Bevezetés (részlet)

A költőt első sorban saját alkotásaiból kell megismerni, mert semmi más halandó sem állithat neki oly emléket, minőt ő maga emel műveivel önmagának. Ha a költő alanyi irányú, akkor épenséggel minden élmény csak alkalom neki, hogy saját egyéniségét kifejezésre juttassa: ezért az alanyi szellemű költő élettörténetének első és legfőbb kútforrása az ő saját költészete. Madách életrajzára vonatkozólag senki sem nyújthat annyi fölvilágosítást, mint maga Madách Imre, a költő. Mert bár költészete drámai irányban csúcsosodik ki, ő mégis azon mélységes alanyiságú szellemek közé tartozik, kik bármely tárgyat ragadjanak meg, és bármely mű-formába öntsék azt, mindig egyéni élményeikből és érzésükből merítik az ihletet tárgyuk kialakításához. Történeti drámai költeményei mögött ott áll a klasszikus magyar hazafi, és írja bár az egész emberi nem tragédiáját, alakjainak minden érzésszála visszavezet magánéletének válságaihoz. Minden művén keresztűl megérezzük saját szíve lüktetését és világosan látjuk, vagy legalább megsejtjük az egyéni élményt, melyből alkotása fakadt. Műveivel magyarázni a költő életét, élettörténetével magyarázni a költő műveit: e kettős czél lebeg előttem, hogy megmutassam, miként hatja át egymást Madách Imrében az ember és a költő.

Madách egész életén egyetlen nagy válság húzódik végig, mely időszakonként más-más alakot ölt. Látjuk, hogy küzködik benne a családiasság révében boldogságát kereső szív a nyilvánosságra törő nagy becsvágygyal; látjuk, hogy nyilvános szereplésén belül mikép vívódik a költő a politikussal, és ismét irói egyéniségén belül hogy versenyez a költő a bölcselővel. De mindenek fölött látjuk azt, hogy költői mivoltának érvényesűlése állandóan a legnagyobb veszedelemben forog. Csak hajszálon függött, hogy Madách Imre a magyar irodalomra nézve létezzék-e avagy nyomtalanul megsemmisűljön. Hiszen valósággal föl kellett fedezni őt; költői tehetsége vagy húsz esztendőn át mély rejtekben fejlődik, érlelődik és nő nagygyá a nélkül, hogy legcsekélyebb mértékben is nyilvánosságra törhetne. Csak a legmélyebb bensőség, csak a költészetnek önmagáért való önzetlen szeretete maradhat a homályban is hű a sem hasznot, sem hírnevet nem hozó muzsához. Madáchnak elébb szónoki tehetsége által a politikai téren kellett föltünnie, hogy végre akadjon műértő szem, mely benne a költőt is méltányolja. És mily szerencse, hogy az akkori irodalom feje, Arany János, az, ki fő művét: "Az ember tragédiáját" fölfedezi: Mi lett volna e műből, ha nem a legnagyobb irodalmi tekintély védelme alatt jut a nyilvánosság elé?

De Madách Imrét még másodszor is föl kellett fedezni, hogy "Az ember tragédiája" a nagy közönséget meghódítsa. Paulay Ede érdeme, hogy Madách fő művét színpadra alkalmazván, azt a magyar értelmiség legszélesebb körei számára is hozzáférhetővé tette. Az életiró, ki a költőt harmadszor föl akarja fedezni, ámulattal látja, hogy még mindig maradt tenni valója. Az irodalom-kedvelők ma is csak "Az ember tragédiáját" ismerik azon egyszerű okból, mert Arany János csak e fő művet mutathatta be annak idején, nem pedig az egész költőt. Ha Madách Imrét, mint lantos-költőt is bemutatja vala, akkor az ő tekintélyének sugalló ereje folytán Madách ma már legjelesebb lantos költőink sorában foglalna helyet a köztudalomban. Mert mint a fő műnek magának, úgy Madách lyrai költészetének élvezését is csak némely nyelvbeli gyarlóságok nehezítik meg, melyeken annál kevésbbé teszi túl magát valamely olvasó, mennél felszinesebb műveltségű, és mennél inkább csak külső behizelgő formájával hat reá a költői alkotás. Ha nem Arany János védnöksége alatt jelen meg "Az ember tragédiája": akkor a kislelkű hivatalos kritika valószinűleg e nagy műnek is nyelvi gyarlóságain akadt volna föl, és lehetetlenné tette volna a benne rejlő költői kincsnek fölismerését. Madách költészetének ismeretében ma is ott állunk, a hol ezelőtt harminczhat évvel, Arany János korában. A költőnek mintegy csak a fejét látjuk, a mint a homályból kiemelkedik, de egész alakja sűrű felhőkbe takarva maradt.

Vajha a drámairóval együtt meg tudnám értetni a páratlanúl igaz lelkü, mélységes lyrai költőt is! A mai közönség Madáchban egyoldaluan csak az általános emberi szellem magaslatán álló bölcselő-költőt látja, ki a világirodalom alakjai közé emelkedett. Vajha el tudnám vezetni az olvasót Madách költészetének gyökereihez is, hogy érezze, miszerint nem ölelheti magához az egész emberiséget, a ki nem a hazafias érzés szent forrásából meríti hozzá a nagyszerű lendületet. A nemzet erkölcsi hanyatlásának mai korában veszni indúlt az a történelmi nagy érzés, melyet hazafiságnak nevezünk, s mely lényegében nem egyéb, mint a nemzetet fentartott erkölcsi erő, s a nemzet világtörténeti hivatásának erkölcsi tudata. Nem értjük többé Berzsenyit, Kölcseyt s Vörösmartyt, kiknek méltó utóda volt Madách Imre. Az ő költészete ugyan nem oly tüzes, mint amaz elődöké, de a hazafias gondolatban valamennyit túlszárnyalja. Hogy a magyar nemes mint emelkedik világtörténeti álláspontra, a magyar hazafi mint válik a világot átölelő bölcselővé: a nemzeti szellemnek ezt a nagyszerü emelkedését senki sem szemlélteti úgy egyéni mivoltával és költészetével, mint épen Madách Imre. De hogy ezt igazán megértessem, az egész költővel együtt az egész embert kell megrajzolnom.

[...]