
CÍMLAP
Bíró Vencel
Székhelyi gr. Mailáth G. Károly
TARTALOM, ELŐSZÓ
Tartalom
Elősző
I. A világi életben
II. Felkészülés a szemináriumban
III. Új úton a nevelésben
IV. A lelkipásztor
V. A lelkek nyomában
VI. A láng lobog
VII. Egyházmegyei zsinat
VIII. X. Pius pápa és nagyrabecsült püspöke
IX. Két apostol kézfogása: Mailáth és Prohászka
X. Eljegyzése egyházmegyéjével
XI. A püspök és anyja
XII. A fájdalom könnyeinél
XIII. A püspöknevelő. Lelkipásztorkodás a Habsburg-családban és a főurak udvaraiban
XIV. Az Egyházért és a gyermekért
XV. Napsugarak
XVI. A diákok püspöke
XVII. Otthonában
XVIII. Visszapillantások a megtett útra
XIX. Beérkezés
XX. Életmegítélés
XXI. Függelék:
I. Jellemző történetek a püspök életéből
II. Mailáth püspök önmagáról
XXII. Jegyzetek
Névmutató
Előszó
Kikerülhetetlen emberi sors, hogy azoknak is el kell menniük, akikről úgy
véljük, hogy örökké kellene élniök. Számoltunk vele, hiszen a körülmények
régóta értésünkre adták, hogy bekövetkezik. Mégis váratlanul jött s
szivekbe markolt, amikor Erdély fölött elszállt a feketeszárnyú hír,
hogy Mailáth püspök halott.
Az idősebbek tudják, hogy mi volt itt, amikor 43 évvel ezelőtt mint püspök
Erdély földjére lépett. Kiszikkadt talaj és sápadt lelkek erdeje várta.
A falvak népe látogatta a templomokat, de városainkban már a vallási
közönbösség és egy hetyke, hangoskodó egyházellenes szellem megejtette a
lelkeket. Aki a művelt emberek sorába kivánt tartozni, ha az anyakönyvi
bejegyzést vállalta is, magatartásával, politikai állásfoglalásával és
közéleti szereplésével azt igyekezett bizonyítani, hogy a vallást nem
életelvnek, hanem esetlegességnek, külsőségnek, az apáktól a többi
családi emlékkel együtt átszármaztatott holt hagyománynak tekinti
csupán. A felvilágosultság és haladás jelszavait, mint csalhatatlan igéket
ismételgették, s egész társadalmunk, mint valami mámoros, lámpionos menet,
hejehujázva, farsangi jókedvvel és gondtalansággal hajókázott a polgári
jólét sekélyes vizein. A szellem és lélek mélységei nem vonzották.
S a fiatal püspök itt, a legkiszikkadtabb ponton kezdte a mély szántást
és az evangéliumi magvetést. A tanuló ifjúságot, az értelmiségi osztály
utánpótlását vette elsősorban gondozásába. Az Isten emberének mosolygó
magabízásával zökkentette a fénylő ekét a bojtorjános ugarba, és sem idő,
sem a nehézségek nem vették el a kedvét és nem fogyasztották el az erejét;
négy évtizedes püspöksége alatt mindvégig lankadás nélkül, a kezdeti
lelkesedés hevével tört első célja felé.
A katolikus közszellem és katolikus nevelésügyünk megújulása az ő nevéhez
fűződik. Újságokat alapított, mozgalmakat támogatott, megragadott minden
alkalmat, hogy a katolikus közélet és szellemiség országos hírű képviselőit
bemutassa egyházmegyéjének, papjainak és az ifjúságnak. A régi iskolák
megújítása mellett új, hatalmas nevelőintézetek létesítését segítette elő,
az iskolákba lelkes nevelőgárdát toborozott össze, lelkipásztorokat nevelt
az ifjúság számára s célt, tartalmat és lendületet vitt a papság munkájába.
De a mindenüttjelenlevő és mindenhová elható lélek ő volt. Szelíden,
jóságosan, mosolygó szeretettel, ellenállhatatlan közvetlenséggel és soha
ki nem hagyó következetességgel járt "fiai" után, volt az ifjúság barátja,
bizalmasa, lelkipásztora - püspökatyja. Csak Isten tudja felmérni és
megállapítani, hogy hány ember köszöni az ő atyai gondoskodásának testi és
lelki egészségét, jelleme alakulását, mély és gyakorlati kereszténységét,
boldog családi életét és egészséges gyermekeit; és csak Isten a
megmondhatója, hogy abban a nemesebb lelkiségben és tisztultabb szellemben,
amelyet a mai, férfikorban lévő és utánuk következő nemzedékek a Kárpátok
övezetében képviselnek, mi a Mailáth püspök érdeme?
Emberszeretetéről máris legendák keringenek s valóban legendaszerű volt. A
nagy emberi jóság, amely lényéből kisugárzott, ellenállhatatlanul vonzott
mindenkit. Bezárult, konok szívek nyíltak meg és tárták fel legtitkosabb
gondolataikat előtte első kopogtatásra. Még azok is, akik bensejükben
makacsul tiltakoztak, a személyes találkozás varázsa alatt a gyermek
bizalmával borultak keblére, s elfásult, meghasonlott, a tépelődésekbe
belefáradt lelkek meghitt örömmel tették a kezébe gyötrő kétségeiket. S nem
csalódott egy sem.
A szenvedőket a jótékonyság angyalának figyelmességével tartotta számon.
Amint egyik tisztelője mondotta, mindig akkor jelent meg, amikor a
legnagyobb szükség volt rá. Megjelent személyesen, hírnök útján vagy levél
által. De szinte percnyi pontossággal megérkezett mindig, amikor a
szegénynek segítségére, az elhagyatottnak pártfogásra, a szomorúnak
vígasztalásra, a csüggedőnek egy bátorító szóra volt szüksége. S nagy
szivének gazdagságából mindenki annyit merített, amennyire szüksége volt.
De minek folytassam? Mindez csak színfoltok felrakása és elmosódó
körvonalazás. A ragyogást, mely egyéniségéből áradt, s amely most, ahogy a
halálban felmagasztosult, még fehérebben izzik, körvonalakkal úgy sem lehet
érzékeltetni. S alakja még mindnyájunk előtt élő valóság, mindnyájunk
személyes ismerőse; ahogy neki személyes ismerőse volt az egyházmegye
négyszázezernyi hívő serege szinte egytől egyig. Csucsától Gyimesig s
Besztercétől Vöröstoronyig minden falut, várost, felejtet, útat végigjárt,
s ismert kicsinyt és nagyot. Az öregek vele öregedtek meg, s a férfikorban
lévők, ifjak és gyermekek az ő gondozása alatt nőttek fel.
Minek folytassam hát a fogyatékos rajzot? Mindnyájunk lelkében
tökéletesebben él az a valóság, aki negyven éven át közöttünk és érettünk
élt, szeretett és dolgozott. Én minden lépésemnél találkozom vele. Nemcsak
a dolgok emlékeztetnek, hanem elsősorban az emberek. Minden mozdulata,
magatartása, intézkedése él s minden szavát és megjegyzését idézik. A hívek
és papok lelke előtt ma is ő a püspök s utódját vele mérik. A hegy lábánál
nőtt dombot a heggyel...
Súlyos, drága örökség, amely egész súlyával és maradandóságával mindnyájunk
számára állandó figyelmeztetés és egyben állandó erőforrás lesz, hogy azt a
szellemet, amelyet képviselt és azokat a nagy és szent közösségi célokat,
amelyekért mindvégig félreállás nélkül küzdött, vállaljuk és az ő hűségével
tovább vigyük.
MÁRTON ÁRON
püspök.