Bevezetés

"Gyermekkorom egyik meghatározó meséje a háborús negyvenes években a Münchausen báró kalandjai volt. A Münchausen-mesék egyik meglepő és számomra ma már jelképes jelentőségű eleme a hidegben postakürtbe fagyott, majd a melegben felolvadó és megszólaló hangok története. A történet lényege az, hogy a fagyos orosz pusztaságon vágtató postakocsi kocsisa hiába fújja a postakürtöt, az az istennek sem szólal meg. Egy fogadóba betérve a kocsis egy fogasra akasztja a kürtöt, és íme, ahogy a kürt felmelegszik, a BEFAGYOTT HANGOK FELOLVADNAK és felhangzanak a jól ismert melódiák.

Jelképesnek érzem ezt a történetet, mert valahogy mi is így vagyunk életünk történeteivel. Dermesztő emberi és társadalmi környezetben belénk fagynak a szavakban olykor nem is elég világosan megfogalmazott gondolataink, s gyakran mi magunk fagyasztjuk be válaszainkat, vagy a felejtés jégvermébe űzzük kellemetlen történeteinket, nem törődve azzal, hogy milyen árat kell fizetnünk ezért. Mindnyájan tudjuk, hogy melengető emberi és társadalmi közegben megindul az olvadás, s ha részlegesen és töredékesen is, de egy- egy melódia utat tör magának, és mindenek előtt önmagunk, de mások számára is hallhatóvá válik. Ez valódi felszabadulás. - Igazán az volna a jó, ha lelki fagyasztószekrényünk egyre szegényebbé és életünk egyre gazdagabbá válna."

*

E könyv egyik meghatározó gondolata Gyuri fentebb idézett szavaiban fogalmazódik meg. A most közreadott anyagot még 2004-ben előkészítette kiadásra. Bár nem hitt - nem hihetett - abban, hogy az enyhülés, melyet a rendszerváltás hozott, meghozza a tisztességet, az egyenességet, a képmutatás nélküli őszinteséget, egy olyan világot, melyben a kimondott szó elegendő ahhoz, hogy az igazság utat törjön, elűzve a gyávaságot, a hatalomféltést, a butaság, az önámító ostobaság homályát, mégis kísérletet tett e könyv megjelentetésére. Az első elutasító nem után azonban nem küzdött tovább, ám a "kéziratot" akkurátusan megőrizve ránk hagyta ezt a kötelezettséget.

Mindaz, ami ő volt, mindaz, amit megmutat magából írásaiban, nem kerülhet a "felejtés jégvermeibe". Nem a sokakért, akik nem értették, vagy nem akarták érteni a szavait, hanem magunkért, a gyerekeinkért, az unokáinkért és mindazokért a barátokért, akik fontosak voltak számára. Nem fagyhatnak belénk a nehezen olvadó szavak, s tudnunk kell szólni, amikor szólni szeretnénk, hiszen ez a mi örökségünk.

Annabella