Előszó

Kikerülhetetlen emberi sors, hogy azoknak is el kell menniük, akikről úgy véljük, hogy örökké kellene élniök. Számoltunk vele, hiszen a körülmények régóta értésünkre adták, hogy bekövetkezik. Mégis váratlanul jött s szivekbe markolt, amikor Erdély fölött elszállt a feketeszárnyú hír, hogy Mailáth püspök halott.

Az idősebbek tudják, hogy mi volt itt, amikor 43 évvel ezelőtt mint püspök Erdély földjére lépett. Kiszikkadt talaj és sápadt lelkek erdeje várta. A falvak népe látogatta a templomokat, de városainkban már a vallási közönbösség és egy hetyke, hangoskodó egyházellenes szellem megejtette a lelkeket. Aki a művelt emberek sorába kivánt tartozni, ha az anyakönyvi bejegyzést vállalta is, magatartásával, politikai állásfoglalásával és közéleti szereplésével azt igyekezett bizonyítani, hogy a vallást nem életelvnek, hanem esetlegességnek, külsőségnek, az apáktól a többi családi emlékkel együtt átszármaztatott holt hagyománynak tekinti csupán. A felvilágosultság és haladás jelszavait, mint csalhatatlan igéket ismételgették, s egész társadalmunk, mint valami mámoros, lámpionos menet, hejehujázva, farsangi jókedvvel és gondtalansággal hajókázott a polgári jólét sekélyes vizein. A szellem és lélek mélységei nem vonzották.

S a fiatal püspök itt, a legkiszikkadtabb ponton kezdte a mély szántást és az evangéliumi magvetést. A tanuló ifjúságot, az értelmiségi osztály utánpótlását vette elsősorban gondozásába. Az Isten emberének mosolygó magabízásával zökkentette a fénylő ekét a bojtorjános ugarba, és sem idő, sem a nehézségek nem vették el a kedvét és nem fogyasztották el az erejét; négy évtizedes püspöksége alatt mindvégig lankadás nélkül, a kezdeti lelkesedés hevével tört első célja felé.

A katolikus közszellem és katolikus nevelésügyünk megújulása az ő nevéhez fűződik. Újságokat alapított, mozgalmakat támogatott, megragadott minden alkalmat, hogy a katolikus közélet és szellemiség országos hírű képviselőit bemutassa egyházmegyéjének, papjainak és az ifjúságnak. A régi iskolák megújítása mellett új, hatalmas nevelőintézetek létesítését segítette elő, az iskolákba lelkes nevelőgárdát toborozott össze, lelkipásztorokat nevelt az ifjúság számára s célt, tartalmat és lendületet vitt a papság munkájába.

De a mindenüttjelenlevő és mindenhová elható lélek ő volt. Szelíden, jóságosan, mosolygó szeretettel, ellenállhatatlan közvetlenséggel és soha ki nem hagyó következetességgel járt "fiai" után, volt az ifjúság barátja, bizalmasa, lelkipásztora - püspökatyja. Csak Isten tudja felmérni és megállapítani, hogy hány ember köszöni az ő atyai gondoskodásának testi és lelki egészségét, jelleme alakulását, mély és gyakorlati kereszténységét, boldog családi életét és egészséges gyermekeit; és csak Isten a megmondhatója, hogy abban a nemesebb lelkiségben és tisztultabb szellemben, amelyet a mai, férfikorban lévő és utánuk következő nemzedékek a Kárpátok övezetében képviselnek, mi a Mailáth püspök érdeme?

Emberszeretetéről máris legendák keringenek s valóban legendaszerű volt. A nagy emberi jóság, amely lényéből kisugárzott, ellenállhatatlanul vonzott mindenkit. Bezárult, konok szívek nyíltak meg és tárták fel legtitkosabb gondolataikat előtte első kopogtatásra. Még azok is, akik bensejükben makacsul tiltakoztak, a személyes találkozás varázsa alatt a gyermek bizalmával borultak keblére, s elfásult, meghasonlott, a tépelődésekbe belefáradt lelkek meghitt örömmel tették a kezébe gyötrő kétségeiket. S nem csalódott egy sem.

A szenvedőket a jótékonyság angyalának figyelmességével tartotta számon. Amint egyik tisztelője mondotta, mindig akkor jelent meg, amikor a legnagyobb szükség volt rá. Megjelent személyesen, hírnök útján vagy levél által. De szinte percnyi pontossággal megérkezett mindig, amikor a szegénynek segítségére, az elhagyatottnak pártfogásra, a szomorúnak vígasztalásra, a csüggedőnek egy bátorító szóra volt szüksége. S nagy szivének gazdagságából mindenki annyit merített, amennyire szüksége volt.

De minek folytassam? Mindez csak színfoltok felrakása és elmosódó körvonalazás. A ragyogást, mely egyéniségéből áradt, s amely most, ahogy a halálban felmagasztosult, még fehérebben izzik, körvonalakkal úgy sem lehet érzékeltetni. S alakja még mindnyájunk előtt élő valóság, mindnyájunk személyes ismerőse; ahogy neki személyes ismerőse volt az egyházmegye négyszázezernyi hívő serege szinte egytől egyig. Csucsától Gyimesig s Besztercétől Vöröstoronyig minden falut, várost, felejtet, útat végigjárt, s ismert kicsinyt és nagyot. Az öregek vele öregedtek meg, s a férfikorban lévők, ifjak és gyermekek az ő gondozása alatt nőttek fel.

Minek folytassam hát a fogyatékos rajzot? Mindnyájunk lelkében tökéletesebben él az a valóság, aki negyven éven át közöttünk és érettünk élt, szeretett és dolgozott. Én minden lépésemnél találkozom vele. Nemcsak a dolgok emlékeztetnek, hanem elsősorban az emberek. Minden mozdulata, magatartása, intézkedése él s minden szavát és megjegyzését idézik. A hívek és papok lelke előtt ma is ő a püspök s utódját vele mérik. A hegy lábánál nőtt dombot a heggyel...

Súlyos, drága örökség, amely egész súlyával és maradandóságával mindnyájunk számára állandó figyelmeztetés és egyben állandó erőforrás lesz, hogy azt a szellemet, amelyet képviselt és azokat a nagy és szent közösségi célokat, amelyekért mindvégig félreállás nélkül küzdött, vállaljuk és az ő hűségével tovább vigyük.

MÁRTON ÁRON
püspök.