Tétel adatlapja

CÍMLAP

Horányi György

Jégbe dermedt szavak

TARTALOM, BEVEZETÉS



Tartalom

I. FEKÉLYEK A TUDOMÁNY TESTÉN
Élősködők a tudományban (Valóság, 1989)
Mi lesz veled (alap)kutatás? (Világosság, 1989)
Egy "tudományos szenzáció" hullámverései (Delta-Impulzus, 1989)
A hidegfúzió és társai (Magyar Tudomány, 1990)
Tudományos kultúra - nyelvi kultúra (Magyar Tudomány, 1992)
Egy magyar ötlet és szabadalom sorsa 25 év tükrében (Magyar Tudomány, 1993)

II. HARCBAN AZ AKADÉMIÁVAL
A roham
  Az akadémiai törvényről - három tételben (Élet és Tudomány, 1989)
  A Magyar Tudományos Akadémia kikéri magának...?! (Magyar Nemzet 1989)
  Fórum az Akadémiáról (Magyar Tudomány különszám, 1989)
  Nyílt levél a Magyar Tudományos Akadémia Elnökségéhez, rendes és levelező tagjaihoz
Egy "érdes" káder viszontagságai
  Rehabilitációról pedig szó se essék
Az Akadémia taktikázik
  Levelek meglepő tanulságokkal
Mert jogában áll minden féregnek és dögnek védekezni
  Az Akadémiai díj visszautasítása
A vitának vége
  A vitának vége...! A magyar tudományos életben immár (újra) a zsarolás és erőszak lesz az úr? (Kézirat, 1991)
  Koalíción innen, ellenzéken túl
  Konszenzust a tudománypolitikában (Magyar Nemzet, 1991)
  Összekuszált frontvonalak a tudománypolitikában (Népszabadság, 1992)
  Kik gyalázzák és rágalmazzák az Akadémiát? (Magyar Hírlap, 1993)
  Mi történt valójában az Akadémián? (Magyar Hírlap, 1994)
  Nem ugyanabban az országban éltünk?! (Magyar Tudomány, 1996)
A jövőről van szó, viták a tudományos minősítésről
  Zsákutcában a tudományos minősítés?! (Magyar Tudomány, 1989)
  Az Athenaeum-csapda (Magyar Hírlap, 1991)
  A fiatal kutatókat csak az anyagiak érdeklik? (Népszabadság, 1993)

III. EGYÉB ÍRÁSOK
A kiengesztelődés pillanata? (Szombat, 1989)
Égető szégyen (Kézirat, 1991)
A nagy restaurátor
  Emlékezések, dokumentumok kevés kommentárral (Népszabadság 1993, Magyar Hírlap, 1993)
"Mire a kakas megszólal..." (Magyar Hírlap, 1992)

Búcsú Horányi György kémikus professzortól (Szonda, 2006)


Bevezetés

"Gyermekkorom egyik meghatározó meséje a háborús negyvenes években a Münchausen báró kalandjai volt. A Münchausen-mesék egyik meglepő és számomra ma már jelképes jelentőségű eleme a hidegben postakürtbe fagyott, majd a melegben felolvadó és megszólaló hangok története. A történet lényege az, hogy a fagyos orosz pusztaságon vágtató postakocsi kocsisa hiába fújja a postakürtöt, az az istennek sem szólal meg. Egy fogadóba betérve a kocsis egy fogasra akasztja a kürtöt, és íme, ahogy a kürt felmelegszik, a BEFAGYOTT HANGOK FELOLVADNAK és felhangzanak a jól ismert melódiák.

Jelképesnek érzem ezt a történetet, mert valahogy mi is így vagyunk életünk történeteivel. Dermesztő emberi és társadalmi környezetben belénk fagynak a szavakban olykor nem is elég világosan megfogalmazott gondolataink, s gyakran mi magunk fagyasztjuk be válaszainkat, vagy a felejtés jégvermébe űzzük kellemetlen történeteinket, nem törődve azzal, hogy milyen árat kell fizetnünk ezért. Mindnyájan tudjuk, hogy melengető emberi és társadalmi közegben megindul az olvadás, s ha részlegesen és töredékesen is, de egy- egy melódia utat tör magának, és mindenek előtt önmagunk, de mások számára is hallhatóvá válik. Ez valódi felszabadulás. - Igazán az volna a jó, ha lelki fagyasztószekrényünk egyre szegényebbé és életünk egyre gazdagabbá válna."

*

E könyv egyik meghatározó gondolata Gyuri fentebb idézett szavaiban fogalmazódik meg. A most közreadott anyagot még 2004-ben előkészítette kiadásra. Bár nem hitt - nem hihetett - abban, hogy az enyhülés, melyet a rendszerváltás hozott, meghozza a tisztességet, az egyenességet, a képmutatás nélküli őszinteséget, egy olyan világot, melyben a kimondott szó elegendő ahhoz, hogy az igazság utat törjön, elűzve a gyávaságot, a hatalomféltést, a butaság, az önámító ostobaság homályát, mégis kísérletet tett e könyv megjelentetésére. Az első elutasító nem után azonban nem küzdött tovább, ám a "kéziratot" akkurátusan megőrizve ránk hagyta ezt a kötelezettséget.

Mindaz, ami ő volt, mindaz, amit megmutat magából írásaiban, nem kerülhet a "felejtés jégvermeibe". Nem a sokakért, akik nem értették, vagy nem akarták érteni a szavait, hanem magunkért, a gyerekeinkért, az unokáinkért és mindazokért a barátokért, akik fontosak voltak számára. Nem fagyhatnak belénk a nehezen olvadó szavak, s tudnunk kell szólni, amikor szólni szeretnénk, hiszen ez a mi örökségünk.

Annabella


×