédlőben.

Ez a kastély a kuruc időkből való csörgői alagúttal volt összekötve, s állítólag Rákóczi hívei egykor sok kincset ástak el pincéjében, amelynek azonban sohasem akadtak a nyomára.

A sárosmegyei Lemesen, Eperjes közelében is van egy félelmetes kastély. Valamikor a Füzy-család bírta, most pedig járásbíróság székel benne. Ennek a kastélynak egyik szobájában minden éjjel megjelenik a fehér árnyék.

A kastélyban csupán egyetlen egy szobát keres föl, s ha abban valaki alszik, nesztelenül az ágyhoz lebben, s az alvóra nedves, nyirkos lepedőt terít.

Mikor az alvó fölébred, már semmit se lát, de még borzong a nyirkos nedvességtől, és úgy érzi, mintha jeges levegő töltené be a szobát.

Ugyancsak Eperjes mellett, Kapiváron, beszélték még a harmincas években is, hogy kisértet jár. A várhegy alján mintha világosság gyulladt volna néha, nyomában pedig hosszu, uszályos ruhában, egy női alak indult a romok felé.

A népszáj azt suttogta, hogy ott kincs van elásva, s a fehér asszony pedig valami elátkozott lélek, akit még a rablólovagok idejében gyilkoltak meg.

Kapy István, a megyének akkori alispánja és a vár ura sokat hallotta a mesét, de nem hitte el. Egyszer azonban két jókedvü patvaristája, Sárosy Gyula, meg Vahot Sándor, felbizgatták, hogy ásasson: hátha igazán kincs rejlik ott.

Holdvilágos, tiszta nyári éjszakán föl is mentek az urak néhány meghitt cseléddel, s ott, ahol a láng kilobbant, elkezdték a munkát. Már jó mélyre haladtak az ásással, mikor egy nagy vaskondér tünt elő, de ahogy kihúzták a földből, s a fedelét leemelték, bizony csak olyan üres volt az, akár a vidám patvaristáknak a zsebe. Nem talált Kapy István kincset, sőt a meglevő nagy vagyon is elpusztult, úgy, hogy az utódokra fénynek, ragyogásnak csak a híre maradt már.

Hohenlohe Sándor hercegnek, a magnetizmussal és ráimádkozással gyógyító híres főpapnak, kisértetes látomásai többé-kevésbbé ösmeretesek. Sőt a herceg huszárja, az öreg Ferenc, esküvel állította annak idején, hogy az üres ágya előtt látott egy nagyváradi előkelő úrnőt térdelni - és gyónni, akit az eset előtt való napon temettek el.

Ugyancsak herceg Hohenlohe kertésze mesélte, hogy egyszer alkonyatkor, egy feketeuszályos asszonyi szellem repült át a kerten, akinek olyan volt a lába, mint akárcsak a kacsáé.

A fekete kutya képében jelentkező sátánról is olvastam valami spiritiszta ujságban. De valamennyi között a legérdekesebb a brunóci eset, amely 1899 szeptember havában történt az ősi Mednyánszky-család brunóci kastélyában.

Nem érdektelen egyet-mást elmondani arról a kicsit idomtalan, kicsit barok várbeli palotáról, amelyet a tősgyökeres budai burgerek máig is Sándor Palaisnak neveznek és amely három generáción át volt a hírneves család immár kihalt grófi ágának a családi háza. A szlavnicai Sándorok közül Antal, Móric nagyatyja, 1788-ban II. József császártól kapta a grófságot, de míg az ősrégi család nemesi ága ma is virágzik, a grófi család, mint föntebb említettük, a harmadik nemzedékkel elenyészett.

Sándor Vince gróf és neje Szápáry Anna grófnő a század elején olyan fényes házat tartottak Budán, hogy kis palatinusék-nak hívták őket.

Miután József nádor 1801-ben igen rövid házasság után elvesztette első nejét, Alexandra Pavlovna orosz nagyhercegasszonyt, ha valami nagy ünnepség, szolemnitás esett Budán, többnyire gróf Sándorék vették át a reprezentálást.

Így 1809-ben, mikor a francia invázió idejében Ferenc császár családja Budán tartózkodott, a nádor főudvarmesterének neje, Szápáry Jánosné, Teleki Leopoldina és Sándor Vincéné Szápáry Anna igyekeztek legjobban azon, hogy a szép, szellemes Ludovika császárné jól érezze magát a magyar fővárosban, mely akkor még olyan primitiv volt.

Ferenc császár harmadik felesége egyike volt kora legzseniálisabb asszonyainak, s oly szép, hogy ha nyitott hintón végighajtatott a budai és pesti utcákon, a jurátusok, a fölkelő nemesség összes urai, egetverő vivát-okkal üdvözölték. Erről emlékezve, atyjához írt egyik levelében, mondja a császárnénál alig pár évvel fiatalabb mostoha leánya, Mária Lujza: "...szeretném, ha papa látná, mennyire szeretnek itt bennünket, se vége, se hossza a vivát-nak, ha csak messziről látják a kocsinkat..."

A hangulatot leginkább Sándor Vincéék és Szápáry Jánosék csinálták, különösen Sándoréknál reggeltől estig terítve volt az asztal s az inzurgens tisztek mint a méhraj jártak ki s be a címeres, idomtalan kapun.

Mikor Ferenc császár megkötötte a békét és néhány év mulva következtek a bécsi kongresszus ragyogó napjai, ismét a sárgaházban fogadták Sándor grófék a Budára lejött uralkodót és szövetségeseit.

Azokban a termekben, ahol Bánffy Dezső volt miniszterelnök tárgyalt a disszidensekkel, száz meg száz viaszgyertya lángja égett akkor, Bihari húzta a nótát, a nagyhatalmasságok elragadtatva nézték a Ráday Nina táncát, mikor Szápáry Vincével kiállva a pikétre, bemutatta őseink méltósággal teljes lakodalmas-át.

Itt táncolta a mazurt Észak Apollója, az ábrándos szemü I. Sándor cár, Orczy Fánival, akinek szépsége még a bécsi híres kongresszusi szépségek-hez szokott uralkodót is ámulatba ejtette.

És ezekben a termekben gyüléseztek az első budai Asszony-Egyesület lelkes tagjai, akik a palatinus második neje, az áldott emlékezetü Hermina főhercegasszony védnöksége alatt emberbaráti eszmék terjesztésére vállalkoztak.

1817 április havában alakult meg ez az Egyesület s mint régi följegyzések említik: Elöljáró Sándor Vintzéné - Szápáry Anna Gróff Asszony lett. Titoknok Privitzer Aloys Úr, a' Nádor Ispán Ő Tsászári Királyi Hertzegségének Titoknokja, Az Egyesület Pénzes ládájának Gondviselőjévé pedig Suppini Antal ur.

Batthyányné született Mailáth grófné, Telekiné Mészáros Johanna, Beniczky Pálné s a különösen lelkes budavárbéli polgárasszonyok, Lászlovszky Veronika és Boros Josefa, a vén sárga házban szőttek, fontak merész terveket kisdednevelő-intézetekről, aggok menedékházáról. Itt létesült a Vakok intézeté-nek kezdete, s özönlöttek különösen azok, akiket a hályog fosztott meg szemük világától. Tóth-Pápay János, korának híres szemorvosa önként ajánlkozott a nemes hölgyek szegény védenceinek ingyen való operálására, sőt orvosságot és élelmet is küldött számukra.

A magyar színészetnek is van köze a Sándor-palotához, nem csupán azért, mert tőszomszédja, a II. József császár 1786 augusztus 23-án kelt rendeletével karmelita-rendházból Theatrom-má átalakított várszínháznak, de mert miután 1821-ben a színház bérlője, Brunswick Ferenc gróf az óriás deficit miatt letette a bérletet, a palatinus védnöksége alatt alakult részvénytársaságnak Sándor Vince gróf lett az elnöke.

Sándor Vince elnöksége alatt Kemnitzer Károly volt a színház művezetője és mint egy-egy följegyzés mondja, a gróf szívén viselte ugyan a műintézet ügyét, áldozott is, de olyan zsarnok volt a személyzettel szemben, hogy ezek a szó teljes értelmében rettegtek tőle.

Mint családi levelezések, följegyzések s más ilyen intim természetü írások mutatják, családjához sem igen volt különben másforma Sándor Vince gróf. Neje, az áldott jóságu Szápáry Anna, leányai Matild és Vilma, reszkettek, ha már lépését hallották a grófnak, nemkülönben minden rendü alkalmazottja a palotának.

Csupán egyetlen egy élő lény volt, aki sem Sándor gróftól, sem semmitől és soha senkitől sem félt, a grófnak 1805 május 23-án született egyetlen fia, Móric, a később Európaszerte ismert bravúros sportsmann.

Rettenhetetlen bátorságát és hihetetlen akaraterejét már kisgyermek korában elárulta. Egyszer, három éves volt akkor, egy kutyával játszott a kis Móric. A kutyának eleinte tetszett a játék, de egyszerre csak elveszítette türelmét s úgy beleharapott a kis fiu ujjába, hogy a vér hatalmas sugárban szökkent ki belőle. A gyermek azonban, ahelyett, hogy elpityeredett volna, erős karjaival átfogta a kutyát, leharapott egy darabot a füléből s aztán megvetőleg félretaszítva útjából, így szólt: Wen Du mi' beisen, i di a beissen.

Sándor Vince gróf a palotáját a színházzal összekötő folyosón át minden este bement páholyába. A gyermekeket is szivesen elvitte, de megkövetelte, hogy eziránt mindig külön kérelmet terjesszenek elő.

- Én bizony nem koldulok! - mondta egyízben a kis Móric és szó nélkül beült a páholyba. Atyja minden előadás után megverte ezért, de Móric még sem kért soha engedélyt és végre megunva az ütlegeket, nem ment többé a páholyba.

Nagy szigorúsága mellett viszont megfoghatatlanul elhanyagolta Sándor Vince fia nevelését, úgy, hogy Móric gróf tizenhét éves korában alig beszélt más nyelvet, mint a budai sváb dialektust, meg egy kicsit magyarul. Az ortografiáról fogalma sem volt, úgy, hogy amikor atyja halálhirére, amely Nápolyban találta, hazajött, sógora és egyszersmind gondnoka, gróf Keglevich Gábor, először is instruktort fogadott melléje, aki megismertette a helyesírás szabályaival.

Érdekes az is, hogy Sándor Vince soha sem engedte meg fiának a lovaglást, kocsikázást, sem a vadászatot. Miután atyja meghalt, a fiatal gróf bajnai birtokára utazva, alig szállt le a kocsiról, azonnal egy pompás fekete mént hozatott ki az istállóból s nyergelni parancsolt. Instruktora, Kosztarovics megjegyezte, hogy nagy merészség olyan embernek az ilyen állatra ülni, aki még nem is tanult lovagolni.

- Akinek előbb tanulni kell lovagolni, az nem is fog megtanulni soha! - kiáltotta Sándor Móric s olyan nagyszerü bravurokat vitt véghez a tüzes ménen, hogy az istállószemélyzetnek szája tátva maradt.

Igy volt a hajtással is. Attól a perctől, hogy kezébe vette a gyeplőt, nem volt jobb és vakmerőbb kocsisa Európának. A kofa-sátorok átugrálása, a lépcsőkön való fölhajtás, a Duna zajló jegén való lovaglások, mindezt képek örökítik meg. De ezeken kivül tömérdek még az olyan bravur, amelynek csak szó után maradt meg az emléke. Igy egy alkalommal Pozsonyban az Au tágas utain lovagolva, szembe jött Sándor Móriccal a Komáromy Györgyné kocsija.

A kocsiban ült Komáromynénak még egy unokahuga is, híres szépség a harmincas években. A gróf, aki Pestről ismerte a hölgyeket, köszönt és melléjök kormányozva lovát, elkezdett velök beszélgetni. Sándor azon az oldalon lovagolt, amelyen Komáromyné ült, de átdiskurálgatott a szép niéce-hez is. Egyszerre csak egy gesztenyefánál kanyarodott be a kocsi, amely a leány felé esett és tele volt virággal:

- Oh, be szép, rózsaszinü virágok, - mondotta a lányka, amire Sándor sarkantyút adva lovának, átugratta a nagy, félfödelü batárt s kalapját teleszedte gesztenyefavirággal, átnyujtotta a holtra rémült beauté-nak.

Angliában a Melton-Moubray-i parforce-vadászat alkalmával egy Anderson nevü lókereskedő száz fontért ajánlott föl a grófnak egy pompás lovat, amely azonban embert meg nem tűrt a hátán, oly föltétellel, ha őtet nem veti le a nyeregből. Sándor gróf elfogadta az ajánlatot, fölugrott az állat hátára s forgószélként vágtatott tova. Alig negyedóra mulva visszatérve, a ló remegett alatta, csupa hab volt egész teste, de olyan jámborrá lett, akár a bárány. Sándor ekkor kezét nyujtotta Andersonnak s így szólt:

- A ló valóban kitünő, köszönöm, hogy megszerezte nekem, holnap megkapja a száz font sterlinget.

S ettől a perctől maradt rajta Sándoron az ördög lovászmestere elnevezés. Sándor Móric 1835 farsangján nősült és az akkori mindenható államkancellár, Metternich Kelemen herceg leányát, Leontinet vezette oltárhoz.

A házasság rendkivül boldog volt, bár soha két különbözőbb temperamentum nem került össze, mint a vad, fékezhetetlen Sándor és a női szelidség, előkelőség mintaképe, Metternich Leontine.

Két gyermek is származott a házasságból, a korán elhunyt Leó és Paulina, a bécsi társaságnak ma is egyik legszellemesebb hölgye, a zseniális Metternich Richárdné.

Sándor Móric legnagyobb passziói közé tartozott, ha gyerekeit a nem félés-re tanította. Egyízben a Bajna melletti Gyarmathon óriási barriéreket ugratott át a gróf, híres Moineau Claxe nevü lován. Gyermekei remegve nézték s egyszerre csak így szólt a kis Paulina:

- A világ minden kincseért sem tenném meg! - A gróf meghallotta s odakiáltotta az egyik lovásznak:

- Ültesd ide a kis grófnőt mellém! - Mire a lovász, Sándor grófnő irtózatos rémületére, csakugyan nyeregbe emelte a leánykát, akivel atyja háromszor egymásután ugratta keresztül az óriási magas akadályt.

Sándor Móric soha életében nem volt beteg, sőt még gyöngélkedő sem. Ha feküdt, azt csak a lovas bravurjaiban szerzett borda- és lábtörések, ficamodások miatt volt kénytelen megtenni.

Egy alkalommal azonban Linc közelében úgy bukott le lováról a gróf, hogy heves agyrázkodást szenvedett s nemsokára a téboly tünetei mutatkoztak rajta.

1850 végén, amikor a bécsi Adeliges Casino-ban egy alkalommal mindent össze akart zúzni, elvitték a prágai Riedl-féle szanatóriumba, ahonnan másfél év mulva hazatért, s csak árnyéka volt már a régi vakmerő Sándor Móricnak.

Élete azontúl tengődés volt és megváltás az 1878 február 23-án bekövetkezett halál. Temetése alkalmával a gyászszekérbe fogott négy tüzes mén egyszerre csak minden ok nélkül megbokrosodott és vágtatva vitte Sándor Móric koporsóját a bajnai kriptáig.

- Az ördög lovászmestere még halva sem akar lépésben menni! - mondták a babonás emberek és keresztet vetve tért ki a föld népe.

Amíg szegény édesapám élt, mindig mesélt nekünk valamit Szilveszter estéjén.

Egyszer egyre, máskor másra fordult a beszéd, de mi leginkább azt szerettük, ha az emigráció idejéből beszélt.

Mert rendkivül csodálatos, szinte igazi mesébe illő volt azt hallgatni, hogy dúsgazdag főurak, csillagkeresztes dámák fiai olyan szegények voltak akkor, hogy beálltak gyári munkásnak, az ingüket meg maguk mosták ki, mert nem volt kettőnél több.

A sok emigrációbeli história közt a Guszti grófné szilveszteri vacsorája nagy szerepet játszott és most, annyi esztendő után is, szóról-szóra utána tudnám mondani.

Guszti grófné gróf Batthyány Kázmérnak volt a neje, született Keglevich Auguszta, egy rendkivül lelkes, áldozatkész honleány, aki annak idején összes ékszereit és ezüstjét a haza oltárára áldozta.

A szabadságharc leveretése után, amikor férje birtokait elkobozták, teljesen vagyon nélkül menekültek Angliába és Londonban telepedtek meg.

Kázmér gróf valami skatulyagyárba szegődött be munkásnak, Guszti grófné pedig reggeltől estig zsákot meg ponyvát varrt.

- Olyan hosszu tűvel, akár a kardom! - mutatta ilyenkor szegény apám és rámutatott a sarokba támasztott lovastiszti kardjára.

És a főrangu hölgy finom ujjai fölhólyagosodtak és szeme kivörösödött a folytonos munkában. Csak a sátoros ünnepek meg az ujesztendő napja adtak egy kis enyhülést.

Akkor összejöttek a Batthyány Kázmérék szegényes szobájában a bujdosók - és elfeledve a nehéz küzdelmeket, a nem szokott munkát, járta a tréfa meg a nóta, az hogy:

Egyízben történt, hogy elkövetkezett ismét Szilveszter estéje és Batthyány Kázmér megmondta a fiúknak, hogy:

Köd feküdte meg a szomoru külváros még szomorúbb utcáját és jószerivel, találomra értek el Batthyányékhoz a meghívott vendégek.

Batthyány Kázmér egy csomó ócska doboz aljából víg tüzet rakott, a felesége pedig, egy vékonyka deszkán, ugyancsak gyúrta a jóféle kemény csipedettnek valót.

A társaság maitre de plasirje Teleki Sándor volt, a későbbi zseniális tárcaíró, aki cigánynak nevezte magát az irodalomban, mondván, hogy kóta nélkül ír csak.

A zseniális gróf mindenféle régi erdélyországi anekdotával mulattatta a társaságot, aztán rátért arra, amikor karlista volt és ha látta, hogy elszomorodik a társaság, mindjárt kéznél volt valami tréfája, ami elűzte a szomoru gondolatokat. Éjfél felé végre azt ajánlotta, hogy öntsenek ólmot.

Babonás, bohó szokása Szilveszter éjjelének, de most nagyon tetszett az ötlet, ki tudja, hátha még az ólom figuráiból is kitetszik a jövő.

Lett is a vizestálban sistergő ólomból csillag, vasszeg, páska - azaz, hogy ennek meg amannak keresztelte el a fantázia.

Egyik fiatalembernek kulcsot formált ki az összefagyott érc - és Teleki rögtön készen volt a magyarázattal:

- Tyüh öcskös, itt a kamarás kulcs. Az excellenciás papa érdemeiért megbocsátanak a fiunak, hazamehetsz és éppen olyan szépen fogsz hajlongani az udvari bálokon, mint Schwarzenberg-ulánus kadét korodban.

- Inkább börtönkulcsot jelent az. Atyám sohasem fog mellettem szólni, még ki is tagad, úgy haragszik, hogy ott hagytam a sasos zászlót.

Mindnyájan elszomorodtak kissé. Bolond dolog is volt az, hogy egy oligarchának a fia Londonban gyertyagyári munkás és minden éjjel kimossa az ingét, mert nem tud hozzászokni, hogy kétszer vegye magára.

- Már minden értékem fuccs, - jegyzé meg továbbad Teleki. - Csak a mama bibliája van meg. Ezt átallom eladni az antikváriusnak.

Szép kapcsos könyv volt, azért adta a buzgó Mikes Erzsébet a fiának, hogy olvasgasson belőle olykor-olykor. De bizony Sándor úrfi nem igen levelezgetett benne s úgy hozta haza, amint elvitte a bujdosásba. Amikor aztán végre hazakerült, fogta a bibliát - és kinyitotta. Minden lapnál egy-egy ezres feküdt, amit a gondos anya rejtett oda, hogy az édes fia szükséget ne lásson a bujdosásban.

- Ejnye, ha én ezt tudtam volna, - mordult föl Teleky, - bizony nem pakkoltam volna a gyertyát szegény Laci komával annak az ángliusnak!

A Laci koma is haza került azonban, még pedig jóval előbb, mint Teleki gróf. Megtörtént, amit senki sem várt, ő maga legkevésbbé, hogy szigoru atyja könyörgött érte a császárnál. A fiatal császár külön kihallgatáson fogadta hű emberének a fiát, s amikor ez hálálkodott, csak három szava volt hozzá:

Nem is cselekedett többet olyat. Újra megfogta a letett kardot és néhány év mulva, éppen Szilveszter napján ujévi ajándékul, megkapta a kamarás kulcsot is.

Amikor megérkezett a cifra, kétfejü sasos, bojtos kulcs, elgondolkozva tette a mellé az ólomkulcs mellé, amelyet neki ama szomoru londoni Szilveszter éjszaka hozott és amelyből Teleki olyan szépen előre megjövendölte az ő fényes jövőjét.

De Teleki nem engedte ám el neki a megrovási kalandot. Megfogta a jó pajtást az utcán a vén kuruc és szólt ekképpen:

- No öcskös, ugy-e, hogy megjött az aranykulcs, te pedig az udvarnál hajlongasz és a fiaid pecsovicsok lesznek, akárcsak az öregapjuk meg a szépapjuk.

Szilveszter estéjén visszaszáll a gondolatom ezekbe a régi, daliás időkbe. Látom a londoni köd fátyla mögött a szabadságharc dicső hőseit, akik mindenüket odavetették a szent függetlenség oltárára s beálltak gyári munkásnak, holott egy szavukon mult, hogy fényes életet éljenek az ősi birtokon.

De azt az egy szót nem bírták kimondani. Mert az az egy szó a haza föladása volt.

Mikor egyszer a reggeli lapokban a milanói Skála-színházról azt olvastam, hogy az ottani községtanács határozata értelmében beláthatatlan időkig zárva marad, úgy éreztem, mintha egy régen elfelejtett, kihalt mese-világ ébredt volna új életre a szivemben.

Mert a Skála-színház is az én elmult, odaveszett gyermekkorom meséihez tartozott ám! A Mosé, az a fényes opera, amelyben háromszáz táncosnő járta a balletet és amit a karácsonytól husvétig terjedő szezonban napról-napra adtak, még sem unta meg a publikum. Utoljára már a vargák ablakára akasztott kalitkában a csízek is a Mosé áriáit fütyülték.

Csodálatosan szép lehetett ez az opera és a ballet káprázatos fényes. Amikor a nagyanyám mesélt róla, szentül azt képzeltem, hogy csupa tündérek járták a könnyed, észbontó, csábos táncot. De legjobban mégis az tetszett, amikor azt beszélte, hogyan dörögtek belé az ágyúk a zenekar játékába, hogyan ropogtak a puskák és szakították meg az édes dallamokat.

Akkor volt ez, amikor az ötvenes években kitört a milanói forradalom és az olaszok véres utcai harcokat vívtak az osztrák katonasággal.

Nagyanyám Milanóban töltötte a telet anyámmal, aki akkor még leány volt és énekelni tanult Lambertitől, a híres énekmestertől. Szomoru világ volt itthon nagyon, kivált a schlecht angeschrieben családoknak.

A nagyanyám unokabátyja vitte a koronát Orsovára, a nagyapám egyik rokonát pedig úgy emlegették a szabadságharc idejében, hogy: a losonci hős. Mit kerestek volna hát itthon, ahol minden utcasarkon ólálkodtak Prottmann spiclijei.

Milanóban kellemes volt az élet. Az olaszok akkor rajongtak a magyarokért és együtt szidták a maledetto tedescot. Az olasz patricius családoknál éppen úgy gyűlölték az osztrák katona fehér waffenrokját, mint nálunk és a milanói helyőrség tiszturai úgy unatkoztak a kékegü Itáliában, akárcsak Cegléden, vagy Alberti-Irsán.

A nagymamáékhoz vidám fiatalemberek jártak, művészek is és a kandalló márvány-peremén, jegyzőkönyvből kitépett lapra, akárhány rajzot hevenyészett Tomaselli, valami nagyreményü ifju festő, aki azonban pályája elején hunyt el, - meg Telepi Károly is, aki akkor, szintén kint élt.

Egyízben, amikor a Preceda, az olasz szállásadóné leánya bejött, fontoskodva ajkára tette az ujját és így szólt a nagymamához:

- Signora, baj lesz, az én hazámfiai össze fognak verekedni a német katonasággal, jó, ha előre beszerez sok mindent a piacról. Különben nem mondtam semmit...

Aztán kisurrant és hagyta a fiatal festőket pingálni, a szép signorinát pedig énekelni, hogy: do re mi... és tovább.

Amikor eljött a színház ideje, a nagymamáék felöltöztek és mentek a Skálába.

Talán nem lesz semmi. De meg ha lesz is, oda se neki. A nagymamáék akkor is Pesten voltak, amikor Hentzi a várost bombáztatta és Bognár Jettivel, a május 21-ikére virradó hajnalon, félharisnyában szaladtak ki a józsefvárosi kálváriára.

A Mosé első felvonása szépen eltelt. Még báró Ringelsheim táborszernagy, Milanó akkori katonai kormányzója is bejött egy kicsit a páholyba diskurálni.

Ringelsheim még abból az időből ismerte a nagymamát, amikor Magyarországon volt helyőrségen. Az ő magas állásának már nem ártott, ha a rebellis asszonyokkal diskurált.

A második fölvonás elején megkopogtatták a páholyajtót és a táborszernagy hadsegéde jött be az Excellencért.

A ballet éppen akkor kezdődött, amikor egyszerre csak tompa dörgés rázta meg a szinház ódon falait - aztán sűrű puskaropogás, vad, eszeveszett ordítás hangzott be az utcáról.

A nagymamáék ismerték ezt a muzsikát jól, - emlékezetükben volt még Buda ostroma óta.

A közönség Evviva Italia kiáltásokkal ugrált föl, a férfiak mellén egy pillanat olasz nemzeti szinü kokárdák díszlettek és mindenki futott az utcára. A nagymamáék is.

- Halál a németekre! - ordítá a tömeg és vad fanatizmusában botokkal ment neki a rohamlépésben közeledő osztrák katonaságnak.

Ezek közt meg egész sorok eldobták a puskát és fehér kendőt lobogtatva, kiabáltak:

Ezt a jelszót hangoztatták a nagymamáék is és majdnem diadallal kísérte őket a torlaszokon át a lelkesült utcai tömeg, amikor a nagymama megmondta egyik szájas demagógnak, hogy egyik rokona negyvennyolcas szabadsághős volt.

A milanói forradalmat csakhamar elfojtották, a história sem igen emlékszik róla, pedig tulajdonképpen ez volt a kezdete azoknak az eseményeknek, amelyek 1859-et - Solferinót, majd a villafrancai békét és Lombardiának Ausztriától való elszakadását eredményezték.

Nekem is csak úgy jutott eszembe, hogy olvastam az 1778 óta fönnálló, leghíresebb dalszínház megszünéséről, ahol a nagymamák Mosét hallgatták, miközben az ágyu belebömbölt az édes harmóniába, a közönség pedig torkaszakadtából ordította: Evviva Italia!

...mikor pedig elmult a diligentia, a nagymama készülődni kezdett. Legeslegszebb ruhámat pakolta a kofferba, amely régi módi, becsületes fajtáju volt. Amolyan vaspántos, alul sróffal, hogy meg lehessen erősíteni hátul a hintó bakján.

Aztán rendre búcsúzott az ismerősöktől, s nagy örömmel mondogatta: "Az ám, megyek a sógorasszonyokhoz, bemutatni a gyereket." A sógorasszonyok a nagyapa nővérei voltak, a gyerek meg én, akit minden iskolai év után ujra elvitt bemutatni.

Alig vártam az indulást. Bálványoztam a tantokat és mindenik számára külön üdvözlőverset tanultam. Németül, franciául meg angolul. A magyart, amelylyel kedveskedtem, már hétesztendős koromban is magam komponáltam.

Örök álmát aluszsza már a nagymama, a sógorasszonyok is, de örökségül maradt szivemben az utódaik iránt való nagy szeretet, - valamint hogy azok is jól szívelhetnek engem. Erről tesz tanúbizonyságot az a levél, amelyet éppen examenek idején, rózsaéréskor hozott számomra a posta.

Egyik sógorasszony leánya invitált benne, mennék el egy kis csalogánydalt hallgatni, megemlékezni régiekről.

Már a kastély homlokzatán valami elfeketült, mohos írás ötlik az érkező vendég szemébe. Az óriási, gyönyörü park ritka fajtáju fái közt még valóságos monstre hangversenyeket rendeznek a fülemilék.

MICHAEL DE GOSZTONY ET CRENCS CUM CONSORTE ANNA SEMBERY SIBI ET SUIS POSUERUNT ANNO M. D. C. C. C. C. II.

Hirdetik a megkopott betük, - egy oldalt álló, hosszúkás sárga épületet pedig diákosan máig is patvariának neveznek.

A kastély építtetőjének, Gosztonyi Mihály uramnak, patvaristái laktak benne és innen mentek el Gosztonyi János Ezredes-uram fölkelő nemeseivel, amikor 1809-ben Győr alatt állt a francia.

Régen sírba szállt nemzedékekről beszélnek a vác-hartyáni kastély boltíves, hűvös termei. Azokról beszél minden bútordarab. Magas, karos tartókban a gyertyák tiszta lángja és olyan vieux Vienne-csészékben szervirozzák a teát, amelyekből a mult század puderesfejü, rokokó dámái itták az uzsonna Coffét. A biborbársony fauteuille kihajló karfájának aranyos sphinxje pedig mintha szimbóluma volna annak a csodálatos asszonynak, aki öblében inkább átálmodta, mint élte földi pályafutását.

Telítve miszticizmussal, a családban egész mondakör maradt föl különcségeiről, s a régi jegyzetek, akkor, amikor szép szemét magasztalják, valami sajátszerü, téveteg tekintetről beszélnek, amely a lélek aberrációiról tesz tanúságot.

Mintha most is közöttünk járna. Szellemujjainak érintését szinte érezzük homlokunkon. És ahogy emlegetjük az utódokat, cselekedeteikben, gondolkozásmódjukban, valami titokzatos átöröklés révén, mindenütt fölbukkan az ő vére, - amíg a késő-unoka szemében meg-megvillan az a lidércfény lobbanásához hasonló, végzetes sugár...

A kelő hold hófehér világosságot áraszt a csöndes udvarra, amely most ötven esztendeje ugyancsak hangos volt.

Orosz lovasok, gyalog katonaság, fölkantározott lovaik mellett gúlákba rakott szuronyerdők közt állt ott és harsányan hangzott a tisztek rövid parancsszava.

A szegedi csata után volt már, amikor Görgei és a kormány közt hosszas vita indult meg a további hadműködés dolgában. A vég kezdete, amelynek sötétségét meteorként világította be még a váci csata diadalfénye.

Az ősz háziúr szeme fölragyog, amidőn a dicsőség napjairól emlékezik. Elmondja, hogy alig hangzott föl a harcba hívó szózat, lelkes testvérbátyja azonnal sietett Szent-Tamás alá, amíg ő a muszka invázió idején követte a sereget. Üres maradt az ősi kastély.

Csak a tiszttartó volt még ott, amikor Vác alá érkezett az oroszok főhadserege. Maga Constantin nagyherceg meg Paskievics tábornagy voltak a vezérek.

A nagyherceg Vác-Hartyánon, akkor Gosztonyi Lajos, most János-féle, Paskievics pedig a néhai Mihály után unokájára, Rudnay Józsefre maradt kastélyban szállt meg.

Amíg a fővezérek ott voltak, addig a tisztek és a katonaság nem követtek el vandalizmust. Csupán a fehérnépnek nem hagytak békét, úgy, hogy nemcsak a gyönyörü szép két Rudnay-leányt - később Ivánkánét és Kubinyinét, - de még a legutolsó nőcselédet is el kellett távolítani az udvarból.

A tisztek esténkint kártyáztak; amelyik zongorázni tudott, le is ült a hangszer mellé és divatos zenedarabok, orosz dalok előadásával mulattatta pajtásait.

Különösen nagyon finom és udvarias ember volt Constantin nagyherceg, aki, amennyire csak tehette, nem alkalmatlankodott a háziaknak. De sőt több ízben komor szomoru gondolatokba merült és sajnálatát fejezte ki, hogy ennek így kell történnie.

Amikor aztán a váci csatát megvívni elindult a fősereg, az úgynevezett nach-trupp maradt csak Hartyánban. Miután Gosztonyiék kérésére Constantin nagyherceg őrséget hagyott a kastélyban, ott még egy széket sem mozdítottak el a helyéről. Annál nagyobb pusztítást vittek azonban végbe a Rudnay örökösök kastélyában. A bútorokat pozdorjává törték s óriási tüzeket rakva az udvaron, mahagoni és palisander-fa mellett főzték ebédjüket. A boglyába rakott szénát, buzakazlakat fölpörkölték. Betörtek a remek, katakombaszerü pincébe, amely még a mult század végén épült, s megeresztették a hordók dongáit. Az öles kozákok térden felül gázoltak a finomabbnál finomabb borokban, a nagy, tíz, húsz akós hordók pedig mint könnyü sajkák úsztak a boráradatban. A szebbnél-szebb lovakat, ökröket, egész nyáj juhokat elhajtották. Még a kastély összes ablakait is beverték s amint tatárjáráskor, úgy vonultak tovább.

Hasonlóan elpusztították Csörögöt, amely akkor Lipovniczky-birtok volt, ma pedig Tragor Ernő váci bornagykereskedő szőlőtelepe van a helyén. Lipovniczkyné csak úgy menekült meg a haláltól, vagy még rosszabb sorstól, hogy egy szakajtóba kukoricát tett, s azt addig szórogatta a csibéknek, amíg a szőlők és gyümölcsfák közé ért, s elbújt üldözői elől, akik nyomát vesztették.

Közel két hétig, tisztán nyersgyümölcsből táplálkozva bujkált a holtra rémült úriasszony, mígnem visszamerészkedett házához. Amint a kerítéshez közeledik, látja, hogy minden fa olyan, mint midőn a cseresznye virágzik. Amint a hófehér galyakhoz ért, megtapintja azokat, hát csupa drága, finom pehely volt a fehérség, az udvar pedig teleszórva levágott kézzel és lábbal.

A váci csata után ugyanis az oroszok kórházat csináltak Lipovniczkyék házából, s a kincset érő fehérnemüt, ágybelit - magyar úriasszonyok büszkeségét - bandageoknak, pólyáknak tépve széjjel, a finom pehelytollat szélnek eresztették. Ide nem messze, Vác és Csörög határán van az az orosz kereszttel jelölt sír is, amely egy, a váci csatában elesett tábornok hamvait jelöli, s amelyet a környékbeli népség maig is muszka kereszt-nek nevez.

A vác-hartyáni kastély egyik termében olvasták föl Kossuthnak azt a nagyérdekü levelét is, amelyet Rudnay Józsefhez, mint választási elnökhöz, akkor intézett, amikor a váci kerület képviselőjévé választotta. A levelet ereklyeként őrzi Rudnay Józsefné, magyar nőnevelésünk e kiváló érdemü zászlóvivője, valamint azt a levelét is Kossuthnak, amelyben Rudnay Józsefnek száz forintot ajánlott föl a váci csata helyén tervezett honvédemlék fölállítására.

A gúlaszerü emlékkövet 1868-ban Degré nagyhatásu beszéde mellett leplezték le, - alatta nyugosznak a váci csatában elesett honvédek. Ötven éve már annak, hogy kezükből kihullt a szabadság védelmére fölemelt fegyver. Ötven éve, hogy poruk összevegyült a haza földével, amelynek függetlenségeért küzdöttek, s életüket föláldozták.

Makacs szembaj miatt sokáig nem mozdulhattam szobámból. Hozzám sem igen jöttek. Télen, a hóban, sárban nem kellemetes a falúra való járás. Korán esteledik, puszta, kopár minden. A legjobb emberünk is nehezen szánja rá magát, hogy kiránduljon.

Olvasni, írni nem lehetett. Ráértem elgondolkodni. Néha jó ez is. Gondolat gondolatot terem. Mohamednek, a keresztény prófétáknak is a sivatagban támadtak a legjobb eszméik.

A hosszu havas délutánokon össze is gondoltam mindenfélét. Elmult vidám farsangok, szép asszonyok, bohó meg ábrándos szerelmi álmok, érzékeny históriák jutottak eszembe. Van belőlök elég a leveles ládában. Lehet válogatni.

Imhol mindjárt legfelül a szép Draskóczyné esete. Ez még a dédapám idejéből való történet.

Szép asszonyban, nyájas barátkozásban soha sem volt szegény Gömör vármegye. Rimaszombatban, Rozsnyón, mindenkor kivették részüket a farsangból. Jutott a vidék kastélyainak, kúriáinak is bőven. A vizesréti Sturmann-féle kastélyban akkora terem volt, hogy mikor egyszer nagyon neki csúcsosodott a jókedv, huszonnégy chevauxleger tiszt lóháton járta benne a kontratáncot. A Draskóczy-familia meg udvari cigányt is tartott.

Talán éppen Vizesréten, de lehet az is, hogy valamelyik Draskóczy-kastélyban, vagy éppen egyik vármegyei bál-on ösmerkedett meg a szép asszony azzal a Hompesh nevezetü katonatiszttel, akiről a következőkben lészen majd szó.

Hompesh angol családból eredt. Magas szál, kékszemü, szőkehaju gentleman volt, aki mindent komolyan vett, többek között a szerelmet is.

Az első minét után úgy belé veszekedett a bűbájos magyar menyecskébe, hogy fogadást tett, hogy: vagy ő, vagy senki!

Nem csábítgatta Hompesh Draskóczynét. Nem kért tőle titkos találkozót jázminbokros lugasban. Még csak leveleket sem küldözgetett utána. Ezt a korrekt gentleman mind shoking-nak tartotta volna egy férjes asszonynyal szemben.

Egyszerre azonban - valami restorácionális nagy ebéden - amikor a hazafiak a pénz kevés volta, a só drágasága - akkori örökös gravamen - miatt évelődtek, meg hosszu tosztokban éltették a főispánt, elmondta Hompesh a szive szándékát. Angolos rövidséggel, minden képletes beszéd nélkül, ecsetelte nagy szerelmét. Aztán megmondta a szép asszonynak, hogy mellette olyan élete lesz, akár a paradicsomban. Végezetül kérte, hogy váljon el az urától, legyen nejévé, mert ő, to be sure, csak majd mint Mrs Hompeshhez mer közeledni.

Hogy szerette-e Draskóczyné az urát avagy sem,arról nem beszél a régi, familiáris krónika. Lehet, hogy ez is csak olyan házasság volt, mint annyi más nemes uraimnál. A nénik meg a bácsik kommendálták a partiet, a fiatalok azután valahogy összetörődtek. A dolognak sommázata azonban az, hogy Draskóczyné elutasította még becsületes szándékával is a tiszt urat.

Hompesh desperátus volt. Legfeszesebb lószőr kravátliját, a legnyalkább fehér waffenrokkot vette elő, amikor búcsúzni ment a százszorszép menyecskéhez.

Akkor sem beszélt sokat. Egy szál virágot, meg egy hajfürtöt kért Draskóczynétól, hogy eltegye örök emlékül. A virág meg a hajfürt dédanyáink idejében az Ánziktsz kártyát helyettesítette.

A szép asszony teljesítette az ábrándos lovag kérését. Még azt is megengedte neki, hogy megcsókolja a kezét, ott, ahol az ujjatlan selyemhálóból való keztyü végződött.

Hompesh csakhamar nyergeltetett és elvágtatott. Utána szállt a gömöri utak fehéres pora, hársak virágának édes, balzsamos illata.

Régen bealkonyodott, mire a tiszt hazaért szállására. Rideg, egyhangu volt a fogyatékos bútorzatu kvártély. A falon aféle schwarzwaldi kakukos óra ketyegett.

Hompesh elővette a virágot, meg a hajfürtöt. Olyan volt az, akár az élő selyem. Szinte áradt belőle a melegség, az illat. Mintha egy-egy villamos szikra is pattant volna ki a sötétben.

Körülnézett most a tiszt. Boldogtalan szerelme relikviáinak keresett helyet. A rozoga szekrényt nem találhatta elegendő jónak, a fenyőfaasztal fiókja sem vált be. Egyszer-kétszer kihúzta, majd betolta. Aztán hosszu lépésekkel elkezdett föl s alá járkálni.

Egyszerre csak megállt, kivette zsebéből széles pengéjü, éles kését és fölgombolta mellén a waffenrokkot, a kés megvillant, Hompesh egy hosszu, mély vágást ejtett a mellén. Ez már csak titoktartó etui lesz virágnak, hajfürtnek.

Annyi ereje volt még, hogy a sebbe belegyömöszölte a Draskóczyné hajfürtjét, aztán végig zuhant a padlón.

Így találta meg a szolgája, aki csakhamar föllármázta a tiszteket meg a felcsert. Jött is az örökösen tubákoló, egy kicsit az orrán keresztül beszélő német, de már nem segíthetett. A selymes asszonyi haj vérmérgezést okozott. Harmadnapra eltemették a hosszu ángliust. Szépen, katonai parádéval. A Draskóczy kertből is hoztak egy koszorut a koporsóra. - A szép asszony a rákövetkező farsangon nem ment el bálba sem. Azt mondta, reumája van. Tartása mintha egy kissé meg is roskadt volna és orcája meghaloványoda, mondja a régi följegyzés.

Szerencsésebben járt egy másik, szintén idegen származásu katonatiszt, Pallavicini őrgróf.

Ez Borsodmegyében volt állomáson és gyakran eljárt vendégül Csáky Zsigmond grófhoz. A nyalka tiszt csakhamar szerelemre lobbant a szép háziasszony iránt, s mint forró vérü olaszhoz illik, tüzesen ostromolta.

A bájos grófné csak nevette a szerelmes olaszt, s amikor az eget, földet, csillagot, holdat igérgetett neki, nevetve ütött legyezőjével kezére.

- Ugyan menjen - mind ilyenek maguk, megigérnek mindent, de még a kisujjukat se hagynák levágatni érettünk.

Pallavicini egy szót sem szólt. Fölkelt és a szalonból egyenesen bement a konyhába. A szakács éppen valamit trancsirozott, aféle konyhabárd volt a kezében.

- Vágja le a kisujjomat, - mondá Pallavicini, és eléje is tette a tálaló deszkára. A fehérsapkás maitre de cuisine eleinte szörnyen szabadkozott. De Pallavicini ekkor ráriadt hogy: egy-kettő, mert őtet szúrja le.

Hát hiszen az uraknak mindenféle gusztusok van. Meg nem is lesz jó tréfálni ezzel a dühös taliánnal, gondolta a szakács. Egy pillanat mulva aztán úgy elcsapta a szép tiszt úr kisujját, mintha örökké anatomiával foglalkozott volna.

Amikor Pallavicini bepólyázott kézzel, ujját ezüst tálcán hozva, visszament a szalonba, Csákyné holtra rémült. Ez aztán ember. Talán még a fejét is levágatná, ha erre találnék célozni, gondolta magában és engedett. Elválva férjétől, Pallavicinihoz ment nőül, akivel oly boldogan élt, hogy ilyen házasságok ma már talán csak a mesében léteznek. A levágott kisujjat azonban haláláig megőrizte Pallavicininé, akit férje alig néhány hónappal élt túl.

Furcsa trubadur volt Dovecz Mihály, 1830-32-ben leghiresebb rablója Gömör, Borsod meg Nógrád vármegyéknek. Vakmerősége bámulatos volt és évekig hihetetlen ügyességgel kerülte ki az elfogatására kirendelt pandurokat, sőt a katonaságot is.

Ez a rabló nem kisebb asszonyba lett szerelmes, mint az akkortájban Oláhpatakon lakó Andrássy Károly gróf feleségébe.

Bár mindenütt rabolt, az Andrássyak tulajdonát a szeme fényénél is jobban őrizte. Nyári hőben, tél fagyában egész éjjeleket elült az oláhpataki kastély előtt, búbánatos nótákat furulyázgatva a grófné ablaka alatt.

Egy este aztán nagy merészségre vetemedett. Vagy élek, vagy halok - gondolta és benyitva a cselédlakásba, azt követelte a komornyiktól, hogy menjen be a grófnéhoz és jelentse be neki Dovecz Mihályt, akinek az az óhajtása, hogy az életben csak egyetlen egyszer csókolhassa meg a kezét.

Andrássy Károly otthon volt s azt üzentette a rablónak, hogy takarodjék, amíg jó dolga van, mert azonnal elfogatja.

Dühösen távozott a furcsa szerelmes és öklét fölemelve fenyegetődzött, hogy ezt a kiútasítást megbánja még a grófi család.

Hogy fenyegetését be ne válthassa, Andrássy Károly felsőbb helyen kezdte sürgetni elfogatását, ami nemsokára ezután meg is történt.

Henckó és Alsó-Sajó községek közt 1832 december 28-án az országút mentén föl is akasztották Doveczet. A rabló fejét Andrássy Károly Bécsben preparáltatta s máig is ott van a betléri kastély muzeumának curiosá-i közt.

Langyos nyári esthajnalon akár hányszor néztünk egymással farkasszemet, Az útszéli troubadur üres szemgödrei mereven bámulnak rám, én pedig a bús dán királyfival aposztrofálgattam... aki most is, hogy elmult, elenyészett szerelmesekről, régi varázsról írok, elfogódik a szívem.

Az a láng kilobbant, oda a varázslat. Néhány ócska levél, följegyzés maradt mindössze nyalka lovagokról, szép asszonyokról, régi farsangok bohó, meg szomoru szerelmi históriáiról. Fuit.

Afféle falusi odúban élő mormogó medve létemre, maholnap már csak porrá vált urakkal és asszonyságokkal társalkodom.

Nem tudom, kik adnak ma Budapesten zsúrokat, estélyeket, de tudom, hogy 1809-ben meg 1810-ben az ürményi országbíró Mérey Sándor helytartósági tanácsos, meg a Fáy László házai voltak a hangadók.

Az országúton - ma Károly-körút - volt a Fáy László téli lakása, közel a Hacker-szálához, ahol a magyar szinjátszók játszottak és Arany szitá-nak nevezték a nagy, kertes házat.

A két Fáy kisasszony, különösen Zsuzska, rajongott a szinművészetért és róluk mondja Déryné naplója: "Nem szólítottak másként, mint jőjjön ide, kis fülemüle, énekelje ezt; vagy: jőjjön ide maga, kis flóta, dalolja el ezt; - maga kis csalogány, maga kis pacsirta, énekelje ezt meg amazt. S minthogy Zsuzskának szokása volt mindig az ágyon ülni, nekem is oda kellett ülnöm vele, hogy mindig össze-vissza csókolhasson, nyaggathasson; ott hömpölygetett az ágyon össze-vissza, mint a kis macskát."

Mérey Sándor meg valósággal főuri házat tartott. Csupa selyem tapéta, drága szőnyegek, porcellán vázákban illatozó virágok minden szobában. Selyemharisnyás inasok nyitották ki a fehérre lakkirozott szárnyas ajtókat s családi címerrel ékesített pompás batárt járatott a Durchfahrt alá, amikor szinházba mentek az uraságok.

Mérey Sándor anyja konziliárusné volt és csillagkeresztes dáma, hajadon huga, Mérey Antónia pedig egyike a századelő legszellemesebb, legelegánsabb leányainak. Ha ma élne, jukker-leány-nak mondanák, akkor csak mint a szeles Tóni-ról emlékezik róla Déryné, aki Méreyéknél is "szinte mindennapos" volt. Szelessége mellett rendkivül jószivü, lelkes leány volt Mérey Antónia, akiről következőket mondja Déryné naplójának egyik passzusa: "Tóni kisasszony volt az én zsurnálom, ő rendezte az öltözékeimet, ő szabta ki és varrta a legízlésesebb drapériákat, s meg kell vallanom, hogy izléssel öltözködni csak ő tőle tanultam. Három nap is eldolgozott, arany, ezüst és rézfóliókkal fölékesítvén hercegi fényes, uszályos tüllruháimat, - mert még akkor nem igen fedezték drága bársonyuszályok kicsinyke alkatomat. De Tóni olcsó kelmékből össze tudta nekem készíteni és előtolmácsolni szerepeimhez a legjellemzőbb öltözékeket; és én csak neki köszönhetem, hogy mindig én voltam a legszebben és a legjobb izléssel öltözve."

Noha a magyar színházra gondviselő bizottság egyik tagja volt Mérey Sándor is, mint 1807-8-ból maradt följegyzésekből látjuk, akkor még lelkes híve volt a német előadásoknak.

Aki az akkori társaságos élet kulissza-titkaival ismerős, tudja, hogy ennek a nagy lelkesedésnek némi egyéni háttere is volt. Mérey Sándor ugyanis éppen ez időtájt udvarolt életre-halálra a német direktor feleségének, az opera-díva Cibulkánénak. Ez a szép asszony részben még Ráday Pált is megnyerte, mert 1807 junius 3-án egy a nádorhoz intézett beadványában a következőket mondja: "Pestnek és Budának szükséges a jó német szinház, de épp oly szükséges a magyar is."

Miután azonban Vida, a magyar szinjátszók bőkezü, a legnagyobb áldozatokra is kész kormányzója 1811 nyarán lemondott tisztéről s helyette Mérey Sándort választották meg, minden más fordulatot vett a tanácsos úr házánál.

Az öreg Méreyné a Hacker-szálában bérelt lózsit, Tóni pedig, akit örökös mozgékonysága miatt az akkori arany-ifjuság perpetuum mobile-nek is hivott, egyre invitálta Dérynét meg Murányinét ebédre, vacsorára.

És mégis német aktor felesége lett Mérey Antónia. A fényben, kényelemben nevelkedett, örökké víg leánynak nagyon szomoru sors jutott osztályrészül.

De mondjuk el csak szépen, sorjában ezt a mult századbeli szenzációt, amely oly nagy port vert föl a tizes évek pesti társaságában.

A mai Gizella-téren épült nagy német Theatromnak már akkor kitünő személyzete volt. Hires aktorok, énekesek, köztük Demini a basszista, hozzá még kiválóan szép ember is.

Hajgyürücskéi a homlokán avatott fodrász kezére vallottak. Mellénye alól hófehéren bujt ki a keskeny, fodros sabótli, valamint a pehelyszerü tászli is elegánsan simult a hosszu kaputrokk hajtókás ujjára. Bársonygalléros, carbonari köpönyegét, hátul a piros bojttal, meg éppenséggel olyan hódítóan tudta félvállra vetni, hogy ugyan erős leányszív lett légyen, amely ellent tudott volna állani.

Már a színpadról tetszett meg a leánynak Demini s a vonzalom csak fokozódott, midőn személyesen is megösmerkedett vele. Valószinüleg Czibulkáné révén történt az ismeretség, de ezt - bár hónapokig kutattam utána - se Déryné naplóiból, sem más egykori és hiteles jegyzetekből kihüvelyezni nem birtam.

A szerelmesek eleinte csak az utcán váltottak szót. Gyakran a váci-utcai híres Hét-választó előtt, ahol nyáron át oleander bokrok közt, zöldre festett lócák állottak, amiken naphosszat juristák, helyőrségi katonatisztek, meg aktorok üldögéltek.

A Dunaparton a hajóhíd előtt csemegés bolt állt, idejárt gyakran Mérey Tóni s ha szerét ejthette, lerázva nyakáról komornáját, itt beszélgetett hosszasabban ideáljával.

Mérey konziliáriusné ugyanis ilyenkor mindig meghívta ebédre egy ösmerős családnak, a híres Kállay familiának egyik Pesten nevelésben volt leánykáját, akit a Cukor-utcában volt híres leányformáló intézet-ből hoztak ki.

Ebéd után aztán befogatott a cimeres batárba Mérey Sándor, Antónia meg elvitte Zsanetkát kocsikázni.

Többnyire a város erdeibe hajtott a kocsis. Csakhamar feltünt a kis Zsanetnak, hogy az ángoly király tzimerü korcsma mellett rendesen megáll a kocsi. Halkan nyilt a selymes bélésü ajtó, és egy elragadóan szép, barna férfi telepedett a batárba.

Amikor hazatértek, Mérey Antónia útközben mindig megeskettette Zsanetkát, hogy arról, amit látott, sem az öreg néninek - édesanyjának - sem Sándor bácsi-nak - fivérének - sem pedig az intézetben senkinek sem mond el semmit.

Kállay Zsanet, igazi magyar leányhoz illően, nem is árulta el Tóni nénit soha. De mikor egyszer aztán a városerdő valamelyik elhagyatottabb helyén a fekete talián ölébe ültette Mérey Antóniát és úgy csókolgatta, nem kért többé a kocsikázásból.

Bár a jól nevelt leánykának tulajdonképpen fogalma sem volt még az ilyenről, erős erkölcsi érzületével ösztönszerüleg megérezte, hogy Tóni nem helyesen cselekszik.

A kocsikázások különben sem tartottak sokáig. Demini máshová szerződött és Mérey Antónia követte őt az idegenbe is.

Anyát, testvért, hazát, mindent elhagyott a szeles Tóni az énekesért és büszke családja többé sohasem fogadta vissza a komédiás feleségét.

Pedig nagy szüksége lett volna később támaszra, segitségre Mérey Antóniának. Férje erős meghülés következtében elvesztette hangját - s minden életmód nélkül maradtak.

A felvidéki városokban, többek közt Kassán huzta meg magát a nagy nyomorba jutott Demini-pár, ahol himzéssel keresték meg a mindennapit.

A deszkák hódító hőse, a leánycsalogató talián feleségével együtt kezébe vette a himzőtűt, napestig öltögetve selyemszállal, aranyfonállal atlaszra, bársonyra.

Hogy hol végezte be nyomorral, gonddal teljes életét Mérey Antónia, sok utánjárás mellett sem tudhattam meg.

De a téli alkonyat sárgás-fakó homályából mintha kiválnék most előttem érdekes, arisztokratikusan metszett profilja. Látom, amint lelkesen szab, varr az első magyar operaénekesnőnek, miközben megnyilik a fehérre lakkirozott, szárnyas ajtó és szertartásosan kiáltja be a strimflis, selyembugyogós inas: Déryné ifiasszony.

Vay Ábrahám a dúsgazdag oligárka, aki a pozsonyi diétákon valóságos fejedelmi udvartartást vitt, egyszer elhatározta, hogy mármarosszigeti installációjára, mint hajdan az ősök, more patrio - lóháton fog utazni.

Mikor tervét áldott jóságu nejével, Kazinczy Zsófiával közölte, ez csak hüledezett és csapkodta össze kezeit.

- Jaj lelkem, Ábriskám, nem ülök én lóra, ha sohase is látom azokat a szigeti ünnepségeket!

Vay Ábrahám, aki szigoru autokrata volt családja körében, el se hitte, hogy az ő galambkedélyü Zsófikája ellenkezni is tudjon, azért még nagyobb nyomatékkal ismételte:

Azonban bármily nagyúr volt is Vay Ábrahám, az asszonynak még sem tudott parancsolni. Úgy segített magán, hogy sógora tanácsára elhivatta a felcsert, aki megkopogtatta a kegyelmes asszony mellét és ünnepélyes hangon kijelentette:

Zsarnok volt ugyan Vay Ábrahám, de azért szerette hűséges, áldott Zsófikáját és mikor elment a felcser, kijelentette:

- Jól van, üsse kő... te majd a nagy üveges batárban mégy, csak mi, a többiek utazunk lóháton.

A többiek, a hajadon lányok, patvaristák, cselédek aztán tudták, hogy ez ellen nincs már apelláta és szépen belenyugodtak. Társzekerekre rakták az óriási sátrat, amelynek négy rekesze volt, valóságos szobák, vastag muszkavászon fallal. A sátort, ha fölállították, tetejébe tűzték a Vay-cimeres lobogót és a véletlenül arra tévedő, látva a közelben legelésző lovakat, a nagy tüzeket, a szolgafán függő bográcsokkal, azt hihette, hogy Árpád népét látja táborozni a beregi síkságon.

A menetet a gróf maga nyitotta meg, hófehér, telivér arabs paripán, utána következett a háznép és a cselédség.

A két hajadon grófnő, Luiz, később gróf Bolza Istvánné és Ida, utóbb Vay Gyuláné, kitünően idomított lovakon ültek s mellettük ugratták tüzes paripáikat a deli patvaristák, Puky Miklós, Gencsy Károly, Ragályi Ábris, Péchy László, Bősz Károly, Töröss Tamás, Lossonczy László, Vay Ábrahám kedvenc patvaristája, akit mindig selyem fiam-nak nevezett, Borbély Samu, Bernáth Lajos és még többen.

A francia társalkodónő, mademoiselle Valburge, irtózatosan sikoltozott a nyeregben és minden szentnek ajánlotta lelkét, mert, úgymond, tudja ő, hogy élve úgy se látja többé Berkeszt. Az inasok, hajduk, lovászok szintén mind lóháton, apró erdélyi mokányokon ültek, a Rákóczi csatáiból maradt szerszámzattal, bundás nyeregben.

Horeczky uram, a főszakács, fehérebb volt fehér kitlijénél, mikor két lovászgyerek rácsatolta egy vén igás gebére és még a szolgálók csoportjának groteszk látványán sem tudott nevetni, akik férfimódra ülték a nyerget és vörös, meztelen lábszáraik minduntalan kilátszottak a bokorugró szoknya alól.

A szolgálók hátára gyuródeszkát, sodrófát, fazekat köttetett az öreg excellenciás úr és mikor rövid, ezüst végü botját fölemelve elkiáltotta: Indulj! - útnak eredt a karaván.

A Nyír álmosan zsongó, aprólevelü fái közt, a homokos úton port vert a lovak patája és a nehéz batár kereke mély nyomot vágott, itt-ott tengelyig merülve.

Amíg mentek, sohasem engedte az öreg gróf, hogy idegen fedél alatt háljanak meg, a sátort, minden előre kijelölt pihenőnél, az érkezésnél jóval előbb fölállították már emberei. Sőt még azt is úgy intézte, hogy a sátor se álljon a más földjén... Könnyü volt neki, három napig utazhatott egyfolytában úgy, hogy mindig a tulajdon birtokán érte a dél meg az esthajnal. A pihenők alkalmával vígan voltak. Horeczky maitre de cuisine, földet érezve talpa alatt, vígan dirigált a bográcsok körül és még az úrnő kedvenc étele, a tejeskása is csak úgy elkészült a gyepen, akár a berkeszi konyhában.

Ha szép idő volt, a sátor előtt terítettek, még pedig úgy, hogy cölöpöket vertek a földbe, és arra deszkákat helyeztek. Mikor aztán a fenyődeszkákat leborították finom patyolatabroszokkal és csillogott rajtok a nehéz ezüst, szikrázott a szomorodni, a mezőn elkésett vándorlegény azt hitte, hogy a János pap országában jár, ahol tejjel-mézzel folyik minden, mert a gróf rendeletbe adta, hogy az arra menő szegény vándorlólegényeket meg kell állítani és jól megvendégelni.

Mármaros-Szigetre érve, dörögtek a tarackok és zászlódíszben uszott a város, mikor a diadalkapun át bevonult a különös karaván.

A hazafelé utazásra előre örült már mindenki, mert azt remélték, hogy az excellenciás úr megelégelte a lóháton való utazást. Ez úgy is volt, de a gróf most még valami különösebbet gondolt ki.

- Szálakon uszunk a Tiszáig, a Lányvártól aztán majd kocsikra ülünk, és úgy megyünk Berkeszre.

Ettől sápadoztak csak különösen a nők, mert neje kivételével, éppen úgy nem engedte a szálon való utazástól kibujni őket, mint a lovaglástól. Modern ember nem is tudja már, mi volt a szálon való utazás, amelyet mármarosi sószállítók eszeltek ki. Egy-egy embernek ugyanis egy szál fenyőn kellett magát a lefelé rohanó Tiszára bízni. A szálon egy vashorog volt és egy kurta cölöp, keresztalaku fogantyuval, azokba belekapaszkodva és lelkét istennek ajánlva, bízta magát arra az utazó. Az első szálon ismét Vay Ábrahám ment, utána a többiek és szédületes sebességgel rohantak le a Tiszán. Mikor a leányvári révnél megérkeztek, mindenki bámult, hogy a karaván teljes. A szegény Valburge kisasszony ideglázt kapott és Horeczky, a szakács, három napig nem akart a főzőkanálhoz nyulni, egyre bizonyítgatva Végh uramnak, az udvari papnak, hogy ő nem főzhet, mert hiszen beleveszett a Tiszába és csak a lelke bolyong még itt a fehér szakácskitliben.

A verciorovai pályaudvaron szinte megrohanták az utasok az ujságokat áruló portást.

Mihelyt kiterítgettem a térdemen, azonnal láttam, hogy haláleset történt a familiában.

Csemicei és hliniki Csemiczky Károly, nógrádmegyei nagybirtokos, meghalt kilencvenkét esztendős korában.

Hiszen a nagymama mindig azt mondta, mikor még kis gyermek voltam, hogy: a Csemiczky Károly bácsi sohasem hal meg! És a nagymama szava szent volt én nekem.

Két, három nemzedéket, de talán még négyet is látott felnőni Csemiczky Károly, el is halt mellőle még a fiataljából is sok, de ő élt, élt, mintha szerződése lett volna a halállal.

A kürtösi kuria kéménye füstölt, vendég is került mindig és bizony Károly bácsi sokszor blattozott olyan deres haju férfiakkal, akiknek a nagyapjával együtt tanulta meg a billiárdozás nemes mesterségét jurátus korában.

Az én gyermekkoromban is öreg ember volt már Csemiczky Károly. De azért nem hagyta magát.

Fehér piké-zsilét, meg olajszínü, aranygombos kvekkert öltött magára, ha átjött Nagy-Sztrácinba, ahol Eduard, a testvéröcscse lakott.

Valami szép, kedves hely volt ez. A vaskosaras, cifra vasrózsáju ablakok nagy, árnyékos kertre nyilottak. Halastó volt a parkban, százados gesztenyefák és versaillesi mintára egyenesre nyirt somfabokrok.

Az udvaron tömérdek fehér, meg hamvaskék galamb, még a nóta is szólt rólok:

A galambok, meg az aranyszőrü csikók, azok voltak az én kedvenceim és örömömben aludni se tudtam, mikor a nagymama kijelentette, hogy:

Valahányszor ott voltunk, mindig eljött tisztelegni Károly bácsi. Az ebédhez ő vezette a nagyanyámat, és olyan igazi gavallér volt, amilyenről a mai nemzedéknek már fogalma sincsen.

A nagy koleráról, meg az árvízről beszéltek legsűrűbben a nagymamával és Lotti nénivel, többnyire németül. A cselédekkel azonban tótul konverzáltak, ahogy ez divat a nagypapa szűkebb hazájában.

Engemet mindig kis tudós-nak hivott Károly bácsi. Fölállított az asztalra és sorba kérdezte tőlem a magyar királyokat, meg hogy Európa országainak melyikek a fővárosai.

Ha jól feleltem, rendesen egy piculát adott, elmagyarázva hosszasan, hogy a pénzt nagyon meg kell ám becsülni.

Felette takarékos volt Károly bátyánk - Lotti néni egy kicsit restelkedett is a piculákért, mert ő meg áldott szívü, szörnyen gavalléros asszony volt.

Alig is ült le Károly bácsi testvéröcscsével, meg spécijével, Prónay Lexi urambátyámmal, halber zwölvézni, azonnal a zsebébe nyult Lotti néni és egy aranyat adott nekem. Soha kevesebbet; ő nála ez volt a kis pénz.

De Csemiczky Károly takarékosságának nemes indulat volt a rugója. Mint agglegénynek saját gyermekei nem voltak, de családja jóléte, emelése lebegett mindig a szeme előtt.

A Lotti néni daliás, szép három fia, a Viktor, a Béla, meg az Edus, ezek voltak a szemefényei. Micsoda nagy dominiumon osztozkodik majd egykor ez a három fiu, micsoda szerepet visznek majd Nógrád vármegyében. Így gondolkozott a ridegnek látszó agglegény, szívbéli büszkeséggel és garast garashoz tett, hogy célját elérje. Hiába takarított, hiába zsugorgatott azonban, ősi családfának erős szép sarjai, a fiúk, ifjan, életük virágában estek sorvasztó betegség áldozatául. Csak lányai maradtak Lotti néninek, akik most osztoznak majd az ősiségben.

Mert hiába mondogatta az én szegény jó nagyanyám, hogy nem hal meg Csemiczky Károly bácsi soha; bizony ő is csak megfizette adóját a természetnek. El is temették illő pompával, a nógrádi meg a honti nemes urak nagy részvéte mellett. Hajduk állták a régi táblabíró koporsóját körül és selyemre nyomatott cimereket lengetett a tavaszi szellő, ahogy ez dukál, mikor egy vitézlett úr vesz búcsút ettől a hiúságos világtól.

Sokáig élt - tenger idő kilencvenkét év, még kimondani is. Az ilyen pátriárchai korról álmodni se mer a mai csupa-ideg generáció és csak olyankor hisszük hogy van, mikor olvassuk a faire part-okon, mert akad ám ilyen öreg ember még egynéhány - kivált Nógrád-, Hont-, meg az áldott, balzsamos levegőjű Gömörmegyében.

Ilyen volt a nemrégen elhalt Sembery Imre is, még 1848 előtt Hont vármegyének híres alispánja.

Még ő emlékezett rá, mikor Koburg herceg - Fülöp herceg atyja - először hozta szentantali kastélyába fiatal feleségét, a francia király leányát, és anyósát, az utolsó Koháry hercegnét, a vice-ispán úr vezette a táblához. Mint az 1848-iki országgyűlés híres törpe minoritásá-nak tagja, akik megtagadták az olaszok leveretésére kért segélyt, Sembery Imrét is magukkal ragadták a szabadságharc eseményei. Tevékeny részt vett benne a világosi fegyverletétel napjáig, s hazáját akkor sem akarva elhagyni, nem menekült külföldre.

Jó barátai, ismerősei figyelmeztették, hogy mi vár itt a leigázott nemzet hű fiaira.

- Tudom; meghalok, de nem hagyom el szülőföldemet, - mondotta a törhetlen hazafi, és valóban nem is mozdult felső-szudi kastélyából.

Sőt még ahhoz is volt bátorsága ennek a spártai karakternek, hogy önként jelentkezett, mire felségárulási perbe fogták, és megkapta az idézetet, hogy jelenjen meg a pesti Najgebáj-ban.

Négy telivér lóval, pompás hintón utazott föl Sembery Imre, és mikor megállt a kocsi az újépület előtt, csak ennyit mondott a kocsisának:

Hogy az a mingyárt mikor lesz azonban, azt a volt alispán úr maga sem tudta volna hamarjában megmondani. Csak nem akarta elijeszteni a structollas kalapot viselő parádés kocsisát, aki kibontva a suhogót, olyan nyolcasokat vágatott az ujépület környékén, akár otthon az ipolysági vármegyeháza előtt.

Bent pedig durrogtak a puskák. A fal mögül le-leesett egy-egy akácfalevél és ugyanakkor talán átlőtt szívvel arccal bukott éppen a porba valamelyik hőse annak a dicsőséggel és gyászszal teljes korszaknak, amely immáron csak mythos. Sembery Imre rossz kedvében találta a "teljhatalmu" urat. Akkor volt már ez, mikor Haynau embertelen vérengzései miatt kegyvesztetté lett a dinasztiánál.

Sembery aztán megmagyarázta neki, hogy ő semmit, de nyilván ő vele akarhatnak valamit, mert hivatták. Előmutatta a céduláját is, bemutatkozva hozzá illőképpen.

- So, - vetette oda Haynau, megnézte jobbról-balról a cédulát, aztán hagyta állani az egykori alispánt.

Egy darabig csak álldogált felsőszudi Sembery Imre uram, de aztán valahogy felháborodott benne a nemes vér. Már hogy ő berdáfoljon itt, akinek 1550-ben kamara-gróf, előkelő úr volt az ükapja is, olyan nincs. Mindamellett türtőztette magát, és csak csöndesen szólt oda a rettegett Haynaunak:

- Meddig óhajt még bennem gyönyörködni excellenciád? Szeretném tudni, mert nekem otthon sürgős munkám van ám a gazdaságom körül, talán meg méltóztatik mondani, mit óhajt tőlem.

- Hol' Sie der Teuffel, - rivalt rá Haynau Semberyre, aki ezt kétszer sem mondatta magának. Re bene gesta sarkon fordult és ment a kocsijához. Felült, be is terítette a térdét a farkasbőr bundájával, hogy a hűvös őszi ájertól köszvényt ne kapjon, aztán, pedig fogai közül odamorogta a kocsisnak, hogy:

Otthon később megtudta, hogy Haynau, az uralkodóház iránti bosszúból, a legkompromitáltabb egyéneknek adott kegyelmet, egyszer és mindenkorra szabadon bocsátva őket. Ezek között volt Sembery Imre is, aki a Najgebájban tett vizitje után még ötven esztendeig élt teljes lelki és testi épségben.

A fényes multu, ősi Szentiványi családban is többen érnek el rendkívül magas kort.

Így nagyon öreg volt Szentiványi Ferenc, aki négy uralkodó, Mária Terézia, II. József, II. Leopold és Ferenc császár alatt viselt kiválóan díszes méltóságokat.

Mikor 1802-ben országbíró lett, nagyon öreg volt már, de azért nógrádmegyei, tolmácsi birtokáról, mindig pihenés nélkül, váltott lovakon utazott Pozsonyba, nyolcvanhét éves korában pedig egyik unokája, Kapy István lakodalmán, ő nyitotta meg a táncot. Mint a családi följegyzésekben olvasható, nemcsak a csöndes minuétet, de a nagy mazurt is kitartással járta ezen a mulatságon Szentiványi Ferenc, aki majdnem egy századot élve, Varbón, Nógrád vármegyében tért meg apáihoz.

Ennek a nagynevü familiának most is van két nesztora. Szentiványi József és Miklós, vagy József úr és Miklós úr, amint őket szűkebb hazájukban, Gömörvármegyében nevezgetik.

József urat, Csorba-tó gavallér urát, ösmerik az egész országban, de még jóval túl a határokon is. A vendégszeretetéről európaszerte híres magyar főnemest egyízben a király is meg akarta látogatásával tisztelni, mikor éppen közbejött a genfi katasztrófa, és véget vetett a Csorbán annyi fénynyel-díszszel várt szép napnak.

Miklós úr szűkebb körben él, de neve éppen olyan tisztelt, mint a testvéreé. Rendkívül sokat tesz különösen közművelődési célokra, és birtokain temérdek iskolát létesítve, maga látja el javadalmazással a tanitókat.

Azonkívül akárhány más vidéken működő tanitónak is építtet házat, külföldi útra küldi, segélyezi, valamint barátja a szépművészeteknek és irodalomnak is.

- Megmondtam, hát így kell lenni! - vág közbe rendesen, ha köszönetet mondanak valamely teljesített ígéreteért.

József testvérével meseszerü ragaszkodás fűzi össze. Nagy dolgok közt jellemző apróság erre, hogy Miklós úr nem hagyja bemeszelni az ősi ház falán azt a tányérnyi foltot, melyre József úr, mint elsőosztályu gimnazista odapingált, hogy: Josephus Szentiványi - de eadem. Bizony pedig tenger esztendő pergett le azóta, aggastyánok lettek mind a ketten, de jól esik a gyermekkori firka, amely a szeretett testvértől eredve, soha vissza nem térő verőfényes napokra emlékezteti.

Szentiványi Miklós állandóan Sajó-Gömörön lakik, és kastélya sok mindenről nevezetes. Legérdekesebb azonban, hogy itt van az a szőlő, ahol Mátyás király annak idején megkapáltatta a gőgös főurakat, meg hogy ennek a kuriának, amióta csak fölépítették, sohasem zárták még be a kapuját. Éjjel-nappal tárva-nyitva áll az, mindenkor készen vendégek fogadására, akik sűrűn föl is keresik a magyar kultura e jeles zászlóvivőjét.

Talán Sajó-Gömör a hamisítatlan magyar vendégszeretet utolsó salva-guardiá-ja, mintegy jelezve, hogy ebben a tündérszép vármegyében van már csak igazi otthona.

A XVIII. század utolsó tizedeiben már nálunk is divatossá lettek faire part-ok, vagyis gyászjelentések, Parti-cédula, vagy parti-nak hívták a régi öregek, de sőt még 15-20 év előtt se mondották másként a törzsökös nemes családokban.

Még 1791-1800 táján is ritka volt a magyar nyelvü gyászjelentés, csak Erdélyben nyomtattak kizárólag hazai nyelven szerkesztett parté-ket, s ezeket szomoru jelentések-nek nevezték. Ilyen az 1792-ből származó, következő gyászjelentés is:

Hasonlóan magyar egy 1791-ben kelt és Szirmay Jóbról szóló gyászjelentés. A gyászjelentés egy gyászkeretü ív papiron levél alakjában volt fogalmazva. Részben nyomtatott volt, de a részletek, címzés, dátum s a főgyászoló neve tintával iródott bele:

Az ötvenes esztendőkben alig volt szebb, szellemesebb leány Ráday Birinél a pesti szalonokban, de magyarabb se.

A szabadságharc után apját elcsukták és Pali bátyját, aki katona volt és az osztrák szolgálatból átjött a honvédséghez s mint honvédfőtiszt küzdötte végig a szabadságharcot, sáncfogságra itélték. A fiatal grófnőt igen bántotta ez a dolog s amikor Ferenc József császár először megjelent Budán, elébe járult audiencián Ráday Biri grófnő és a bátyja szabadságáért könyörgött. Az ifju császár, aki akkor egészen Grünne gróf befolyása alatt állott, elutasította kérelmével. Ekkor a fiatal leány térdre vetette magát az uralkodó előtt és így szólt:

- Ha felséged, mint uralkodó, visszautasít, akkor felséged fiatalságához könyörgök. Felséged ifju szivéhez apellálok: apám is, nagybátyám is fogva vannak, tessék legalább a testvéremet szabadon bocsátani.

Kérelmének így sem volt mindjárt foganatja, de a császár, úgy látszik, megjegyezte a bájos fiatal leány szavait, mert rövid idő mulva mind Ráday Gedeont, mind pedig Ráday Palit szabadon eresztették.

Amikor a főrangu világ asszonyai, leányai mind németül, franciául beszéltek, Ráday Biri tüntetett a magyarsággal és akárhogy szólították meg, mindig magyarul válaszolt.

Egyízben egyik kedves barátnőjével, egy előkelő nemes család leányával bementek a Treichlinger zeneműkereskedésébe.

A kiszolgáló segéd - mint az ötvenes években a pesti boltokban többnyire - németül kérte a hölgyek parancsait.

Ráday Biri nem hagyta magát kihozni a sodrából, egyre magyarul felelt. De végre a segéd bevallotta, hogy nem érti ezt a nyelvet.

- Miért eszik hát magyar kenyeret? - riadt rá igazi cserháti magyarsággal Ráday Biri, aztán karon kapva barátnőjét, indignációval mondta:

- Gyerünk oda, ahol megértik nyelvünket. Ha mi nem leszünk őrei a magyar szónak, bizony elnyel már egészen a német...

A nagy Ráday Pálnak, a József császár után való visszahatás lelkes magyar Mecénásának a vére buzdult föl Ráday Biriben, aki ezt a vért nem tagadta meg soha.

Jószivü volt, olyan jószivü, hogy ritkította párját. Egyszer, már mint asszony, a péceli Sukorón sétálgatva, szegény, rongyos nővel találkozott, akinek ikergyermekei voltak. Az asszony alamizsnát kért, de Biri grófnénál nem volt éppen pénz. Egy pillanatig sem gondolkozott, lehúzott ujjáról egy gyűrűt és odaadta a koldusasszonynak.

- Fogja... ád ezért valamit a zsidó. De - tette utána - két gyerek egyszerre, mégis csak nagy luxus...

Ez egyszersmind jellemzi szókimondó liberális gondolkozását. Ráday Biri nem tudott tetetni. Ami a szivén, az volt a nyelvén. Gyűlölte a prüdériát, igazi magyar asszony volt, aki nem haragudott meg a jó tréfáért, még maga is megtoldotta.

Elemében volt az 1863-iki nagy szárazságot követő jótékony esztendőben. Nagy-Abonyban lakott, akkor már mint Szápáry Istvánné.

Számtalan inséges élt a portáján, amíg végre javukra bált, hangversenyt és szinielőadást is rendezett.

Hej, hogy buzgott az a régi, theatrista-imádó vér a nemes grófné ereiben, amikor 1864 február havában három vígjátékot adtak elő az abonyi műkedvelők.

Tücsök, Port a szemébe és A női harc kerültek szinre és a főbb női szerepeket Radnóthfáy Nina, Balogh Eliz és Szily Sarolta játszották.

Dehogy engedte volna át a rendezést, a betanítást Biri grófné másnak. Valósággal boldog volt a festett kulisszák közt és még a szerepek legkisebb nüanszaira is figyelt, hogy valamelyik szereplő el ne ejtse a pointet. Még kifesteni is maga festette ki önkéntes szinészeit, mert mint mondá:

Később, amikor férje, Szápáry István gróf pestmegyei főispán volt, sűrűn látogatta a Nemzeti, de még a Népszínházat is. Különös kedvence volt Blaha Lujza, akinek nótáiért - mint maga mondani szokta volt - rajongott.

Már nagybeteg volt, amikor még egyszer reszkető vonásokkal írt pár szót a nemzet csalogányának és ebben a levélben így írta magát alá: a nagyon beteg nagyon öreg Szápáry Istvánné.

Pedig még távol, nagyon távol volt a nagy öregségtől. De nagyon beteg volt... Évek óta gyötörte a súlyos kór és türelmesen, megadással viselte szenvedéseit.

Amikor gróf Szápáry Gézát temették, már nem hagyhatta volt el Reáltanoda-utcai pesti lakását. Egyik kedves, leánykori barátnőjének a fia találkozott akkor az ápolónőjével és kérdezősködött a nagybetegről:

- Bizony, alig húzza ki a nyarat! - volt a válasz, de az ápolónő szemébe könnyek tólultak és hozzátette, hogy: pedig elápolnánk akár száz esztendeig is. Sohasem volt szeszélye és leginkább olvastatott magának.

A magyar irodalom utolsó pillanatáig érdekelte. Nagy szenvedései közepette is egyre hozatta még a magyar folyóiratokat, könyveket, amint ez illet egy igazi telivér Ráday-leányhoz, akinek ősei annyit tettek a magyar irodalom és művészetért.

Ezeket az érdemeket el nem feledheti a hálás utókor - és a nemzeti géniusz is tesz egy szál virágot az alberti sírra, amelyben egyik Ráday-leány alussza örök álmát.

Aradmegyében, az úgynevezett ménesi borok hazájában, valamikor még nagyon vígak voltak a szüretek.

Marsóéknál Déznán, Bohuséknál, az utolsó Forray grófnál, Vásárhelyiéknél és így tovább.

Nagy vigasság volt egy alkalommal báró Aczél Istvánnál is, akit közönségesen csak Stefinek híttak bizalmas emberei.

Gyönyörü szép felesége volt, szépsége mellett jóságos, nemes szivü is.

A társaságban suttogták ugyan itt-ott, hogy nem boldog, heves, lobbanékony természetü férjével, de azért hozzáférhetetlen volt és mindenki oly tisztelettel említette, mint a madonnát.

A szüret egyik napján elborult az ég, hűvös, pásztás őszi eső kezdett szemetelni, s a társaság fáradtan vonult be a kolna - így hívják azon a vidéken a borházat - nagy, tágas ebédlőjébe.

A háziúr parancsot adott a szolgáknak, hogy fűtsenek be a kandallóba, amelyben csakhamar vígan pattogott a könnyen gyúló rőzsének a lángja.

Régi divatu, nagy öblös kandalló volt ez. Híjával minden védő rostélynak vagy drótfonatnak, úgy, hogy akárhányszor megtörtént, hogy a lobogó lángok egészen kicsaptak s köröskörül megperzselődött a szoba pallója.

Nem volt tanácsos az ilyen kandallóhoz közel menni, mert a szó teljes értelmében, játszás volt ez a tűzzel.

A háziasszonynak szokatlan jókedve volt ezen a borus, esős napon s egyszerre csak, fölugorva az asztaltól, odaállt a kandalló elé.

A társaság nem vette észre, tovább tréfáltak, mulattak, a szép asszony pedig egyre közelebb ment a kandallóhoz, miközben lassan kiszedte hajából a hajtűket, úgy, hogy a selymes hullámok egészen elborították testét.

Egyszerre csak éles sikoly röppent el a háziasszony ajakáról s az odatekintő férfiak rémülten vették észre, hogy a kandallóból kicsapott lángok belekaptak ruhájába, hajába.

Egyszeren öten is ugrottak hozzá, de már akkor Aczélné, mint valami eleven tűzoszlop futott végig az ebédlőn és kitaszította az ajtót. A beáramló szél még inkább élesztette a lángokat.

Amire letépték ruháit, annyira összeégett, hogy a csakhamar előhívott orvos kijelentette, hogy nincs mentség és a csodálatosan szép asszony csakugyan belehalt sebeibe.

Óriási szenzációt keltett akkor ez az eset az előkelő világban, a szalonokban pedig azt suttogták, hogy a szép nő, aki nem volt boldog, önként ment a halálba s csak a véletlen szinezetét adta öngyilkosságának.

Suttogták, de hát Mydas óta folyton suttog a nád és a pletykát bizonyítani sohasem lehet egészen.

Máriássy Ádám volt akkor abauji megyefőnök és Kassán a főtéren, a Vitéz-féle házban lakott, a Maléter-gyógyszertár fölött.

A megyefőnöknek sok szép leánya volt és ezért is szivesen gyült össze szalonjaiban az akkori kassai aranyifjúság.

Egyízben az egyik Máriássy-leány - kisvárosi szokás szerint - lement néhány leánybarátnőjével a sétatérre, ahol csakhamar fiatalemberek is csatlakoztak hozzájuk.

Többek közt előhozakodtak a fiatalemberek azzal, hogy a napokban bált rendeznek és megkérdezték a Máriássy-leányt is, remélhetik-e, hogy lesz szerencséjük.

- Nem tudom - jegyzé meg a fiatal leány - az idén nagyon sokat farsangoltunk, de meg kedvem sincs hozzá... Képzeljék csak, azt álmodtam a mult éjjel, hogy meghaltam - elégtem!

- Bizonyosan nemsokára menyasszony lesz és szerelemben fog elégni. Ki lenne manapság babonás!

A leány is nevetett, aztán elbúcsúztak és a déli harangszóra, more patrio, hazament a társaság.

Otthon szóba hozta a bált és atyja mindjárt azt mondta, hogy el fognak menni. Ebéd után bement a szobájába, levelet írt egyik barátnőjének, akinek fivére is a bálrendezők közt volt, hogy tudassa vele a kellemetes hírt.

Akkor még pecsételték a leveleket, s a Máriássy-kisasszony is, amint bevégezte az írást, meggyújtotta a gyertyát s a gyufát hátrahajította.

Miután lepecsételte a levelet, kiment a folyosóra s atyja hajduját előszólítva, átadta neki a levelet.

A hajdu azonban észrevette, hogy úrnőjének könnyü, hosszu uszályos ruhája hátul teljesen lángban áll és elkezdett kiabálni:

- Tűz, tűz... a kisasszony ég... A háziak előfutottak, gyorsan orvost hívtak, gyógyszereket hoztak, de a szegény leány olyan veszedelmes égési sebeket kapott, hogy írtózatos kínlódás után belehalt sebeibe.

Kassán rendkivül nagy megdöbbenést keltett ez az eset s akik akkor voltak fiatalemberek, leányok, még most is el-elemlegetik a Máriássy Ádám leányának irtózatos módon történt halálát.

A hetvenes évek legeslegelején történt. Auersperg hercegné, született Szápáry Sarolta, gróf Szápáry Gyula, a volt miniszterelnök nővére, Pozsonyban töltötte a farsangot, ahol leányát, Anna hencegnőt, a mostani gróf Westphalen Rabannét báloztatta.

Valami estélyre készültek éppen s mert délután sok volt a látogatójuk, - kissé elkéstek a toalettel.

A gondos anya először is leányát segítette öltöztetni s csak miután már az teljesen elkészült, sürgette a komornát, hogy most már fogjanak az ő öltöztetéséhez is.

A hercegné nagyon rövidlátó volt s midőn már a könnyü, csipke-burkonyt is fölvette, nem vette észre, hogy a nagy öltöző-tükör mellett két girandole áll a földön s oda ment, hogy még egy utolsó igazítást tegyen hajékén.

Egy pillanat és a gyertyák lángja belekapott a csipke-burkonyba s a sok illuzió, mull, könnyü selyem, egyszerre vetettek lobbot.

Anna hercegnő és a komorna kétségbeesetten tépték, szaggatták a rémült hercegnéről a báli díszt, kezük, karjuk csupa seb lett, mire a nagy lármára segítség is érkezett, de minden hiába volt.

Auersperg hercegné nem gyógyult föl többé és belehalt sebeibe, bár nemcsak pozsonyi, de budapesti, sőt bécsi hirneves orvosokat is hívtak betegágyához.

A ritka jótékonyszivü úrnő, akit "Gyöngyös angyalának" neveztek, mert ott lakott a gyöngyösi régi Orczy-féle palotában, halálával nemcsak legszűkebb családi körét, de számos rokonát, barátját, jó ismerősét borította gyászba. Sokat vesztett vele Gyöngyös és vidéke is, amely, amíg ő élt, társadalmilag valósággal vetekedett a fővárossal, híres volt báljairól, főrangu műkedvelő-előadásairól és hangversenyeiről.

Íme a szomoru históriák azokról a szép asszonyokról, akik elégtek, elhamvadtak a lángok közt, mint egy tűzbedobott rózsa - mint a "Fekete gyémántok" boldogtalan, szép, szomoru Bondaváry Angelája.

A magyar nők minden időben kivették részüket a haza sorsából, majd a fényből és a ragyogásból, majd pedig a halálos veszedelemből, meg a nehéz küzdelemből. Hogy elmultak a milléniumi tündérszép napok, amikor Mátyás templomába vitték a szent koronát, eszembe jut az az idő, amelyről jó anyám úgy beszélt nekem, mint aki maga is a bombázott fővárosban volt, annál a harcnál, amely Mátyás templomának visszanyeréséért folyt. Eszembe jut az asszonytábor, amely 1849 május havában a pesti Kálvárián ütötte föl sátrát. És erről akarok egyetmást elmondani.

Kemény tél volt az 1848-49-iki, különösen kemény Buda és Pest lakosságára, amely Windischgrätz herceg diktátorságát nyögte. A fölszabadító honvédek csak május harmadikán jelentek meg a Gellérthegyen, ahol Görgey főhadiszállása volt és részben onnan, részben a Naphegyről intézték támadásaikat Buda vára ellen. A békés és védtelen Pest lakossága irtózatos napokat élt ezalatt, Hentzi szünet nélkül bombáztatta a várost, úgy, hogy az alig épült és fejlődésnek induló szép Dunasor rövid pár nap alatt romhalmaz volt csupán.

Gyülevész horvát katonák jártak be a házakba és mindenféle rablott portékát kinálgattak. Egyízben bementek egy előkelő úrnő, Kandó Józsefné konyhájába és ott a nőcselédeknek bársonydarabokat, selyemkendőket ajánlottak potom olcsó áron. Véletlenül kijött az úrnő és egy vad martalóc elébe állva, rendkivül finom, törökös mintázatu kendőt kinált neki megvételre. Kandóné, meg akarván szabadulni a rablótól, egy aranyat tett le az asztalra és intett a horvátnak, aki vigyorogva nyujtotta át a kendőt. De milyen nagy lett az úrnő rémülete, amikor abból egy csomó emberi fül és orr hullott ki...

És ez alatt folyton hallatszottak a tompa dörrenések és hullottak a bombák. Miután pedig Görgey május 16-ról 17-re virradóra heves rohamot intézett a vár ellen, Hentzi dühe még nagyobb lett és elkeseredetten bombázta Pestet. Néhány lelkes, előkelő hölgy már akkor egy hét óta lakott a külső Józsefvárosban, a Kálvárián - így nevezték akkor a józsefvárosi templom ulán következő üres térséget, - ahol milimárik laktak és néhány sertéshizlaló telep volt csak.

A hölgyek elhatározták, hogy nem mozdulnak s ha elvesz a haza, ám veszszenek el ők is.

A mai nemzedék, kivált asszonyaink, leányaink, nem értik már meg azt a fanatikus lelkesedést, ami akkor nagyanyáinkat áthatotta és csak fehérhaju, megtört szemü matronák érzik még, ha megdobban a szivük, a régi tüneményes dicsőség emlékére. Asszonytábor-nak nevezték el azt a hős kis kolóniát, amelynek tagjai voltak Kovách Gusztiné, a negyvenes évek pesti társaságának egyik legkedveltebb tagja, egy ritka csinos, fiatal asszony, Desewffyné, született Rhédey Jeanette, korának egyik legszebb asszonya, Sárközyné és az előkelő dzsentrinek még számos dísze.

A magyar asszony az élet semmi körülményei közt sem veszti el fejét és így a táborozó úrnők is csakhamar segítettek magukon. Kovách Gusztiné két inasa selyemfüggönyökből sátort vert, itt volt a főhadiszállás, mert neki szakácsa is volt, aki főzött.

Desewffy grófné a szellemi élvezetekről gondoskodott s mert ő kapott lakást a gazdag Windisch sertéskereskedő házában - meghívta délutánonkint Kőszegit és Bognárt, a Nemzeti Színház operájától, akik szintén kimenekültek a bombázott városból, s amíg Bognár a taktust verte, addig Kőszegi Ördög Róbert-ből meg Hunyody László-ból énekelt. Éjjel aztán, éjfélről-éjfélre, ott térdeltek az úrnők a Kálvária stációinál és kérték a magyarok Istenét, hozna győzelmet népének.

Ilyenkor kijöttek a Nemzeti Színház művésznői is, akik szintén a külső Józsefvárosban tanyáztak s egy-egy kőszobor lábánál ott lehetett látni térdreborulva a csodaszép Bulyovszky Lillát vagy Komlóssy Idát... Ezalatt pedig, mint ezüstsajka úszott az égen a hold és a távolban égő gránátok csillagzáporként hullottak a városra.

A híreket pedig egyre hozták ki az asszonytáborba, hol nyalka nemzetőrök - régi udvarlók és báli táncosok - hol Kovách Gusztiné inasai, szakácsa, akik ezer veszélyen keresztül jártak vásárolni a még nyitva hagyott üzletekbe.

Székely József hozta ki a hírt, hogy a királyi palotát fölgyújtotta egy gellérthegyi bomba, majd azt, hogy a császáriak lövegeitől leégett már a Dunasor harminckét új háza, a redutt, az angol királynő-szálló, a Lipót-templom, a mázsaház és a Diana-fürdő.

Kétség és remény váltakozott a hős asszonyok lelkében, de arra közülök egyik sem vállalkozott, hogy elhagyja Pestet.

Végre, május 20-ikának éjjelén megkezdte Görgey a döntő támadást, még pedig több ponton: így a Teleki-háznál - Ma József királyi herceg palotája - a fehérvári- és bécsi-kapunál és a nádor-kertben.

Hajnal volt, amikor Inkey, a 47-ik zászlóalj őrnagya elsőnek hágott föl a bástyafalra.

Nemsokára aztán egészen a magyarok kezében volt a vár és minden oldalról vörös zsinóros, barna attilás honvédek nyomultak elő. A 47-ik zászlóalj leginkább kitett magáért, egyik kapitánya, Hertelendy Kálmán lőtte meg Henzit s ugyancsak ennek a zászlóaljnak egyik vitéz honvéde, Püspöky Gracián tűzte ki az első nemzeti zászlót, amiért jutalmul ezer pengő forintot kapott.

Az asszonytábor-ba a vár bevételének hírét báji Patay István, pesti térparancsnok vitte meg, fölkendőzött és szalagozott kocsiján hajtatva ki a Kálváriára, sugárzó arccal, boldogan, mint egy vőlegény.

A nők öröme, lelkesedése leírhatatlan volt. Sírtak és nevettek egyszerre és aztán térdre borulva imádkoztak, hálát adva a magyar fegyverek diadaláért. Aki csak ráfért, mind fölült Patay hintajára és végigkocsikázták a várost, amely tombolt a lelkesedéstől.

Azt az örömmámort, azt a diadalérzetet nem irta és nem fogja tudni leírni toll soha!

Az asszonytábor tagjai ebéd után hosszu kocsi sorban kimentek a Rákosra, ahol már akkor Aulich, a későbbi vértanu táborozott és annál is tisztelegtek.

Este díszelőadás volt a Nemzeti Színházban s II. Rákóczi Ferenc fogsága került színre. Birtokomban van egy akkori színlap, amelyből a következő szereposztás tünik ki:

Előadás alatt Görgeynek és Aulichnak, akik egy elsőemeleti páholyból nézték az előadást, a pesti hölgyek a hősöknek felírással, remek babérkoszorut nyujtott át egy előkelő úrnőkből álló deputáció.

Május 22-én fényes bált adott a Hatvani-utcai Kölber-házban lévő lakásán Kovách Gusztiné, amelyen a diadalmas hadvezér és az egész tisztikar megjelent. Szünóra alatt négy szép fiatal leány a Himnuszt énekelte és megkoszorúzták Kossuth arcképét.

A budavári diadal után pár nap mulva Kossuth maga is megérkezett Debrecenből, vele jöttek Szemere, Bónis Samu és még számosan.

A kormányzót Károlyi György gróf fogata várta a pályaudvaron és az előkelő mágnásasszonyok, báró Orczyné, Károlyi Györgyné, Csekonicsné, Batthyány Lajosné, Orczy Mária és Tekla bárónők, mind összegyültek fogadására.

Kossuth útja a Váci-úton át a Szél-utcai - most Nádor-utca - lakásáig valóságos diadalmenet volt; s az ablakokból annyi virágot szórtak kocsijába, hogy végre maga is alig látszott a tömérdek rózsától és gyöngyvirágtól. A nap aranyos sugarai pedig beözönlötték a rombadőlt utcákat, fölszárították a kiömlött vért, amelyből a legszebb virág: a népszabadság, az egyenlőség virága sarjadt...

A hősök nyugosznak immár, dúló csaták után, de emléküket nem feledi a hálás utód és amikor legnagyobb az örömmámor a jelen sikerei miatt, megrezeg a szívben egy húr, amelyet csakis a mult emléke penget meg.

Amikor József nádor 1815-ben, új borra hazahozta bájos ifju feleségét, országszerte nagy volt az öröm. Mert a fiatal anhalt-bernburgi hercegnő nemcsak külsejére nézve volt korának egyik legszebb asszonya, hanem elragadóan szeretetreméltó is, úgy, hogy nyájasságával és jóságával mindenkit lebilincselt.

Alig melegedett meg új otthonában, első gondja az volt, hogy a magyarországi közművelődési és filantrop intézményekről tájékozást szerezzen. Nagy cerclet tartottak éppen a nádori palotában s az előkelő nemességnek szebbik fele is odagyült a ragyogó termekbe. Ujságszámba ment ez, mert a nádornak majdnem másfél évtizedig tartott özvegysége alatt jobbadán csak férfitársaságot látott a budai vár.

Ez alkalommal Teleki Lászlóné mutatta be a főrangu hölgyeket. Egy rendkivül szép, fiatal asszony és egy bájos, külsejében nagy szívjóságot eláruló leány jöttek éppen sorra.

Beniczky Pálné Sturmann Karolina volt az egyik, korompai Brunswick Terézia a másik. A nádorné nagyon szivélyesen fordult Beniczkyné felé, tudva, hogy atyja kedves embere volt József királyi hercegnek.

Egyre szomorubb lett a nádorné arca, Beniczky Pálné pedig egészen nekipirosodott, annyira röstelte a dolgot. A magyar úriasszonyok valamennyien kedvetlenül állottak ott, amikor a palatinusné azt mondta:

Teleki Lászlóné, Sándor Vincéné, Beniczky Pálné és Brunswick Terézia voltak aztán a fiatal palatinusné leglelkesebb segítői, amikor megkezdte alapvető munkáját. Különösen Brunswick Terézia, aki már akkor is oda nyilatkozott, hogy egész életét az elhanyagolt leánynevelési ügynek és a gyermekvédelemnek fogja szentelni. Kitünő észbeli tehetséggel szorgalom és vas kitartás párosult nála. Igazi dísze volt a fényes nádori udvarnak s az ország legdaliásabb ifjai versengtek kezéért. A bájos grófnő szíve azonban nem szólalt meg egyikért sem. Özvegységre jutott édesanyjával, sok időt töltött Bécsben, éppen abban az időben, amikor a császárváros zeneileg majd egész Európának középpontja volt. Teréza grófnő szenvedélyesen szerette a zenét s virtuóz módon játszott a zongorán. Házuknál gyakran tartottak úgynevezett musicalis akadémiákat s ezeknek legkimagaslóbb közreműködője Beethowen volt, a világhirü zeneszerző. Beethowen elvállalta Teréz grófnő zenei kiképzését. A nagy mester és zseniális tanítványa közt akkor szövődött az az álomszerü, eszményi szerelem, amely mindkettőnek az életét betöltötte. A mester imádata csak abban nyilvánult, hogy néhány darabját ajánlotta Teréznek, a leányé pedig, hogy naponta fehér violával vette magát körül, amely legkedvesebb virága volt Beethowennek.

- A nevelés az én ideálom, - mondotta Teréz, amikor egymásután kikosarazta kérőit. Ezt az eszményt megérlelte s egész életére döntővé tette egy svájci tartózkodása. Itt ismerkedett meg Pestalozzival és teljesen beleélve magát leendő hivatásába, heteket töltött a gyermeknevelés híres úttörőjének társaságában.

Hogy a gyermeknevelést és ápolást gyakorlatilag is elsajátítsa, egy darabig személyesen vezette nővére, Deim grófné két fiacskájának a tanítását. Amikor József nádor dicső emlékezetű neje megindította a mozgalmat, annál is szivesebben csatlakozott hozzá, mert ő Yverdunben Pestalozzinál, akkor már teljesen elsajátította a híres mester rendszerének minden részletét. Amint az első budai asszony-egyesület megalakult és gyermekmenhelyről és kisdedóvódákról kezdtek álmodozni a lelkes asszonyok, Brunswick Teréza egyszer hetenként úgynevezett szabad előadásokat tartott a kisdedóvásról és a gyermeknevelésről. Egyízben Beniczky Pálné krisztinavárosi házának szalonjában, a Pestalozzinál töltött szombat esték-ről emlékezett meg és elragadó előadásával meghódította az egész társaságot. Még a férfiak is kezet szorítottak vele, amint előadását befejezve így szólt:

- Hazánkban évente mintegy 300.000 gyermek születik. Ezeknek fölnevelése mily roppant emberi erő! Ötven év mulva a gyermekvédelemmel magyar hazánk a földkerekség első országa, magyar nemzetünk a föld népének első nemzete lenne...

A nádor nejének 1817-ben váratlanul bekövetkezett halála egy ideig megakasztotta a gyermekvédelem ügyét. A nádor harmadik neje, Mária Dorothea királyi hercegnő azonban újra kezébe vette a dolgot és hozzálátott a félbemaradt munka folytatásához. Németországban és Franciaországban még szó sem volt akkor kisdedóvódákról, amikor Brunswick Teréza megindította nálunk a mozgalmat. Neki Anglia példaadása szolgált útmutatásul. Az 1825. évben megkisérlett, de nagyobbára meghiusult politikai tervek azonban nyomottá tették a hangulatot Magyarországon. Több megyébe királyi biztosokat küldtek, a kormány gyeplőit szűkebbre fogták s midőn Brunswick Teréza kísérleti kisdedóvó létesítéséről tett említést, egy magas állásu férfiu csak ennyit válaszolt neki:

A lelkes leány azonban nem hagyta magát eszméitől eltántorítani, hanem folytatta akcióját, amelyben Beniczky Pálné volt segélyére, aki gyönyörüen írt s egy remek levélben kifejté Kalchbrenner ágostai ev. pesti lelkész előtt, mennyire szükséges hazánkban a gyermeknevelés és gyermekvédelem. A ritka lelki tulajdonságokkal megáldott, nagyeszü asszony tudta, mit cselekszik. Kalchbrenner ugyanis udvari papja volt a nádor nejének s így eljutott a levél Mária Dorothea királyi hercegnő kezébe, aki ezután magára vállalta, hogy a súlyos viszonyok ellenére is megnyeri fenséges férjét ügyüknek.

Amikor Forray Andrásné Brunswick Julia később a nádorné főudvarmesternője lett, ő is szót emelt Teréza grófnő eszméi mellett. Mednyánszky Alajos báró alkincstárnok és Schédius professzor szintén oda működtek, hogy József nádor pártfogását megnyerjék. Miután pedig ez sikerült, az egész arisztokrácia, a katholikus klérus is Brunswick Teréza mellé állott.

A kisérleti kisdedóvoda Angyalkert név alatt megnyilt és 1828 június elsején volt az ünnepi fölavatása. Özvegy Brunswick Antalné krisztinavárosi házában nyilt meg az első gyermek-kert és ennek vezetője Kern Máté, würzburgi származásu tanító volt.

A testvérfőváros lakói, nemesség és polgárok egyaránt fölkapták az óvoda ügyét s a pártolás olyan volt, hogy nemsokára a Várban, később pedig Pesten, sőt Selmecbányán is támadtak óvodák.

Amikor pedig az első gyermekvédő menhelyek virágzásnak indultak, Brunswick Teréza a magasabb leánynevelésre vetette szemét. 1830-ban hosszabb levelet írt e tárgyban Beniczky Pálnénak, hangsúlyozva, hogy: a kisdedóvás csirájából kifejlesztve akarom átalakítani a honi nőnevelést... Közbejött azonban az 1831-iki év és a dühöngő kolera nemcsak Brunswick Teréza hű segítőtársát, Beniczkynét ragadta el, de megakasztott minden nyilvános mozgalmat is az országban. A rémes esztendő után, több mint tíz év mulva 1843 augusztus 2-ik napján alakult csak egy újabb társaság, amely a gyermekvédelmet tűzte ki feladatul s amelynek Brunswick Terézán kivül legbuzgóbb tagjai voltak: Rhédey Józsefné, Festetich grófné, Kray Borbála és Kray Amália bárónők. De közbejött 1848-49., újból beállott a pangás és csak 1863 március 5-én alakult meg végre a Kisdedóvó-Egyesület.

Hogy Beniczky Pálné elhalt, a hazai magasabb nőnevelést unokahuga, Teleki Blanka grófnő és ennek barátnője Leövey Klára segítségével akarta megvalósítani Brunswick Teréza. Teleki Blankának nyitott is egy intézetet Pesten, de a szabadságharc, amely oly tragikus végzetet juttatott a lelkes, szép grófnőnek, minden ebbéli törekvését megakasztotta. Új apostolnak kellett jönnie és ez jött is, Veres Pálné Beniczky Hermin személyében, aki a korán elhunyt Beniczky Pálnénak, Brunswick Teréza leghívebb barátnőjének volt a leánya. Az elnyomatás éveiben is a magyar leánynevelés eszméjével foglalkozott Veresné és akkor történt, hogy annak a kornak legjelesebb fiait gyűjtötte maga körül a vanyarci kastélyba. Madách Imre, Szontagh Pál, Ballagi Mór, Gönczy Pál és sok más író és tanférfiu osztozott az ő eszméiben és Vanyarcon indult meg az a mozgalom, amely a magyar leánynevelésnek legszebb gyümölcseit megérlelte.

Érdekes, hogy a vanyarci kastély kertjében szülemlett meg az Ember tragédiá-jának első gondolata. Amíg a ház úrnője és Szontagh Pál éppen a nőről, a magasabb nőnevelésről vitatkoztak, Madách elment a tóra csolnakázni. A csolnak fölborult s a tó felületén elterülő békanyál rátapadt a Madách hófehér ruházatára. Furcsának tünt föl, ahogy kifelé mászott a zsombékból, úgy, hogy Szontagh, aki ott sétált a tó partján, nevetve kiáltott rá:

Új anyag volt ez a beszélgetésre s a finomeszü háziasszony kapva az alkalmon, az emberi sorsot többféle fázisában ecsetelve, végül megjegyezte:

Madáchot megkapta a tárgy s a csekélynek látszó incidens adta meg az alkalmat rá, hogy irodalmunk egy örökbecsü munkával gazdagodott.

A vanyarci kastély oszlopos verandáján ülve, reggeltől estig írt, dolgozott, lelkesített Veres Pálné s innen intézte lankadhatlan buzgalommal a magyar nőnevelésnek mindig szélesebb mederben folyó ügyét. A régi, még 1808-ban épült kastély falai közt írta Lélektaná-t is, amely egyik gyöngye nevelésügyi irodalmunknak. A magyar pedagógia barátai most már ide zarándokoltak, de az írók és a művészek is tárt ajtókra találtak a gyönyörü parkkal körülvett, ódon kastélyban. Különösen a pünkösdi ünnepek hozták meg a szívesen látott vendégsereget és ilyenkor mindig akadt költői emléke az ott töltött jó napoknak. Egy ilyen látogatás alkalmával írta meg Tóth Kálmán, a Vadrózsák édesszavu költője, azt a népdalt, mely így kezdődik:

és Thern Károly, aki szintén ott időzött mint vendég, azonnal meg is zenésítette, úgy, hogy mint igaz pünkösdi rózsa frissen és üdén árasztotta illatát az ünnepek után az egész országban.

A váchartyáni kastély megmaradt nőnevelési ügyünk egyik fővárának később is. Rudnay Józsefné, Veres-Beniczky Hermin leánya, a nőképző-egyesület jelenlegi nagyérdemü elnöknője lakik most benne, aki nem kevesebb sikerrel folytatja azt, amit egykor nagyanyja és édesanyja megkezdettek.

Kegyeletes kezek nemrégiben nagyon kedves meglepetésben részesítettek. Anyai nagyatyám egyik unokanővérének, Szirmay Marie-Anne-nak néhány rajzát küldötték meg nekem, régen gyüjtögetett, gondosan őrzött adataimhoz. A kissé bátortalanul rajzolt virágoknak szine ma is eleven. A halványkék délignyitók, a rózsa szirmai engedelmesen simulnak a megsárgult papirra. Mintha látnám még a bájos gyermekfejet, a hogy ráhajlik a rajztáblára és festi, festi kedves virágait egymásután, ami legnagyobb mulatsága volt a kis Marie-Anne-nak.

Ha a családban névnap, születésnap volt, ő mindenkinek csak képet ajándékozott, így maradt meg csodálatosképpen a most nálam lévő tíz darab is, sok nehéz idők közepette.

Ózdi Sturmann Márton hatalmas oligarka volt Gömör vármegyében. Nem tűrt ellentmondást senkitől, legkevésbbé a saját családjában. Így történt, hogy egyszer összekülönbözött a hitestársa, Sembery Anna Máriával, még pedig annyira, hogy külön mentek lakni. Volt kastély, uradalom, amelyben válogathattak: Vizesrét, Zádorfalva, Ózd, Tógyörk és a többi.

Mult az idő; Sturmann Márton, Gusztáv Adolf svéd király vitéz marsalljának utóda, csak nem akart békülni: közeledjen az asszony, így dukál ez!

Eljött Márton napja is, amit mindig nagy fénynyel, pompával ültek meg Vizesréten. Az óriási ebédlőteremben, amelyben huszonnégy vasas tiszt járta egyszer lóháton a quadrillet, gyülekeztek a gratulánsok. Elsőnek mindig a palatinus levelét olvasták föl, aki egyszer sem mulasztotta el kedves emberét a nevenapján üdvözölni, aztán jött a sok megyei úr, a rokonság, gazdatisztek, a vasbányák személyzete és végül a kis Lotti, az egyetlen gyermek, mert egymásután halt el négy szép, nagyreményü fiúmagzat. Angyalszép és angyaljóságu gyermek volt a kis Lotti. Már zsenge korában védangyala, jó szelleme az egész családnak Félénken, tipegő léptekkel járult atyja elé és szép, hosszu üdvözlő verset mondva, gyönyörü virágbokrétával kedveskedett. Csupa ritka, délszaki virágok voltak s oly nagy öröme telt bennök a kertészkedést szenvedélyesen művelő Sturmann Mártonnak, hogy ölébe kapva kis leányát, így szólt:

Lottika erre sírni kezdett, majd mosolygott és fürtös fejecskéjét atyja keblére hajtva suttogá:

Sturmann Mártont az ártatlan gyermeki szív óhajtása annyira meghatotta, hogy még azon a napon irt nejének s a kibékülés csakhamar megtörtént.

Ezután született még Sturmann Mártonéknak egy kis leánykájuk Mária, akinek a majdnem húsz évvel idősebb Lotti nemcsak testvére, de anyai barátnője is volt, hű, egészen végzetes halálukig.

Sturmann Máriát Szirmay Boldizsár vezette oltárhoz. Egy nagyműveltségü, de túlságosan ideális gondolkozásu férfi. Az egész emberiségen, mindenkinek a baján szeretett volna segíteni s ezért aztán akárhányszor ő maga keveredett bajba.

Egyik fő kedvtelése abban állt, hogy a régi Pest külvárosainak összes korcsmáit, rosszhírü helyeit bejárva, a magasabb emberi erkölcsökről, erényekről tartott előadásokat. Ha aztán egyik-másik züllött fickó azt mondta neki, hogy nem lopna ő, csak lenne pénze vagy foglalkozása, akkor először pénzt adott neki Szirmay, aztán pedig addig járt-kelt, míg valami állásba be nem segítette.

A művészekért és írókért is rajongott Szirmay Boldizsár és túlboldog volt, mikor látta, hogy a kis Marie-Anne mindent telerajzol, Marci pedig, a trónörökös, fejből tudja az Aurórá-ban megjelenő összes verseket.

Falusi kastélyukból a fővárosba költöztek, már azért is, hogy Szirmayné közelebb lehessen szeretett Lotti nővéréhez, aki megözvegyülve gyermekei neveltetése miatt szintén régebb idő óta lakott már Budán. A két, egymást szerető, példás egyetértésben élő család boldogságát azonban csakhamar megzavarta egy sötét rém - a kolera. Örökre gyászos betükkel van Magyarország krónikáiban beírva az 1831-iki év. Két marokra fogta akkor kaszáját a félelmetes csontember, úgy aratott vele. Az árvíz után virágzásnak induló főváros gyász, némaság helye lett. Nem volt ház, amelyet megkímélt volna a rettenetes betegség. Reggeltől estig halottvivőkkel, temetési menetekkel találkoztak a járó-kelők. Végül ki sem merészkedtek már az emberek. Harang nem szólt, énekszó sem hangzott. Minden szertartás, koporsó nélkül temették az embereket.

Az óriási rettegést még növelte a babona. Mentől jobban dühöngött a koleraveszedelem, annál inkább burjánzott. Ilyen volt például az, hogyha többen mentek az utcán s halottas menet jött szembe, aki legelőbb látta meg, az esett legközelebb a járvány áldozatául.

Szirmay Boldizsárné Sturmann Mária, mint igazán művelt asszony nem hódolt a babonának. Mindazonáltal a borzalmas vész napjaiban, rosszul hatott rá, hogy a Váci-úton hajtatva fogatával, éppen halottas menettel találkozott.

Mellette ült Lotti nővére, az első ülésben pedig Szirmayék Marci fia, nővérének egyik kis leányával, míg ölében saját leánykáját, Marie-Annet tartotta.

- Nini, kolera-halott! - mondta Szirmayné, egészen megfeledkezve a közszájon forgó babonáról, de nővére, akinek gyorsan eszébe jutott, hirtelen közbevágott:

Azért tette ezt, hogy a gyöngébb szívü Szirmaynét vigasztalja, az eleven, pajkos Szirmay Marci azonban anyját és nagynénjét összecsókolva kiabált:

- Nem, nem, egyikőtöket sem fogja elvinni a csúf kolera - én már vagy tíz perce látom a halottas embereket, de nem szóltam...

Olyan nagy volt a szeretet abban a családban, hogy mindegyik szívesen váltotta volna meg a másiknak az életét. Még a két csöpp leány is akart pentyegni, de mamáik erővel hallgattatták el őket, cseresznyeszájukra tapasztva tenyereiket.

Forró augusztusi reggel következett. Csak úgy lihegtek az emberek víz után, de senki sem mert pohárhoz nyúlni, mert nemcsak a levegőtől, a víztől is, mindentől féltek már.

Szirmayné, a mosolygó, viruló fiatal asszony, még reggel vidáman kelt föl - gyermek maga is gyermekei körében - és mikor a sápadt nyári égen aláhajlott a nap - már ott járt a sötét rém és sivár, hideg arccal jegyezte a hivatalos ember: kolera... Ennyi és ennyi számu halott.

Szirmay Boldizsár menekült gyermekeivel, de a kis Marcit nem menthette meg. A hajóhíd közepén törtek ki a kis fiúcskán a rettenetes kór tünetei. A kocsis, aki őket vitte, kiszállította őket a kocsiból.

- Nit um a' G'schloss. Szabódott a jámbor. Hogy őtet a Herr von Stáhly, a hatalmas protomedikus becsukatja, agyonütteti stb., ha kolerabeteget mer vinni. Tiltja a rendszabály.

Szirmay Boldizsár ölbekapta a fiút, de már csak halottat vitt a sógorasszonya házához. Ezt meg a ravatalon mutatta meg neki egyik serdülő korban lévő unokaöcscse.

A hű nővér egy pillanatra sem távozott Szirmayné ágya mellől. Fölfogta a ragályos beteg lehelletét, kikísérte végső útjára a budai temetőbe és zokogva hallgatta meg, hogy párentálja el Kalchbrenner, az aranyszáju protestáns pap, régi kedves embere házuknak.

Egyedül egymaga állt a sírnál, míg behantolták. Vérző szívvel, de heroikus lélekkel. Minden aprólékosságra figyelve, a temetést is ő rendezte s mikor roskadó lábakkal hazaért, még elővette naplóját - remegő szívvel, remegő kézzel kezdte írni, aztán: Ma temettem a testvéremet fehér atlasz koporsóban...

Itt kiesett kezéből a toll. - Az utolsó szó volt ez, a mit leírt korának egyik legkimagaslóbb asszonya, Beniczky Pálné Sturmann Karolina, Szirmay Boldizsárnénak kedves Lotti-ja.

Negyvennyolc óra múlva a hű nővér is ott nyugodott már a budai temetőben, a hová nagy pompával és fénynyel vitték.

Buda minden harangja zúgott, mikor a palatinusné kedves asszonyát, az első Asszonyegyesület, az Angyalkert egyik főtámaszát, szegények, árvák jótevőjét vitték sírjába.

Szirmay Marie-Anna felnövekedett, kedves, szép hajadon vált belőle, aki mindig nagy passzióval rajzolt, festegetett üres óráiban s később, miután báró Mednyánszky neje lőn, egy világhírü művészszel ajándékozott meg bennünket.

A magyar apák fő büszkeségét képezte, hogy míg fiaik óriási dominiumokat örököltek, addig leányaik kelengyéjében mennél dúsabban legyen képviselve arany, ezüst drágakő.

A XV-ik század vége felé remek kelengyét kapott Illésházy Zsófia, akit Esterházy Ferenc vett nőül.

A Csallóközbe, ahol Esterházy Ferenc lakott, negyven társzekérrel vitték ki Illésházy Zsófia kelengyéjét és a szekereket fegyveres darabantok kisérték.

Volt a temérdek ezüstnemü közt egy billikom, amelyet 50,000 aranyra becsültek. A legfinomabb olasz ötvösmunka volt és tetején gyémántból faragott szőlőgerezd látszott.

A párnák és paplanok mind ezüstös és aranyos szövetből voltak és a menyasszonyi vánkos a legdrágább csipkével bevonva. A drága, skófiumos köntösökön kívül kapott még hat rázsaszoknyát, mindennapi viselőre, de ezek oly erősek voltak, hogy nem bírta elviselni és halála után közölük még egy olyant találtak szekrényében, a mely a hagyatékot összeíró diák följegyzése szerint: soha sem volt a nagyasszony testén.

Fejedelmi vagyont vitt férjének, Esterházy Miklós nádornak, I. Rákóczy György és Bethlen nagynevü ellenfelének, Dersffy Orsolya, özvegy Mágocsy Ferencné, aki 1611-ben nyújtotta kezét, a még akkor aránylag szerény sorsu ifjunak.

Följegyzik családi okmányok, hogy Dersffy Orsolya úgyszólván maga kérte meg Esterházyt, aki ezáltal az összeköttetés által vetette meg az Esterházy-család óriási vagyonának és fényének alapját, úgy hogy II. Ferdinánd megkoronáztatása alkalmával már az ország zászlaját vitte s a királytól Kis-Martont kapta hű szolgálatai jutalmául.

Fényben és izlésben ritkította párját Nádasdy Ferencné és Homonnai Drugeth Györgyné kelengyéje, a XVI. század második felében.

Nádasdy Ferencné, Esterházy Anna a többek közt 52 velencei kristálypoharat is kapott, ami abban az időben rendkívül értéket képviselt. Egy ruhája, fehér selyem brokátszövet, en plein kézihimzéssel díszítve pedig oly remeke volt a kézimunkának, hogy leírása megvan a bécsi császári levéltárban is, mert annyira föltünt, midőn azt Nádasdyné egy fényes udvari ünnepély alkalmából viselte.

A keresztszegi és adorjáni gróf Csáki, a Csák és Ákos nemzetségből származó ősrégi család leányai is dús kelengyéket kaptak. Ritka szép volt egy Csáky családi gyűrű, hollóval diszítve, ezt még Csáky Ferenc kapta Hunyadi Jánostól. Tudvalevőleg Csáky Ferenc Hunyady Jánosnál nőtt föl és a kis Mátyást ő tartotta keresztvízre, ebből az alkalomból kapta az emlék-gyűrűt.

Forgách Éva, Forgách Zsigmond nádor leánya, százkét sing selyemgyolcsot kapott a többek közt kelengyéjébe, mikor Csáky István nőül vette.

Szájhagyomány tartja, hogy Csáky István feleségei, Forgách Éva, Perényi Mária és Mindszenti Krisztina, hamar elhatározták, mert a monda szerint Csáky István az esküvő napján egy olyan diadémot adott át nekik, amely még a brandenburgi Kataliné, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem nejéé volt:

"- - oka peniglen az vala, hogy Brandenburgi Kata átkot mondatott egy jezsuita páterrel Csáky István uram fejére, ha az ágyas házába asszonyt vezetend..." írja egy régi erdélyi krónikás.

Az igaz, történelmi tény annyi, hogy Brandenburgi Katalin, midőn férje meghalt, nagyon feltünően kitüntette a ritka szép Csáky Istvánt.

Olyan fényes asztalnemü és ezüstteriték ritka magyar uriházban volt, mint Csáky László szurdoki udvarházában. A zsibói ütközet napján ő vendégelte meg II. Rákóczi Ferencet és táborkarát is, ugyancsak Szurdokon és mint Vass Tamás krónikaíró följegyzi, noha tizenhét fogás volt, mindig egészen új veretü aranytányért tettek ő nagysága, a fejedelem elé.

Divat volt a középkorban, hogy az urak a csizmaszár mellett, ezüstös tokban viselték gyöngyösnyelü evőeszközeiket.

A vőlegénynek a menyasszony - mint most szivartárcát, régi festéssel ellátott pikolócsészét vagy sétapálcát ad - rendesen egy ilyen pár evőeszközt adott.

Mennél drágább és fényesebb volt ez, annál jobban dícsérték a menyasszonyt.

Igy Thurzó Anna, Balassa Menyhértnek, a későbbi árulónak, aki hol Zápolya, hol Izabella pártjára állt, olyan evőeszköz-tokot adott, mely csupa valódi gyöngygyel volt hímezve és fogantyúján gyémánttal és rubinnal kirakva a Balassa és Thurzó kettős cimer.

Ugyancsak ennek a Thurzó Annának tizenkét személyre való tiszta fehér selyem ágyneműje volt, amelyre nyitott selyemszállal és aranynyal voltak jelenetek fölvarrva a Balassa- és Thurzó-család multjából.

Ilyen szőnyege volt a Vay-családnak is, amelyre az a jelenet volt kihímezve, midőn egy újszülött kis Vay-leányt maga Mária-Terézia császárné és királyné tart keresztvízre. Az uralkodóné háta mögött Pálffy testőrkapitány és Regulusz tábornok álltak. A kézihímzés remeke volt ez a szőnyeg, házasság útján a zeykfalvi Zeyk-család birtokába került és a nagy-enyedi tűzvész alkalmával elpusztult.

Előkelő nemes leányok közül a sóvári Soós, Esze és Dancs nemzetségéből származott család leányai kaptak dús kelengyéket és följegyzi egy Kún László idejéből maradt okirat, hogy Eszenyi Magda, - még akkor nem vált Esze és Dancs nemzetsége ketté s nem vették föl a Soós nevet - 1312-ben, negyvenkét font ezüstöt és tíz aranygyűrűt, azonkívül tizenegy darab kösöntyüt vigyen urához.

Később mindinkább több, több ruhanemüt kaptak az előkelő magyar lányok, így ki van tüntetve a benyói és urbanói gróf Benyovszky-család irataiban, hogy Draskovich Ágnes grófnő, Benyovszky Zsigmond gróf neje, már e század első felében huszonnégy viselő köntöst kapott.

Voltak ezek között, az új módis ruhák mellett, még ősi szabásu díszöltönyök, velencei bársonyból készült violaszín mente, filigrános gombokkal, skófiummal kivarrott igazi csipkekötények, és úgy bársony, mint anglia-posztóból varrott szoknyák.

Iványi Fekete Erzsébet, akit Rákóczy vitéz brigadérosa, Kuruc Vay Ádám lóháton vitt vala el a füleki várból, praefekta-fiúsított leány lévén, tizennégy való rázsaszoknyát kapott hozományba.

Ugyancsak Vay Ádám második felesége, Zay Anna, aranyat, ezüstöt és testi ruhákat kapott kelengyéül.

A családi szoknya általában nagy szerepet játszott a régi magyar kelengyékben.

Dédanyáról szállt unokáról unokára s volt olyan család, amelynek öt-hat női nemzedéke egy és ugyanabban a szoknyában állt vőlegényével az oltár előtt.

Remek egy ilyen szoknyát csináltatott Grassalkovich Antal personalis a leányának, mikor Beleznay János nőül vette. A szoknyán hét sorban brüsszeli csipke volt rakva. Mária-Teréziának kedvelt hívének, Beleznay Jánosnak, aki 1741-ben Pestmegyében legjobban buzgólkodott a királynő védelmére gyüjtött csapatok szervezésében, ez alkalommal gyűrűt is küldött, hogy adja menyasszonyának.

A királyné több gyűrűt is rendelt akkor egy bécsi ötvösnél, többek közt egy hős tábornokának egyet, a melyen halálfej volt, az ellenségen nyert győzelmei emlékéül.

Tévedésből ezt a gyűrűt küldték a pestmegyei pilisi kastélyba Beleznay Jánosnak, a neki szánt csókolódó galambokkal ékítettet pedig a tábornoknak.

Beleznay ezt a nagy készülődés és sietségben csak akkor vette észre, mikor már az oltár előtt állt, s kénytelen volt a halálfejes gyűrűt ráhúzni menyasszonya ujjára.

A babona ettől a gyűrűtől származtatja a Beleznay-család későbbi rettenetes tragédiáját.

A családi szoknyának különben ősisége képezte fő becsét. Mentől régibb volt, annál nagyobb volt az értéke, s egy-egy ilyen szoknyára, nemzedékről nemzedékre egész vagyont varrattak föl őseink.

Különösen híres volt a XV. és XVI. században kapivári Kapy-család erdélyi ágának a családi szoknyája. Ez a szoknya megyszín karassia posztóból való volt, és annyira telve rakva gyöngygyel, aranynyal és drágakövekkel, hogy a Kapy-lányok csak éppen az oltár elé álltak benne, aztán levetették, mert leülni nem lehetett benne, oly keménynyé tette az arany, se járni, mert nagyon nehéz volt.

Ezt a szoknyát, akkori szakértők egyik Kapy-leány parafernumában, 100,000 vert arany forintra becsülték.

Kapy György leánya volt az utolsó, a ki viselte, aztán szétfejtették s a kincseken megosztozott a család.

A jelen század elején értékes családi szoknyája volt még a Ragályi-családnak.

Mikor Ragályi Tamásnak elsőszülött leánya, Szeréna meghalt, a szoknyát huga, Albin elfejtette és később, mikor Lossonczy Károly borsodmegyei földbirtokos neje lett, két karszéket húzatott be vele, amely máig megvan a család birtokában.

Kazinczy Zsófia, gróf Vay Ábrahámné fejedelmi szép ékszerein és ruháin öt leánya osztozott.

Az ezüst és aranyneműt még abban az időben is ezüst és aranymarhának nevezték, s mikor az ötvenes években Vay Ábrahám is meghalt, a német rendszer hivatalnokai néhai Kazinczy Zsófia hagyatékát is fölvéve, az ezüst- és aranymarhát Plecherne Ochsen-nak fordították, a minthogy ma is olvasható a hagyatéki leltár másolatában.

A ruhákat már leányai nem hordták, de paplanoknak alakították, egy remek, ezüsttel átszőtt szoknyából pedig egyik fiu-unokájának van máig gyönyörü díszmagyar atillája.

A családi szoknyák miatt nem ritkán nagy familiáris veszekedések és osztályos pörök támadtak.

A sárosmegyei szájhagyomány három előkelő felsőmagyarországi család nevének eredetét egy ilyen szoknyapörből magyarázza.

Volt a ködös hajdankorban egy szépséges, drágakövekkel kirakott szoknya. Ezen a szoknyán három levente akart osztozni, mert lány nem volt már a családban. Nem bírtak azonban dülőre jönni, mire az egyik kést fogott és széjjelvágta a szoknyát. Aki elvágta s így az ősi just többfelé herdálta szét, abból lett a Hedry-család feje, a másik levente, aki a legnagyobb részt kapta, alapította a Kapy-családot, a harmadik pedig, akinek a szoknyából csak két aranypánt jutott és e miatt nagyon bánkódott, lett a Bánó-familia ősapja.

A Bánók ugyan, mint a néphit tartja, a két aranyos pánthoz csakhamar csináltattak szoknyát, és tény, hogy a század elején még megvolt a Bánók családi szoknyája, amelyet 1816-ban, mint menyasszony, Bánó Amália viselt utoljára.

Ma, sok minden egyébbel, a lányok örökösödési joga is megváltozott Magyarországon s többnyire minden családban úgy a földbirtok, mint az ékszerek és egyéb ingóságokban, egyenlően osztozkodnak mind a két nembeli örökösök, kivéve a hitbizományokat, a melyre nézve a régi rend máig is fennáll.

Mint sok más szokása a pogány korszaknak, a farsang is így származott át a keresztény világba.

Az álarcosmenetek, álarcosbálok tulajdonképpen nem egyebek, mint utánzatai a római Saturnáliák-nak és emiatt a középkorban nálunk is sok ellenséges indulattal voltak irántuk. Különösen nagy ellensége volt a farsangi dévajkodásoknak Kassa város magistratusa, amit a reformáció korából fenmaradt következő jegyzőkönyv örökít meg:

"A bötsületes és Nemes Község nagy fájdalommal érti aztat, hogy éjjel eggy Némelyek mezitelen karddal járnak, farsangolnak, csillaggal járnak, sőt még az Asszony-Állatok is éjjel farsangolnak, férfiruhába öltözvén, mezitelen karddal járnak, melly Dologért az Ur Istennek haragja száll reánk, ha elszenvedjük."

A mult század közepén és a vége felé azonban már sokkal jobb indulattal voltak őseink az "álarcos" mulatságok irányában.

Mária Terézia idejében, 1765-69 táján különösen fényes reduttokat tartottak a pozsonyi főurak s mint egy régi följegyzés mondja:

"A' nagy, városi Freyball alkalmatosságával minden uri Rendenlévők maskarába valának öltöztetve" s utána teszi, hogy "Még ollyan komoly és nagy tekintetü Uraságok, mint Wlassics és Kempelen udvari kamarai tanátsosok is Maskarát vevének föl, még pedig sárga selyem chinai Ruházatot."

Az ország akkori kormányzójának, Sász-Tescheni Albert hercegnek a neje, Krisztina főhercegnő is nagyon kedvelte az álarcos mulatságokat és a városi reduttok alkalmával férjével együtt akárhányszor dominóban jelent meg.

Egyízben Grassalkovich Antal, a magyar királyi kamara előlülője adott igen nagy álarcos mulatságot pozsonyi palotájában.

Szebbnél-szebb jelmezekben jelentek meg az urak és különösen föltünt az egyik gróf Illésházy, aki mint Bouillon Gottfried, vert aranyból való páncélban, gyémántokkal kirakott tollbokrétás sisakban jelent meg.

Rendkivül érdekes egy régi maskara-bál programmja, ami fogalmat nyujt nekünk róla, hogy mulatott száz esztendővel ezelőtt Erdély arisztokráciája.

A programm mint kulturtörténeti emlék is érdekes s hiteles szövege itt következik:

Ha a programmot figyelmesen végigolvassuk, látjuk, hogy az egyszersmind szatira Erdély akkori társadalmi és politikai viszonyaira, amelyekkel behatóan megismerkedhetünk Cserei és Apor memoirjaiban.

Az álarcos mulatságokat ugyancsak a század végén s jelen századunk elején Pesten és Budán is nagyon kedvelték.

Az akkori vivörök előtt különösen ösmert hely volt a hatvani kapun túl lévő schwartze Redut, ahová a helyőrség mulatni szerető tisztjei, a jurátosok, meg a timár és mészáros céh ifju tagjai jártak.

Féktelen, vad tivornyák voltak itt napirenden s a mulatság hajnal felé rendesen véres verekedéssel végződött.

A budai országház álarcos báljaira ellenben az akkori társaság eliteje járt s akárhányszor megfordult ezekben a termekben Sándor nádor is, szót váltva a szereplő asszonyokkal, Beleznay generálisnéval, Ürményinéval és gróf Gyulaynéval.

Itt szórakoztak a nádori gárda deli tagjaitól körülrajongva Pest és Buda szép leányai, köztük a csodálatosan szép Hirgeist Nina, egyik fiatal jakobinus nővére, később Prónay Simonné.

A huszas és harmincas években még mindig nagy divatban voltak a budai álarcos bálok.

Különösen szellemes hírben álltak, amikor a budai játékszín idejében, a magyar színészek és színésznők gyakran eljártak oda.

1834 január havában így emlékezik egy akkori bálozó: "A' Theatrumban Régi szerelem és uj esztendei ajándék került színre. Onnan siettünk a Maska-bálba. Sok theatristák is voltak ott és Raststund alatt ugyan champagneztünk a szép Parázsónéval. A mindig komoly, jeles "actor", Fáncsy ur is leüle asztalunkhoz és nevetett Fáy András mókáin."

Könnyü volt ide eljutni a budaiaknak, de annál nehezebb a szegény pestieknek, akik valóban életüket tették kockára egy-egy ilyen álarcos vigalomért.

Hogy mi volt akkor Pestről Budára átmenni, halvány fogalmat nyujt egy előkelő ifju levele, aki nővérének következőleg ír erről:

"- - Minden áron a budai Masken-ballba akartunk menni, de süvöltve dult az éjszaki szél, mintegy diadallal csapkodván a fölzavart Duna hullámait s Buda és Pest égő lámpái, mint ragyogó asszonyi homlokdisz ezernyi fénypontokkal csillámlottak a két városnak egymással szemközt néző pesti épületein; végre révész-ladikunk megtelve a budai bálba menő pestiekkel, recsegve megindult s azonnal a küzdő habok labdájává lőn. A metsző szél ellen köpenyegeinkbe burkolva magunkat, szivszakadva vágyódtunk a budai partra..."

Divatosak voltak a budai Fácán álarcos báljai is, amíg a pesti oldalon a Hét választó fejedelem, meg a városi Redut álarcos báljai.

Érdekes a kor történetére a következő följegyzés: "1834 január 28. A "Fácánhoz" nevezett csinos teremben tartatott álarcos mulatság nagyon élénk volt. A hangászkar Bentheim katonai ezredtől a divatozó galoppokat zengedezte. Különös figyelmet érdemlenek három álarcosok, a szép nemből diszes keleti öltözeteikre nézve, s két hölgy, mivel magyarul beszéltek. A bemenet ára 40 kr. ezüstben fizetődött."

Említésre méltó, hogy az akkori álarcos bálokon az előkelő közönség is táncolt, de csupán keringőt és ügető táncokat. Magyar nótákat játszott ugyan Raststund alatt Bunkó János híres cigánybandája, de a csárdás még akkor nem volt divatban. Ellenben egynémely ifju, különösen a szép táncáról híres Kostyál Dániel talpig magyarba öltözve, eljárt szünóra alatt egy-egy daliás toborzót.

A walzerről egy helyen következőképen történik említés: "Lanner legdivatosabb Frohsinn-keringőjét játszván a hangászkar, könnyü zephirként csúsztatott újdivatu kettős lépéseivel az ügyes táncos."

Később a Privorszky-féle Flóra álarcos bálok jöttek nagy divatba és még mindig teljes báli diszben lehetett ott látni a pesti előkelő társaságot.

Csak később, a negyvenes évek felé kezdték veszíteni az álarcos bálok úgy szellemességüket, mint előkelőségüket is.

"Sajnálatos, hogy a Reduttok-ba a férfiak felső kaputban, sőt veres pongyola sapkában is mutatkoznak. A teremben pipáznak, úgy, hogy az orrcsavaró füstben majdnem megfulladnak a hölgyek, de még a jobb izlésü emberek is, az uralkodó tónusról nem is szólván."

Izléstelen harlekinek, szemérmetlen debardőrök foglalták el mindinkább a tért s ma már valóban olyan zagyva közönsége van a budapesti álarcosbáloknak és olyan szellemtelenek, hogy az egész redut ásítani látszik az unalomtól.

Nemsokára ott leszünk, mint a néhai jó peleskei nótárius vidám kalauza, Baczur Gazsi, aki az őtet aposztrofáló maszk stereotip mondására: "Ösmerlek!" durcásan felelt meg:

Még a jótékonyság szolgálatában működő álarcos bálok is elvesztették régi prestige-üket s az egyesületi asszonyok akkor hozzák a legnagyobb áldozatot a jótékonyság oltárán, ha ott megjelennek.

A vasas ládában azok között a pecsétes írások, családi levelek közt turkáltam ma, amik a szép asszonykirály idejéből maradtak meg.

Van ott egynéhány privátus levél Erdődy Gábor egri püspöktől is, aki Rákóczy egyik marsalljának a fiát bíztatja, hogy "csak térjen vissza az egyedül üdvözítő hit kebelébe és elfelejtetnek atyja tévelygései, a kuruckodás stb. ..."

Az idegenben való bujdosást megunt magyar nemes úr meghallgatta Erdődy édesgetéseit, hazatért Danckából, nyomban fölvéve a katholikus vallást is. Anyánk Mária Terézia szavának állt. Visszaadta elkobzott javait, még meg is szerezte egy-két faluval. Később nagy hivatalos tisztséget kapott, egyik fiának a királynő maga lett a keresztanyja s ezt a Theresianumban föl is neveltette.

Még érdekesebb egy másik katholizálás története. Az illető egy gárdista-dolmányért hagyta ott apái vallását, jóllehet csak tizenhatesztendős gyerek volt akkoron felső-kubini Meskó Sámuel.

Az Árpádoktól máig, ha végiglapozzuk históriánkat, látjuk, hogy a magyar sohasem tagadta meg egészen keleti voltát. Amennyire egyszerü volt háztartásában, annyira szerette a fényüzést testi ruházatában. Ezzel a faktorral is számolt Mária Terézia, amikor a nemes-testőrző sereget fölállította. Gimb, gomb, zsinórozás szörnyen imponált a gárdista-aspiránsoknak. A kongregációk alkalmatosságával csak úgy ostromolták a nemes urak a vármegyét, hogy fiaikat ajánlják a gárdához.

Meskó Sámuelnek is egyedüli vágya volt a cifra katonák közé bejuthatni. Kora még nem engedte a fölvételt, de a bécsi udvarral összeköttetésben lévő atyafiak révén már puhatolóztak a jövőt illetőleg.

Ki nem mondták, hogy csak katholikus vallásu nemes léphet a seregbe, így Meskó Sámuel protestáns volta nem képezett akadályt.

De tulajdonképpen a gárda intézménye is, éppen úgy, mint az udvar, melegágya volt a térítésnek, amit eléggé látunk Bessenyey György példájából.

A Meskó-család vagyonos, előkelő család volt, s így a királynő örvendve vette tudomásul, hogy egyik tagja gárdista szeretne lenni. Apróra kitudta a körülményeket s oda hatott, hogy Sámuelt nemsokára Bécsbe adták nevelésbe.

A daliás, nyájas külsejü, művelt ifjut nemsokára az udvar körébe is bevonták s pácba vették.

Elvitték a katholikus templomokba, hallgattatták vele régi híres mesterek egyházi zenéjét, majd jezsuiták által szerkesztett vakbuzgó, de bizony az igazi vallással semmi közösséget nem tartó munkákat csempésztek íróasztalára.

Meskó megnézte a szép templomokat, a muzsikát is meghallgatta, de úgy vélekedett, hogy "az isten háza nem komédia-ház, amelynek cifrának kelletik lenni; meg, hogy a nagy abajgástól nem is tud úgy imádkozni, mint mikor otthon, a rekt'ram nyujtja csak: Mint a szép hives patakra... A jezsuita atyák munkáit el sem olvasván..."

Egyszer aztán az ifju Meskó Sámuelt, maga Mária Terézia rendelte kegyes szine elébe.

Csupa selyem bársony, arany és drágakőtől csillogott minden, úgy hogy a nógrádi nemes úrfi szeme bizony megkáprázott egy kicsit.

De minden selyemnél, bársonynál, arany és drágakőnél jobban elkápráztatta az a remek, bíborszinü gárdista-dolmány, amely oda volt terítve egy magashátu, fehér selyemfotel hátára.

Anyánk nyájasan, szivesen szólt az ifju magyarhoz. Nagy uralkodói talentumok lakoztak a fejedelmi asszonyban - úgy játszott az emberi kedély húrjain, akár a mester a hárfán.

- Kezedben tartod jövődet, - mondotta nyájas leereszkedéssel. Aztán megmagyarázta az ifjúnak, hogy elengedi a még hiányzó három esztendőt. Azonnal felöltözködik a skárlát dolmányba és a tiszti kinevezés kész okmánya alá csak oda kell még írni: Mária Theresia Imp. Rex.

Egy pillanat, egy szó - és övé lehet s vele egy boldog, dicsőséges jövendő. Csak azt kell mondani, hogy hát ő nem bánja, a csillagosvégü templom helyett azután majd a keresztes végübe jár imádkozni.

Gyerek volt Meskó Sámuel, - időt sem nagyon engedtek neki. A gárdista-dolmány skárlát színe teljesen megvakította - ráállt a hitcserére.

Ám ha figyelmesebb vizsgálat alá vesszük Mária Terézia korát, látjuk, hogy aki oda került, az udvar levegőjében vagy elidegenedett saját hazájától, vagy pápistává lett, s vörös fonálként húzódik át ez időbeli törzsökös családfáinkon a familia egynémely tagjának apotatasága.

Bethlen Gábor udvari kancellár, Kray Pál és Hadik András, a világhírü hadvezérek, Szirmay László, Teleky Mihály, a család mai katolikus ágának megalapítója. Baranyi Miklós szeptemvir, meg annyi mások mind ebben a korban tértek át a római egyház kebelébe.

Politikai okok, ambíciók vezették őket. Nyert ügye volt Mária Terézia uralkodása alatt mindazoknak, akik pápisták voltak, vagy azzá lettek s eléggé ismeretes Ziethen porosz generális híres magyar huszárezredének története.

Aki bátran síkra mert volna szállni elnyomott hitfelei mellett, meg sem kockáztatva az udvar kegyét, az olyan államférfiu fehér holló számba ment akkor.

Örök emlékezetet érdemel Teleky József gróf, aki annyi szikrázó elmével, annyi elszántsággal lépett sorompóba egyháza érdekeiért, hogy már-már elveszti vala uralkodónője kegyét, ha az okos Mária Terézia be nem látja, hogy egy olyan államférfiut, aki egyháza mellett, hazája és királynője érdekeit is szivén viseli, nem szabad elejteni.

Bár ezeknek a történeteit részben le sem írták, részben meg is semmisítették, mégis rábukkantak itt-ott erőszakos térítések nyomaira. Ilyen a Dunamelléki ev. ref. egyház levéltárában a Bánffy Ágnes grófnő esetéről szóló följegyzés:

1786 junius 17-én rendelet ment a királyi kabinetből Bécsből Bajthay Antal báró erdélyi püspökhöz, hogy gróf Bánffy Ágnest, Dénes leányát kérje el édesanyjától és vitesse egy pozsonyi róm. kat. intézetbe - a leírás után a ma is álló Notre Dame-ok zárdája. - Az írásban az is áll, hogy arra az esetre, ha önként nem adnák oda, gróf Hadik András erdélyi katonai főparancsnok adjon katonaságot.

A püspök Bethlen Miklós grófot feleségestől, egy kormányszéki hivatalnok és 175 huszár kiséretében küldte Mező-Örményesre.

Barcsay Ágnes - Bánffy Ágnes édesanyja, értesülvén a közelgő támadásról, menekülni próbált. Azonban erőszakkal visszahurcolták a kastélyba, s ott nyújtották át neki báró Bajthay püspök levelét. A levélben az állt, hogy leányát, a királynő rendeletére, adja ki, mert neveltetése ezentúl az udvar gondja leend. A grófnő azonban a királyi parancs felmutatását kérte, kijelentve, hogy inkább ezer darabra hagyja vágatni a leányt, mintsem csak a püspök levelére kiadja. Bethlen Miklós ezt tenni vonakodott, ellenben egy iratot tett Bánffyné elé, hogy írná alá. Az írásban arra kötelezte volna magát a grófné, hogy leányát kiadja Bécsnek, s jogorvoslásért nem folyamodik a királynőhöz.

Bánffyné az iratot kikapta Bethlen kezéből, aztán egy sarokba dobta, mire Bethlen dühösen ordított rá:

- Mingyárt más parancsot fogok előmutatni... Azután a katonatisztekkel együtt kiment a szobából.

Bánffyné élve az alkalommal, leányával és nőcselédeivel elrejtőzött. De alig történt ez meg, huszárok rohantak a kastélyba, letépték a kárpitokat, fölforgatták, összetörték a butorokat, az ágyakat pedig kardokkal szurkálták. Végre rábukkant az egyik tiszt a rejtekhelyre, s karddal támadt a védtelen hölgyekre. Kitépte a leányt anyja karjaiból, de erre a grófné egy kést ragadva föl, megsebesítette a tisztet. Hasztalan volt azonban minden ellentállás. A gyönge nőket lefegyverezték s Bethlen Miklósnak az udvaron várakozó hintójába erőszakkal bedobták a leányt, azután lóra kaptak a tisztek s elvágtattak a püspök kocsija után.

A babona éppen olyan régi keletü, mint az emberiség maga. Megtaláljuk az ó-korban éppen mint mostanság és a história is mutatja, hogy Julius Caesartól kezdve I. Napoleonig a legnagyobb férfiak sem voltak mentek hatásától.

Ugy, amint bizonyos egyének személyiségéhez kötik a boszorkányos tulajdonságokat, úgy vannak a babonának is különösen hathatós napjai.

Ilyen Bálint napja február 14-én, melyről már a szegény őrült Ophelia is mond egy bús dalt Shakespeare tragédiájában:

Aztán András, november 30-án; a szerelmi babonák par excellence napja, karácsony éjszakája és mindenekfelett Luca - az ominózus december 13-ika.

Faluhelyen ezen a napon kezdik a Luca székét faragni, melynek, hagyományos alakja az ősrégi időktől fogva varázserejünek tartott pentagram, vagyis boszorkányszög.

A Luca székéről azt tartja a nép, hogy, ha naponként egy kicsit faragva rajta, éppen karácsony estéjére készül el vele, úgy az éjféli mise alatt ráállva, meglátja a helység összes boszorkányait.

Régebbi időkben a kincskeresőknek is nevezetes napja volt Luca. Ezen a napon a felvetődő láng okvetlenül megmutatta a keresztúton elásott pénzt.

Az alchymistáknak is jeles napja volt december 13-ika. Azt tartották róla, hogy ha kisérleteik egész esztendőn át sem vezettek eredményre, ezen a napon okvetlenül célt érnek.

Hogy már a biblikus korban is tettek ezzel a mesterséggel kísérleteket, mutatja az, hogy egynémely régi írás Prophetissa Máriát, Mózes nővérét mondja feltalálójának.

Európába a spanyolországi arab egyetemek révén jutott el az alchymia, és a középkor egyik leghíresebb alchymistája Albertus Magnus = Albrecht, bollstadti püspök volt.

Lullus Raimundus is nevezetes és róla mondja a rege, hogy Eduárd angol királynak hatmillió aranyat csinált.

Ezek az aranyak az úgynevezett rosenobelek lettek volna, amelyeknek egyik oldalára rózsa, a másikra pedig: Jesus autem transibat per medium eorum felírás volt vésve.

Az ó- és középkor alchymistái majdnem kivétel nélkül ábrándos rajongók voltak, de már a XV. századból egy hirhedt világcsaló emléke is maradt ránk.

Le Cor volt ez a szélhámos, aki VII. Károly francia király udvarában élt, s az aranycsinálás örve alatt a jó aranyakat sikkasztotta el, és helyükbe hamis aranypénzt csempészett a kincstárba. Ugyancsak egy alchymista, Sendivogius Mihály, II. Keresztély szász választó fejedelmet tette bolonddá és lopta meg.

Ócska pergamenek leírásából tudjuk meg, hogy az aranycsinálás mesterségével nemcsak egyesek, de társulatok is foglalkoztak. Ezek között leghíresebb volt a Rosenkreutzerek - rosicrutianus-ok - 1378-ban alakult szövetsége, sokkal később pedig, már a mult században: a nürnbergi Buccinatorok.

A régebbi időkből magyar alchymistákról alig van adatunk. Egy 1763-1800-ban íródott erdélyi krónika emlékezik Transszilvaniai Jánosról, aki aranycsinálással foglalkozott, és a szepesmegyei Lapis refugii kolostor összes vagyonát elkísérletezte. Némely történetíró szerint Czilley Borbála is próbálkozott aranycsinálással.

A XVIII. században, kivált második felében és a vége felé azonban nálunk is számos alchymista akadt és éppen olyan mánia volt az aranycsinálás titkát kutatni, mint a spiritizmusét.

Közülük különösen kitünt Gömöri Dávid orvos, akinek kísérleteiről csodákat beszéltek kortársai.

Annyira ment már a mult század vége felé az aranycsinálás mániája, hogy sem a józan ész logikája, sem Mária Terézia császárnő és királynőnek 1768-ban "az aranycsinálás mestersége ellen" kiadott szigoru rendszabálya nem bírt annak gátat vetni. A legkomolyabb, legtudósabb embereket megragadta ez a szenvedély, és számtalan uri kastélyban tökéletes műhelyek voltak felállítva. Igy hires volt Semsén Semsey Béniamin kitünően fölszerelt alchymiai laboratóriuma, aki még le is festette magát az aranycsinálás nagy munkája közben, amint ezt egy a semsei kastélyban máig őrzött kép mutatja.

Ugyancsak a mult században élt erdélyi származásu Born Ignác lovag is alchymista hírben állt.

Az aranycsinálás titkát már akkor kezdte kutatni Born, mikor 1770-ben a prágai bányászati és pénzverő hivatalnak volt az elnöke; még jobban nekiadta magát azonban az alchymiának, mikor 1776-ban Mária Terézia Bécsbe hívta és rábízta a cs. kir. természetrajzi gyüjtemény rendezését.

Leghívebb adeptusai lettek itt Báróczy Sándor a gárdista író és Vay Miklós generális.

Erről az alchymista szövetségről Kazinczy Ferenc is több ízben emlékezik, s egy Ráday Gedeonhoz Intézett levelében így ír róla:

"- - Born Ignátz Udv. Consiliarius, egész Europában elhíresedett az amalgamálás és egyébb chemiai manipulatiókról, most is próbálgatja tsinálni az aranyat. Bárótzy a' leglelkesebb adeptusa meg Vay Miklós. Utóbbi Párisban és Londonban chemiai letzkéket is véve és Born azzal tisztelte meg, hogy némelly chémiai processzeiben társává választotta."

Bárótzy annyira belemélyedt az aranycsinálás titkának kutatásába, hogy francia nyelven egy alchymiai tárgyu munkát is írt; de ennek kiadatását a cenzura eltiltotta.

Amint ma a spiritiszta seance-ok, akkor az aranycsinálási próbák voltak divatban a szalonokban. Bécsben, a későbbi fiumei kormányzó, előbb referendárius Pászthorynál, sokszor mulattak ezen, és mint egy kezeim közt levő régi napló mondja:

"Teleky Sámuel vice-Cancellárius neje, született Bethlen Gróf Asszony által adatott gálaebéden, egy pitzi arany golyóbisotska járt kézről-kézre, mellyet eggyik aranytsinálással foglalkozó Iffju Gavallérunk anfführolt..."

II. József császár is egyre hallván beszélni az alchymista kísérletekről, kíváncsi lett rájuk.

Clary hercegné szalonjában ment végbe a próba, de balul üthetett ki, mert egyik szemtanu éppen aznap kelt levelében a következőket írja:

"...ugyan tsunya mód felsültek az aranytsinálók, és a' Tsászár még engem is kinevete, miért, hogy a' Miklós ötsém is benne van a Bundba'..."

Míg azonban a nagytudásu Born és Vay Miklós tisztán tudományos célból és inkább üres óraikban, szórakozásból űzték az alchymiát, Bárótzy minden idejét annak szentelte.

Kazinczy egyízben meg is kérdezte tőle: mért oly fanatikus híve az aranycsinálás hiábavaló mesterségének, mire egyik levelében ezeket válaszolta:

"- - Gyógyító kezek alatt lévén egyszer mint ifju, orvosom vágyást gerjeszte bennem azon homálytszerető tudomány megtanulására, melly értzeket nemesít, 's tanítványainak azt igéri, hogy háromszáz esztendőkre fogja kinyújtani életeknek napjait, sőt ha haláluk után testek összveapríttatik 's nem tudom, mely lévben tartatik, őket újólag életre hozza."

Mint Kazinczy megjegyzi, Báróczy annyira félt a haláltól, hogy társaságában tilos volt a halál nevét említeni s így hihető, hogy fenti vallomása szerint is ez a nagy félelem vetette az alchymia karjaiba.

Egyízben, a bécsi Szent István-templomhoz közel lévő Binz nevü antiquáriushoz sétáltak be a Gárda-palotából, ahol Báróczy lakott. Míg Kazinczy a klasszikusok közt válogatott, Báróczy addig teosophiai munkákat keresett, meg régi alchymista följegyzéseket. Turkálva, kezébe akadt egy, a XVI-ik században élt sarlatánnak, a Magyarországon, nevezetesen Besztercebányán is megfordult Teophrastus Paracelsus Bombastus von Hohenheimnak egy aranycsinálási receptje. Mohón olvasta és alig várta, hogy a szelid, barátjának minden bogara iránt türelmes és elnéző Kazinczyval közölje.

A csodahatásunak mondott recipében az állt, hogy az aranycsinálás okvetlen sikerül, ha az illető adeptus december 13-án, Luca napjának éjszakáján pont éjféli tizenkét órakor kezd a munkába. Előtte való napon csak kenyeret szabad enni, rá tiszta vizet inni, és a test minden gyönyöreitől szigoruan tartózkodni.

Az evést illetőleg csak az aggasztotta Baróczyt, hogy miképpen fogja titkolhatni a bőjtöt, miután, mint Kazinczy írja: "Szállásának egyik szobájában minden estve terítve vala eggy asztal hideg sülttel 's honni itallal megrakva, hogy a' Theaterből kijövő Gárdok itt leljenek frissülést 's erszényeiket kiméljék 's a' hol Bárótzy maga is velük mulata és falatoza..."

Amikor eljött a titokzatos babonákkal teljes Lucanap, Báróczy azt mondá vendégeinek, hogy rosszul érzi magát és sem egy falatot nem evett, sem egy kortyot nem ivott kenyéren és vízen kivül.

Aztán nyakába vette fekete keriet-jét és lement az utcára, mert az is benne volt abban a titkos recipében, hogy éjjel előtt csak egy negyedórával szabad födél alá menni.

Sötét, komor éjszaka volt, de Báróczy mitsem törődött vele. Egész lelkét eltöltötte, hogy végre annyi esztendő meddő kisérletezése után sikerülni fog a dolog. Pont háromnegyed tizenkettőkor ment föl szállására és amikor a közeli templom órája lassu rezgéssel verte el az éjfélt, akkor fogott munkához.

De bizony hiába volt a csodahatásu recept, hiába Lucának babonákkal teljes éjszakája. A jó óbester úr éppen úgy nem jutott a remélt kincshez, mint nem jut az az együgyü pór, aki ilyenkor a keresztúton föllobbanó lidércláng csalóka világa után indul.

Igaz ugyan, hogy pár nap mulva mutogatott Kazinczynak: egy almányi-nagyságu sárga-réznél egyebet, melly felől holtáig azt állitotta, hogy az ólom volt, s hogy Luca éjszakáján csinálta, de adeptkedéseivel ő egyebet nem igen nyert. Így írja a széphalmi nyelvújító.

Halála előtt rövid idővel, amely 1809-ben, éppen karácsony szombatján következett be, még egyszer írt Kazinczynak s levelében fölkérte, mondaná meg Vay generálisnak, hogy szépen kéreti azokat az alchymiai följegyzéseket, amelyeket a néhai Borntól kaptak, s amelynek ő - Báróczy - a másolatát elvesztette:

"...Ezer meg ezer Idvezléseket az én Vaymhoz 's ennek tiszteletes nőjéhez, Adelsheim Johannához és hű Tsókomat nagy reményü férjfimagzatjainak" - végzi levelét Báróczy, akit életének utolsó napjaiban sem hagyott békében az aranycsinálás titkának szorgalmatos kutatása.

Különben is az alchimista-mánia csak akkor ért véget, amidőn Lavoisier az elemek vegyülésének titkát földerítette. Ettől kezdve a hermetikus tudomány mindinkább divatját multa s ma már senki sem foglalkozik vele többé.

Régi, megfakult írások, régi levelek, naplók őrzik még rejtelmeit, de bizony mostanság nem igen akadna komoly ember, aki étlen-szomjan lesné Luca napjának éjszakáját, s teljes hittel állna neki az aranycsinálásnak, mint néhai való jó Báróczy Sándor uram, a magyar nemes testőrző sereg nyalka óbestere.

Hajdan nagyon híresek voltak a budai "redutbálok" és szivesen jártak át oda dédapáink mulatni.

Pedig nagy föladat volt ám ez a régi világban. Állóhidról még csak nem is álmodtak, villamosról még kevésbbé, úgy, hogy a bálozók az átkelésnél akárhányszor életüket tették kockára.

Nevezetes volt már a régi redut arról is, hogy a híres 1790-92-iki Diétát ott tartották meg s a magyar nyelv és a magyar színművészet emeléséről ott mondták az első lelkes beszédeket a Statusok.

De a legfényesebb napjai talán mégis a nádori udvar idejében voltak a budai redutnak.

1800 február 1-én a redut nagy szálájában hódoltak Alexandra Pawlowna orosz nagyhercegnőnek, József nádor ifju nejének, akihez Szerdahelyi Gábor püspök intézte az első beszédet.

Ennél a hódolásnál leírhatatlan fényt fejtettek ki: Beleznay Sámuel vice-palatinus, nagy-szigeti Szily József Judex Curiae, Tihanyi Tamás és még többen.

Február 15-én és 18-án is pompás két bál zajlott le a budai redutban, mind a kettő az ujonnan összekelt nádori párt tiszteletére.

"A' Nádor Ispányné Ő Fő-Hertzegsége tiszteletére gazdag és fényes éjjeli mulatságot adott a' Budai és Pesti Nemesség. A' redut-szálában a' Fő-Hertzegi Pár számára magas ülőhely készülődött, mellyről igen alkalmatosan lehetett látni a vigadozó és válogatott álortzás öltözetekben tisztelkedő gyülekezetet. Különös tiszteletet tettek kiváltképpen tizenhét pár tsinos Maskarák, akik közül a' Dámák vad népek módjára, de nagy illendőséggel voltak öltözve 's kezekben egy-egy ágat tartottak. A' Férjfiak lengyel köntösökben öltöztek föl, s az álortzás Párok a' Waldmädchen nevezetü tántzos játék módjára tettek erányos fogásokat."

Annak a kornak az izléséhez híven, mitológikus tabló következett azután és a kilenc múzsa járult a csodaszép palatinusné és férje elé:

Az istenekhez olly Hir-adással érkezett Maja fia, hogy Hymen, ha valaha, most ugyan egy igen szép szövetséget kötött."

"Apollo intett a maga sugáros fejével és mi tüstént odahagytuk az Olympust, hogy inneplenénk ezt a szövetséget."

A múzsák aztán mély tisztelettel fölajánlották ajándékaikat. Magyar, francia, latin, orosz és német nyelven írt versezetek voltak ezek, sárga-, zöld-, kék-, rózsa- és violaszinü papirosra nyomtatva.

A múzsák tiszteletét Schedius Lajos, a' pesti Universitáson Aesthetikát tanító Professor szerzette, akit különösen Teleki Lászlóné Róth Johanna úrasszony ajánlott a nádori pár figyelmébe. A verseket Virág Benedek s néhány dilettáns poétás-ember írta.

Egy egykoru tudósítás következőleg emlékezik erről a nevezetes mulatságról.

"Mind fel gyülekeztek a' Fő-Uraságok a' ragyogó fényességü Szálába. A' Pest Vármegyei Nemesség közül 16 Pár Személlyek régi német Nemes Vitéz Férjfiak 's Vitéz Asszonyok módjára öltözködve, lándzsákkal és tzimeres paizsokkal. Az emelkedett helyen ülő Palatinusnéhoz járultak, aztán négy Énekesek énekléshez fogtak, elénekelvén a' "Schlangenfest von Zagora" nevezetü Énekes-játékból az igy kezdődő Dalt:

Később tizenkét nyalka Forma-ruhás Nemes Ifjak verbunkost jártak, és magános remeket is adtak a' magyar tántzból. Tizenkét órakor gazdag vatsora volt. Pest Vármegye Rendei állitották ki és az asztaloknál Gosztonyi fő-Biró volt a' gazda."

A tízes és húszas években is látogatottak voltak még a budai redut-bálok.

Hogy mennyi veszélylyel járt azonban az átkelés, mutatja egy 1834-ből való, kezemben levő napló, amely a január 30-iki budai redut-bálról emlékezik.

"- - süvöltve dult este az éjszaki szél, mintegy diadallal csapkodván a fölzavart Duna hullámait. S Buda és Pest éji lámpái, mint ragyogó asszonyi homlokdisz, ezernyi fénypontokként csillámlottak a két városnak egymásnak szemközt néző parti épületein; végre révészladikunk megtelve budai bálba menő pestiekkel, recsegve megindult, s azonnal a küzdő habok lapdájává lőn. A metsző szél ellen felleghajtóinkba burkolva magunkat, szivszakadva vágyódtunk ki a budai partra."

Aztán elmondja, hogy az épület tág udvara fényt lövelt, a nagy lépcsőkön magyar gránátosok, vereshajtókás egyenruháikban, tornyosodott szőrös süvegeikkel álltak őrt. A terem zsúfolva volt krisztinavárosi sugár, szőke és rácvárosi zömök, barna szépekkel, amíg a vár a haute volé-t szolgáltatta. Lanner keringőit játszották leginkább és különösen divatos volt a Frohsinn-keringő. Nagyszerü mulatságot rendezett február 12-én a dúsgazdag Krakker Fridrik budai patricius, aki az egész redutot kibérelte és a farsang zárójául majdnem az egész város intelligenciáját megvendégelte.

Ünnepi hangulat környékez és amíg elnézem a cukrászok kirakatában hivalkodó piros tojásokat, régi gyermekkori husvétok jutnak eszembe.

Nagyszombaton volt rendesen a kalácssütés, ami az öreganyám személyes felügyelete alatt ment végbe. A mákot rendesen Czirkosné törte, nagyanyámnak a kedvenc bébillér-je, a kemencét pedig senki úgy nem tudta inyére fűteni, mint a hosszu Samu.

Amikor a zsidók husvétja összeesett a mienkkel, olyankor tömérdek pászkát is hoztak ajándékba. Mi mindig jó barátságot tartottunk velök és nem esett rossz szó közöttünk. Legszebb, a fehér gyolcsnál is fehérebb volt a Goldnerné pászkája. Ő már maga is földesasszony volt, megadta a módját. Ezt rendesen kávéba ette a nagyanyám, a többiből meg én majszoltam egész nap, várván, hogy kisül a kalács.

De micsoda remek példányok is voltak azok, amikor barna-pirosan, tiszta papirosra helyezve kitették őket hűlni a nagy, üveges folyosóra. Kis galamb, meg nyulacska is volt köztük, olyan vidám, hosszu fülecskével, hogy csupa mulatság volt őket nézni.

Az ünnep első napján aztán tisztára fölsöpörték az udvart, a férficselédek magukra vették az ünneplő mándlit, a leányok - akármilyen hűvös volt is - a fehéres vizitkét és kergette őket a nagyanyám a templomba.

Mintha most is hallanám, hogy harangoz be a ferdeszáju Hende Ambrus és látom a padok közt magas alakját az öreg tiszteletes úrnak, amint palástját karjára vetve lépeget föl a fehérre meszelt, egyszerü katédrába és kezdi minden cikornya nélkül, hogy: "A mi segedelmünk jőjjön el az Úrtól..."

Hát még minők voltak azok a sátoros ünnepek, amelyek a nagymama leánykorában estek, amiket ő minden ünnepi alkalommal emlegetett.

Azokban az időkben volt az, amikor még nem volt annyi társadalmi érintkezési pont, mint napjainkban s különösen a vidéken lakó nemesség volt meglehetősen elszigetelve.

Természetes, hogy minden alkalmat megragadtak mulatságos összejövetelek tartására és ebből származott a Magyarországot oly tipikussá tett titulus bibendi.

Olyan formán voltak vele, mint a baranyai paraszt, aki úgymond: Kendert tilóltunk: bál, szapultunk: bál, nagy takarítás volt: bál - és így tovább.

Több idejük is volt a mulatásra, eszem-iszomra azoknak a lassabban élő embereknek és a patriarkális tajtékpipa mellett nem siettek úgy dédapáink, mint a századvég ideges gyermekei, a századvég szimbolumával, a pillanat alatt elfüstölgő cigarettával szájukban.

Lakodalmak, névnapok mind hét országra szóló nagy dáridóval jártak és három-négy vármegye fiatalsága adott egymásnak olyankor találkozót.

Természetesen az egyházi ünnepeket is jobban megülték, mint napjainkban, mert egy-egy ilyen ünnep is kiváló alkalmat adott a murizásra.

Nagyban megülték a húsvétot Bónis Sámuel szabolcsmegyei alispán házánál, aki a huszas évek derekán messze földön hires nyilt házat tartott.

Bónis Sámuel úgy maga, mint neje vargyasi Dániel Borbála, rendkivül kiterjedt rokonsággal bírtak s a Bónis-háznál tartatni szokott Sámuel- és Borbála-napok az egész országból gyűjtöttek vendéget Nagyfaluba.

Derék, termetes épület volt a Bónisék nagyfalui kúriája, őszinte, becsületes, kőből rakott tömör falakkal, az ablakokat pedig vasrózsákkal ellátott, kiülő rácsok díszítették.

Az ablakok mögött dupla muskátli, rezeda és mályva illatozott, de minden virágnál ékesebb volt Zsanét kisasszony, az alispán tizenöt esztendős unokahuga, akiért még a messze Biharból is eljöttek a gavallérok.

A háziúr fiai, Samu és Barnabás, már jurátusok voltak és a híres Kövy uramat hallgatva Sárospatakon, ilyen sátoros ünnepek alatt kerültek csak haza.

Rendesen még néhány pajtást is hoztak magukkal és kocsi kocsi után kanyarodott be a kúria kapu nélkül való udvarára.

Soldos Feri, Jászai Pali meg Patay Jancsi voltak a legkedvesebb cimborák. És eljött Bernáth Gazsi, aki úgy kapaszkodott föl vendégnek valamelyik úrfi kocsijára és aki már akkor kedvence volt férfinak, asszonynak egyaránt.

Mert Gazsi nélkülözhetetlen volt úri rokonfamiliáknál ilyen ünnepi alkalmakkor.

Ő köszöntötte föl versben a ház urát, ő rajzolta a legszebb himzési mintákat a kisasszonyoknak és senki sem tudott az emlékkönyvekbe ékesebben pingálni egy legyet, meg egy nefelejtsbokrot, a két rajzolat közé pedig ritka szép írásával oda kanyarította a boldog szót.

A huszas évek naiv kisasszonyai azt úgy olvasták, hogy: Légy boldog és el ne felejts... amint olvashatjuk mi is nagyanyáink gonddal őrzött "Stammbuch"-jában.

Jászai Pali meg arról volt híres, hogy messze földön senki sem tud úgy hímes tojást vakarni, mint ő.

Mert akkor nem volt ám még bársonyos tojás, selymes tojás, majolikatojás, szivarozó és bicikliző husvéti nyulacska. Ha a gavallér tüllel bekötött üvegbutykosából rózsavízzel végigöntötte imádottja arcocskáját, a hölgy szemérmetes pirulással, otthon börzsönynyel meg álkörmössel megfestett piros tojást adott a szeladonnak. A tojásra rendesen átnyilazott szívet, vagy sírhantra boruló szomoru fűzfát vakartak. Ezt nagyon szerették szentimentális kedélyü leányok, akik a kerti barackfák árnyában Kisfaludy uram Gyula szerelmé-t és Dugonics Etelká-ját olvasgatták.

Jászai Pali mester volt a hímestojás vakarásban és ékes, allegorikus rajzokban egész szerelmi regényeket rávakart egy-egy ilyen tojásra. Némelyiken verses ajánlás is volt, így a házikisasszonynak egy különösen szépen festett tojásra a következőket vakarta föl:

Különben abban az időben a legkomolyabb emberek is fölajánlottak ilyen verses husvéti tojásokat és egy alkalommal maga Kövy, a tudós professzor is adott egy ilyet Vay Lilának, amelyre a következő sorokat karcolta:

Napokkal előbb súroltak, takarítottak, szabtak, varrtak és az alispán valamelyik patvaristájával jó előre megüzentette Bokának Debrecenbe, hogy sehova ne igyekezzék husvétra, mert Nagyfaluban bál lesz.

Évről-évre tudta ezt Boka, el sem igérkezett volna máshová a félvilágért sem husvétra, de azért mégis megtartotta a tempót és mindig megvárta, hogy a tekintetes alispán úr tudtára adassa.

A konyhában hetekkel előre készült a sok mindenféle jó és a sütemény és a tortafélék készítésére a híres miskolci olasz cukrász két segéde tanította a fehér népséget.

A levelen sültet, meg a dorongos fánkot az óriási nyilt tűzhelyen Dobóné vezetése alatt négy-négy béresasszony nyújtotta, illetve forgatta és a sok törő meg vágó szerszámmal csináltak a szolgálók olyan lármát, hogy ha ma hallja valaki, okvetlenül wagneristáknak tartja őket.

Dobóné, Szabolcs vármegyének akkor leghíresebb főzőasszonya pedig a drága marcafánkot csinálta, közben a sárga csizmás Miska régi inzurekcionális nótát dúdolva, amely régi leányságára emlékeztette.

A tánctermet is "stand"-ba hozta a morva kertész és fenyőgalyakkal díszítették a kopár, meszelt falakat, amelyekre itt-ott apró deszkadarabokat szegeztek. A deszkadarabok szépen be voltak vonva piros, fehér meg zöld tűlángléval és aranyfüstös papirba burkolt, kivájt krumplikba, otthon mártott faggyugyertyák meredeztek.

A táncterem maga nem volt más, mint a Bónisék óriási granáriumja, amely padlózva volt és ötszáz ember fért el benne, úgy, hogy ebben tartották rendesen a nagy, restorácionális ebédeket is.

A cigányok számára deszkából készült pódiumot hevenyésztek a granárium egyik sarkába, a másik rész pedig el volt rekesztve, nagy, fehér mull "firhangok"-kal - ha esetleg valamelyik hölgy toalettjén kell majd igazítani.

Az ünnep tulajdonképpen már szerdán kezdődött, mert ekkor jöttek meg a jurátusok Patakról.

Mudrány Pepi pedig, a szomszéd rakamazi birtokos leánya, már napokkal előre ott szorgoskodott a varróasztal körül, segítve Zsánét kisasszonynak.

A jurátusok aztán hoztak új nótákat meg verseket, amelyek mind naivak voltak.

Husvét első napján az alispán egész háza népével templomba ment, délután pedig, miután az ebéd összeért a vacsorával, az öreg urak meghányták-vetették a pozsonyi diétán történteket, az asszonyok beszéltek főzésről, házi dolgokról, a fiatalság pedig ki a kertbe és játszott ártatlan társasjátékokat, mint voltak a "kint, a bárány, bent a farkas", a "Lengyelországi László király" és a "kútba estem".

A kútba estem-nél meg kellett mondani, ki húzza ki és hány ölre esett az illető.

Az öl egy csók volt. Ahány öl mélyen esett be a kihúzandó, annyi csókot adott neki az, aki kihúzta.

A régi világban majdnem minden nemes kisasszonynak megvolt a maga vőlegénye, aki miután hazakerült a patváriáról, vagy megyei tisztviselő lett ad honores, vagy beült ősi joggal az ősi birtokba és elvette a választottat.

Azon a régi Magyarországon azok a régi nemes urak és leányok nagyon komolyan vették a szerelmet, az adott szó szentségét.

A flirtnek híre sem volt, a francia dekadens poétákat nem olvasták és nem lesték mohón a pikáns darabok premierjét.

A Theatrumba lelkesedni és tanulni jártak és évek mulva is emlegették, micsoda szépen énekelt Déryné a Béla futásá-ban, amikor Miskolcon Reviczky Ádámot installálták főispánnak.

Mint Bóniséknál, olyanformán folyt le a husvét minden kúriában és még kedden este is javába szólt a hegedü és járták a nagy mazurt, az akkori idők kedves táncát.

Pesten és Budán, ahol a huszas meg a harmincas években jobbadára purgerek laktak, szinte vígan voltak az ünnep tiszteletére.

Leghíresebb volt a husvét másodnapján a gellérthegyi búcsú. Aki csak birta magát, Budára ment ezen a napon. Harmincezer ember is tanyázott itt a csillagvizsgáló-torony aljában, mind megannyi tarisznyából ebédelve.

Korcsmának híre sem volt a kopasz, árnyéktalan helyen és a bort csobolyókban, nagy fáradtsággal szállították föl maguk a kirándulók, kalácsot, pecsenyét óriási kosarakban vitt föl a mutter és - ha iparosé volt a család - a szatyor cipelésének tisztsége mindig a legfiatalabb inasgyerekre maradt.

Zenei élvezetekben nem volt hiány. Temérdek verklis, vak gitáros, rác tamburás ment föl a hegyre a búcsú alkalmatosságával, de a legkedveltebb mégis a sváb trombitások voltak.

Ezeknek a muzsikája mellett táncolták legjobb izün a lángaus-t, amelyekben néha a dikasztériumok nyalka hivatalnok urai is megforgatták a ferencvárosi maderli-kat.

Szellemi élvezetből vajmi kevés jutott hatvan-hetven esztendőnek előtte. A mai Gizella-téren létezett nagy német színház volt majdnem az egyedüli múzsatemplom. A huszas évek vége felé Raymond A paraszt mint milliomos címü darabja csinált telt házakat és ez volt többnyire az ünnepi darab is.

Amikor kicsillagosodott az ég és a gavallérok százgalléru, à la Kaunitz-köpönyegjükben igyekeztek vacsorázni a Hét választó felé, halkan zendült ajkukon az Ifjúság egyik ismert kupléja.

Vége lett aztán akkor is husvét szép ünnepének, hogy beléveszve a szürke hétköznapokba, csupán emlékezete maradjon meg.

A német császár kimondotta, hogy az új század kezdődjék az Úrnak 1900-ik esztendőjében. Példáját követte az ősz főpap Rómában, aki szintén elrendelte, hogy a ránk következő újév napján kezdődjék az új seculum.

De amíg az a két hatalmas szózat el nem hangzott, addig eleget folyt a vitatkozás: 1900-ban vagy 1901-ben kezdődjék-e hát a XX. század. És még most is vannak, akik csökönyösen ragaszkodnak az utóbbihoz.

Semmi új sincs a nap alatt. Már Piso annaleseiben megtaláljuk, hogy "az emberek nem tudják, mikor van vége egy századnak." Ez pedig Krisztus születése előtt 159 évvel iratott.

Nevezetes egy 1600-ból maradt emlékérem, amelyre ezt vésték: "Csodák-csodája, ezerhatszázban nem tudják az emberek, melyik században élnek."

A mult század utolsó esztendejében pedig a németországi Weimarban valósággal két ellenséges tábor keletkezett, amelyik elkeseredetten harcolt 1800 január 1-ső, illetve 1801 január 1-ső mellett. Göthe és Schiller, a két nagy német költő is az 1800-asokhoz tartoztak és éppen azért sajátszerü, hogy Schiller mégis 1801 januárius elsején írott levelében kivánt minden jót az új századra kiadójának, a híres Cottának.

A Bécsben megjelenő, magyar nyelven nyomatott lapok is foglalkoztak a század kezdetének fontos kérdésével. Igy a Decsy Sámuel és Pántzél Dániel Magyar Kurir-ja 1799 december végén megjelent utolsó árkusában a következőket írja:

"A' jövő 1880 esztendő eleivel kezdődik az új század, vagy az 1801-edikivel? Ezt a kérdést sokan kezdték mostanában forgatni 's fejtegetni. Hogy 1801 lesz a 19-dik század kezdő esztendeje, illy rövideden mutatta meg Stadei Prédikátor Beckstein:" "Ha fel veszünk egy tizedet: nem a' 9-ik, de a' 10-dik szám által telyesedik az. Nem egytől fogva 9-ig, hanem 1-től fogva 10-ig bérekesztve kell számlálni, hogy telyék ki egy tized: 11-től huszig van a másik tized: következésképpen nem az 1800-al, hanem 1801-el kezdünk mi uj Seculumot." Pántzél a saját véleményét azonban nem fűzi hozzá, s tekintettel az akkori háborus időkre, így végzi az árkust: Boldog és szerentsés uj esztendőt és hasznos 's ditsőséges békességet kivánok a' két Magyar Hazának.

Az 1800 január 3-án, vagyis "kis karátsony havának 3-dik napján" kelt árkust következőleg vezeti be a Magyar Kurir:

"Valyon ez a' bé-állott 1800-dik esztendő az uj Század-nak, t. i. a' 19-diknek kezdője-é, vagy pedig a' 18-dik Seculumnak bé-fejező esztendője? Minthogy ez a' kérdés nagyon fenforgóvá leve, a' mint emlitettük már a' mult Póstán is, tehát Kotzebue egy kis Teátromi játék irására vett abból alkalmatosságot s munkáját "Uj Század"-nak (Das neue Jahrhundert) nevezte. Ez a' darab az 1799-dik esztendőnek utolsó, és az 1800-diknak első estvéjén el is játszódott már itt, 's mellyben a' Teatristák szint ugy vetélkednek egymással az emlitett kérdésről, valamint a' nagy Teátromon, a' világ Piatzán jádzó Emberek. Bizonyos azonban, hogy az 1800-dik Esztendő még a 18-dik Századhoz tartozik, minthogy valamint minden más számlálható tárgyakat az eggy számon kezdünk el számlálni: ugy tehát a 19-dik Század számlálásainál is ugy kell kezdeni..."

Az "Elegyes Tudósitások"-ban azt is megemlíti a "Magyar Kurir", hogy az ujévi gratulációra a gárdát Eszterházy Miklós vezette - de a gratulációban semmi uj Seculumról említés nem tétetett.

Révay Miklós, a tudós költő is foglalkozott az uj század kérdésével. Mutatja ezt egy 1800 december 5-én kelt, és Paitner Mihályhoz intézett levele, amely máig megvan a Benedek-rendiek pannonhalmi levéltárában.

Magánkörökben, mulatságokon, levelekben is beszéd vita tárgya volt 1799-ben: 1800-e vagy 1801 a kezdődő század?

Felsőbüki Nagy József personális 1799 Karácsony-havában nagy ülést hívott egybe, megbeszélni, hogyan fogadják az ifju palatinust, aki éppen 1800 elején hozta haza első feleségét, Alexandra Pavlovna orosz nagyhercegnőt.

Kecskemét, Kőrös és Cegléd városok deputátusai is eljöttek, s a leendő pestmegyei diszbandérium vezetője, Károlyi József gróf, nagy ebédet adott a nemes uraknak.

Ezen az ebéden Cegléd küldötte, Szabó főszolgabíró úgy összeszólalkozott egyik banderista-jelölttel, hogy lemenve a grófi palotából, "majdnem beszakajtották egymásnak a fejit."

A két nemes úr csak azon veszett össze, hogy Szabó 1800-ra, a másik pedig 1801-re mondotta a század kezdetét.

Hogy a nádor januárius elsejére még nem érkezett Budára, a várlakban a szokásos gratuláció elmaradt.

De mint egy egykori följegyzés mondja, az ürményi országbírónál tisztelkedők közül többen tettek szót: "új századról."

Több pesti és budai vendéglős is óriási murival ülte meg 1799-nek a Sylvesterét, valamint a híres Kemnitzer-kávéház is a Dunaparton.

A kávéház előtt szurok-koszoruk égtek, bent zászlókkal, aranyos, ezüstös papirossal volt minden ékesítve s a törzsvendégek 1799 Sylvester estéjétől 1800 január 1-sejéig mindent ingyen kaptak.

Nagy mulatság volt a váci-utcai "Hétválasztó-fejedelem"-nél is. Pont éjfélkor egy tülánglé-ból és színes papirosból formált Fortuna jelent meg a billiard felett, kezében szalaggal, melyen nagy, aranyos betűkkel ragyogott ki:

Német volt a jó kívánsága, német a mulatsága még a száz esztendő előtti Pestnek. Sylvester estéjén muzsikások is jártak az utcákon, azok a zajos, lármás zenekarok, melyeket egészen a huszas évekig török muzsikának neveztek nálunk, meg hárfás leányok, akik ugyancsak német nótákat, szentimentális románcokat, vagy hajmeresztő balladákat énekeltek. Abban az időben még nem karácsonykor, de ujévkor volt divat ajándékot adni. A fiatal emberek ismerős kisasszonyoknak többnyire román-okat, emlékkönyveket, Almanachokat vittek.

Divatos volt 1800-ban a bécsi "Kalender der Liebe". Valamint ajándékozták nagyon a Lichtschirm-eket, ugynevezett árnyéktartókat. Löschenkohl, aki efféle portékát árult, egyik hirdetésében a következőt tette közzé: "A' legujabb mesterséges tántzokból való játékok, hogy ekképen az is a' ki valamelly musica szerszámon jádzik, követhesse a' teatrumon tántzoló férfi és asszony személyeket. Ebben olly fiók-ládátskák is vagynak készitve, a' mellyekbe a' kalendáriumot, és egyéb uj Esztendői Ajándékokat be lehet tenni." Hogy pedig a szilveszteri puncs divatozott 1799-ben is, az árjegyzék következő punktum-ja mutatja. "Olyatén talpatlan poharak, a' mellyekből régi szokás szerint Hazánk szerentséjéért és kedves barátnéink Egészségekért ihatunk."

Talán már a b. u. é. k. is kezdett már kísérteni, mert Löschenkohl így végezi hirdetését: "Visita-Biléták, külömb-külömb-féle Áruak."...

Fényes vadásztársaságot lát magánál évről-évre Andrássy Géza gróf, gömörmegyei betléri kastélyában, amely ez idő szerint az ország egyik legszebb főuri otthona.

A kétemeletes kastély kimagaslik a vidék fölött és a főbejárat oldalán ágyúk állnak, amelyek Bebek Györgynek nevét és címerét viselik, 1547-iki évszámmal. Azok közül az ágyúk közül valók, melyek nagy szerepet játszottak a Rákóczi-féle szabadságharcban, s egy kómikus félreértést is idéztek elő az ötvenes években.

Albrecht királyi herceg, mint az ország kormányzója szemlét tartott a felvidéki megyék fölött és elment Gömörbe is. A rozsnyói Bezirkerek mentől nagyobb fényt akarva kifejteni, a kormányzó fogadtatása alkalmából, megszólaltatták a híres Bebek-féle csatakígyókat is. Az ágyúk olyan pokoli lármával dörögtek, hogy a királyi herceg meglepetten kérdezte a Bezirks-Vorstandtól:

Megmagyarázta aztán a Bezirker Albrecht királyi hercegnek, hogy ezek az ágyúk Andrássy grófok híres ágyúi, amelyek csak nem régen kaptak passierscheint Bécsből. Később Andrássy Manó gróf, tréfából leányai nevére keresztelte el az ágyúkat. Utoljára a nyolcvanas években szólalt meg öblös hangjuk, mikor Milán szerb király volt Andrássy Manó gróf vadászvendége. Nagy kedvteléssel nézte, hogy sütik el tüzesített vasostorral a bronzkolosszusokat.

Történelmi emlékek különben nincsenek a modern fénynyel és pompával berendezett termekben, ahol a család dicső multját, Serédy Zsófia, a híres szép Csáky Valpurga, Szápáry Etelka és még régebbi ősanyák és ősök arcmásai juttatják eszünkbe.

Itt van Andrássy István, a Nagyságos fejedelem híve, akinek II. Rákóczi Ferenc, mikor el kellett hagynia a hazát, emlékbe hagyta a kardját, citromfából faragott sétapálcáját, de még azt a drága szőnyegét is,melyet egyik szép Szirmayné hímezett.

Ott van Andrássy József, korának egyik legszebb embere, a művészetek és az irodalom lelkes pártfogója, Andrássy Leopold, aki Voltaire eszméitől áthatva, sohasem járt ugyan templomba, de azért nagyon sok jót tett és a rozsnyói ferencrendi barátokat is részesítette adományaiban. Igazi példányképe volt a mult század végén élt aufkläristának, aki a vallás külsőségeire nem adott, de annál inkább szem előtt tartotta az igazán humanitárius cselekedetek gyakorlását. A kiváló férfiú 1824-ben halt meg, kikötve azt, hogy ne kriptába, hanem az anyaföldbe temessék. Utolsó óhaja teljesült is, és teste ott pihen a betléri parkban, egy általa ültetett remek fenyves-ligetben, ahol sírját egy koporsó alaku vörösmárványkő jelzi, végakaratához híven, minden fölírás nélkül.

Rendkívül érdekes még Betléren a kastélytól délkeletre eső bosnyák kávéház, melyet Andrássy Gyula, a lángeszü külügyminiszter utasítása szerint, az okkupáció után építettek. Alakja különleges és eredeti, teljesen megfelelő azoknak a régi, mohamedán kávéházaknak, aminőket ma már csak Bosznia belsejében találunk. Terraszáról nagyon messzire el lehet látni, északi falazatába pedig sírkövek vannak illesztve.

Az épület belsejében két nagy terem van. Mikor még Andrássy Manó és Gyula grófok éltek, a vendégeknek itt valódi török kávét főzött egy bőbugyogóju, komoly szemöldökü bosnyák legény, most azonban inkább muzeumszerü benyomást tesz a két terem, mert telve van kinai és japáni tárgyakkal, buddhista bálványokkal és pogány templomi edényekkel.

A betléri vadászat kedvelt mulatsága volt a feledhetetlen nagy államférfinak, Andrássy grófnak. Kitartó vadász volt, de akárhányszor fegyver nélkül, csak bottal kezében indult neki és egész kedvteléssel járta be a gyönyörü vidék vadregényes erdőit és rengetegeit.

Egy ilyen alkalommal csak útközben vette észre, hogy nem hozott botot. Kivett hát lodenzekéje zsebéből görbenyelü kertészkést és egy jókora, görcsös ágat levágva, pompás botot faragott magának. Maurer dr. kísérte éppen, Andrássy Manó grófnak régi kedves és bizalmas embere. Mikor visszaértek a betléri kastélyba, odaadta Gyula gróf a botot Maurernek.

Akkor történt ez, mikor Andrássy Gyula már nagyon beteges volt és csakugyan nem is látta többé a doktor, aki ezt a botját még jobban őrzi, mint ritka szép szivargyüjteményét, ami pedig valóságos unikum.

Vadászatok után az estéket mindig kedélyes társalgás fűszerezte, még Manó gróf idejében is. A kandalló pattogó tüzénél keresetlen és mégis oly lebilincselő modorában mondott el érdekesnél-érdekesebb epizódokat eseményekkel dús életéből Andrássy Gyula és azonfelül bő anyagot szolgáltattak a társalgásra a vadászkalandok.

Rendesen nagyokat nevettek annak a rovására, aki ügyetlenül, vagy éppen gyáván viselkedett a rőtbundáju mackóval szemben. Az ilyeneket kiverselték és karikatúrát rajzoltak rólok. Egyik vadásztársa ebédlőjében most is függ egy nagy, nyulat ábrázoló kép, amelynek feje egy máig is élő főúr arcvonásait mutatja. A derék úr, egy a kálvária-hegy alatt tartott cserkészet alkalmával úgy megijedt a medvétől, hogy nemcsak a puska esett ki a kezéből, de állítólag még a kalapját is lekapta és jó napot köszönt a mackónak.

Az Andrássyaknál különben valóságos öröklött hajlam a karikatúrarajzolás. Már Manó gróf atyja, Andrássy Károly is ösmeretes volt erről a tulajdonságáról s Betléren, Andrássy Géza gróf hálószobájában látható a híres liberális főúr torzképe, amely a hajdani gömörmegyei pecsovicsok-at ábrázolja megkapó közvetlenséggel. Manó gróf karikatúrái igazi remekművek voltak, de ügyesen rajzol torzképet Géza gróf is. Kivált vadászatok alkalmával nyílik bő tere fürge ónjának, számos jelenetet megörökít ilyenkor, - de talán egyik legsikerültebb karikatúrája mégis az, amely Andrássy Gyula grófot, a Ducit ábrázolja, amint rozsnyói képviselőjelölt korában, hálóingben áll ágya előtt, s a nagy külügyérnek hisztorikummá lett kézmozdulatával, egyik kezével fejebúbjához nyúl, a másikban pedig egy rőf hosszu papirról olvas; az aláírás: Duci programmbeszédet tanul.

Nagy divatban van vadászatok után a vitézi torna is. Ez nem áll egyébből, minthogy az urak more patrio neki gyürkőznek és birkóznak egymással. Az a boldog ilyenkor, aki a másikat földhöz teremtheti, még pedig olyan istenigazában, hogy néha a selyeming is ott marad a főúri Robinettik kezében.

Természetes, hogy ezeket a dolgokat már a hálószobákba vonulva és inkább csak a legény-emberek teszik, de jól esik róluk megemlékezni, mert éppen ez a Betléren divatos virtuskodás mutatja, mennyire magyarok minden ízükben az Andrássyak.

Erényeiben, szokásaiban, de talán még jelentéktelen hibáiban is, - minő a hirtelen harag, a túlságos egyenesség - egészen magyar e főúri család minden tagja. Magyaros az élet, magyarosok a szokások a betléri kastélyban, amelyet régi, ódon formájából, aminő volt még Andrássy Leopold gróf idejében, Manó gróf átalakíttatott és hozott mostani fényére.

Andrássy Manó grófról számtalan jóízü adoma van elterjedve. Ha a vándort a feledhetetlenül szép Gömörmegyébe, az Andrássy grófok vendégszerető betléri otthonába vezeti jó sorsa, van mit hallgatnia azokból és mindegyik külön és egyenkint mutatja, hogy micsoda őstipus volt Manó gróf. Az adomák tengeréből csak úgy tollhegyre veszek itt kettőt, amelyek közül az első talán a legjellemzőbb. Andrássy Manó gróf igazi puritán természet volt. Sohasem kapkodott külső fény, rendjel vagy eféle kitüntetés után. Neje - nőknél érthető és könnyen megbocsátható gyöngeségtől - már inkább örült az ilyesminek és többször bíztatta férjét, hogy tegyen lépést a valóságos belső titkos tanácsosi rangért, amivel a kegyelmes cím jár.

Manó grófnak egy fél szó is elég lett volna: Gyula öcscse akkor mindenható volt az udvarnál és fent szinte lesték, hogy mivel szerezhetnének neki mentől több örömet.

De Andrássy Manó még csak hallani sem akart ilyesmiről. Hogy, hogy nem történt a dolog, egy szép napon mégis megkapta a valóságos belső titkos tanácsosi kinevezést. Barátai, tisztelői, alkalmazottai egyre-másra gratuláltak, úgy, hogy az ilyen ceremóniákat egyáltalában nem kedvelő gróf már kezdte is unni a dolgot.

Hogy megszabaduljon a sok beszédtől, amelyet különösen nem szenvedhetett, hazament szétnézni Betlérre. Amint megérkezett és lakosztályában egy kissé összeszedte magát, hát egyszerre csak alázatos lábsurolásokat, tiszteletteljes köhécselést hall ajtaja előtt, kis vártatva pedig szerény kopogást.

- Bujj be, - kiáltott ki Andrássy Manó mérgesen, mert már boszantotta, hogy még itt sem hagyják békébe.

Nyílik az ajtó és élén a majordomuszszal, megjelen az egész kastélybeli cselédség. A majordomusz, kezében egy irtózatos bokrétával, nagyot köszörülve torkán, imigyen kezdé:

- Nagyméltóságu gróf, kegyelmes urunk... Tovább azonban nem folytathatta a valóságos belső titkos tanácsos úrnak szánt gratulációt, mert Manó villámcsapásszerü hirtelenséggel vágva az asztalra, olyat mondott, hogy a majordomusz ijedtében elejtette a bokrétát, a háttérben szorongó komornák, kulcsárnék és kézileányok meg irtózatos sivalkodással úgy elszaladtak, mintha csak söprüvel kergették volna őket.

A második anekdota szerint Manó gróf egyízben úgy érkezett a vasuti állomásra, hogy nem sürgönyözött kocsiért. Szakadt az eső. Irmagul sem volt fuvaros a pályaházban, csak egy ócska vasat, vagy mit szállító rossz fakó szekér egy girhes lóval támaszkodott inkább, mint állt a kerítés mellett.

A szegényes jármű mellett egy zsidó állt, hosszu kabátban, halántékai körül gyaluforgácsszerü fürtökkel. Andrássy Manó odament a szegényes alkalmatossághoz s aztán megkérdezte a gazdáját, mennyiért vinné el a kastélyba.

Jó messze volt az állomástól, öt forintot kért a zsidó és Andrássy, aki nem akart az esőben ácsorogni, nem is alkudozott vele.

Útközben aztán a kocsis meg a vendég elkezdtek beszélgetni. A zsidó megkérdezte, hogy vajjon üzleti dologba megy-e a kegyelmes úrhoz.

Manó grófot nagyon mulattatta, hogy fuvarosa nem ösmeri és ráhagyva a dolgot, kiváncsiságot szinlelve, kérdezte, milyen ember is hát üzletben az az Andrássy Manó?

- Ó! - bizonykodott a zsidó - pompásan érti az üzletet! Azt ugyan be nem csapja senki, mert száz zsidón meg örményen is túltesz!

A Betléren tanyázó vadásztársaság többnyire a Szádvár és környékén fekvő erdőségekben vadászik, de kedvelt kiránduló hely Szulova is, amely vadásztanya a Rozsnyóról Iglóra vezető állami útnak a baloldalán, a Pozsálló hegylánc folytatását képező hegyen van.

A vadászkastély valóságos kis tündérlak, amely a magányos vadonban meglep japáni házakra emlékeztető tetőzetével, folyosóival, faragványaival. A déli oldalnak üvegfala van, amelyen át szabadon látható a szálas fenyőkkel borított hegyoldal. A szobák oly kényelemmel vannak berendezve, hogy még Ottó királyi herceget is meglepték, aki többizben volt Andrássy Géza vadászvendége.

A hires gömöri vadászatok most is fényesen sikerülnek és a társaság kitünően érzi magát. Ez különben nem is lehet másként oly szives házigazda, mint Andrássy Géza s olyan úrasszony mellett, mint aminő Andrássy grófné, született Kaunitz Eleonóra.

Dada grófné, amint családi körben híjják, tökéletesen magyar asszonynyá változott át, amióta Gömörben él. Nemcsak beszél, de olvas is magyarul, úgy, hogy nipekkel telt íróasztalán mindig van egy csomó új magyar könyv, folyóirat és nagyon érdeklődik a hazai irodalom iránt.

A régi gömöri vadászatok fényre és díszre sem változtak és Andrássy Manó vendégszerető hajlamait öröklött fia, Géza gróf alatt is méltó maradt a betléri kastély régi hírnevéhez.

Leginkább figyelmet érdemlők azok, amelyek világosságot vetnek a mult század végének, meg ennek a század elejének a társadalmi és politikai életére.

Utóbbi rubrikában többnyire önkéntes adóztatásokról van szó. Nevezetesek erről különösen az inszurrekcionális esztendők, amidőn a magyar diétai nemesség hadi segedelemre pénzt, bort, zabot, szénát stb. ajánlott.

Az ajánlások révén aztán a megyékben minden földesúr és özvegy nemesasszony kapott ilyen adakozásra hívó fölszólítást, amelyben a főispán "különös Bizodalmu Drága Tábla Biró" úrnak titulálta a nyakas magyart.

Néha magánlevelek is mentek, - de aztán a megajánlást minden nemes úr aláírta, valamint a nemesi jogokkal fölruházott özvegyek is.

Igaz, hogy ősi szokás szerint néha huzakodtak a fizetéssel. Erre mutat egy négyrét hajtott, szürkéskék papiron írt magánlevél, amelyben a hivatalos közeg előbb udvarias gavallériával privatim szutyongatja a késedelmes fizetőt.

A levél nemes garamszeghi Géczy György meghagyatott özvegyének, nándori Bene Eszternek szól eképen:

A század elején már Bene Eszter úrasszonyom fiának, Géczy Eleknek irkálják a leveleket, aki úgy látszik az újabbi, 1809-iki inszurrekció alkalmával tett ajánlások-at fogadta el.

Géczy Elek uram úgy látszik katonát is állított, amire következő sorok vallanak:

Utána mindjárt a devalvatio keserves esztendejéből következik egy tót nyelvü plakát, amely közigazgatásilag is érdekes, mert felső megyéinkben ma is vannak tótnyelvü hirüladások.

Aláirása: 1811 mart. 15. Beniczky Lajossa prwnjho Sl. Zwolenske stolice notariussa.

Egy kissé közművelődésre, filantróp intézetek fölállítására is kezd gondolni a nemzet és Buócz Sándor pénztári beszedő aláírással találunk egy ívet, amelyben "A nemzeti Nyelv Pallérozására és a' nemzeti múzeumra" kérnek adományokat.

Géczy nemcsak maga adakozott, de gyámfiai, Prónay Ferenc és István nevében is nagyobb summákat küldött.

Különben is litterátus ember volt Géczy Elek. Irodalmat, tudományokat nemcsak kedvelő, de egy kicsit mívelő is. Aféle úr, aminőt ma a társaságban litterary gentleman-nek szokás nevezni.

Erre vall a sok füzetes, különféle nyelvü folyóírat meg hirlap, amelyeket javasolt. Csupa széljegyzet, aláhúzott sorokkal van teli a francia le Courier du Bas-Rhin a L'Abeille du Nord, meg a német Halleische Litteratur-Zeitung.

Mindjárt egy évre praenumerált az olvasásban nagy kedvét lelő úr, amelyről egyik kötegben pontosan meg is van Bebessy Ferenc, rétsági postamesternek a nyugtatója, 28 forint. C. m. szól, ez volt egy esztendei salláriuma az ujságnak; a nyugtató pedig szól: Herrn Alexy Géczy, zu Romhány gehörig den 31 X-bris 1803.

A "Magyar Kurir" szépen egymásra fektetve, nem igen látszik, hogy sokat forgatták volna. Okát egy vörös plajbászszal irott jegyzet magyarázza: "A jámbor Redactor tsak formozai meg eféle távol Helységekbül való Informatiókat ád. A magunk Cirkumstentziáiról nem olvasható semmi. A' cenzura a valót nem haggyja meg, az Ertzt hertzegek Parádézásait pedig posoni levelekből tuggyuk."

A posoni levelek-ből tudtak meg akkor jóformán mindent a nemes magyar urak. Pozsonyban tartották a Diétá-t, s azon mindenkinek volt atyafisága, komája, jó barátja, aki magánlevélben a dolgok valódi folyását írta meg az otthonvalóknak.

Nyolcvanegy esztendő telt el azóta, mióta jó Baloghy Lajos ezeket a szépen gömbölyödő betüket vetegette. A posoni Diéta intim dolgairól úgy írván haza Hontvármegyébe, a hogy ezt a Magyar Kurir szerkesztői tenni nem merték.

A mult századból való familiáris levelekkel, melyekben sok minden foglaltatik régi nagyváradi eseményekről, régi Tiszák szerepléséről. Érdekes mindjárt a Berzeviczy Gergely levele, aki mint Vay István patvaristája 1872-ben Ürményi József főispán beiktatására érkezett oda, s egyik levelében így emlékezik meg a szép kőrösparti városról:

Száz esztendeje mult már annak, hogy jóféle diósgyőri papirosra vetegette betűit Berzeviczy Gergely nyalka ifju patvarista, de amit az akkori Bihar vármegyéről meg Váradról írt, az körülbelül a mai Biharországra is ráillik, mert az onnan elszármazott Rhédeyeket, meg az 1810-ben Ugray Istvánnal kihalt Ugray családot leszámítva, most is elől vannak ott a Tiszák, meg a Beöthyek.

A város társaságos életében talán a legnagyobb szerepet játszotta II. Tisza László, aki gróf Teleki Lajos főkormányszéki tanácsos leányát, Katalint véve nőül, rokonságba jutott úgy a magyarországi, mint az erdélyi arisztokráciával.

Egy kisebbfajta német fejedelem udvara semmi ahhoz a fényhez, pompához, ami Tisza Lászlónál volt. Az üzletekben, a piacon a kereskedők és kofák már örvendeztek, ha meglátták a Rhédeyék, meg a Tiszáék szakácsát. Tudták, hogy ezeknek mindenből a java kell és ha egy, vagy más cikkből kevés van, annyira egymásra licitálnak, hogy jó vásárt csapnak rajtuk.

A vásárlási-tornában mindig a Rhédey szakácsa lett a győztes, mert a Tiszáékénak megmondták, hogy:

Bölcs és igaz mondás, aminek az lett az eredménye, hogy mig a Rhédeyek elpusztultak, egyre nagyobb lett hirre, fényre és vagyonra a Tisza-ház.

Nagyon családiasan, nagyon patriarkálisan ünnepelték meg a sátorosünnepeket; kivált a karácsonyt - igaz, hogy minden külső cifraság nélkül, egyszerü puritán módra, mint igaz kálvinistákhoz illik.

Az ünnep előtt már két-három nappal gördültek be a kapun az óriási párnazsákokkal, utiládákkal megpakolt, Schneckenfederre járó batárok és hozták Erdélyből báró Bruckenthal Mihálynét, meg Toroczkay Pálnét, akik eljöttek atyafi-látogatni, meg ünnepelni Tiszáékhoz.

Így volt ez az Úrnak 1810-ik esztendejében is, amikor nagyban készülődtek az ünnepre. Különösen a gyermekek.

Bár akkor meg nem volt divatban Magyarországon a karácsonyfa, a titokzatos meglepetések, most mégis valami nagy meglepetésre készültek a gyermekek.

A tizenhároméves Lotti nevelőnője ugyanis egy igen szép, tanulságos színdarabot tanított be nekik, amelyben egy irgalmas szívü kis herceg jót tesz a szegény napszámos-gyermekkel.

Franciául tanúlták és a család trónörökösének, Lajoskának, aki különben lángeszü gyermek volt, csak a nevével volt baja. A kis herceget ugyanis Artertirkom Verbermensi Mermáni Lilili-nek nevezte el a meseíró szeszélye. A favágó-fiucskát Beöthy László, a hires alispán személyesítette, a herceg anyját Tisza Lotti, a tündéreket pedig Tisza Máli és Mina, és a pici, alig ötéves Teleki Juli, József grófnak a leánykája.

A színdarab után aztán Lotti fogja zongora- és énekbeli előhaladását bemutatni és elénekel egy szép nagy áriát a divatos daljáték: Inkle és Járikóból.

Régi, havas, zuzmarás karácsonyok voltak azok, olyanok, amilyenekről a poéta énekelte: Itt van a zuzos december...

A házak ereszén jégcsapok függtek és az óriási zöld meg barna cserépkályhákban emberderékvastagságu hasábok égtek.

Az ablakok alatt fölzendült az ének és a Debrecenből hazakerült diákok rákezdték a kántálást.

Krisztus Urunknak áldott születésén - amint illett, legelébb a legnagyobb pátronus, Tisza László háza előtt zendítvén meg a harmóniát.

Mikor aztán rákondították a hetet, a legidősebb gyermek, a Lottika, szépen meginvitálta a szülőket és a rokoni kört, hogy kegyeskednének megnézni azt a kis vigasságos és tanulságos játékdarabot, amivel ők kívánják ma szórakoztatni a vendégkoszorút.

Még Kocsi Patkó János, a híres direktor sem beszélt ékesebben, mikor abonement-okat járt gyüjteni.

Még a pici Mina, meg a Máli, a tündérkék sem hibáztak el egyetlen egy szót sem - akik elmondták, hogy ma karácsony van, s hogy ők egy igen gazdag hercegfiúval fognak jót cselekedtetni.

A kis herceg, Lajoska (Tisza Kálmán édesapja) rövid piros selyemnadrágban, aranyos fehér frakkban igazán olyan volt, mint egy kis herceg, és mikor megtalálta az erdőben fázlódó szegény fiúcskát, az előírás szerint, aranyos dióval, almával és tallérokkal rakta tele zsebeit.

A darab végén előjön a hercegnő is, a kis paraszt gyerek fölébred, a tündérek pedig a háttérben valami halk melódiát énekelnek.

Ez alatt a jelenet alatt hálálkodik aztán a megajándékozott fiu, kérdezve jótevőjének a nevét, aki szolgálatába fogadja és magát megnevezve szól:

Ettől a pillanattól rettegett minden próbánál Tisza Lajos, és most is érezte, hogy elszorul a hangja és mereven szegezte tekintetét Szlávy Antalnak, az Alvintzy-regiment vitéz hadnagyának a csillámló gombjaira.

Lajos úrfi azt gondolva, hogy a török ellen küzd, mint valamelyik őse, bátran nekivágott:

Itt megakadt és desperátusan nézett körül különösen a szoba egyik oldalába, ahol valami kulisszaszerü spanyolfal árnyékában a francia kisasszony ült, mellette a kis Reviczky Fridrik, aki valami magnéziumfénynyel a kellő világítási effektusokat csinálta.

De a mademoiselle nem vette észre esdő tekintetét, Fridriket pedig nagyon is elfoglalta a magnézium, melynek most teljes fénynyel kellett a tündéreket bevonni.

- Mermáni - ismételte még egyszer Lajos, mikor egyszerre csak valaki meghúzza a frakkját és odasúgja: Lililili...

Abban a pillanatban utána mondta, s csak mikor túl volt a veszedelmes néven, pillantott hátra - de már senkit se látott, a tündérek énekeltek, s egy alábocsátkozó bőség szarvából virágokat hintettek a jószívü hercegre.

A pártfogást megköszönve Lotti, éppen úgy, mint ahogy ezt az Apolló termében játszó színészektől látta, a kortinát pótló függönyt elébe húzták a színnek.

A nagyok és kicsinyek külön nekiláttak aztán a karácsonyi vacsorának, amelynél nem volt szabad hiányoznia az óriási tálban gőzölgő mákos bubájkának.

A gyermekek természetesen a szinielőadásról beszéltek, bókolva egymásnak, de csipkedve is egymást, ahol lehetett.

- Lajos ugyancsak elakadt volna, ha Juli nincs, - kottyantotta ki hirtelenében a pici Mina.

A ház trónörököse, aki maga sem tudta, hogy azt a nagy sikert kinek köszönje, csodálkozva nézett nővérére:

- Úgy ám, mert mikor te abba a cifra névbe megakadtál, Juli egyszerre csak otthagyott, bennünket, a többi tündéreket, odaosont hozzád és a füledbe súgta a név végét, melyet hirtelenében én mondtam meg neki. - A gyermekek tapsoltak és Beöthy László úgy vélte, hogy Lajoskának most nagyon meg kell jutalmazni a két tündért.

- Ez meg is lesz - mondá Lajoska nagykomolyan, de nem most, hanem később. Aztán, az adakozás nem lévén éppen természete, megint utána tette:

- De nem ma, hanem később. Minának majd szerzek jó férjet, Julit pedig magam veszem feleségül!

Hogy aztán Wilhelmina nővérének ő kereste-e ki valóban férjül báró Luzsénszky Pált - arról nem tud a nagymama meséje, de azt, hogy borosjenői Tisza Lajos széki gróf Teleki Juliannát vette nőül, azt mindenki megláthatja a Tiszák családfáján.

A kis tündért személyesítő Teleki Julianna egész életén át jó szelleme maradt Tisza Lajosnak és családjának, s ez a honleányi és női erényekben gazdag, ritka nemeslelkü úrasszony volt Tisza Kálmán édesanyja.

Kimondhatatlanul szeretem azt a homokbuckás, egyáltalában nem szép vidéket, kerek nyárfaerdőivel, itt-ott elszórt fehérfalu tanyáival, a tarackos mezőt, amelyet a hegyvidékek selymes füve helyett a királydinnye szúrós tüskéje borít és a búza- és kukoricaföldeket szegő garádokat, sűrűn benőve a licium bokraival - azt a vidéket, ahol vidám, gondtalan gyermekéveimet töltöttem, ahol az első ifjuság bohó, édes ábrándjait álmodtam át.

Kedves nekem az én falum, a széles nagyutcával,kétoldalt beültetve lombos ákácokkal, ahol estenden mindenki kiül a kapuja elébe és elveti-hányja a világ sorsát, míg a Gudricza kovácsműhelyéből tompán hangzik a serény legények kalapácsolása és messze világít a szenelő vérvörös lángja, a csillagtalan, sötét éjszakába.

Mintha most is látnám az egyház csinos, apró házikóit, amerre a szegényebb emberek laknak és amelynek útja odavezet a faluvégi szőlőskertekbe, meg a cigányvárost, ahol a Tera jó szóért, meg egy kis avasért veti a kártyát lányoknak, legényeknek és biztosra megmondja, mikor melyik leány várhat levelet, a messze Bosnyákországban katonáskodó szeretőjétől.

Szeretem és vágyva vágyik oda a lelkem vissza, abba a nagy, ódon kőházba, ahol valamikor otthon voltam, amelynek minden zuga olyan kedves, olyan drága nekem...

Mi tűrés-tagadás, nincs az én dédelgetett vidékemnek semmi különös nevezetessége, még a vasutja is csak afféle vicinális, amely megáll a kukoricaföld mentén, ha valamelyik tarisznyás atyafi fölkívánkozik és olyan meggondoltan halad, hogy Budapesttől a végállomásig bátran ki lehet olvasni egy Ohnet-féle kétkötetes regényt.

Aztán meg ez a vicinális sem valami régi ám - csak afféle új vívmány, öt-hatéves, annakelőtte, akinek lova nem volt, az majd úgy járt, mint a József császár székelye kívánta, hogy t. i. "járjon gyalog Gagynak határaiban" - és ha el akart jutni Budapestről, be kellett járni a "koronát", meg "az két bakokhol" címzett soroksári-úti vendéglőket, ahová a csijjés szekerek szálltak, ezek aztán egypár, Ócsán fizetendő, liter bor fejében fölvették és ha délutáni háromkor kiindultunk a vámtól, az első kakaskukorikolásra megérkeztek a Zoltán úr gőzmalma alá.

Egészen új kényelmi eszköz ez a vicinális nálunk és valódi ünnepszámba ment, mikor az első gőzmozdony megállt a csárda felé vezető út szélén épült őrháznál.

Az örkényi lőtérről, illetve keletkezéséről akarok én néhány szót elmondani, hogy mégis kielégítsem az én helyi hazafiságomat és dokumentáljam, hogy csak azért is van nevezetessége az én vidékemnek.

A hetvenes évek elején a belga bank tulajdona volt az örkényi uradalom és víg életet folytattak a tisztek, ha nem jött ki Pali, a híres dabasi cigány, zongorázott a jegyző, aki akkor senki más nem volt, mint Csatári Zsiga, a későbbi híres demagóg és képviselő, az élclapok állandó sünje, és tánc és vigasság volt majdnem minden este.

Azonban a belga bank eladta az uradalmat és Várady budapesti előkelő ügyvéd vette meg, aki oda is költözött nejével és kis leánykájával.

Várady jeles ügyvéd volt, de a gazdászathoz egyáltalán nem értett; rossz esztendők is követték egymást, amelyek még silányabb termést adtak az örkényi sívó homokok, úgy, hogy az Örkényre tőkével jött Váradynak nemcsak készpénze fogyott el, de a birtokra fölvett adósság is nőttön nőtt, elannyira, hogy az ügyvéd nem bírván kilábolni bajaiból, öngyilkossá lett.

Az óriási uradalom a rengeteg adóssággal neje nyakán maradt, aki a nagy csapás után néhány hétig teljesen tanácstalanul állt a hajótörés közepette. De csak néhány hétig...

Váradyné-Csurgay Fanny, aki leánykorában Hildegarde főhercegnő kamarájánál volt alkalmazva, olyan anyagból volt alkotva, mint a Rozgonyi Ceciliák, a Bebek Zsófiák, akik harcolni képesek férjeik helyett - így vette ő is föl a nagy, nehéz harcot az élettel.

Fiatal, gyönyörü szép asszony volt, nagy, sötét szemekkel, olajszín-teint-el, melyet lehelletszerü pir árnyalt és olyan termettel, melyre ráillett volna a bibor. Olyan alak, amelyet Mária Terézia-alaknak szokás nevezni.

És ez a szép, ragyogó fiatal asszony eltemette magát a homoksivatag közepébe, maga vette kezébe ügyei vezetését, és fáradságot nem kímélve, eltökélte, hogy tisztázza Örkényt és megmenti egyetlen leánya számára atyja örökét.

Férfi összeroskadt volna ebben a munkában - és ez a páratlan energiáju, ritka asszony el nem csüggedt.

Hajnalban, még csak szürkült az ég alja, mikor már kint volt a mezőn, és éjjel, lóra pattanva, akárhányszor körüljárta dohányföldeit, övében revolverrel, feje fekete kendővel bekötve - hogy úgy tünt föl, mint a régi betyárvilág valami ideálisan szép női képviselője.

Láttam előtte öles embereket reszketni és mindig Jókai "Szerelem bolondjai" címü regényének Világossy Ilonája jutott eszembe, aki a nádasi puszta vad férficselédeit megfékezi és még föl is pofozza, ha nem engedelmeskednek másként.

Éjjelt nappallá tett Váradyné, de mégis nehezen fogyott a teher, nem volt még mindig jövedelem.

Ekkor egy zseniális eszméje támadt ennek a csodálatos gondolkozásu asszonynak és régi összeköttetései révén, audienciára ment Bécsbe Albrecht főherceghez.

Elment egyszer, kétszer, háromszor, tízszer - de el nem csüggedt, járt hatalmasoknál ajtóról ajtóra, végre egyszer örömtől sugárzó arccal jött haza és mosolyogva mondta el jó ismerőseinek, hogy most már minden rendben van.

Váradyné az Örkényi uradalom Vendel nevü részét eladta a kincstárnak, amely a posza homokot lőtérnek vette meg.

Rövid időre kijöttek a műszaki tisztek, traszirozták a gyakorlótért, a faluban is kaszárnya épült, kantin, tiszti lakások és csakhamar föllendül az egész vidék ipara és kereskedelme.

A katonaság, tisztek és legénység rendkívül sokat fogyasztottak s nem kellett már a termékeket Pestre, Kecskemétre vinni piacra, mint annakelőtte.

A lőtér létesítése aztán a vasutat vonta maga után, és a konzorcium összehozásában is nagy érdeme van Váradynénak, aki a habozók aggodalmait eloszlatta, azoknak pedig, akiknek úgyis régen kedvük volt a vasuthoz, még nagyobb kedvet csinált.

A kiváló érdemekben gazdag asszony, a páratlan anya nem élvezhette sokáig fáradsága gyümölcseit és néhány év előtt, rövid pár napi szenvedés után meghalt, megérve, hogy Örkény tisztán ment át leánya kezébe s hogy a pangó vidék nagy lépést tett a haladás, a művelődés felé.

Az ünnepek jótévő falusi csöndességben teltek el. Édesanyám a pesti krisztkindli-ben gyönyörködött, én meg élveztem a sok jóféle hazait - foszlós kalács, gyöngyös hurka, mézes-mákos tészta meg töpörtyűs pogácsa képében. A mult századbéli alabástrom óra halkan ketyegett, a konziliárius arcképe pedig szinte mosolyogni látszott a falon, a ráomló decemberi verőfényben.

A boldog falusi nyugalomban aztán kiélveztem most a kontemplálást meg az olvasást is - és végigolvastam Vay Miklós naplójegyzeteit, melyeket Borsodmegye aranypennáju volt notáriusa: Lévay József látott el szép előbeszéddel.

Sok érdekes dolgot följegyzett hosszu élete alatt Vay Miklós, a generális fia, akiről már gyermekkorában megjövendölte Scheverlay, pataki professzor uram, hogy "Nemének dísze, családjának fényessége és egyházának oszlopa lészen." - Az 1848-49-iki szabadságharc napjaiból, abból az időből, mikor mint fogoly ült Theresienstadtban, majd a Thun-féle pátensről, mikor a protestáns egyház elkeseredett harcot vívott a bécsi kormánynyal.

Mialatt a komoly, küzdelmes idők leírásában lapoztam, néhány adoma jutott eszembe a nagy államférfiúról, amelyet úgy őrzöttek meg a szájhagyomány, meg a családi följegyzések.

Egy alkalommal valami vendégművésznő énekelt éppen a Nemzeti Színházban - akkor még dráma és opera nem váltak külön, - zsufolva volt a nézőtér. Vay Miklós, aki rendesen a kaszinó-erkélyen foglalt helyet, egy fölvonásközben bement egy kicsit beszélgetni rokona, Pallavicini őrgrófné páholyába.

Az őrgrófnénak már másik vendége is volt, egy francia herceg, akinek sietett Vayt bemutatni.

Vay Miklós, bár akkor már túljárt az ötödik X-en, oly rendkívül szép ember volt, hogy a francia főúr a szó teljes értelmében rajtafelejtette a tekintetét, mint valami szobrászati remeken szokás, s csak lassan indult meg a társalgás.

Kisvártatva nyílik újra a páholyajtó és belép Vay Alajos, szintén egyike a legszebb embereknek. Ezt is bemutatta az őrgrófné, s ezt is megbámulta a francia.

Harmadszor is félrelebbent a bársony portiére, Pallavicini őrgrófné egy fivére, ugyancsak Vay, ugyancsak igen szép ember lépett be.

Ez már csak annyiban különbözött a két előbbitől, hogy míg azok szálasak voltak, mint a hun regék daliái, ez en miniature volt, olyan, mint egy XVIII. századbeli trianoni gavallér.

- Superbe, superbe - mondogatta egyre-másra, aztán megkérdezte a grófnét, hogy micsoda Istentől megáldott család ez, hogy olyan bámulatosan szép minden tagja.

A grófné már felelni akart, mikor újra lábcsoszogás, köhintés hallatszott a páholy előtt.

Egy pillanat - és Vay Miklós öcscse, Vay Lajos dugta be a fejét, nagy mosolyogva.

A generális második fia pedig egy nagyeszü ember, gyémánttisztaságu karakter, áldott jó szív volt, de bizony elkésett onnan, ahol a szépséget osztogatták.

Kapta tehát magát, odaszaladt a páholyajtóhoz és erőnek erejével kituszkolta Vay Lajost.

- Geh nur, geh... suttogta fülébe, sőt be is csapta az orra előtt a páholyajtót. A szelid, jó Vay Lajos nagyon megbosszankodott és előadás után kérdőre vonta Pallavicini őrgrófot neje furcsa viselkedéseért. Pallavicini pedig jóízűeket nevetett.

- Hát tudod - magyarázta aztán - bent voltak Miklós, Lojzi, meg a Lackó, híres szép emberek mind. Egy francia vendégünk meg egyre lelkesedett, hogy hát minden Vay ilyen szép, a feleségemet ez szörnyen mulattatta és nem akarta elrontani a hatást. - tudod, a familia hírneve kívánta így.

És a derék Vay Lajos megbékült, mint ahogy egész életében előtérben hagyta bátyját, pedig lelki és észbeli tulajdonai őt is a legmagasabb állásokra kvalifikálták.

Vay Miklós kancellárságának idejében történt, hogy Gyürky Pálné Bécsben töltötte a telet. Két rokonleányka is volt vele, akik közül az egyik közeli atyafiságban állt a kancellárral.

Gyürkynének a komornája rendesen elkísérte a leánykákat, ha ezek vásárolni mentek, s az üzletekben, előszeretettel szőtte beszédjében, hogy az egyik kisasszony:

A komorna szavai már valóságos szállóigévé váltak és a csodaszép szőke lánykát a bécsi szalonokban nem is nevezték másként, mint: Die Nichte des Hofkanzlers...

Egyszerre aztán leköszönt Vay és helyette Forgách Antal lett a kancellár, véletlenül Gyürkyné másik védencének, Forgách Eliznek a nagybátyja.

A szőke szépség alig várta, hogy valami üzletbe menjenek, s mikor egyik grabeni parfümériában javában válogatta Eliz grófnő az illatszereket, mint nem régen még a komorna ő rá, most nagy grandezzával ő mutatott gróf Forgách unokahugára, mondván:

Vay Miklósnak is fülébe jutott ez a mondás, és mikor legközelebb összejött Forgách gróffal, így variálta neki a végét:

Oszlopa a helvéciai hitnek - mint Scheverlay uram jósolta - valóban egyik támasza volt egyházának Vay Miklós. Szinte bigót kálvinista, ha egy olyan nagy szellemnek, mint az övé, lehetett ilyen emberi gyöngesége.

Nagyon öreg volt már a koronaőrző, Magyarország galambfehér zászlósura, mikor egyszer csak hallja, hogy egyik rokona áttér a katolikus vallásra.

Mélyen elszomorodott, mert különösen szerette a szép, szellemes asszonyt, és újévre mindig meglepte híres tokaji borából egy ládikával. Mikor aztán újra eljött az újév, eszébe jutott az egykor oly kedves rokon, meg a tokaji bor és egymásután olvasgatta el a levélkéket, melyekben hálálkodik a szép asszony, hogy gyenge egészségének jót tett a golopi nektár.

Vay Miklós sóhajtva tolta el magától a levélkéket, aztán összehuzva szemöldökét, komoran jelentette ki:

Ilyen ember volt Vay Miklós, a generális fia, aki mindent magyarnak és kálvinistának szeretett volna látni, Kazinczy Ferenccel tartván a nationalismus punctumában.

Manapság már ünnep sincs talán. Lázas, ideges gyorsasággal élnek az emberek. Mulatnak is, zajosan, angol és francia mintára talán, de igazán békés, igazán vidám ünnepet ülni, nem ér rá most senki sem. Régi sátoros ünnepek emléke csendül föl lelkem mélyén, mintha Boccherini egy édes menuettója zengene lágyan.

Látok ócskadivatu intérieuröket, oroszlánkörmös lábú karosszékekkel. Az almáriom tetején, számlapjával két alabástrom oszlop közt, ketyeg valami öreg óra, a kopottas színü, halványtónusu tapéták pávái, báránykái pedig mintha megelevenednének. Megelevenednek és velük régi gyermekkori impressziók, régen porrá vált egyének, régen nem látott játszópajtások - régi ünnepek története.

Köztük a szegény Kemény Dani esete. A nagyanyám minden karácsonykor elmesélte. Szinte fejből tudtuk már. Először akkor mondta volt el, mikor megkérdeztük, mért van a roffi gyerekek karácsonyfája Szilveszter-estéjén.

Szörnyen szerettük a roffi gyerekeket, talán legkedvesebb kis rokonaink voltak. Pedig nem is a legközelebbi atyafiságban állottunk velük. Édesapámnak másodfoku unokahuga volt csak az anyjuk.

De azért a legrajongóbb testvéri szeretet sem lehet nagyobb, mint volt a mi szeretetünk a roffi gyerekekhez.

Idősebb volt már a nagyja nálunk és mint megtestesült eszményképekre, úgy néztünk rájuk. Biriért egyenesen a máglyára léptem volna és Elemér helyett, aki debreceni diák volt akkortájt, kész lettem volna az összes görög leckét megtanulni, amit karácsonyi vakációra adtak föl neki, noha jómagam még a magyar betühöz sem sokat konyítottam akkor.

De ha nem is jutottunk el karácsonyra mindig a tiszamenti falucskába, hetekkel előre készítettük a meglepetéseket.

Nagyanyám, édesanyám, a háznál mindenki lázasan pakkolt a roffi gyerekeknek. Rémítő szarkalábakkal, a lehető legvirágosabb papiroson, négyoldalas levelet írtam Birinek. A végén csak a tiszteletek egy teljes oldalt tettek ki. Úgy; mert a rokonságon kívül még Duka Andrást, az öreg szakácsot, Murányi Miklóst, a hajdut és az Erzsi szobalányt is köszöntöttem benne.

A nagy lázas pakkolást, készülődést egyszer nagyanyám azzal szakította meg, hogy engedjük már a cselédeket egy kicsit a mi karácsonyunkkal is foglalkozni.

Nem nyugodtam meg, míg alkonyat táján - ilyenkor mesélt legszívesebben a nagymama - oda nem settenkedtem melléje.

Az öblös, barna fotelban ült, közel az ablakhoz. A vékonylábu, fekete ébenfaasztalra már éppen letette a régi jó Szikszayt, mert a mindjobban leszálló adventi estében nem látta többé a "Körösztyén Tanítás" kopottas betüit.

Nem szerettem soha a kertelést. In medias res,kezdettem most is a szót. Persze, hogy akkor ezt még nem tudtam diákul kifejezni.

A roffi gyerekek édesanyja Erdélyországból származott. A gyerőmonostori Kemények híres familiájából, amely annyi hőst, államférfiút, tudóst és írót adott hazánknak.

Mintha most is látnám a rózsás, cic-matériából való pamlagon ülni, a Lina néni szobájában.

Ez volt a kedvenc hely. Sem az ebédlőben, sem a szalonban - amelyet ő igaz magyar úri egyszerűséggel mindig csak nappali-nak mondott, - nem szeretett úgy lenni, mint Lina néni szobájában.

Mindig a pamlag közepén ült. A pamlag előtt asztal állt. Becsületes, régi módon horgolt terítővel letakarva. A terítőn apró nippek, albumok. Akkor még nem volt divat japángyékényekre, a falra fölszegezni ismerőseinket, sem pedig szecesszionista módon kígyónak meg gyíknak fotografálni le az asszonyi állatokat. Apró képek voltak. Befértek a bársonyos kötésű, elefántcsonttal diszített kis-kvartalaku albumba. Az asztal mellett - a két végén - egy-egy fotel áll, azokon meg a nagyanyám és Lina néni foglaltak helyet.

Kötöttek mind a hárman. Örökké kötöttek és örökre fuszekliket. Hol gyapjúból, hol meg finom cérnából. Gyermekkoromban azt hittem, hogy az atyafiság minden férfitagját ők látják el harisnyával. Nem volt még akkor Várady, aki tetőtől talpig felöltözteti a modern gentlemant.

Mintha most is látnám, ahogy fentebb mondottam. A régi erdélyi fejedelmi udvarokban találtattak ilyen igazi magyar szépségek. Race, tipus rajta minden. A halvány rózsaszínnel átlehelt barnás arcbőr, a hollófekete haj, a mandolavágásu szem, melyre selyemernyőként borultak a hosszu pillák. Csak rá kellett volna adni Kemény János fejedelemné rása szoknyáját, skófiummal kivarrott puruszlikját, ott állt volna a XVII. századbeli, erdélyországi nagyasszony. Karácsony táján néha aztán letették egy-egy pillanatra a kötést. Ilyenkor komissióztak.

Az én nagyanyám rendesen Pestre járt. Ő rá bíztak mindent. Csak a napokban találtam egy olyan régi, elsárgult cédulát, amelyre Lina néni ráírta a listát: Elemérnek: toilette-szekrényke. A doktor bácsinak karosszék - és így tovább.

Lina néni nem tartozott vérszerint az atyafisághoz. De lelke, egész lénye úgy odanőtt a házhoz, a családhoz, hogy fölért száz vérszerinti rokonnal.

A hajdani magyar úri családokban mindben volt egy-egy ilyen Lina néni. Ha másképpen nevezték is. Valóságos fogalom volt már az.

A XVII. századból maradt meg ez a szokás. Akkor még nem voltak nevelőintézetek s a család leányainak a nevelését, az öreg asszonyok vezették.

Nevüket nem koruktól kapták ezek a nők, s éppen úgy, mint ma a nevelőnő, nem tartozik a cselédséghez. Afféle mindenesek voltak, az úrnők bizalmasai, segédei, ápolói és szórakoztatói, ők vezették be a serdülő lányokat a háztartás titkaiba, tőlük tanulták a társadalmi érintkezés formáit, sőt az ízléses öltözködést is. A szülők után ezekhez az öreg asszonyokhoz vonzódtak leginkább a gyermekek és ez örökségül szállt át a Lina nénikre.

Ezek is, mint a régi várúrnők öreg asszony-ai, többnyire elszegényült özvegy nemes asszonyok, nemes kisasszonyok voltak. Igy a fenti Lina néni is, akinek csak nemrégiben találtam a borsodvármegyei nemesi összeírás 1754-55-iki lajstromában őseit, nemes Csuka Imrét és Jánost.

Lina néni ápolta a gyereket, ha beteg volt. Lina néni segített mindenben, ha meglepte a házat a temérdek vendég, Lina néni kormányozta bölcsen az éléstárt, a pincét, ő járt szüreteltetni Maklárra, és ő húzta meg a Bőkény Jancsi fülét, ha az Elemér ponnyja, a Dalajtár időben nem kapott abrakot.

De ez régen volt. Az én gyermekkoromban Elemér már kényes, angol paripán lovagolt és Lina néni büszkén nézett utána, ha elvágtatni látta.

Mert Lina néni csupa szív volt. A jóság, a szeretet maga, ki akárhogy módolta is ki, karácsonyra mindenkit meglepett valami ajándékkal.

Készült is rá mindig, hetekkel előre fundálva, ki minek örül majd legjobban.

Akkor is úgy készült, mikor egyszer Erdei-ből sokan jöttek atyafilátogatóba. Köztük volt a Dani is, a ház úrnőjének legénysorban lévő testvére.

Szép, fekete legény volt a Dani, határozott vonásokkal, éles nézésü szemmel. Szélen mellén megfeszült az akkori divatos atilla-dolmány.

Mintha egy kicsit szomoru lett volna. De hát azokban az esztendőkben örvendezésre nem is volt valami nagy oka magyar embernek. A család nagyban készült karácsony estére. Az idősebbeknek illett udvarolni, ahogy erdélyiesen a honeur-csinálást mondják, a Dani szomorúságával nem értek rá sokat foglalkozni.

A dámák elkérdezgették, hogy van a szüle-anya, aki csak sehogy sem mozdul ki már Nagy-Enyedről. Meg mit csinálnak Kamaráson, Csombordon, és hogy olyan jótermésü volt-e az idén a rizlingi, mint tavaly.

Éppen az ezer apró cifrasággal, színes papiroslánccal, aranyalma, aranyos dióval teleakasztott fát akarták meggyujtani, mikor valami éles csattanás, utána meg egy nagyobb, tompa zuhanás hangzott.

Valami fagyos, hideg áramlat is szállt át a szobán. Vagy csak úgy érezték ezt, akik ott álltak a színes fácska előtt, mint ösztönszerüleg megérzünk néha valami nagy bánatot, veszedelmet.

- Talán egy nyitva felejtett ablak csapódott be, vagy lent az alsó-házban járnak a cselédek, - jegyezte meg az egyik vendég.

Lina néni hirtelen fölkapott egy gyertyatartót és futott ki a szűk, homályosan világított oldalfolyosóra.

Halotthalványan, reszketve, mint a nyárfalevél jött már a konyha felől az egyik cseléd és el-elcsukló hangon suttogta:

- Jaj... valami szörnyűség. - Az az erdei vendég úrfi, a báró úr agyonlőtte magát...

Maga sem tudta, mit tegyen, gondolkozni sem tudott az első pillanatban. Annyit érzett csupán, hogy a gyermekeknek örömét, a karácsonyfa-gyújtás áhítatos pillanatát nem szabad a rémítő hírrel megzavarni.

Majd azután. Azután! - hiszen akkor is elég borzasztó lesz a lesújtó hír.

Nemcsak nemes, nagy szívek, de valóságos heroinák is a Lina nénik döntő pillanatban.

Bár könnyei elementáris erővel törtek elő, arca sápadt volt, uralkodott érzelmein, egész idegrendszerén.

Falun nincs entreprise. Karácsony éjszakáján még az utolsó mesterember is mulat. A halott pedig nem maradhat ott, félkönyökére dőlve az asztalnál, ahogy magára emelte a gyilkos fegyvert. Lina néni maga rendezett el mindent szépen. Úgy ment vissza csak a vigadozók, az örvendő gyermekek közé, mialatt éppen fölhangzott a kántálók éneke:

Igen. A szép fehér angyal, a halál, amely meggyógyítja az olyan szomorúságot is, amelyet az emberek nem vesznek észre, talán meg sem értenek. Az a szép fehér angyal szállt oda és elvitte magával a szegény Dani beteg lelkét karácsonynak éjszakáján.

- Dani rosszul van - Daninak a feje fáj. - Mondogatta egyre a jó Lina néni, mikor már mindenki kérdezősködött az ifju után. Leégtek a karácsonyfa gyertyái, fölhordták a pompás vacsorát, elkezdett dióra kártyázni az ifju népség - de csak nem került elő Dani úrfi.

Nem - soha többé. Szerelmi bánat, vagy az elveszett hazát sirató igazi honfi szív adta-e Kemény Dánielnek kezébe a haláltadó csövet, ki tudná azt megmondani.

Hanem ettől a szomoru karácsonyestétől fogva mindig Szilveszterkor gyújtották meg a roffi gyerekek karácsonyfáját.

A kert tamariska-bokrait könnyedén belepte a hó. A téli alkonyat félhomálya szürkés köddel takar be mindent. Állok az ablaknál s mintha a homályból, a ködből régen eltemetett, elfelejtett alakok suhannának elő, s mesélnének régi víg, meg szomoru karácsonyestékről. Gyermekkori pajtásokról, gondtalan boldog idők reményei, álmai szétfoszlott illuzióiról, amikről úgy lehet gondolkodni, míg zendül az ének: