
CÍMLAP
Horányi György
Jégbe dermedt szavak
TARTALOM, BEVEZETÉS
Tartalom
I. FEKÉLYEK A TUDOMÁNY TESTÉN
Élősködők a tudományban (Valóság, 1989)
Mi lesz veled (alap)kutatás? (Világosság, 1989)
Egy "tudományos szenzáció" hullámverései (Delta-Impulzus, 1989)
A hidegfúzió és társai (Magyar Tudomány, 1990)
Tudományos kultúra - nyelvi kultúra (Magyar Tudomány, 1992)
Egy magyar ötlet és szabadalom sorsa 25 év tükrében (Magyar Tudomány, 1993)
II. HARCBAN AZ AKADÉMIÁVAL
A roham
Az akadémiai törvényről - három tételben (Élet és Tudomány, 1989)
A Magyar Tudományos Akadémia kikéri magának...?! (Magyar Nemzet 1989)
Fórum az Akadémiáról (Magyar Tudomány különszám, 1989)
Nyílt levél a Magyar Tudományos Akadémia Elnökségéhez, rendes és levelező tagjaihoz
Egy "érdes" káder viszontagságai
Rehabilitációról pedig szó se essék
Az Akadémia taktikázik
Levelek meglepő tanulságokkal
Mert jogában áll minden féregnek és dögnek védekezni
Az Akadémiai díj visszautasítása
A vitának vége
A vitának vége...! A magyar tudományos életben immár (újra) a zsarolás és erőszak lesz az úr? (Kézirat, 1991)
Koalíción innen, ellenzéken túl
Konszenzust a tudománypolitikában (Magyar Nemzet, 1991)
Összekuszált frontvonalak a tudománypolitikában (Népszabadság, 1992)
Kik gyalázzák és rágalmazzák az Akadémiát? (Magyar Hírlap, 1993)
Mi történt valójában az Akadémián? (Magyar Hírlap, 1994)
Nem ugyanabban az országban éltünk?! (Magyar Tudomány, 1996)
A jövőről van szó, viták a tudományos minősítésről
Zsákutcában a tudományos minősítés?! (Magyar Tudomány, 1989)
Az Athenaeum-csapda (Magyar Hírlap, 1991)
A fiatal kutatókat csak az anyagiak érdeklik? (Népszabadság, 1993)
III. EGYÉB ÍRÁSOK
A kiengesztelődés pillanata? (Szombat, 1989)
Égető szégyen (Kézirat, 1991)
A nagy restaurátor
Emlékezések, dokumentumok kevés kommentárral (Népszabadság 1993, Magyar Hírlap, 1993)
"Mire a kakas megszólal..." (Magyar Hírlap, 1992)
Búcsú Horányi György kémikus professzortól (Szonda, 2006)
Bevezetés
"Gyermekkorom egyik meghatározó meséje a háborús negyvenes években a
Münchausen báró kalandjai volt. A Münchausen-mesék egyik meglepő és
számomra ma már jelképes jelentőségű eleme a hidegben postakürtbe fagyott,
majd a melegben felolvadó és megszólaló hangok története. A történet
lényege az, hogy a fagyos orosz pusztaságon vágtató postakocsi kocsisa
hiába fújja a postakürtöt, az az istennek sem szólal meg. Egy fogadóba
betérve a kocsis egy fogasra akasztja a kürtöt, és íme, ahogy a kürt
felmelegszik, a BEFAGYOTT HANGOK FELOLVADNAK és felhangzanak a jól ismert
melódiák.
Jelképesnek érzem ezt a történetet, mert valahogy mi is így vagyunk életünk
történeteivel. Dermesztő emberi és társadalmi környezetben belénk fagynak a
szavakban olykor nem is elég világosan megfogalmazott gondolataink, s
gyakran mi magunk fagyasztjuk be válaszainkat, vagy a felejtés jégvermébe
űzzük kellemetlen történeteinket, nem törődve azzal, hogy milyen árat kell
fizetnünk ezért. Mindnyájan tudjuk, hogy melengető emberi és társadalmi
közegben megindul az olvadás, s ha részlegesen és töredékesen is, de egy-
egy melódia utat tör magának, és mindenek előtt önmagunk, de mások számára
is hallhatóvá válik. Ez valódi felszabadulás. - Igazán az volna a jó, ha
lelki fagyasztószekrényünk egyre szegényebbé és életünk egyre gazdagabbá
válna."
*
E könyv egyik meghatározó gondolata Gyuri fentebb idézett szavaiban
fogalmazódik meg. A most közreadott anyagot még 2004-ben előkészítette
kiadásra. Bár nem hitt - nem hihetett - abban, hogy az enyhülés, melyet a
rendszerváltás hozott, meghozza a tisztességet, az egyenességet, a
képmutatás nélküli őszinteséget, egy olyan világot, melyben a kimondott szó
elegendő ahhoz, hogy az igazság utat törjön, elűzve a gyávaságot, a
hatalomféltést, a butaság, az önámító ostobaság homályát, mégis kísérletet
tett e könyv megjelentetésére. Az első elutasító nem után azonban nem
küzdött tovább, ám a "kéziratot" akkurátusan megőrizve ránk hagyta ezt a
kötelezettséget.
Mindaz, ami ő volt, mindaz, amit megmutat magából írásaiban, nem kerülhet a
"felejtés jégvermeibe". Nem a sokakért, akik nem értették, vagy nem akarták
érteni a szavait, hanem magunkért, a gyerekeinkért, az unokáinkért és
mindazokért a barátokért, akik fontosak voltak számára. Nem fagyhatnak
belénk a nehezen olvadó szavak, s tudnunk kell szólni, amikor szólni
szeretnénk, hiszen ez a mi örökségünk.
Annabella