Utószó

Ha annyit mondanék róla, hogy kedves fiatalember volt, rosszul fogalmaznék. Nem kedves volt; több is, kevesebb is. Ember sohasem jellemezhető egyetlen szóval, különösen ha személyiség, ő pedig az volt; kiforratlan, ellentmondásokkal teli, de személyiség. Nehéz természet, ahogy mondani szokták, tele lassan oldódó s mindig megújuló feszültségekkel; ezért is alakult látszatra egyszerű élete olyan meglepő fordulatokkal, ezért ért véget útja olyan különös, már-már abszurd körülmények között, s - főként - ezért is lett költő. A versírásban találta meg az igazi feloldódást, az elmondás, a kibeszélés megkönnyebbülését, az alkotás örömét - és az újabb kínlódások forrását.

Gyanútlan nyíltság és magabiztosság jellemezte már azt a módot is, ahogy fölhívott és közölte, hogy halaszthatatlanul fontos közügyben akar velem beszélni. A közügy egy füzetnyi vers volt, pontosabban; költemény, a szó kicsit romantikus, kicsit fellengző, de mindenképpen komoly, szívvel és meggyőződéssel hitelesített értelmében. A költemények érdesek voltak, de érdekesek is, kezdők, de kezdeményezők is, kicsit keresettek, de tele a keresés, kíváncsiság őszinte buzgalmával. Költeni annyit jelentett számára, mint a kibontott csírájú, ölükben egy-egy ősi, elhomályosult képet rejtő szavakból oly módon újraformálni az életet, ahogy az legfeljebb megsejthető, megálmodható, újrakezdhető. Korai versei ezért is eléggé alaktalanok s némileg bőbeszédűek voltak. Egy naiv, a világra rácsodálkozó lélek akarta bennük formába önteni vágyait és emlékeit, benyomásait és szándékait. Nem sugallatokat akart közvetíteni, hanem a nyelv elemeiből egy-egy érdekes, újszerű szervezetet létrehozni; ahogy a modern poétikák mondanák: objektív verseket írni. Egyszerre örült annak, hogy belemerülhet a szavak végtelen tengerébe, és annak, hogy a maga kedvére evezhet a gyorsuló-lassuló, sejtelmesen megzavarodó és kristályosra tisztuló őselemen. Nem akart "fáklya-lélek", "szentírás-patak" lenni: a költészet maga érdekelte, az örök alakváltozásból kiemelt, kimerevített, újraéledő s egybemosódó képek zuhataga, egymásra épülő boltozatai. Nem annyira a nyelv zeneisége, mint inkább tartalmassága vonzotta; a ritmus szabályosságára, épségére keveset adott, bár tudta, hogy lényegbevágó különbség van a próza és a vers között. Bennem legalábbis sajátságos, néha túlburjánzó, néha kicsit bolondos látomásvilága keltett figyelmet; ennek megfegyelmezésére, tömörítésére, áttekinthetővé tételére biztattam. Arra, hogy költeményei áradásukban is szabályozottabbak, eredetiségükben is közérthetőbbek, mozgalmasságukban is megszerkesztettebbek legyenek. Kezdetben körömszakadtáig védte ugyan a költészet logikán túli vagy inneni gondolatmeneteinek, építkezésmódjának igazságát, tehát jogosságát, de aztán kezdte megsejteni a költészet sajátos, nem az ésszerű logika szerint ugyan, de mégis érvényesülő rendjének sugárzását. Úgy éreztem, hogy mustosan forrongó személyisége is tisztul, ülepszik, rendezettebbé válik. Lassan gyarapodó sikerei is ezt segítették elő. Időről időre beszámolt apróbb-nagyobb eredményeiről, elhozta új, jónak tartott munkáit. Figyelmeztettem rá, hogy a megjelenés még nem igazi lovaggá ütés. Ezzel tisztában is volt, a tehetségtelen, de sikeres kezdők szokásos önhittsége hiányzott belőle; megtanultam becsülni szívósságát, amellyel pályáját építette, következetességét, amellyel megőrizte, s továbbfejlesztette, amit elért, a naiv céltudatosságában is gyengéd és emberséges szorgalmát, amellyel egyre tágasabbá és erőteljesebbé tette a maga költői tenyészetét. Versei tömörebbé váltak, képei valószerűbbek, körvonalasabbak lettek, ritmusa tagoltabb, egyneműbb, folyamatosabb. Mivel egyre ritkábban jelentkezett, úgy gondoltam: megtanult már a saját lábán s a maga útján járni: fölszabadult. Versei, amelyek közül egy-egy nyomtatásban is megjelentet azért elküldött, azt bizonyították, hogy megtanulta a mesterség fő szabályait, s hogy - ami a fontosabb - nem a könnyű sikert keresi; megdolgozik a jó költeményért. Költői pályája fiatal életével együtt váratlanul, tragikus hirtelenséggel szakad meg. Megdöbbenéssel és mély sajnálattal értesültem haláláról. Jólesik, hogy szülei válogatott verseinek közreadásával kívánnak emléket állítani neki.

Hogy igazi, jelentős költő lett volna-e belőle, ki tudná megmondani? Ismerünk a világirodalomban jelentős életműveket, amelyek az övénél még rövidebb pályán jöttek létre, magasra tornyozta őket a kor, a jó körülmények, s az idő koptatásai sem kezdték ki őket. Ezek nagyrészt vulkáni kitörések emlékei, ő pedig nem vulkáni alkat volt, hanem inkább építkező, szívós kitartással tevékenykedő. Jó képességeket kapott, s amit létrehozhatott, azt ígérte, hogy az épület, amit emel, figyelemre méltó lesz. Komoly ígéret volt, túl korán törött össze. Nagy kár érte. De a töredék is, ami megmarad utána, érdemes rá, hogy megbecsüljük.

Keresztury Dezső