KÉT NŐ.
SÁROS.
LONGUEVAL.
GAURA DRAKULUJ.
Ő AZ!
BOSSZÚTERV.
SETÉT TÖRTÉNET.
BÉCS-UJHELY.
ISTEN KEZE.
A CORNETTE.
A MERÉNY.
KASPEREK.
A HŰ BARÁT.
RÁKÓCZI.
MUNKÁCS.
NYITÁNY.
AZ ÁR NŐ.
A TÁVOLIAK.

JEGYZETEK.

Ott szakasztottuk félbe történetünket, hol Amália belépett s Rákóczi legyőzte a hatást, melyet a váratlan megjelenés neki okozott.

Magdaléna, ki Amáliát nem látta soha, őt Salis grófnő számos ösmerői egyikének gondolta. E nő akkor tájban igen kellemes házat tartott Bécsben, s derült jellemeért s feltünő jeles alkalmazásáért kedvelték, még az annyira kimért és feszes udvarnál is.

Amália volt első, ki félbeszakítá a kínos hallgatást, mert hogy a helyzet Magdalénára nézve is terhelő, nem szükség indokolnunk; miután tudjuk, hogy ismeretlen akart maradni, s Salis grófné távolléte is tétovába hozta őt.

- Kedves rokonom! - szólt Amália elébb gyöngéd kezét nyújtván férjének, azután megölelvén Magdalénát, - megbocsáss, ha váratlan jövök, de első találkozásunk alkalmával azon bensőséggel és rokonszenvvel közelítek hozzád, melyet óhajtok s reméllek örökíteni köztünk. Én e barátodnak neje, közeli rokonod s ismeretlenül barátnéd vagyok, Amália.

Sok oly helyzet van az életben, melybe ha a sors vezetett, ha egyszer abban találjuk magunkat, csudásan meglepetünk az által: minő különség létezik a közt, a mit gondolunk, remélünk, vagy a mitől félünk, s a közt, mibe reménytelenül s minden előkészület nélkül sodratunk.

Magdalénát s Rákóczit rövid negyed órával ezelőtt, azon eszme, hogy őket Amália meglephetné, nem csekély aggodalomba hozandá; de ez oly hihetlen is volt, hogy az erkölcsi lehetlenségek közé látszott tartozni; most ellenben, midőn - bár különböző érzések közt - látták azon nyilt s nemes bizodalmat, melylyel Amália e veszedelmes vetélytársnője elé lépett, mindketten könnyebbülést ugyan, de egyszersmind titkos vádat éreztek.

Rákóczi nem tagadhatá magától, minő érdekes oldalról ismerteti meg vele e pillanat azon szép és kedves teremtést, kit pár perczczel előbb majdnem megtagadott. Magdaléna ellenben szerető kedélye egész érzékenységével látta magát új választás s újabb elhatározás küszöbén. Nem fért szivéhez ily őszinte bizodalmat másként, mint bensőséggel fogadni, s bármennyire kezdett szerelme e meglepetés első perczében már ügyvédkedni s őt és czéljait menteni és igazolni, Magdaléna szivélyesen viszonzá az ölelést.

- Gondolom - felelt azután - a bocsánatkérés sora rajtam van, hogy együtt s egyedül találsz bennünket, ismeretlen rokonodat s a herczeget, ki szives volt saját felszólításomra ide jőni.

- És örülök ez elhatározásomnak, - mond Rákóczi, - mi egyébiránt nem több mint kötelességem, mert alig várhatott reám kellemesb érzés, mint itt kegyedet, herczegnő, Amália karjai közt látni.

Amália bájos vonásai változatlanul megtarták azon nemes bizodalom s ártatlanság kifejezését, melyet jelleme fejt meg, s miután Magdaléna kinálására helyet foglalt a pamlagon s Rákóczi egy székre ült a két nő közelében, Amália nyájasan szólt:

- Kedves Magdaléna, én, ki legjobban tudom, bár csak azóta, mióta a mi van, meg nem történtté nem tehetem, minő, valóban jelelhetlen ármány választá el kezeiteket, s talán sziveiteket; nagyon érzéketlen s igazságtalan lennék, ha e találkozásban egyebet látnék, mint a mi mindkettőtök becsületére válik, s a mi bizodalmamat azon nemes férfiú iránt, kit szerencsés vagyok férjemnek nevezhetni, még növeli. Azért bocsánatról részemről szó nem lehet; ellenben én tartozom nektek magyarázattal, hogy a gyűlöletes színt, melyet e meglepetés visel, egyszerű elemeire visszavezessem.

- Kedves Amáliám, - viszonzá Magdaléna, - légy meggyőződve, hogy jelenléted távol attól, csak pillanatig is gyűlöletes színt viselné, az első percz óta, reám kedves és jótevő hatással volt.

- Minden indokolás, jó Amáliám - szólt közbe Rákóczi - felesleges, csak jó és nemes lehet, a mi tőled jő. -

- Köszönöm - felelt Amália, bájos, szelíd tekintettel hálálván meg férje elismerését, ezután folytatá - hibáztok mindketten, ha e magyarázatban bármi nemét a mentegetődzéseknek keresitek. Halljátok a mit nektek meg kell mondanom, s a mi megfejti ittlétemet.

- Te Ferencz, kémekkel vagy körözve, minden lépted tudva van, s ezen embereknek egyik nagy baja, hogy semmin sem érhetnek utól, a mit vesztünkre felhasználhatnának. Minő ellenére volt az udvarnak s mindazoknak, kik tégedet minden jelentőségekből kivetkőzve szeretnének a nagy számba beolvasztani, Magdalénávali viszonyod s az ahhoz függesztett remények: - úgy magad tudod, mennyire boszantotta ellenségeidet s ezek közt a legveszedelmesbet - mert leghatalmasb - az udvart, a mi szövetségünk. Te nem ismered a mindenre használható eszközök mély romlottságát, ha azt véled, hogy e faja az embereknek fel bír mondani az üldözéssel: soha! ha az ok félelemre megszünik, fennmarad az irigység, a haszonvágy, a középszerűség azon örökös betegsége, mikép nem tűrheti, hogy nem neki, hanem másnak legyen igaza.

Hihetlen és mégis úgy van, hogy már engemet is többször igyekeztek elidegeníteni tőled, szivemben gyanút gerjeszteni, a bizodalmat elfojtani, de hála Istennek! vértezett kebelre találtak s a mérges nyilak lepattantak hitem tiszta tükréről.

Mondom, mindent tudnak ők! és többet gyanítanak még, legtöbbet pedig keresnek, hol nincsen. Te azt hitted, kedves szelid Magdalénám, hogy jöttöd titok? csalatkozol, én három nappal ezelőtt, majdnem azon órában tudtam azt, mikor ide megérkeztél.

- Ez csudával határos! - kiált fel Magdaléna, - mert titkomat senkinek sem árultam el.

- Tudva s akarattal kedvesem, - jegyzé meg Amália, - de ne feledd, hogy talán pillanatig sem valál felügyelő nélkül, ki ha nem sejté szándékodat, hatalmában volt tégedet kisérni s látta, hova érkeztél.

- Gyalázatos kémkedés! - mond Rákóczi.

- Úgy van, s még inkább meg fog benneteket lepni, ha megmondom, kitől tudtam meg Magdaléna megérkeztét, és ma - hogy te Ferencz ide jöttél.

- Oh! kérlek, mondd, ki volt? - kérdé Rákóczi.

- Kellio - felelt Amália.

- Kellio! - kiáltott fel Rákóczi, a legnagyobb meglepetéssel - s minő ürügy alatt?

- Hogy nekem bizonyítsa, minő álnok, elaljasodott faj a magyar, s minő elkerülhetlen szükség, hogy köztünk - lelkem üdvére - oly szövetség létezzék, minő szent Imre herczeg s neje közt volt egykor, a szent férfiak tanácsára.

- Lehetlen! ezen ember, kinek minden harmadik szava Isten, igazság s vallásosság!

- Mégis úgy van s nem példanélküli e rendben, mely mindig örökségekre s hatalma növekedésére számít; gondolod-e, hogy ezek a czélt, melyet akkor tűztek ki, mikor téged és Juliát egyházi pályára készítettek elő, vagy inkább kényszerítettek, feledték? s hogy a Rákóczi-birtokok nagy részének öröklése csak pillanatig is megszünt utógondolataik közé tartozni? Úgy nem ismered őket! Nincs az, a mire készek ne lennének! E szent emberek sohasem éreznék magukat jobban, mint ha erkölcsileg elaljasodva s testileg megtörve tégedet - a sír szélén látnának.

- S ezek a vallás emberei! - mond Magdaléna.

- Folytasd, kérlek, - szólt Rákóczi.

- Igen, Kellio az, kitől megtudtam Magdaléna megérkezését, s ki ma e sorokat küldé nekem az udvarhoz, Eleonora császárné belső szobáiba, melyeket Kinszky^[1] adott kezembe.

Evvel Amália egy szelet papirost vett ki kebléből s átadta férjének, míg életteljes szemei a nyiltság s bizodalom utánozhatlan kifejezésével nyugodtak vonásain; hasonlított e szép pillanatban Nagy Sándorhoz, mikor Philep orvosától a gyógy-kelyhet átvette.

Rákóczi átfutotta e sorokat, melyeknek jellemző tartalmát nem akarjuk elhallgatni.

«Ezen órában Fönségednek hűtelen férje együtt van Hessen Darmstadti Magdalénával, ki elég rosszlelkű arra, hogy csábításaival fel ne hagyjon. Tiltom Fönségednek, gyóntató atyai minőségemben, e gyalázatról tudomást venni, s eszébe juttatom, mivel tartozik magának s az ég kiengesztelésére azon lépésért, hogy a buzgó és istenes császári pár nézetei s érdekei ellen, annak kibékülhetlen, erkölcsileg megvesztegetett ellenségével szövetkezett. Égesse el Fönséged e levelet. Kellio.»

- Nem saját keze, - mond Rákóczi.

- Nem ismerem irását, - viszonzá Amália, - de a levél tőle jő.

- A szemtelen! - kiáltott hévvel Rákóczi, ki a levelet meg nem mutatván Magdalénának, ujjai közt gyűrte össze. - Kérdőre fogom őt vonni!

- Azt nem teendi, herczeg, - mondá Magdaléna szigorú, majdnem parancsoló hangon, - ezen emberek meg nem érdemlik, hogy rólok tudomást vegyünk. Te is, kedves Amáliám, helyesen cselekszel, ha e közléseket meg nem történteknek tekintended.

- Igazad van, Magdaléna, - viszonzá Amália kezét nyújtván rokonának, - elhiheted, hogy gondolataink találkoztak; mert mikép Kellio első közlését felelet nélkül hagytam, úgy e másodikról sem teendek említést.

- A mi még sértőbb, az, hogy e levelet nem is maga írta, - mond Rákóczi, kinek arcza mutatá, mennyire fel van ingerelve, - én azt hiszem, hogy ha az ember mindent elhallgat, vakmerőkké teszi e szemteleneket! Kedvem volna maga a császár előtt neki s mindazoknak, kik ellenünk szövik a cselt, nyiltan kimondani, mikép lépteiket tudom, s kész vagyok minden becsületes biztosítékra, hogy e nemtelen gyanúsításoknak véget vessek.^[2]

Amália ajkai körül keserű mosoly lebegett. - Ah! barátom - szólt azután a kétkedés hangján - nem ismered őket! Nem azt akarják ők, hogy magadviselete vádtalan legyen, hogy minden biztosítékkal birjanak, s így a titkos ármányoknak útja legyen szegve. - Igen magasan helyzed őket! aljas nép ez! röpte a földet szegi szárnyaival; éppen ellenkezőt akarnak: azt, hogy gyanúra adj okot, s valamit tégy, miért beléd akadhassanak. Te nem ismered a félelmet, hiszen magyar és Rákóczi vagy! azért nem csodálom, ha azt gondolhatod, hogy az meg fog szűnni, ha a kevély oroszlán szándékosan kalitba vonul.

- Nem fognak soha megszűnni kegyedet üldözni, herczeg! - mond Magdaléna, - ellenök csak egy fegyver, egy menedék van: tenni, a mi helyes, bevárni, a mi jő.

- Úgy van - mond Amália, - de halljatok végig: én Ferenczet ismerem, természetesnek találtam e gyalázatos játék után, mely vele űzetett, hogy előtted, Magdaléna, igazolni akarja magát. Annyira szeretek magam, mikép jobb ügyvédetek nincsen, mint éppen én, s mivel nem lehetlen, hogy e találkozás talán utolsó az életben, nyiltan gyanú s féltékenység nélkül részt akartam abban venni; részese óhajtottam lenni ama nemes szövetségnek, mely köztetek ezután létezni fog: a barátság, a rokonszenv szövetségének. Mondjátok, ki tudnátok-e abból rekeszteni? s érdemetlen vagyok-e arra, hogy saját férjem s az, ki e szeretett férj első szerelmét birta, nekem baráti kezet nyujtsanak?

Magdaléna szemei könnyekkel teltek meg, azután nem birván egy szót kiejteni, Amália karjai közé vetette magát és csendesen sírt.

Rákóczi el volt fogódva; neje annyira hasonlított angyalhoz, hogy nem bámulhatnánk, ha e megható pillanatban, az ég dicsövét látandá világolni körüle.

- Oh! - szólt Magdaléna, - ki lenne érdemesb a legbensőbb bizodalomra, mint te, szent és nemes teremtés!

Amália egyik kezét Rákóczinak, a másikat Magdalénának nyujtá, azután reszkető hangon szólt: - Szeressetek s bízzatok bennem!

Hosszú szünet lőn. Hogyan tudnók mind azt ismételni, mi e szép órában mondatott! de ti, kik még érezni s hinni tudtok, térjetek vissza másfél századig, lépjetek e szobába, éljétek végig a jeleneteket; a mit mi képesek vagyunk adni, az csak élvonalokat képez, a szineket a képzelőtehetség s rokonlelkek sugallata egészíti ki.

Magdaléna gyöngéden fejlett ki Amália karjai közől: - Én halott vagyok! - szólt rövid szünet után. - Képzeljetek mindketten ti, kik a legkedvesebbek vagytok, mit e földön birok, képzeljetek, magasan fölöttetek egy szebb és jobb életben, honnan szemeim rajtatok kémelnek, s lelkem sugallatai érintik halló érzékeiteket. Te szép, tiszta liliom Amália, élsz, meg vannak a szerepek osztva közöttünk; mindketten szeretünk, őrködjünk mindketten fölötte: én láthatlan, mint a gondviselés, távol és tisztán, mint a szellemek országának lakója; te, drága Amália, rózsákat fogsz földi pályájára hinteni, osztozni örömeiben, szenvedéseiben. Én látni fogok és hallani - héjázva fölöttetek. Nem fogja e szemet, e szívet semmi megcsalni, s mikor a baj legnagyobb, közel leendek hozzátok. Ha a boldogság közös, ha a bajok árja megszünik, akkor gondolkozzatok néha rólam: mert akkor leszek legtávolabb, bár lelkem itt marad köztetek, felfogni mint a paizs az ostrom köveit.

- És most - mond Amália, - adjatok kezet egymásnak; te Ferencz, szeretett férjem, légy teljes bizodalommal irántam, szivemnek semmi sem fájna inkább, mint titkolódzás előttem, és te kedves teremtés, kit ez óra szeretni és becsülni tanított, engedd, hogy leghűbb, legbensőbb barátnémnak tartsalak; szivemnek szüksége van mindkettőtök szeretetére és bizalmára, hogy legyen ereje megbirni azon gondolatot, hogy nem első, ki azt, kit e földön leginkább szeret, megismertette a szerelemmel s annak boldogságával, s lelke e gondolat alatt össze ne roskadjon, hogy a legszeretetreméltóbb teremtés, kit ismer - vetélytársa!

- Amália! - kiáltott fel Magdaléna mélyen megindulva, - vetélytársadnak tartasz-e, s hiszed-e, mióta egy tekintetet vetettem lelkedbe, hogy szomoritani tudnálak? Oh, te szerény vagy! mert most inkább mint valaha érzem, hogy neked ellenállni nem lehet s férjedet ez óra megtanította a különbségre, mely köztünk van.

- Ne tovább, - mond Amália, - mi barátnők vagyunk, s ha nehéz napok jőnek, a mint jőni fognak, mert előérzeteim nem csalnak: íme szavamat adom neked, hogy te leendesz első, ki mindent tudni fogsz, mi lelkemet nyomja.

Ha Rákóczi e sajátos vetély közben a két nemesen magasztos hölgy közt nem szólt, ha szeme váltva egyikről a másikra esett, ha nem tudott eszmére jőni érzései fölött, s bámulat s vonzalom kemény harczot vívtak kedélyében, ki bámulna! ki csodálná, ha hímes szavakat nem függesztünk ajkaira, melyeken, ne kétkedjünk, szavak lebegtek, de kimondhatlanok.

Kevésbbé kivételes körülmények közt, a helyzet - éppen magasztossága miatt - majdnem a nevetségesség határain állanda; de minden, a mi történt, a mi mondatott, oly tiszta, oly higgadt kifolyása volt két fenkölt természetnek, hogy - már csak ezért - elveszté azon feszességet, mely egy árnya által a negélynek, vagy színlésnek a köznapiság s nevetségesség határit megközelítendi.

Emlékezzünk vissza Magdaléna szavaira: hogy bármit mondjon ő és Rákóczi tanuk s bárki előtt, azt titkos szövetségük irányában nem létezőnek tekintendik; - jusson eszünkbe a fényes, sokat igérő és jelentő tekintet, melyet Magdaléna azon pillanatban vetett Rákóczira, mikor a még előtte ismeretlen Amália a szobába lépett, s tegyük ehhez, hogy a társalgás kezdetén Magdaléna szemei, arczának kifejezése, nem egyszer látszattak Rákóczinak eszébe juttatni ama sokat jelentő szavait, melyek szerelmük természetét s jövőjük tervét és alapját körülirták. Ha mind ez eszünkbe jut, s nem feledtük, mennyire feléledt Rákócziban első szerelmének egész üdve és boldogsága: világos fogalmunk leend azon hatásról, melyet ily emberekre s ily jellemekre Amália nyiltsága és becsületessége gyakorolt.

Magdaléna vonásai, miként a megismerés világa, utat tört lelkébe, az alázat, megszégyenülés és megbánás kifejezését nyerték: ellenállhatlan vonzalmat kezdett a kedves teremtés iránt érezni, ki életének egyik legválságosb perczében oly feltétlen hitet, oly határtalan bizodalmat tanusított iránta, azon órában, midőn őt egy ellene - mint nő és rokon - elkövetett vétken tetten érte.

Rákóczinak éles esze, s azon gyöngédség, mit egész élete tanusított, nem mellőzheté az észrevételt, hogy Magdaléna meg van ingatva. A szem, mely csak kevéssel ezelőtt nem egy lángoló sugárral növelte a szivében égő tüzet, most az elszánás s öntagadás szelid kifejezésével nyugodott rajta.

Minden e nevezetes napon oly rohamokban lepte meg őt s oly végleteire a feszültségnek tágította szivét össze, hogy az emberi természetet nem kellene ismernünk, ha most, ez órában nyilatkozni mernénk mindarról, mi e három lény kedélyének legtitkosb rejtélyeiben szülemlett vagy kiérleltetett.

- Az idő késő, - mond Amália, - Salisnénak együtt kell látni bennünket, Stratmann is itt van, s én Salis gróf kiséretében jöttem. Te, kedves Magdalénám, mint házi és barátnő, hívd elé Hedvigünket s engedjétek nekem, hogy szivem s érzéseim szerint fejezzem be életem e szép és jelentésteljes óráját.

* * *

Rákóczi illőbbnek tartotta Salis grófnét, ki a melléktermek harmadikában volt, előszólítani.

Míg ő távozott, Magdaléna még egyszer átölelte Amáliát s ez - suttogó hangon mondá neki:

- Ennyi ármány, ennyi gyanusítás közt, kénytelen az ember szinészszé lenni, s az igazat álarcz alá rejteni, hogy ne árthasson; azért engedj engemet szólni: a magyarázat leggyanúsabb, mikor az emberek azt szükségesnek gondolják, tehát mellőzni fogjuk.

Mikor e szavakat kimondá s Magdalénának egy tekintete s hirtelen kézszorítása adá reá a feleletet, Salis grófné férjével, Stratmannal s Rákóczival belépett a terembe.

Annyi lelki erő volt a két fiatal herczegnőben, mikép arczuknak derült, nyugodt kifejezése távolról sem lőn képes sejteni, hogy életüknek egyik legnehezebb, bár egyszersmind legérdekesb óráját élték át.

Mikor Salis grófnő s kisérői a terembe jöttek, Amália Magdalénának kezét tartotta s vidáman szólt: - Salis grófné, nekem kegyeddel perelnem kellene, hogy e kedves-kedves rokonommal csak ma ismerkedhetem meg, de bocsánatomat adom, mert Ferencznek előjoga volt s így tőle kellett ezt megtudnom, nem mástól.

Evvel Amália, azon tapintattal, mely sajátja volt, Eleonora császárné estélyéről szólt s néhány idegenről, kikkel ott találkozott; mindezt oly természetesen tevé, oly jókedvvel s néha egy-egy csintalan észrevétellel fűszerezve, hogy a jelenlevők mindnyájan önkénytelenül elvonatva a jelen körületeitől, tréfás társalgás közepette találták magukat.

Ebben Rákóczi és Stratmann is élénk részt vettek, s Magdalénának alkalma lőn egy más, igen szeretetreméltó oldalról ismertetni meg magát új barátnőjével, szövetségesével s vetélytársával - ha így akarjuk, - elmésségével.

Az idő haladott, akkor tájban a késő látogatások nem voltak még divatban, el kelle válni, s midőn Salisné csengetett s parancsot adott, hogy a kocsik előálljanak, Amália a fiatal grófnő kezét ragadta s tréfás komolysággal szólt:

- Grófné, kegyed felelős nekem Magdaléna itt maradásáról; három napi mulatást igért, de kegyed szeretetreméltóságára bizom ezt három hétre nyujtani, mely idő alatt csak akkor nem leendek itt, mikor e drága angyal nálam fog mulatni.

- Herczegséged számot tarthat, hogy mindent elkövetendek, mi tőlem kitelik, hogy a heteket hónapokra nyujtsam, - felelt a fiatal hölgy.

Magdaléna nevetett és igen jó kedvvel mondá: - Látom, kedves Amáliám, hogy ha e tárgyról még tovább beszélünk, utoljára évekig leendek a vidám Bécs lakója! szabad vagyok, azért számot tarthatsz reá, hogy szabadságommal élni fogok s míg itt lehetek, minden időmet neked s jó embereimnek szentelem.

Mikor végre bucsút vettek, Amália megölelte Magdalénát ki Rákóczinak derült arczczal s a bensőség szivélyes kifejezésével nyujtá kezét. - Viszontlátásra! - szólt. - Stratmann az egészet nem tudta magának megfejteni, Rákóczi pedig kerülte az alkalmat, hogy vele magánosan beszéljen.

Igy végződött a nevezetes nap.

*

Magdaléna két hétig mulatott Bécsben s Amáliával elválhatlanok lőnek, s mindazok, kik őket részint az udvarnál, részint Amáliánál, vagy Salis grófnénál látták, kénytelenek valának fölismerni, hogy Rákóczi és Magdaléna közt minden egyéb viszony mint az, mely ismerők és rokonok közt létezik, megszűnt, s hogy Amália és Magdaléna közt, sokkal derültebb s bensőbb barátság van, mint hogy bennök bárki vetélytársakat gyaníthatna: főleg, miután mindenki tapasztalta, hogy Rákóczi bensőbben, mint valaha, ragaszkodik Amáliához.

Mikor egy napon Kellio Amália herczegnőt meglátogatta, a szép nő, a hosszú sermora készült száraz úrnak nevetve mondá: - Kellio - Kellio! ön remek ember! nem mondhatom, mennyire hálás vagyok, hogy engemet hűtelen, Istentől elfordult férjem titkaival, s rettenetes vetélytársammal megismertetett.

Kellio nem volt azon ember, kit valami tétovába hozhatna; szigorú komolysággal kezdé a herczegnőt vakságára s a hálózatra figyelmeztetni, mely alá öntudatlan keríttetik; de Amália szemébe nevetett, s rég terhére lévén e savanyú, mindig mogorva, s a jó Istent, mint valami kibékülhetlen zsarnokot inkább ijesztőnek, mint vigasztalónak festő egyéniség, használni akarta az alkalmat.

Kellio minden gyanusításait pár csipős élczczel ad hominem rögtön, csapással csapásra visszautasította, s elvesztvén az álnok roszszivű emberrel szemközt béketürését, utánozhatlan kifejezésével a hozzá közelíthetlen méltóságnak s jó adagjával a csipősségnek mondá:

- Kellio! a vallás komoly dolog, s engemet terhel, hogy azon embert nevetségesnek tartsam, kinek bűneimet vallom meg, azért feloldom gyóntató atyai tisztétől, igen sokszor megnevettet; - őszintén nem tartom önt jó embernek.

Evvel a herczegnő, mielőtt Kellio a magas bámulatból kiocsudna, belső szobáiba vonult, s az epés lelkészt a faképnél hagyta.

Kellio szemei kimeredtek, ajkait szorította össze, aztán dühösen távozott.

Néhány hónap mulva, a nevezetes jelenet után, melynek tanúi valánk, Rákóczi Ferencz nejével s egész udvarával sárosi várában vette lakását, hol vele, fényes háztartásával - a régi magyar főurak szellemében - s mindazokkal találkozandunk, kik őt szerették, vagy kiknek érdekében volt őt szemmel tartani, s a barátság s részvét szine alatt, titkait - ha ilyenek voltak - kilesni, ha nem voltak, mindent elkövetni, hogy veszélyes titkokat előidézzenek.

Rákóczi Ferenczet 25 éves korában, élete egyik legmeghatóbb, s talán nem tévedünk, ha kimondjuk, legválságosabb perczében láttuk utoljára Bécsben.

Hogy tiszta fogalmunk legyen helyzetéről, elkerülhetlen röviden érintenünk viszonyait, miként ezek e nevezetes szakában ifjú, remény és bánatteljes életének fejlettek ki.

Mondva volt, hogy anyja, a híres Zrinyi Ilona, Tökölyiné, végre ezer akadály és vitatkozás után visszaadatott férjének: ő jelenben még Konstantinápolyban lakott, a legegyszerűbb módon s nélkülözések közt. Rákóczi távolról sem birta a gazdag örökséget, mely anyjának oklevélileg biztosítva volt, csak néhány uradalmát nyerheté vissza,^[3] s ezek egy részében Aspermont mint Julia férje osztozott. Szorosan meg lőn neki tiltva minden levelezés anyjával, kitől akkortájban a bécsi kormány - orsója s fejkötője daczára, majdnem úgy rettegett, mint Tökölyitől magától. E nő s férje jelenléte Konstantinápolyban, folytonos remegésekre adott okot mindaddig, míg sikerült a portától belzésöket Nicodémiába, Kis-Ázsiában, igéretek s ajándékok által kieszközölni.

Mindez a bécsi kormányt csak színleg nyugtatta meg: mert tudva volt, hogy a török divánban olykor igen szépen elfogadják az ajándékokat, s történik is valami ezek következtében, de sehol sem változik oly gyakran a lég, mint e tanácsban, melynek egyeseit a padisah kedve-kénye szerint egy veres zsinórkával elnémíthatja s másokkal cserélheti föl.

A félelem minden időben azon alkalmatlan vendégek egyike volt, kik a kalappal vagy süveggel kezükben, végtelen hosszú látogatás után - a küszöb előtt folytonosan bucsúznak s még sem távoznak.

Féltek tehát Rákóczitól s a bécsi kormány elvül tűzte ki, hogy őt minden úton végkép megsemmisítse. Semmi börtön, semmi biztosság nem látszott elég erősnek, hogy míg ezen ember él, a bécsi s prágai hatalmasok egy nyugodt éjet tölthessenek.

Gyakran a titkos tanácsban tartózkodás nélkül kimondatott, hogy bárminő biztosságot igérjen Rákóczinak szelid, békére hajló s vallásos jelleme, a tulajdonképi veszély nevében s e névhez csatlakozó visszaemlékezésekben rejlik. Míg Rákóczi él, míg e családból egy ágacska teng, addig ha e név birtokosa nyugszik is, egész serege a nyugtalanoknak és elégületleneknek, e rokonszenves s Magyarhonban oly kedves hangzású névhez fogja reményeit és átkos terveit ragasztani.

A császárt, mikép azt a történelem világosan tanusítja, bár akárminő lett légyen egyéni nézete, oda tudták ezen emberek vinni, hogy Rákóczi üldözésébe világosan beleegyezett. Magas állásában sértő, de igaztalan is lenne semlegességet, vagy nemtudást gyanítni. Az udvarnál szintúgy mint a kormánynál egy czélra törekedtek: Rákóczi megsemmisítésére.

Ez fejti meg, hogy akadtak - talán kéretlen - szolgálati készségek, melyek következtében Rákóczi élete nem egyszer lőn orgyilkosság s mérgezés veszélyének kitéve.^[4] E megsemmisítési szándék akkor nyert új, ingerlőbb tápot és indomot, mikor Rákóczi jószágaiba költözvén, azon fénynyel s kényelemmel kezdett élni, melyet még ennyire megtizedelt birtoka is játszva elbirt. Uradalmai közől, melyek történetünk e szakában kezei közt valának, megemlítjük a pataki, makoviczi és sárosi várakat: ezek mindegyikében német őrizet volt.^[5]

E katonaság Rákóczitól egészen független állásban maradott, s inkább mint bármi más a világon, a legalkalmatlanabb nemét a kéretlen s hivatlan vendégeknek képezte. Rákóczi s mindazok, kik hozzá közelítettek, vagy udvarához tartoztak, pillanatig sem éltek csalódásban a felett, hogy ezen emberek - olykor igen tisztes férfiak - kénytelenek valának a kémkedés szerepét játszani, sőt nem egyszer abban kedvet látszattak találni.^[6]

Rákóczinak e tájban még semmi oly összeköttetései sem voltak, melyek a német kormánynak alapos okot adhatának gyanúra és félelemre. Számosan jártak hozzá, s ezek közt legtöbbször Bercsényi Miklós, Okolicsányi Pál, Vay Ádám, László s néha Mihály, Szluha Ferencz, Orbán Pál és Sárosi István.

Háztartása, melyre vissza fogunk térni, eredeti képét nyujtá azon magyarosan aggszerű fényüzésnek, mely most eltűnt az életből.

Mindenki szivesen láttatott, s az ifjú herczeg egész körözete fejedelmi udvarhoz hasonlított.

El lehet mondani, hogy termei gyülhelyei lőnek mindazoknak, kik Magyarhonban s Erdélyben némi jelentőséggel s befolyással birtak.

Ezekhez járult egész serege a császári tiszteknek, s mindennemű idegeneknek, kik Rákóczinál őszinte, nyilt s gyanútlan szivességgel fogadtattak, bár sokan voltak, kiket inkább a kiváncsiság mint szivesség s tisztelet vezettek hozzá.

Legnagyobb ellenségei a bécsi és prágai hatalmasok s azon külhoniak közt valának, kiknek a gazdag magyar nemes vagyona, herczegi czíme, nagy befolyása s az általános, olykor túlbuzgó és szenvedélyes rokonszenv, melyet előidézett, szálka, hogy ne mondjuk, gerenda volt szemükben.

A franczia udvar, az orosz czár s a lengyel nemesség nagy része, figyelemmel kisérték Rákóczit s már ez időtájban terveket építettek e névre s annak hatására.

A franczia követ, Villars Hector gróf, Rákóczit nemcsak megkülönböztette, de annak gyakori Bécsben mulatása közben vele megismerkedvén, azonnal átlátta: minő hatalmas eszközzé válhatik azon érdekek kivivásában, melyek XIV. Lajos politikájában az első szerepet játszották.^[7]

A török udvar a maga részéről, mikép azt már számtalanszor bebizonyította, mindig szerette, ha valaki volt Magyarországon, kit a német érdek ellen felhasználhatónak vélt.

Rákóczi fontos személy volt a török udvarnál, főleg Buda visszavétele s a zentai csata után. Tökölyit is még mindig kímélték, s oly eszköznek tartották, melyet szükség esetére kézügyben kell tartaniok. Rákócziban jókor kitalálták azon üldözendők egyikét, kit az üldözés maga a török udvarhoz fog közelíteni, s talán arra birni, hogy annak érdekeit előmozdítsa.

Igy álltak a dolgok, midőn Rákóczi közelébe sietünk.

Az ifjú herczeg a sárosi várat választotta lakásul s többi uradalmaiban csak rövidebb időre jelent meg.

Ki most ama magas bérczen, a terjedt romokat látja: tanúit a hajdani fénynek és dicsőségnek; ki föltekint a fellegek e szomszédságába, hol a sas költi ki fiait, hol a villám legelébb beköszön, alig gyanítja, mi volt a sárosi vár Rákóczi Ferencz idejében.

Emeljük ki a régiség visszaemlékezéseiből e valóban fejedelmi lakot.

Mennyire a szem lát, fönn ama fokról, hol a nagy kiterjedésű építmény áll, minden oldalról völgyekkel s hegyekkel találkozik, s a várfok oly magasra emelkedik, hogy Eperjesig el lehet látni. Mindennel bir e vidék, mi azon örök igazságot bizonyíthatja, hogy az emberi kéz mívei soha a természetet utól nem érik: mert éppen attól távoznak el, mi a természetben a legszebb s minden időben gyakorolja hatását: tudniillik a szabálytalanságtól s azon fesztelenségtől, mely minden pillanatban az újulás és ujjászületés eszméjét idézi föl, mintegy képviselvén az örök mozgást a mindenségben. Csak egy hiányzik itt: ama csillámló fátyol, mely egy nagyszerű vidéken átvonulva, az élet üterét képzi, mert a vár közelében nincs hatalmas folyó.

A Tarcza lejt a völgyek alján, zöld bérczek közt; de oly csekély folyó ez, mintha egyetlen ezüst hajszál heverne a földön; vagy ez ősképezetű alakzatok közé valami félénk kigyó csúszott volna, inkább rejtőzni, mint feltűnni.

Olykor nyári vagy őszi napokon, főleg esteli órákban, mikor a nap az erdős hegyek csúcsát megközelítette, s az egész látkört vérgyűrűvel övezte körül, valami elragadó volt a pont, honnan ez ősi lak a fellegekbe nézett.

Ilyenkor a hegyek minden színöntetet fölvettek, s míg a távoli bérczek kéken olvadtak be az esthajnalba, túl majdnem feketén rajzolák le magukat.

A magasból fönséges szemle volt a világítás e tündérjátékát kisérni: nézni, miként ömlenek el sötéten s mindig sötétebben a hosszú árnyak, miként födi az esti szürkület a távoli völgyeket s lassanként minden a gyász szinét ölti magára, sötét halmokra dagadt tengerhez hasonlítván, melyet egy hatalmas tündér varázsvesszeje, dühének iszonyai közt jéggé meresztett.

E felséges látványt nemsokára más követte: a hegyek gerinczei világolni kezdettek, mintha átlátszók lennének, s az éjen sötéten kékes ár vonult keresztül, tovább-tovább gyűrűzve, míg egy új kép világíttatva szelidebb csillagzattól, felmerülve mint az álmok honából, mosódott mindig tisztábbá s szellemiebbé; ilyenkor a vár fokáról egy ábrándszőnyegre esett a szem, a hold fényének kétes fátylai közt hullámzó ködökben.

A vár terjedtségéről annak mostani maradványai tanuskodnak. Azon időben, mikor Rákóczi Ferencz bájos nejét először ide hozta, a lak legnagyobb épségben volt.

A falak kiigazítva, kitakarítva minden, s oly tele emberekkel, hogy a herczegnőre az első elfogadás azon kedves benyomást tevé, melyet akkor érzünk, mikor hosszasan feszes társalgásra kényszeríttetve, egyszerre vidám, nyilt arczú emberek körébe lépünk, hol a vonásokból derültséget s őszinte szivességet olvashatunk.

Mintegy közepe táján az erős, izmos falakkal kerített várnak, a Rákócziak pártolása alatti egyház emelkedett, körözve szabad tértől s körülárnyékolva százados tölgyektől, a sötét, szigorú tekintetű egyháznak magas fedeléig érő koronáikkal.

Ezen épület, bár gót ízlésű, nem különböztette magát azon szorgalommal készült faragványokkal s merész ivezetekkel, melyek az építési rendszer főékei. Hideg, komoly épület volt ez, csak magas ablakainak festett üvegei adának neki választékosb tekintetet. Vékony, magas tornya hasonlított a keleti minaretekhez s karcsú födele, a kettős kereszttel tetején, tökéletes összhangzásban volt szürke falaival.

A várban, a herczegi palotán kívül, még más épületek is léteztek. Ezeket egykor a Rákócziak családjuk híveinek adományozták, kik heteket s hónapokat töltvén itt, azon elevenséget idézték elő, mely e híres ház tagjainál minden időben napirenden volt. A várfalak hosszában a cselédek osztálya, ólak, raktárak voltak.

Rákóczi Ferencznek udvarához tartozó számos nemes ifjú^[8] a főépület egyik szárnyában bő és kényelmes lakásra talált. Aminő fösvény volt Kolonics s a mennyire takarékos Klobusiczki, kinek sikerült a herczeg bizodalmát megnyerni, s ki később minden javainak kormányzója lön:^[9] annyira nem ismerte Rákóczi s neje azon nemét a gazdálkodásnak, mely megszorításokból áll.

Rákóczi háztartása egészen magyaros volt. Fényes cselédség, számtalan ló, a legjobban ellátott vadászkiséret minden hozzátartozandóival, zenekar s élénk sürgés megvoltak abban, s a régi magyar háztartások keleti eredetére emlékeztettek. Mindezt száraz leirás helyett igyekezni fogunk valami ünnepélyes alkalomkor felujítani az emlékezetben, mennyiben régi krónikák s levéltári hagyományok után képesek leendünk ezt hamisítás nélkül tenni.

Rákóczi udvarában jelenben, a számos cselédeket csak összesen említve, a mikor háznagy, vagy miként régi irományokban említve van, a hopmester - (Hofmeister) neme a majordomónak - volt cselédi osztályban a főszemély. Rákóczi ezen embert csak azért tartotta meg, mivel már atyjánál szolgált, s egészen be volt avatva az akkori főnemesség ízlésébe s igényeibe, s aztán mivel azt akarta, hogy az első személy, sok idegen s külhoni cselédei közt magyar legyen.

Orbán deák, valódi nevén Bányai Orbán, jelleget képez az akkori cseléd-világban. Ő valóságos szótára s postillája volt mindazon rendszabályoknak, még pedig a legapróbb részletekig, melyek egy nagy udvartartás igényeihez tartoztak.

Hosszas beleélés, mert e derék úr a hetven évet meghaladta, szenvedélyt fejtettek ki benne: annyira, hogy sohasem volt boldogabb, mint ha szerfelett sok vendég érkezett s rendezési képességét egész fényében kitüntethette.

A cselédség közt oly tekintélylyel birt, minővel nem oly régen még a tekintetes szolgabírák, kik, miként tudjuk, a királyhoz legközelebb álltak a nép hitében.

A mi különös, az, hogy Orbán deák sem írni, sem olvasni nem tudott, mind a mellett számadásai - pedig nem csekélyek - a legjobb rendben voltak. Orbán deák irnokának mindent farovásokról mondott tollába, azután az irottat más által olvastatta el magának, fapálczáján a rovatokat kisérvén szemeivel. Világos, hogy a deák név reá oly okból ragadott, mint latinul a lucus az erdőre.

Rákóczinak belső cselédei, az akkori divat szerinti fényes magyar öltözéket nyertek, míg a külsők, a gyalog szolgák, csatlós név alatt, horvát dolmányokat viseltek s szárnyas csákókkal födték fejeiket.^[10] Mindezen öltözeteken arany s ezüst nem hiányzott s 24 huszárja tigris-kaczagányokkal különböztette meg magát.

Mikor Rákóczi vadászatra ment, vagy utazott, egész kis hadcsapat volt kiséretében, s ezt vadászat alkalmával nagy serege a kopóknak kisérte, kettejével összeczorkázva, nehány szénfekete, szeszélyesen öltözött czigány peczér felügyelete alatt, kik az egész vidéken híres kürtfuvók valának.

Rákóczi az udvarában lévő nemes ifjakat nagy óvatossággal s többnyire meghitt barátai javallására s ajánlatára választotta. Egytől-egyig törzsökös nemes családokból eredtek ezek, s egyről-egyig magyarok voltak.^[11]

Rákóczi félelem, irigység s vetély tárgya volt egyszerre, mikép mondtuk: semmi sem lőn tehát elmulasztva e közvetlen körözetében lévő ifjak megvesztegetésére, s mégis egész udvarában egyetlen sem találtatott, ki olykor a legpazarabb igéretek mellett a kém s áruló szerepét akarta volna felvállalni.^[12] - Idegen kellett! - de ne előzzünk semmit.

Mihelyt a bécsi udvarnál a nehéz áldozat, Rákóczi Ferencz szabad szárnyra bocsájtása, megtörtént, azonnal gondoskodtak, hogy a sárosi vár közelében valóságos titkos rendőrség vegyen állomást. A kormány folytonosan tudott a legapróbb részletekig mindent, a mi Rákóczi közelében történt: kik látogatják, kikkel van nagyobb bensőségben s kikkel levelezik.^[13]

E kémek egyről-egyig nem voltak magyarok: megtette a bécsi kormány minden időben azon néma vallomást a magyar jellemről: hogy orgyilkolásra s kémkedésre bennünket igen ostobáknak tartott. A sárosi várban találkoztak a német őrizet közt árulók, kik színlett tisztelettel s szivességgel részesültek mindazon előnyökben, melyeket a fényteljes háztartás nyujtott.

A tapasztalás s főleg Bercsényi s másoknak gyakori figyelmeztetései Rákóczit annyira óvatossá tevék már, hogy az őrizet parancsnoka s tisztei, minden színlett barátságuk s tiszteletük daczára, Rákóczihoz csak annyiban közelíthettek, a mennyiben ezt helyzetük természete megfejti, a nélkül, hogy egyiknek is sikerülne a herczeg vagy neje bizodalmát megnyerni.

Mi okozta inkább, mint minden tanácsa barátinak óvatosságát, s honnan tevék sokan azon tapasztalást, hogy ő - nehány látogatói iránt tökéletesen elzárt s velök minden közvetlen érintkezést feltünő tapintattal tud mellőzni - csak sejtenünk lehet; de annyi igaz, hogy valami más titkos befolyás gyakorlá mind Rákóczira, mind nejére hatását. Ez - mely reájok elhatározó volt - titok maradt azon serege előtt a kémeknek s tányérürítőknek, kik udvarát körülrajongták.

Mikor valamit keresünk, mindig utoljára akadunk arra, a mit elvesztettünk, s mikor a végzet hatalmában vagyunk, gyakran sikerül mindent kerülnünk azon az egyen kívül, a mi vesztésre visz s gonosz-szellemként van a sorstól kiséretünkbe adva.

Igy történt, hogy míg Rákóczi a legpontosabban tudta a kibékülhetlen Kolonics, a bécsi és prágai hatalmasok minden cseleit és tőreit, s ezeket, ellenségeinek növekedő dühére és kárhozatára, meglepő tapintattal ki tudta játszani: - nem vette észre a közvetlen veszélyt, mely nyerge mögött ült.

Egyike azon embereknek, kiknek arczára a véletlen hazugságot írt s kiknek vonásai ellenkezőjét tükrözik vissza valódi érzeményeiknek, nemcsak gyakori látogatója lőn a sárosi várnak, hanem Rákóczi kedvencze, s később titoknoka.

Ezen igénytelen ember volt az egyedüli, titkos ellenségei közt, - ha ezen elvetemült neme a hinár békáinak ellenség névvel megtisztelhető, - kire őt senki sem figyelmeztette, sőt ki ellen éppen azok hallaták csipős észrevételeiket, kik Rákóczi és neje előtt méltán gyanúsak valának.

E férfiú, Longueval; - német lovas ezredben volt hadnagy s állomása mintegy két órányira esett a sárosi vártól. - A császári seregben, mikép mondottuk, akkortájban is nagy száma volt az idegeneknek a világ minden részéből. Ezen emberek az uralkodó ház iránti hódolat mellett saját érdekeikhez szítottak s legkevésbbé sem a hazához, főleg a rettegett és elnyomott Magyarországhoz; ellenben zászlóikhoz s egyenruháikhoz tántoríthatlan hűséget tanusítottak: hasonlók e részben azon európai hirű svájczi bérnökökhez, kik még a közelebbi multban az önkény feltétlen szolgálatában, oly jobb sorsra érdemes önfeláldozást tanusítottak. Kebleikben mindig valami titkos gyűlölséget s ellenzéki ösztönt éreztek ezek az állomány nemesb töredéke, azaz: mindenki iránt, ki szabad intézvények védelme alatt az önkényt s elnyomattatást gyűlölte.

Van elég példa reá minden időben, hogy a legszabadabb nemzet szabadelvű s a szabadság legében fölnevelkedett fia, mihelyt személyét, szolgálatát bérbe adta, a leghasználhatóbb s legvakabb eszköze lőn a legégbekiáltóbb önkénynek. E hűség a hősiesség szinét vette föl s a történelemben oly áldozatkészséggel találkozunk - a legszabadabb nemzet fiai közt - az önkény s igazságtalan szigor szolgálatában, mely minden lélektani megfejtést zavarba hoz.

Rákóczi oly elzárt életet élt ifjú éveiben, a kifejlés, az eleven behatások e fogamzatos korában, hogy tapasztalás s életbölcseség tekintetében, 25 éves korában még serdülőnek mondhatjuk. A mi őt a viszonyok hullámain becsülettel fenntartotta, az ösztönszerű volt: kiáradása azon nemesebb természetnek, mely nem a nagy nevek, nem a születés és visszaemlékezések eredménye és gyümölcse, hanem a természet adománya.

Őszinteség, nyiltság, feddhetlen becsületesség s a kedély azon ritka tisztasága, mely a nemtelent s aljast ösztönből - nem mondjuk gyűlöli, mert e kifejezés nem adja vissza gondolatunkat, hanem idegen attól: nem találván egyéniségében semmi érintkezési pontot aljassal és szenynyel.

Innen megfogható, hogy olykor itéletét - legtöbbször méltánylását - saját magából szőtte ki, s nála a mérleg benső meggyőződései eredménye lévén, nem ütközött a tapasztalás s kiábrándulások komoly intéseivel össze.

Longueval liègei - lüttichi fi - belga volt: Rákóczi ismerte e fajnak történelmeit, onnan a gall és germán hadviselések korából. E nemzet ama sötét századok óta, míg szabad volt, inkább egy családot képezett mint állományt és soha szomszédaival békében nem élt. A rómaiak felsősége óta pedig részint szolgaságban sinlődött, részint egy idegen kézből a másikba vettetett, de folytonosan törekedett önállásra és szabadságra. Csuda-e, ha Rákóczi párvonalítván a magyar nemzetet ezen éjszaki fajjal, a magyart, az egyedüli fajt Európában, mely sohasem ismerte a szolgaságot, azzal, mely századok óta az alatt sinlett, de megtörhetlenül szabadságra vágyott: bizodalmat érzett Longueval iránt s tapasztalván egész alkalmazásban azon nyiltságot és erélyt, mi csak a szabadságnak, vagy az arrai hivatásnak s képességnek kiáradása, rokonszenve még növekedett; olyan volt ez, mint a parton állóé a hullámokon vergődő hajóval szemközt.

Ugy tetszett Rákóczinak, hogy éppen e nehéz napokban, mikor Magyarország önállása ellen minden összeesküdt, mikor e nagylelkű nemzetben éppen azt akarták elfojtani, a mi elfojthatlan, önérzetét s belső, romlatlan erejének öntudatát: Longueval eredeténél fogva nem állt oly távol azon érdekektől, melyeknek családi hasonlatossága, minden vegyítékek daczára, felismerhetlen. Ha a magyar nemzetiségben valami ihletszerű s magasztos van, mit mások nem értenek, nem kell csudálni: rajtuk a szolgaság egy járomforgácsát sem lehet fölfedezni; nyelvünk, nemzeti öltönyünk, érzésünk s jellemünk eredeti. A latin vegyítékű nemzetiségek a római iga bélyegét nem tagadhatják, sem nyelvben, sem szokásaikban, a szláv fajok szláv önkénynek köszönhetik, hogy nyelvüket, bár éppen oly különbséggel - mint a román vegyítékű nyelvek - megtartották, míg a török s annyi más fajok e mai napig szolgaság alatt vannak.

Longueval mintegy 28-30 éves férfiú lehetett, s bár magát belgának nevezte, félreismerhetlen volt képében a flamand jelleg; az erős arczcsontok, a velős vonások, a vastag orr, apró szemek s termetének tömöttsége.

Sehol széles e világon annyi nyomorékot s annyi sinlő torzalakot nem lehet látni, mint jelenben Belgiumban; ama régi fajra, melyet Caesar leír, nem igen lehet többé ismerni; legfeltünőbbek e fajnak lábai, 100 közt alig lehet két egyenes lábszárt s magas gerinczű lábat találni: mit lehetetlen egyébnek, mint nevelési gondatlanságnak, elfajzásnak tulajdonítani; kikben az eredeti ősjelleg megmaradott, felséges alakok, tele élettel és erélylyel. Longueval e részben kivétel volt, s rövid, tömött termetének idomai ellen nem lehete kifogás. Arczában e fölött az önhittség s fontosság azon feltünő kifejezése, melyet Belgiumban s Francziaországban még gyermekeknél is találunk, vagy meg nem volt, vagy legalább Rákóczivali érintkezéseiben szelid s mind a mellett elhatározott kifejezésnek adott helyet.

Rákóczi már az első egy-két látogatása után, a mívelt ifjut, ki hibátlanul beszélt francziául s olvasottsággal birt, nagyon megkedvelte. A franczia nyelv iránt mindig előszeretetet érzett: a mint később e nyelven írta le emléklapjait is. E mellett Longueval nyilatkozatai összhangzásban valának saját érzéseivel, s a mi őt különösen megnyerte, az ifjunak mesterileg színlett rokonszenve Magyarország iránt, volt.

Sokszor, de csak magános órákban nyiltan kimondotta ő Rákóczinak: mennyire igazságtalannak tartja azon üldözési, elszegényítési s elnyomási rendszert, mely Magyarországon napirenden van; minő jól megfoghatja a keserűséget, melyet Magyarországon az idegenek uralkodása és hatalmaskodása okoz.

De ha Rákóczinak rokonszenvét nem is volt nehéz felidézni, s ha mívelt társalgó nála mindig szives elfogadtatásra számíthatott, bizodalmát megnyerni nem volt oly könnyű. - Sokkal több esze s világosabb belátása lévén, mint hogy azt, a mi titkon egész elméjét elfoglalta, Magyarhonnak dicsőségét s önállását, mástól, mint Magyarországtól s annak fiaitól várná. - Idegen - ezt gondolá - birhat rokonszenvvel, méltányossággal, lehet mint eszköz hű és használható, de a rokonszenv s azon hév és meleg érzés közt, mely a hazaszeretetet s a ragaszkodást annak visszaemlékezéseihez képezi, még nagy a különbség: s főleg ama nemes, kényes becsületkérdést, mely egy szabad nemzetben elolthatlan, tudniillik: a fennállás, a nemzeti érték kérdését, hogyan érezné idegen! s mit lehet idegentől akkor várni, mikor a választás nehéz órái ütnek s mindent egy koczkavetésre kell tenni!

Ha Rákóczi Francziaország irányában sem feledi ezt; ha, a mit elvonva oly helyesen tudott méltányolni, XIV. Lajos ellenében is érzendé, bizonyosan sok nem olyan - s ne kételkedjünk - jobb fordulatot veende.

Longueval fél évig járt már Sárosra s még semmisem történt közte s Rákóczi közt, mi valami bensőbb meghittségről tanuskodna.

Mint szenvedélyes vadász, mindig a herczeg kiséretében volt, s mivel összeköttetéseinél fogva a legújabb franczia könyveket meg tudta magának szerezni, ilyenekkel ellátva, kedves és várt vendég lőn Sároson.

A herczegnő ösztönszerű ellenszenvet érzett ezen ember iránt, mindig tisztes távolban tartá őt, de férje előszeretetét látván, sokáig nem nyilatkozott ellene. Később Longueval Rákóczi titkára lőn, annyiban, hogy fontosb, franczia nyelven írt leveleit az ő tollába mondá.^[14]

Igy kezdődött Rákóczi egyéni élete: semmi hivatalt sem fogadott el, annál kevésbbé keresett. A mely arányban növekedett népszerűsége Magyarországban, oly arányban terjedt a bécsi kormány rettegése s féltékenysége!

Rákóczi 26-dik születési napja közeledett. Hogy mindazon készületeket, melyeket neje ezen érdekes ünnepélyre elintézett, nagyobb titokban tartsa, nem is említvén a közeledő napot, rábirta férjét, hogy a nem igen távol lévő zborói kastélyba ránduljanak, mi gyakran megtörtént; mert ez Rákóczinak kedvencz mulatóhelye volt, s okleveleiben óriási hársaiért castrum ad centum tilias név alatt jő elő.

A nevezetes nap előtti estvére Rákóczi csekély kiséretével visszatért Sárosra, hol őt az egész vidéki nemesség várta s várát fényesen kivilágítva találta.

Már akkor neve oly jól hangzott Magyarországon, hogy annak minden vidéke képviselve volt a nagyszámú vendégkoszorúban, mely a várban kényelmes szállásokra talált. Rákóczinak fel sem tűnt, hogy Bécsből, Prágából is érkeztek látogatói s ezek közt pár ismeretlen: mert a mindennapi események közé tartozott nála, egészen idegen emberek bevezettetése.

Apagyi is egy volt azok közül, kiket Rákóczi születése napjának előestélyén látott először: ő Bercsényi kiséretében jött.

Vannak arczok, melyek első tekintetre megtetszenek; különös ugyan, de tapasztalás tanította igazság marad, hogy éppen azon neme az arczoknak, melyek ily hatást gyakorolnak, képesek ellenszenvet is előidézni. - Minden attól függ, minő emberekkel jőnek érintkezésbe s minő összhangban van az ily arczokból lehellő érzések kifejezése azokkal, kikkel találkoznak. Rákóczinak Apagyi azonnal, első látásra megtetszett s a fiatal herczegnő maga, iránta szembetünő szivességet mutatott; ellenben Longueval nem jól érezte magát közelében. A sebhelyekkel elárasztott arcz oly kifejezésével birt a nyiltságnak s erőérzetnek, mi Longuevalt tétovába hozta; mivel a mi nála tanulmány, színlés és ámítás volt, azzal ezen ész- és szigorteljes arczban, mint valósággal találkozott.

Apagyinak a belga hasonlóul feltűnt, s első volt, kinek neve után tudakozódott.

- Valami német, - felelt Bercsényi, nyers modorában. Fájdalom, a magyarnak nem egyszer égette meg ajkait e fitymálása ellenségeinek.

- Nekem e ficzkónak vastag, sima képe s fényes pofája nem tetszik, - mond Apagyi, - kémnek tartom s annál veszedelmesebbnek, mennyivel inkább törekedik igénytelennek látszani.

- Mi fontosság lehet ez árva legényben! - fejezte be Bercsényi megvetőleg.

Rákóczinak régi ismerősei közől Villars Hectort, a franczia követet és az ifjú Montecuccolit, ki mint vasas ezredes szolgált a császári seregben, látjuk itt; az utóbbi nejét hozta magával, s ez nem volt más, mint Balbi marchesa, kivel Veronában ismerkedtünk meg.

Aspermont el nem jöhetett, de Julia herczegnő nem akarta ezen alkalmat elmulasztani, hogy testvére háztartásával s jelen életével megismerkedjék.

Mindez mutatja, minő nevezetes, de egyszersmind vegyült s minden szinű társasággal vezetett itt a sors össze.

* * *

A következő nap reggelén az istenitisztelet a már említett nagy egyházban s nem a várkápolnában tartatott. Pompás tekintetet adtak a sötét falak magas, merész boltozataikkal s festett üvegű ablakaikkal. Számos czímeres paizs, török zászlók, lófarkok s fegyverek minden üres helyet a falakon betöltöttek.

A nagy oltár egészen kékes aczél fényében csillogott: mintha szobrai, oszlopai, szentélysátra egy darab aczélból lennének. Mikor a lóczákat s a szentély melletti zárt üléseket a fényesen öltözött vendégsereg elfoglalta, egyét adá az egyház a legszebb s meglepőbb szemléknek.

A mise és szónoklat után a nővendégek eloszlottak szállásaikra, a férfiak a fejedelmet kisérték. Rákóczi a magas boltozatú ó-lak felé intézte lépteit s ott a nyitott lovarda közelében magas karzatos emelvényen foglalt helyet, hová őt a vendégek legelőbbkelői követték, míg a többiek számos csoportozatot képeztek a kastély gyepes terén.

A herczeg parancsára egyenként vezették ki a felséges paripákat. Mindezek tökéletesen fel valának készülve, mintha azonnal rájok akartak volna ülni.

Az erdélyi, még akkor elegyítlen fajú lovak, magyarosan csillogva arany s ezüst sallangoktól, tigris, párducz és hermelin bőrrel födött nyergekkel s gazdagon hímzett takarókkal hozattak elő; - a török és tatár mének pedig, eredeti keleti pikkelyes kantárokkal, ezüst hálókkal és csujtárokkal, végre a roppant nagyságú, nehéz német lovak, egészen tornára készen, vassal borítva, lecsüngő nehéz terítőkkel jelentek meg.

A magyar a legrégibb idők óta nagy előszeretetet tanusított a nemes állat iránt, mely őt hátán hordá csatáiban s nem egy veszélyben osztozott vele. E kegyelés mind e mai napig fennmaradott, bár külsőleg itt is a magyaros szellem áldozata lőn a különböző fajok mindig növekedő közeledésének, mely méhében hordja ama nagy változásokat, melyekről sokan alig álmodnak.

Sehol sem sikerült kevésbbé a ferde pedánsoknak s tintahősöknek a férfiasságot s a harczias szellemet kiirtani, mint Magyarhonban; hol az elaltatás és beboldogítás az álmak kék honába csak arra szolgál, hogy a nemzetet edzettebbé tegye az ébredésre.

A társalgás e szemle közben igen élénk, változatos volt s Rákóczi a szokottnál derültebb, - mert kedélyének szinezete eleitől óta búskomolyságra hajlott.

A déli s akkor ebédi óra előtt, a vendégsereg a várat övedző erdőség és bérczkeblezetek árnyas útjaiba oszlott szét. Itt már könnyen észre lehetett venni, hogy a különböző apró társaságok, miként szövetkeztek s hogyan találkoztak, kik egymást keresték s régibb ismerők valának. - Bercsényi, Apagyi, Petróczi, ugyan az, kivel Tökölyi táborában megismerkedtünk s néhány erdélyi úr, együtt valának.

Longueval fehér egyenruhájában, melyről a mellvasat lecsatolta s alacsony háromszögű kalapjával tetején sűrű barna fürtöktől ellepett fejének, egy hímzett bársony öltözetű éltes úrral társalgott, kinek egész megjelenése fontos személyre s német születésű úrra gyaníttatott.

Úgy látszott, mindketten bizodalmasan beszélhetnek s szándékosan váltak el a többiektől.

- Ne feszítse, barátom, a béketürését, - szólt az idősb németül, - egy nap alatt le nem vágjuk a fát, én az eddigi eredménynyel meg vagyok elégedve.

- Ez igen csekély, kénytelen vagyok őszintén bevallani, - felelt Longueval.

- Kegyed tehát a mellett marad, - kérdé ujra a hímzett úr, - hogy Rákóczinak semmi veszélyes összeköttetései nincsenek az elégületlenekkel? kik közől pedig itt, néhány igen ismeretes arczot látok, például Petróczit, e, gazdag urat, ki mint fejedelem élhetne birtokaiban s nem szünik újabb s újabb ármányokat szőni.

- Először látom itt, - felelt Longueval - mint szintén egy forradásos arczú kalandort, kinek visszataszító vonásai aligha fel nem tűntek nagyméltóságodnak.

- Valóban, észrevettem e bús magyart, még pedig a herczegnővel beszélgetve, tudja kegyed nevét?

- Apagyinak hivják, - felelt a kérdezett, - szegény, tiszántúli nemes, ki Isten tudja mikép, mint hallom, gazdag örökséghez jutott s most a nagyobb urakkal kezd szövetkezni. Ezen ember gyanús előttem, nem tudom, mikép van, de ösztönszerű ellenszenvet érzek iránta.

- Én - szólt ujra a másik - csekély fontosságot tulajdonítok neki; de nem tudná kegyed megmondani, ki az a magas, szőke ifjú, azokkal az önhitt vonásokkal s villámló szemekkel, ki a lovarda előtt oly hosszasan beszélgetett Bercsényivel?

- Nekem azt mondották, hogy neve Clermont, de senki sem tud egyebet róla, mint hogy tanulmányait Párizsban végezte s két évet töltött Olaszhonban, hol a herczeggel megismerkedett.

- Clermont! egy volna ez a híres Clermont Tonnere névvel? Miként jő ezen ember ide! Meg nem foghatom.

- Én még kevésbbé, - felelt Longueval, - de ez egyike azoknak, kiket ma, vagy inkább tegnap láttam először. Szembetünő, hogy az itt lévő magyar urak őt mind igen jól ismerik, rendelkeztem is, hogy embereink szemmel tartsák.

- Nekem úgy tetszik, s szemeimet nem igen csalja meg valami - folytatá Longueval, - hogy Rákóczit most kezdik e jó urak kitapogatni, - hogy érdekeik előnyére megnyerjék: nem kell tehát késnünk, őt oly hálózatba kerítni, melynek szálai s hurkai hatalmunkban legyenek mindig.

E szavak után a két beszélgető a bokrok közt tűnt el.

- Ezen ember Kinszki! - szólt a meggyőződés hangján latin nyelven Clermont, fenséges tekintetű, magas karcsú ifjú, ki társaival oly ponton állt, honnan elragadó kilátás nyilt egy hosszú széles völgyre, hol a Tarcza partjain fehér marhákat lehete legelni látni s a nyájőrök sípjának búskomoly hangjai reszkettek fel a távoli mélyedésekből.

- Kegyed ismeri őt? - kérdé Apagyi, Longueval és társa után nézve.

- Most igen, - felelt a másik, - e két ember egyetért!

Úgy látszott, hogy a rejtélyes ifjú nyilatkozata valami babonás hatással volt a jelenlévőkre, kik tudni látszattak, hogy Kinszkit sohasem látta.

E közben a déli óra közeledett s a szétoszlott vendégsereg a herczegi lakban kezdett összegyűlni.

Roppant kiterjedésű teremben találkozunk velök.

E karcsú merész íveken s tizenkét vályúzott oszlopon nyugvó hézagnak egyik végét - jó magasan - széles karzat foglalá el, hova a hölgyek gyűlöngtek lassankint.

A terem padolata fehér és szürke márványnyal koczkázva, tükörsima volt. A sok fényesen öltözött s többnyire harczias tekintetű férfi-alak annak hosszában sétálgatott, vagy a festett üvegekkel lemezelt magas ablakok mélyedéseiben beszélgetett.

A kétes világítás, a hölgyek pompás aggszerű öltözete s többnyire ifjan üde, bájos vonásaik még növelték a szemle érdekét.

A nagy hézag középben magas kúpot képezett, világíttatva kristálytiszta üveg ablakoktól, melyek sugárabroncsot látszattak körüle vonni. Alant a fehér falak egész hosszát, természeti nagyságban festett családi képek, aggszerű arany keretekben töltötték el: a Rákóczi, Báthori, Tökölyi, Zrinyi és Frangepán régi nemzetségekből; a két mellékboltozat tetejéről pedig óriási velenczei csillárok függöttek, egész erdejével az üvegből utánzott minden szinű cserleveleknek s metszett csöppeknek. A karzat, az oszlopfőték s ajtók aranyozásai az egésznek valami ódon s szigorú szellemet kölcsönöztek, minek a roppant négyszög bútortalansága egyházian ünnepélyes tekintetet adott.

Nemsokára Rákóczi többek kiséretében megjelent vendégei közt. - Öltözete, mint mindig, egyszerű, de ízlésteljes volt: a sötétzöld bársony, mely tagjait födé, csak keskeny arany hímzéseket láttatott, s nyuszt-kalpagjának kincset érő gyémánt boglára volt leginkább, mi a gazdag Rákóczi utódra emlékeztetett.

Az egész társaságban feltünő volt, mennyire igyekezett kiki a tőle kitelhető fénynyel megjelenni. A hímzésekkel s paszománttal terhelt német szabású öltönyök s az utánozhatlan keleti magyar viselet közt nevezetesen kitűnt a különbség. A két herczegnő hófehér, ezüst hímzésekkel gazdag ruházata, a sok minden szinű, s az övéknél sokkal fényesebb öltönyök közt, azon benyomást tevé, melyet a fehér liliom változatos virág-szőnyegen.

Az ebéd más teremben várt a vendégekre. Kinek-kinek ízlésére s étvágyára bízzuk mind az étlapot, mind a hosszu U betűt képező asztal - valóban fejedelmi - diszítményeit, s a számos fényes cselédséget elméje elé idézni.

E másik teremben keskeny karzaton a zenészkar, e mellőzhetlen járuléka a régi magyar ünnepélyeknek, foglal helyet, s az egész jóval elevenebb s derültebb színezettel birt, mint bárhol az ily ünnepélyes etetések.

Maga a terem nem láttatá azon szigorú, komoly tekintetet, melyet ama nagyobb. Selyem kárpitok födték itt a falakat s történelmi rajzok pótolták ki a családi képeket. A hosszú állványok meg voltak rakva a magyar gazdag urak kedvencz fényüzési czikkeivel: ezüsttel s nagy méretű arany és kristály billikomokkal, mi a chinai és francziaországi porczellán edényekkel együtt kellemes telettséget adott e szép teremnek.

Délután az egész társaság lóháton egy gyönyörű völgybe ment, hol a herczeg tiszteletére a vidékiek, régi magyar szokás szerint, falusi ünnepélyt rendeztek el.

Rákóczinak nagy selyem sátora, bálványszerű hársak árnyában volt kifeszítve s törökös kerevetekkel ellátva.

A szép tisztásban előtte a vidéki nép vasárnapi öltönyében jelent meg, s miután a lelkész vezénylete alatt, a különböző helységek főnökei, küldöttségi szerepükben egyszerű szivességgel s őszinteséggel eljártak, a zenekar hangoztatni kezdé ama villanyozó csárdások egyikét, melyeknek honunkban a nép nem tud ellenállani.

A vendégek közül, a magyar szellemmel kevésbbé ismeretesek, meg valának azon mesterkéletlen derültség által lepetve, melylyel a nép az alkalmat vigadásra használta, s kénytelenek lőnek megvallani, a mit minden idegen megvall, ha honunkban huzamosb ideig lakik, hogy köznépünk sok tekintetben sajátos érdekkel bir s valami oly ösztönszerű becsületességgel, mely rokonszenvet idéz elő.

Régi szokás szerint pár ökröt sütöttek nyárson s a hordók tartalma gyorsan ürült, a nélkül, hogy legkisebb rendetlenség történnék.

Most e régi képek eltüntek az életből! Hol vannak a nyerítő mének, a vidor, hangos zene erdők magányiban? - Hova tüntek ama fényes, keletiesen férfias alakok?

Kevés embernek van fogalma arról, mennyiben különbözött mindez attól, a mit jelenben a legpompásabb ünnepélyek alkalmával látunk.

Rákóczi Ferencz s többen vendégei közől, a szép vidéki leánykákkal egy-egy csárdást eltánczoltak, s a herczegnő maga a lassú magyart meg nem tagadta a csinosan öltözött nép fiától, ki, egy szép vágással homlokán keresztül, őt tisztelettel felszólította.

- Ember vagy Gyárfás! - mond neki Rákóczi a táncz után, - oly ajánló levéllel, minő homlokodra írva van, a királynét is felszólíthatod tánczra!

- A török írta rá - felelt az ifjú, kinek arczából látszott, minő sokat képzel magának, hogy Rákóczi Ferencznével tánczolhatott.

Már a nap a hegyek gerinczét elérte; úgy rémlett, mintha azokat tűznyelve ragadná meg, hogy az erdőt felemészsze, mikor az egész társaság ujra lovon ült, magára hagyván a késő éjfélig vigadó népet.

Az erdőségből a szabadba érvén: fenséges látvány lepte meg őket. Az egész vár mindmegannyi csillagokkal volt elhintve: mogorva falai tűzboronával kerítve, tündér kastélyként rajzolák le magukat a fekete fellegeken, melyek mögötte kelet felé vonultak: talán vihart hordva sötét lepleik közt, talán áldást, a rég várt esőt, de nem háborítva e szép napot.

A világítás, melyet a herczegnő terve szerint rendeztek el tisztjei, annyira hozzásímult a vár ódon jellegéhez, oly ízlésteljes és nagyszerű volt egyszerre, hogy a jelenlévők kivétel nélkül el valának ragadtatva.

Volt köztük, kiket e fény, e tisztelet s általános rokonszenv kettőzött irigységre ingerelt; kik ennyi gazdagságban nem láttak egyebet, mint a tehetséget, mindig növekedő népszerűség szerzésére.

Olyanok voltak ezek, mint a pók, mérget szedvén mindenből s martalékra esengve ülvén széles hálóinak odujában.

Longueval számított. - Túlbecsülnők őt, ha a gyalázatos szerepben, melyet játszott, egyebet, mint puszta pénzszámítást keresnénk. - Hányszor nevezzük gonoszságnak és árulásnak, mi gyávaság vagy alacsony pénzkereset eredménye, nem több! Hányszor tiszteljük meg e nyomorú faját az embereknek avval, hogy legalább a rosszban tartjuk őket feltünőknek, míg nem egyebek, mint élődő naplopók s kifütyült szinészek!

Kinszki, kivel Longuevalt e napon át többször láttuk beszédben, a herczeg ellenségeinek magasb osztályához tartozott.

Ő Rákócziban mindenekfölött a szabad alkotmányos magyart gyűlölte; azon mély, kibékülhetlen gyűlölettel, melylyel a szolgai szellem mindazokat kiséri, kiknek szabad lelke semmi nemébe az igának bele nem tud okulni.

Magyarországnak szomszédai sokat meg tudtak bocsátani, szellemét s osztályrészét az uralkodásban soha! - Semmi sem sérté ellenségeit inkább, mint ama nyilt s erőérzetében nyugodt kifejezés a keleti magyar arczokon, - mely mellett meghunyászkodásuk s hódolati elmállásuk a nevetségesség szinét ölté fel.

De ha Magyarhon összes lakosságának hazafiszeretete szálka volt szemeikben, a nemesség kincsei s kiváltságai őket dühösekké tették.

Kinszki s többen, kiknek neveik történelmünk vérlapján visszhangoznak, e számhoz tartoztak: kétszeresen érezték az arany iga nyomását - a magyar kis királyok közelében.

Rákóczinak egész vára, annak nagyobb termei s lakosztályának egész végtelen szobafolyama világárban fürdött. Oly ízléssel s derült szinezettel öntette el Amália herczegnő ezen érdekes estélyt s vidám tánczünnepélyt, mikép látszott, hogy ez elrendezésben mindenütt a szerelem gondos, gyöngéd keze működött; a fény és csillám csak keretéül szolgált a tiszta gyöngynek, melyet e jámbor, szerető hölgy szíve érlelt kedélyében.

Azon ünnepélyekhez tartozott ez, melyekkel végre - rokon, s ellenszenv daczára - barát s ellenség kibékül. Maga az irigység s titkos gyűlölet megpirult a kedves házi úr színletlen szivélyessége s vendégszeretete előtt.

De midőn a zene elhangzott, mikor a szép herczegnő angyali arcza nem gyakorlá hatását s végre a hajnal derűje fogadta a vendégeket szállásaikon, a varázs szűnni kezdett, s kiki halkkal visszanyerte rokon- és ellenszenvét.

Mi érleltetett ki e nevezetes napon, mi várt azon emberekre, kik mások vesztében találják a legszebb gyönyört, nemsokára látni fogjuk.

Undorral közelítünk a gyalázatos névhez, mely e czikk élén áll. - Az erkölcstelenedésnek s elvetemültségnek nem ismerjük gyávább s émelyítőbb nemét, mint az árulás. Vegyen bármi színt, öltse fel bár magára az emberszeretet, a gonosz elleni kényszerült védelem s a legigazságosabb ügy mentésének szerepét vagy álczáját: az áruló mindig az emberi szenny legalantibb üledéke marad. Egy árulóval, vagy csak a ki árulás hírében van s nem tisztítja ki magát: éppen úgy nem lehet társalogni, mint kiről az mondatik, hogy lop vagy hazug. De fájdalom, ki nem kerülhetjük e nevet; mert e külhoni virágszál történelmünkben azon szerepet játszá, melyet égésben a titkos gyujtogató. Longueval, mikép láttuk, meghitten s bizodalommal társalgott Kinszkivel, ki őt pedig jól ismerte, s gyanítanunk kell, hogy az ünnepély után még egyszer titkon összejöttek. Mielőtt azonban Longueval első elhatározó lépteire fordítanók figyelmünket, elkerülhetlen röviden Rákóczi Ferencznek nőtlenkori bécsi mulatására visszatérnünk.

A franczia követ, gróf Villars, XIV. Lajos legbizodalmasb emberei egyike volt. A franczia kormány gyűlölsége s vetélyvágya Ausztria ellenében sokkal ismeretesb s inkább a történelem rovatába tartozik, mint hogy arra itt hosszasan kiterjeszkednünk kellene.

Villars, ki a bécsi hatalmasok ármányait mindig előre tudta, mert a számos idegenek közt, kik annak minden időben kedvenczei valának, talált néhány hozzáférhető egyéniséget; - látta, miként bánnak Rákóczival s azonnal fel tudta fogni, minő hatalmas eszköz leendne az ifjú herczeg XIV. Lajos érdekeire nézve.^[15]

A herczeg szelid természete ismeretes lévén, Villars óvakodott neki őszinte ajánlatokat tenni. Rákóczi a maga részéről semmit el nem mulasztott, hogy minden gyanút elhárítson magáról. A császári udvarnál, még akkor is, mikor már az ármány elintézte ellene s gazdag birtokai ellen tőreit, gyakran s őszinte hódolattal jelent meg, hol színlett s álnok szivességgel fogadtatott.^[16]

Ez Villars grófot meg nem lepte. Ő tökéletesen beleokult a légbe, melyben élt.

Rákóczinak nemes kedélye ki nem tudott a folytonos gyanusításokkal békülni: valami oly sértőnek s szégyenítőnek tartotta azon eszmét, hogy örökös rendőrségi felügyelet alatt, mindig kémekkel van körözve: hogy egyszerre ketté akarta vágni a dolgot s a kormányt minden ürügyétől az ellenei áskálódásoknak, megfosztani.

Ekkortájban tevé először a bécsi kormánynak s a császárnak azon nevezetes ajánlatot, mely a német történészeknél ritkán s csak futólag említtetik: hogy kész minden magyarhoni birtokát, valami német herczegségért cserébe adni, s Magyarhonból egészen kiköltözni.^[17]

Mennyire rosszul esett e hontalanítási terv a magyarországi elégületleneknek, úgy Rákóczi népszerűségében és hitelében nevezetes csorbát ütött. Jobb emberei a bécsi udvarnál csudálkoztak, hogy e nagyszerű ajánlat el nem fogadtatott.

Tudva volt minden elfogulatlan előtt, miként szoktak a bécsi kormány által az ily cserék végrehajtatni: Báthori Zsigmondot a nagy és gazdag erdélyi fejedelemségért a kis opoli és ratibori herczegséggel elégítették ki; II. Apafi Mihálynak pedig hasonló kárpótlásul 12,000 forint évi bért adtak! Kik e kormány jezsuitai szellemével mélyebben ismeretesek valának, s tanúi az eperjesi mészárláskor is azon fő törekedéseknek, hogy az ártatlanul elítéltek javait elkobozzák: előre kezdettek attól tartani, hogy a szenteskedő el nem fogadásnak oka valami veszedelmes utógondolat, a remény tudniillik, olcsóbb áron kifoszthatni a herczeget, mint bármi nyomorúságos csere által.^[18]

Rákóczi, hosszas bécsi tartózkodása közben, gróf Villarssal gyakran találkozott, s mikor pataki várát és uradalmát Vaudemont herczeg lázadási egyetértés hazug ürügye alatt kizsákmányoltatta,^[19] elérkezettnek gondolta az eszes franczia az időt, hogy Rákóczival nyiltan szóljon.

Bizonyossá tevé őt hímezés nélkül: hogy ha kedve volna, gazdag örökségének erőszakosan letartóztatott részét visszanyerni, s az erdélyi fejedelemségre jutni - biztosan számíthat XIV. Lajos segítségére.^[20]

Rákóczi az ajánlatra inkább tagadó, mint kikerülő feleletet adott. Ez időben még kevés bizodalma volt a francziákban, kik éppen oly nagyok voltak tett igéretek nem teljesítésében, mint most, s minő nagy a bécsi kormány a gazdag nemesség kizsebelésében s gyógyíthatlan - bár hizelgő - rettegésében a magyaroktól.

Longuevalnak sikerült óvatos közelítései alkalmával, Rákóczit meggyőzni arról: hogy ha a franczia kormány s az egész nemzet természetes vérmességénél fogva, mikor igér, nem is számítja ki mindig a teljesítés lehetőségét: - egyben az ifjú herczeg nem kétkedhetik, abban tudniillik, hogy XIV. Lajos maga mindent a legnagyobb készséggel el fog követni, mivel a német császárnak árthat.^[21]

A büszke király azon eszmével ki nem tudott békülni, hogy a kis habsburgi gróf - a lábainál két térden hűbéri megerősítését a barri herczegségben elfogadó lotharingiai herczeg - császári czímet visel. - Azon időben divattá vált a gazdag, régi franczia arisztokraták közt, a lorraini herczeget a legnagyobb hetykeséggel lenézni.^[22]

A mi Villarsnak nem sikerült egyelőre, arra Longueval kedvet kezdett Rákócziban ébreszteni.

Magyarországon annyi irgalom nélküli szenynyes kegyetlenség vitetett véghez, s maga Rákóczi oly szemtelen rablások súlya alatt szenvedett,^[23] hogy könnyen megfogható, ha oly lépésre határozta magát, mely által a véletlenségek esetére menedéket biztosítson.

Ennyi volt s nem több, a mit tett.

Longueval, ama nevezetes ünnepély után néhány hetet töltött állomásában, a nélkül, hogy a herczeg udvarában megjelenne.

E visszavonulásban kettős számítás volt: az álnok áruló egyrészt azt akarta, hogy a vidékieket azon eszmére hozza, hogy ő a herczegi udvart nem keresi oly gyakran mint azelőtt; másrészt azt óhajtotta, a mi meg is történt: hogy a herczeg maga tudakozódjék felőle s őt meghivja.

Számítása nem csalt; mert a kiknek gyanuját ez idegen tolakodónak beszínlelése a sárosi várba az utóbbi időben felélesztette, látván, hogy ott hetek óta meg nem fordul, azt hitték, hogy gyanújukban csalatkoztak. Rákóczi pedig, kit már többen figyelmeztettek Longuevalra, ennek elmaradásában a gyanusítást megczáfolva látta. Ő egyáltalában nem birt gyanakodó kedélylyel: - tízszer könnyebb volt bizodalmát megnyerni, mintha egyszer valakit avval megajándékozott, azt elveszteni.^[24]

Longueval a felszólításra legnagyobb készséggel megjelent Sároson, Rákócziné nem csekély bosszúságára. De annál nagyobb örömére férjének.

Ezen első találkozás alkalmával nem is hozott semmit elő, mi legtávolabbról Rákóczi viszonyaira vonatkoznék.

Néhány hét telt el így, midőn egy napon megjelenvén ujra a sárosi várban, jelenté a herczegnek, hogy néhány hónapi szabadságot nyert hazájába menni. Mikor Rákóczi sajnálkozását jelenté ki, a belga életében legelőször kezdett vele egészen nyiltan s őszintén szólni. Kérte a herczeget, hogy őt bizodalmával ajándékozza meg; s engedje neki azon szerencsét, hogy a herczeg sok szivességét viszonszolgálattal hálálhassa meg; legyen az a legfontosabb s legveszedelmesebb bár.

Rákóczi még gondolkozott, azután az egyenes feleletet kerülve kérdé: - Mit gondol Longueval, mikor tájban láthatjuk itt kegyedet ujra?

- Remélem, - viszonzá a kérdett, - három hónap mulva legkésőbben visszatérek; hamarább is tehetném ezt, de szándékom néhány hetet Párizsban tölteni, hol sok ismerőim s pártolóim vannak.

- Igyekezzék minél elébb hazajőni; - folytatá Rákóczi, - egy könyvjegyzéket adandok át, ezeknek vagyunk itt legnagyobb híjával.

- Akármivel bíz meg herczegséged, meg lehet győződve, hogy azt a legpontosabban viendem véghez; - felelt a belga. - De bocsánat, ha nyiltan kimondom, hogy alig kinálkozik jobb alkalom, mint ez, ott kissé kitapogatni a tért. Herczegséged ősei folytonos összeköttetésben voltak a franczia udvarral, és ott, a mívelt ízlés s gyöngédebb társalgás ama világvárosában, Párizsban, sok rokonszenvvel birnak a magyarországi érdekek.

- Tudja-e Fönséged, hogy Voltaire maga, kinek neve most egyszerre annyira hangzani kezd, valódi szenvedélylyel vesz részt főleg Erdély sorsán?^[25]

- Annál jobb, - viszonzá Rákóczi mosolylyal, - remélem, kegyed majd sok érdekest beszélhet Párizsról s XIV. Lajos fényes udvaráról.

- Higyje herczegséged, pár bizodalmas sor, nem diplomatikai alakban, a nagy király előtt több nyomatékkal és súlylyal birna, mint mindaz, a mit én mondhatnék. Ne feledje herczegséged, hogy sok ellenségei vannak s éppen mivel ezeknek többsége, nem személyének, hanem magas és fontos polgári helyzetének ellensége, veszedelmesebbek! Egyes emberrel, kinek szálka vagyunk szemében, könnyen lehet végezni; de midőn érdekek ütköznek össze, akkor készen kell lennünk az ármány egész makacsságára. Nem akarok baljós lenni s a mit koczkáztatva mondok, meglehet - sóhajtom ezt, - talán sohasem fog történni; de nem árt véletlenségek esetére, oly hatalmas s Európában oly súlylyal biró barátnak védelméről és barátságáról biztosítni magát, minő XIV. Lajos!

- Köszönöm, Longueval, részvétét, de tanácsával nem fogok élni. Meg nem foghatom, mi ürügye lehetne a bécsi kormánynak belém akadni. Annyi gyilkosság, annyi mészárlás után, mennyinek ez árva ország ki volt és van téve, higyje nekem, lelkiismeretet csinálnék magamnak újabb iszonyokat fölidézni. Magyarországnak pihenni kell: elég vér folyt már! De az örök gondviselésre is bízni kell valamit, mely minden igazságtalan hatalomhoz azon átkot adta kiséretül, hogy öntudatlan maga ássa meg sírját.

- Távol legyen tőlem - kezdé ujra Longueval - a gondolat lázadás, úgy pártütés felidézésére! de éppen mivel a gondviselés maga, makacsságig szokja a felülkerekedett gyávaságot fokozni, hogy hatalma megtörjön; ez esetre jó a menedék, jó tudnunk, kihez szóljunk nehéz napokban. Herczegséged irántam annyi részvéttel volt, s kegyét oly nagy mértékben árasztotta reám,^[26] hogy fekete hálátlanságnak tartanám, ha most, midőn holdakra távozom innen, legbensőbb meggyőződéseimet elhallgatnám. Ne kétkedjék, Fönség! Ürügy mindig kéznél van, hol az akarat ártani valakinek kész. Gondolja-e herczegséged, hogy ama nép, mely most a császár trónja körül róla nélküle, néha, ellene^[27] parancsol és határoz, a császárnak magának, pillanatra is tudná feledni, hogy herczegségednek csak egy nyilatkozatától függ, hogy az erdélyi fejedelemségre megválasztassék?

- Nem keresem azt! - mond Rákóczi.^[28]

- Ez mitse határoz: a félénk politika természetében van inkább rettegni a lehetőségektől, mint magától a bekövetkezett veszélytől. És miért? azért, mert veszedelem idejében, ama sok külföldi, kinek e felséges ország sem inge, sem galléra, első, ki tele zsebbel kereket old; lehetőségek pedig közvetlen nyugtalanítják s korlátolják dics- és haszonvágyukat. - Ezt a külföldi - pirulás nélkül mondá a csalás órájában!

- Mind igaz, Longueval, de mit nyerek, ha lelkemet azon öntudattal terhelem, hogy félelmükre valódi okot adok? Erdély le van igázva s ott is él nagy száma azon embereknek, kik mindennel kibékülnek. Szenvedett e szegény ország eleget, ne idézzük fel az Eumenidákat!

- Fel fognak pedig idéztetni, - felelt a meggyőződés keserű hangján a belga; - mert herczegséged jobban tudja mint én, hogy a túlfeszített húr megpattan, hol véleményük szerint nincs gyengébb láncza a hűségnek, mint a félelem s erőszak. Ők idézik fel naponkint a pokol s kárhozat szellemeit! Nem fognak azok késni, mint soha sem késtek, mikor az ily felidézés hangja megcsendült. Herczegséged kénytelen leend azon állást elfogadni, melyre hivatva van, hogy Erdély s Magyarhon védbástyája legyen: herczegséged erdélyi fejedelem leend, akaratja ellen! Oh ha én ezt úgy tudnám lelkébe átirni, mint ez világosan áll meggyőződésem előtt! Ez az, mitől ama tanácsosok és hatalmasok rettegnek! Ha Erdély önállóságát visszanyeri, míg az tart, Magyarországnak mindig biztos támaszpontja leend.

- De mit tehetnek ellenem, - kiáltott fel Rákóczi, - míg nyugodtan élek jószágaimban, sem hivatalt nem keresek, sem az erdélyi fejedelemségre nem vágyom? sőt miként most állanak a dolgok, el sem fogadnám azt.^[29]

- Mikép most állanak! - szólt alig hallható hangon Longueval, - de mindig állhatnak e így? ennyi titkos gyűlölség, elfojtott bosszú s felingerlett nemzeti önérzet közben! herczegséged bűnt követ el, bocsánat vakmerőségemért, - ha pillanatig feledi a lehetőségeket.

- Kegyed kisért engemet, Longueval! - mond Rákóczi, - felvisz a lomniczi csúcsra, mint a gonosz szellem s a dicsvágy varázsában mutatja nekem a jövőt! Szóljon, ha lépéseket teszek, mikép kegyed tanácsolja, véletlenségek esetére, s ezek fölfedeztetnek, mi történik akkor?

- Ez lehetlen! - kiáltott fel Longueval; - herczegséged felteszi rólam, gyanítom, hogy a mivel én megbizatom, az csak annak jövend tudomására, kinek azt tudni kell; XIV. Lajosnak érdekében áll a titkot megóvni.

- Emlékeztetem kegyedet Tökölyi sorsára, - veté közbe Rákóczi, - kik árulták el őt, kik okai, hogy Magyarország annyi véráldozat után, most minden erőszaknak, vagyon, személy és vallás ellen martalékul esett? Nemde a török udvar, oktalanul beleesve a tőrbe, mely neki a német kormánytól, legnagyobb ellenségétől, intéztetett? Ismeri-e kegyed a franczia nemzetet? Mennyi igéretet tett már olykor; és mindig akkor tagadta meg pártolását, mikor a veszélyt felidézte, s a lángot maga felszította! Én tisztelem XIV. Lajos személyét, de udvarát feslettnek és jellemtelennek tartom. A franczia bátor és hiú, de nem biztos! XIV. Lajos igéretei belevezethetnek a bajba, kivezetni abból sohasem fognak!

- Ah, mily kevéssé ismeri Fönséged a nagy királyt! Nem Francziaországról van szó, hiszen az állomány a király, mikép XIV. Lajos szokja mondani: minden attól függ, hogy a nagylelkű királytól nyerjen biztosítást, tőle magától, akkor felelek mindenről!

- Mindenről?

- Igen Fönség, mindenről! ha XIV. Lajos Magyarország mellett nyilatkozik, minden meg van nyerve. Mondottam, hogy nincsen diplomatikai okiratról szó, hanem bizodalmas levélről, melyet az erdélyi fejedelmek utolsó sarjadéka Európa legnagyobb emberének ír. Én biztosíthatom herczegségedet, hogy levele a nagy király tulajdon kezébe jő, s arról soha senki más nem fog valamit tudni.

- Scripta manent, verba volant, - mond Rákóczi.

Ha itt félbeszakítjuk e párbeszédet, oka az, mivel a történelem kétségtelenné teszi, hogy Longuevalnak sikerült Rákóczi Ferenczet egy általános kitételekben fogalmazott levél irására birni, s így csak megakasztanók eseményeink folyamát, mely éppen most kezd válságteljes szakába lépni, hol Rákóczi Ferencz nagyszerű életének változatai legördülnek előttünk.

Néhány hétre a leírt búcsú-jelenet után, - mert Longueval három nap mulva elindult, mikép mondá, Liègebe, hazájába, Rákóczi Ferencz a sárosi vár egyik nyilt erkélyében ült nejével.

Szép őszi este volt, a nap arany mezőkre osztotta az eget, sugarait, mint széles szárnyait egy tágas karajnak, árasztván a nyugati látkörre.

A várban kevés látogató volt s ezek elszéledtek a várt övedző - kertté alakított - erdőségbe, vagy szállásaikon mulattak.

Egyike volt ez azon kedves, csendes óráknak, hol zajos napok után rövid pihenés perczei állnak be, s azok, kik legközelebb vannak egymáshoz, összébb vonulnak: megmondván mindazt, mit zaj és emberek közepette mondani nem lehet.

Rákóczi szép nejével elmerülve ült a felséges kép tekintetében, mely a völgyből nézett fel reájok, s a bérczek éleiről a búcsúzó napnak sugárival üdvözlé őket!

- Minő felséges ország! - sóhajtott Rákóczi; - mennyi erő, mennyi gazdagság, mennyi dicső, magasztos visszaemlékezések! Oh! a lelket felrázza ha meggondolom, minő gyilkos nép dúlja azt, s nem engedi erőérzetre emelkedni.

- Van e szép földnek jövője! - mond szeliden a herczegnő; - a népek sorsa nem egyszer olyan, mint ama kláris-sziklák a tenger örvényében, melyeken milliomjai a láthatlan állatkáknak építenek: lassan, észrevehetlenül emelkednek e sziklák mindig felebb és felebb, aztán a sima víztükör fodrokat kap s a hajós, ha évek után visszatér e helyre, egy setét gyürűt vesz észre, mely tágan s hullámfödve emeli ki hátát. Jőnek évek s zöld sziget növekedik, telve pálmákkal és dús tenyészettel! Ne essünk kétségbe! E nemes, e szent föld, a vértanuk e sírja fölött, építsünk és legyen munkánk egy és egy czélra! A népben, mely hisz magában s mert erejét gyűjti, szenvedni és tenni tud egyszerre, abban nem vesztem el bizodalmamat.

- Sohasem hittem, - mond Rákóczi keserűn, - hogy türelemre több erőfeszítés kell, mint tettre; a mit ezen emberek cselekszenek, iszonyú! Minden határt, minden mértéket halad: kérjük az Istent, Amáliám, hogy tanítson bennünket alázatra és türelemre! mert érzem, hogy őseim meleg vére felforr bennem s Istenemre! a türelem határin állok.

- Az enyim megtört már, - viszonzá a nő, - kinek szemeiben egy villáma az erélynek sugárzott, melyet benne Rákóczi csak olykor kezdett sejteni, - de semmit sem tehetünk, míg személyesen meg nem támadtatunk.

- Ez megtörtént már Vaudemont által, - mond Rákóczi, - ki szennyes zsebeléseit és dúlásait avval takarja, hogy egy gonoszságból kettőt csinál: miután tudniillik pataki váramban úgy gazdálkodott mint a tatár, most mindenkép törekedik a pórnépnek, általam leginkább kárhoztatott kihágásait^[30] nekem tulajdonítani.

- Hazugságot s igazságtalanságot elkövetni együtt jár, - viszonzá Amália, - azért volt minden időben hasonló sértés, ha hazugnak vagy gyávának neveztek valakit. Mi az igazság mellett maradjunk s kisértsük meg erőnket a türelemben, mig személyesen meg nem támadtatunk.

Mintegy félóráig beszélgettek így együtt, midőn a szolgálatot tevő nemes ifjak egyike^[31] idegen urat jelentett be, a nélkül, hogy nevét mondaná.

- Idegen? - kérdé az udvari szertartásokhoz szokott s azokról nem keveset tartó herczegnő; - tudja meg kegyed nevét, bejelenteni mindenkit nevénél és czíménél fogva szokás.

- Kérdeztem, - szólt az ifjú, - de azt felelte, hogy herczegségtek elfogadandják, ha annyit mondok, hogy neve két szótagból áll.

- Ah! - kiáltott fel Rákóczi, azután mérsékelvén hangját, a lehető egykedvűséggel tevé hozzá: - vezesse be kegyed, majd megtudjuk. -

Az ifjú kissé felingerelt kiváncsisággal távozott.

Mikor az ajtót behúzta, Rákóczi nejének kezét ragadta meg s nem minden felindulás nélkül szólt: - Ha tőle jő s ezt kell hinnünk, valami nevezetes történt.

A herczegnőnek nem maradt ideje feleletre, mert az ajtó szárnyai felnyiltak s egy magas, karcsú ifjú lépett be, kire lehetlen rá nem ismernünk. Nem volt az más, mint a magas szőke ifjú, kire Longueval Kinszkit figyelmessé tette az utóbbi ünnepély alkalmával.

- Ah! Clermont gróf! - kiáltott fel a herczegnő meglepetve.^[32] Kegyed! minő váratlan meglepetés!

- Üdvözlöm kegyedet, gróf! - szólt Rákóczi, - s remélem jó, nem balszerencse hozta ide?

Egyike volt e fiatal franczia lovag azon embereknek, kikkel a sors sajátos játékot űz, s kiknek regényes élete s viszontagságai elég anyagot adnának egy különös munkára.

Első tekintetre rá lehetett benne a legmagasb körök fiára ismerni. Öltözete a legegyszerűbb s mégis minden, a mi rajta volt, nemes és higgadt ízlésre mutatott. Tagjait mély gyász födte. Sötét boglárokból szerkesztett széles lánczon csüggött válláról az egyszerű, de súlyos arab kard, egyetlen fekete bőrtokjában, átlátszó csontmarkolatával.

- Adná Isten, - szólt Clermont, - hogy a mit hozok, jó lenne! de bármiként mutatkozik a jelen, jó lehet egykor belőle! Ha most ily váratlanul jövök, e levél ki fog menteni s megfejtend mindent.

Clermont egy feketén pecsételt levelet vont ki kebléből s átnyujtá a herczegnőnek.

- A levél nekem szól? - kérdé Amália.

- Igen Fönség, s a mi a levélben csak érintve van, azt minden részleteivel én fogom kiegészíteni.

A herczegnő elhalványodott, az ifjú szép arczának komoly kifejezése semmi kedvezőt nem látszott jósolni, azután felbontotta a levelet s olvasá.

«Tegnap reggel kilencz óra tájban Longueval nevű tisztet, bádeni Károly herczeg ezredéből, Linczben elfogtak. Mondják, hogy nála több magyar elégületlentől leveleket találtak, melyek egyikét el is akarta nyelni, de szándékában akadályozva lőn. Emlékezz, drága Amáliám, utóbbi levelemben tett figyelmeztetésemre! Ezen ember áruló! - - a veszély a küszöb előtt van, számíts rám, de bird férjedet arra, hogy Lengyel országba vonuljon az első roham elől. Magdaléna.»

- Longueval! - kiáltott fel a herczegnő, kire e körülmény nagy hatást látszott gyakorolni.

- Én meg nem foghatom az egész dolgot, - mond Rákóczi, - egyébiránt nincs is annak reánk nézve semmi különös fontossága.

- S a levél, melyet írtál? - kérdé Amália élénken, - mert Clermont gróf előtt szabadon szólhatunk.

- A levél általános kitételekben volt írva, - viszonzá Rákóczi, kinek vonásai semmi legkisebb aggodalmat sem árultak el; - megvallom, - tevé hozzá, - hogy én e becsületes embert nem tudom árulónak tartani, bár megfoghatom, hogy a ki a császári egyenruhát viseli, irányomban mindig a veszély szinében fog előtűnni barátim előtt.

- Herczegséged meg fog nekem bocsátani, ha én e körülményt igen fontosnak tartom, - szólt Clermont. - Hallja figyelemmel, a mit szerettem volna jobbkor közleni, ha serényebb postára akadtam volna, mint a minő magam vagyok: Longueval Bécsben hosszasan mulatott gróf Kinszkinél, s annyi bizonyos, hogy egész elfogatása Linczben nem egyéb színjátéknál. Jól tudta ezen áruló, hogy őt szemközt fogják állítani herczegségeddel, azért akarta a becsületesség külszinét legalább annyiban megóvni, hogy nem szándékos feladó, hanem el lévén fogva, a kénytelenségnek enged.

- Lehetlen! - kiált fel Rákóczi, - megbocsásson gróf, ha kimondom egyenesen, hogy ezuttal buzgósága agyrémeket lát. Longueval pár év óta gyakori vendégünk volt s majdnem titoknokom, nincs okom elhallgatni, hogy sokat tevék érte s oly móddal, hogy azt szégyenülés nélkül elfogadhatá. Mióta ismerem, semmit sem tett és szólt, mi a legtávolabbi gyanúra adhatna okot. Mívelt emberről, ki maga elégületlen volt, Magyarország minden viszonyait tudja, mint azt is, hogy e sérelmek daczára hajszálnyira sem tértem ki semlegességemből eddig, hogyan tehetném fel azon mély elvetemültséget, melyet ily árulás föltételez? De lehet-e ama szemtelen cynismust gyanítani egy kormánynál, hogy ne piruljon ily embert állítani velem szemközt? nem, nem? sunt certi denique fines! lehetlen?

Clermontnak nemes vonásai mély keserűség kifejezését nyerték. Oh, - szólt azután, - visszaóhajtanám azon órákat, mikor így hittem emberekben! Nincs elvetemültség, mire ember képtelen, mióta a leggazabb, a mi létezik s a legmagasztosb oly közel vannak állítva s annyiszor fölcseréltetnek az emberek által, hogy ugyanazon tett, mely koszorúkra számíthat itt, amott a vérpadra vezet! Longueval azon nyomorultak egyike, kik minden szerepre megvásárolhatók. Legtávolabb eszméje sincs e fajnak arról, hogy a legüdvösebbnek hitt czél vétkes uton elérve, bélyegző! de mi gondja ezeknek a czélra, önzés náluk a végczél, nem egyéb.

- Mindig erősítettem ezt, - szólt a herczegnő szomorúan.

- Én részemről sohasem éreztem legkisebb ellenszenvet iránta, - mond Rákóczi komolyan, de gyanú nélkül, - sőt tudománya s míveltsége szintoly kedvessé tevék őt nekem, mint józan s érett magaviselete, melyről csak egy a vélemény, egyéb iránt elég garázda van ezredében. Ha elfogták, meg vagyok győződve, hogy ártatlan levelemet megsemmisítette.

- Én pedig ellenkezőt hiszek, - mond Clermont nemes haraggal, - azt tudniillik, hogy meg volt vesztegetve, s a kormánytól ide rendelve, herczegséged titkait kilesni.

- Titkaimat! - kiáltott fel Rákóczi derülten, - e részben felhivom az egész bécsi kormányt, hogy egyetlennek nyitjára akadjon.

- S a levél, melyet mindig feledsz, melyet saját kezeddel írtál s utánozható a gonoszság műhelyében? - szólt közbe Amália, ki Longueval elfogattatásának egész horderejét fel bírta számítni.

- Ha azt titoknak veszed, kedves Amáliám, mit ama levélben fenszínleg érintettem, akkor azt is titoknak kell nyilvánítanod, a mi az ország egyik végétől a másikig visszhangzik. Mióta lenne tilos alkotmányos országban a törvényszerző országgyűlés egyik tagjának, a magyar mágnásnak, szót emelni ama sok tanácstalanság és baromiság ellen, mely egyesek, néha ma a kormány által gyakran az uralkodó tudta nélkül s ellene történik? Mióta tilos a királyt rossz tanácsadóira s az idegenek parasita seregére figyelmeztetni? mikor a rossz tanácsadókra a törvény maga ítéletet hoz.

- Alkotmány, törvényhozó országgyűlés! - kiáltott fel Clermont, - hol van mindez, papiroson kívül! Ez költőiség! a való, a rideg való szava így hangzik: van Magyarhonban egy ifjú, kinek neve Rákóczi Ferencz, kinek vagyona kis királyság, kinek - legyen gerle vagy sas - neve olyan, mint a pusztán átragyogó csillag, mely a Messiásig vezetett - - ezen embernek veszni kell!

- Legyen csalódás vagy igaz bizodalmam a császár személyes jelleme iránt, - szólt Rákóczi, - erről lelkemnek tartozom csak felelősséggel, holnap Bécsbe indulok. Szeme közé nézek ellenségeimnek s meglátom, mi és mennyi igaz!

- Halaszszuk, - mond Amália hirtelen, - mostani megjelenésünk gyanút gerjesztene, várjuk be Longueval elfogattatásának következéseit.

- Bevárni! Istenért, minő gondolat! - mond Clermont, - kezemben tartom egész szövedékét ez ármányoknak s kimondom világosan, hogy várni nem lehet, nem szabad! A bécsi út szintoly koczkáztatott merény, mint a békés veszteglés itt; feledte-e herczegséged, hogy váraiban német őrizet van s ezen embereknek egy parancs elég, hogy fogoly legyen?

Rákócziról mindazok, kik e végzetszerű életet leírták, azt törekedtek bizonyítani, hogy benne a legfeltünőbb, a legnemesebb tulajdonok mellett - kevés önállás volt. Ezen emberek hibáztak! A mit jellem-ingatagságnak, vagy gyengeségnek tulajdonítottak, az kivétel nélkül a körülményekben találja megfejtését, miként azt e munka folyamában látandjuk. Mindenhol, mikor a kiindulási pont erkölcsi alapból ment ki, azaz Rákóczinak tehetségében állt saját elvei szerint cselekedni, jelleme sohasem ingadozott, soha magát meg nem czáfolta. Nála a becsületesség ösztönszerű volt, az első lépés pedig a legnehezebb körülmények közt engesztelés és szelidség. Csak mikor ez nem használt, vagy gyöngédtelenül s néha vadsággal visszaodáztatott, lépett fel Rákóczi erélylyel s magas lelki fönségének egész súlyával. Jelenben is maga iránti gyöngédsége, nem akart Longueval elfogattatásának magára nézve illetlen s gyanusító fontosságot adni. XIV. Lajoshoz írt levele - mikép érintve volt - semmit sem foglalt magában, mit írni alkotmányos államban szabad férfiúnak jogában nem leende. Mert politikai véleménykülönbség s a kormány oktalan féltékenységeinek megrovása mindenkinek szabadságában állt.

Rákóczinak nyilt feje jól látta, hol és miként kell végződni az ily erőszakoskodásoknak. Távol volt azon szégyenítő előitéletétől s elfogultságától az idegen hatalmaskodóknak, hogy a magyar király gyáva nemzetek felett uralkodik. Ez oka, hogy nyiltan, de jó szándékból megírta a franczia királynak Magyarhon jelen állását, s a szükséget, hogy a kormányzás elvei mielébb megváltoztassanak, ha akarják, hogy az erőszak s önkény saját jármán meg ne törjön.

Ez volt mindaz, a mit írt, ki bámulna, hogy nem félt, s feltette magában nyiltan megmondani éppen azt, a mit írt. Azonban Amália észrevételét helyesnek találta, hogy a bécsi utat még halaszsza.

- Bevárjuk, - mond Rákóczi, - bármi egyebet tennénk, időelőtti vagy czéltévesztő lenne; én nem félek semmitől.

Clermont vonásai mindig komolyabbakká lettek. Darabig hallgatott, azután a meggyőződés hangján szólt: Megmondjam, mi fog történni?

- Halljuk, - felelt Rákóczi nyugodtan.

- Longueval mint vádló fog fellépni, minden rendelés meg leend téve herczegséged elfogatására s akkor ott leszünk, a hol jelenben vagyunk, de kevesebb előnynyel. Most nincsen könnyebb mint Lengyelországba átmenni s ott biztosságban felelni az igaztalan vádakra, vagy királyom védelme alá sietni Párizsba, mi nehezebb, de felelek sikeréről. Egész Magyarország a Rákóczi-név mellett van, Istenemre! ne sokat hetykélkedjenek, még nem vált a jó magyar vér vízzé s a jó király még él!

- Gróf úr, - mond Rákóczi, - kegyed egyike azoknak, kik előtt tisztán szólok s utógondolat nélkül. Igaza van sokban és én inkább mint bárki átlátom, hogy itt elébb-utóbb megtörik, a mit óvatossággal és kímélettel talán századig lehetende a sír nyugalmába ringatni. Megtörik mondom s félre nem ismerem e végzetszerű szerepet, mely nekem e leendő drámában a gondviselés által kitűzetett. De éppen mivel ezt látom, mindent ki akarok kerülni, mi az igazságtalanság legtávolabb árnyát reánk, azokra vethetné, kik alatta szenvedünk. Várunk, míg megtámadtatunk, aztán a koczka vetve leend, s bennem Magyarország csalatkozni nem fog!

Amália és Clermont meggyőződtek Rákóczi ingatlan következetességéről s hallgattak. Amália örült, hogy férjét bécsi útjáról feltartóztathatta, Clermont búsan nézett a jövő elé, mert tudta, mennyit veszt Magyarország, ha sikerül a nemzet ellenségeinek Rákóczit tehetlenné tenni, s kézhez keríteni. Clermont pedig szerette Magyarországot, az idő megfejti miért s minő forrón.

Az ifjú két napot töltött a sárosi várban, gyakran lehete őt Rákóczival egyedül, mély közlésben s élénk társalgásban látni. Mit végeztek, nehéz elhatározni; de alig hihető, hogy Clermont mindenre ne gondolt volna. Természetében volt e hatalmas embernek, kinek fontossága később a német kormány vastag szemhályogára sem hibázta el hatását, a véletlenségeket ki nem feledni a számításból, bár véletlenségekre sohasem építette reményeit s terveit.

Mikor végre a sárosi várból ép oly zajtalanul s majdnem észrevétlen eltűnt, mikép oda érkezett, Rákóczi szokott fényes életét szőtte odább. Ha a délelőtti órákat tanulmánynak, írás- és olvasásnak szánta s azok egy része fennmaradott lovaglásra, vadászatra, a sárosi vár esti órái híresekké váltak, a vidékben, mint a mívelt, fesztelen társalgás és derült együttlét kedves órái.

Rákóczinál egy napon azon férfiút látjuk, kit beszélyünk elején többszörös érdekkel kisértünk, Bercsényi Miklóst, ki az utóbbi időben háttérbe látszott vonulni.

Némi változást veszünk rajta észre, de az egészen előnyére szolgál.

Nem szabályos, de szép és férfias arcza sokat nyert sűrűbb haj és szakálla által, s azon ember, kivel először álruhában, azután táborozások közepette találkoztunk, itt egyszerre az érdekes, mivel Rákóczi termeiben új és kellemes oldalról ismerteti meg magát.

A minő nyers, önakaratú, heves és makacs volt Bercsényi, annyira tudta indulatosságát s természetes viszketegét a gúnyra^[33] fékezni, ha akarta.

A velős vonások kifejezése a dacz s erő helyett, melyet azok majd mindig leheltek, most a búskomolyság árnyával birtak. Félreismerhetlen volt bennök a titkolt bánat s szórakodottság, a mi arczának kifejezését szelidítvén, érdekét növelte.

Mi, kik e történetben őt életének egyik legmeghatóbb pillanatában láttuk, némi sejtelmével birhatunk annak, a mi e nyers és erélyes férfiút most lehűtötte!

Nem leend időnkívüli, ha egy tekintetet vetünk lelkébe s hogy ezt biztosabban tehessük, kissé visszatérünk azon időre, hol Bercsényit utoljára cselekvő szerepben találtuk: tudniillik a zernesti csatára, mikor Amadil nemét elárulta.

Bercsényi ez órában először életében érzett valamit, minek maga sem tudott egyelőre nevet adni. Oly érzést, mely őt hevességének egész indomával hirtelen s rohamszerűen ragadta meg.

Mikor Tökölyi felszólítására kénytelen volt Amadilt Brenkovics felügyeletére bízni: nem volt egyébről tisztában magával, mint hogy az ifjú Kálmán a legérdekesb hölgyek egyikévé változott, hogy erről homályos sejtelme volt s e hölgyet szereti, sőt szerette rég öntudatlan. Mit teend tovább? erre ideje nem volt gondolkozni.

Hasonlított a vándorhoz, ki késő éjjel többekkel halad mély erdőségben s a hold sugárinak egy csilláma kincset födöz fel előtte; hallgat, hogy óvatosan megőrizze titkát: körültekint, a helyet jegyzi meg magának s azon gondolattal távozik: visszatérek - e kincs enyim!

De a csata után, mikor Magnus Castel sikeretlen üldözéséből visszatért, Brenkovics már eltávozott, az orvos megsebesülve eszmélet nélkül feküdt egy szekeren, maga is rászorulva segélyre, s Bercsényinek társzekerén Kálmánnak sem híre, sem hamva. Csak másnap tudta meg, a mi addig történt Amadillal, mikor az orvos maga félholtan hagyatott, de nem azt, él-e vagy meghalt a hölgy?

Bercsényi pár hű emberétől kisértetve visszatért Tökölyinek gyorsan előrehaladó táborából és sietett a harczmezőre, éjjel érkezett azon helyre, hol Amadilt hagyta, s melyre azonnal ráismert.

A halottak el voltak már takarítva, de mindenütt lehetett a vér és halál nyomát látni. A föld össze volt taposva, látszott, hogy itt lovasság járt s összeütközésnek kellett történni; de Amadilnak semmi nyoma.

Ez idő óta Bercsényin nagy változás történt: jelleme szigorúbb, hidegebb szinezetet vőn, s olykor félreismerhetlen jeleit adá a búskomolyságnak. Ellenben mit benne e nevezetes esemény előtt senki sem vette észre, voltak órái, mikor ellenállhatlan ösztöne a szelídségnek gyakorlá reá hatását, s éppen ezen órák voltak azok, melyekben legszeretetreméltóbb lőn.

Hogy Bercsényi egyike volt a legeszesebb embereknek s szabadelműsége néha messze túlhaladta az elfogult s babonateljes kort, ezt krónikáink tanusítják; e részben nem csekély befolyása volt főleg a franczia irodalomnak, melyet nagy előszeretettel élvezett.

Bercsényi Tökölyi csillagának letűnte után darabig jószágaiban lakott s főleg az első időben mindent megtett, hogy Amadilnak nyomába akadhasson, de siker nélkül. Úgy tetszett, mintha ezen érdekes teremtés eltünt volna a föld szinéről.

Minő hihetlennek látszassék, a következés megmutatta, hogy Bercsényinek szenvedélye ennyi remény meghiusulása után is inkább növekedett mint megszünt, és hogy a szépnemtől - melynek éppen nem volt ellensége azelőtt - tökéletesen visszavonta magát. Különös ebben az, hogy vele semmi sem birta elhitetni Amadil halálát: mi pedig igen valószínű volt, mert tudjuk, mennyire kimerítette őt a vérvesztés, s megmentését minő nehéz volt feltenni, s bebizonyítni, miután a vidéki nép a zernesti csatatéren a halottakat eltakarította.

Később Bercsényi gyakrabban megfordult Rákóczinál, kivel már darab idő óta szoros barátságot kötött, s kinek ifjú fogékony kedélyére már ekkor kezde hatást és befolyást gyakorolni.

E hatás távolról sem tanusítá Rákóczi jellemének gyengeségét, legfelebb gyöngédségét bizonyítja s azon tiszta felfogását a körülményeknek, melyek előre nem látott esetekre, Bercsényi nagy befolyását az akkori nemes ifjuságra igen használható, sőt mellőzhetlen kelléknek jelelték ki.

Ha Bercsényi külsőleg láthatólag igénytelen és semleges szerepet játszott, nincs kétség benne, hogy szoros összeköttetésben volt azokkal, kik pillanatig sem vesztvén el reményüket a jobb jövőben, résen álltak s készek valának első kedvező alkalomkor azt a sorstól kidaczolni.

Bercsényi Rákóczi iránt annyi szeretetet s tiszteletet bizonyított mindig, sorsán oly buzgó részt vett, mikép igen természetes, hogy ez Rákóczi részéről is hasonló érzeményeket idézett elő. Ez indokolja nagy részt az engedékenységet, melyet Rákóczi e legrégibb s legmeghittebb barátai egyike iránt változhatlan kitartással, olykor saját hátrányára, számtalanszor bosszúságára bizonyított.^[34]

Jelenben Bercsényit nem puszta látogatási szándék hozta ide. Ő tudta már, hogy Longueval Rákóczi ellen nyiltan mint vádló lépett fel.

Ennek következtében azok, kik e külhoni kalandort kémül és csábítóul használták a sárosi várban, azt hitték, hogy Rákóczi kezeik közt van, s a gazdag jószágokról rendelkezhetnek.

Sikerült, főleg gróf Kinszkinek a császárt meggyőzni, hogy Rákóczi tökéletesen rendezett, veszélyes összeesküvésnek feje, a franczia udvarral titkos egyetértésben van, s nem lehet jobbat és üdvösebbet tenni, mint személyében a lehető forradalom sárkányfejét összetiporni.

Nagy Leopold - ha nagy volt - nem tagadhatni, hogy e nagyság főleg azon vak és kényelmes bizodalomban mutatkozott, melyet kiválólag azok iránt tanusított, kik nevére homályt és szégyent hoztak, s kik közől egy-kettőre később ráismert.^[35]

Azon ellenszenv, mely Rákóczi iránt a császári udvarban létezett, tetőpontját érte Longueval feladásai után, nem csudálhatjuk tehát, hogy a jó, mindenek felett rossz tanácsosai iránt jó császár beleegyezett elfogatásába.

Bercsényi ezt tudtára adta Rákóczinak, figyelmeztetvén, hogy ha kézre keríttetni engedi magát, minden veszve van, erősítvén ő is, mikép legtanácsosabb a veszélyt jókor kikerülni s a szomszéd Lengyelországba sietni. Báthori-ágon Rákóczinak ott több rokonai voltak s neve nagy becsben állt a nemesség előtt.^[36]

Bercsényi felfödözése meg nem lepte Rákóczit, mert alig egy órával e hű barátjának megérkezése előtt megfoghatlan úton Magdalénának egy tudósítása előkészítette őt. E levelet Rákóczi iróasztalán találta a nélkül, hogy valaha végire járhatna, miként került oda.

Magdaléna nemcsak azt írta meg, a mit most Bercsényitől megtudott, hanem többet és hihetlenebbet.

A bécsi udvar tudniillik - a Rákóczi-ház e titkos őrangyalának sorai szerint, - elfogattatását oly férfiúra bízta, kitől Rákóczi védelmet és határozott rokonszenvet várt, s ez utóbbit tapasztalta is nem egyszer bő mértékben.

Ezen ember gróf Solari tábornok volt, ki nem sok idővel ezelőtt Konstantinápolyban mint követ a háború ideje alatt a Héttoronyban fogva tartatott.^[37]

Tökölyiné, ki Konstantinápolyban élt, daczára a német udvar kifogyhatlan ármányainak s üldözéseinek, szánakozásból a német tábornok sorsának enyhítésére mindent elkövetett: Solari főkép neki köszönhette, hogy jobbkor visszanyerte szabadságát, mint remélte.^[38]

Lehetlen volt Rákóczinak elhitetni magával, hogy e férfiú, ki iránta minden alkalommal a legnagyobb szivességet tanusította, oly kevés jellemmel birjon, hogy vissza ne merje utasítni a poroszló eljárást, melyre a császári udvar körében száz más, a legnagyobb készséggel ajánlkozanda; mert ha gyakran volt is híján becsületes erélyű hadvezéreknek, a Caraffák, Basták stb. sehol sem teremtek oly bőségben, mint az akkori udvari légben.

Kevés emberisméret Rákóczi részéről! - ezt fogják a legtöbben mondani s talán nem csalatkoznak; de nem kell felednünk, mikép nemesb természetek tulajdona, elvitatni maguktól néha legvilágosb sejtelmeiket, s hogy neme az elégtétnek magunk iránt létezik abban, ha gazságot és gyávaságot fel nem teszünk másokról, míg bizonyost nem tudunk.

Rákóczi tapasztalta az utóbbi időkben, hogy merev ellenszegülés barátinak jó tanácsára, ezeket nemcsak bosszantja, hanem szomorítja s a bizodalmatlanság szinében tünik fel.

Főleg Clermont nem tudta titkolni, minő nehezen esik neki Rákóczinak makacs bizodalma a császár személyességében, miután Nagy Leopoldnak egész uralkodása folytonos lánczolata volt az idegenek befolyásának, s az ellentétnek a császár személyes jelleme s a közt, a mi uralkodása alatt iszonyú és istentelen történt.

Bercsényi hevesebb ember volt Clermontnál; talán élesebb észszel birt, de nem azon csudás hirtelen felfogással s mély átlátással, melylyel az utóbbi.

Rákóczi nyugalommal, de egyszersmind figyelemmel hallgatta végig Bercsényit.

- Ha ezen emberek ellened föllépnek, akkor ne kétkedj, engemet és többeket üldözőbe veendnek, kik veled szoros összeköttetésben élünk, - szólt Bercsényi a társalgás folyamában. - Engemet el nem fognak! - tevé hozzá élénken, - arról biztosítlak, de arról is, hogy mihelyt észreveszem, a mit ellenünk főznek és szőnek, túljárok eszükön!

- Nem kétkedem, - felelt Rákóczi, - hogy a bécsi kormány csak örülni tudna az alkalomnak, ha engemet valamiben érhetne, de mielőtt végletekre s kenyértörésre kerül a dolog, magamhoz s mindnyájunkhoz illőbbnek látnám, nyiltan eléjük lépni s Bécsbe menni; - nekem ott sok jó emberem van - - -

- Solari, Kinszki, Stratmann! - tevé gúnynyal hozzá Bercsényi.

- Ezekben legkevesebbet bízom, - viszonzá Rákóczi, - bár Stratmannak fiát leghűbb barátim egyikének tartom.

- Legyen, - mond Bercsényi, - de mit tehet ez, mit Montecuccoli, s Aspermont maga! Azok, kik vesztünket óhajtják, nem akarnak jobbról meggyőződni, kéretlenebb vendég, kedvetlenebb ügyvéd nem közelítheti meg őket, mint ki ártatlanságunkat bizonyítaná.

- Van oly neme a szemtelenségnek, - viszonzá Rákóczi hévvel, melyet lehetlen föltennem lovagias férfiakban, főleg ha nyiltan föllépek s magam megyek Bécsbe!

- Bécsben talán el nem fognak? - kezdé ujra Bercsényi, - találsz ott egész sergére az embereknek, kik mindent elkövetnek megnyugtatásodra, abban semmi kétségem. Van egy faja a botránynak, melyet az ily emberek, a míg lehet, kerülni szoktak: - a közvetlen, egyenes kegyetlenség és igazságtalanság által okozott botrány. Nem lehetlen, hogy kellemetlenül ütközne útjokba valami túlbuzgó magyarevő, ha téged Bécsben fogna el. - Miért? halld! - akkor azt mondaná a világ: íme Rákóczi nemes bizodalommal Bécsbe jött s a császár elfogatta. - Szörnyűség! - A részeg és gyáva mindig titkolja állapotát. Be fogják valószinűleg várni, kedves barátom, még pedig nagy béketüréssel, míg magadat Bécsben tökéletesen beoktattattad s elringattattad, azután ha visszatérsz jószágodba, ott fognak el - ne kétkedj!

- Hogyan, miután Bécsben megszüntettem a gyanút?

- A gyanút! - kiáltott föl békétlenül Bercsényi, - mi köze a gyanúnak avval, mit ezen emberek akarnak!

- Minden gyanú nélkül tehát? - mond Rákóczi, kissé veszteni kezdvén egykedvűségét, - csak úgy vaktában s felteheted, hogy saját jószágomban megrohanjanak?

- Nem értettél! ürügyet fognak minden esetre keresni s ürügy sohasem hiányzik, - felelt Bercsényi; - ha azt mondom, hogy gyanúra nincsen ok, nem mondom, hogy ürügyről nem leend gondoskodva. Oh barátom! hazánk történelmének vérlapjaival kezedben s annak emlékezetével, mi jelenben történt és történik, nem látsz-e még tisztán? Nem, nem lesz béke és nyugalom soha! ha nyugszunk, maguk felráznak, hogy eltiporhassanak! Választás, fájdalom, e kettő közt van: vesznünk vagy veszniök!

- Úgy van, veszniök kell! - mond Rákóczi keserűn, - ha Isten úgy akarja! de éppen a mit mondasz, a mit úgy hiszek mint te s mindenki, ha szándékosan nem vakítja magát, megerősít föltételemben. Bécsben nem fenyeget veszély; mert hiszen nem a gonoszságról van szó, csak annak külszinéről, azért kerülni fogják a botrányt, hogy annál biztosabban követhessék sötét utaikat. Látni akarom őket, belenyulni a darázsfészekbe! Világos, hogy végzetemet ki nem kerülhetem, de legalább ne mondhassák, hogy elbizottan s vakmerően én idéztem föl, minek jönni kell.^[39]

- Legyen! - felelt Bercsényi, elhatározásod férfias és lovagias! - Nincs ez ellen eddig szólóm, adja Isten, hogy reményed ne csaljon! E nép azt hiszi, hogy mi forradalmakra vágyunk! egek ura! mi, kik éppen ellenkezőjét, Magyarország oly boldogságát óhajtjuk, mely minden forradalmat feleslegessé tesz! A félelmet semmi sem győzi meg, hogy bőre nincsen veszélyben! Ne ítéld az embereket magadról, Ferencz, keserűen fogsz csalódni! pedig nem tagadhatod, hogy tiszta lelked még mindig épít mások nemesb érzéseire, igen, nem tagadhatod ezt! - folytatá Bercsényi szigorú hangon. - Ha reményed csal, szólj! fel fogod-e a magad s e nagylelkű nemzet önállását s alkotmányos létét, azon emberek önkényének áldozni, kik maguk személyére féktelen szabadságot követelnek s igát készítenek nyakunkra? Mondd, játékai leendünk-e tovább is ezen állomány-hevenyészeknek, e rendszeres zsebelőknek, e király- és nemzetsértőknek, kik mindent, a történelem lapjait ki nem véve, bepiszkolnak maguk körül?

Bercsényi elhallgatott, szíve hevesen vert s felindulása oly félreismerhetlen lőn, hogy vonásai egészen visszanyerték azon nyers és daczos kifejezést, mely gyengébbekre oly elhatározott hatást gyakorolt.

- Ime kezem! - kiáltott fel Rákóczi, - hogy bárminő kedvezés mutatkozzék saját személyem iránt, bármennyi kincscsel, fénynyel és dicsőséggel halmozzanak, legyen ez félelemből, vagy számításból, soha, de soha sem fogom magamat kielégitettnek tartani, míg ez ország járom alatt nyög! Vedd eskümet, hogy azon pillanatban, mikor a meggyőződésre jutok, hogy föllépésem hasznára, nem kárára leend az országnak, saját személyemet kifeledve mindent koczkára teendek!

Bercsényi barátja karjai közé vetette magát! - Ah! - kiáltott fel szenvedélylyel, - te szép, te dicső ország, nem vagy veszve még! mert fiaid szivét semmi sem vesztegetheti meg! - azután legyőzvén felhevülését, szilárd hangon s nyilt őszinteséggel folytatá:

- Egy kő esett le szivemről! nemesnek hittelek mindig! Isten tanum, de megbocsáss, hogy okosabbnak s óvatosabbnak tartottalak, mint a minőnek lenni kell, ki nagy mozgalmak élére van hivatva a gondviseléstől. Az okosabb enged, a merész ellenáll! azért vannak esetek, hol az okosság gyávasággá lesz s maga a vakmerőség hősiesség és erény szinét veszi fel! Oh barátom, nem tudom néked kifejezni e szép óra boldogságát! Hadd kiáltsa a hideg bölcseség, hogy vesztünkre rohanunk, hogy a fenséges czél elérhetetlen! Mi gondom erre! vértanúi szentség van azon eszmében: feledni mindent, az iszonyúval, sértővel és szégyenítővel szemközt, mi ez árva hazán nemtelen sulyával hever! Nem ismerek nagyobb, nem alkalmatlanabb zsarnokságot, mint az egyoldalúság boldogítási vágyát, melylyel hős nemzetekkel kiskorúságukat akarják elhitetni!

* * *

Nem akarjuk e párbeszédet tovább folytatni, csak végszavait említjük meg.

Miután a két férfiú mindent megmondott egymásnak, mit a közelgő veszély s magasztosb czéljaik megfejtenek, Rákóczi útjáról beszélgettek, - el lőn határozva, hogy másnap hajnalban Bécsbe indul s ügyekezend tisztába jönni ellenségei tervei felől.^[40]

Aspermont - mikép azt Rákóczi folytonos levelezése által Juliával tudta - jelenben Bécsben mulatott, az ifjú Stratmann és számosan azok közől, kikben még Rákóczi bizott, ott voltak s így ha egyéb nyereséget és előnyt nem is várt útjából, legalább azt hitte, hogy barátai az ármány szövedékének néhány szálait felfödözendik előtte.

Különös, hogy Rákóczinak még a jezsuiták közt is voltak barátjai, vagy legalább olyanok, kikről hitte, hogy őt nem képesek megcsalni! - Igaza volt-e, vagy csalódott, nem akarjuk elhatározni, de hogy nem egészen vaktában számított, a történelem elég világosan sejteti.^[41]

- Mihelyt Bécsbe érkezel s ott kissé megismerkedendsz a léggel, - mond Bercsényi, - tudósíts! reám számíthatsz! Ha a veszély fenyegetőbb s közelibb, mint gondolod, tudni fogom, mit kell tennünk, - Lengyelországba megyek s ott előkészítem utadat.

* * *

Rákóczi másnap reggel Bécsbe indult, neje nem kisérte őt, mert férje mindent került, mi által gyanút gerjeszthetne, vagy félelmet árulna el. Kassán az ottani hadi kormányzótól, Nigrellitől hallotta újra, hogy elfogattatására a parancs már ki van adva.^[42]

Mit végzett Bécsben, a történelem jegyezte föl s mi azt itt csak röviden említjük.

Rákóczi megtudta, hogy a nyomorú Longueval leemelte egészen az álczát, s mint nyilt vádló akar Rákóczival szembesíttetni. Marilli gróf, Kinszki meghittje, tudtára adá, hogy a belga kalandor meg van vesztegetve s kész a Rákóczivali találkozás nehéz kisérletét kiállani.

Ennyire ment önzése! csak azért, hogy magának külföldön kényelmes sorsot biztosítson árulása által! - Fájdalom, a hadseregben találkoztak árulók! de az is igaz, hogy ha az árulás megtörtént, az árulóval senki sem akart szolgálni. A jezsuitai ál-okok s ál-megnyugtatások annyira elharapóztak már, hogy elismert aljasságra akadt ember elég, de kik ezeket használták és gazdagon jutalmazták, a pirulás külszinezetét meg akarták óvni.

Maga Aspermont ügyekezett Rákóczit arra birni, hogy legalább félévre távozzék Magyarországból, ő és neje igérték, hogy mindent elkövetnek addig a császár megengesztelésére, kit csak az ármánynak sikerült ellene fölingerelni. - De Rákóczi kinyilatkoztatta, hogy gyávaságnak tartja nem csak azt, hogy vagyonát feláldozza, hanem megszökése által maga és számtalan mások ellen gyanút gerjeszteni.^[43]

Mind e mellett nem tudott arról meggyőződni, hogy ellene nyilt erőszakkal merjenek föllépni. - Voltak sokan, kik őt bizodalmában megerősítették, míg mások, kik tisztábban láttak, nyiltan megmondották, hogy szabadsága, élete veszélyben van s nem tehet sietőbbet, mint menekülni, s távol a veszélytől bevárni a fergeteget! vagy szerencsés esetben annak elvonulását.

Néhány napi mulatás után Rákóczi visszatért a sárosi várba, hol már több figyelmeztető levél várt reá. - Kik Rákóczinak ingatlan bizodalmát a császár személyében meg nem foghatták, természetesen észhiánynak, legjobb esetben pedig makacsságnak nevezték megfoghatlan időzését és semlegességét. Különös marad mindenesetre, hogy Rákóczi annyi s oly nemtelen bosszantások után sem akart mindaddig semmit is tenni saját személyének biztosítására, míg nyiltan meg nem támadtatik. Alig tért vissza Sárosra, s volt nehány napig ott, mikor biztos ember által egy levelet vett.

Miután azt átfutotta, minden jele nélkül a felindulásnak átadta Amáliának.

Amália vonásai elhalaványodtak, míg a következő sorokat olvasta:

«Herczeg! A hálátlan Solari, ki a nagylelkű Zrinyi Ilonának majdnem életét köszönheti, magára vállalta kegyed elfogását s már el is indult. Számítson reám a legrosszabb esetben is; de - mivel még lehet - kerülje ki a tőrt. - Lengyelország közel van, s ott mentve leend. Magdaléna.»

- Minden oldalról e tudósítások! - kiáltott fel Amália szomorúan; - ez harmadik levele Magdalénának, látom, ki nem fogjuk a veszélyt kerülni! azért most már az Istenre kérlek, be ne várd azt, mert ha oly emberek, mint Solari, ily megbizást vállalnak, akkor minden lehető.

- Jőjjenek! - mond Rákóczi nemes haraggal, - vágyok tudni, leend-e annyi szemtelenségük, hogy engemet saját váramban elfogjanak.

- Mindenre van ezen embereknek ha nem bátorságuk, szemtelenségük! - mond Bercsényi, ki most lépett be a szobába, tele porral s rendetlen öltözetben, pár perczczel ezelőtt szállván le tajtékzó lováról.

- Te itt, Miklós? - kiáltott fel Rákóczi meglepetve.

- Igen, - felelt Bercsényi, kin a kimerültség látszott, miután egy székre ereszkedett.

- Ugy-e Bercsényi, - kérdé Amália élénken, - nincs több kétség: férjem életére s vagyonára törekednek?

- Ugy van! - viszonzá Bercsényi indulatosan, - te nemcsak magadnak Ferencz! hanem mindnyájunknak tartozol avval, hogy a veszély első rohamát kikerüld.

- E nyomorú sehonnai Longueval elől szökjem meg! e piszkos ármányt magam igazoljam? - szólt Rákóczi, - hadd álljon elém a semmirekellő s merje szemembe mondani hazugságait!

- Meg fogja tenni, - mond Bercsényi, - ezen emberek sem a közvéleménynyel, melyet büszkén megvetnek, sem a törvénynyel nem gondolnak! Bizonyos lehetsz benne, hogy azon arányban fognak mindent megkisérteni s végrehajtani ellened, mely arányban ártatlanságodról meg leendnek győződve. Nincs idő gondolkozásra! siess innen, hol egészen körül vagy kémekkel kerítve, s a várőrizet német bérben van.

- Barátom! - szólt Rákóczi komolyan, - ne gondold, hogy a veszélyt nem ismerem! Látom azt tisztán, úgy mint te s e hű angyal mellettem; de van valami bennem, mi erősb e meggyőződésnél, nem tudok ellenállani azon indulatnak, mely készt minden ily gyáván szőtt veszélyt bevárni s megvetni.

Bercsényi fölkelt üléséből, míg Amália férje kezét megragadván, szeliden szólt:

- Nem akarlak kényszeríteni, ismerem magam az erkölcsi lehetlenségek hatalmát, de egygyel tartozol magadnak s mindnyájunknak: nem feledni, hogy a veszély, melyet megvetsz, bekövetkezhetik s akkor késő leend, óvószerekről gondolkozni.

- Halld barátom, - mond Bercsényi nyers fölhevüléssel, - tedd, mit jobbnak látsz! - Nem az az egy, ki ellen százan szövik sötétben az ármányt, a gyáva, ha kikerüli a tőrt, hanem gyávák e cselszövők, mert neved árnyától is rettegnek! Hagyd elfogatni magadat nemes büszkeségből, ám lásd, miként felelsz lelkiismereted itélőszéke előtt, hogy reményeinket koczkára vetetted! - Én pár óra mulva indulok innen, egy napot töltök legfeljebb otthon, aztán álruhában Pozsonyba megyek, hol egy meghitt emberemnél évek óta meglehetős összeg pénzem s nehány drágaságom van előre nem látott esetekre letéve, magamhoz veendem azokat; bár tettem volna régen már, aztán Lengyelországba sietek s ott mindent előkészítek elfogadásodra. Mirián, kiről többször szóltam veled, a kolostorban vár reám és később mindnyájunkra, kiket a bécsi kormány lázadásra és forradalomra kényszerít és ingerel üldözései által.

Rákóczi kezet adott barátjának, azután nyugodtan szólt:

- Eredj, Miklós! meglátjuk, mennyire megy ezen emberek gyávasága, ha így akarod nevezni, én bevárom a veszélyt.

- Minő megátalkodás! - szólt Bercsényi, majdnem reszketve felindulásában. - Lásd, meg fogod bánni! én ismerem őket, legalább soha sem leend okuk avval dicsekedni, hogy csak pillanatig hittem nekik, csak perczig biztam szavaikban, esküikben és függő pecséteikben! Ha lelküket tennék tenyeremre, el nem szédítenének!^[44] Én megyek! mert el nem ismerem jogukat fölöttem; erőszak, orzás és ármány ellen védeni magunkat kötelesség!

Két nappal e beszélgetés után, késő éjjel, nehéz zivatar ömlött a sárosi vár agg rovátkáira s az egész vidékre. A magas hegység fölött nehéz fekete kárpit vonult össze, mintha a fellegek mind ide gyűlnének a terjedt magyar földről. - Alant függöttek azok saját terhük alatt görnyedve s mikor a sűrű villámok kisérteti fényükkel elöntötték a völgyeket, s pillanatra az erdők égni látszottak; könnyen ki lehete venni, hogy a záporfelleg szakadássá fajult s a Tarczát pár óra alatt kidagasztotta medréből.

Nem volt éj alkalmasb a dugárus, rabló vagy orgyilkos terveinek végrehajtására, mint ez. - Ki bámulna, hogy ama földön, hol az ármány meghonosult, hol annyi embernek életneme lőn, mások szerencsétlenségével átkos kereskedést űzni, egy ily éj, e felzendülése az egész természetnek, nem kerülte ki azok figyelmét, kik rosszat és gyávát akartak, azért éjet - és ilyet - kelle választaniuk, hogy a szűz nap ne világítson szemtelen arczaikba.

A vár felé kanyargó széles uton egy lovascsapat vonult fölfelé, közel 200 ember lehetett, küldve egy ellen - a szokott arányban! Mert ily merényekről a történelem elég tanuságot tesz. - 200! egy ellen! - igaz, hogy ez egy - oroszlán volt, ama 200 pedig - - - - de kisérjük őket.

Elől fehér köpenyeikbe burkolva két tiszt lovagolt. Fejeiken rövid, gömbölyű vas sisakok ültek, nyakukra lenyuló pikkelyes rákfarkakkal. Köpenyeikről, lovaikról csorgott az eső. - Lassan és óvatosan haladtak felebb és felebb: a villámok egymást érték s a fél látkört átfogva nappali fényt derítettek, melyet vakító sötétség követett. A felhők a zuhatag robajával hullottak alá, a dörgés morgott s olykor egy-egy csattanással végződött, mintha a hegyek összeomlanának.

- Gyalázatos egy megbizás! - kiáltott fel mérgesen az egyik tiszt.

- Kötelesség! - felelt a másik; - én csak e ruhát ismerem! - - nem okoskodom, hanem engedelmeskedem.

- Gondolom - viszonzá az elébb szóló, - én sem tagadtam meg az engedelmességet, itt vagyok s megteendem kötelességemet; de miután Sároson német őrizet van, nem tagadom, gyávaságnak tartom 200 embert küldeni oly ember elfogatására, ki ha felszólíttatik, önként elmegy Bécsbe.

- Katona dolog! - mond a másik; - tréfa volna az egész, ha kissé jobb időnk lenne. Ne aggódj, barátom, se baj! majd a várban jól tartanak bennünket.

- Van is idő lakomázni! - szólt a másik kedvetlenül: - nem tudod-e a parancsot? hogy ne időzzünk és gyorsan eljárjunk a dicső vállalatban, - ördögben is!

- Hát az az Isten katonája ott a várban, a hős őrizetnek az ő vezére! - szólt közbe a másik;- ki zsebre rakja havi bérét s ingyen él Rákóczi pinczéjéből s konyhájából, nem foghatta volna el? Tudod-e, pajtás, hogy én azt hiszem, hogy a bátorság ellensége a széles paszomántnak: mert mihelyt valaki nálunk 50-60 éves korában felvánszorog valami nagyobb tisztségre, inába száll lelke. Közvitézeink közől akármelyik kettőre bízzuk a dolgot, oly szépen elcsipik ő herczegségét, mint annak a rendi! Ördög vigye e gyalázatos esőt, egy száraz szál nincs rajtam.

- Ah! - kiáltott fel az elébb szóló, - amott egy didergő ázott ficzkó áll: látod-e? pillanatra a villám átgyujtotta árva képét, közel vagyunk.

E beszélgetés közben már jó magasan felértek a várhegyen, s mikép a tisztek egyike észrevette, csakugyan állt valaki emelt pisztolylyal az út szélén, mint háború idejében az előörsök.

- Halt, wer da! - kiáltott most a kiszapult, didergő katona igen rekedt hangon.

- Jó barát! - viszonzá a tiszt, - ébren vannak-e a várban?

- Az őrizet ébren van, a kapu nyitva, - felelt a kérdett, kit ily közelben a mindenkori villámok sűrű világításai egyikében, azonnal altisztnek s mintegy 60 éves férfiúnak lehete ismerni a legsavanyúbb arczczal a világon.

A két tiszt, az itt talált őrsöt maguk mellé vevén, gyorsabban haladtak a vár felé, melynek kapuját nyitva, dobogóját leeresztve találták.

Mihelyt a kapu mélyedésébe érkeztek, azonnal leszálltak lovaikról s ezeket nehányan hosszú üres ólba vezették, míg a tisztek a katonaságot a felső emelet kirugó tornáczai alá állították.

Az őrizet parancsnoka megjelent s bevezetvén az ujdon érkezett tiszteket a várnak egyik alsó folyosójába, tanácskozni kezdettek, mitevők legyenek.

* * *

Rákóczi e napon jóval éjfél előtt feküdt le: nejével egy szobában hált, s talán sohasem sejtették kevesebbé a közelgő veszélyt, mint éppen ez irtózatos éjen.

Hogy e folytonos robajban nem aludtak, igen természetes: mert ily magasokon minden födél recseg, az ablakok reszketnek s kandallókban, kéményekben üvöltő morgás hangzik, mintha kisértetsereg ütné ott fel táborát.

- Ferencz! - szólt egyszerre Amália, hirtelen fölemelkedve ágyában, - nem hallasz semmit?

- A vihar zúg! - mond Rákóczi, - hallom, hogy az ajtók recsegnek.

- Nekem úgy tetszik, mintha nyitogatnák az ajtókat s léptek közelednének.

- Csalódás, - felelt Rákóczi, - az egész estén át ily robaj volt e régi falak közt.

- Hah! - riadt fel Amália, - nem csalódom; ezek gyilkosok! fel - fel! hirtelen a mellékszobába, onnan a rejteken át menekülhetünk.

Amália herczegnő éppen készült kiugrani ágyából, midőn az ajtó nagy csörömpöléssel felnyilt, s a szoba megtelt katonákkal, kikről a víz csurgott, s kiknek a felséges bútorzatra bámuló meredt szemeik, az éji lámpa csekély világításában fénybogarakhoz hasonlítottak.

Egy pillanatra a szép szoba padolata vízben úszott, oly tömege a nedvnek szakadt le ezen emberek ruhájáról.

Mihelyt Rákóczi és Amália látták, hogy császári katonaság rohanta meg a szobát, nyugodtan maradtak ágyaikban. Rákóczi félig fölemelkedett s parancsoló hangon kérdé:

- Kik kegyetek - s mit akarnak?

A két tiszt egészen az ágyig közeledett: azon pillanatban, midőn az idősb, kit e megbizás ellen szólni hallánk, feleletre készült, Amália hirtelen megszorította férje kezét s úgy tetszett, mintha egy árnya a vigasznak derítené szép vonásait.

- Fönség! - szólt a tiszt, - higyje nekem, senki sem érzi inkább a kellemetlen megbizásnak, melynek következtében itt vagyunk, egész súlyát mint én; de szoros parancs következtében herczegségedet foglyomnak kell nyilvánítnom: katona vagyok: ez fejt meg mindent.

- Kétkedem, tiszt úr! - mond Rákóczi szigorú hangon, - hogy parancsa lenne engemet éjjel saját váramban megtámadni, betörni ajtaimat s úgy jönni ide, mint valami haramia!

- Nem érzek hajlamot, Fönség, - szakítá a másik tiszt Rákóczit félbe, - hosszas értekezésekbe ereszkedni: legyen elég annyit befejezésül mondanom, hogy mindketten betüszerint teljesítjük a parancsot, s ha Fönségednek valami kifogása van ezen - megismerem - kellemetlen meglepetés ellen, sziveskedjék azt gróf Solari tábornokkal tudatni, kinek meghagyásából vagyunk itt, bár jobb kedvvel lennénk a Gaura Drakulujban!

Rákóczi az utóbbi szavak után éles tekintetet vetett a haragos tiszt vonásaira, azután hirtelen s kevesebb indulatossággal kérdé:

- Mi okon történik velem e törvénytelen erőszak? én mint magyar nemes csak törvényesen idéztetve fogattathatom el; mint római szent birodalmi herczeg pedig csak birodalmi gyülés határozatára.

- Herczegséged tudhatja, - szólt a szelidebbik tiszt, - hogy mi, kik itt mint a végrehajtó hatalom eszközei jelenünk meg, s csak szomorú kötelességet teljesítünk, képtelenek vagyunk erre feleletet adni de ha megnyugtatására szolgál herczegségednek, annyit mondhatok: hogy a mi itt történik, a császár ő felsége egyenes parancsának következése; azért szivesen kérem, ne nehezítse meg ezen magában is kedvetlen eljárásunkat s méltóztassék bennünket követni.

- Most? éjjel, ezen iszonyú időben? - kiáltott fel Amália.

A két tiszt vállat vonított.

- Uraim! - mond Rákóczi nemes haraggal, - tudom, hogy a mi velem történik, jogtalanság! fájdalom, nem mondhatom, hogy példanélküli: mert éppen a jogos, nyilt eljárás tartozik a kivételek közé; de mivel kegyetek azt erősítik, hogy a parancs ő felségétől a császártól jő, engedelmeskedni fogok és tüstént. Ez által is be akarom ő felsége iránti tiszteletemet bizonyítani;^[45] pedig elhihetik kegyetek uraim, hogy egy intésembe kerülne kegyetekre s mindnyájunkra dönteni e szoba falait; nézzék e kanóczot, mely a falból áll ki s ötven mázsa lőporra vezet, - folytatá Rákóczi, fölemelvén a lámpát, s az a fölött függő feszületet, s a kanóczhoz közelítvén azt.

A két tiszt hátra tántorodott s a 20 emberből álló betolakodott kiséret, mely az ágyat fogta körül, hirtelen az ajtó felé tódult!^[46]

- Nyugalom, uraim! - folytatá Rákóczi gúnyos mosolylyal: - először nyilt lovagias támadók ellen van számítva végveszélyben. Engedjenek kegyetek időt felöltözni s azonnal rendelkezésükre leendek.

Míg Rákóczi Ferencznek sorsában e baljóslatú, válságos fordulat további kifejlését kisérnők, elkerülhetlen, messze Sárostól az erdélyi és oláhországi hegységekben azok lépteit kifürkésznünk, kiket regényünk érdekében sem feledni, sem szem elől téveszteni nem szabad.

Felséges, de a rémület s búskomolyság szellemét lehellő képcsarnokot állítna elő, ki a nagy Magyarország s Erdély hegységei s sziklatévetegeinek magasztos titkait tudná előidézni.

Hány rejtek létezik itt, csak azon emberektől ismerve, kiknek minden időben az Isten szabad ege alatt rejtőzni s üldözéstől félni kellett; kiket elhanyagolt nevelés következtében, bűnös elvetemültség a társaság átka alá helyzett, s választásból vagy kényszerítve örökös harczban voltak az emberiséggel. Sokat ezek közől a sors arra kényszerített, hogy minden élettervüket a bizonytalan jövőre számítsák; mert talán nem azt hitték, a mit mások, kik nem tudtak a világ sok szenvedéseivel kibékülni, vagy a gazdagság és szegénység, féktelen szabadság s nemtelen leigázás ellentéte érzéseiket sértette. Csuda-e, ha rejtett búvhelyeken gyültek össze, magasztos, néha ábrándos és eszelős fellegvárakat építeni!

Az emberek nagy száma, kik a mindennapi élet egymást váltó békés vagy zajos jelenetei közt másokat csak magukról s körületeikről itélnek meg, távolról sem álmodják, - a mi pedig kétségtelen, - hogy minden időben s minden kormányrendszer alatt, akadt egy töredéke azoknak, kik a létezővel sohasem voltak megelégedve, kiket vagy magasb röptű eszmék, vagy természetes nyugtalansága a kedélynek elválasztott másoktól. Ne csaljuk magunkat, köztünk, szemeink láttára, századokról századokra létezett neme a titkos egyesülésnek oly emberek közt, kik veszélyes, vagy véleményünk szerint az emberi nem boldogságát egykor eszközlendő terveiket szőtték odább. Követ kőre, olykor homokszemet homokra hordtak; de leölhetlen kitartással, mely minden fürkészettel daczol, mely lassan haladva reng előre, mint a vízbe vetett kő után az örvény gyűrűje szélesül és tágul; elbukva néha, felkelve ujra, s mint a forrás a tengert, a meleg a magasat, a villám az érczet keresi, fürkészve s megtalálva egymást.

Mióta az emberi nem nagyobb társaságokban él; mióta parancsoló s engedelmeskedő, hatalmas és erőtlen, gazdag és szegény, okos és oktalan létezik, - ha a legvégső aggkorra visszamegyünk: mindenkor nyomaira akadunk ama titkos társaságoknak és szövetségeknek, melyek a mindennapin, a bevetten és szokásokon túl, kerestek üdvet magukra és az emberiségre.

Akár a magasztosb érzemény játszsza a főszerepet s elvekről, eszmékről, haladásról legyen szó, akár pusztán anyagi könnyebbülés tüzetik czélul: hősies erényekkel s bűnökkel, gonoszságokkal találkozunk. Hibáznánk, ha e rovatba csak azokat helyeznők, kik ellen a törvény, a rend s jogosság felkél, s méltán védelmi helyzetbe teszi magát. Volt e szövetségek közt nyilt, bevallott, melyek létezése tudva s eltűrve volt; csak működését, s iszonyú titkos bűneit födte sötét lepel.

A világ a vehmbirák s az inquisitio botrányait látta s tűrte századokon át.

De hol az ily szövetségek valami magasztos, nemes eszmét tűztek ki: ott a selejtes nagyobb szám közt, olykor azon ritka nemével az embereknek találkozunk, kik életük magasb s nemesb jelentőségét tudják felfogni: képzetük az örök Istenről s a nagy mindenség czéljairól sokkal messzebbható, mint hogy a rövid emberi életet csak egy jól rendezett háztartás eszméjéből felfogván, tovább ne menjenek a jelennél.

A szomorú az: hogy a jó, a nemes és magasztos e titkos szövetségben egy tekintetben mindig hasonló volt, azaz: éppen oly tilos volt jobbat tenni, mint az emberek nagyobb száma, mint rosszat és kárhozatost; de szembetünő különbséggel: mert a rossz mindig több szerencsével, s kivitele több könnyűséggel találkozott, mint a jó.

Ez fejti meg, hogy néha a nemes czélok kivitelére is az emberek rossz és selejtes eszközökhöz nyultak; olykor a nyers erő s a féktelenség szerencséjét vetvén a nemes czélok, a nehéz kivitelű tervek szokott szerencsétlenségének mérlegébe.

Nem volt e rövid előzmény felesleges annak megfejtésére, minek nemsokára tanúi leendünk.

Magyarországon a két hazát értve, századokon át az érdekek oly zavart, oly rejtélyes alakot vőnek, hogy egészen ellenkező vélemény - egyenlően jó hazafiságnak tartatott s tartatik mindez óráig. - Egy része az embereknek azt hitte: míg jól van dolgom, vagy legalább nem igen rosszul, miért törekedjem változásokra; mások ellenben úgy vélekedtek, hogy éppen annak, kinek jól van dolga, szoros kötelessége nem feledni azokat, kik szenvednek, s minden előnyük az, hogy a vértanúkoszorúval - talán egy jobb világra szereznek érdemeket.

Három felsőség közt volt a vélemény-különbség századokon át. Egy rész hazai kormányt óhajtott; ki szeretné a hazát inkább, mint annak fia s kinek azon kívül és azon túl érdekei nincsenek? mások azon meggyőződésben, hogy Magyarország képtelen többé a Mátyás korának önnállóságát kivívni, azon hitben éltek, hogy a Magyarhon birtokára vágyó hatalmasságok közt nem lehet jobbat választani, mint keresztény felsőséget; - egy nagy rész végre úgy vélekedett: a török pogány, buta nép, - de ha az adót pontosan fizetjük s ha egy tized részét annak, mibe nekünk a német szövetség s annak kimeríthetlen zsarolásai kerülnek, ajándokra szánjuk a török divánnak s egyes szatrapáinak, nyugodtak leendünk; mert a fényes porta nem elegyedik az ország belső szerkezetébe, nem tolja reánk nyelvét s megszenvedi ősi szokásainkat, maradjunk tehát a török mellett.

Mindezek külön-külön magukat jó hazafiaknak, nézeteiket jó czélúaknak, törekvéseiket üdvöseknek tartották, ellenben mindenkit, ha ellenkező véleménynyel bírt, árulónak, eszelősnek vagy kárhozatos elfogultságban szenvedőnek nyilatkoztattak.

E három egyenlően hazafias, jó szándékú, jót akaró párt közt, özöne a vérnek lefolyt s a gyűlölet sárkánya lehelte lángjait.

E három párt egyikének nehány elszánt emberével vezet a sors össze, s meglátjuk, mennyiben fogják a mondottak magukat az életben igazolni s minő eszközökhöz nyultak a jobbak, hogy a rosszabbak segélyét biztosítsák.

Mélyen az oláh és erdélyországi havasok és sziklabérczek közt, magas hegycsúcson állapodunk meg s nem csuda, ha lépteink a földbe legyökereznek. - Igen - a mi előttünk áll, oly meglepő és váratlan, mikép pillanatra azt hiszszük, hogy lábaink nem fogják merni a jövő lépést tenni.

A hegység élén a hajnal hasad, fönn szédítő magasban egy lapos sziklán két férfiú-alakot látunk: mindkettőt durva posztóból készült sötét öltözet fedi: neme a szűrnek vagy dolmánynak, széles tüszővel övedzve karcsú derekaikhoz.

Azonnal ráismerünk mindkettőre, bár aligha őket itt és együtt gondoltuk volna találni. Az egyik Apagyi György félreismerhetlen arczával, a másik Brenkovics, kit ezuttal természetes alakjában látunk, - elmondhatjuk kivételesen, - mert éppen ezen alak volt az, melyet legritkábban lehete benne megismerni.

Mindkettőnek vállán bőrtarisznya függött széles szijjon s tüszőjükben pisztolyok nyugodtak.

Kard nem volt oldalaikon s úgy látszik, hogy egész készületök hosszas gyaloglásra volt számítva.

De a kard helyett egy más, nem kevésbbé súlyos és hatalmas fegyver volt kezeikben, az aczél fokos, ujjnyi hosszú tőralakú éllel fokán.

A kifejezés e szilárd férfias vonásokban, hideg, szigoru, de nem kedvetlen.

Ott álltak s nem mondtunk sokat, mikor állítottuk, hogy a ki e helyre lép, lábai a földbe gyökereznek.

Előttük szédítő mélység ásított: oly sötét a hasadó hajnal daczára, hogy lehetlen volt fenekén a tárgyakat kivenni.

E mélységnek vagy völgyaljnak - ha így akarjuk nevezni, terjedése nem csekély: mert egy negyedórányira nyúlhat átmérője; de e magas pontról tekintve, majdnem feneketlennek látszott az óriási sziklák arányában, melyek azt feketén és kormosan körülkerítették s itt-ott körülboltozták.

Apagyinak és Brenkovicsnak szemei e szédítő fekete örvénybe voltak szegezve: nehéz szürke köd széles terítőkben ömlengett s örvényelt abból felebb és felebb, míg megszakadván, a mindig világosabb hajnal derűjében egy-egy lepel vonult el a természet e romjairól: mert az egész terjedt katlan valami kiégett kráterhez hasonlított.

A két férfiú, miután néhány perczig kémelt a sziklapárkányról, megindult.

- Erre jobbra! - mond Brenkovics, - mindig a gerinczen, vigyázzon kegyed jól lábaira, mert akár egyik, akár másik oldalra hanyatlik, életével játszik.

Valóban a szirttaraj, hol most vigyázva, de a félelem minden jele nélkül s a szokás biztosságával haladtak, egy keskeny élt képezett, melynek egyik oldala simán és meredeken a völgy mélységébe nyúlt le, mint valami fekete kárpit, míg a másik több mint négy-öt ölnyi szakadásnak párkányát képezé, kiálló élekkel és ormokkal, átmetszve esőmosásokkal s telve tövises bokrokkal.

Maga a keskeny ék a tetőn az egyedüli ösvényt képezé s egy szemben jövő elől kitérni, a leghidegebb bátorságot és szédülhetlen főt feltételezé.

Brenkovics elől ment, s mindketten annyira el valának saját egyensúlyozásukkal foglalva, hogy nem akartak beszélgetéssel veszélyes szórakozást előidézni.

Mintegy tíz perczig haladtak, midőn Brenkovics egy óriási hárs mellett megállt. Ez, elég csudásan a szikla repedéséből kiemelkedve, pompás koronáját mint zöld zuhatagot nyujtá le ez örvény felé.

- Itt tágasb a hely, - mondá Brenkovics, leereszkedvén a fa tövébe, melynek kevély sudara alig két ölnyire gyökerezett a meredek sziklafal szélétől.

- Vaszil nemsokára itt leend, - szólt Apagyi, - ez Traján hársa ugy-e?

- Igen - viszonzá a másik, - itt bevárjuk őt, és most tekintsen kegyed alá.

Míg a két férfiú a nyakkoczkáztató utat tevé a Traján hársáig, mert az ezredes erdő-óriást e hegységek gyér látogatói századok óta így nevezték: addig a köd lassankint emelkedve a setét kráter karajáig, egyszerre valami légnyomásnak engedett, s ujra a völgyfenékbe szállt alá s ott, mintha a föld beitta volna, egészen elenyészett.

A tekintet, mely a két kalandor előtt felásított e vadonból, képes vala őket meggyőzni arról, hogy e helynél titkosb s hozzáférhetlenebb rejteket alig tudnak a Kárpátok fő- s oldalágazatai előmutatni.

Az egész völgy alja, melyet a lassankint feljebb és feljebb haladó napnak világernyője mindinkább kifejtett homályából, hasonlított valami elhagyott város romjaihoz.

Alig volt néhány négyszögölnyi tiszta tér helyenkint; mindenhol roppant szikladarabok feküdtek: hasonlók eldőlt tornyokhoz, romba omlott koczkákhoz s idősenyvedt falmaradékhoz; a romoknak s görelynek halmazaitól körözve.

Két patak, ér vagy olvadt hó, nem lehete e magasságról elhatározni, küzdött e sziklaszeleteken át s képezett zöldes vízterítőket, míg két-három helyt megrohanván egyét e szirtköböknek és guláknak, felcsapott magasra, szikrázó vízsugarakat alakítva.

- Ott a Gaura Drakuluj! - kiált fel Brenkovics, rövid pihenés után felkelve s a szédítő mélység széléhez közeledve.

Valóban, miután az utolsó ködszőnyeg, szemközt kalandorainkkal, a völgy fenekéig ért, az átelleni kékes sziklabordák felnyiltak: úgy tetszett, mintha a hegység egyszerre feltárná torkát s valami földalatti világ mélyeibe engedné behatni a tekintetet.

Oly nagyszerű volt a boltozat s oly sötét, mikép megfoghatjuk a név értelmét, melyet annak a babonás nép adott. A legmagasb torony, egész városrész, egy vár dombjával együtt, kényelmesen megfértek volna az óriási ív alatt, melynek boltozatait bokrok s mindennemű havasi növények lepték el, olykor hosszú füzéreket képezve, máskor a vihartól kitépve ingadozván szakadozó gyökerein.

- Isten áldja kegyelmeteket! - kiáltott fel Vaszil, ki e perczben lépett ki egy sűrű fenyőbokor mögől, egészen úgy öltözve, miként őt utoljára láttuk.

- Találunk-e már valakit? - kérdé Brenkovics, kit a jöttnek megérkezése nem látszott meglepni; - Mirian sokat igér mindig s keveset teljesít.

- Gondolom, lesznek már alant, - felelt az oláh; - nem látják kegyetek a tüzeket?

Apagyi élénken közeledett Vaszilhoz, ki Brenkovics mellett állt a mélység szélén. Igen, - szólt, - ott füstgomolyok vonulnak hosszan a földön, azt hittem, hogy a köd maradványai.

- De benn a hegy alatt, - folytatá Vaszil, ki e nagyszerű öblözeteket nem gondolta jól értelmezni, ha azokat barlangnak nevezi.

- Igen, - felelt Brenkovics, - látom mint vörös csillagokat a barlang sötétében pislogni a tüzeket, menjünk! Előre, Vaszil! te vagy az egyedüli, ki e veszett helyen kalauzul szolgálhatsz.

- Csak utánam! - viszonzá ez jókedvvel - utánam!

Mind a hárman megindultak. A hegy-él, melyen őket a nevezetes hársfáig kisértük, ettől nehány ölnyire biztosb lőn; mert az annak egyik meredek oldalát képező szakadás végét érvén, a keskeny ösvény kitágult s az őserdőség szélén folytathatták útjokat.

A ki sohasem járt e rejtett, csak dugárusoktól s haramiáktól ismeretes helyen, alig foghatná meg a lehetőséget, hogy a völgynek aljába lejuthasson s az úgynevezett Gaura Drakuluj rejtekeihez férhessen. Oly meredek s nagyobbrészt sima sziklák feküdték a mély katlant körül s oly hiánya volt minden nyomnak s bejárásnak, hogy Apagyi párszor kétkedni kezdett a vakmerő oláh képességén ennyi akadály legyőzésére.

Brenkovics nem egyszer meglátogatta e buvhelyet: de a tulsó oldalon jött, hol egy nyaktörő meredek szakadás görelyén csúszott inkább, mint jött a völgybe.

A hová végre nehány száz lépésnyi haladás után értek, annyira váratlan volt, hogy csak Vaszil ismeretes vakmerősége nem engedé, hogy Apagyi s Brenkovics szavakat adjanak növekedő aggodalmuknak.

Egyszerre az ösvény megszakadt s az oláh roppant lapos kőszelet mellett állt meg, mely nehány magas fenyő közt hevert a földön.

- Ide, uraim! - mond némi diadallal tekintvén kisérőire, kik meg nem foghatták, mit akar, annyira nem látszott semmi nyoma valami lejárásnak vagy esőmosásnak, hol őket a völgybe vezethetné.

Vaszil lehajlott, és folytatá: - Ide, segítsenek kegyetek, ezt a kőlapot félre kell mozdítani!

- Miért? - kérdé Brenkovics.

- Miért? - ismétlé az oláh; - majd meglátják miért; segítsen Apagyi uram! ott a jobb szélét kell megragadni, alája teheti kezét, mert apró köveken nyugszik; - túl, uram! úgy - - szólt tovább, intvén Brenkovicsnak, ki a sziklalapnak szélét ragadta meg, s erős karjaival kezdé azt emelgetni.

- Nem úgy! nem úgy! - kiáltott fel Vaszil bosszúsan, - nem kell emelni, fordítsák kegyetek a követ amarra, balra - hó! - újra emelik - mondtam már, nem kell emelni!

- Vesztél volna meg! kiáltott Brenkovics, kinek béketürése hamar kimerült, - hogy fordítsuk, ha nem emeljük?

- Teringettét! - viszonzá Vaszil nyersen: - taszítsák kegyetek a követ balra, majd elfordul, ha meg nem fordul.

Brenkovics és Apagyi nyomni kezdték a széles kőlapot balra maguk előtt s nem kevéssé csudálkoztak, hogy az könnyebben enged a nyomásnak, mint gondolták, s nem fordult ugyan fel, mert Vaszil magyarul beszélvén, még mindig nem tudta a leghelyesebb kitételeket használni - - hanem tovább vonult - s mindketten látták, hogy alatta egy lyuk, hasonló valami sötét kémény nyilásához, tűnik elő.

- Csak tovább-tovább! - biztatá őket Vaszil, - úgy - nah - még egy kissé - ásá! - tevé végre oláhul hozzá - a mu binye! - mert meg kell jegyeznünk, hogy az egykori kecskeőr örömét bosszúságát mindig saját nyelvén szerette leginkább kifejezni.

Hogy a kő, mint valami ajtó, a földszinen majdnem sarkon fordult s a nyomásnak engedett, megfejti az, hogy egyik oldala nagy, gömbölyű, kavicsnemü köveken nyugodott s mihelyt a másikat nyomták, természetesen engedett.

Egyébiránt nem volt kétség benne, hogy e bejárás előre el volt készítve.

- Ördögöt! - kiáltott fel Brenkovics, - nem reméllem, Vaszil, hogy e kútba akarsz beszállásolni bennünket?

- Kút? - mond az oláh vigyorogva, - nem kút biz az! hanem lejárás; mondtam előre, hogy a tulsó lejárás kecskéknek való, nem becsületes embereknek, tudom én, mit beszélek! csak utánam, majd elől megyek, de lámpát gyujtok, - evvel kis bádog lámpát vett ki tarisznyájából s az akkori mód szerint kénfácskákkal s taplóval nem csekély csiholás és fuvás után egy faggyú gyertyát gyujtott meg.

Mikor a lámpa égett, Vaszil beereszkedett a gödörbe, melynek szája akkora volt, hogy azt a legkényelmesebben teheté.

Lába már biztos alapot ért, de vállai még künn voltak, egy perczczel azután behúzta fejét s eltűnt a szem elől.

- Ereszszen kegyed engemet, - mond Apagyi Brenkovicsnak, ki a gödör közelébe lépett.

E földalatti lejárás vagy rejtek nem volt egyéb, mint azon szűk és hosszú barlangcsatornák egyike, minőket főleg e vidéken gyakran lehet találni: mélyen befuródnak ezek a hegyekbe, sőt olykor annak oldalát egészen áttörik, valami barlangban végződve, honnan aztán szabadba juthatni.

A különbség csak az, mikép a szűk köz, hová kalandorainkat tűnni láttuk, a helyett, hogy párvonalba futna a föld vagy szikla rétegeivel, örvénylő, menedékes kanyarulatokban lefelé huzódott, egész a völgyfenékig.

Gyaníthatólag azoktól födöztetett fel, kik a gyakori tatárfutások s török és német portyázók idejében a járatlan s ismeretlen előtt hozzáférhetlen természetes aknákban kerestek és találtak menedéket.

Vaszil azon néhány év alatt, mióta őt Brenkovicscsal szövetkezni láttuk, nemcsak a legvakmerőbb martalóczczá, hanem egyszersmind a legfurfangosabb kémmé s ügyvivővé képezte ki magát: főleg Oláhországban, saját faja közt, babonás bámulókra talált. Ennek oka, a mit alig szükség emlékezetbe hoznunk, hogy akkortájban a szerencse és vakmerőség a köznép előtt többnyire babonás hittel vegyült. A cziblesi kecskeőr, a téli magánynak semmit sem gondoló remetéje, mint valami felsőbb képezetű valóság tekintetett; - a nép, sőt még azok is, kik vele a leggyakoribb érintkezésben voltak, őt valódi csudatevőnek s bizonyos tekintetben jósnak tartották.

Tökölyi maga, miután párszor megkisértette, mi telik ki e ficzkóból, igen sokat tartott róla s Brenkovics, e királya a kémeknek, darab idő óta a legnehezebb dolgokat mindig Vaszilra bízta.

A barlang, hol a három férfiút látjuk, hol szűkebb, hol tágabb, olykor csekély terjedésű boltokat képez: ilyenkor embereink egyenesen állhatnak, míg legnagyobb részén útjoknak kénytelenek valának hajolva haladni. Mikor - mindig kigyózó kanyarulatban, lejebb s lejebb menve, e sziklás bércznek mintegy közepe tájáig értek, egy elég tágas hézag fogadta őket. Kissé pihentek, mert hogy e rejteknek alja a lábaknak nem legbiztosb alapot nyujtá s szerfelett fárasztó volt, lehet gondolni.

E pihenő állomásból az út jobbra kanyarodott be a sziklába, egészen ellenkező irányban avval a részével a lejárásnak, melylyel eddig megismerkedtünk.

- Most - szólt Vaszil, - darabig egyenes uton megyünk, sőt itt-ott fölfele, de aztán lekanyarodik az út a völgybe s nemsokára szabadba érünk.

Minden úgy történt, miként az oláh mondotta; kalandoraink fél órai vándorlás után, nyitott barlangba értek, melyből négykézláb kellett kicsúszniok.

- Itt vagyunk a szabadban! - kiáltott fel Vaszil, pattintván ujjával s elfujván a gyertyát.

- Terringettét! - szólt Apagyi megrázkódva, s a homokot s penészt levervén öltönyéről: - gonosz egy bejárás az ördög gödrébe! Ha még egy negyed óráig tart, megfulok.

- Nekem minden idegemet átjárta a hideg, mintha a láz borzogatna, - tevé hozzá Brenkovics. - Előre! Egy kis gyors járás, s megmelegszünk. Előre Vaszil! te tudod az utat.

Hogy a rejtekben, melyet csak most hagyánk el, örökös hideg, majdnem jeges légvonal terjedett, igen természetes, két nyilása levén s mivel a légmérsék közt a völgyfenékben s a bércztetőn nagy volt a különbség.

Miután mind a hárman segítve egymásnak, kissé kitakarították magukat, Vaszil megindult s a többiek gyorsan kisérték.

Szemközt velök amaz óriási nyilt boltozat, vagy nagyszerűbb kifejezés helyett barlang, egész vad pompájában ásított a jövők felé. Mikor egyes kövek segedelmével az első patakon száraz lábbal átjöttek, s egy kis földemeletre értek, a fekete pokolüreg kerete szeszélyes növényövezetével mutatá, minő utánozhatlan kaczérság van a legvadabb természetben s mikép válik az is, a mi borzasztó, széppé és csudássá összeségében.

Most már lehete látni, hogy e titkos búvhelynek alja tele van néppel: mint valami fekete sáskasereg nyüzsgött az, a füsttől kerítve.

A barlang hézagában gyujtott nagy tüzeket igen jól ki lehetett venni, mert a mélység sötét háttere egész élénkségében kitünteté a felcsapkodó lángokat s a fölötte kóválygó nehéz fényes füstvonalakat.

- Sokan vannak! - mond Apagyi, mihelyt azon helyre értek, honnan a barlangot egész pompájában ki lehetett venni.

- Jöhettek volna többen is, - erősíté Vaszil; - de Pintye Gligor embereinek egy része a nagybányai bérczekben rejtőzik s a kalugerek Pintyétől tartanak, pedig tudom, hogy a vén Mirián keményen rájok parancsolt, na hiszen majd látunk csudát, ha az öreg neki búsul.

- Szeretném, ha ezen ember egészen kimaradna, - szólt Apagyi halk hangon Brenkovicshoz: - e szemtelen ficzkókkal végre is mindig meggyűl a baj.

- Hasztalan! - viszonzá hasonló hangon Brenkovics: - mikép a nagy uraknak vannak hőseik, a nép is keres ilyeket magának. Pintye gaz tolvaj, de kivel igen csínyján kell bánnunk, mert nagy befolyása van, s a legvakmerőbb emberek egyike. Nehéz a választás, mert ha mellettünk nincsen - ellenünk leend. Jól teleszivta magát mint a nadály és sok rossz fát tett a tűzre, ha mi kirekesztjük, a némethez szegődik vagy a törökhöz.

- Igaz, - mond Apagyi: - fel kell emelni e népet, hogy mint az arany, mikor forr, kitaszítsa az ily nemtelen salakot maga közől, - addig legyen e gazember az uszály, le fogjuk őt első alkalommal rázni vállunkról.

E beszélgetés latinul folyt: azon nyelven, melyet a míveltebb osztály ez időben mindig használt, ha a nép fiai előtt érthetlenül akart szólni.

Vaszil megszokta Brenkovicsot néha általa nem ismert nyelven szólani hallani, s kisebb gondja is nagyobb volt annál, mit az emberek beszélnek; ő csak arra ügyelt, a mit cselekesznek. Meg kell vallanunk, hogy e részben alig volt ember, kinek esze, szeme inkább résen állt volna, mint a természet e vakmerő fiáé.

Már alig lehettek száz lépésnyire a barlangtól: néhányan, kik őket észrevették, kiáltozni kezdettek: - Ide, ide!

- Látja kegyed Urszát? - kérdé Brenkovics, ki a barlang szélén az agg medvevadásznak félreismerhetlen alakját megpillantotta.

- Látom - felelt Apagyi: - aki mellette áll, Pintye, rá lehet a vörös süvegről s a hosszú török fegyverről ismerni, amott Ráfael!

- Hanest nem látom még, - szólt ujra Brenkovics: - pedig ide rendeltem, de béketűrés, alkalmasint valamelyik tűznek közelében guggol duzzogva s apánkat, anyánkat szidja felséges szász nyelvén!

Most már a barlangban mindnyájan figyelmesekké lőnek a jöttekre s többen a tág torkolat előtt folyó patakon át elejökbe siettek.

A nyilt öböl, melynek végét s csatornáit lehetlen volt világosan kivenni, mikép mondtuk, oly magas, széles és tágas, hogy összehasonlítással világos eszméjét nem adhatjuk. Az aggteleki híres barlang s a wiedlicskai sóakna legtágasb öble csekély boltozatok ezen ősképzetű üreghez mérve.

A legmagasb ismeretes torony s az egyptomi gulák legnagyobbika könnyen állhatna közepében a nélkül, hogy szédítő kúpját megközelítse.

Boltozata részint tömör kőből, részint - s főleg a nyilt tágas kapuzat közelében - csepegvényből^[47] állt. Az utóbbi képezet^[48] toronynagyságú csapokban nyúlt le s félvilágos domborodásain át a számos tüzek vörös fénye derengett.

Mikép egy régi s ritkán található krónika erősíti, senki sem ismerte e barlangnak egész mélységét. Állítólag szűkebb s tágabb földalatti utczái s csatornái Oláhországig nyúltak s csak egyetlen ember volt, ki később e téveg Ariadne-fonalát birta, a híres Mirián, jós, remete, tündér egy személyben.

Többen 500 embernél gyűltek itt össze, ezek közt számos, vésznek edzett martalócz a Tökölyi seregéből, oláhországi s moldvai kalandorok és sokan, kik e lázas időkben vagy mindenüket vesztették árva életükön kívül, vagy semmivel sem birván, mások birtokára számítottak.

Volt ezek közt, kiket magasztosb eszmék vezéreltek, kiknek e gyülevész nép, e vad és sivár embertömeg, terhükre volt, kiket egyedül saját jellemük tisztasága látszott megóvni, hogy a hinár közt járva saruik tisztán maradjanak.

Ezen utóbbiak sorába tartozott főleg Apagyi, nehány oláh lelkész, pár tanuló s mások, kikkel e történet későbbi jeleneteiben fogunk megismerkedni s kik közől többeknek sikerülend, mint minden forradalomban, a tűz és vérkeresztség által kitisztulni.^[49]

A hézag nagy kiterjedésű tért képezvén, a szemnek meg kellett az első benyomás gomolyát szokni s a világítás változó fokozataival ismerkedni, míg a nagyszerű képet maga előtt egész valóságában felfoghatta.

Lépjünk a csepegvények által képezett egy csudás erkélyre, mely a tágas nyilástól jobbra, alig tíz lépésnyire attól, a merész boltozatok alatti sziklafalból rugott ki, s hol Brenkovics és többen foglaltak helyet, az első vidor üdvözletek után.

Erő, szeszély s választékonyság egyesültek a természet játékában: a gót s arab építészet elemeit lehetett itt felfödözni, tanulságául annak, hogy az örök oktató s útmutató a természet maga. Olyan volt e kiemelkedő bástya, mintha az oszlopok s ívek, melyeken nyugodott, csipkékkel lennének körülterítve s a kövülések füzérei ünnepien függenének le sajátos párkányzatairól. Hasonlított óriási szószékhez, melynek természetes rostélyzatai közől itt-ott rémítő állatok s csudás alakzatok kémeltek ki.

E magas helyről az egész földalatti jelenet kifejlett bonyodalmából s a tekintet képes lőn azt felfogni.

Szemben, a barlang tulsó falának irányában, úgy rémlett, mintha véletlenül összehányt talapzaton óriási alakok ülnének magas székeken, mint annyi sella curuliseken, hasonlítottak a titkos birákhoz vagy druidokhoz, kiket tanácskozásaik közepette egy tündér átka kővé változtatott.

Fölöttük a csepegvény irtózatos sárkány alakját látszott magára ölteni, kiterjesztett denevérszárnyakkal.

Köröskörül a roppant öblökből csillárokhoz hasonló csucsorodások nyúltak le, míg itt-ott diadalkapuk s halotti emlékek álltak.

Egyikének e természetes diadalívek közől tetejéről bő patak csattogott le, s a barlang üregein át eltűnt ujra, mintha a föld beinná.

Szemközt az erkélylyel fekete embertömeg bontakozott ki: havasföldi nép volt ez, többnyire törökösen fegyverezve. Ültek, álltak, hevertek, s a zaj, mely ezen oldalról egészen az erkélyig hatott mutatá, minő élénk társalgás foly köztök.

Jobbra az erkélytől a barlang mélyedése felé két nevezetes csoportozat alakult, mindegyik 50-60 főt számíthatott. Az egyik közvetlen az erkély mellett, kétségtelenül haramiákból állt. Mindezen sötét, marczona férfiak bozontos szakállaikkal, megrakva mindennemű fegyverrel, a barlangtetőről leszakadt szirt- és csepegvénydarabokon ültek, vagy ezek körül álltak és járkáltak.

Előttök egy-egy mogorva férfiú szónokolt, kiben azonnal tolvajfőnökökre, vagy harambasákra lehetett ismerni.

A társalgás itt nem volt oly élénk, mint ama tulsó tömegben, de a rekedt felkiáltások s durva hahoták tanusíták, hogy kalandjaikat közlik egymással s talán ittlétük czéljairól vitatkoznak.

Túl e durva tekintetű népen, a második embertömeg egészen más kinézésű volt: azonnal meg lehetett ismerni, hogy nem haramiák, mind öltözetük, mind jó, de nem túlzott fegyverzetük, az itt egybegyűltek nemesebb rétegére gyaníttatott.

Szemközt a hézag torkolatával, legmélyebben a barlang vége felé, több apróbb csomókban igen változatos nép tolongott. Vaszil alighanem csalatkozott, mikor azt állítá, hogy a kalugerek, ez oláhországi remete-barátok, féltek idejönni, mert egy több ölnyi hosszúságú csepegvényen, mely mint valami ezerévű fasudar hevert a földön, egész sorát látjuk e szent férfiaknak.

Mindnyájokat sötétkék egyházi öltöny födi, kötéllel derekaikhoz szorítva, melyről a hosszú nagygyöngyű olvasó függ rézkeresztjével. Fejeikre tágas csuklyájuk van borítva, s arczaikat majdnem egészen elfödi.

E férfiak automatokhoz hasonlítottak, s valóban oly halványak voltak, minőknek itt a kétes világban látszottak.

Nem igen messze tőlük, két oldalra apróbb csomókban vidéki nép állt és hevert. Úgy látszott, hogy nem egészen nyugodtak s valami talányos félelem és aggódás borong ijedt vonásaikon.

Suttogva beszélgettek s szemeik lopva kémeltek a különböző embertömegeken.

Míg így a mint láttuk, a nagy kiterjedésű öböl majdnem egészen kerítve volt mindennemű és alakú néppel, közép tere sem volt üres. Sokan jártak-keltek ott s mentek egy csoportozattól a másikhoz, vagy ketten-hárman beszélgettek együtt, s ha újabb emberek érkeztek, a hullámzó népraj a barlang nyilásához közeledett.

Az egésznek világos felfogására nem szabad a számos tüzet felednünk, melyek körül többen főzéssel, sütéssel valának elfoglalva, míg mások külről nagy fasudarakat s száraz gallyakat hordottak elő.

Apagyi és Brenkovics ama fönséges, természetes erkélyen vagy szószéken álltak s többekkel beszélgettek, kiket itt nem leend felesleges addig is röviden kijelölnünk, míg megtudjuk, mi hozta e sok szinű népet éppen a rengeteg e búvhelyére.

Ismerőseink közől elég ha Ráfaelt, Fenchel Hanest, s az öreg Urszát megnevezzük. Vaszil egyenesen a kalugerek felé tartott, s még kisérői nem értek az erkély tetejére, mikor már az oláh élénken hadonázott kezeivel s nagy tűzzel látszott a mogorva szerzeteseknek valamit magyarázni.

Pintye Gligor is egy volt azok közől, kik a jötteket üdvözlötték; de érdektelenebb embereket hallgatással mellőzve, említetlen nem hagyhatunk egy feltünően szép fiatal lovagot, egyszerű sötét barna magyar öltönyben, nyuszt kalpaggal fején s felséges török karddal oldalán, mely vérvörös, arab ízlésben összebogozott zsinóron függött válláról.

Mind Apagyi, mind Brenkovics kellemes meglepetéssel nyujták e 26-27 éves férfiúnak kezeiket, ki a legnyugodtabb kifejezésével az érettségnek üdvözlé őket.

Mindössze húszan, ha nem többen lehettek, kik Apagyit és Brenkovicsot az erkélybe vezették, hol lapos kövön, mely asztalt képezett, nehány serleg bor, kenyér, sódar és turó hevertek.

Meg kell jegyeznünk, hogy a jelenetnek benyomása ünnepies és fenyegető volt inkább, mint vidor és feszületlen; de ezt csak az első hatásról mondhatjuk, mert alig telt el negyed óra, azonnal észre lehetett venni, hogy e változatos tömeg mindinkább elegyedik s ismerkedik. Az egésznek lassankint oly szine s hangulata keletkezett, minő az akkori táborozásokban feltűnt, hol mindent elébb lehetende feltalálni, mint félelmet vagy rossz kedvet.

Apagyi s azon szép férfiú, ki nemcsak e nagyrészt szennyes, durva nép közt, hanem a legfényesebb teremben is feltünendne, kevés embert ismertek itt, de annál többen közeledtek Brenkovicshoz, Urszához, Ráfaelhez. Feltünő volt különösen, mennyire növekszik Brenkovicsnak derültsége: alkalmasint minden reménye fölött ennyi ismerőjét találván itt.

Nincs kétség benne, hogy ezen összejövetel nagy gonddal s titokban lőn előkészítve, s azok, kik azt elintézték, fontos terveket csatoltak avval össze.

Mielőtt tovább mennénk, engedjünk időt e népnek sejtelmekre s gyanításokra, mert világos, hogy kevesen tudták a valóságot s mindenki saját felfogása szerint igyekezett e gyűlés okát fejtegetni és indokolni.

Igy tért nyerünk egy nevet kiemelni azon sok közől, melyet eddig hallánk: e név Mirián, kiről csak annyit mondtunk, hogy jós, remete és tündér egy személyben.

Mirián egyike volt azon embereknek, kiket a történet, krónikák és emléklapok mint valami odavetett talányt állítnak elénk, a nélkül, hogy a legéberebb fürkészetnek s buvárkodásnak sikerülne őket egészen világosan és födözetlen megismerni. Olyan volt, nem feledvén minden összehasonlítás bénaságát, - mint például Cagliostro vagy Faust, kikről mindenki beszól, a nélkül, hogy a mese a valótól élesen el lenne különözve életükben.

A régi hagyományok annyit mondanak róla: hogy Tökölyi s később II. Rákóczi Ferencz idejében, az Erdély és Havasalföld közti hegységekben egy, több mint száz éves remete lakott, kit senki ifjan nem látott, kiről a legvénebb emberek mint oly férfiúról emlékeztek, kit gyerekkorukban hosszú ezüst szakállal láttak, s már nagyatyjuktól mint száz éves öreg remetét hallának említeni.

A természetben semmi természetfölötti nincsen, ha némely csudás, váratlan jelenetnek megfejtése nem esik kezünk ügyébe, előre bizonyosak lehetünk két dologról: vagy nem igaz, a mi mondatik, vagy ha saját érzékeink tanusítják annak valóságát, akkor abban rejlik a talány kulcsa, a mi e jelenetet megelőzi s a természetfölöttinek eszméjét képviseli. Szóljunk világosabban.

Mirián élt, sokan látták, sokan ismerték őt. Száz évesnek látszott, oly valami elkövült s mégis erőteljes lehelt vonásaiból; de Mirián, kit Rákóczi korában ismert a nép, ugyanaz-e, kiről nagyatyáik szóltak? ez más kérdés: mint szintén az is, ha mind abban, a mi e rendkívüli egyéniséget körözte, nem volt e természetesen megfejthető valóság, a nélkül, hogy az emberi elme babonára és természetfölötti fejtegetésekre szoruljon.^[50]

A sok esemény, talán mese közül, melyek a rengeteg e második Rübezaljáról a nép ajkain kerengtek, legnevezetesb egy - a vinnai lakomához hasonló - monda.^[51]

Bethlen Gábor erdélyi fejedelem egy vadászaton eltévedvén, végre a Gaura Drakulujra bukkant. Maga s vadászkisérete fáradtak lévén, a hűs barlangban foglaltak helyet, a vízzuhatagból oltván szomjukat, míg a számos eb ugatásaival visszahangoztatá az öblöket. Egyszerre kürtjel hallatszott s nemsokára egy öreg remete, vörös talárban és csuklyával jelent meg, ki őt s kiséretét udvariasan meghivta ebédre.

Bethlen Gábor vadászai fenyő szövétnekeket gyujtottak s a sajátos lak urát a földalatti utczákon s öblözeteken át kisérték - nem minden babonás félelem nélkül.

Csudás kristálypalotába vagy barlangba érkeztek, hol reájok fényes lakoma várt. - A gazda maga s számos cselédsége - a gazdáéhoz hasonló öltönyben - a lakoma alatt egy szót sem szóltak. Minden némán és csendesen, de a legjobb rendben ment véghez.

Az egészséges étkek, a tüzes borok a vendégeket tökéletesen kielégítették.

Miután mindnyájan jóllaktak, az öreg remete, kinek szakálla övig ért s fehér volt mint az ezüst, számtalan földalatti öblökön s barlangokon át, őket egy szép nyilt völgybe vezette, hol mindnyájok meglepetésére - nyom nélkül eltűnt szem elől.

Tudva van a mondákból, hogy a vinnai lakoma után, melyet majdnem hasonló körülmények közt Ödönfi adott Wesselényi Ferencz nádornak, a vendégek eltávozván, egyszerre kettőzött éhséget éreztek s tarsolyaikban az eltett eleség helyett kő- és tégladarabokat találtak. Bethlen Gábor és kisérete szerencsésebbek voltak, a rege szerint, mert miután az agg remete eltünése által okozott meglepetésből magukhoz tértek s haza siettek, otthon mindenki száz aranyat fedezett föl vadásztarisznyájában, s Bethlen Gábor egy becses gyémánt gyűrűt talált a magáéban, melynek karikája körül ószerű gót betükben Mirian nevét lehete olvasni. E gyűrű - állítólag - a gazdag fejedelem hagyománya közt találtatott. Mennyi igaz ebből, nem vizsgáljuk, de hogy e rejtélyes ember vagy mindazok, kik koronkint e nevet használták, terjedt ismeretségekkel birtak s főleg a havasalföldi martalóczokkal szoros összeköttetésben éltek, azon nem lehet kétkedni, mert a havasalföldi vajdák nem egyszer fürkészték hollétét, bár nyomába sohasem akadhattak.

A nép babonás félelmét leginkább a Gaura Drakulujbani sok kisérteti jelenet növelte, melyekről a vidéken mint kétségtelen dologról beszéltek.

Mindazok, kiket a véletlen a Gaura Drakuluj közelébe vezetett, állhatatosan erősíték, hogy az valóságos ördögök tanyája s a kisértetek s hegyi szellemek légyottja. Állíták, mikép senki sem közelíthet oda a nélkül, hogy egy vagy más módon a bosszantást és zaklatást kikerülje.

Az okosabbak úgy gondolták a sok mondát természetesen megfejteni: hogy Mirián, a ki jelenben él, egészen más, mint az, kiről őseik beszéltek; azért úgy vélekedtek, hogy a Gaura Drakuluj öreg remetéje a havasalföldi rablók orgazdája, kinél azok rablott kincseiket lerakják, s szemfényvesztések s boszorkányságok által igyekeznek eltávolítni a hivatlan látogatókat.

Rákóczi Zsigmond idejében azt beszélték e talányos remetéről: hogy hamis pénzt ver s földalatti lakának száz meg száz kijárása van, úgy hogy lehetlen sem személyére, sem kincseire akadni. Mindezekben lehetett némi - mindenesetre természetes - valóság, de több költemény is.

Vaszil, a cziblesi kecskeőr - bár erről hallgatnak a krónikák - ismerte Miriánt, s nem egyszer esküvel erősíté Brenkovics előtt, mikép ezen embernek ereje s hatalma természetfölötti. Tagadá egyébiránt, hogy mindenkinek ártani szeret, sőt állítá, mikép őt könnyű ajándékokkal megnyerni, lakása pedig oly rejtek, hol ezeren találhatnak menedéket szerencsétlenség esetében.

Brenkovics már régen elhatározta magában, hogy az öreg remetét fölkeresse s hogy neki sikerült vele szoros összeköttetésbe lépni és titkai egy részét - ha ilyenek voltak - kilesni, arra nem kell nagyobb bizonyítvány, mint az, hogy ő, Apagyi és többen e helyet választották azon czélra, melylyel meg fogunk nemsokára ismerkedni.

Ezt előrebocsátva, visszatérünk beszélyünkhez.

Mintegy félóra telhetett el Apagyi s Brenkovics megérkezése óta, midőn egyszerre egy kürt szólalt meg. Oly erős és mély volt a jeladás, s a visszhang annyiszor visszaüvöltötte azt, hogy a jelenlevők, mint varázsvesszőtől illetve, elhallgattak. Az első kürtjeit egy második s ezt nehány percz mulva a harmadik követte.

Úgy tetszett, mintha e hangok a föld alól törnének fel; kürtjelnek is csak más értelmezés híján neveztük, mert némi hasonlatossága volt a hegy e jajjának - ha így szólhatunk - valami óriás méretű kürt rivallásával.

Hogy a meglepetést felfoghassuk, melyet e riadó okozott, nem szabad elhallgatnunk, hogy a nép közt emlékezhetlen idők óta, egy nevezetes jóslat élt: hasonló ahhoz, mely az arabok és beduinok közt létezik, valami neméről a Messiásnak és szabadítónak; a jóslat így hangzott: Mikor a Gaura Drakuluj háromszor három versben megszólal, akkor a nép ujra születik s szabadság fog a földön terjedni.

A jelenlevők közt voltak többen, kiket a félelem a hegytorok rémítő üvöltésére úgy elfogott, hogy odahagyván helyeiket, szabadba siettek. Többen attól tartottak, hogy a barlang megrepedt s össze fog omlani, mert tudva van - legalább erősíttetik - hogy a mély sóaknák, ha saját terhük alatt össze kezdenek roskadni s készülnek betemetni a kivájt hézagot, háromszor megdördülnek, mielőtt összeomlanának s így az első s második intő moraj a munkásokat még nyugodtan hagyja.

Az adott rémletes jel által okozott lázas felindulás még növekedésben volt, mikor újabb három kürtjel, a jóslat szavait elevenebb emlékezetbe hozta.

Ekkor Apagyi, kin - miként Brenkovicson s még néhányon - semmi ijedtség fel nem tűnt, az erkély szélére állt s oláhul felkiáltott:

- Barátim! senki se mozduljon! - hallottátok a Gaura Drakuluj hangját? örüljetek, ez üdvét hoz számunkra! - Ismeritek a jóslat igéit:

Mikor háromszor három versben megszólal Gaura Drakuluj, a nép ujra születik s szabadság fog a földön terjedni. Kétszer három versben hangzott a barlang öble - - csitt! halljátok! le a fövegekkel!

Apagyi a nagyobb számot képező oláhok nyelvén elvégezvén rövid szónoklatát, többen különböző nyelveken tolmácsolták azt egymás után a népnek, s a magyar szónoklat Ráfael által mondatott el.

Ismétlések kikerülése végett megjegyezzük itt, hogy a tolmácsolás ennyi fajú nép közt minden szónoklatot követte.

E pillanatban hangzott ujra háromszor a hegy öble.

Többen, kik a barlangból kisiettek, Apagyi s mások felszólítására visszatértek, s most egyszerre élénk, leírhatatlan szemle bontakozik előttünk.

Ama kalugerek, kiket a kevély boltozatok végső falának irányában, egy csepegvény-sudaron, vagy eldőlt oszlopon ülni láttunk, s kikkel Vaszil beszélgetett, egyszerre fölkeltek s kettenkint haladva előre, a barlang közepe táján megálltak.

A nép közelükbe gyűlt s tágas kört képezett. A kalugerek, felindulástól reszkető hangon ihletteljes kardalt kezdettek énekelni.

Csuklyáikat hátravetették s a szigorú, időrongált vonásokban babonás kifejezése volt a magasztaltságnak.

Oly megható volt maga az ismételt jeladás, az azt követő ijedt forrongás s végre a szentség hírében létező kalugerek kardala, hogy a nép egy része térdeire esett s a csend oly nagy lőn, hogy a dal egészen vad hanglejtésében kivehető lőn.

Az erkélyben lévők levett fövegekkel vettek az elragadtatásban részt, melyet a tömeg sajátos elegye s a természet egész nagyszerű díszítménye eléggé megfejtenek.

Mi hozhatta ezen embereket ide? minő czél lehetett az, melyre ily hatásteljes előkészültség gyaníttatott? ki tudná! De hogy az, a mit eddig láttunk s még látandunk, nem volt a puszta véletlennek, hanem mély számításnak míve, azon nem tehet kétkednünk.

Miután a karének elhangzott, Brenkovics felváltotta Apagyit s jelt adott kezével, hogy szólni akar.

Minden oldalról kiáltoztak: halljuk, halljuk!

Brenkovics teljes férfihangon kezdé:

- Barátim! a Gaura Drakulujban vagyunk, a híres Mirián tündérpalotájában; hallottátok a barlang háromszor három kiáltását, nagy dolgok várnak reánk! Ha eddig mindenki azon igyekezett, hogy saját sorsán segítsen, miként tud, most eljött az idő, hol az egész ország boldogságán kell gondolkoznunk, hogy legyen végre nyugalom és béke.

- Nem kell nyugalom! nem kell béke! - - mit ér a nyugalom nekünk, kiknek semmink sincsen! - kiáltozták a különböző csoportozatokban, csörgetvén fegyvereiket s fenyegetődzve emelvén fel ökleiket.

- Nem kell nyugalom! - kiáltott fel Brenkovics rendítő hangon, - én is azt mondom. A nyugalom rest vánkos, melyen a férfiúi erő elalszik, de barátim! mégis mindennek nyugalom a vége: nyugalom a sírban a föld alatt.

- Igaz, igaz! - üvöltöttek a kalugerek, vervén melleiket.

- Messze van még az! - kiáltott fel nyersen nehány fiatal suhancz, - addig mozogjunk - - majd ráérünk alunni, ha eltelik az élet!

- Mozogjunk! - folytatá Brenkovics nyersen, - de azért barátim, hogy az ember, kinek az Isten e szép és gazdag világot adta, itt a földön is pihenhessen s ne kellessék futni s izzadnia a sírig!

- Mit beszél? - nem értjük! - zajongtak többen.

- Meg fogtok érteni mindnyájan, - mond Brenkovics emeltebb hangon, - de jól vigyázzatok minden szavamra.

- Én gyermekéveim óta nem tudom, mi a nyugalom és pihenés. - Éheztem, szomjaztam mint ti; fáztam s a nap heve elsorvasztott! Nincsen házam, nincsen sátram, ágyam és sírom a széles föld, födelem az ég boltja s szövétnekem a nap és hold! Szegény vagyok mint a meztelen gyermek, mely a világra jő! - És nézzetek magatok körül, barátim, a világ oly szép és nagy, van elég hely mindnyájunk számára, ha még annyian volnánk is! Ez nem jól van így! - A hazában nem régen a török uralkodott s most a német parancsol, pedig e föld a miénk, mindnyájunké! Egyiket ősei sírja és bölcsője köti ide, másokat atyái vére, melylyel azt megvásárolták. És mi, mi csak nézzük ezt! Megelégszünk, ha annyit csikartunk ki a sorstól, hogy az eső meg ne verjen, tagjainkat befedhessük s éhen ne haljunk! Minő nyomorú nép vagyunk mi!

- Azért gyűltünk itt egybe a Gaura Drakulujba, a hatalmas Mirián védelme alatt, hogy adja reánk áldását! - szentelje meg fegyverünket s avasson fel bennünket.

- Ki kell az idegen hatalmaskodókat vernünk, hogy legyen miből élnünk mindnyájunknak, s ne kellessék a falatot éhségünk enyhítésére bűnnel s vérrel megvásárolnunk!

Brenkovics e szavait rémítő zsinat követte: sok idő kellett, míg az okosabbaknak sikerült a butábbakkal a szónok beszédét megértetni. Brenkovicsnak csak hosszú szünet és csitítások után lehete szóhoz jutni.

Emeltebb hangon folytatá azután:

- A német elbízta magát, nem elég neki egy, két, három korona, újabbat keres s kivitte seregit az országból, hogy Spanyolországot megszerezze magának.

- Sohasem volt oly kevés idegen katona hazánkban, azért most ideje, hogy készen legyünk első felszólításra!

- Menjünk! nem félünk senkitől! - ordított a tömeg.

- Ugy van! - kiáltott fel Brenkovics, - férfiak vagyunk, mindenki szemébe nézzünk, nem félünk senkitől!

Brenkovicsnak utolsó szavait lázas zajongás kisérte, vegyülve rémletes üvöltéssel, melylyel mindenki saját felfogása szerint fejtvén meg a szónok beszédét, tanusítni akarta, hogy ő sem fél, ő is büszke, ő is tenni akar!

- Örülök, barátim! - folytatá Brenkovics derült hangon, - hogy megértettetek; azért nyiltan fogok veletek szólni.

- Tökölyi Imre, kinek seregében sokan közületek szolgáltak, számkivetve van, talán meg is halt! Ha egy évig haladnátok, nem érnétek oda, hová őt az ármány és oktalanság eltávolitotta. Messze van - ha még él - tőlünk, más világ részében, pogányok és vad emberek közt, elevenen eltemetve, meghalva reánk nézve! de él a híres Zrinyi Ilonának, Tököly nejének fia, kinek nagyatyját Zrinyi Pétert, a németek lefejezték.

- Él fia, Rákóczi Ferencz! - most őt is üldözőbe vették, megfosztották jószágai nagy részétől s lest intéztek ellene, megrohanták éjnek idején saját várában s Bécsbe vagy Isten tudja, hova hurczolták. - Megengedjük-e, barátim, hogy őt is számkivessék, mint híres atyját, Tökölyit? vagy neki is fejét vegyék, mint híres nagyatyjának, Zrinyi Péternek? Szóljatok, barátim, megengeditek-e ti! kik urak vagytok e földön, hogy sehonnaiak legyilkolják az egyedüli embert, ki megválthat bennünket?

- Nem - soha! - Menjünk, szabadítsuk meg! - sokan vagyunk! - így ordítoztak mindenfelől s a visszhang százszorosan visszadörgötte a zajt.

- Azt teendjük! - mond Brenkovics, - de az ellenség ravasz, azért társakat kell szereznünk, hogy megfelelhessünk neki. - Mindenekfelett, barátim, ha van kéz és láb elég, fő is kell, jó és egészséges fő, ki gondolkozni is tudjon, tenni is merjen! Ilyen jó erős feje van Rákóczi Ferencznek! - de addig várt és nézett maga körül, ha van-e nép, ki ráismerjen, míg tőrbe került.

- Ott ült Sároson, mint a sas ül a sziklán s hajnal elé kémel, várva a nap első sugarait! És mi, a nép, időztünk s el hagytuk őt fogatni!

- Szabadítsuk ki, hol van? - ordított a tömeg.

- Isten visszaadja őt népének! - kiáltott fel Brenkovics, addig mi gyűljünk s készüljünk!

- Akartok vele tartani! szabadok lenni? - folytatá, - akarjátok-e a vér és tűznek keresztségét fölvenni, hogy büszkén nézhessetek bárki szemébe, s mondhassátok: mi váltottuk meg a hazát?

- Akarjuk - akarjuk! fegyverre mindnyájan! - hova kell menni? - kit kell ütni? - kiáltozott a nép.

- Mindezt megtudjátok annak idejében, - mond Brenkovics, - a haza számít rátok!

A kilátás csatákra és hadi életre, sokkal inkább ínye szerint volt e népnek, mint mindaz, a mit Brenkovics és társai békéről és nyugalomról mondhattak volna.

Tökölyi a hevenyészett élet, a hadi események, az örökös mozgás embere volt. Míg rettegett fegyverét ki nem csikarták kezéből, özönlött hozzá a nép, főleg ama vésznek edzett martalócz s kalózfaj, mely máról holnapra élt.

Neve olyan volt, mint a zászló, - de nem feledteté el a Rákóczi-nevet, e riadóját és tárogatóját a szabadságnak és függetlenségnek.

A Rákóczi-név olyan volt, mint az ég villáma; tisztította a léget maga körül s az áldás enyhítő záporának szolgált előjelül.

A Tökölyi, Zrinyi, Rákóczi és Frangepán-nevek egyesültek azon erőteljes ifjúban, kit Brenkovics e vad csoportnak bemutatott - mint üdvözítőt!

Vérengző gyilkosokkal, haramiákkal s tolvajokkal találkozunk itt, a hinárnak ez üledékében, mint a felhők sűrűjében, egyes szikrákban lappang a tiszta égi tűz, melyeknek egyesülni kell, hogy egész fényükben és dicsőségükben felgyuljon ez; de ne feledjük, hogy a forradalomnak szintúgy, mint a nagyszerű állományok első kezdetének, egyik kiváltsága az, hogy a nemtelen rétegből kifejtse a szeplőtlen gyémántot. Róma rablókból lett a világ ura s az első hadviselések és népvándorlások nem voltak egyéb, mint rablás és zsákmányolás - nagy mérvben.

Olyan volt a rohanó emberözön, mint a chaos, melynek rétegeit, durva kezek nemes harcza különözte el egymástól.

Brenkovics s mindazok, kik e kétélű, veszélyes eszközhez nyúltak, jól tudták, kikkel van dolguk; de egyszersmind érezték, hogy a rugalmat s ösztönt adó nemes aczélrugó mit sem ér, ha nem állnak kerekek s emeltyűk rendelkezésére, melyek idomát elfogadják.

Nem akarjuk hosszasan ismételni mindazt, a mi ez órákban mondatott, nem kisérjük az egyes csapatok főnökeinek szavait; messze vinne, ha előadnók, miként sikerült e rakonczátlan tömeget lassankint, nem a legösszefüggőbb, de mégis némileg alakulni kezdő géppé összeverni.

Azok, kik e népet ide tudták gyűjteni, mindenről gondoskodtak. Érdekükben volt a közelgő forradalomnak magvat teremteni s megadni, miből aztán a többi önként foly, - az első idomot.

De hatni kellett e népnek babonateljes s a csudás által magát ragadtatni engedő kedélyére; meglátjuk, mennyiben sikerült ez.

* * *

Majd négy-öt óráig folyt a tanácskozás és vitatkozás, főnökök, tisztek választása, lecsapása, feltolása.

E közben ettek, ittak, énekeltek, a tüzek vígan s vörösen lobogtak, s az egésznek utánozhatlan varázstekintete volt.

Míg a nap magasan égett az özön előtti katlan fölött, dicső fénye a barlang tágas nyilásán beáradva, félkört rajzolt annak homokjára s visszaszikrázott óriási csepegvényeiről; mikor a völgy szűk látkörén túl kezdett haladni, lassan kivonult a Gaura Drakuluj telt színteréből; de világította a hűvös völgyeket, s még sokáig égett a magasok csúcsain.

A barlang mindig sötétebb és sötétebb lőn, az est árnyai fekete szemfödelet szőttek e mogorva odura. Brenkovics s mindazok, kik a tömegben a higgadtabb anyagot képezték, az erkélyben s a körül gyűltek össze, míg a kalugerek egyenkint eltűntek a különböző sötét utczák mélyeibe, mintha szándékosan ellopódznának.

Egyszerre, a már egészen besötétedett s csak a tüzektől világított barlang azon részét, hol a kürtjei előtt a kalugereket ülni láttuk, saját világítás kezdé halkkal deríteni, mintha a sziklaboltok alatt második hajnal hasadna.

Brenkovics s azok, kik az erkélyben vele voltak, azonnal lesiettek, s hozzájuk szövetkezett a mogorva Fenchel Hanes csudásan felizgatva.

A nép önkénytelen félelemtől megkapatva, visszavonult s tágas kört képezett, melynek belső karaja egészen üres maradott.

A várakozásnak inkább elfogódott, mint kínos nehány percze után, oly jelenet bontakozott ki, mely e nagyszerű, hegyfödte természetes egyházban, a mindig tovább s tovább terjedő világításban, kevesebbé babonás kedélyekben is lázas feszültséget, ha nem félelmet is gerjesztende.

Mondva volt, hogy a Gaura Drakulujból számtalan sötét utcza, mint annyi boltozott csatorna nyúlt be a hegységbe, most ezek legtágasbikából szokatlan tekintetű díszmenet bontakozott ki.

Elől hófehér gyolcstalárban, melyet semmi öv le nem szorított, s hajadon fővel magas ifjú jött, kezében fekete zászlót tartva, melyre fehér latin betűkkel e szavak voltak hímezve: Contra paucos omnes. Az ifjú csendesen haladott az embertömeg által képezett tág tér felé; arczának kifejezése oly szórakozott és ábránd-tekintetű volt, hogy inkább sírból kelt szellemhez, mint földi lényhez hasonlított.

Utána mintegy 20-24 kaluger jött, nagyobb részt azok, kiket pár órával ezelőtt nyom nélkül eltűnni láttunk, avval a különbséggel, hogy kék, durva remete öltönyük helyett, fehér gyolcs egyházi ümegekben, tágas fejeikre vont fehér csuklyákkal jelentek meg s különös szövétnekeket tartottak, melyeknek kékes kisérteti lángja orczáikat halotti sápadtsággal öntötte el.

Néhány lépésre utánok, egyet a meglepőbb alakok közől pillantunk meg; vörös öltönye, mint redőtelt palást sarkig ért, csuklyája hátravetve, a legszebb aggfőt, melyet valaha szem látott, födötlen engedé kivenni; kezében hosszú, fényes pallost tartott. E férfiúnak korát senki sem leende képes elhatározni. A magas homlok kevés, de mélyen beszántott redői nem gyaníttatának többre 80 évnél; de sűrű ezüst haja, mely fodraival vállait födte s széles szakálla övén alól nyúlva, hasonlítottak századok havához, míg a fénylő, parancsoló fekete szem egész erejét s melegét megtartotta.

Termete emberien túlinak látszott, majd ölnyi magasságával, széles vállaival s az erély ős kifejezésével járásában.

Mellette jobbra alig 14 éves gyermek jött, kezében vastag, sárga viaszgyertyával, melyre egész serege a csudás állatoknak volt festve, lángja vörös fényben égett s arczát gyöngéd pírral öntötte el. A gyerkőcze hasonlóul hófehér, földig érő talárban volt, a legfinomabb szövetből vállán átvetett széles vörös szalagján különös jegyek és vonalok tűntek fel.

Oly gyöngéd s annyira megkapó szépségű volt e zsenge alak, mikép csak a szárnyak hibáztak, hogy őt a némán s föndobogó szívvel várakozó nép angyalnak tartsa.

Ha mindabban, a mit látunk, számítás volt: meg kell vallanunk, hogy azok, kik e meglepetést elintézték, tökéletesen ismerték a népet, melyre hatni akartak.

Balra az agg férfiútól Vaszil jött; nem változtatva semmit hadiasan szigorú és egyszerű öltönyén, csak hogy hajadon fővel volt s kezében fehér bőrbe kötött, fénylő kapcsokkal leszorított roppant könyvet emelt.

Mihelyt az öreg a tündér világításban először a nézők szemébe tűnt, azon csoportozatban, hol Brenkovics és társai legközelebb a hegyalatti utcza nyilásánál álltak, egy felkiáltás hangzott.

- Mirián - Mirián - Mirián!

Az egész néptömeg a csudálat harsány, de reszkető hangján ismétlé: - Mirián a jós! Mirián, Mirián!

Éppen a jelenet váratlansága fejti meg, hogy a nép meg nem mozdult, s valami önkénytelen óvakodás tartá azt lekötve.

A százados vagy ha a babona és néphiedelem ajkáról lessük a szót, az ezredes agg, nem volt más, mint azon férfiú, kinek neve e tájon mindenki ajkán lebegett, de kit az itt egybegyűltek közől kevesen láttak eddig színről-színre, bár néhányról hinnünk kell, hogy vele, ha nem közvetlen, legalább közvetett összeköttetésben valának.

Mirián a nyilt üres hézag közepe tájáig érkezvén, a kalugerek félkört képeztek körüle, azon ifjú pedig, ki a zászlót tartotta, az agg jobbján foglalt helyet, míg a gyermek Vaszil mellé állt.

Mindez némán történt, s az egész álomjelenethez hasonlított inkább, mint valósághoz, olyanhoz, melyről ébredés után az emlékezet nem tud világosan számot adni.

A mély, ünnepi csendet csak a leszakadó patak dalszerű csapkodása szakítá félbe.

Apagyi, Brenkovics s ama csinosan öltözött ifjú, kiről e találkozás elején említést tevénk, kiválva a többiektől, Miriánhoz közelítettek. A jós csendesen s arczának ihletett, látói elragadtatást lehelő kifejezésével tekintett az őt körülövedző sokaságra, mely elől a szövétnekektől világíttatva, hátrább a barlang homályiba volt burkolva.

Mikor Mirián előtt megálltak, Apagyi magyarul szólt:

- Atyánk Mirián! századok óta lakod az Istennek e csudás egyházát, láttad, hogy a nép, mely e gazdag földön él, szegény s az önkény igája alatt nyög: emeld szemedet éghez, imádkozzál érettünk!

- Azért gyűltünk itt össze, hogy a haza szabadságát kivívjuk, add áldásodat reánk és fegyverünkre öreg atyánk, Mirián!

- Áldj meg, áldj meg! - kiáltott fel az egész tömeg, leírhatatlan elragadtatásban.

E pillanatban bús, az idegeket megkapó zene hangzott távolról, mintha a csepegvények fordított tornyai mögől s a csipkézett ívezetek alól sóhajtana fel.

Egy volt ez azon szép, dallamos^[52] zenék közől, melyekkel Magyarhon népét a Vörös-tengeren átvezetheted.

Minden fuvalma panaszt emelt szárnyain, minden felzajgása a harag, átok és bánat rohamát készté föl a kedélyben; azután mondhatlan melegségre olvadt össze, hogy égi engeszteltség s ihletett ima harmatával oltsa el a düh s kínos visszaemlékezések villámait.

A vad nép, súlyos fegyvereire támaszkodva, szemeit érzé nedvesedni s lágyulni szivét, míg úgy tetszett ujra, mintha erélyének s bátorságának szárnya nőne s magasra emelné tett és merény-szomját.

Senki sem tudta, honnan jőnek e kedves, honias hangok, minő láthatlan zenekar rázza fel e végzetes éjnek csendét.

Mikor a dal elhangzott, Mirián előre lépett, arcza felgyúlt, tekintete mint a kevély sasé átfutotta az egész kört, azután messze előre nyujtván áldó kezeit a népre, majdnem emberientúli hangon mondá az áldás szavait.

Nép! az élő Isten, ki minden mindenben, kié az erő, a jóság és a hatalom, áldjon meg titeket! küldje angyalát a magasból, hogy seregeitek előtt haladjon s vezessen győzelemről győzelemre!

Isten áldjon meg s küldje mennyei tüzét, hogy legyetek tiszták előtte, s az emberek előtt! mert a szabadság, melyért vívni fogtok, égszülötte és Istentől jő!

Isten áldjon meg! világítsa az értelmet, legdicsőbb ajándokát, hogy míg a szabadság szent zászlói alatt harczoltok, ne feledjétek, hogy a szabadság közös birtok, s csak addig erős, míg nemes és tiszta! Legyetek testvérek, s a mit tesztek, tegyétek az egész hazáért!

Nép! a szikrát a lehellet elfujja, feliszsza a harmatcsöpp! a forrást ivószarvval felfoghatod, de az égés lángja iszonyú, s a tengerbe olvadt forrás gályákat vet a fellegeknek. Tartsatok össze, mindnyájan kevesek ellen! mert a rossz a világon kevesektől jő, kik a hatalommal visszaélnek.

Minden csöpp vér, melyet ontani fogtok, testvéreitek vérébe kerül! azért gazdálkodjatok s szemeitek a hazán függjenek, mert a hazát kell megváltani, hogy a megváltás áldása mindnyájunké legyen...

Mirián elhallgatott, minden szavát hallotta a nép, értette-e? nem tudjuk: de e pillanatban a legvadabbnak, a kárhozat fiának keblébe enyh szállt.

A nép önkénytelen lehajlott, míg az áldás szavai tartottak, mikor azok elnémultak, az egész tömeg térdre omlott s Mirián átvevén a könyvet Vasziltól, nehány percznyi szünet után rendítő hangon szólt:

- Ime! tekintsetek e gyász zászlóra! e könyvet nyitom fel, melybe az evangélium írva van, emeljétek fel kezeiteket esküre!

Mint varázstól indítva, egyszerre a százak jobb keze magasan fel volt emelve s a nép térden, a zászlóra szegzett szemekkel, mondá Mirián után az eskü szavait:

Esküszöm az élő Istenre, ki szavaimat hallja, s az esküszegést megbosszulja, esküszöm az élő Istenre: hogy fegyvert nem önzésből, nem bosszúvágyból, hanem törvényért és igazságért fogok! Esküszöm, hogy a férfiút, kit Isten Magyarország megváltására küldeni fog, el nem hagyom végső leheletemig! követni fogom zászlóit, vivok a csatákban, áldozok életet, vért, vagyont, erős leendek és megállok utolsó emberig.

Isten úgy segéljen! s bosszulja meg, ha esküt szegek - emészszen föl mint a villám - s ne legyen irgalom és bocsánat számomra sem a földön, sem a síron túl! Isten úgy segéljen!

Ha e magasztos perczben szakítjuk félbe e jelenetet, azért teszszük: mivel mindaz, a mi e hevenyészett seregnek megható beesketése után történt, a tettek mezején találandja bővebb kifejlését, s mivel ideje történetünk többi személyzetét fölkeresnünk.

Tartsunk rövid szemlét közöttök. Tökölyi híres nejével már Nikodemiában volt. Annyira őrködtek személyeik fölött, hogy sorsuk inkább tisztességes fogsághoz, mint valódi vendégszeretethez hasonlított.

Tökölyin az idők nyoma látszott már; megvoltak a szép, eltökélt kifejezésű vonások; termete, bár izmosabb mint régen, megtartotta épségét s vasedzettségét, de finom élvonalait elvesztette! Nem volt e férfiú komor; sőt azok, kik vele éltek és számkivetésében osztoztak, állíták, hogy szelidebb mint egykor s vannak órái, hol azon szép időnek egész derültségével s szeretetreméltóságával bir, mikor egy Zrinyi Ilona szerelmét meg tudta nyerni.

Neje csudásan tanusítá a Zrinyiek osztályrészét, a szépség tartósságát. E fölséges vonásokban a kor haladása félreismerhetlen volt ugyan, de nem redőkben, nem a szem sugárainak eltompult élében, hanem azon érett, mondanánk kiábrándult kifejezésben, mely e még ifjan ép arczban oly ellentétet képezett bőre bársonyával s szemeinek életteljes sugárival.

Kimondhatlan kedves és szeretetreméltó volt e nagyszerű történelmi jellem, keleties háztartása körében. Tökölyi ezen angyal mellett nem érezte mindazon nélkülözéseket, melyeket Ilona gyöngéd keze, a nőiség eltanulhatlan tapintatával eltüntetett körüle.

A kényelmetlen lak sok üres hézagaival, védelmet nem adva sem hideg, sem meleg ellen, inkább nagy sírbolthoz, mint oly férfiú lakához hasonlított, ki igen közel volt egykor Magyarország koronájához.

Nem a bátortalanság s csüggedés érzete volt az, mely őt akkor meglepte, mikor konstantinápolyi lakából először e puszta falak közt látta magát, - nem, mert Tökölyi nem tudta, mi a félelem sorsától vagy veszélytől, hanem a megszokottságé.

Ilona imádta férjét, vele volt: ez adott neki bátorságot szembe nézni az órákkal, melyek jőni fognak. Miként a nap sugára észrevehetlenül csalja ki a rózsákat szunnyadó kelyheikből, miként a harmat zománcza olvad a rétek hímein, úgy munkált e remek nő szelleme azon kisded körben, melyet neki gazdag reményei után a végzet meghagyott. Ah! minő nagy volt annyi magas kicsinységekkel összehasonlítva! Mikor a roppant karaván-szerailhoz hasonló faltömeg egyik szürke hézagába léptek, így szólt: Imre! szabadok vagyunk! Isten nem hagy el bennünket!

- Tágasb kalit! s messzebb a kék Kárpátoktól! - mond Tökölyi szomorún: - miért kell oh Ilonám! éppen nekünk, kik ama dicső földet inkább szeretjük, mint minden idegen zsarolója, oly messze lennünk tőle!

- Szivünk ott van: - felelt Ilona fénylő szemekkel. - Oh ott! mindig ott! s a ki fölöttünk őrködik, meghallgatja könyörgéseinket, Magyarország boldogságára!

Annyi elszántság oly szent erény, oly lendülete a szívnek s léleknek élt e nőben, hogy magához emelte erőben és érzésben azokat, kik vele voltak.

Néhány hét alig telt el s Tökölyi puszta falak helyett, több kényelmet s választékosb fényt talált lakában, mint azt a háborgós idők Magyarországon lehetővé tevék egykor.

Tökölyiről a történészek azt szeretik mondani, hogy tömérdek kincset gyűjtött még a zentai csata után is. Fessler maga, leghitelesb íróink egyike, rablással vádolja őt, csak az a különös, hogy ugyan azok, kik őt rágalmazzák, egytől egyig bevallják, hogy Konstantinápolyban öt tallérból élt naponkint.

Zrinyi Ilona sok ékszerét megmentette; de nem akarta azok árát Konstantinápolyban elkölteni: akkor még táplálta őt a remény, hogy az idő jobbra fordulhat. Nikodemiában e remény végkép letűnt s e nő gyakorlatibb szellemű volt, mint hogy át ne látná, mikép évek teltével, szép remények kilátásával is jobb a rövid létet élvezni. De gondolta, hogy férje kedélyére is jobb hatással leend, ha elevenebb világot teremt körüle, s mindent elkövet őt elfoglalni s elméjét annyi bánat okaitól elvonni.

Mikor Tökölyi Nikodemiába költözött, megszűnt nem a pán rettegés Bécsben ezen iszonyú névtől, hanem annak éle. Igy történt, hogy a figyelem közte s azon számtalanok közt feloszolván, kiket a német kormány, az elégületlenekhez számított, Rákóczinak s Tökölyi számos titkos barátinak sikerült, itt-ott biztos kezeknél elrejtett romjait egykori gazdagságának lassankint kezeihez juttatni.

Senki sem volt ezen ügyes eltakarításában a kapzsi szaglálók elől Tökölyi s neje kincseinek fáradhatlanabb, mint Clermont és Brenkovics, kiknek csatlakozása Tökölyihez s nejéhez imával határos volt.

Igy sikerült a lelkes nőnek lassankint, nikodemiai mausoleumának egészen keleties tekintetet adni. A legszebb selyemszövetek, szőnyegek s minden neme a kényelmes bútoroknak nehány hónap alatt e lakot ismerhetlenné tevék.

Minden, a mit teremtett, hasonlított a gondviselés jótéteihez, meglepetések valának e kényelmek és jelentőséggel birtak, a mint ezt csak hölgy intézheti el s gondolhatja ki.

Miként fény s kényelem szaporodtak háztartásában, a törökök s ázsiai főnökök tisztelete a magas vendég iránt is növekedett: egy kevés chinaiság van mindenhol s a filleng s csüggevény imádása, régi fettis-szolgálat. Ki Tökölyit pár év mulva meglátogatta, azt hitte, hogy hatalmas keleti fejedelem udvarába lép. Számos cseléd, a legszebb lovak, mindenhol gazdagság és fény, s e tündér palotában a jótevő nemtő örök-ifjú arczával, elhárítva minden felleget férje homlokáról s rózsákkal hintve be ösvényeit.

Igy élt Tökölyi és neje. A bécsi kormány aknászi és kutatói tehetségének daczára, Tökölyi mindent tudott, a mi a világban történt. Egyetlen óra alatt jobb s biztosabb tanácsot adhatott volna a császárnak, mint podagrás, rémeket látó tanácsosai egész életükben. De történelmi fontossága megszűnt; az idő lassankint moha rétegét vonta a két nemes élet fölé, beolvasztván azt is a multnak nagy könyvébe.

Keveset tehettek Rákócziért, de Magyarhonban oly sokan voltak, kik véletlenségekre számítottak, hogy ha e két személytől bucsút veszünk, lesznek elegen, kikkel találkoznunk, érdekkel birand.

A német kormány Tökölyi belzése s az eperjesi s ehhez hasonló vérvásárok után azt hitte, hogy Magyarország le van igázva: hogy ereje, önérzete megtörvén, vele mindent el lehet követni.

Mindig saját rettegéseire illesztvén a mérleget, nem ismert más tényezőt a félelemnél: oderint dum metuant. Az állományi bölcseség alapköve mindig ijesztés és üldözés maradtak.

A vakság annyira ment, hogy lassankint minden katonaság kivonatott az országból. Kettőzött sóvárgással lőn minden elkövetve a spanyol öröködési háború előnyére. Ama kormánynak régi betegsége volt minden időben, egy végletből a másikba esni: fűhöz-fához kapaszkodni a veszély napjaiban, foglalásokról álmodni és pöffeszkedni, mihelyt magát veszélytől mentve hitte.

Magyarország alatt éppen ez időben vulkán égett, titkon és mélyen. Azon irányban, melyben a romlatlan erejű fajt véroszlásban s aszkórban hitték, az őserő összpontosult. Minden egyes város és helység, a gazdagabbak várai, a hegyek és bérczek rejtekei gyűlhelyekké lőnek. Oly magas elszántság volt a népben, mikép azok, kik vele érintkezésbe jöttek, igen jól tudták, hogy az általános égésre nem az anyag hiányzik már, csak a gyujtó szikra.

Azon emberek, és számosan mások, kiknek összeesküvési ünnepélyét kilestük, a régi készülés összpontosított erélyével léptek föl. Szerte az országban, víg s igénytelen összejövetelek színe alatt a beavattak minden rokonkeblet kifürkésztek s társakat gyűjtöttek. A legvakmerőbbek folytonosan tanácskoztak együtt s összeköttetéseik messze elharapóztak, a két Havasalföldre, Lengyel- és Oroszországba. Mindenütt voltak embereik s csak a kedvező pillanatra vártak, hogy nyiltan a tettek terére lépjenek.

Rákóczi, bár az utóbbi pár év alatt némileg vesztett népszerűségéből, tétlen semlegessége által, oly csudás volt még mindig a varázs, mely nevét kisérte, hogy ha vezérről volt szó, a különböző érdekek egyesítésére e név nyerte a túlsúlyt.

Kik Rákóczit személyesen ismerték, éppen higgadtságában találták erejét s bíztak azon férfiúban ki koczkára nem veti a haza sorsát, s várni tud.

Néma, de kitartó készület tanyája lőn a vérrel áztatott ország. A kegyetlenséget megszokott s a végrehajtott iszonyokkal kibékülni mindig kész hatalmasok azt hitték, hogy a magyar mindent feledni tud. Oh! pedig sokat kelle feledni tudni ez időben! A Caraffákat s Bastákat, az eltiport alkotmányt, a hatalmas ország dicső nevének kitörlését!^[53]

De a magyar, ha ritkán tanult kárán, feledni sem tudott. Nincs elaltatására példa a történelemben, a sír és tetszhalál zsibbadtsága mindig csalt. Sohasem volt éberebb e faj, mint mikor bölcső dalát énekelték Bécsben és Prágában, készebb mint azon pillanatban, mikor az első barázdát szántatták vele új igájában.

Zrinyi, Bercsényi, a Vayak hárman és számtalanok, kik közől néhányat már említettünk, a közöny hideg kifejezésével hallgatva számították az országból kirendelt seregeket, titkos gúnynyal s a bosszúvágy éhes sovárgásával néztek a spanyol háborúra. Voltak, kik ha Rákóczi elfogatásáról, s minden üldözésről s nyomorról az országban szó volt, felkiáltottak: Ugy kell! minél több kegyetlenség s jogtalanság, mennyivel több kizsebeltetés és üldözés, annál jobb. Meg kell pattanni, meg fog pattanni végre a húr! mert van Isten s ezt a mi jó magyar vérünket egy tengernek vize sem higgasztja meg!

Igy gondolkoztak az elégületlenek s ezek száma millió volt.

Bercsényi egyike lőn a legtevékenyebbeknek: ő érezte inkább, mint bárki más, minő rémítő csapás e nemzetre s annak reményeire Rákóczi elfogatása.

Nem remélt sem kegyet, sem igazságot, annyira el volt keseredve, mikép feltette magában, hogy kivándorol inkább, mint kibéküljön avval, mit Magyarországnak tűrni kell.

Bercsényi tudta, mennyi hatalmas név, hány buzgó kebel, mennyi ifjú vér és akarat leend érdekelve Rákóczi elfogattatása által: ezekben remélt, de legtöbbet magában.

Elhatározott jelleme nem szerette a gyávaság ellenvetéseit megczáfolni, azért mindent titkolt leghűbb baráti előtt, mit azok vakmerőségnek hivén, ellenezhetnének.

- Megyek Pozsonyba! - szólt magában; - aztán távozom! Hadd mondják, hogy futottam, ha tetszik! Sokszor több bátorság kell a futáshoz, mint maradáshoz, mikor éppen azok maradoznak, kik fejüket vesztik s a futás több veszélylyel jár, mint a maradás.

Bercsényi Izekucz kiséretében déltájban érkezett Pozsonyba. Az utóbbi segedelmével annyira tudta magát elváltoztatni, hogy legjobb barátja sem ismerhetende reá. Brenkovics az utóbbi időkben gyakran mulatott Bercsényinél, még pedig a bécsi kormány tudtával, hol Brenkovicsra számítottak, kinek sikerült kettős szerepét ritka szerencsével játszani.

Izekucz, a vakmerő örmény, jelenben Bercsényi titkára volt s őt mindenüvé követte. Bercsényi külvárosi csapszékbe szállt, hol őt legfeljebb marhakereskedőnek tartották s távolról sem sejték, minő hatalmas úri ember.

Mi hozta őt Pozsonyba, tudjuk, s hogy Izekuczczal együtt használták az időt s felosztották a teendőket, - nem szükség mondanunk.

Bercsényi rövid pihenés után a város felé indult. Mintegy közepe táján lehetett a térnek, mely a mostani sétány elején terjed, midőn egy pompás üveges hintó jött szemközt vele.

A tágas jármű, melynek ajtai aranyozott szegélyt s grófi kettős czímert mutattak, lassan közeledett, mert éppen vásár napja lévén, még sok nép tolongott a városnak e részében.

Bercsényi setétkék, ólomgombos ujjasában, báránykucsmával fején, nehéz botjára támaszkodva éppen megállt, hogy az úti módon felpodgyászolt kocsi elől kitérjen, midőn szemét felemelte s egyszerre szoborrá vált.

Oly váratlan volt, a mit látott, hogy az első pillanatban minden ereje megzsibbadt s a hang torkán rekedt.

A kocsiban, feléje fordított arczczal, a legszebb szőke hölgyek egyike ült. E vonások, e merész makacs tekintet, a liliom havával vetekedő arczbőr, mindez egy ismert képet ébresztett föl emlékezetében, vagy inkább életbe léptette azt. A nő, mert a magyaros, csipkékkel terhelt fejkötő mutatá, hogy nő, nem volt más mint Amadil, mint Kálmán.

Kocsi, lovak, az útiasan, de gazdagon öltözött cselédség, minden arra mutatott, hogy a legelőkelőbbek egyike.

Nem volt kétség benne! Amadilnak egész lényében, főleg nemesen nyilt tekintetében, valami félreismerhetlen létezett.

Szemeik egy másodperczre találkoztak. Bercsényi e szép arczban semmi nyomát nem látta a meglepetésnek s azt hidegnek s büszkének találta. A nő mellett 15-16 éves leányka ült, ismeretlen arczczal, melyre Bercsényi alig vetett egy tekintetet.

A csinos kocsi után nem nagy távolban a társzekér jött, hol csomó podgyász mellett pár nőcseléd ült.

Bercsényi nem tudta, mit tegyen s éppen készült a kocsit követni, midőn a kocsis kiérvén az embertömegből, lovaira vert s a négy pompás szürke gyorsan perzselte patkói alatt a száraz gört.

- Ő az! az élő Istenre! - kiáltott fel Bercsényi, még mindig legyökerezett lábakkal. - Ő, Amadil, e pompás nő!

Ezzel körültekintett, s gyors léptekkel indult el azon irányban, merre a kocsit a Duna felé haladni látta.

Bercsényihez közel egy fiatal férfiú ment, kinek szemei szintúgy, mint a Bercsényiéi, a kocsit kisérték.

- Uram! - mond Bercsényi, megszólítván az ifjút, nem tudná kegyelmed nekem megmondani, kié ama szép hintó, mely csak most tűnt el szemünk elől?

- A szürkékkel? - viszonzá az ifjú kissé büszkén tekintvén Bercsényire, - azt megmondhatom földi, gróf Erdődi Miklósnéé s a bánné maga ült benne.

- A bánné! - kiáltott fel Bercsényi, - hogyan? Hiszen a bán ezelőtt néhány évvel meghalt.

- Az mitsem tesz, földi! - felelt felsőségi szellemmel az ifjú, kin látszott, hogy a földi iránti leereszkedésének egész öntudatával bir, - azért szép özvegye kocsikázhat, ha kedve tartja - he - he - he.

- Bocsánat uram! ha alkalmatlan vagyok kérdésemmel, de okaim vannak reá, - kezdé ujra Bercsényi.

- Okai? kendnek földi! - szólt a kérdett, nem minden gúny nélkül méregetvén szemeivel Bercsényit tetőtől talpig - no csak kérdezzen, barátom, felelek, míg tudok.

- Nem mondhatná meg nekem, kegyelmed - folytatá Bercsényi színlett alázattal, - minő születés a bánné?

- Messziről jő földi, ha azt sem tudja. Petróczi leány! a híres Petróczi-családból; minden gyermek ismeri itt.

- Petróczi? - kiáltott fel Bercsényi, egyik meglepetésből a másikba esve, azután folytatá: - itt lakik-e Pozsonyban?

- Földi, - mond az ifjú, ki únni látszott a benevolumot, - hallja, a mit tudok, aztán bocsásson meg, ha nem felelek többet, mert el vagyok foglalva, s eddig is késtem.

- Bocsánat! - szólt közbe Bercsényi mentegetődzve.

- Hallja tehát: a bánné darab ideig itt lakott, aztán elment Isten tudja hová: jelenben - úgy hiszem - csak átutazott városunkon, a kocsi, miként látta, fel van podgyászolva, de hová megy s vissza jő-e? meg nem mondhatom s gyanítom, kendnek koma, sem szenved álma s étvágya, ha meg nem tudja, és most Isten velünk!

Ezzel a dominus emelített csalmáján s igen hosszú s szintoly gyors lépésekkel sietett a város felé.

- Szamár! - mormogta Bercsényi, - bizonyosan valami gombkötő-legény, sok zsinór van kopott dolmányán. De teringettét, a nő Amadil! erre megesküszöm. Mennyi talány! - Erdődiné - Petróczi-leány? hogyan jőnek e nevek össze? A kor találkozik - ha él - ilyennek kell lenni. Istenem, minő felséges nő és özvegy!

Bercsényi mindezt gyorsan, a város felé sietve gondolta s bár jól tudta, hogy a bécsi kormány őt is szemmel tartja s főleg Pozsony, Bécsnek közelében mindig tele van kémekkel, mindent feledett s feltette magában, hogy e rejtélyek nyitjára akad.

Estve volt már, mikor őt ujra a csapszék füstös szobájában pillantjuk meg, még pedig egyedül s igen komor kifejezésű arczczal.

A kis szoba úgy tele volt magasra vetett ágyakkal, festett ládákkal és székekkel, hogy a közepében álló asztalka körül csekély ür maradott.

A kakuk, egy avult tekintetű faórán, mely hosszú nehezékével az ajtó és kemencze közt függött a falon, éppen hetet ütött. - Ékszereim kezeim közt vannak, - mond Bercsényi magában, ha Izekucz kevesebb szerencsével járt, még ma felkeresem barátimat.

Látszott, hogy szórakodott; festett széken ült az asztal mellett s könyökére nyugasztott állal tünődött magában. Erdődiné! senki sem tud többet róla, mint hogy Erdődi özvegye s Petróczi leány. Mégis ő az - Amadil! - ily hasonlatosság nincsen e világon! Meg kell őt találnom, ha mindent koczkáztatok is.

E pillanatban lépett be Izekucz, kissé gajdosan, de oly állapotban, hogy még lehetett vele értekezni.

- No szolgám! - kezdé Bercsényi, mihelyt az örmény benyitott s leemelte borzas fejéről a süveget, - ülj ide és beszéld el hamar, mit végeztél?

- Mindent jól, - mond az örmény, - itt a pénz tüszőmben, csupa arany!

Ezzel lecsatolta tüszőjét, mely oly nehéz volt, hogy csudálni lehetett, miként birta el, főleg mostani állapotában, midőn lábai szerfelett kaszáltak kétfelé.

- Mennykő ember! - mond Bercsényi emelgetvén a tüszőt, sohasem hittem volna, hogy ily hamar eljárj a dologban. E kis pénz tíz helyt volt lerakva. Szólj, mind otthon találtad őket?

- Otthon? - felelt az örmény hetykén, - igen ám, de csak hármat.

- Hát a többi?

- A többit majd felkeresi az a három jóféle úr. Nincs oly ember, mint a magyar! barátnak is jó, ellenségnek is. Ha barát, megosztja falatját, ha ellenség - szembe jő, sohasem kerül hátul. Mihelyt megtudták azok a jó urak kegyelmed ittlétét, mind ide futott volna! No de volt eszem! Megmondtam, hogy bujdosunk, s mit tettek? a három becsületes ember lefizette, mi tiznél volt letéve. Kergettek a pénzzel, mintha égne a ház, mihelyt megtudták, hogy nyakunk körül jár a kés, minő emberek!

Valóban, kevés föld van a világon, hol nehéz napokban az üldözöttek annyi nyilt szívvel s nyitott erszénynyel találkoztak, mint akkortájban Magyarországon s e fajban minden erény örökös.

Bercsényi, mint sokan, vagyonát nem egy helyt tartotta, a rablás, elkobzás napirenden valának. Ha aztán valakit egy helyt a jégre tettek s tökéletesen kitisztázták, összeszedte, a mit itt-ott félretett jó embereinél.

* * *

Bercsényi annyira el volt Amadillal foglalva, hogy az idő nagyobb részét tudakozódással töltötte. Megtudta a bánnénak lakását, s hogy csak a mult napon érkezett Horvátországból s Bécsbe utazott, - de semmit, mi bizonyítaná, hogy a szép özvegy s Amadil ugyanazon egy személy.

Mihelyt Bercsényinek pénze együtt volt, be nem várta a hajnalt, hanem még azon éjen elindult - hová? meg nem mondotta. Izekuczot Miriánhoz indította, hogy ott néhány hű embert magához vevén, őt brunoki kastélyában várja be.

Míg Bercsényi s Izekucz útban vannak, igyekezzünk megtudni, Amadil volt-e valóban, kit Bercsényi a bájos hölgyben gondolt megismerni?

A fiatal özvegy, kinek férje Erdődi Miklós horvátországi bán, nagy és szerencsés részt vett a törökök elleni csatákban, Bécsbe sietett. - Neve ott jól hangzott, bár testvérét Petróczi Istvánt, mint Tökölyinek egykori buzgó párthivét, gyanús szemmel kisérte a kormány.

A fiatal grófné azon osztályához sorozandó a nőknek, kik a lehető legkevesebb gyanút gerjesztik. Fényes házat tartott, elébb Zágrábban, később Pozsonyban, hol mindenki szivesen láttatott, s oly vidám, eredeti szeszélylyel birt, annyira csak felszinét az életnek látszott kedve szárnyaival érinteni, hogy rá sem érhetett veszedelmes lenni. A korlátlan hatalom önkénye alatt, minden időben azon életembereknek volt legjobb dolguk, kik saját semmiségükkel elfoglalva, pazar kénynyel élvezték át a napokat, mit sem gondolva, a haza egeret vagy macskát szül-e! Hadd éljenek! - mondta a kormány, - nem veszedelmesek; boldogság ily ürütömlőket kormányozni.

Ha egykor a szép nőnek férje, mint minden tehetős magyar, irigység tárgya volt is: a császár személyes rokonszenvével birt s egyike volt azoknak, kiket a mindig éber gyanusítóknak nem sikerült a fekete könyvbe iktatni. Neje, míg Horvátországban lakott, csak háztartásával elfoglalva, szalmaözvegységét gond nélkül s kifogyhatlan mulatságok közt töltötte. Férje a csatákban vevén élénk részt, ritkán volt otthon s mindenki azt állította, hogy nejét vagyonáért vette el, bár mások azt erősítek, hogy a nő egészen meg tudta nyerni szivét s férje őt a féltékenységig szerette.

Mi igaz ebből, nem bir reánk s történetünkre fontossággal, de igaz az, hogy e nő férjhez nem szeretetből ment, hanem a körülmények súlya kényszeríté őt e házasságot mint valódi szerencsét s önállása alapkövét tekinteni.

Hogy önálló volt e nő, azon senki sem kétkedett, ki őt csak párszor látta, s férje míg élt, nem ismert más akaratot, mint nejéét.

Volt e hölgyben valami felsőségi szellem, melyet nem akarunk esze s értelme túlságából származtatni; benne mindenek felett az akarat ereje volt kifejtve, azért makacsul s minden áron kivitte, a mit feltett magában. Hol szilárd fellépés czélra nem vezetett, senki se birt úgy, mint e nő, a behizelgés és beszélés tehetségével.

Ha aztán a semlegesség, vagy közönyösség álczája alatt annyira puhította az ellenzéket, mennyire akarta s czélnál állt, félreismerhetlen lőn vonásaiban a diadalérzet, mintha magának mondaná, tudtam hogy kiviszem, ha így nem, - amúgy! de mindegy, csakhogy czélt értem.

Senki sem hozandja kétségbe, hogy az ily jellemek sokat kivisznek, mert ha nem jókedvből, az emberek néha az unalom súlyától legyőzetve, engednek. Azért van, hogy olykor igen csekély itélő tehetségű, néha megromlott szivű egyéniségek diadalt vivnak ki érzés és okosság fölött.

Erdődinében állítólag sok büszkeség, gúny, inger s nem csekély bosszúvágy voltak együtt; kedélye hidegnek s minden bensőség nélkülinek tartatott azok által, kik kevesebbé ismerték. Tettekben legjobban kitünend ez; de annyit elárulhatunk, hogy bár szeszély néha a túlságig, de egy csöpp nemtelen vér sem folyt ereiben. Maga a bosszuvágy nála könnyen engesztelhető, csipős, nem mérges visszatorlás volt, sohasem több, vagy egyéb.

Ha czélt ért s e részben kitartása párját kereste, sohasem nyult nemtelen eszközökhöz. Távolról sem tartozott azon aljas neméhez a hölgyeknek, kik a gyöngédség ellen botránynyal lépnek fel, mások nemességére számítván, aljasokká és nemtelenekké lesznek, hogy a pír és szégyen érzete azokat, kik botránytól irtóznak, engedékenységre birja.

Férjhezmenetele óta Erdődiné nem volt Bécsben. Míg férje élt, ezrei az akadályoknak tűzték magukat ily út ellen. Pedig nem tudjuk, mi okon, ellenállhatatlan vágyat, talán viszketeget érzett oda menni.

Szerfölött jókedve volt egész útjában s a mellette ülő fiatal hölgygyel derülten társalgott.

Mihelyt Bécsbe megérkezett s ott a legjobb vendéglők egyikébe beszállt, azonnal felhozatá podgyászát. Minden szék és ágy tele volt a legszebb és legfényesebb női öltönyökkel, csipkékkel, ékszerekkel, mintha boltot akarna nyitni.

A fiatal leányka jókedvűen részt vett e kitárásában az öltözéki kincseknek.

E kedves gyermeket - nem lehet feltünő szépségnek nevezni; de a jámborság s bensőség angyali kifejezésével biró vonásai, értékesb s tartalmasb bájjal birtak, mint hogy a figyelmet kikerülhetnék. Első tekintetre látni lehetett, hogy nemével az istenítésnek ragaszkodik Erdődinéhez, s annyira azonítni igyekszik érzéseit az övéivel, hogy mindenben, mit e nő tett, saját érdekében osztozni látszott.

- Rózsám! - mond Erdődiné, a fiatal hölgyhöz intézvén szavait, - mit gondolsz, mit mondanak a jámbor szüzek, főleg a szemtelen Ágnes soror, ha még él, mikor egyszerre megjelenek ékszereimben, biborban s bársonyban előttök? Istenem, be örülök! - folytatá gyermekes szeszélylyel, - évek óta készülök e tréfára.

- Csudálkozni fognak! - mond Rózsa szelid mosolylyal - meg nem álmodják.

- És mérgelődni - tevé hozzá a nő, - kiugranak bőrükből, főleg Ágnes soror - ha - ha - ha! Isteni egy tréfa lesz.

- Meglehet - felelt a leány - de mégis szeretni fogják kegyedet. Oh! hogy ne szeretnék! hiszen nincsen a földön jobb, kegyesebb, szentebb! - Valami ihlettség volt a gyermeknek e szenvedélyes kitörésében. Midőn ábránd kifejezésű, felséges barna szemeit függesztette a grófnőre, lehetlen volt kétkedni, hogy minden szava szivéből ered.

- Bohó gyermek! - viszonzá a nő, két ujjával meglegyintve Rózsának üde arczát, - még szentet csinálsz belőlem! minő bolond gondolat. Na, hiszen szépen megköszönnék a sugáros urak ott fönn a jó Istennél, ha egyszerre soraikban látnának. Mindez attól van, mert szeretsz kedvesem s ez csak méltányos, tudván, mennyire, de mennyire kedves vagy nekem!

Rózsa mindkét kezét megragadta Erdődinének s ajkaihoz vonta azokat, szemei megteltek könynyel, egy szót sem birt kiejteni.

A nő csókot nyomott szép fehér homlokára, melyről a barna fürtöket elhárította, aztán jókedvvel szólt: Rózsa tanácskozzunk; - nézd itt e nehéz halvány violaszín ruhát, melyet arany füzérek futnak át, némbereim állítják, hogy ebben legkarcsúbb vagyok, mit gondolsz, ezt vegyem-e fel, vagy a fellegzett fehéret amott, vagy ama feketét áttörve arany pálmalevelekkel? Mert tudd meg gyermekem, holnap egyszer rendkívülien szép és fönséges akarok lenni.

- Ez nem sok fáradságba kerülend! - mond Rózsa.

- Gondolod? - szólt a nő - No, mit határoztál? én a violaszínre szavazok, és te?

- Én is, - bár a fehér!...

- Jó, legyen, a fehér üdébb, könnyebb amannál - s végre fehérhez minden ékszer oly jól illik! s én ragyogó akarok lenni, mint a nap.

- Van miből, - felelt nevetve Rózsa.

Erdődiné azonnal csengetett s a két szobaleány belépvén, parancsaira várt. - Miután a fehér selyemruhát félretette, a csipkefátylat, fejkötőt kiválasztotta s a számtalan hüvelyekből az egyik asztalra kirakott ékszerek közől jó csomót külön tett, a szobaleányok minden egyebet elrakosgattak s azután eltávoztak.

- Szeretnélek magammal vinni, kedves Rózsám! - mond Erdődiné. - Isten tudja, de a tréfa egyedül mit sem ér, te tanúm leendesz!

- Ha kegyed akarja, miért nem asszonyom, - mond Rózsa.

- Szégyenlem, hogy ily gyermek vagyok kedvesem, de ellen nem állhatok e visszatorlási viszketegnek, - szólt nevetve Erdődiné. Sok borsot törtek orrom alá egykor e jámbor szüzek, ez még mi sem volna, de hogy barátnémat, Rákóczi Juliát sem kímélték, ezen angyalt, minő több nincsen! - ezt meg nem bocsáthatom nekik, - várjatok majd -

* * *

Másnap tíz óra tájban, a grófnő Rózsa társaságában, pompás kocsiján megindult azon kolostor felé, melyet történetünk kezdetétől ismerünk.

Ha a változatosságnak vannak kellemei, ha a nagy és rendítő játék, melyet élet és halál, enyészet és születés tárnak a földön szemeink elé, a félelem és csudálat bájával bir; van a csendnek, a változatlan békének is sajátos érdeke.

Az első, rohanó folyam zuhatagaihoz s áradozásaihoz hasonlít, a másik olyan, mint a csendes tó virágos partok közt. A kolostori élet eszünkbe juttatja a csillagok örök útját, a hajnalt, mely hasad és hirnöke a napnak, a napot magát, mely kél és leáldozik, hogy a hold csillagudvarával kövesse, s a fénylő nap forrósága után enyhet és hüvet hozzon, szóval mindig hasonló magához.

A léleknek a csendes falak közt nincsen földien magasztos röpte, nem játszanak vágyak és remények a jövő óra szerencséjével, minden esemény egyszerű, hangtalan, de békés és békítő.

Mater Honoria, azon egész hosszú idő óta, mióta Juliával s Amadillal, minden földi érdek, minden óvatosság s félelem kiköltözött a setét falak közől, egy napot úgy töltött, mint a másikat. Ha reggel az egyházba ment, szintazon szelid tiszteletteljes arczok tekintettek reá, szintúgy nyiltak a rózsák a növendékek üde arczain, míg az éltesb szüzek fehér homlokára oly észrevétlenül rajzolá le magát a kor, hogy Honoriának e változás fel sem tűnt.

Ujra a csendes, fönséges karének hangzott, körüle s a földről a kedélyek magasra szálltak, keresvén fön csillagok honában az örök intéző szellemet, változatlan vaskövetkezetességű törvényeivel, melyeknek ég s föld engedelmeskedik önkénytelen s ellenszegülés nélkül.

Ki csudálná, hogy a szent arczon az idő nem hagyott nyomot, hogy a fönséges hölgy alig látszott egy évvel korosabbnak, mint akkor, mikor Julia e kolostort elhagyta.

A kis Ágnes soror is, szintoly heves, kövér és indulatos volt, de ez nála annyira természetté vált, hogy senkinek sem ötlött fel, s ha kissé kibeszélhette magát s vére lecsillapodott, egy sem tudott neheztelni reá.

A növendékek egy-két csintalan tréfát engedtek maguknak vele, haragja mit sem használt, mert e fiatal gyermekek elnevették azt, s pár engesztelő szóval le tudták fegyverezni: a mindig zajgó kis apácza nem volt oly hamis, minőnek látszatni törekedett.

* * *

A kapuőrné a csengetésre azonnal felnyitotta a magas bejárást. A grófné büszke tekintetet vetett reá, s megmondván nevét, czímét, a fejedelemnőhez akart vezettetni.

- Méltóztassék nagyságod ide a beszélőterembe lépni, - mond a soror, - kiről nem szükség megjegyeznünk, hogy nem az, kit egykor ott láttunk.

Erdődiné összevonta szemöldeit: - Szeretnék a fejedelemnő szállására vezettetni - szólt azután.

- Bocsánat - felelt a kapusnő - ha ezt bejelentés nélkül nem tehetem, de tüstént itt leendek ujra.

Erdődiné a beszélőszobába lépett, hol semmi sem változott: szint azon egyszerű bútorzat, ugyan azon elválasztó rostély.

- Mintha tegnap lettem volna itt! - mond Rózsához fordulva, ki csendesen foglalt mellette egy széken helyet.

E szavak után a nő arcza sajátos kifejezést nyert; nem nevezhetjük azt búskomolynak, vagy alázatosnak, de neme az elfogultságnak lepte meg ezen erélyes természetet.

Pár percz mulva a rostélyzaton túli osztálynak ajtaja megnyilt, s azon egy magas apácza lépett be. Öltözete finomabb szövetből készült, mint a többieké, s egész tartásában a ház főnöke félreismerhetlen volt.

Erdődiné rátekintett, s alig hitt szemeinek, mikor azok egy előtte egészen idegen arczczal találkoztak.

A fejedelemnő a maga részéről udvariasan köszönt s kérdé, mivel lehet szolgálatára a grófnőnek.

- Tisztelendő fejedelemnő, - mond Erdődiné, azonnal visszanyervén lélekjelenlétét: - kegyed elfogultságomon nem fog csudálkozni, ha megtudandja, hogy én mater Honoriát, a fejedelemnőt keresem, de úgy látom, hogy a kolostor jelenben más kormány alatt van.

- Ez semmi különbséget nem teend, - felelt a fejedelemasszony, ki mintegy 40 éves lehetett, s feltünő szép vonásokkal birt, bár azok távol estek azon érdektől, melyet mater Honoria egész megjelenése előidézett, - mondja meg kedves grófnő kivánságát s tapasztalandja, hogy mindenben igyekezni fogok szolgálatára lenni.

Mater Eucharis, ki néhány év óta a prágai kolostorból jött ide, abban a véleményben volt, hogy a grófnő Rózsát akarja a kolostorba adni nevelés végett - s szembetünő volt a kellemes benyomás, melyet a kedves gyermek szerény s igénytelen tartása előidézett.

- Látogatásomnak czélja csak az volt - felelt a kérdett - hogy Mater Honoriát s még nehányat a kolostor régiebb lakói közől lássak, mint a ki több időt e kolostorban töltöttem.

- Mater Honoria, - felelt Eucharis - nehány évvel ezelőtt lemondott hivataláról, de a kolostorban van, s mindjárt rendelést teendek, hogy lejőjjön. Remélem azonban kedves grófnő, szerencsém leend kegyedet saját szobáimban is üdvözölni.

A fejedelemnő csengetett, s Erdődiné majdnem felkiáltott, mikor a belépőben a kis kövér, még mindig piros és mozgékony Ágnes sororra ismert, ki udvariasan meghajtotta magát előtte.

- Eredj Ágnes s vezesd ide mater Honoriát, kivel gróf Erdődiné tisztelt látogatónk szólni kiván: mond a fejedelemnő és nyájasan, bár némi feszességgel köszönvén, eltávozott.

Ágnes helyet engedett neki, s mikor követni akarta, Erdődiné megszólalt: - Ágnes soror! - kérem időzzék még pár pillanatig.

Az apácza tüstént megfordult, s a rostélyzathoz közeledett, míg vonásai nem csekély meglepetést árultak el.

- Ismer-e még, Ágnes soror? - kérdé Erdődiné, ki könnyebben érezte magát, miután a fejedelemnő eltávozott.

Az apácza nagy figyelemmel tekintett reá: azután csóválta fejét.

- Kegyed nem ismer, a mint látom, - kezdé ujra igen csipős hangon a nő - nézzen csak jobban szemeim közé: - jut-e még azon átkozott, Istentől elfordult, garázda Amadil eszébe, ki kegyedet szépen elzárta, mikor Julia herczegnő iránt oly hatalmas pajzánságot fejtett ki?

- Ah! - kiáltott fel Ágnes, - állásba tevé magát: - kegyed az! kegyed Erdődi grófné?

- Én, igen - a horvátországi bán Özvegye - Petróczi Amadea, az egykori Amadil egy személyben. Így változik a sors: a legutolsók lesznek a legelsők - s azok, kik egykor oly büszkék és hatalmasok voltak ellenem, csak ott vannak, a hol voltak.

- Kegyed - a csintalan Amadil! - Isten bizony igaz: most ismerek reá, ah minő dicső, ki gondolta volna! Megyek, futok, sietek tüstént mater Honoriához - lesz öröm! minő szép, hogy kegyed nem feledte el e csendes falakat s felkeresett bennünket. De én is nagyot haladtam azóta, mert nem Ágnes soror többé, hanem mater Ágnes vagyok! Mater Ágnes arczán oly félreismerhetlen volt az öröm, hogy Erdődiné nem tudott magához térni álmélkodásából.

Hogyan? gondolá magában, míg én éveken át azon gyermekes viszketeggel vesződöm, hogy e szegény apáczát itt megszégyenítsem, ez mindent feledett s éppen annak látszik örülni, mit én diadalként akartam ellene használni.

Ágnes elsietett, míg Amadil, kit régi nevén nevezhetünk már, megszégyenülve szólt:

- Kedvesem, - lefegyverzett e szegény apácza! nem tudnék egy éles hangot neki mondani. Ezek valódi szentek, mert csak szeretni s megbocsájtani tudnak.

- Nekem nem egyszer tele töltötte edényemet meleg levessel - mond Rózsa: - higyje asszonyom, mind jók ezek a szüzek.

- Minő különös! - sóhajtott Amadil - igaz! annyira lemondottak a világ minden fényéről s öröméről, hogy meg sem illeti őket annak kitárása. Talán egyszerű házi öltönyömben több hatást teendék! Nem tudom, miként van, de szégyelni kezdem, hogy ennyi ékszert raktam magamra.

Még el nem végezte jól szavait, mikor mater Ágnes visszatért, de nem a rostélyzat felől, hanem azon az ajtón, melyen Amadil a beszélő terembe lépett.

- Kedves szép grófné - mond az apácza, kinek gömbölyű arcza sugárzott: - jőjjön, egyenesen mater Honoriához vezetem, saját czellájában akarja kegyedet üdvözölni. Ma el nem bocsátjuk; ah - folytatá tréfásan, megveregetvén Rózsa arczát; - minő csintalan volt a grófné! na - párját kereste! - mindnyájunkat kétségbe ejtett, mégis megsirattuk, mikor elment. Istenem! - azóta sem nevettünk jóizűen: - jőjjön grófné, Amadil! azt sem tudom, mit beszélek. Emlékezik-e még, mikor altomban fekete keresztet rajzolt orromra? ha - ha - ha! a mi igaz - igaz, hamis egy csont volt!

Ezt mondván, nagy sietséggel kihempergett az ajtón, folytonosan nevetve s beszélgetve.

- Nézze mater Amáta, - szólt egy öreg apáczához, ki a folyosón szemközt jött velök: - ez a szép fényes úrhölgy - ki? ezt kérdem - na mater Amáta - hadd halljuk, úgy-e el nem találja: ez a mi csintalan Amadilunk! jó, hogy itt van - folytatá nevetve - befalazzuk! - természetes, megszökött a kolostorból!

Mater Amáta mihelyt Amadilra ismert, hasonló örömet tanusított, s Erdődiné úgy ki volt szedve sodrából, hogy azt sem tudta, mit feleljen; de alapszínben jó szive, s derült kedélye azonnal beletalálta magát helyzetébe, s Ágnes sorornak nem lehete panasza azon nyájas társalgás ellen, melyet a grófnő vele folytatott, míg a folyosó végén a czellák egyikébe benyitottak.

Egy szűk szobácska volt ez. Minden bútorzata egyszerű: szegényes nyoszolya, térdelő asztal s két szalmaszék: a falon egy fogas zöld függöny alatt. A bútorok ezüst színre festett fából, az ablakok gyolcs függönyökkel s a kis bádog kemencze mutaták, minő kevés követelései vannak azon valóban feltünő s bájos teremtésnek, mely itt Amadil elé jött.

Mater Honoria, miként Aspermontnak megmondotta, letette fejedelemnői hivatalát: minden el lőn követve, hogy elhatározását megváltoztassa, de siker nélkül. Kis czellájával cserélte fel kényelmes lakását, s a rend igénytelen öltönyéről eltűnt minden megkülönböztető jel.

Amadil meg volt hatva, midőn mater Honoriát megpillantotta. A kedves, fönséges vonások keveset változtak, mikép mondtuk; volt valami elszánt és kibékült ezen arczban, mi szenthez hasonlított. A büszke szeszélyes nő, kinek utógondolata bosszúviszketeg és diadalvágy volt, könnyeket érze gyűlni szemeibe, s önkénytelen vonta mater Honoria gyöngéd kezeit ajkaihoz.

- Isten vezette kegyedet ide - jó grófné! - mond Honoria alázattal visszavonván kezét, megölelvén Amadilt s nyájasan üdvözölvén Rózsát.

Amadil heves természete nem kevésbbé tudott maga, mint mások ellen felindulni. E pillanatban úgy tetszett neki, mintha büntetésül e szerény, nemes teremtés lábaihoz kellene omlania, s tőle vétkes szándokáért bocsánatot kérni.

De a gyöngédségben éppen az a kiváltságos tulajdon van, hogy mások terhelő helyzetét tudja könnyíteni s tért nem ád annak, a mi saját érzéseire is sértőleg hathat.

Mater Honoria, ha talán sejtelmével birt annak, hogy az egykor oly makacs és vásott gyermek, most a fény és bőség ölében, diadalt jött ünnepelni e falak közt, ezt azon eszmével odázta el magától, hogy a világ hiuságainak önkénytelen eredménye, s nem a szivből jő. Amadil, ki Rákóczi Julia iránt annyi hűséget, oly mély ragaszkodást tanusított, mater Honoria érzése és hite szerint bensőleg nemes és jó volt.

Az első üdvözlések után egy kis társalgási kör szövetkezett e szűk czellában: Amadil mater Honoriával a keskeny ágyra ült, míg Ágnes és Rózsa a székeken foglaltak helyet.

Honoria elbeszélte, mikép gróf Aspermontné őt többször meglátogatta s mennyire örül, hogy végre minden békésen ment véghez, bár meg van győződve, hogy a bibornoknak ellenkező szándékában nem volt egyéb, mint azon meggyőződés, hogy minden földi dicsőségnél jobb a kolostori csend és béke.

Amadil nem tudott mater Honoriával vitatkozni, bár erre nagy hajlamot érzett: úgy tetszett neki, mintha az öntagadás ezen áldozatával - büntetésül büszkeségeért - tartozna annak, ki őt - az ellenséges szándékkal jöttet - öleléssel fogadta.

Miután mater Honoria és Ágnes sokat előhoztak, mi Amadilnak e kolostorbani mulatására vonatkozott, s mindezt oly negélytelen jókedvvel, hogy Amadilnak szive tágult, az egykori fejedelemnő rövid szünet után kérdé:

- Mondja nekem grófné, szabad-e kérdeznem, miként történt sorsában e nagy s úgy vélem, kedvező változás.

Amadil egy tekintetet vetett Rózsára, azután mater Ágneshez fordulva szólt: - Kedves mater Ágnes, nem lenne-e kegyed oly szives e kis barátnémat a kolostorral megismertetni, míg én itt gyónásomat végzem: mert szeretném azt tanuk nélkül tenni.

Rózsa mater Ágnessel eltávozott, de elébb Amadil kezet adott Ágnesnek, azután leülvén Honoria mellé, egy sóhajjal könnyített keblén, s így kezdé:

- Kedves mater Honoria, a boldogság ritka gyümölcs a földön s talán a lemondás a legjobb óvszer minden elégületlenség ellen. Kegyed engem boldognak hisz? - Nem vagyok az! - bár hibáznám, ha magamat szerencsétlennek nevezném. Önállás és szabadság volt éltem vezéreszméje mindig: önálló vagyok - emberien szólva - és szabad, higyje nekem kegyed, mennyire gazdagság s függetlenség mások szeszélyétől s részvététől - szabaddá tehetnek. A részvét, s mások szeretete és rokonszenve olykor inkább korlátolja szabadságunkat, mint ellenséges indulat és üldözés; - szabad vagyok, de nem ismerem azon boldogságot, mely benn a szívben honol, melynek csendes oltártüze világít életünkbe.

- Kegyed alig ért engemet! Hallja életrajzomat, s érteni fog mindent.

Oly meglepő volt az ellentét Erdődiné életteljes arcza, s a közt, mit bevezető szavai sejteni engedtek, hogy Honoriának kiváncsisága, vagy inkább részvéte fel volt ingerelve.

Nem ismételjük Amadil első vallomásait, mivel ezek semmi újat sem födöznek fel előttünk, s így a meghitt beszélgetésnek csak egy részét adjuk.

- S aztán, kedves grófné? - szólt Honoria, mintegy félórai beszélgetés után.

- Oh! - szólt Amadil, ellenkezése daczára ajkaihoz vonván az apácza kezét, nevezzen kegyed leányának! mint azon időben, mikor e szent falaknak érdemetlen lakója voltam.

Honoria megcsókolta Amadil homlokát, és szeliden viszonzá: - Örömest, kedves leányom, ha ezt inkább szereted; mondd meg tehát nekem Amadil: mert erről még nem szóltál, mi birhatta szülőidet arra, hogy téged megtagadjanak, s nevedtől, javaidtól megfoszszanak? Előttem ily természetelleni bűn lehetlennek látszik.

- Önzés! ez mindig a forrás, - felelt a nő. Egy két-három éves gyermeket feláldozni, egy kis leánykát, hogy a két-három napos fiút, ki a család nevét fentartja, nehány uradalommal tehetősbnek tegyük, nem oly megfoghatatlan dolog! - De hallja kegyed röviden, mit történetemből tudok.

- Atyám Nándor-Fehérvár alatt esett el. Nagybátyám Petróczi Gábor, egy évvel atyám halála után, - kinek kívülem még egy 14 éves, beteges és gyenge fia, István maradott, - annak özvegyét, anyámat vette nőül.

- A roppant Petróczi-birtokok ez időben mind anyámnak s mostoha atyámnak, nagybátyámnak kezei közt valának, s mivel ezek fiat, leányt egyenlően illettek, én és István voltunk mindaddig az egyedüli örökösök, míg anyánk második házassága gyermektelen marad.

- Nagybátyám, ki önző, fukar ember volt, számításból nősült; anyám ellenben szenvedélylyel ragaszkodott második férjéhez, s így annyira hatalmában volt, hogy akaratának soha és semmiben sem tudott pillanatig is ellenszegülni.

- István fivéremet - mostoha atyám gyáva, férfiatlan ifjúnak nevezte, s őt kérlelhetlen szigorral a legfárasztóbb testi gyakorlatokra szorította. Ezt állítólag azért tevé, hogy erejét eddze meg, de a minek éppen ellenkező eredménye lőn, mert szegény István egyelőre annyira kimerült, mikép senki sem hitte, hogy valaha férfi-kort érjen.

- Mikor anyámnak egy másik fia, - öcsém, Mihály született, a szülők szeretete a szerelem e gyermekében központosult. Istvánt mostoha atyám még kevesebbet kímélte mint valaha, engemet pedig, ki egykor a Petrócziak fejedelmi birtoka egy harmadát öröklendő valék, szülőim egészen a cselédekre biztak, úgy, hogy valódi hamupipőke valék a fényes háznál.

- Egy reggel - mondják - senki sem tudott nyomomra akadni, eltüntem, mintha a föld nyelt volna el.

- Zajt ütöttek, mindenütt kerestek, de senkisem látott azon percz óta többé mostoha atyám udvarában.

- Petróczi Gábor és anyám színleg mindent elkövettek, hogy nyomomba akadjanak, de végre felhagytak a sikeretlen kereséssel.

- Ekkortájban hallották, hogy néhány órányira kastélyunktól, az áradás után egy holt gyermeket találtak az iszapban, ki már hetek óta ott lehetett. Mostoha atyám a sírt, hova az ismerhetlenné vált kisdedet a falusiak temették, felásatta, s minden jeleivel a fájdalomnak erősíté, hogy a halott én vagyok.

- Egy szép kőkereszt - nevemmel áll ama kis temetőben! - magam láttam azt, - tevé Amadil hozzá, míg köny lopódzott szemeibe. Egy miatyánkat mondottam az ismeretlen árva fölött, ki nevemet vitte a sírba!

- Két évvel eltünésem után, a gondviselés mostoha atyám szívtelen számításait meghiusította. István bátyám, talán egyrészt a szigorú bánásmód által - lassankint erősödni kezdett s egyszerre egész erejét visszanyerte, Mihály öcsém ellenben, a szerető ápolás és elkényeztetés tárgya, himlőben halt meg.

- Ezen idő óta történetem homályos.

- Mint álom, úgy jut eszembe még, nehány talányos jelenet első gyermekségemből. - A kastélyban egy magas boltozatú szobának képe dereng át olykor elmémen, aranyozott s nehéz vérvörös selyemmel bevont bútorokkal. Azután úgy tetszik, mintha valamikor roppant termet láttam volna, életnagyságú képekkel s óriási csillárral; e hézagban sok népet fényesen aranytól s drága kövektől. Egy középnagyságú testes nőalak tünedez fel még e képek közt, - alkalmasint a nőcseléd, kire bízva valék, de két arcz elmoshatlanul rajzolta le magát emlékembe. Egy magas parancsoló tekintetű nőalak, szép, de mogorva vonásokkal s egy izmos férfiú, kinek arczában a ragya nyomai látszottak. Alkalmasint anyám s nagybátyám, anyámnak második férje.

- Ezen árnyát a multnak, lassankint mindinkább világuló visszaemlékezések követik. Egy borzasztó éj, süvöltő viharral s czikázó villámaival zajong szemeim előtt. Úgy rémlik, mintha valakinek köpenye alá rejtve sűrű erdőn vinnének keresztül. - Később hézag terül a kétes multnak a homályában, egy üres lap, gyanítom, sokáig beteg voltam, vagy setét rejtekben, nem tudom, meddig és hol.

- Iszonyú! - mond Honoria, növekedő részvéttel hallgatván Amadil előadását.

- Úgy van! mater Honoria, iszonyú? - Oh! az emberek mindenre képesek, ha magán érdekük jő kérdésbe. Meg nem haltam tehát, elraboltak, vagy szándékosan eltávolítottak, ezt sejtettem mindig, mikor visszaemlékezéseim tévegében a szakadozott fonal körül tapogatództam, de későn tudtam meg a valót!

- Az első egészen homálytalan kép, mely kétségtelenül s foghatólag áll előttem: egy tágas szoba, magas nyitott kemenczével s két szurtos alak, egy férfiú s egy nő. Emlékezem világosan, hogy e szobában töltöttem első gyermekségem nagy részét.

- Mindketten szerettek, nem jut semmi büntetés, semmi durva szó eszembe azon időről, főleg a nő elkényeztetett, órákig tartott ölében s olykor kosárban szép gyümölcsöt hozott számomra.

- Mikor mintegy 6-7 éves lehettem, megszoktam sorsomat, a férfiút atyámnak, a nőt anyámnak neveztem. Már itt a képek tiszták, minden előttem áll. Egy gerendákból rótt elég tágas épület nagy erdőség közepette, azután a helység, hová vasárnaponkint az egyházba jártunk s szüleimnek vagy azon jó embereknek, kiknél laktam, életnemük, szénégetők valának.

- Jó emberek! - kiáltott fel Honoria.

- Igy osztályozza a világ a jóságot kedves anyám, Honoria, - mond Amadil némi keserűséggel. A gonoszság szűk öltönye, dörzsölő, durva szálaival, kitágul s kényelmessé válik végre; azt mondjuk róla, hogy jó öltöny, csak meg kell szokni. Az emberi természetben semmi sem oly talányos, oly szégyenítő és csüggesztő, mint a jó és gonosznak e rávitelessége. Ki pénzért, egy millióktól megfosztott gyermeket eltitkol s igy annak kiraboltatásában közvetve részes: e gyermeket megszereti, vele jól bánik, sőt elkényezteti néha, aztán avval hizeleg magának, hogy jó volt e gyermek iránt! - Így van ez sokban mater Honoria, az emberek úgynevezett jósága furcsa egy szörny, ha kissé szemébe világítunk.

- Az Isten másként itél, - mond az apácza, nála a kezdet és vég; oh Amadil! az élet és igazságszolgáltatás itt a földön még bevégezve nincsenek.

- Nem volt panaszom ellenök, jó anyám! a többi Isten dolga! - folytatá Amadil. - A mult mint talányos álom hevert mögöttem, szénégetők leánya valék s elég szurtos olykor, elmondhatom.

- Mikor a kilenczedik évet betöltöttem, sorsom ujra változott. Egy reggel szegényes lakunk előtt játszottam szelid kecskémmel, melyet gyámjaim ajándékoztak, midőn kunyhónk elé könnyű szekér érkezett.

- Egy legjobb korában levő, erős, izmos férfiú szállt le abból, s a nélkül, hogy szót szólna, elembe állt s hosszasan nézett reám. Nem mondhatom, hogy arcza kellemetlen benyomást idézett elő: de mégis féltem tőle. - Gyámatyám és anyám, kik mindketten otthon voltak, azonnal kiléptek a házból s úgy látszott, a jöttet jól ismerték.

- Nemzetes uram! - szólt a szénégető, míg neje könnyeit törölte, a kis leánykának még nem szóltunk semmit; miért őt előre elkeserítni; most ideje, s mindjárt elmondom neki a mondókáját, ha már csakugyan haza akarja vinni a nemzetes úr.

- Ne csudálkozzék kegyed, jó mater Honoria, ha életem e nevezetes jelenetének emlékezete oly elevenen megragadt elmémben. Nehéz, nehéz óra volt ez! - Éppen azon hatást gyakorlá reám, mintha szülőimtől kellene elválnom, s ez oka, hogy e szegény emberekre nem tudok neheztelni. Többet mondok, felkerestem őket, mióta a sors egyszerre gazdaggá tett, ha nem is boldoggá. A házat üresen találtam, a két öreg a földben nyugodott, sírjok felett bocsájtottam meg, a mit ellenem vétettek s megköszöntem a jót, mit körükben élveztem.

- Oh Amadil! - mond Honoria - minő szép ez! minő emberien alázatos, és isteniesen kibékítő, az embereknek megbocsájtani s a kik kővel hajítanak, könnyet ejteni sírjukra!

Amadil megszorítá az apácza kezeit és folytatá. Egy új camoeleonával az emberi érzések talányainak vezetett a sors össze! Későn ismertem reá, de jellemzeni fogom őt, mert e kolostor szent falai közt az emberek egy öntetbe olvadnak össze; az egyéniségek eltűnnek, az embereket pedig egyesekből ismerjük meg, az általános elvek és szabályok csalnak mindenkor.

- Nem tudom, hallotta-e kegyed Absolon Dániel nevét valaha?

- Emlékezem, - felelt rövid gondolkozás után Honoria, - Aspermont említette ezen embert s egy Radics nevűt, kiknek segedelme által a munkácsi vár ő felségök hatalma alá került.

- Úgy van, - mond Amadil, míg szemeinek egy éles villáma sejteté az undort, mely keblében e két névre keletkezett. - Ugy van, mater Honoria, ezek is becsületes emberek voltak a maguk nemében, legalább jutalomra méltattak, hol ily neme a becsületességnek értékkel bir. Talán pár részlet ezt jobban felvilágosítja. Midőn Tökölyi szerencséje hanyatlott s az Isten dicsőségére a protestánsok üldöztetése nagyban megkezdetett, - Amadil ezen utóbbi szavakat rosszul titkolt gúnynyal ejté ki s Honoriának szeliden feddő tekintetével találkozván, folytatá: - Tökölyi azt írta nejének Munkácsra, hogy a római pápa közbenjárásáért folyamodjék,^[54] igéretet tevén ő szentségének, hogy ha férjének bocsánatot s javai megtarthatását kieszközlendi a császártól, kész leend az, nemcsak maga áttérni a katholikus egyházhoz, hanem hite sorsosait is ily áttérésre birni.^[55]

- Vigyázzon most jól, mater Honoria, hogy Radics s főleg Absolon megitélésében igazságtalan ne legyen. Absolon buzgó protestáns lévén, mihelyt Zrinyi Ilona vele mint titoknokával, férje levelét közlötte, feltette magában, vallásérzelemből - Tökölyi tervét kijátszani. - Ki ne kétkedne e szent érzelemben! a ki tudja, minő dicső pártolásban részesültek a protestánsok minden időben a német kormány alatt.

- Amadil! - szólt közbe Honoria, kinek buzgósága mindig kellemetlenül volt érintve, ha valaki azt illette, mit szintoly szentnek hitt mások keblében, mint a magáéban.

Amadil nyilt tekintete találkozott az apácza szemeivel, azután felelet nélkül folytatá: A fenséges nőnek, Ilonának erős szíve volt; nem félt és bízott Istenben! A derék Absolon azonban ellopta s elvesztegette az élelemszereket. - De miért folytassam, - a vár az utolsó falat kenyérrel s miután a herczegnő s mindnyájan oly szárazok valának az éhségtől, mint a len, német kézre került. Absolon lopott, hazudott, levelet sikkasztott, úrnőjét elárulta és - becsületes ember!

- Nem vagy-e igen merész pálczatörésedben Amadil! - mond Honoria.

- Meglehet! - felelt Erdődiné, felvetvén üde ajkait, azután gyorsabban folytatá - ezen ember, Absolon Dániel uram, állt most a szénégető lakja előtt.

- Öreg, szurtos gyámnokom nem sok szót szaporított. Leányom - mondá nekem: nézd e jó urat, ez szép kastélyban lakik, jámbor neje van, asztala mindig rakva, ehhez fogsz menni szolgálatba, nagy leányka vagy már, ideje, hogy tanulj valamit.

- Le valék verve, sírni, jajveszékelni kezdettem, az öregek térdeit öleltem át, hogy el ne taszítsanak maguktól; láttam, hogy sírnak ők is, hasztalan! Absolon úr, kinek nevét csak későbben tudtam meg, a munkácsi várba vitt magával.

- Miként növekedtem ott Rákóczi Julia közelében, miként jöttem ide, ezt kegyed jó mater Honoria tudja; oda értem tehát gyónásomban a mások vétkeiről, hol ideje azt elmondanom, a mi velem tovább történt. - Mikor kegyed kérdésére feleltem, ott valánk, hol lovamról lehanyatlottam a zernesti csatában.

- Mi történt közvetlen ezen ájultságom közben velem, később, hetek mulva tudhattam meg.

- Mikor először egészen magamhoz tértem, szép, kényelmes szobában valék, meleg, finom ágyban, s mellettem egy öreg nő ült.

- Hol vagyok? - mi történik velem? ez volt első kérdésem.

- A nő csendre intett, s mondá, hogy mindent megtudandok, csak legyek nyugodt és ne beszéljek.

- A szoba félhomályában, a nőnek vonásait ki nem vehettem tisztán de hangja meglepett, s mikor lassankint teljes öntudatra jövék, önkénytelen felkiáltottam.

- Kegyed az Absolonné asszonyom? Istenem, hát Munkácson vagyok? hogyan jöttem ide? hol voltam eddig?

- Én vagyok drága kisasszony, - felelt a nő, - kinek vonásain látszott, mennyire örül, hogy eszméletre jöttem.

- Kisasszony, - kiáltottam fel minden csendre intés ellenére, - kisasszony! - ki vagyok én tehát? - mióta nevez kegyed kisasszonynak s nem Amadilnak?

- Kiváncsiságom a legélénkebben fel volt ingerelve, de a nőt nem birhattam vallomásra.

- Nem akarom hosszúra nyujtani életem ezen új s legnevezetesebb fordulatát; legyen elég mondanom mater Honoria, hogy Absolon és neje a munkácsi vár feladása után gróf Erdődi Miklós bán szolgálatába jöttek, én nem Munkácson, hanem Nagy-Váradon valék; hová a bán e két embert parancsolta, egyedül azért, hogy reám ügyeljenek.

- Megtudtam, hogy sebem nem volt halálos, de a forró láz járult kimerültségemhez s okozá, hogy eszméletem nem volt helyén.

- Azon fényes magyar lovag, ki engemet a csatatéren sebesülten talált, nem volt más, mint Erdődi Miklós, a horvátországi bán, ki megszánt, s a csatatérről eszmélet nélkül elvitetvén, azonnal a legélénkebb részvéttel gondoskodott rólam. Nála nélkül nem élnék most!

- Absolon és neje természetesen azonnal reám ismertek s ők azok, kiktől Erdődi születésem titkát megtudta s mindazt megértette, mi velem eddig és mi okon történt.

- S most már kedves anyám Honoria, teendem meg valódi gyónásomat. Megvallom kegyednek őszintén, minő keveset érek s mennyi súlya van előttem soknak, mi pusztán földi s magasbra nem visz. Nem vagyok pedig rossz s mint sokan, kikben gyöngeségek vannak, én is bővelkedem mentségekben. Ezer okot tudok felhozni mindenre, a mit teszek, s mire magamat elhatározom; de nem tartozom a pharizeusi fajhoz mondván: Hála neked Istenem, hogy jobbá tevél másoknál! Itéljen kegyed.

- Bercsényit minden hevessége s indulatossága mellett szerettem, szeretem talán most is, s mégis mikor a nálánál sokkal korosabb bán engemet felkeresett Nagy-Váradon s egészségem helyre állván, igérte, hogy atyám leend s később midőn Horvátországba vitetett s ott a gyámatyából szerető és kérő vált, nem tudtam a fény és kényelem varázsának ellenállani, s neje levék!

- Különös utai a gondviselésnek: - szólt Honoria, - tudtad-e már akkor születésed titkát?

- Semmit sem tudtam; mikor egybekelésünk napján a lelkész Petróczi Jozefa Amadea néven szólított, annyira meg valék lepetve, hogy csak némi szünet után tudtam az igent kimondani.

- Szeretted-e férjedet? - kérdé Honoria.

- Szerettem, de szerelmes sohasem valék bele; mikor nekem a bán keze s neve fényes ajánlatát tevé, szemfényvesztve valék! Egyszerre minden előnye e helyzetnek szemembe tűnt. Idős férjem imádásig szeretett, nem volt más akarata mint az enyim; ha Bercsényi eszembe jutott s szivem hevesebben dobogott, ezt gondolám: Bercsényi nyers, indulatos férfiú; a velei szövetségben, ha valaha erre jövende, önállásom veszve leende. Belevitattam magamba, hogy a bán nagylelkű ajánlatát visszaodázni, szintoly megbocsáthatlan eszelősség, mint fekete hálátlanság leende.

- Én is azt hiszem, Amadil: - mond Honoria - és gondolom, hogy az Isten megáldotta e szövetséget s boldog valál, míg férjed élt?

- Igazságtalan volnék, ha ellene panaszt emelnék, - felelt Amadil - szeretett és megbecsült, szeszélyeim mulattatták, nem haragították s annyi szabadságot engedett mindenben, hogy képtelen leendék nyilt bizodalmával visszaélni.

- Ez melletted szól, kedves leányom, - mond Honoria - az erény annál fönségesebb, mennyivel több öntagadásba kerül.

- Erre nem volt szükség, nem is féltem egyébtől, csak a Bercsényiveli találkozástól, azért rábirtam férjemet, hogy minden titokban maradjon, mi Bercsényit, vagy akárkit azon gondolatra hozhatna, hogy Kálmán az apród, Amadil a szénégető leánya, s gróf Erdődiné ugyanazon egy személy s végre, hogy a gazdag Petróczi-örökség fele engemet illet.

- Tehát vagyonodat vissza nem nyerted? - kérdé kissé meglepetve Honoria.

- Mindent! s elég csudásan, férjem alig ha pusztán szép arczomért vett nőül.

- Hogyan?

- Úgy, kedves mater Honoria, hogy ő is - mikép látta kegyed - igen jó ember volt. - Azon osztályához tartozott a jó lényeknek, kik midőn mások iránt nagylelkűek, magukat sem feledik, a mint illő. Szeresd felebarátodat mint önmagadat, így hangzik a parancs, jobban szeretni, - - ez kivétel a szabályból; még azon esetben is, ha fájdalom, a szabály maga nem lenne kivétel.

- Nem tudom miként, de fivérem, a derék Petróczi István...

- Ugyanaz, ki Tökölyi seregében volt? kérdé Honoria - összevonván szemöldeit.

- Színről színre, mater Honoria, ugyanazon Istentől elfordult lázadó, nemcsak nem ellenkezett, hanem miként azt később megtudtam, évek óta keresett, hogy velem igazságtalan birtokát megoszsza! Ez egy azon rossz emberek közől, mater Honoria, kik számtalanszor több jót tesznek, mint a jó emberek!

- Csintalan! - mond Honoria, kit Amadilnak sajátos eszméje a jó emberekről, annyival inkább mulattatott, mivel e nőben minden csintalansága és hevessége mellett, semmi epe és keserűség nem volt. Ő mindent úgy tudott az emberek szemébe lobbantani, ha erre kedve jött, mikép együtt kelle vele nevetni, a nélkül, hogy meg lehetne neheztelni.

- És Bercsényinek, - kérdé Honoria, miután Amadil életregénye tárva lőn előtte: - nincsen sejtelme arról, hogy Erdődiné és özvegy vagy?

- Nem gondolom, - felelt Amadil - mert Absolon s Petróczi maguk megigérték nekem, hogy hallgatnak, s mindazokat hallgatásra birják, kik Bercsényivel érintkezésbe jőnek, s e titok nyitjára akadhatnának. Kegyed természetesnek találandja, mater Honoria, hogy az indulatos Bercsényit nem akartam személyes ellenségeskedésbe hozni férjemmel, ki mint hű embere a császárnak, őt a leghevesebb elégületlenek egyikét, úgy is gyűlölte, de saját érzéseimet sem akartam elárulni.

- Ez természetes, - mond Honoria: - tökéletesen helybehagyom óvatosságodat. Azt pedig, hogy most is kerülöd, megfoghatom; mert férjed mindig híve volt a császárnak, Bercsényi pedig, félek, éppen most nem csekély veszélyben forog, mert nem titok előtted, hogy az ifjú, vakmerő Rákóczi Ferencz el van fogva.

- Elfogva! - kiáltott fel Amadil, mintha a villám csapott volna le mellette.

- S ezt nem tudtad?

- Most hallom először! igaz, gyakran rebesgették, de hiszen már szokássá vált Rákóczival bibelődni. - Istenem, szegény Julia! - Tüstént fel kell őt keresnem! - - Amadil felkölt, vonásai elhalványodtak, minden idege túlfeszült, egyszerre mater Honoriához fordult és szólt. - Anyai barátném, nekem gyorsan fel kell Aspermontnét keresnem, hol találom őt?

- Prágában, - felelt az apácza.

- Jó, tehát oda megyek: egek ura! a herczeg elfogva! Nincs veszteni idő - még egyet tehát: emlékezik-e még kedves mater Honoria arra a kis koldus leánykára, kinek nem egyszer adtunk ételt s alamizsnát - - a kis Rózsára?

- A szegény gyermek alkalmasint meghalt, - felelt mater Honoria - évek óta nem láttuk őt.

- E kis koldus gyermek mater Honoria, nem más mint a kedves, szép - és hozzátehetem, jó leányka, ki innen mater Ágnessel távozott.

- Ah! minő váratlan! - kiáltott fel Honoria: - de hogyan, mikép?

- Lesz nemsokára talán egy csendes órám, mikor a fájdalom nem ragadja meg görcseivel egész érzelmemet, - akkor elbeszélem. Amadil szivében vihar zúgott, s nem állítunk hihetetlent, ha mondjuk, hogy Bercsényi sorsa nem volt idegen e nehéz óra fájdalmától.

- És te kedves leányom, magadhoz vetted őt! - kiáltott fel Honoria, - oh ez szép és nemes tett, - neveld őt Isten dicsőségére! - Hiszen úgy is koldusok vagyunk mindnyájan, első hangunk a fájdalom s kérésé, mikor a napot megpillantjuk. Ott fönn a világosság árjában lakik a nagy alamizsnár!^[56] - Minden kéz, - minden szem hozzá emelkedik. Koldus az egész emberi nem, s ki hátat fordít Istennek, térdein hever a zsarnok s hatalmas előtt: a szabadság fia, ki nem ismer urat, szeretője lábainál esd egy tekintetért. Királyok koldultak már szőrzsákban az egyház csarnokában, s a gyilkos, ki a világtól fut, éjt és sötétet könyörög a gonosztól, hogy ölhessen és rabolhasson. Oh hidd nekem, bárminő büszke az ember, bármi magasra veti az élet árja, eljő a koldusóra, mikor szivébe száll, hogy a szűk sírban utolsó alamizsnáját megnyerhesse, a marok földet, minden örökségét! Oh miért kell az embereknek e szállást bevárni, hogy megférhessenek egymás mellett!

- Anyám, - mond Amadil ihletve, - kérje a nagy alamizsnárt, ama szent birót a felhők felett: hogy adjon békét e sokszor kisértett hazának!

Honoria szivesen megszorította Amadil kezét.

- Rózsától nem tudok megválni, folytatá Erdődiné rövid szünet után: első gondolatom volt kolostorba adni, de annyira megszerettem! s ő sem tudna el lenni nélkülem.

- És most Isten kegyeddel, viszontlátásra! Mentsen ki kérem a fejedelemnő előtt bucsúzatlan távozásomért, alattam a föld ég!

Néhány percz mulva mater Ágnes, egészen megismerkedve Rózsával, visszatért, s Erdődiné szives, mondhatjuk érzékeny bucsú után eltávozott.

Mikor kocsijához közeledett, Rózsa egyszerre összerázkódott, arcza halavány lett mint a halál s Erdődiné, ki karján vezette őt, érezte, hogy minden tagja reszket.

A leányka egész erejét összeszedte, feltekintett s szemei, egy alig négy-öt lépésnyire a kocsitól álló setét köpenyegbe burkolt férfiú lángoló tekintetével találkoztak. Ki lehetett ezen ember?

Ama férfiú, kinek látására Rózsa összerázkódott, nem volt más mint Clermont.

Honnan ismerte őt Rózsa? s ha nem ismerte, mi okozta zavarodását? ezek talányok, legalább még eddig; különös főleg az, hogy ki a fiatal szűz arczát közelebbről vizsgálandá, ijedelmét nem sorozná azok közé, melyek fájdalmasan hatnak a kedélyre.

Volt e szép vonások kifejezésében elegye a meglepettetésnek s magasztalásnak, mi azonnal tanusítá, hogy Clermont váratlan megjelenése neki több örömet, mint ijedelmet okozott.

De miért? - hogyan? - béketürés! - senki sem veendi rossz néven, ha az egykori koldus leánykát, mindenesetre a legjobb társaságban, elhagyjuk, s azon férfiú közelébe sietünk, kinek sorsa fölött az ármány és rossz szándék hálóit kezdé összevonni.

Nem gondolunk jobban tehetni, mint ha ezen újabbi találkozásunk alkalmával Rákóczival, őt egyikében azon történelmi jeleneteknek lepjük meg, melyek oly nemes, fönséges világot derítenek arany-tiszta jellemére.

Rákóczit a két tiszt, a lovas csapat őrködése alatt, Kassára kisérte, hol számára egy szobácska tartatott készen, s ajtaja elé őrök állíttattak.

Solári nem birt a szemtelenség azon cynismusával, hogy meg merjen jelenni Tökölyiné fia előtt.^[57]

Azonban úgy látszik, nem volt egészen tisztában magával, s újabb parancsra várt, mert foglyát Eperjesre küldötte, s ott tartá^[58] szoros féltékeny felügyelet alatt, míg végre utasítások érkeztek, hogy őt Bécsbe szállíttassa.

Mikor egy napi járásra voltak a fővárostól, a tanácstalan tanácsosok rossz tanácsára újabb rendelet jött, melynek következtében Rákóczi Ferenczet Bécs-Ujhelyre vitték.^[59]

A bosszú és bosszantás azon neme, mely a veszélytől magát mentnek hivő, s felülkerekedett gyávaságot mindig jellemezte, most is egész, ezuttal konyha-fényében tűnt fel, mert a római szent birodalmi herczeget, s Magyarország legkitünőbb főnemesét, a császári konyhából nyiló éléskamrába zárták, ablakai e díszes szállásnak nagyrészt be voltak falazva, s a kis rés felül nehéz rostélyokkal vértezve. Hogy a bosszút élesebbé s aljasságában mérgezettebbé tegyék, értésére adatott, hogy a kormány egykor, éppen ez úri szállást rendelte nagyatyja, a hősies Zrinyi Péter elfogadására, ki onnan a vérpadra lépett.^[60]

Hat hosszú hétig tartották ott Rákóczit, a nélkül, hogy tudtára adnák elfogatása okát.

E közben a bécsi kormány embereket keresett, kikre elitéltetését bízhassa.

Ilyen erős szivű emberek nagy bőségének daczára, mikép láttuk, hat hét telt el, míg egészen biztos eszközökre szert tehettek.

Gróf Buccelini, osztrák korlátnok, s főhaditanácsi előadó, Euler, kinek nevét a magyarok Bagolyfira fordították el, színleg az ügy megvizsgálására, valóságban Rákóczinak mindenesetrei elitélésére^[61] hivattak össze.

Az úgynevezett itélőbiróság, az említetteken kívül Ottinger grófból s három osztrák birtokosból állt.^[62]

Miután ezen urak sokáig értekeztek Longuevallal, s mindent, a tőlök kitelhető vigyázattal előkészítettek Rákóczi megbuktatására, május 22. 1701 Rákóczi e törvényellenes biróság elé idéztetett.

* * *

A tágas terem, melyben a birák helyet foglaltak, nagyrészt üres volt, néhány avult kép függött a falakon s a hézag közepében állt a zöld posztóval födött asztal, melyen számos irományt, pár nagy könyvet s iróeszközt lehete látni.

Az asztal körül magas hátú karszékeken ültek a birák.

Az elnök gróf Buccelini, kisded, feltünően epés szinű öreg úr, kijelölt éles vonásokkal, melyeknek büszke kifejezése tökéletes összhangzásban volt szemeinek fürkésző, leső tekintetével, a főhelyet foglalta el.

Mellette jobbra ült gróf Ottinger. E férfiú, simára borotvált arczczal, s annak fénylő bőrével különböztette meg magát a többitől. Hosszú lábai magas, izmos termetének, messze nyúltak el az asztal alatt, míg gyürű-telt kövér kezei drága burnót-szelenczét forgattak.

Szemben e hatalmas úri emberrel Euler előadót látjuk. Ezen egyéniség jellegéül szolgálhatanda annak, a mit köznapinak szoktunk az életben nevezni: arcz, minővel húszszor találkozunk egy nap, termet, minő a legtöbb emberé s tekintet, mely tökéletesen semmit sem mond. Így szintén nem voltak sem szépek sem rútak vonásai, minden benne gépiességre mutatott; mint egy kasza, melyet száz közől kiemelünk, vagy egy fazék, melyben mindenféle főtt már, édes és savanyú, ösztövér és zsíros.

Tekintete mindig az elnökön függött, ajkai gépileg kisérték mosolyát, szemei nagy erőködéssel törekedtek visszaadni az elnökéinek olykor villámait.

A három osztrák birtokos, ki ezek után ült, a semlegességet képviselte. Emberi méltóságuk egész érzetével, teljes öntudatával látszottak birni a magas hivatásnak, hogy a három említettnek minden szavára igent mondjanak.

Ezen urak, csinos, németes öltözetekben valának az akkori divat szerint, s oldalaikról vékony gyíklesőik nyúltak le székeik mellett.

Egy hetedik a nemes szövetségben, valami auditor lehetett, kinek a történelem fel nem jegyzé nevét, s ki magát durva, szeplős arcza mellett, hadias öltönyével különböztette meg.

Mintegy kilencz óra volt délelőtt, mikor a teremnek a biróság ülhelyével szemközti ajtaja megnyilt, s miután pár pillanatig a két alabárddal fegyverzett őrt láttatá, azon Rákóczi Ferencz egy tisztnek kiséretében lépett be.

Rákóczi talán soha életében nem nézett oly előnyére ki, a hosszas raboskodás arczának úgy is többnyire halvány bőrét, hófehérre tette, melyen át most a méltó felindulás a pírnak lehét öntötte.

A magas, karcsú termetet, egyszerű fekete bársonydolmány födte, összhangzásban egész öltözetével, melynek minden darabja fekete volt. Kezében egyszerű nyuszt kalpagját tartotta.

A herczeg fesztelen, szabad lépésekkel haladott az asztal körül ülő férfiak felé, arcza világosan tanusítá, hogy legkevesebbé sincs elfogulva, s tudja, minő emberek ülnek előtte. Mikor mintegy 4-5 lépésnyire lehetett az asztaltól, gróf Buccelini büszkén emelte fel hangját, és kezével intve szólt:

- Lehmann százados úr! - kegyed távozhatik.

A tiszt, ki Rákóczit kisérte, szép fiatal ember, lelkes vonásokkal, illedelmesen meghajtotta magát s eltávozott. Ugyanaz volt ez, kit már Sároson Rákóczi elfogatásakor láttunk, még pedig a haragosabbik.

Mind a hét férfiúnak szeme Rákóczira volt szegezve, világosan ki lehete venni, hogy a fönséges ifjú nyilt tekintete, kissé zavarba hozta őket.

- Mondja meg nekünk nevét herczegséged, - így szólítá meg Buccellini Rákóczit.

Rákóczi körültekintett, a közel mellette álló széket elébbre húzta, s feltevén kalpagját, kinálás nélkül leült.^[63]

Ottinger mérgében elhalaványodott, s mindnyájan meg voltak lepetve; de nem akarták a szót kivenni az elnök szájából, kinek feddő tekintete alig fékezhető indulatossággal a herczegen nyugodott.

Buccellini a római szent birodalmi herczegek jogát, födött fővel jelenni meg biráik előtt, ismerte, azért rögtön erőt vőn önkénytelen felindulásán, s elég udvariasan, de hidegen ismételte kérdését.

Rákóczi Ferencz ezen egész jelenetben távol volt minden hetykeségtől: tartása, arczának kifejezése, hangja tiszteletet előidéző nyugodtsággal birtak. Meg lehete benne első pillanatban a rendkívüli, önérzetteljes embert ismerni, kitől távol van minden paczkázás s minden aljas hányivetés.

- Uraim! - szólt Rákóczi nyugodtan, - kegyetek előtt tudva van nevem, születésem, minőségem, tudva, hogy római szent birodalmi herczeg s magyar mágnás vagyok. Mind a két minőségemben e biróság illetőségét el nem ismerem, s annak ünnepélyesen ellentmondok. Engemet csak a római szent birodalomnak, vagy Magyarországnak gyűlése idézhet korlátai elé.^[64]

Buccellini, ki aligha e feleletre számított, összevonta szemöldeit, mire Euler hasonlóan összerántotta a magáéit s mérges tekintetet lövelt Rákóczira, de ennek nyugodt kifejezésű szemeivel találkozván, le volt hűtve. Buccellini feleletre nyitotta ajkait, midőn Rákóczi folytatá:

- E nyilatkozattal tartoztam magamnak, uraim; de kijelentem egyszersmind, hogy tiszteletem a császár ő felsége személye iránt oly nagy, hogy önkényt, szabad akaratomból kész vagyok a nekem teendő kérdésekre felelni, nem úgy mint itélő-széknek, hanem mint ő felsége a császár által kikérdeztetésemre rendelt férfiaknak.^[65]

- Megbízásunk helyes vagy helytelen voltát, sem kegyed herczeg, sem mi el nem határozandjuk itt, - felelt büszkén Buccellini, - örülök egyébiránt, hogy herczegségedet hajlandónak találom engedelmességre ő felsége parancsa iránt; legyen tehát szives felelni kérdéseimre.

Buccellini megtevé a kérdéseket, melyek minden ily vizsgálat alkalmával bevezetésül szolgálnak.

Rákóczi azokra nyugodtan és udvariasan felelt.

Félreismerhetlen volt a hüledezés, melyet Rákóczinak egész megjelenése önkénytelen idézett elő. Alkalmasint nem egy ezen urak közől, feltette magában, a dölyfös magyar herczeggel sorsa egész súlyát éreztetni; kétségtelen, hogy e fölénye Rákóczinak nagyon bosszantotta biráit, s látszott, mennyire törekedtek maguknak méltóságteljes tartást adni, s Rákóczinak fesztelen s udvarias módját kissé ügyetlenül utánozni.

Miután e kérdéseken túl voltak, Buccellini rövid szünet után szólt:

- Mondja meg nekünk herczegséged, miért van itt ezen itélőszék előtt.

- Erről, - felelt Rákóczi, - kegyetektől uraim, várok felvilágosítást, mivel öntudatom semmivel sem vádol, mi elfogatásomat s mindazt, a mi eddig velem történt, megfejthetné, vagy kimenthetné.

- Jól van herczeg, - kezdé újra Buccellini, - kegyednek így kell felelni, de reméllem, ha kétségtelen adatokkal bizonyítandjuk be mind annak jogosságát, és szükségét, mi kegyeddel eddig történt: nem fogja az által nehezítni s veszélyesbbé tenni ügyét, hogy a világos igazságot tagadni törekedik.

- Uraim! - felelt Rákóczi, míg szelid inkább, mint büszke mosoly lebegett ajkain, - kegyetek meg fognak maguk arról győződni, hogy sokkal bensőbb bizodalmam s tiszteletem a császár iránt, mint hogy nevében, kérdeztetve - először életemben - igaztalan, vagy tisztelet elleni szó lebegjen el ajkaimról.

- Kegyed, - folytatá Buccellini, - azt állítja, hogy elfogatása okát nem tudja?

- Semmi jogos okát, igen, - mond Rákóczi.

- Így tehát, - szólt béketürését vesztve s fürkésző tekintetét jártatván Rákóczin Euler, - legyen szabad herczegségedet azon levélre emlékeztetnem, melyet Sároson írt, Longueval nevű tisztnek Badeni Károly herczeg ezredéből átadott, s mely XIV. Lajos franczia király, ő felsége nyilt ellenségének szólt.

- Hogy én XIV. Lajos franczia királynak írtam, legkevesebb okom sincsen tagadni, de ez gondolom, nem ide tartozik, mert tudtomra - eddig legalább - az alkotmányos Magyarországban, sem a levelezés, sem egyéni politikai vélemény kimondása tilos nem volt.

- De e levél herczeg úr! - szólt ujra Buccellini, - nem egyéni levél, hanem ő felsége ellen czélzott pártütésnek tanusága! Herczegséged nem vonandja kétségbe, hogy levél és levél közt nagy különbség van, s a császár ő felsége ellenségével a levelezést éppen akkor kezdeni, mikor a két hatalmasság közt háború ütött ki, nem csak felségsértés, hanem nyilvános árulás.

- Engedjen meg, gróf úr, - felelt Rákóczi minden felindulás nélkül, de fönséggel. - Levelemben semmi nincsen, a mit felségsértésre, vagy pártütésre lehetne magyarázni; én azt hiszem, hogy e bizottság -

- Mondja herczegséged császári királyi tanács, - szakítá őt Ottinger indulatosan félbe.

- Megmondottam uram, - felelt Rákóczi rögtön, - hogy mihelyt kegyetek tőlem azt követelik, hogy itt itélőszéket lássak, azonnal nem fogok többé egy kérdésre is felelhetni.

Ottinger összeharapta ajkait.

- Mivel herczegséged tagadása mellett marad, - szólt közbe Buccellini, - nincsen egyéb hátra, mint a vádlót magát szembesítni herczegségeddel.

- A vádlót? s ki az, ha szabad kérdeznem? - mond Rákóczi.

Euler apró szemeit, mint a kigyó szegezte Rákóczira, s rosszul fékezett kárörömmel viszonzá:

- Longueval százados, herczegséged titoknoka s házi barátja.

- Ő, - mond Rákóczi szárazan, - hadd jőjjön uraim! kiváncsi vagyok látni, mennyire mehet ezen egyetlen vádlóm szemtelensége.

Buccellini csengetett, s a bejött tisztnek mondá, hogy a vádló jelenjék meg.

Alig telt el egy pár percz, midőn az ajtó megnyilt s Longueval jött a terembe. Tiszta fehér egyenruhájában volt, karddal oldalán s a háromszegű alacsony kalappal hóna alatt.

A szolgálatra kész feladónak s fizetett kémnek egész tartásában kínos elfogultság tűnt fel. Arcza oly sárga volt, mint a viasz, ajkai reszkettek s járása maga ingadozó s távol minden katonai tartástól.^[66]

Rákóczi birái felé fordulva arczczal, nyugodtan ült székében, vonásai legkisebb aggályt sem árultak el, s nyugodt tekintetében szintazon férfias erély kifejezését lehete olvasni, mely őt élete legveszélyesb perczeiben sem hagyá el.

Midőn Longueval az asztal közelébe érkezett, tisztelettel meghajtotta magát elébb a biróság, azután Rákóczi előtt. Tökéletes színész volt, - főtulajdona fajának - csak több bátorságra leende szüksége, hogy vele a magas nézőség tökéletesen meg legyen elégedve.

Rákóczi emelintett kalpagján, s tekintetében semmi sem volt, mi haragját vagy mély megvetését elárulná. Oly higgadt nemességgel birt e kiváló természet, hogy nem érezte feljogosítva magát egyetlen sértő tekintettel tanusítani undorát e nyomorú ember ellen, míg saját érzékei meg nem győzik annak valóságáról, ha meri-e őt vádolni.

Miután Euler a szokott kérdéseket megtette bevezetésül s Longueval nevét, korát tollába mondá, Buccellini szólt:

- Longueval úr! kész kegyed a szokott esküt letenni, hogy vallomása s feladása, a gróf az utóbbi szóra nyomatékot tőn, eskü erejével s hitelességével birjon?

Alig hallható igen lőn a tiszt felelete, kinek zavarodottsága fő fokát elérte, s minden tagja reszketett.^[67]

- Longueval! - mond Rákóczi az őszinteség kifejezésével szemeiben, melyek most a halvány tiszten függöttek, - megbocsájtom minden utógondolat nélkül kegyednek hálátlanságát, ha igaz, hogy ellenem feladásokat tőn; megbocsájtom e hamis vádakat is, de most, midőn kegyed esküre szólíttatik fel, óva intem Isten színe előtt! ne vigye kárhozatra lelkét, esküvel pecsételvén meg azon igaztalan vádakat, melyeket száz és több nemes tanú, hiteles ellenvallomásaikkal megczáfolandnak.

- Legyen szabad herczegségedet kérnem, - mond Ottinger nyersen és rosszul titkolt indulatossággal, hogy a biróságot ne akadályozza teendőiben. - Euler úr, legyen szives az esküt előmondani.

Longeuval nem merte Rákóczira emelni szemeit, s fenntartott két ujjával az esküt elrebegte inkább, mint mondotta.

- Ismeri-e kegyed a herczeget s minő viszonyban állt vele? - kérdé az elnök.

- Ő herczegsége közelében levén állomásom, gyakran volt szerencsém várában megfordulni. Ő herczegsége nem egyszer bizott meg franczia levelek irásával s hizelgek magamnak, hogy szivesen látott vendég valék.

Longueval a vallatás folyamában lassankint visszanyerte a bátorságot, melyet tőle csatákban vagy párviadalban senki sem tagadhatott meg; tagjai kevésbbé reszkettek, szavait érthetőbben ejté ki s miután szemtelensége az első nehéz kisérletet kiállta, arczát halkkal mindig elevenebb pír futotta el.

Egy az emberi természet legnagyobb talányai közől, ezen saját erejéni felfokozhatása - a nemtelenségnek. A bűn pályáján haladó minden lépéssel bátrabb s lassankint neki edzi magát aljas szerepének; mint a ki egy jeges folyamba lép, elveszti a fagyos borzogatást, mikor abba övig mélyedett.

- Mit felel herczegséged erre? - kérdé Buccellini, kiről meg kell vallanunk, hogy az egész biróságban legtöbb illedelmet és hideg vért tanusított.

- Longueval úrnak minden szava igaz, - felelt Rákóczi.

- Mondja el kegyed - kérdé tovább az elnök - mindazt, a mivel ő herczegségét gróf Kinszki s későbben e biróság előtt vádolta.

E szavakra Rákóczi vonásain élénk kiváncsiság kifejezését lehete észrevenni, s a mosoly, mely ajkain lebegett, nem volt minden gúnytól ment.

- A herczeg - felelt Longueval szembetünő erőködés után, - annyi szivességet s bizodalmat mutatott irántam mindig, hogy nem fognak nagyméltóságtok s ő herczegsége maga csudálkozni, ha életem e legkínosabb perczében csüggedni látnak azon harczban, melyet irthatlan rokonszenvem ő herczegsége iránt s a nehéz alattvalói kötelesség közt vivok.

- Minden előzmény nélkül Longueval, - szólt Rákóczi komolyan, - mondja ki a mit tud, még sejtelmeit is. Látja, minő nyugodt vagyok, mert éppen az igazság az, a mit óhajtok.

Ottinger békétlenül fészkelődött székében, azután némi hevességgel felkiáltott: - Folytassa Longueval, kegyed tiszt a császári seregben s tudni fogja, mi kötelessége, mikor ő felsége szentséges személye, legközelebbi érdekei, s ő herczegsége iránti hajlama közt van választása.

Longueval rövid szünet után, elébb ingadozó, azután mindig erősbülő hangon így kezdé előadását:

- Ő herczegségének jelleme sokkal tisztább és nemesebb, mint hogy mindazt, a mit, fájdalom, hűségesküm kötelességgé tesz itt nyilvánítani, neki magának tulajdonítanám. Ő herczegségét minden bizonynyal mások szédítették el, s hálózták körül, míg azon veszélyes lépésre birták, mely most engemet - nagy keserűségemre - vele szemközt állít.

- Mielőtt kegyed tovább menne, - szólt Rákóczi közbe, - legyen szabad ünnepélyesen kinyilatkoztatnom, hogy annyi önállósággal gondolok birni, mikép mások által semmire sem szoktam magamat elszédíttetni engedni, helyesen teend tehát tiszt úr, ha midőn engemet vádol, másokat bele nem kever árulkodásaiba.

- Folytassa s a dologhoz! - mond Buccellini.

- Meg kell itt jegyeznem, - tevé hozzá Euler édeses lágysággal, - hogy mi mindnyájan a szívnek nemesebb érzeményeit méltánylani tudjuk, s kegyednek tiszt úr csak becsületére válik, hogy azoknak hatását fájdalmasan tapasztalja; de legyen mindenkorra szabad eszébe juttatnom, hogy kegyed komoly itélőszék előtt áll, melynek nem egyéni érzései nyilvánításával, hanem száraz, egyszerű tények vallomásával tartozik. Reméllem, e komoly figyelmeztetés után a tárgynál maradand, s felteszi mind rólunk, mind ő herczegségéről, hogy személyes jellemében s érzései nemességében kétségünk nincsen.

Rákóczi e szavakra összeszorította ajkait, s szemei oly nyilt fönséggel nyugodtak pillanatra Euler uron, hogy ez a magáéit kénytelen volt lesütni.

Longuevalnak e figyelmeztetés még inkább visszaadta erejét, s azután szilárdabb hangon folytatá vádjait, óvatosan kerülvén, hogy szemei Rákócziéval találkozzanak.

- Azok közől, kik legtöbbet jártak Sárosra, meg kell Szirmai István urat, Vay Lászlót, Mihályt és Okolicsányi Pált neveznem.

- Egy napon ezen urak együtt voltak Sároson; a véletlen egy tanácskozás tanujává tőn, melynek nyilt pártütésre czélzó iránya fölött fájdalom nem maradhatott fönn legkisebb kétségem.^[68]

- Melyik napon, uram? - kiáltott fel Rákóczi.

Longueval a napot megnevezte.

- Valóban, Longueval! - szólt Rákóczi mosolylyal; - kegyed e napot rosszul választotta, mert ez időben ama jó urak igen távol voltak Sárostól; egyébiránt felhivom kegyedet, bizonyítsa be, hogy e megnevezett barátim valaha nálam együtt és egyszerre lettek volna.^[69]

- Herczegségednek alkalma leend mindenre tartózkodás nélkül felelni, s minden tévedést felvilágosítni, - mond Buccellini, - de most Longueval uron van a szó.

Volt valami Rákóczi hangjában, melylyel Longuevalt más szavakkal ugyan, de elég világosan hazugnak nyilvánítá: mi a belga rossz szándékának újabb rugalmat adott. Örök tapasztalás bizonyítja, hogy álnok s rossz lelkiismeretű embereknek vakmerőségét és szemtelenségét semmi sem fokozza fel inkább, mint ha az ártatlan vádlott kitételeiben, vagy hangjában valami van, mit személyes sértésként vehetnek. Azon ügyvéd, ki valami rossz lelkű ember ellen pert folytat, nagyon téved, ha azt hiszi, hogy személyes sértések s kézzel fogható visszaodázások által az ügy előnyére dolgozik. Csalódás! e faja az embereknek várva várja a sértést, örül minden piszoknak, rést engedvén ez hasonlókra, s némi mentségét találván saját aljasságának minden nyersebb helyreigazításban.

Rákóczi szavaiban igazság volt, nem több; de Longueval, ki ez ügyben födött háttal vivott, hiuságában sértve lőn, s érezvén súlyos helyzetét, most először nyert bátorságot Rákóczi szemébe tekinteni s erélylyel s büszkén viszonzá:

- Nem hagyhatom herczegségednek e sértő gyanusítását felelet nélkül. Én ő felsége egyenruháját viselem, s hazudni nem szoktam; hogy alibi által ki lehet terhelő vádak alól okkal-móddal mosakodni, nem ujság s igen ismeretes fogás; de az is tudva van, hogy alibit előkészíteni igen könnyű. Nincsen kétségem benne, hogy az említett urak a nevezett napon - s különösen e napon - máshol is gondosak valának magukat láttatni.

- Uram, ez nem igaz! - kiáltott fel Rákóczi.

- Folytassa Longueval! - mond Ottinger haraggal.

Longueval szilárd hangon, s a vádlott ez utóbbi szavai után már kihivólag tekintve rá - folytatá:

- Igen, uraim! ő herczegségének sértése feljogosít minden kíméletet félretenni, s a puszta igazságot előadni. Ismétlem tehát, a nevezett urak azon napon együtt és egyszerre Sároson voltak: hozzáteszem még, hogy gróf Bercsényi Miklós, Szluha Ferencz, Orbán Pál és Sárosi István gyakran megjelentek Sároson, s ő herczegségével titkon tanácskoztak. Hogy ezen urak által hálóztatott be, s csábíttatott el, ez eddig mély meggyőződésem volt; de mivel magának tetszett hitemet megingatni, s véleményemet megczáfolni, így nem veendi rossz néven ő herczegsége, ha hajlandónak nyilatkozom azt hinni, hogy maga, önakaratúlag feje volt az ő császári királyi felsége ellen czélzott összeesküvésnek.

Rákóczit a feladó növekedő szemtelensége annyira meglepte, s egyszersmind oly mély undorral töltötte el, hogy méltósága alattinak tartotta e halmazát a hevenyészett hazugságoknak félbeszakítani.

Feltünő volt főleg Ottinger s Euler vonásaiban a diadalérzet; minden tekintetök Longuevalt bátorítani látszott.

- Ha ő herczegsége mindezt tagadni akarja, szabadságában áll! - folytatá Longueval éles gúnynyal, - s meg vagyok győződve, azon igazságos és törvényes biróság, mely előtt állunk, ő herczegsége helyes felvilágosításait méltányolandja. Csalódni emberi! De ha csalatkoztam, ha egyetlen szavam nem igaz, illő, hogy a hamis vád egész súlya reám essék. Ha ő herczegsége mindazt, a mit eddig mondottam, kétségbe vonja, nem fogja saját kezeirását eltagadni.

Longuevalnak e szavai közben Buccellini tárczájából egy levelet vont ki, s végig járatta azon szemeit.

- Mikor ő herczegségének tudtul adtam, hogy Liègebe, hazámba megyek szabadsággal, magához hivatott, s egy levéllel bizott meg, mely XIV. Lajos franczia királyhoz van intézve. Azt állítá egyébiránt, hogy e levél által csak személyes tiszteletét akarja a franczia király iránt tanusítni, hogy foglalata nem politikai, de azért még sem szeretné, ha idegen kezekbe jönne;^[70] meg kelle tehát igérnem, hogy véletlen feltartóztatás esetében a levelet el fogom égetni. Én ezt örömest megigértem, s hivén ő herczegsége szavainak, elhatározott szándékom is volt ezt tenni: de útközben némi kételyeim emelkedtek. Hogyan? gondolám: hát ha azon nyugtalan s rossz véleményű urak, kik folytonosan ő herczegségéhez tolakodtak, miután már vele titkosan tanácskoztak is, - őt arra birták, hogy XIV. Lajost Magyarország segítségére felszólítsa, - s míg ő felségének győzhetlen seregei külhonban harczolnak, mögöttek pártütést akar felidézni? Mihelyt ezen eszme keletkezett bennem, úgy rémlett előttem, hogy ő herczegségének személyes felszólítása, hogy a franczia királyt figyelmeztessem a sérelmekre, melyek ő herczegsége és baráti előtt törvényellenieseknek látszanak, egészen összhangzásban van gyanúmmal. E kínos helyzetben nem maradt egyéb hátra, mint vagy meggyőződni a levél ártatlanságáról, vagy azt egyenesen oly férfiúval közleni, kinek jelleme biztosított, hogy ő herczegségét nem fogja ártatlanul kárhoztatni.

- Talán, s ez egyéni gyengeségem vallomása, melyért őszinte bocsánatot kérek a császári királyi biróságtól, talán mondom, ő herczegsége iránti vonzalmam, ezen utóbbi tettemet megakadályozandá, ha időm leende magammal tisztába jőni; de miként nagyméltóságtok tudják, Linczben elfogattattam. Nem tagadom azt sem, hogy többen az elégületlen urak közől megbizván állítólag igénytelen leveleikkel, mikor ezek nálam megtaláltattak, a herczeg levelét el akartam nyelni,^[71] de ebben meg levék akadályozva.

- Mondja meg, Longueval úr, - szólítá meg Buccellini komolyan, - hogyan fejti meg, hogy tudván azon uraknak titkos ármánykodásait, s mikép állítá, egyik összejövetelüknek Sároson maga tanúja levén, mégis elvállalta e leveleket?

- Erre nem tudok egyéb feleletet adni, - viszonzá Longueval, mesterileg színlett tétovával, mint azon sajátos habozását véleményemnek, - mi jobb? bedugni füleimet s húnyni szemeimet az előtt, a mit látok és hallok; vagy elvállalni a megbizást, mintsem hogy az más, ő felsége iránt kevésbbé hű kezekbe jövén, kárhozatos következéseket idézzen elő.

- Szóval, - mond Rákóczi meg nem állhatván a feleletet e szövedékére a gazságnak, - szóval, Longueval úr, kegyed ama véleménye szerint veszedelmes, de miként meg vagyok győződve, ártatlan levelek kézbesítését azon dicséretes szándékkal vállalta el, hogy engemet, jótevőjét s barátimat, kik kegyedet bizodalmukkal megtisztelték, eláruljon.

- Herczegséged nem veendi rossz néven, - felelt Longueval gúnyos udvarisággal, - ha ezen újabb sértést hidegen mellőzöm; van abban, a mit herczegséged szeretne alacsonyságnak bélyegezni, az alattvalói hűségnek oly hősiessége, mely legalább titkos ármánykodásokkal kiállja a versenyt.

- Herczegséged tehát, - szólt az elnök, - a császári királyi biróság előtt bevallja, hogy e levelet maga írta? - e szavakra Buccellini egy levelet emelt fel.

- Semmit sem szoktam tagadni, a mit tettem, - felelt Rákóczi, - s így azt sem, hogy ő felségének, a franczia királynak írtam; de hogy a levél, melyről Longueval úr nekem azt erősíté, hogy azt elégette,^[72] itt pedig állítá, hogy azt el akarta nyelni, ugyanaz-e, melyet irtam? akkor mondhatandom meg, ha a levelet látom.

- Euler úr! legyen szives e levelet a herczegnek megmutatni, - szólt az elnök.

Euler átvette a levelet, s felkelvén, a vádlotthoz közeledett.

Rákóczi egy tekintetet vetett arra, s minden tartózkodás nélkül szólt.

- E levél az, melylyel Longueval urat saját többszöri felszólítására^[73] megbíztam; ezt annál kevesebb okom van tagadni, mivel ebben csak az találhat felségsértést és pártütési szándékot, kinek legtávolabb eszméje sincsen alkotmányos állományról s arról, mit alkotmányos férfiunak mondani szabad a kormánynak szándéka s tévedései ellen.^[74]

- Herczegséged tehát e levelet magáénak vallja? - kérdé Ottinger, - kinek vonásai derültebb kifejezést nyertek.

- Minden kétségen kívül, - felelt Rákóczi.

- Miként értette e levelet a franczia kormány, s különösen XIV. Lajos ő felsége, - mond Buccellini, miután Eulertől Rákóczi levelét visszavette, - kitünik feleleteiből, melyek minden kétséget elodáznak a vétkes szándok fölött.

- Feleleteiből? - kiáltott fel Rákóczi a legnagyobb meglepetéssel, - én soha egy sor feleletet, általában a királytól soha levelet nem kaptam.

- Szerencsém van ezek egyikét itt közleni, - mond Buccellini, éles hangnyomattal, - mely kezünkhöz jött.

Rákóczi, a neki Euler által kézbesített irományt minden jeleivel a növekedő haragnak futotta át, azután Longuevalhoz fordulva szólt: - Hogyan uram! tehát kegyed Párizsban volt, holott elébb azt állítá, hogy elfogattatott?^[75]

- Nem tartozom senki másnak felelettel, mint a mélyen tisztelt császári királyi itélőszéknek, - viszonzá a tiszt büszkén.

- Herczegséged látja, - folytatá Buccellini, - hogy jobbat nem tehet, mintha őszinte megbánását nyilt vallomással tanusítja. Az egész állomány nyugalma s fennmaradása volt koczkára téve: természetesnek találandja tehát herczegséged, hogy az annyira vallásos érzelmű s nemes gondolkozású császár, nem akart addig keresetet indíttatni, míg a vétkes szándokról bizonyosságot nem szerzett magának. Ez oka, hogy Longueval úrnak Párizsba kellett menni, s ott herczegséged megbizásában lelkiismeretesen eljárni. Ő felsége szivéből óhajtotta, hogy a Francziaországból nyert feleletek által megczáfolhassa azokat, kik atyai keblében aggodalmat ébresztettek: akarta, sőt remélte, hogy éppen e levelek fogják herczegséged ártatlanságát bebizonyítani. Fájdalom, ellenkező történt! nem maradt tehát egyéb hátra, mint azt, ki nemcsak hazája, hanem az összes állomány ellen szőtte a pártütés cselét, az egész állományban bevett hadi törvények szerint befogatni.^[76]

Mindaz, a mi történt, annyira hatott Rákóczi kedélyére, hogy egy időre nem talált szavakat; később egész öntudata fellázadt, s látván, hogy ellenségeinek sikerült a császárt magát, kit Rákóczi mélyen tisztelt, elámítani s ellene felingerelni: annál kevesebbé fojtotta el méltó felindulását, mennyivel inkább hitte, hogy olyan emberekkel van ügye, kik nem az igazságot keresik, hanem az ürügyet, őt minden áron vétkesnek találni.

Miután Buccellini elvégezte indokolását, Rákóczi méltósággal emelte fel szavát.

- Uraim! mindenekelőtt arra kérem kegyeteket, ne elegyítsék abba, a mi történt, ő felsége szentséges személyét: atyai szive képtelen e gyűlöletes rendszerre, és sokkal magasabban áll, mint hogy ily aljas ármányról csak eszméje is legyen! - - A történelem tanusítja, hogy alárendelt szellemek éltek vissza többnyire jámbor fejedelmek gyengeségével s bizodalmával. Mindenből, mi eddig történt s mi eddig mondatott, világos előttem, hogy Longueval úr, a barátság a rokonszenv álczája alatt, azon szándékkal színlelte be magát nálam s lett ellenségeim aljas eszköze, hogy engemet tőrbe ejtsen. Kegyetek erősíték, hogy szabadon kimondhatom, a mit védelmemre tudok, én e pillanattól kezdve nem védendem magamat! De annyit kimondok, hogy Longueval úr Párizsban levelemnek egészen más értelmet adott, mint a minőt annak félremagyarázhatlan, világos szavai magukban foglalnak.^[77] Ezt hozza Longueval úr tisztába lelkiismeretével; mert a felelet levelemre, melyet elnök úr kezembe adatott, nem válasz arra, a mit írtam, hanem viszonzás arra, mit Longueval úrnak tetszett levelem magyarázatául Párizsban költeni s hevenyészni.

- Herczeg úr! - kiáltott fel Longueval indulatosan, s annyira különbözvén azon embertől, ki előtte oly őszinte hódolatot színlett, hogy Rákóczi alig ismert reá.

- Nyiltan, Longueval úr! - szakítá őt Rákóczi szilárd hangon félbe, - kegyed egyike azon embereknek, kikkel, ha őket ismerem, sohasem szoktam szóba állni. Senki sem tudja jobban, mint éppen kegyed, hogy levelemben mindaz nincsen meg, mit Párizsban annak magyarázatára saját fejéből költött. - Uraim! bocsánatot kérek, ha itt kimondom, hogy ezek zárszavaim! ő felségét tisztelem, s azért egyenesen hozzá fogom irásban intézni feleleteimet.^[78]

Nem akarjuk a kihallgatást hosszúra nyujtani, az eddig mondottak mintául szolgálandnak minden ezutáni kikérdeztetésekre, míg e botrányos perfolyam tartott.

Longuevalnak sikerült, mikép maga vallá, másoktól is leveleket kicsalni, ezek alkalmasint több erélylyel s kevesebb óvatossággal voltak írva, mint a Rákóczié. Főleg miután Longueval számításához tartozott, nekik megsugni, hogy a herczegtől is meg van bízva; meglehet, hogy oly részletekre is terjeszkedtek, melyek Rákóczi egyszerű nyilatkozataira a gyanú árnyát veték.^[79]

Longueval vallomásaiból világos lőn, hogy ő azok közől, kiket bevádolt, többeket sohasem látott. Már azon körülmény, hogy őt, ki csak színleg fogattatott el, rágalmai s hamis esküje daczára szabadon bocsájtották, eléggé bizonyítja, minő szerepet játszott.^[80]

Rákóczit e vallatása után börtönébe kisérték s Longuevallal, ki egyetlen tanú s vádló volt egy személyben, - többé nem szembesítették.

* * *

Nehány hét telt el az utóbbi jelenet óta: Magyarországon nemcsak Rákóczi elfogattatásának híre mint lángfolyam terjedt el, hanem azon közvélemény is, hogy ártatlan, de mégis vesznie kell.

A bécsi kormány részéről minden el lőn követve, hogy a világgal elhitesse: mikép a herczeg a spanyol öröködési háború által szükségelt kiüríttetését Magyarországnak a rendes katonaságtól, mint kedvező alkalmat akarván kiaknázni, Longuevalban használható eszközre gondolt találni, hogy XIV. Lajos franczia királyt Magyarország önállásának visszaszerzésére birja. Ezért őt levelekkel bízta meg, s ezekre minden kétséget elhárító feleletek érkezvén, Rákóczi árulása világos, s annál kárhozatosabb és hálátlanabb, mennyivel inkább tudva van; hogy a császár ő felsége, a herczeg - atyja és nagyatyja pártütésük daczára - iránta mindig nagylelkű kegyét tanusította. Ő felsége ellen tehát leghatalmasb, legmegátalkodottabb ellenségével szövetkezni, oly bűn, melyet nem lehet elég szigorúan megbüntetni.^[81]

Hitték-e ezt ama nagy jó urak? vagy gondolták-e, hogy ezt másokkal elhitethetik? ez legkevesebbet sem változtat a dolgon; mert a rossz lelkiismeret, mikor kitisztázási s beszépítési hajlamot mutat, ez többnyire csak saját magára vonatkozik, s evvel mindent meggondolt tenni, a mit az ildom^[82] követel, legkisebb gondja lévén arra, ha elhiszi-e a világ, a mi költészet - üres szavaiban.

Magyarországon egy hang terjedt, átalános, el nem vitatható, hogy Rákóczi, bár a közelebbi időkben buzgón ragaszkodik hazájához, semmi pártütésről nem gondolkozott, mert ha magát hibásnak érezné, s valóban az volna, miért lenne akkor minden, a mi a Rákóczi elleni keresetet képezi, oly féltékeny titok leplébe burkolva? miért nem állítanák őt a hazai törvény szerint, illető biróság elé? E hitében Magyarországot még inkább megerősítette az, hogy Rákóczi békésen és nyugalmasan élt jószágaiban, a császári őrizet mindenkori közelében, az óvatosság legtávolabbi jele nélkül. Ha leveleinek foglalata valóban oly gyanús, a kormány érdekében leende azokat közzé tenni a helyett, hogy foglalatuk eltitkoltassék. Végre mindenki átlátta, hogy semmi sem leende könnyebb Rákóczinak, mint a gyanú első hírére átmenni Lengyelországba, s magát üldözések ellen biztosságba tenni. Midőn a kormányok tanácstalansága odáig jut, hol, mint a híres tizek birósága alatt Velenczében, ijedelme a jót és rosszat egyenlően rettegi, akkor nem kell csudálni, ha senkiben sem marad kétség a fölött, hogy kivétel nélkül minden, a mi nem mer a napfénybe kilépni, szemtelen önkényt, vagy azon nemét a gyáva gonoszságnak rejti redői alatt, mely sima arczczal s mosolygó ajkakkal a legiszonyúbbat képes elkövetni.

Jaj azon országnak, hol a kormány ily elvetemültségig jutott! mert akkor az emelt sisakú szemtelenség még nyeremény!

Így állt a vélemény a két ellenséges párt közt, midőn egy reggel, a bécsújhelyi polgármester Rákóczi börtönébe lépett.

Éltes férfiú volt ez, komor vonásokkal, melyek semmi bizodalmat nem valának képesek előidézni.

Rákóczi asztala mellett ült, olvasással elfoglalva. Mikor az öreg úr bejelentés nélkül a szobába nyitott, a herczeg fölkelt s udvariasan üdvözlé őt.

Volt egész tartásában oly egyszerű fönség, mely annál kevesebbé hibázhatá el hatását, mennyivel többször tanusította Rákóczi, hogy a legkitünőbb emberek részvétét s rokonszenvét képes felidézni.

- Herczegséged ő felségének, dicsőségesen uralkodó császárunknak parancsából lát itt, - szólt a jött.

- Rendelkezésére állok, polgármester úr, - felelt Rákóczi.

- Van szerencsém, vagy inkább fájdalmam, - folytatá amaz, - a vádpontokat átadni; ő felségének azon elhatározott parancsával, hogy azokra a feleleteknek 30 nap alatt készeknek kell lenni, mi ha nem történnék, sajnálattal kell nyilvánítnom, hogy a biróság összeül, s herczegségedet in contumaciam elitélendi.

- Uram! - mond Rákóczi a feléje nyujtott iratot visszaodázván kezével, - bocsánat, ha ezennel ünnepélyesen kinyilatkoztatom, hogy a vádpontokat semmi áron át nem veszem. Sokkal magasb eszmém van ő felsége vallási érzelméről, mint hogy kegyednek, vagy bárkinek sikerüljön velem elhitetni, hogy ő felsége hazám törvényeire s alkotmányára tett szent esküjét ez alkalommal meg akarná szegni. Én római szent birodalmi herczeg, s úgy is mint magyar mágnás és sárosi gróf, készebb vagyok meghalni, mint hogy más birákat elfogadjak, mint kiket fölém ezen országok törvényei tesznek.^[83]

- Hogyan! - kiáltott fel a polgármester, - tehát herczegséged ő felsége nyilvános parancsával daczol?

- Ki a törvényt s esküt tiszteli s nem folyamodik álokokhoz, hogy lelkiismeretével alkura lépjen, az nem daczol uram, hanem vallási s erkölcsi kötelességet teljesít; - viszonzá Rákóczi fönséggel. - Én ő felsége személyét nem elegyítem ezen egész minősíthetlen^[84] ügybe. Csak kegyeddel szólok polgármester úr: mindaz, a mi eddig történt, nem ő felsége tudtával megy véghez; s ha igen, annál szomorúbb, hogy megromlott emberek vannak, milliomokról felelős uralkodók közelében, kik őket igazságtalanságra birják.

- Herczeg úr! - mond a polgármester, kinek a szabad szó egész epéjét felingerelte, - kegyed feledi: kiről s ki előtt szól!

- Ugyan ezt legyen szabad nekem is uram, kegyednek több joggal és igazsággal mondani. A bécsujhelyi polgármester el akarja velem hitetni, hogy a császár képes esküt szegni; én tagadom ezt, s nem tudom elhinni, ez a különbség kettőnk közt: ki a felségsértő, én-e vagy kegyed? Ha polgármester úr, ha azok, kiknek parancsából itt van, az erkölcsiség ily félremagyarázhatlan szabályait nem értik, nem az én vétkem.

- Nekem parancsom van, - viszonzá a polgármester haraggal, - a vádpontokat azon esetre, ha herczegséged azokat visszautasítani vakmerőködik...

- Legyen szíves polgármester úr szavait jobban választani, - szakítá őt Rákóczi félbe.

- Ha mondom, herczegséged azokat el nem fogadja, - folytatá a német úr, rosszul titkolt lehültséggel,^[85] - ide asztalára letenni s kinyilatkoztatni, hogy minden a mellett marad, a mit bevezetésül mondtam.

- Nem tilthatom meg, hogy ezt tegye, - felelt Rákóczi, - de becsületszavamat adom, hogy egy ujjal sem érintendem az iratot, ha avval együtt senyvedek is el e börtönben.^[86]

A polgármester, kinek vastag vonásai egészen vörösökké váltak, majdnem reszketve a felindulástól, letette az iratot az asztalra, azután kihivó tekintettel meghajtván magát, némán eltávozott.

Mikor az ajtót külről bezárták, Rákóczi felkiáltott: - Veszve vagyok, mert az igazság eltávozott az uralkodó trónja mellől! veszve? - folytatá, míg vonásai szilárd kifejezést nyertek, - nem! - van Isten - - mentve vagyok!

Ki Rákóczinak vallási érzelmét a történelem egyhangú erősítéséből ismeri, nem fogja hihetlennek találni, hogy ő, ki semmi sem volt kevesebbé, mint optimista, akkor bizott legtöbbet a mindenható gondviselésben, mikor közönségesen az emberek földi határok közé szorítván az Isten mérhetlenségét, félnek, vagy átalják kérni, minek elérése lehetlennek látszik, megadván magokat annak, min emberien gondolkozva segíteni többé nem lehet. Pedig, ha Isten van - éppen ekkor a sor tőle várni a segélyt!

Rákóczi jól tette, ha hitte, hogy a gondviselés a hatalmasok számára egy hihetlen s lehetlennek állított leczkét tartott fel, s az elbizottságot megszégyeníteni készül.

Míg Rákóczi jezsuita légben s önző szellemű emberek által növeltetve, anyja s Tökölyi elfogatása, sőt saját kifosztatása után is - még ez időben egész erejéből törekedett a császár iránti bizodalmat rábeszélni magára; míg ellene minden ármány igénybe vétetett, s legjobb barátait igyekeztek pénzzel, igéretekkel megvesztegetni, hogy ellene igaztalanul valljanak:^[87] addig azok, kiket az önkénynek nem sikerült kézhez keríteni, vagy szerencsések valának szomjas gyanúját fel nem gerjeszteni, pillanatig nem szűntek meg egész erélyüket felfokozni, hogy őt végveszélytől megőrizzék.

Különösen s első helyen kell itt dicső nejét s ennek meghitt barátnéját, Magdalénát kiemelnünk: e két angyal többet tett, mint azt az udvar s Rákóczi ellenségei a legtávolabbról sejtették.

Amália s Magdaléna, mert e két nő a legbensőbb bizalom összetartásával mindig együtt munkált, - feljárták a külhoni követségeket s mindenütt rokonszenvvel s részvéttel találkoztak, lett légyen ez színlelt vagy való.

Amália herczegnő Orbán deákot, kiről már tevénk rövid említést, - magával hozta Bécsbe, hol az udvar által kolostorba vonulni kényszeríttetett.^[88] E jó és erélyes öreget küldötte férjéhez, tudtára adatván neki szóval, mert minden levelezés tilos volt, hogy az angol és porosz, a mainzi s hannoverai követ^[89] őt biztosították uralkodóik erélyes közbenjárásáról. Magdaléna részéről Orbán deák rövidebb izenetet hozott, de a mely Rákóczit nem kevésbbé meghatotta. A szép herczegnő csak annyit izent: hogy a legnagyobb uralkodóba bízzék, mert ez legtöbbet tehet és tenni fog! ne feledje, hogy barátai vannak, s mikor a szükség legnagyobb, - a jó isten legközelebb.

Orbán deák alkalmasint be nem férhetett volna Rákóczi börtönébe, ha erre őt egy férfiú nem segíti, kiről ideje nehány megfejtő szót mondanunk.

Hogy ezt tehessük, szellőznünk kell kissé, ha nem is egészen, a leplet, mely Magdaléna kitartó s erélyes őrködését Rákóczi sorsa fölött födte eddig.

Magdaléna Clermont lovagot régen ismerte már, mennyiben tudniillik néhány év ily fiatal életben nevezetes időszakot képez. Clermont, miként neve tanusítja, franczia eredetű volt, de magyar anyától, Magyarországon született, s talán később rövid vázlatát adhatjuk életének.

Mikor az ifjú huszadik évét betöltötte, Francziaországba utazott, hogy ott rokonait meglátogassa s családi érdekeiben a lehetőt megtehesse sorsa biztosítására. Ezen alkalmat arra is használta, hogy Némethonnal is megismerkedjék. A darmstadti udvarban is megjelent s ott a legkitünőbb fogadtatásban részesült, mit ismeretes, híres családi neve mellett leginkább szeretetreméltó s bájoló személyességének köszönhetett.

Mikor később Magdaléna vele Bécsben találkozott s tőle Rákóczivali barátságos összeköttetését megtudta, nem csuda, ha már figyelmeztetve reá Amália által is, lassankint bizodalmával ajándékozta meg őt, mint oly férfiút, kinek nyilt, lovagias jelleme s ismeretsége Magyarország legkitünőbb férfiaival, a legnagyobb biztosságot igérték.

Clermont ellenben, mély emberisméjénél fogva, a fiatal herczegnőben azonnal ráismert azon szenvedélyes, ihlet- és erélyteljes természetek egyikére, melyek minden nemesért és szentért felhevülnek, s lelkük iránya, habár szokatlan uton jár s az emberi kétkedéseken felül emeli őket, bensőleg tiszta és vádtalan marad mindig.

Magdalénának családi összeköttetései, az ellenállhatatlan báj, mely minden mozdulatát kisérte, s Rákóczihozi szenvedélyes ragaszkodása, nem maradtak titokban ezen ember előtt, ki a szivekben tudott olvasni, ha szüksége leende is e nyilt jellemmel szemközt rejtélyek igéjét kitalálni. Zárd a gyanakodót s nyilt jelleműt egy szobába, tíz év múlva idegenek maradnak egymáshoz: lelkeikben más betűkkel vannak írva a gondolatok, két különböző nyelven beszél szivük, hogyan érthetnék egymást?

De két, oly sokban rokon irányú kedély, mint Clermont és Magdaléna, jókor megértették egymást. Magdaléna mint Clermont szerettek: egyik, mint a másik szerelme tárgyát felül helyezé mindenen. Annyi érzésben, reményben, s annyi elszántságban érintkeztek, hogy nem bámulhatunk, ha e két lény közt - minden szerelem nélkül - lassankint a hit és bizalom érzetei ingatlan alapokra lőnek helyezve.

Talán éppen mivel mindketten szerettek, de nem egymást szerették, maradt szövetségükben az eszmélet azon higgadtsága s elfogulatlansága, mely tetteikre s intézkedéseikre az erély s állapodottság bélyegét nyomta.

Clermont által lőn Magdaléna beavatva nemcsak Magyarország minden viszonyaiba, hanem azon emberek ismeretségébe is, kik mindig meg vannak nehéz napokban, mintegy örökül rendelve a gondviseléstől, hogy a jégtől vert határban az egyes kalászokat megmentsék, s a magot jobb időkre kebleikben megóvják.

Minő befolyást gyakoroltak a világ minden történelmében azon feltünő hölgyek, kik nemük egyenjogúságát s egyenképességét a büszke férfinemmel kétségtelenné tették: nem szükség indokolnunk; mint szintén alig kell érintenünk, hogy a befolyást nem mindig azon hölgyek gyakorolták, kiknek nevét a történelem feljegyezte, hanem olykor, sőt talán a legtöbbször azok, kik őrangyali szerepükben, szerényen, de kitartólag folytak be azon férfiak tetteire is, kiket a világ nagyoknak nevezett, s kik néha egy gyöngéd kéz szorításának, pár fönséges szem sugárinak hódolva, parancsot, óhajt s vágyakat teljesítettek - engedelmesen, - míg önállóknak látszó tetteiket a történelem jegyezte föl.

E sorába a szerényen, zaj és csatány^[90] nélkül működő szellemeknek tartozott Magdaléna. Hibáznánk, ha őt szentként akarnók bemutatni: nem volt az, legalább bizonyosan nem azon önző szentek egyike, kik saját mennyei részük elveszthetésének ijedelmei közt, egész életüket mennyei kincsek kézre kaparítására szentelik, s míg magukról az életen túl gondoskodnak, mások életét elkeserítik, s földien hiúk mennyet ostromló szigorú erényeikre.

Magdaléna szerette a világot, talán véteknek tartandá az életet megvetni, melyet az Isten mint jutalmat tűzött ki azok számára, kik szülőiket szeretik és tisztelik, s így értékkel bir Isten előtt, míg vannak, kik azt negélyteljes elbizottságban megvetik. Nem vetette meg az embereket gyöngeségeikért; ez oka, hogy miután szerelme a földről a higgadt égbe szállt, nemtői szerepében annyi igénytelen nemesség és tisztaság volt, hogy magát mindenből kifeledni látszott. Ez fejti meg azt is, miként sikerült neki Clermont vallomásai után lassankint megismerkedni azon emberekkel, kiknek segítségével mindent tudott, a mi Rákóczit és Amáliát érdekelte, s ezek közt Lehmannal, azon századossal, ki Rákóczi Ferencz mellé őrizetül rendeltetett Bécsujhelyben. Lehman badeni Károly herczeg ezredéből a castelli ezredbe tétetett át, s nem volt más, mint éppen azon tisztek egyike, kikre Solári gróf Rákóczi elfogatását bízta, s kinek szavai, midőn Gaura Drakulujt megemlítette, Rákóczi figyelmét felgerjesztették; - mi okon? később tudjuk meg.

Lassankint az olthatlan szenvedély búskomoly léhe mellett a hölgy szivébe visszatért a béke, nyugalom és derültség: ezekkel egész serege azon szellemeknek, melyek fiatal álmait népesítették. Eszének eredeti iránya nem egyszer tévutakra vezette őt, s ha nem volt önző saját előnyére, önzőnek tevé mások érdekében.

Nem volt ijedős, mikor arról volt kérdés, valakit megmenteni: ilyenkor az embereket saját egyéniségük szerint tudta felhasználni: miként azt legjobban megfejti, a jelenet, melynek küszöbén állunk.

* * *

Komor októberi estén, a XVIII. század első évében, egy férfiú lakásába lépünk, kit nem egészen vesztettünk el szemeink elől.

E férfiú Kellio, a jezsuita.

Tudva volt, hogy őt a legkitünőbb emberek felkeresték olykor, s ezt a jezsuita atyák nagy befolyása mellett, különösen annak lehetett tulajdonítani, hogy Kellio Rómában neveltetvén, ott nevezetes összeköttetései valának. Egyike volt ő e megfejthetetlen szerzet azon férfiainak, kik színlett igénytelenségükben nagy hatalmat gyakoroltak saját szerzetükben is: minek következtében mindig annyi ellenségeik, mint barátaik léteztek; de éppen ezért ellenségeik által kerestettek. Azon pillanatban, mikor szobájába lépünk, ott két hatalmas emberrel találkozunk, kiknek egyike a gyenge kormányok elmaradhatlan kellékéhez, a mindenhatókhoz tartozott.

Gróf Kinszki volt ez, s a másik Stratmann.

Mi hozta őket Kellióhoz, társalgásukból megtudjuk.

Mind a hárman az egyszerű, s egészen tudományokkal elfoglalt férfiú szállását jelelő szobában ültek. Stratmann szólt:

- Ő felségének hatalmában van, ily gyanús, veszedelmes alattvaló ellen törvényen kívüli módokon kiszolgáltatni az igazságot.^[91]

- Ebben semmi kétség nincsen, - viszonzá Kellio - bár a világra nézve, mely felsőbb állományi érveket fel nem bir fogni, inkább szerettem volna, ha ellene több vádló lépne fel, mint az egyetlen Longueval.

- Természetesen, Kellio atya, - mond Kinszki - de ki tehet róla, ha egész udvarában s minden barátai s fogolytársai közt egyetlen becsületes ember nincsen! Nem lőn e részben semmi elmulasztva, erről biztosíthatom kegyedet. Minden cselédje, minden tisztviselője a legelfogadhatóbb ajándékokkal megkináltattak, hogy titkait bevallják s az igazságot felderítsék: hasztalan, mindannyian árulók! Barátainak s fogolytársainak a legelőnyösebb ajánlatok tétettek, s oly korlátolt e büszke magyar nemességnek értelme, vagy oly nagy bizodalmatlansága, hogy ajánlataink megfoghatatlan kábasággal és szemtelen büszkeséggel utasíttattak vissza.^[92]

- Mindent el kell követni, - mond Stratmann - hogy ő felségével megértessük, mikép minden becsületes ember, kinek szive helyén van, jóvá hagyandja, ha eltérve a törvény nyügöző betűitől, egész hatalmával él, s e veszedelmes embert elítéli!

- Itt az egész ország nyugalma s egy kis formaság közt lévén a kérdés, pillanatig sem lehet kétkedni, hogy mi a helyes és Isten előtt kedves.^[93]

- Ő felsége előtt mindent elkövettem, - tevé hozzá Kinszki haragosan - de nem lehet rábirni, hogy erőszakkal éljen. Az a fejedelmek nagy szerencsétlensége, hogy midőn a gondviselés melléjök lovagias s érdekeikhez feltétlenül csatlakozó szolgákat rendel, szavaik hitelt nem nyernek!^[94]

- Nem kell kétségbeesni, - mond Kellio - szólok Rákóczi gyóntató atyjával, lehetlen, hogy ezen ember segedelmével, ki iránt legnagyobb bizodalma van, hozzá ne férhessünk: de a törvényes eljárás külsőségét mellőzhetlennek tartom; akkor bátran szeme közé nevethetünk a közvéleménynek, mondván, hogy minden ítéletileg ment, hozzátehetjük, hogy ezt a herczeg saját rokonai s barátai is elismerték.^[95]

- Én úgy tudom, - szólt Kinszki - hogy Rákóczi éppen gyóntató atyja által igyekezett már harmadszor siralmas kérelmeit ő felsége kezeihez juttatni.

- Valóban - kiáltott fel Kellio - ezen ember merészkedett volna ily ármányokba elegyedni, a nélkül, hogy engemet tudósítson? Ismerik nagyméltóságtok ő felsége lágy szivét, e kérelmek újra hátra vetették az ügyet! Pedig ha a pártütő megszűnt élni, minden feledésbe megy. Jó májú nép a magyar, minden hetvenkedése mellett, s miként sejteni engedém, akadunk Rákóczi rokonai s barátai közt is olyanokra, kikre rámondhatjuk, hogy az eljárás igazságát átlátják s nem fognak megczáfolni! - s ez elég.

- Szerencsére volt gondom - mond Kinszki - ő felségét e vakmerő szemtelen alkalmatlankodásoktól megóvni. Az kellene még, hogy a fejedelmek reggeltől estig a vádlottak panaszait hallgassák! miért van törvény és ítélőszék! Ime, itt vannak a magyar szószaporítás e remek művei, - ezzel Kinszki egy csomag iratot az asztalra vetett - olvassa kegyed, Kellio atya, mulattatni fogják.^[96]

- Alkalmasint - tevé éles gúnynyal hozzá - mint gonosz szellemek s rosszlelkű tanácsadók szerepelünk e bölcs iratokban! de kezünkben van üstöke e szép madárnak: leend rá gondunk, legrosszabb esetben is, hogy el ne szalaszszuk.

- Hadd kövesse dicső nagyatyját, az árulót, a vérpadra ő is, - mond Stratmann - míg él, nincsen kilátás nyugalomra.^[97]

- Kellio atya! - szólt Kinszki - legyen gondja, hogy Rákóczinéra szorosan felügyeljenek; bizonyos kézből tudom, hogy leveleket küldözget mindenfelé, bár lehetlen tetten érni.

- Kétkedem ebben gróf úr - mond Kellio - a kolostor szüzei éles szemekkel birnak a korlátolt látkörben, mely világuk. Majd azután, ha férje bevégzi, miként reméllem, rövid pályafutását, haza mehet ősi lakába, Némethonba. E szövetséget is meg lehetende gátolni, de bocsánat! nagyméltóságtok mindig késnek: principiis obsta!

- Miért ellenezte éppen kegyed, Kellio atya, - viszonzá Stratmann - hogy Rákóczival alkura ne lépjünk, midőn ő felségét minden javaival megkinálta cserében valami német herczegségért?^[98]

- Erre nagyméltóságodnak öt-hat hónap mulva felelek, - mond a jezsuita sajátos mosolyra torzítván el halvány ajkait - most csak annyit, hogy a herczeg az árulást nem tagadhatja, saját levele, s az azokra érkezett feleletek tanuskodnak ellene. 30 napi idő engedtetett, hogy a vádpontokra feleljen, ha ez eltelik s felelet nem jő, - de mit is feleljen ily kétségtelenül világos ügyben? - akkor ki kell a halálos itéletet mondani. Itélet után javai az állomány részére lefoglaltatnak, mi által a büszke magyar arisztokrácziának a szarvát letörjük, s egyét a leggazdagabb családoknak tehetlenné tettük. A Tökölyi, Zrinyi, Frangepán javak nagyobb része kisiklott már e mindig lázongó magyar arisztokraták kezéből; veszszen Rákóczi, s még egy-kettő ezen aranyozott olygarchák közől, ujjaikra tekerik nagyméltóságtok a többit s az egész nemzetet!

- Adja Isten! - mondá Kinszki - rajtunk nem fog múlni, s én számítok a szerzet atyáinak hű és istenes közremunkálására, hogy valahára kormányozhassunk! Mert a magyart kormányozni, s hatalmasan kell kormányozni, ha vele boldogulni akarunk!

* * *

Más napon e jóslatos társalgás után, melyet nem szükség tovább fűznünk, Kelliót ugyan e szobában látjuk újra.

Háttal ül az egyik falat majdnem egészen elborító könyvtárral, bár támlásszékben. Orrán szemüveg, s úgy látszik, inkább világi, mint egyházi irományokkal van elfoglalva.

Kolonics bibornoknak nyitott levele hever az asztalon, s a lámpa fénye egy másik levélre, Rákóczi Ferencz gyóntató atyjának soraira világít.

Kellio mély gondolatokba van merülve.

Rákóczinak gyóntató atyja buzgó jezsuita, de becsületes ember volt, senkinek sem tűnhet fel, ha ő, ki Rákóczi kedélyében olvasott, ellen nem tudott azon rokonszenvnek állani, melyet ily nyilt jellem s tiszta becsületesség előidéztek. Azért Kellióhoz írt leveleiben mindenkép törekedett saját jó véleményét ezzel megosztani.

A jámbor atya nem ismerte Kelliót. Csekély fogalma leende igen világos értelméről, ha kétkedne azon, hogy Kellio, akarata ellen, kénytelen lőn Rákócziban felismerni a jót; de hibázott abban is, ha gondolta, hogy az a vén jezsuita feltételein legkevesebbet billent, s ha hitte, hogy az igazság szava megindítja e jégkedélyt. Nem szükség ismételnünk, mikép őt és Rákóczi több ellenségeit éppen az bántotta, hogy ellene jogosan fel nem léphettek. Kellio hozzáférhető ember volt, de megtérítésére hatalmasabb eszközökre leende szükség. Mindazáltal létezett valami, a mi Kelliónak olykori futó eszméivel találkozott: azon előny tudniillik, melyet Rákóczi befolyása nyujthatand a szerzetnek azon esetben, ha Magyarország önállását visszanyeri. Tünődött tehát, mi jobb, őt feltétlenül veszni hagyni, vagy a jezsuita szerzet számára hátulsó ajtócskát biztosítani véletlenségek esetére? Éppen e tárgyat hányta-vetette elméjében, midőn ajtaja felnyilt s egy fiatal hölgy lépett a szobába.

Öltözete egyszerü, de ízlésteljes volt, s a feltünően szép arcznak kifejezése elegyét láttatá a búskomolyságnak s szilárd elhatározásnak.

Kellio fölkelt székéből, s hibátlan udvariassággal fogadta a jöttet.

- Herczegséged maga! - kiáltott fel, midőn benne darmstadti Magdalénát megismerte.

- Én vagyok, Kellio atya, - mond a hölgy - én magam, s ha e látogatásra határoztam magamat, elgondolhatja, minő fontos okaim lehetnek.

A jezsuita azonnal megkinálta legjobb ülésével, s szemközt foglalt vele helyet.

- Ne csodálkozzék, Kellio, - kezdé Magdaléna, a kiváncsian hallgató férfiúhoz intézvén szavait - hogy e késő órát választottam. A mit mondani akarok, igen fontos, s oly tudósítás következtében történik, melyet alig egy órával ezelőtt vettem, s nem akartam időt veszteni.

- Szabad-e tudnom, kitől jött az?

- Engedjen engemet szólani. Kegyed előtt nem titok, hogy barátnémnak, Rákóczi Ferencznének férje végveszedelemben van. Engemet mindaz, a mi ő felsége kegyességéről mondatik, el nem szédít: nem a császár Rákóczinak ellensége, többen vannak, kiknek érdekökben áll, őt veszni látni. S kérdem most: meggondolta-e Kellio egész horderejét Rákóczi kivégeztetésének?

- Herczegséged szerzetem szigorú elveit ismeri, s meg fog bocsájtani, ha őszintén kimondom, hogy a viszony, mely herczegséged s Rákóczi közt létezett, s miként okom van hinni, még mindig tart, igen gyanússá, nem akarom mondani botrányossá teszi herczegségednek e beavatkozását a császár nyilvános ellenségének sorsába.

- Őszintén, Kellio - viszonzá Magdaléna, fénylő tekintetet vetvén a szerzetesre - kegyed nem hiszi, hogy köztem s Rákóczi közt valaha vétkes viszony létezett. Nem kérdem ezt, hanem állítom.

- Az emberi gyarlóság - felelt Kellio szigorú hangon - szereti bűneire a mentség hímporát lehelni, nem tudom, meddig tart e menthetőségi határ herczegségednél? Rákóczinak neje van, s a valódi gyöngédség a világ véleményét sem feledi ki számításából.

- Nem felelek erre, Kellio, mert nem értem kegyedet. Tudom jól, hogy Rákóczivali viszonyomban semmi vétkest nem gyanít; a mit pedig előbb megjegyzett, igen sokat, tehát semmit sem bizonyít. A világ véleménye forgandó szélkakas, rá számítani köpenyforgatás; a világ sorsát egyesek véleménye vezette, sohasem azok, kik a világ szeszélyei s álhiedelmeinek hódoltak: ennyit feleletül. Én tisztán látok, Kellio, s így tudom azt is, hogy kegyed Rákóczi ártatlanságáról meg van győződve.

- Én! - kiáltott fel Kellio mesterileg színlett meglepetéssel.

- Kegyed, igen. Ha Rákóczi vétkes lenne, jókor tudta ő Longueval elfogattatását, Sáros Lengyelország szomszédságában van, megmenekülhetett volna százszor - játszva! Ha kegyed saját növeltjének erkölcsi tisztaságában kétkedik, nem árulta el soha még, hogy Rákóczi józan eszét hozza kétségbe.

- Bocsánat, ha félbeszakasztom, Kellio, - folytatá Magdaléna, látván, hogy a jezsuita feleletre készül - nem vitatkozni jöttem ide, e részben előre legyőzöttnek vallom magamat, mert tudom, mi fáj kegyednek leginkább: kitaláltatni. Én pedig a szivében olvasok. Proximus ardet Ucalegon! Kellio, nincs hosszas tanácskozásokra idő, hallja tehát, a mit tudtára jöttem adni:

- Rákóczi Ferencz a jezsuita atyák által neveltetett, ha kegyed mindent kétségbe von, egyet nem tagadhat, a herczegnek mély vallási érzelmét. Számítsunk már most: ha Rákóczit kivégeztetik, osztozik-e kegyed azon elbizottak számításában, kik erősítik, hogy a nyugalom az országban azonnal helyreáll? Mert szánnám kegyed értelmét, ha a sír zsibbadtságát, melyet a vérpadok iszonyai előidéztek, nyugalomnak hinné.

- Ha a pártütés feje meg leend törve, - viszonzá Kellio - majd az erélyes kormány elkészül a tagokkal is.

- Azt hiszi-e kegyed, - kérdé a hölgy, - hogy a fő feltétlenül Rákóczi? hát ha áll mind az, a mit a német kormány részéről oly bőbeszédűen erősítnek, hogy Rákóczi rendezett összeesküvés feje? ha kegyed a történelmet olvasta, tudhatja, hogy forradalmakban nem mindig ott a fő, hol a főnök neve. Rákóczi eddig semmit sem tett, békésen ült jószágaiban, gyakran megfordult az udvarnál; a mit róla a nép hisz, nem egyéb reményeknél. De feledte-e, Kellio, hogy Magyarországon egész serege van az elégületleneknek; hadban gyakorlott férfiak, kiket Rákóczi halála nem elijeszteni, hanem fel fog ingerelni? Kegyetek, jezsuita atyák, mindig a béke szelleméről szólnak: s ha nem hibázom, saját érdekükben van a béke, mert a szerzetnek roppant birtokai lévén, háború s zavargás idejében veszthet. Miért tehát a pártokat új kegyetlenséggel felingerelni? nem volna-e okosabb mindent elkövetni, hogy ő felségét ezen új, - égbekiáltó igazságtalanságtól eltartóztassák? Ez által a szerzet Rákóczi örökös háláját idézné föl.

- A vétek sokkal nyilvánosabb, mint hogy a herczeget meg lehetne menteni - mond Kellio.

- Világos? - kiált fel Magdaléna - egyetlen vádló és tanu egy személyben! és minő ember! Alávaló sehonnai, ki pénzért kémszerepet vállal, a herczeget maga tőrbe csalja, azután mint Judás Iscariót eladja! Gondolja-e Kellio, hogy egész Magyarországon legyen egyetlen ember, ki e setét eljárást igazságosnak, s minden külföldi uralkodó közt egy, ki menthetőnek tartsa? Nem szólalt-e fel mellette az angol s porosz király? a hannoverai s mainzi választó fejedelem? Európai botrány leend az ártatlan Rákóczi kivégeztetése! A jezsuiták befolyása a császári udvarnál ismeretes; az egész ország, mely Rákóczit imádja s e rendet gyanús szemmel kiséri, meg leend győződve részvétéről ez ügyben.

Kellio vállat vont.

- Kellio atya, - folytatá Magdaléna - kegyetek örök időkre elvesztették egy nagy és gazdag ország rokonszenvét! olyanét, hol a rendre nagy jövendő várt.

Kellio ajkai körül kétkedő, gyanús mosoly vonult el.

- Kegyed mosolyog! Hibázik, Kellio atya! Magyarország s Erdély sokkal több térrel bir, nagyrészt míveletlen, hivő és babonás népének ki nem aknázott kedélye pedig sokkal tágabb mezővel kinálkozik, mint bárhol a világon.

A herczegnőnek e szavai Kelliónak saját utóeszméivel találkoztak, mert ha a jezsuita hitének és számításainak eleven erét nem is érték, el nem hibázták vágyainak s óhajtásainak nyitját. Kelliót, ki csak szerzetében élt, élénken érdekelte a kilátás, hogy azt Magyarországba befészkelheti, s a babonás nép vakbuzgó kedélyét kiaknázhatja.

- Mindez puszta remény! - felelt Kellio egy sóhajjal.

- Puszta remény! - mond a herczegnő élénken - puszta reménynek nevezi kegyed a legbiztosabb számítást egy férfiú vallási érzelmére, kit a jezsuita szerzet elveiben neveltek? Erősb egyházat nevelhetnek kegyetek e sziklavállakra, mint a söppedék fölé, melyen most terjeszkednek. Oh! Kellio, nem elveszteni, nem megtagadni, hanem pártolni s mindinkább megnyerni kellene Rákóczit!

- Ki felel nekem arról, hogy kegyed, herczegnő, nem saját vérmes sejtelmeire, hanem valóban Rákóczi gondolataira s elveire építi okoskodását? - kiált fel Kellio.

- Ki felel? Mindenki! Kellio, én magam, Rákóczi jelleme, Amália, ha a jezsuita szerzetnek sikerül Rákóczit megmenteni az igazságtalan ítélettől. Ezen egyetlen tettel több tért nyer Magyarország rokonszenvében, mint minden befolyás által a hivők kedélyére. Többet mondok, nemcsak valószinű, hanem bizonyos, hogy Rákóczi Ferencz oly fokára a fénynek s gazdagságnak helyezendi a szerzetet, minőn sehol és soha nem volt.

E szavak után Magdaléna hirtelen elhallgatott. Az eszes nő, ki itt a jezsuita ellen saját szerzetének fegyverével lépett fel, várta nyilatkozatai hatását. Ő Kelliót szive mélyéből megvetette, de látta, mikép jezsuitává kell válnia, hogy jezsuitát valamire birhasson.

Meg akarta őt nyerni, e czélból jött. Kész volt mindenre, hogy a fenyegető veszélyt elháríthassa a szeretett férfiú fejéről. - Ilyen a női szív! - A szenvedély odaengedése csak a sikert számítja, későbbre odázván a kibékülést azon eszközökkel, melyek életmentő ágat képviseltek az örvény fölött. Magdaléna jezsuita volt ez órában, s az egész szerzetben nem találkozanda férfiúval, ki oly makacsul a czélnak tör, s oly úriasan bánik az eszközökkel.

- Legyen szabad egykor Rákóczi, gondolá magában, aztán lássa, miként készül el a végrendeletekre kacsintó szerzettel, melynek országa nem e földön van!

- Ha őt megmentem - gondolá - a jó Isten megbocsátja nekem, hogy elaltattam a kapzsi vén barátot, kinek egyik mérlegében vér, a másikban pénz van.

A minő hihetlennek látszassék is, hogy Magdalénának sikerült egyikét a legszeszélyesebb jezsuitáknak megingatni, oly elvitathatlan érv erre az, a mi bekövetkezett. Későbbi írók hallgatnak e körülményről, de egyike a leghitelesebb, Rákóczi korabeli honi íróinknak, Cserei Mihály erősíti, hogy a jezsuiták meg voltak Rákóczi részére nyerve.^[99]

Azért nincs is okunk a diplomatikai taglalgatást a gyönyörű fiatal hölgy s egy kiaszott szerzetes közt tovább folytatni; nemsokára megtudandjuk, hogy Magdaléna nem egészen szélből koczkáztatta merész igéreteit, s a tett terén látjuk majd, minő sikerre vezetett a késő esti látogatás! Elég, ha Kellio végszavait említjük:

- Rákóczi menthetetlen, - szólt a jezsuita komolyan - levelei, a franczia kormány válaszai, számos kibékülhetlen ellensége, és mi tagadás benne, saját védelmi rendszerének eszélytelensége őt a vérpadra vezetendik!

- Ennek nem szabad megtörténni! - riadt fel Magdaléna.

- Rajta - folytatá Kellio - csak egy módon lehetne segíteni, ha börtönéből megszökhetne. Herczegséged elhiheti, hogy bár a herczeg elveit kárhoztatom, hiú reményekre pedig semmit sem adok, óhajtanám, mint lelkész, hogy ideje legyen visszatérni azon útra, melyen szerzetünk gondos nevelése ifjú éveit vezette.

- Erre idő és élet kell! - felelt rögtön a hölgy, - engedje meg nekem, hogy holnap visszatérjek, Kellio, addig tisztában leendek tervemmel, s reméllem, kegyed vissza nem utasítja azt, ki bizalommal jött?

Nem oly hihetetlen, hogy egy bájos fiatal hölgynek megjelenése a mogorva szerzetes tanuló-szobájában, már azért sem hibázta el hatását, mivel Magdaléna magas helyzete mellett, egyike volt a legerélyesebb természeteknek, s a jezsuita rend éppen annak köszönhette csudás befolyását, hogy terveinek kitartó, szilárd előmozdítása mellett, szerette főleg nagyok s hatalmasok irányában - magyar közmondás szerint - rendén tartani a szénáját.

Nehány hét telt el újra, s e rövid idő alatt sok, igen sok történt.

Bercsényinek czélja volt Bécsbe menni, egész szenvedélye feléledt, s bár e merény életveszélylyel járt az akkori körülmények közt; nincs kétség benne, hogy azon férfiú, ki nem tudta, mi a félelem, mi a veszély, nemcsak megvetendé ezt, hanem ez inkább ingerül szolgálanda szándoka kivitelében.^[100]

De útjában Szirmai Istvánnak küldöttjével találkozott, kitől több részletet megtudván a Rákóczi elleni kereset természetéről, s azt is: hogy minden el fog követtetni barátai részéről szabadítására, hajlott a meghitt ember felszólítására, hogy mielőbb Lengyelországba menjen s ott Rákóczi számos jó emberével érintkezésbe jőjjön: nehogy azon esetben, ha remény fölött elébb sikerülne őt kiszabadítni, semmi előkészület ne biztosítsa ottani fogadtatását.^[101]

Nehéz szívvel ugyan, de rögtön megtevé Bercsényi a barátságnak azon áldozatát, minőre őt semmi egyéb nem bírhatandá: megfordult tüstént, s haladék nélkül brunoki várába sietett.

Itt maga körül gyüjtvén nehány meghitt emberét, mindazoknak, kikben Rákóczi iránt rokonszenvet gyanított, írt, s a leveleket Izekucz által kézhez juttatá.

Brenkovicsnak szövetsége - társaival még mindig felbonthatlanul állt; ezen emberek hol egynél, hol másnál - a számtalan elégületlenek közől tartózkodtak, s minden pillanatban készen álltak főnökük parancsainak teljesítésére.

Különös ügyességet fejtett ki főleg Fenchel Hannes, ki, mivel a német nyelv hatalmában volt, a legalkalmasb eszközök egyikévé lőn: Bécsben és Prágában mindent ki tudott fürkészni, minek hatása s vonatkozása volt a magyarországi ügyekre.

Vaszil és Ursza az utóbbi időkben Erdélyben tartózkodtak, és szoros összeköttetésben maradtak Miriánnal s azon népnek főnökeivel, melylyel a Gaura Drakulujban találkoztunk.

Ráfaelt Brenkovics mindig kézügyben tartotta, mint a legelszántabb emberek egyikét - ha pénze elég volt - s ki lassankint valódi szenvedélylyel fogta fel a politikai szellemet és irányt, melyet Brenkovics csekély számú, de gazdagon jutalmazott meghittjeinek adni tudott.

Jelenben Ráfael Brenkovicscsal együtt Bécsujhelyben volt; ki e két embert látta, inkább bármit hiende róluk, mint hogy saját ügyeik mellett, a haza érdekei foglalják el őket.

Bercsényi nehány napi mulatása után Brunokon, észre kezdé venni, hogy ott nincsen biztosságban - s elindulását minden áron siettetni kell; bár szerette volna számos barátaitól bevárni a tudósításokat. Főleg Petróczi István feleletére számított, ki jelenben Petróczon, közel a szepesi várhoz lakott, s nem kevés gondot adott a vidéki birtokosok néhányainak, kik a császári pártra szegődtek, félelemből inkább, mint rokonszenvből, mióta az eperjesi mészárlások alatt, a vad Caraffának sikerült a legerényesebbeket és bátrabbakat legyilkoltatni.

Ezen megjobbult Jeremiások mellett, szemmel tartották őt még a szepesi prépost, s a lőcsei német őrizet. Caraffa tökéletes gyilkos volt: azaz, egyike ama szenvedélyes vérontóknak, kik a gyönyörűséget, melyet nekik a kegyetlenség nyújt, annyira természetesnek találják, hogy számos példa van reá, mikép maguknak, a legyilkoltak rokonai és barátai rokonszenvével tudnak hizelegni, s az akasztófáknak s a hóhérpallosnak közelében azok rajongó s olvadozó barátainak nyilatkoznak, kiknek szivébe az olthatatlan gyűlölség s megvetés magvát vetették, mely láthatatlanul tenyészik s rengeteggé növekszik.

Petróczihoz férni sem lőn könnyű, pedig Bercsényinek érdekében volt vele találkozni; ez oka, hogy válasza késett.

Bercsényi megpillantván egy reggel a bérczek élein Uhlemann tábornok - elfogattatására rendelt - egyik osztályát, gyorsan Podolin felé intézte utját, mely, mint a többi szepesi városok, Zsigmond király által Magyarországtól elszakíttatván, a lengyel királynál volt zálogban.

Magyarországon a pártok küldöttei s megbizottai kettőzött hévvel terjesztették az elégületlenséget mindenfelé. A dolog oda ért, mikép az emberek a legvégsőbbre elszánva csak kedvező véletlenre vártak, hogy a forradalom egész lángjával kiüssön.

Igaz! sok vér omlott, sok remény meghiusult, azért az emberek vérmes szenvedélyeik daczára óvatosakká váltak. Nem akartak vaktában nekimenni a veszedelemnek, s minden igyekezetük oda czélzott: barátokat szerezni, s az eseményeket éber figyelemmel kisérni.

Míg így a szenvedélyek forrásai összefolytak, hogy tengerré váljanak, addig Amália s Magdaléna a női hősiesség áldozatkészségével pillanatig sem időztek, mindent Rákóczi érdekében igénybe venni s érővé tenni.

Lehmann századost Magdalénának jókor sikerült megnyerni; de Lehmann nem igért többet, mint lehetőségig könnyíteni Rákóczi sorsán, s mindent elkövetni, hogy a hozzá intézett levelek kezeibe juthassanak s az övéi biztosan megérkezzenek rendeltetésük helyére.

Ez volt mindaz, mire Lehmannt birni lehetett; Magdaléna a szokott módon harmadik, negyedik kéz által ki tudta vinni, hogy Lehmann nyerte meg a Rákóczi őrizetére rendelt csapatnak parancsnokságát.

Ezt az eszélyes hölgy Salvi grófnő által eszközlé, kinek sikerült az ifjú Stratmannt, ennek pedig gyanakodó, de fiát buzgón szerető atyját egy gyenge órában e választás indítványozására birni.

Bár így Amália, Magdaléna és Rákóczi számos barátai mindent tudtak, mi Bécsujhelyen történt s terveztetett, ez még kedvező eredményhez nem vezetende.

A két nőnek igyekezete oda czélzott: hogy Lehmann Rákóczi menekülésében cselekvő részt vegyen.

Az ifjú százados, ki Rákóczit nagyon megszerette, nem soká vonakodott. A jezsuita atyák szokott óvatossággal kikérdezték őt s el lőn határozva, hogy ha a merény sikerül, ő maga is meneküljön hazájába, Poroszhonba. Rákócziné 30,000 forintot, akkortájban majdnem 200,000 forint értéket képviselő összeget - tartott készen számára, melyet neki alkalmasint a jezsuita atyák kölcsönöztek.^[102]

Mindezen készületek oly óvatosan történtek, hogy azokról sem Buccellininek és Ottingernek, sem a többi itélőbíráknak legtávolabb sejtelmük sem volt. Ez urak azon hitben ringatták magukat, hogy rövid napon pálczát törhetnek Rákóczi fölött, s ez által a mindenható Kinszki s utána a császárnak magának kegyét megnyerhetik.

Rákóczi a tervezett merényről többet sejtett, mint tudott; mivel Lehmann gyakori látogatás által nem akart gyanút gerjeszteni, a levelek pedig oly óvatosan voltak írva, hogy árulatos részleteket nem foglalhatának magukban.

Egy este Rákóczi csendesen járt fel s alá az éléskamrában, hová őt a hatalom jó-ízlésű gyöngédsége záratta. Gyertyák nem égtek a tágas hézagban: Rákóczi kedélye nyomott volt, s némi enyhet talált a félhomályban, mely őt körözte.

A befalazott ablakok keskeny nyílásán a hold sugara nyúlt be, s a fogoly gondolatai, mint szellemtábor népesítették magányát.

Láttatok-e ezer éves tölgyet, melynek büszke koronáját a vész átölelte s mindig hatalmasabban facsarván gyökereit, sudarát kezdi megingatni? Ilyen volt Rákóczi helyzete. Nem remélt, nem várt semmit! egyetlen gondolata lőn, keresni az archimedesi pontot, hová honszeretetének s buzgóságának erős emelőjét vethesse.

Szabadság, nyilt tér! erre sovárgott. - Hite megtört azokban, kikről ha sokat, nem akart elvetemültséget feltenni. Tisztán látott, nem kétkedett többé pillanatig sem, hogy a császár maga ezen emberek hatalma alatt görnyed, kiknek önzése minden időben oly gyöngédtelen volt, hogy saját érdekükkel szemközt a fejedelmek történelmi hírét is készek voltak elhomályosítani.

Ifjúkori álmai felébredtek újra. Ah, minő egészen más színben látta a dolgokat most, mint akkor, midőn az első szabad szó csendült meg fülében Bercsényi ajkairól!

- Isten! - sóhajtott fel - ha visszaadod szabadságomat: én tartandok itélőszéket e nép fölött! s felelősségre idézem a vérért, mely ontatott, s az istentelenségekért, melyek elkövettettek! igazságos, de szigorú és kérlelhetetlen biró leendek!

Egyszerre az ajtó megnyilt, s Amália, a legegyszerűbb polgári öltönyben belépett a szobába. Lehmann százados, ki őt kisérte, - darabig időzött, az ajtót behúzta maga után s becsületes vonásaiban olvasni lehetett a gyönyört, mikor azon öntudat melegíti szivünket, hogy valakivel a jótettek legnagyobbikát éreztettük.

Mi lehetett pedig boldogítóbb, mint azzal találkozni, kit sohasem nélkülözünk inkább, mint a szerencsétlenség óráiban.

Rákóczi szótlan állt; oly reményfölötti volt az öröm, hogy nejét keblén tartva hosszasan, csak azután ért rá, egész háláját egy tekintetbe összeszorítva, Lehmannak kezét megrázni.

- Megszabadítjuk herczegségedet! - szólt a tiszt a meggyőződés hangján, azután hirtelen távozott.

Feljegyezzük, mit Amália férjével beszélt, azaz, megmondjuk ebből a lehetőt; mert ki birná ily találkozás első szavait a hideg lapra felírni a nélkül, hogy megszégyenülve a nyelv s képzelet szegénységén, újra kitörülje. De miként sikerült Amáliának Bécsujhelybe jutni, később fejtjük meg.

Mondva volt, hogy Amália Bécsbe jött, hol őt s két kisdedét Rákóczi ellenségei azonnal tisztességes fogságra vetették egy kolostorba. Amália el vala erre készülve, mert a bécsi kormány hadviselése a kötények ellen, ismeretes dolog volt ez időben is.

Azon savanyú képpel, olykor önkénytelenül tett bókok közé, melyekkel a magyart ellenségei megtisztelték, az is tartozott, hogy nőitől is rettegtek, s jellemük felsőségét s értelmük túlsúlyát elismerték.

Amália mint Rákócziné, magyar hölgy volt, s oly varázs körözte e minőséget minden időben, miként elégségesnek tartatott arra, hogy hatást gyakoroljon. A kolostor szüzei megszerették e szerény teremtést, s nem csuda, ha az történt, mi ily körülményekben az ijedős szűkkeblűség számításain mindig kívül esik: tudniillik azok, kikre a felügyelet Rákóczinéra bízva volt, felügyelők helyett legbuzgóbb pártolói lőnek.

Orbán deák, Clermont, Brenkovics s Rákóczi Ferencznek mindazon német - azaz valódi német, tehát lovagias s nemes barátai, kik az ügy ellenségei bár, személyének barátai maradtak, gyakran meglátogatták Amáliát. Mindent tudott tehát; mert nem kell felednünk, hogy a szép Magdaléna leggyakoribb látogatója lőn. - Magdaléna azon nevezetes találkozás után Kellióval, melynek tanúi valánk, még párszor fölkereste a jezsuitát s eszélyességének sikerült Kelliónak szerzetesi hiuságát, e tagadott éles rugonyt, oly igéret által feléleszteni, melynek pontos, de feltételes teljesítésére Rákóczi késznek nyilatkozott. - Erre tehát inkább lehete számítani, mint bárminő függő pecsétes oklevelekre, vagy úgynevezett eskükre.

Ezen igéret abból állt: hogy ha a magyar függetlenségi ügy győz, s Rákóczi azon fokon álland, hol rendelkeznie szabad leend, a jezsuitaszerzet nemcsak meg fog Magyarországon szenvedtetni, hanem e fölött Kellio egyházi vezérsége alatt, elválva az osztrák jezsuitáktól; külön provinciát képezni.^[103]

Feltételei Rákóczinak annál elfogadhatóbbaknak látszottak, mivel siker esetében, csak a különböző káptalanoktól elármányolt javak visszaadását követelte, s így a jezsuiták legnagyobb részét roppant birtokuknak megtartandák.^[104]

Történetünk első kötetében adtuk már rövid jellemzését Kelliónak, s meg kell jegyeznünk - hogy ezen első kötet más körülmények közt iratott, s már 1847 elején ki volt nyomva: mit főleg annak 63. és 64-ik lapjaira nézve, szükségkép meg kell említenünk, mivel a mi azokban a jelen körülményekről mondatik, az akkoriakhoz illett, de most nem alkalmaztatható többé.

Kelliónak egyéni szerénysége párvonalban járt rende- s szerzetének azon magasztos eszméivel s követeléseivel, melyek szegényes, ízléstelen öltönye, ájtatos vonásai s az alázat álczája alatt a leghatártalanabb egyházi hiúságot s türelmetlenséget rejtik.

Kelliónak ama kilátásban, melyet Magdaléna igéretei előtte feltártak, semmi sem tetszett csábítóbbnak, mint a magyarországi jezsuitáknak saját - különvált - egyházi tábornoksága alatt, közvetlen összeköttetésük az anyaszentegyház főnökével, a római pápával. Egészen ínye szerint volt a megkülönzés az osztrák jezsuitáktól, kiket az udvar iránti hódolat nem engedett mindig s mindenben szabadon mozogni.

Ez fejté meg, miként tudta Magdaléna Kelliót arra birni, hogy maga legyen eszköz Rákóczi kiszabadításában.

Lehmann szavai, mikor Amáliával a börtönbe lépett, eléggé bizonyítják, hogy meg van nyerve.

Rákóczi életében annyi magasztos percz volt, annyi óra, mely az életet felfokozza, s a léleknek angyalszárnyakat ad, hogy a sors maga őt drámai hőssé avatta föl.

Ár és apály, vihar és napfény váltakoztak e nagyszerű életben: a végletek néha oly közel estek egymáshoz, mint a nyíl a feszített húrhoz.

- Keblemen tartlak megint, kedves, kedves angyal! - ezek voltak Rákóczi első szavai.

- Reméljünk! - szólt a nő, miután a szegényes börtönben helyet foglalt férje mellett. - A hajnal első sugára a napnak hirnöke: melege, fénye soha el nem marad, bár fellegek borítsák, ha egyszer a hajnal hasadt! - Innen menekülnöd kell, Ferencz! ezen emberekben nincsen irgalom! Itt írta nagyatyád felséges levelét Frangepán Katalinnak; azok, kik e baljóslatú vermet választották számodra, előre elhatározták sorsodat.

- Igazad van! - felelt Rákóczi - menekülnöm kell: érzem, hogy a gondviselés pályát tűzött elém! nem fogsz gyöngének látni, de óvatosak leendünk, mert ha én elvesztem, barátaimat s mindazokat, kik szívemhez közel vannak, utánam rántom az örvénybe. Ha egyszer szabad vagyok, a koczka megfordult: - nem fogják merni bosszúmat az által felingerelni, hogy a velem itt ártatlanúl letartóztatott férfiakat kivégeztessék. Ah, mennyire ismerem őket! mennyire tudom, hogy a bosszú lakatjának elestével a gyávaság rettegései vannak napirenden. Bár szemem jobbkor nyilt volna, - nem vesztendénk ennyi drága időt!

- Nincs még semmi vesztve! - mond a nő - nehány napi türelem, barátom, s minden készen áll! Sietve kell menned, időzés, feltartóztatás nélkül: erélyes eszközök kellenek erre; de minden készület megvan: a villám nem gyorsabb, az éj nem leplezettebb, mint a minő utad leend.

- Mielőtt innen idegen földön keresnék biztosságot - mond Rákóczi, átölelvén nejét - hálát adok Istennek, hogy tégedet, te drága lélek, rendelt mellém! mert eszedre, csudás emlékező tehetségedre s erélyedre sohasem volt nagyobb szükségem, mint most.

- Parancsolj velem, nem fogsz sem hűségemben, sem tevékenységemben csalatkozni, - felelt a nő szenvedélylyel - a legnagyobb áldozatra szántam el magamat, Ferencz! s miután e nagy diadalt vívtam ki szívemben, minden egyéb csak játék, s inkább könnyebbségemre szolgál, mint terhemre.

- Áldozatra! - kiált fel Rákóczi, kit nejének szavai talányos fájdalommal leptek meg.

- Igen, Ferencz; nem foglak kisérni: mert átlátom, hogy könnyebben s biztosabban éred el a határt, mint ha én is veled lennék. - Többet teendek; visszatérek bécsi börtönömbe, hol - ne kétkedj - menekülésed után, kétszeres felügyelet tárgya leendek. Ezt kell tennem, s minél elébb, hogy minden gyanút kerüljünk. Ittlétemről a hatalmasaknak legtávolabb sejtelmük sincsen, a jó apáczák hallgatásában bizhatom, titkom az övék is minden felelősségével, azért el nem fognak árulni.

- De azután követni fogsz! - szólt Rákóczi bensőséggel: - mit érnék nélküled, lelkem fele nálad marad!

- Szeretsz-e tehát? - légy őszinte - szólt a nő szenvedélyesen, míg karjait Rákóczi nyaka körül fűzte s szemeibe könnyek gyűltek - légy őszinte, Ferencz! nem tudod, mennyi szüksége van szivemnek igazságra! - ne kímélj, mert a gondolat, hogy bizodalmadat nem bírom, iszonyúbb, mint a csüggedés, ha szerelmedet nem tudtam megnyerni!

- Szeretlek Amália! - mond Rákóczi mély megindulással: - olyan ezen érzés - mint a nyilvánulás! - mint az ige, mely szivem vallásának rejtélyét fejti meg: - szerelmem csuda és boldogság egyszerre! mert meg vagyok lepetve azon isteni melegségtől, mely lelkemben árad. Szeretlek Amáliám - inkább mint valaha hinni fogod - mint valaha hittem, míg nem ismertelek, s nem olvastam e szép tiszta lélekben. Tündér vagy, Amália! nem sejted a kincset, melyet Isten helyezett kebledbe, - mert nem kérdenél, tudnád, hogy nem lehet téged nem szeretni?

Amália szólni akart, de könnyei eredtek meg; úgy tetszett neki, mintha egyszerre mázsányi teher esne le kebléről; azután elragadtatással kiáltott fel: - Keblem szétreped. Oh, minő boldog vagyok! - Ki ne hinne Istenben - ki egét tudja leszállítani a börtön hideg falai közé! - - Erős vagyok! szerelmed mint aczél, vértezi körül mellemet! - mindent tudok most, mindent merek! - - követni foglak, Ferencz! mihelyt tehetem, de lesz erőm Bécsben kitűrni - míg szükség! - És most ne neheztelj reám, ha e szép órában, az ujjászületés órájában bűnömet vallom meg: - féltékeny valék! - - Magdalénát szeretem és csudálom, de féltem tőle s mégis lelkemet adtam volna kezébe! - Most nyugodt vagyok; szerethetem őt jobban, mint valaha - s nem félek tőle!

Utolsó szavaiban a nőnek valami leírhatatlan báj volt, - mikor mondá: - nem félek tőle! - hangjában, vonásai kifejezésében s tekintetében a bizalom eszményítése s nemes büszkeség egyesültek - azon bájos, csintalan elbizottsággal, melyet a szerelem hite ad.

* * *

Lehmann úgy tudta intézni a dolgot, hogy Rákócziné nehány napot tölthetett Bécsujhelyen; hogy ezen egész idő alatt többet mulatott férjénél, mint rejtett külvárosi szállásában, nem szükség mondanunk.

Az éji órák voltak a legbiztosabbak. - Ezek egyikében Rákóczi és neje Aspermontnénak titkos úton vett levelét olvasták. A hű testvér s férje, a derék Aspermont, mindent elkövettek, hogy a császárhoz juthassanak. - Hasztalan! azok, kiknek érdekében volt Rákóczit elveszteni, gondosak valának - mi eddig sohasem sikerült - a császári pár előtt Aspermontot gyanúba ejteni. Mikép mindig, úgy most is remélte a lovagias tábornok, hogy hűsége tiszta tükréről a gyanusítás nyilai le fognak pattanni, s előbb-utóbb sikerülend ellenségeit megszégyeníteni; de ezen utóbbiaknak elég volt jelenben, őt - ha rövid időre is - eltávolítni a császártól, s Juliának magának ezen ürügy alatt lehetlenné tenni a személyes megjelenést az udvarnál.

Hogy levelei szintúgy, mint azok, melyeket Rákóczi irt, soha a császár kezébe nem jutottak - minő hihetlennek is látszassék - a történelem erősíti.^[105] Nem maradt tehát egyéb hátra Amáliának a különböző követségeknél tett lépéseit előmozdítani, s azoknak eredményéről közlések által Rákócziban a remény sugarát éleszteni. Aspermont és Julia aligha oly biztató színben látták a külhoni békítők működését, mint azt leveleik erősítették: - de gondolták, hogy legalább a szenvedés napjait tűrhetőkké teendik. Ki Juliának jellemzésére emlékezik történetünk első kötetében, tudhatja, hogy benne, a legtisztább erény mellett hiányzott a tevékenység önálló bátorsága. Nála a nő semmiben sem tagadá meg magát, s mihelyt a bátorság a kiválasztott természetek azon lendületét követelé, melyet például egy Zrinyi Ilona annyiszor tanusított, kénytelen volt a határt megismerni, melyet a gondviselés testi, mint lelki erejének szabott.

Levele mindamellett el nem hibázhatá jótevő hatását Rákóczira. - Ki félne a vihart rejtő fellegtől? - mikor vele szemközt dicsőn és merészen fejleszti ki a szivárvány pompás ívét!

Rákóczi a szabadulás küszöbén állt! Valami jós előérzet honolt keblében, s a bizonytalanság aggálya háttérbe vonult.

A kétes remény, melyet Julia levele nyujtott, olyan volt, mint a magányos ibolya a reménynek zöld füzérében.

Búcsúéje volt az Amáliának; annyit kelle mondani, mi szivében túláradott, hogy mindig tovább és tovább halasztotta a perczet, mely hosszú időszakot vala beékelendő rövid életükbe; egyét azon üres lapoknak, melyeket a fájdalom és remény tele ír rémképeivel s felüdít olykor fellegváraival.

Lehmann ezen egész éjet átvirrasztotta. Napok óta tudva volt már, hogy egy öcscsét várja, ki Montecuccoli ezredében zászlótartó - cornette - volt, mikép akkor nevezték. - A csinos ifjú, ki alig látszott 15-16 évesnek, ezen éjét megelőző késő este érkezett bátyjához, hol számára különszoba tartatott készen.

Rövid időre nyert állítólag szabadságot: mert akkor az országban maradott kevés katonaság nagyon is igénybe vétetett.

Bécsujhelyen senki sem ismerte őt; alig félévvel ezelőtt érkezett honából, Poroszországból, s jött bátyja ajánlatára ezredéhez.

Egyszerre Rákóczi börtönének ajtajában a kulcs megfordult s Lehmann, ki alkalmasint tudta, hogy Rákóczi nejével a búcsú óráit ébren töltendi, halk kopogás után megnyitotta az ajtót.

Kiséretében a fiatal cornette jött.

Mindketten közeledtek Rákóczihoz, miután Lehmann az ajtót gondosan bezárta.

Meg kell jegyeznünk itt, hogy az őrt a börtönajtótól egy kis köz vagy kamra választá el, s az a császári konyhában állt. Így nem hallhatá, a mi Rákóczinál történik.

A cornette jötte kissé kellemetlenül lepte meg Rákóczit és nejét: mert ha Lehmann jelenlétét a búcsúzás magasztosan komoly pillanatában nem is tartották terhelőnek, egy negyedikre s idegenre nem számítottak.

A fiatal hős azonban igen hetykén s katonásan lépett fel: mert Rákóczinak köszönvén, egyenesen Amáliához sietett, s mielőtt ez akadályozhatná, szivéhez szorította őt.

Rákóczinak sem volt ideje a veszélyzett férj mindig kissé nevetséges szerepét játszani; mert a felségesen kinéző kis hős, vakmerő műtéte után, vidor arczát feléje fordította, s Rákóczi majdnem egyszerre Amáliával felkiáltott: Magdaléna!

Ő volt! Lehmann nem csekély mulatságára; az utóbbi felkiáltás után Magdaléna hátralépett s állásba tevén magát, kis kezét pedig a súlyos pallos czifra markolatára, kihivó tekintetet vetett a jelenlévőkre.

Bárminő komoly volt az óra, nem lehete nem nevetni a hölgyön, kit lelki ereje képessé tett ily perczben bohóságokra gondolni.

- Igen, - kiáltott fel Magdaléna - én vagyok! - s most már biztosíthatlak Amália, hogy férjed mentve van - -! E szavak után tekintete Lehmannak nem minden aggály nélküli arczára esett. - Igen - Lehmann! - folytatá - mentve van! érzem azt! s ily tettre, ha nincs jutalom a földön, van ott fenn, hol egy jó s igaz biró lakik, kiből hiába igyekeznek a szent emberek zsarnokot csinálni. - Ott fenn a jutalom! evvel a herczegnő Lehmannak nyujtotta kezét s ihlettséggel szólt: Győzni fogunk.

E pillanatban valamelyik toronyban egyet ütött az óra.

- Hallottátok az igent? - mond Magdaléna, - ércznyelvével szól az idő, s mondják: kinek ideje - élete van!

Mindnyájan helyet foglaltak, a hogy lehetett, s Amália hirtelen kérdé: - Fejtsd meg e talányt, hogy jöttél ide - s e különös öltözékben?

- Mielőtt ezt megtudnád, Amália, mondd te, miként sikerült a szent szüzek figyelmét kikerülnöd s férjedhez jutnod?

- Ezt kevés szóval megfejthetem, - felelt Amália: - akartam jőni s itt vagyok! Lehmann s a jó apáczák segedelmével; a százados lovat, kocsit, az apáczák álöltönyt szereztek; a börtönbe pedig egy kis csel hozott: rosszabbnak tettetém magamat, mint vagyok, s beeresztettek, gondolván, hogy látogatásom a századost érdekli, nem a foglyok egyikét. Most rajtad a sor, Magdaléna.

- Ezt bátyám fejti meg - viszonzá a hölgy nevetve: - halljuk bátyám, - nyilatkozzék kegyed!

- E magyarázat is egyszerű, - felelt a százados: - egy öcsém szolgál Montecuccoli ezredében, írtam neki, hogy pár napi szabadságot kérvén, siessen egy barátomhoz, s ott a lehetőségig elrejtve maradjon, újabb tudósításig. A fiú felséges! csupa erély és élet!

- Miként herczegségtek látják - mond Magdaléna, felkelvén és sarkon fordulván.

Mindnyájan nevettek, - Lehmann folytatá: Engemet nagyon szeret!

- Gondolja kegyed? - szakítá őt Magdaléna félbe - a keresztényi szeretet ellen panasza nem leend, Lehmann! erre senki sem tett több érdemet.

A százados hálás tekintete volt a felelet a herczegnő e szavaira; azután újra kezdé: - Senkiben sem bízhatom inkább mint e fiúban; így tehetém, hogy ő herczegségét tudósítván, s a szükségesekkel ellátván, öcsém helyett bevezessem ide, hol őt még senki sem látta.

Miután Lehmann elvégezte a tőle követelt felvilágosítást, Magdaléna szíves hangon szólt:

- Ha te drága Amáliám itt nem volnál, talán elébb végrehajthatnám a merényt, mely ide hozott, de hogy ezt biztosan tehessem, múlhatatlanul vissza kell sietned Bécsbe. Nem szabad a jámbor uraknak ott legtávolabbról is gyanítani, hogy itt vagy s itt voltál.

- Az én véleményem is ez, barátném! - viszonzá Amália - de meg nem foghatom tervedet!

- Bocsánat, ha itt újra egy kis magyarázatot adok - mond Lehmann. - Mikép herczegségtek tudják, tervem készen volt, de annak részleteihez tartozott öcsém megjelenése; csak miután a dolgot Magdaléna herczegnővel közöltem s levelét vettem, változtattam tervemen, vagy inkább változtatott ő herczegsége annyit, hogy testvéremet ő helyettesíti: ez okon írtam öcsémnek, ki a valót nem is gyanítja, s mivel ily gyönyörű helyettese van itt, elkerülhetlen nehány napi távolléte ezredétől.

- Tudnád-e bámulni, - kiált fel Magdaléna - hogy mikor érettetek valamit tehetek, inkább szeretem azt személyesen tenni? Ha nem volna eszélyesb, hogy te Bécsben légy, míg férjed innen eltünik, nemde te is óhajtandád személyesen meggyőződni a sikerről?

Amália a cornettet megölelte, - s ez mindig mosolyt idézett a jelenlevők ajkaira; mert Magdaléna csintalansága sohasem mulasztotta el Amália kedvezéseit Rákóczira intézett kihivó tekintetekkel fogadni.

- Így minden a legjobban van elintézve, - mond Amália: - ha te vállalatodban dicsőséget aratandsz, én abban, a mit elintéztem, nem kevésbbé büszke vagyok! de most el kell válnunk Ferencz! - mond Amália, kinek arcza elhalványodott: - oh, ez nehéz - nehéz óra!

- Jobbak és szebbek fogják követni - szólt Magdaléna, míg szemeibe könnyek gyűltek.

Rákóczi és neje fölkeltek, hosszasan ölelve tárták egymást. - Isten hozzád, te drága nő! - szólt Rákóczi mély bensőséggel - őrködj fölöttem s ne feledd, hogy életem jelentőségét veszti, ha te, kit mindenek fölött szeretek, távol vagy tőlem!

- Ferencz! - szólt Amália alig hallhatólag - az órákat fogom számlálni, míg újra együtt lehetünk, hogy soha el ne váljunk egymástól, - szívem úgyis itt marad - és most Isten veled!

- Amen! - fejezte be Magdaléna, ihlettséggel.

Nem akartuk a búcsú nehéz órájának részleteit tovább fűzni; búskomoly érdekét és kínait ki ne ismerné?! - Oh! a börtöni búcsúnak az emberi elme találékonysága a kínzásban még e fájdalmas érdekét is elkeseríti.

Az Isten szabad ege alatt - födve légíveitől, messze kilátásával - a búcsú kevesebbé kínos: van ott a boldog együttlét leáldoztának esthajnala; a szem, mely a távozót kiséri, míg halkkal csak árnyát látja, a fehér kendő, mely lobog, ha már a kedves kéz, mely tartja, eltűnt - s a tenger magasztos síkján - a repülő hajó utolsó lobogója - míg hullámiba merül. - A börtönben a búcsú olyan, mint az egyenlítő forró öve alatt a napnak eltünése, hol az hirtelen lebukik a látkör szélein: nem mosolyg vissza az est rózsáiban, - nap és éj kezet adnak.

Amália herczegnő visszatért Bécsbe, hol távollétét - köszönet a jó apáczák titoktartásának - senki sem vette észre.^[106]

E közben a teljhatalmasok Rákóczi elfogattatása által elringattatva, felhagytak minden elővigyázattal; nemcsak a német ezredek legtöbbjei, s ezeknek legjobb vezérei, mint a híres savoyai Eugen, Stahremberg és Vaudemont indíttattak Olaszhonba, hanem kettőzött hévvel sürgettetett a Magyarországból kiállítandó 12,000 főre menő sereg fölszerelése, Pálffy Jánosnak, az osztrák kormányhoz minden időben tántoríthatlan hűséggel ragaszkodó Pálffy-család egyik fiának vezérlete alatt.^[107] - Bécsben Rákóczi kiszabadíthatásának lehetőségéről ki sem álmodott.

A jezsuiták voltak, kik Kellio befolyása alatt, miként már sejteni engedtük, - titkon a 30,000 forintot biztosították - Rákóczi nevében - Lehmann századosnak, ha kiszabadítását oly óvatosan eszközli, hogy a gyanú a szerzetet ne érhesse.^[108]

Lehmann az igért összeget elfogadta; magának is menekülnie kellett s így merényének hozta áldozatúl.^[109]

Lehmann századost öt nappal Rákócziné eltávozása után sötét folyosóban találjuk. Egyszerű házi öltönyben, sipkával fején, látjuk őt a császári konyhába - Rákóczi börtönének e díszes előcsarnokába - benyitni, melyet csak a holdnak pár tévedt sugára világított.

- Müller! - szólt az őrhöz, ki mikép mondtuk: a konyhában állt - hozz egy gyertyát az őrhelyről.

- Százados úr! - felelt az őr alázattal - nem hagyhatom el őrhelyemet.

- Becsületes ember vagy! - felelt Lehmann, megveregetvén a ficzkó vállát - azonban a titok kettőnk közt marad, tevé nevetve hozzá: add ide fegyveredet, őrködöm én addig helyetted; de ne mulass soká.

Az őr átadta fegyverét és eltávozott.

Mihelyt a konyha ajtaját bezárta, Lehmann hirtelen benyitott Rákóczihoz, ki alkalmasint mindent előre tudván, készen állt.

- Gyorsan - siessen herczegséged szobámba! - szólt - minden percz drága!

Közvetlen a felszólításra, Rákóczi úgy a miként volt, házi öltönyében kilépett börtönéből: egy szives kézszorítás volt minden felelete.

Gyorsan haladott a konyhán keresztül, s balra fordulva eltűnt a sötét folyosóban.

Nemsokára az őr megjelent a gyertyával, s átvette fegyverét Lehmanntól - ki egész nyugalommal sétálgatott őrhelyén. - A katona, mikép látszott, az egészben semmi gyanúst nem sejtett. A százados oldalzsebéből egy irományt vonván ki, belépett a kis közbe, s onnan Rákóczi börtönébe, honnan mintegy tíz percznyi időzés után visszatért s a konyhán át szótlanúl eltávozott a gyertyával kezében.

Lehetett máskor is a századost ily esti órákban itt látni, egyébiránt nem is volt oly késő még.

Lehmannak szállása közel volt a börtönhöz, s midőn abba benyitott, Rákóczi már a Montecuccoli ezred közvitézévé átöltözködve a kardot övezte derekára.^[110]

Mellette Magdaléna állt, teljes hadi ékben.

Lehmann bezárta az ajtót maga után, és szólt: Ne késsünk, senki sem ismer herczegségedre, - csak bátorság!

Rákóczi a százados kezét megragadta s szivére tette: Gyorsabban ver-e, mint szokott? - kérdé, míg mosoly deríté ajkait.

- Ime, itt a köpenyzsák - szólt Magdaléna, egy vörös zsákot nyujtván Rákóczinak. - Így ha! - folytatá derülten - kész a közvitéz, ki tisztét kiséri podgyászával. Ej! ha annyi szerencsénk van, mint bátorságunk, mindent megnyertünk! - Magdaléna válla körül kerítette fehér köpenyét - s kezét nyujtván Lehmannak, szivélyes hangon mondá: Viszontlátásig Lehmann! ne késsék kegyed is, majd a szép Németföldön látjuk egymást.

Rákóczi megölelte a századost, kinek szemei könynyel teltek el. - Ne feledje, Lehmann, - szólt elfogult hangon - hogy bennem hű barátot nyert, ki kész életét kegyedért feláldozni.

- Isten vezérelje herczegségteket! - viszonzá Lehmann, kinyitván az ajtót - gyorsan és szerencsével!

Magdaléna elől ment. Ki őt látta, sohasem gyanítandá, minő életveszélyes merénynyel van elfoglalva, s hogy a nehéz lépésű közvitéz kiséretében egykor, mint hatalmasság hatalmassággal, fog a császárral egyezkedni; - de ne előzzünk meg semmit.

A kastély őrei egytől-egyig megvonták a fegyvert a csinos cornette előtt, egy tekintetre sem méltatva Rákóczit, kinek szive aligha oly nyugodtan vert e válságos átmenet közben, minden császári őr előtt, mint mikor Lehmannak kezét arra tevé. Végre kiértek a kastélyból, s onnan mintegy száz lépésre lehettek, midőn Magdaléna egy szűk utczába tért be. - Istené a dicsőség, sikerült! - szólt - most utánam, s egy szót sem itt!

Rákóczi utczáról utczára követte a cornettek legbájosbikát, ki valaha kardot viselt oldalán, s kinek zászlója alatt alkalmasint sok hű lovag szeretett volna szolgálni.

- Helyt vagyunk! - mond egyszerre a herczegnő, egy kis ház előtt állván meg.

A léczczel kerített udvarnak, mely a belvárosnak egyik távoli helyén létezett, kapuján behaladtak, s az alház tornáczában egy öreg nő üdvözlé őket.

- Nyergelve van-e a ló? - kérdé Magdaléna hirtelen.

- Igen, - felelt a nő, kinek óljába szállíttatta Lehmann az egyik lovat, míg a kiséret a többiekkel a külvárosban várt Rákóczira.^[111]

- János! hozd ki a lovat - mond Magdaléna Rákóczihoz fordulva - eredj szállásomra, nyergeld fel a lovamat s várj reám; még egy kis dolgom van a városban: de ne késs, mert a kapukat bezárják.

Rákóczi egész készséggel sietett az ólba, s nemsokára lovon látjuk őt. Oly csinos Montecuccoli közvitéz volt, s oly feszesen ült bőrnyergében, mintha soha huszárt nem látott volna.

Magdaléna a legegykedvűebb arczkifejezéssel állt meg a nő előtt, ki szembetünő megelégedéssel vette át kezéből a szállásbért.

Rákóczira alkalmasint a külvárosban vártak már, s így jelenben csak arról van szó, hogy minél elébb kiérjen a belvárosból, melynek kapuit a polgárőrség bizonyos órában be szokta zárni.

Rákóczi lovat érezvén maga alatt, s körüllengve a szabad légtől, boldog örömben sietett előre.

Ő Bécsujhelyt jól ismerte, de annak távolibb utczáiban sohasem járt, s így történt, mikép majd félórai tévedés után egyszerre oly szűk közben találta magát, melyből nem volt kijárás.

Az est mindig sötétebb lőn, - számítása szerint közel az idő, mikor a kapuk bezáratnak.

Megfordította lovát, s gondolomra a szomszéd utczán végig lovagolt, midőn a kétes sötétben a kastély kapuját megpillantotta, honnan csak kevéssel ezelőtt menekült ki. Itt azonnal tájékozta magát s a város kapuja felé lovagolt.

Mikor oda ért, a polgárőrséget már ott találta, Rákóczi nem volt minden aggály nélkül, s hogy annálinkább elváltoztassa vonásait, ittasnak tetteté magát.^[112]

- Ho! - kiáltott rekedt hangon - nem kell bezárni a kaput! itt van egy vitéz lovag, ki a külvárosba akar menni, ha kegyeteknek nincsen ellenére.

- Vitéz úr! - szólt a polgárok egyike kissé gúnyos hangon - nem gróf Montecuccoli ezredéből való-e, ha szabad kérdeznem?

- Igen, - felelt Rákóczi, egyensúlyozván magát nyergében - a híres gróf Montecuccoli ezredéből.

- Úgy, tisztelt vitéz, siessen, - viszonzá a polgár - mert éppen most haladt el a tiszt úr, kinek kiséretéhez tartozik alkalmasint, s reánk bízta, hogy sürgessük kegyedet.

Nem lehete kedvezőbb hírt mondani Rákóczinak, ki azonnal sarkantyút adott lovának s pár percz mulva maga mögött hagyta a kaput, mely tüstént bezáratott utána.

Szabad volt! most már valóban szabad. Oh! miként tágult keble - mennyire boldog volt!

Alig haladott száz lépésre, mikor Magdaléna karcsú ménen, köpenyébe burkolva elébe ugratott.

- Üdvözlöm kegyedet, Rákóczi Ferencz, - szólt - szabad légben, Isten tág országában! előre, előre! barátok várnak reánk.

Vígan beszélgetve nyargalt a két lovag, míg a külvárosnak egy távoli házánál megálltak. A kaput a lovak dübörgésének hallatára azonnal felnyitották, s Rákóczi négy ismerőssel állt szemközt.

Clermont, Apagyi, Brenkovics és Ráfael: mindnyájan a Montecuccoli ezred közvitézeivé átöltözködve, üdvözlék őt, ott várván reá cselédeikkel.

Magdaléna leugrott lováról, s Rákóczi követte őt, a szolgák egyike átvette a lovakat, míg mindnyájan a házba siettek.

- Barátaim! - szólt Rákóczi, mihelyt a szegényes szobában ennyi hű emberrel szemközt állt, - Isten visszaadta szabadságomat; életem nem enyém többé, hanem a hazáé! - a hályog lehámlik lassanként szememről, sok hitem csalt, sok szép álmom eloszlott, - kiábrándultam.

- A bizalom - szólt Magdaléna egy árnyával a búskomolyságnak - bájos virág, mely ártatlan kebelben nő, de táplálatára nemes tettek harmata kell; ha ezek nincsenek, a szép virág elhervad, s hol egykor gyökere fészkelt, sebhely marad, mely soha be nem heged egészen.

Nem lehet a lelkesedést kellően visszaadni, mely a férfiak vonásaiban lehelt! Magdaléna arcza sugárzott a boldogságtól.

- Herczegségednek - szólt mély felindulással - nem szabad késni, élete a hazáé, a szép magyar hazáé, - őrködjék e drága élet fölött! Ime jobbomat nyujtom búcsúra s viszontlátásra, ha Isten úgy akarja! minden kész, e hű emberek felelősek a haza előtt herczegséged életeért.

- Elfogadjuk a felelősséget! - kiáltott fel Apagyi hévvel.

E közben a lovakat kihozták az ólból s topogásuk hallatszott az udvaron.

Magdaléna Rákóczi kezét tartotta a magáéban, arczát gyöngéd pír öntötte el, azután Clermonthoz s a többiekhez fordulva, emelt hangon szólt: Urak! Rákóczi Ferenczné férje életét kegyetek őrködésére bízza: - őt a sors ideiglen elválasztja férjétől, - ne feledjék esküiket.

- Ismételjük azt Isten szine előtt! - szóltak a férfiak féltérdre ereszkedve - s esküre felemelvén jobbjaikat.

- Isten velünk! - rebegte Magdaléna - s most lóra, s el - a siető szelekkel.

Magdaléna kiérvén az udvarra, lovára vetette magát, s eltűnt szem elől.

Rákóczi darabig szótlan tekintett utána. Szive szorulva volt, nem tudta, mit érez, mi nyomja őt! azután nehéz sóhaj bontakozott kebléből, s hallhatlanul mondá magában: - - eltűnt! ez árva föld nem angyalok országa.

A szegény özvegy, kinél szállva voltak, nem is sejtvén vendégei minőségét, azt hitte, - mit akárki sem vonanda kétségbe - hogy itt nehány lovas Montecuccoli ezredéből útra készül.

Mikor Rákóczi lóra akart ülni, nehány aranyat nyomott az özvegy kezébe, kinek nem maradt ideje magas bámulatának szavakat adni, mert míg szemeinek vesztett fénye visszatért, Rákóczi és kisérete vágtatva haladtak ki a szabadba.

Késő éjjel érkeztek egy magános malomhoz, lovaikról szakadt a tajték.

Útközben alig váltottak pár szót; Rákóczi csak annyit tudott meg Brenkovicstól, ki szorosan mellette lovagolt, hogy egy malomnál át kell öltözködniök, s azon túl gyanú kikerülésére a herczeget csak ő kisérendi.

Rákóczi iránt börtönében annyi kímélettel voltak, hogy azon nem nagy összeget, melyet Sároson elfogatásakor magához dugott, el nem vették, s később neje jól ellátta őt pénzzel.

Mikor a malom előtt leszálltak lovaikról, már ajtajánál egy vastag férfiú látszott reájok várni. A hold fölségesen világított, talán több fényt is árasztott, mint azt a menekülők óhajták, s így a molnár becsületes, vidor kifejezésű arczát jól lehete kivenni.

Amáliának gondja volt Rákóczi legmeghittebb cselédei közől párt kijelölni, kiket Brenkovics előreküldött ide: ezek vették át a herczeg lovát, míg a molnár hadonázva sipkájával, Brenkovicshoz sietett s felkiáltott németül:

- Sikerült! ez már jól van, minden készen áll, csak beljebb, egyszeriben indulhatnak!

- Köszönöm, Mathis, - mond Brenkovics - nem jövünk üres kézzel, de lakat legyen száján!

- Na, - szólt a molnár - nem ment el az eszem, hogy fejemet nyujtsam a hóhérnak! Csak be, senki sincs szobámban, mind elutasítottam embereimet; szerencsére holnap hetivásár van Bécsujhelyen.

Mindnyájan tágas gerendákkal padolt s apró ablakokkal ellátott szobába léptek.

Brenkovics, ki mikép látszott, az egésznek elintézője volt, felkiáltott: Le az egyenruhákkal! itt a székeken egy halmaz öltözet.

- Ime az egyszerű polgári öltöny herczegséged számára: fölséges, sötétkék bőrbugyogó, vörös mellény, s a nagy gombú szürke kabát, s itt a kissé borzas szőke paróka.

Brenkovics saját nemével a derültségnek birt; valami nyers és rohamos volt annak nyilvánulásában, s erélyes, makacs vonásai nem sokat változtak kifejezésükben, ha a legnagyobb bohóságokat is mondta: mi egyébiránt nem gyakran történt.

Az átöltözködés részleteivel nem akarjuk feltartóztatni történetünk menetét, s úgy véljük, kielégítők leendünk, ha arról röviden megemlítjük, hogy Rákóczit, miután sugár fekete bajuszát már a börtönben áldozatúl hozta merényének, a szőke paróka s az egész öltözet annyira elváltoztatták, hogy maga elmosolyodott kinézésén. Brenkovics - e mestere a metamorphosisoknak - tisztes lelkészi öltönyt vont tagjaira, s miután Clermont, Apagyi és Ráfael, mely utóbbi szerfelett nagy tréfáját találta az egész dologban, különböző polgári öltönyökbe öltözködtek, s a két inas is német bugyogókat s ujjasokat öltött már elébb tagjaira, az egész társaság ráismerhetlen lőn.

- E német bőrt - mond Brenkovics a molnárnak - kegyednek ajándékozza urunk, jó lesz lisztes zsáknak - evvel a Montecuccoli-ezred lemezére mutatott, melynek darabjai széken, asztalon, ágyon és földön a legnagyobb rendetlenségben hevertek.

- Itt az igért 20 arany mellé még 20 - mond Clermont, egy erszényt nyujtván át a molnárnak, ki azt a legmegelégedettebb arczczal s lábainak kifáradhatlan csoszogatásával vette át.

- Itt barátom, Mathis! - szólt Rákóczi, a molnár vállára tevén kezét - valami tőlem is. Evvel a herczeg egy erszényt tett az asztalra, s egy gyűrűt vonván le ujjáról, folytatá: e gyűrű, molnár gazda, nem nagy értékű, de jöhet idő, mikor az, ki e gyűrűt előmutatja, nagy jutalomra tehet szert.

A molnár, miután a gyűrűt átvette és siker nélkül kisérgette azt vastag ujjaira vonni, zsebébe rejtette és kérdé: kinek kell ezt előmutatni?

- Rákóczi Ferencz herczegnek - szólt az ajándékozó.

- Hiszen az fogva van Bécs-Ujhelyen - jegyzé meg a molnár.

- Igaz - veté közbe Clermont - de kiszabadulhat, ha Isten úgy akarja, a mi jó urunk itt rokona.

- No, hiszen azt várjátok, uraim! - mond a molnár - ki egyszer oda kerül, Isten legyen annak irgalmas.

- Tartsa meg molnár gazda a gyűrűt, - mond Rákóczi - a többi majd Isten dolga.

E közben a malom előtt két közönséges szekér már fogva állt, s miután minden elkészült, s Rákóczi és társai a molnár által egy ital borral, kenyérrel és sajttal megvendégeltettek, Rákóczi az első szekeren Brenkovicscsal s egyik inasával helyet foglalt, míg a másik cseléd a gyeplőt vette át.

E járműbe azon pihent lovak voltak fogva, melyeken a cselédek jöttek, s nemsokára csak hosszú porfelleg mutatá nyomát a gyorsan haladóknak.

Mindenből világos, hogy sem Bécs-Ujhelyen sem e malomban, azoknak, kiknél a menekülők megfordultak, nem volt eszméjük arról, hogy vendégeik egyike a már elfogattatása által híressé vált Rákóczi. Egyszersmind az is látszik, hogy azok, kik Rákóczit eddig kisérték, mindent a legeszélyesebben és óvatosabban intéztek el előre.

Miként tudták elenyésztetni az egész merényhez szükségelt tárgyakat, azon részlethez tartozik, melyeket kiki maga kiegészíthet: ha csak tagadni nem akarja, hogy ehhez hasonló, sőt merészebb dolgok végrehajtattak már az életben, hogy semmi sincs könnyebb, mint lovakat, öltönyöket eltenni s küldeni láb alól, vagy azoknak szétválni, kik együtt végrehajtott merények gyanúját el akarják maguktól hárítani.

* * *

Nem fogjuk azokat, kik Rákóczitól Mathis úr magános malmánál búcsút vettek s különböző utakon elszéledtek, állomásról állomásra kisérni, de Rákóczit nem veszítjük el szem elől s van reményünk nemsokára vele újra találkozhatni.

Rákóczi gyorsan folytatá útját; hitelt halad a buzgóság, a riadó öröm, melylyel a nemzet szabadulása hírét vevé. Azok, kik Magyarhont csak ama híréről ismerik, melyet ellenségei, irigyei a kék légből szőttek össze s reá hímet varrtak a saját eszük szerint, költeménynek veendik talán, ha mondjuk, hogy Rákóczira mindenütt kész lovak vártak, s mennyire vetélkedtek számosan, kik őt sohasem látták, hogy valamit tehessenek megmentésére. Ha veszély fenyegette, napokig el volt rejtve hű födél alatt, míg újra biztosan folytathatá útját.

Kétszer rohanták meg a császári katonák a házakat, hol ideiglenesen rejtőzött; mert menekülése Bécsben is hirtelen elterjedt, s felrázta a német hatalmasokat elringattatásukból.

A vendégvédelem s az önáldozó óvatosság felséges példáit tudnók ide följegyezni, - miért? hiszen úgy is elég irigyünk van! S habár nép vagyunk, melyet hóhérok száraz-dajkasága alatt kell dédelgetni; pedig le a kalapokat uraim a magyar nép előtt! a világon nincs különb.

Rákóczi végre a szép szepesi hegyek közt volt. Ott állt egy sziklacsúcson, lova sörényét a szellő hullámoztatta. Mögötte a leáldozó nap dicsfényt árasztott, mellette volt Brenkovics és két hű cselédje.

Vértajték ömlengett a hegygerinczeken. Rákóczi szive hevesen vert, egyike volt ő azon embereknek, kikre az örömnek s a honi lég fűszerének több hatása van, mint a veszély minden örvényeinek.

Úgy tetszett neki, mintha az Isten most ajándékozná meg e felséges földdel, e kék hegyekkel! Mintha testvérek nyitott karokat nyujtanának felé! Oh! mert ama földön volt, melyet mi annyira szeretünk, melynek minden göre egy csöpp rokonvért ivott be áldozatul a hazáért.

Búcsút veszünk itt tőled, te nemes történelmi cariatid! olyan vagy, övedzve a leáldozó sugároktól, mint egy fönséges lovagszobor, oda emelve a magas fokra, hogy midőn szivünk csügged, mikor reményeink gazdag aratása elgázolva hever, rád emeljük szemeinket, s el ne tanuljunk hinni egykori jövőnkben.

Szepesben a hány ember, annyi barátja volt Rákóczinak, pedig a szepesi városok zálogban voltak a lengyel királynál, mikép a gazdag Magyarhonban annyi zálogos volt már egyszer-másszor! Zsidó és saracenus, pap és pap és újra pap; veres barát, templár, karthauzi, johannita, s éhes külhoni ivadék végtelenül! Olykor legaljasb, legelvetemültebb hóhérjaink nálunk kerestek védelmet és kenyeret, ha minket és irigyeinket jobban megismerték. Felvevén a nép viseletét, a kék ujjast, a kék foltokért, melyeket egy nagylelkű nemzeten vertek, s a vörös szegélyt a vérért, mely rólok csepeg.

Rákóczit nem látta még e nép, de igen Tökölyit, kinek elkobzott s eladományozott birtokai nagy része a Szepességben volt. Kivételt csak Lőcse vidékének egy része képezett, hol a haza iránti hűség görbe volt, mint a lőcs.

Rákóczi éppen mivel a szepesi városok lengyel birtokban valának, azok körében biztosabbnak hitte mulatását, mint Sárosban, hol az eperjesi iszonyok után, a nép még elkábulva a kiontott vér gőzétől, kémekkel lőn elárasztva.

Jelenben történetünk - nem igen távol azon hegycsúcstól, melyen a szabad Rákóczi a zálogos vidékre kémelt - a poprádi völgybe vezet. E hely s általában a szepesi városok, nem a legjobb hírben voltak ez időben: érdekében lévén a német kormánynak a lengyel kormányt gyűlöletessé tenni s a panaszlókat pártolni. Folytonosan jöttek onnan vádak még az országgyűlés elébe is, mindennemű rabló nép ellen, melynek a lengyel kormány menedéket ád.

Hol e terjedelmes völgy mindinkább szűkül, a Kárpát ős sziklái és a Poprád közti rónamezők domborodni kezdenek, balra a Poprádtól egy kis völgy, vagy inkább lejtő torkolata nyilik.

E völgyben fekszik Toporcz, távol a szepesi vártól, de mintegy közepében a nem messze levő dunajeczi, lublói és késmárki váraknak, mely utóbbi, mivel Tökölyié volt, nagyrészben lerontatott. Szives, jó nép lakja e vidéket, de ha mind ez ideig a babona s álhiedelmek ott nem kevés erővel birnak, történetünk korában valami eszélyes csaló, ha a nép tudatlanságát és félelmét ki tudta aknázni, gazdag aratásra számíthatott.

Talán ezen állításunkat némileg igazolandja a látogatás, melyet egy jámbor toporczi lakosnál teendünk.

Szeniczer, - ez volt neve az öreg földmívelőnek, ki a helység nyugoti végén, mindenkép jól ellátott házban lakott számos családjával, melyet esténkint, a fáradságos munka után maga köré szeretett gyűjteni.

E vidék a természetnek sok előnyeivel bir, de a földnek mívelése kevés hasznot igér; az áldást e magas rónákon - bár a föld maga jó - nehéz munkával lehet csak eldaczolni a hideg égaljtól.

A nép, mint többnyire minden hegyi lakos, erős, vidám, munkás, s ha a nap hevét vagy a gyakori vihar mostohaságait kiállta, szegre aggatja a holnapi nap gondjait, s örül életének.

A szoba, melybe nyitunk, gerendatetőt láttat, a szokott öreg mestergerendával, melyre gót betűkkel a szentírásnak valami mondatát metszették.

Kevés bútor van itt s mégis sok, mert a hat személyből álló család mind e szobában hál, azért ágyakban nincsen fogyatkozás;, ha e fő ékességéhez a tágas hézagnak nehány festett ládát, széket, egy nagy asztalt, s közel a bejárathoz a nyitott, széles kemenczét veszszük, az egészről fogalmunk lehet.

Az öreg Szeniczer viseltes kék ujjasban, avult sipkával a fején, egy kis padkán foglalt helyet, jobbra a kemenczétől, körüle apró székeken s a kemencze széles körezetén ült az egész család.

Az éltes házanya s ennek két leánya fontak, az egyik fiu, mintegy húsz éves suhancz, békésen hallgatott, míg öcscse, alig 17 éves ifjú, a mint látszott, nagy figyelemmel fülelt anyjára, kin a társalgás sora volt.

- Ugy van, Mertine! - folytatá a nő régebben elkezdett előadását - csak oly becsületes protestáns marad biz az, a mint mondtam, azért ha Marichennek jó dolga van, hozzá megy. Becsületes háznép, elmondhatom.

- Már én, - felelt Szeniczer félretolván süvegét - inkább kitekertem volna fiam nyakát, mint hogy Lengyelországba küldjem pápistának!

- Az ám, a bélaiak is azt mondják, de mit használ, a lengyel király megparancsolja, s úgy elszedik a szülőktől a gyermekeket, mint annak a rendje, - szólt a húsz éves suhancz.

- Hja! nagy úr a király s hosszú keze van, - szólt a nő - de ha a király akar, az Isten intézi el a dolgot a maga bölcsesége szerint. Látjuk, mire ment; ott étették, ruházták a szegény gyermekeket, míg azt hitték, hogy kezébe adák a sátánnak, aztán mikor haza jöttek, újra csak a régit vették elő. Na, egyet mondok Mertine! mivel rosszabb protestáns a bélai nálunknál?^[113]

- Patvar vigye! - kiáltott fel az öreg - csináljatok, a mit akartok, ha Marichen rászánja magát, ő lássa! nekem mi közöm sincs hozzá, a fiu jól birja magát, nem iszákos, aztán nem elegyedik avval a sok czudar néppel össze, mely itt barangol köztünk, s mire kezét teszi, na, hiszen Isten legyen annak irgalmas, kegyelmes!

- Ej uram atyám! - szólt újra a suhancz - nem éppen oly rossz nép az, mint a sárosiak rágalmazzák: hány fordult meg itt, s még egy tyukod sem veszett el.

- Csak a mit megettek, - viszonzá az öreg - szegény vendég sok vendég, gazdag vendég ritka mindig!

- Látja uram atyám, - folytatá az ifjú - míg a vitéz gróf Tökölyi Imre birta itt jószágait, sok mindenféle nép fordult itt meg nálunk, s ki tartotta őket jobban, mint uram atyám? de ám most is kalapot emelnek, még Eperjesen s Szebenben is, ha végig megy az utczán.

- Más idők, más emberek! - sóhajtott az öreg Szeniczer - most édes fiam, csak a sepreje jár a jó bornak, mely akkor pezsgett!^[114] Hagyjuk ezt, csak hogy mi nem lettünk polyákok még! Hanem, hogy Marichenre visszatérjünk, nah! ne fészkelődj s ne pirulj gyermekem! - veté közben az öreg, idősb leányához intézvén szavait, ki égve, mint a basarózsa, igen vastagon kezdé fonalát sodrani - Isten neki, beleegyezem; úgy-e jól beszélek most? hanem egy, ha máskint lenne, nem rontana az ügyben semmit, ha az az átkozott - -

- Jézus Mária! - kiáltott fel az öreg nő - tudom, mit akarsz mondani! Istenre kérlek, mellesztett tyúk van a konyhán, ki ne mond nevét!

- Ej, ej, ne bomoljatok! - viszonzá az öreg körültekintve - szinte kipottyantám nevét! De sok is megy rovására: a boszorkányok veszett hírét költötték a vidéken, s minden sehonnai tolvajnak, zsiványnak kész vására van, mert a mit lop, ráfogja. Mi tagadás benne, az ily atyafiság nem sok áldást hoz a házhoz.

- Atyafiság! - felelt hirtelen, s maga körül tekintve a nő^[115] - sógorság nem atyafiság, aztán annál a becsületes háznál még senki sem látta Kaspereket - - - jaj Istenem, kipottyantám nevét, oda van a tyúk!

E pillanatban megnyilt az ajtó, s az egész jámbor család annyira fejét vesztette, hogy míg Szeniczer lekapta sapkáját, neje s két leánya az asztal alá bujtak, a két suhancz pedig az ágy alatt keresett menedéket.

Az, ki a megnyilt ajtón belépett, valóban igen szokatlan kinézésű egyén volt.

Setét szürke köpeny tág redőkben kerítette termetét, s a fekete bársonybőr-kucsma alól hófehér haj és hosszú szakáll közé kerítve, oly agg arcz nézett az ijedt menekülőkre, hogy Szeniczer maga, ki korántsem volt oly hős, minőnek látszani akart, megesküdött volna, hogy a hivatlan vendég nem más, mint Kasperek színről-színre, s egy sóhajjal keresztet vetett az estebédre.

- Hó, jó emberek - kiáltott fel a jött - mi a patvar; miért ijedtetek meg úgy tőlem, mintha éppen a megtestesült sátán lennék? Áldassék a Jézus!

- Uram! - rebegte az öreg Szeniczer - bocsánat, ez a buta nép itt - -

- Ej, - mond az öreg közelebb lépve - bujjatok elő gyermekeim! ne féljetek semmit, a hol én vagyok, oda nem jő rossz lélek!

Az idegen hangja oly szelid volt, s redőtelt vonásainak kifejezése oly tiszteletet előidéző, hogy Szeniczer kissé magához tért, s végre némi magyarázatok és biztatások után legelébb is Marichen dugta ki arczát az asztal alól, s lassankint a többiek is, élvén mindenesetre a gyanúpörrel, de mégis megszégyenülve előbujtak s nemsokára újra helyet foglaltak a kemencze mellett, hol az idegen kínálás nélkül leült Szeniczer mellé a kis padkára.

A helyzet megfejti, hogy az előbbi jelenet után a társalgás meglehetősen csökönyös és feszült lőn.

- Kedves gazda! - mondá a vendég - öreg legény vagyok, megbocsájt úgy-e jó ember, hogy kínálás nélkül leültem? Igaz, messze földről jövök, s gondolomra benyitottam az első házba a falu végén.

- Szivesen szolgálunk, mivel tudunk - felelt Szeniczerné, ki bár újra elővette guzsalyát, de rosszul haladott a fonással.

- Egy pohár tej s falat kenyér, ennyi nekem elég - mond a vendég - aztán éjre egy csomó szalma, melyre köpenyemet teríthessem s kipihenhessek.

- De bizony ágyat vetünk a jó úrnak - mond az öreg nő, ki az első ijedelem után, s bár még mindig hevesen vert szive, nem akarta férje vendégszeretetének hírét koczkáztatni.

- Igen, igen, - mond Szeniczer felkelvén, még pedig nagy készséggel, mert nem érezte jól magát e szomszédságban - leányok, terítsétek meg az asztalt.

- Fizesse Isten - mond az idegen - s adjon érte ezer annyit; de van erre idő, nem oly késő még. Üljön csak ide mellém, gazda. No, félre kell a szégyent tenni, vallja meg igazán, miért ijedtek meg úgy mindnyájan egy szegény öreg embertől?

- Azaz - rebegte Szeniczer, forgatván sipkáját - nem ijedtünk meg - hanem - mivel - azért - hogy sokat beszél a világ - aztán ugyis mert - azért is - de csakugyan.

- Megálljunk csak, földi! - vágott közbe az öreg oly férfias hangon, mely nem csekély ellentétben volt kiaszott képével, - micsoda zavart beszédek ezek? Mindig motyog földi, és semmit sem süt ki. Csak nem reméllem, hogy Kaspereknek néztek, mikor hirtelen rájok nyitottam az ajtót?

- Jaj a tyúk! - kiáltott fel az öreg nő, míg mindnyájan talpon voltak újra.

- A tyúk, - mond az öreg hangos hahota után - ha tyúk van, ide vele! megeszszük a jámbort együtt. Kasperek uram pedig -

- Jaj, végünk van! - kiáltoztak a háziak nagy zavarodásban, az ajtóra szegezvén szemeiket.

- Ide hozza az orrát! - mond az idegen még mindig nevetve - Kasperek, Kasperek! gaz ficzkó, ide jer, ha jó kell! - folytatá emelt hangon.

Lehetetlen a háznép ijedelmét s növekedő rettegését leírni; de ezen senki sem fog csodálkozni, ha megtudja, mit beszéltek ez időben Kasperek, vagy Kasperkevics varázslóról, e csodatevőről, kinek becsületes családutódjai még élnek Lublón, hol leginkább rettegtek tőle.

A nép azt állítá, sőt - miként az később törvényes vizsgálat által kisült - esküvel is erősíté, hogy a hol Kaspereknek csak nevét említették, azonnal megjelent. Az anyák gyermekeiket ijesztették vele: ne sirj! mert elvisz Kasperek! s azon perczben, melyben e név elrebbent a vigyázatlan ajkakról, a gonosz tündér az ajtóküszöbön állt, vagy valamelyik ablakon nyujtotta be fejét.

Halála után kénytelen volt az előljáróság Kasperek fejét leszegeztetni a koporsóhoz, hogy fel ne keljen. Nem első ily eset ez ama babonás korban. De még ez sem nyugtatta meg a népet, mert számtalanon erősítették, hogy a varázslót, - vagy miként nevezték - tündérfőnököt - látták a roppant vasszöggel együtt, melylyel feje le volt szögezve.

Jelenben az ily kisértetlátónak hánytatót s labdacsokat adnának, hogy visszanyerje híg eszét, akkor más idők jártak. A törvényhatóság halott fölötti vizsgálatot rendelt, a katholikus lelkészség a sátán működését látván e csodában, élénk részt vett a feltámadt kuruzsló holta utáni bűnperében, s a dolog messze vidékre zajt ütött.

Tanukat hallgattak ki, s ezek megesküdtek, hogy Kasperek, mihelyt említették, fényes nappal megjelent s az asztalról a pecsenyét elvitte magával.

A bölcs törvényszék a halottnak felásatását s koporsójávali megégettetését határozta.^[116]

De végrehajtás előtt elküldötték az ítéletet a krakkói püspöknek, kinek levele most is tartatik s olvasható.

A püspök úr babonának nyilvánította válaszában az egész dolgot: de - a vakbuzgó nép megnyugtatására - az ítéletet helybenhagyta.

Végre is hajtatott az, számos nép szemeláttára, egész sötét ünnepélyességgel, exorcismus és tömjénfüst kíséretében. Az egybegyűltek egy hangon állíták, hogy mikor minden elhamvadott, rémítő gúnykaczaj hangzott. Egyébiránt nincs okunk a XIX. század erősszivűségével kérkednünk, mert ha a nép kevésbbé babonás, a szent képek még most is sírnak és véreznek itt-ott; sőt a szentek még most is látogatásokat tesznek, miről a bölcseség szövétnekét elől vivő hirlapok a világot azonnal tudósítani szokják. A katholikus papság a művelt Franczia- és Olaszországban e nemben méltó hírkoszorúkat szerzett magának és szentjeinek.

* * *

A mit mondánk, megfejti a vendég vakmerő paczkázása által okozott rémületet.

- Uram! - mond Szeniczer, nagy hajlammal valamely ágy alá surranni, de lakúri méltósága egész érzetében, - fogja be kegyelmed száját! ez már disznóság! veszedelmet hozni a becsületes ember házára!

- Földi, - viszonzá az idegen, felkelvén s egész komolysággal - nem kell félni! Hallották kegyetek, hányszor felszólítottam a gyáva semmirekellőt, még sem meri ide tolni szép képét. Fölöttem s mindazok fölött, kik az én védelmem alatt vannak, Kasperek uramnak nincsen hatalma!

- Jaj Istenem! - kiáltott fel az öreg nő a rejtélyes vendégre meresztvén ijedt szemeit - talán éppen kegyelmed maga Ka-Ka

- Nem vagyok az, jó asszonyom! - felelt a vendég szelid hangon - azért üljünk le ide békésen, s kegyelmed gazda majd elbeszéli nekem, mit tud arról a varázslóról.

- Nem kell említeni! - kiáltották összevissza mindnyájan.

- Jó, jó, - mond az idegen, miután többszöri nógatásra mindnyájan helyet foglaltak újra. - Nem kell nevét kimondani, jól van, nevezze kegyed, a hogy akarja, de tudni akarom, mit fecsegnek róla a vidéken?

Hogy a rettegett varázsló a gyakori gúnyos felhivás után sem merte mutatni magát, természetesen némileg megnyugtatta a házbeli népet; de Szeniczer gazda csak többszöri felszólítás és biztatás után szánta el magát, hogy annyira-mennyire kielégítse az alkalmatlan vendég kiváncsiságát.

- Hej! - így kezdé a gazda, megvakarván fejét s körbe jártatván ijedt tekintetét - nem bolondság uram, a mit mondok! az egész vidék tudja, ezer ember látta és hallotta, nagyobb híre van, mint a pócsi Máriának s a milatini Jézusnak.

A gazda beszédének eleje ismétlése annak, mit fentebb mondánk Kasperek vagy Kasperkovics varázslóról, azért csak ott ragadjuk meg előadását, mikor vallomásai eddigi tudomásunkon túl terjedtek.

- Úgy van, uram! - ezzel rekeszté be Szeniczer beszédének első részét, - ki volt mondva a rettegett név, s ha meg nem jelent, azért vége a tyúknak - -

- Dehogy vége, gazda! eredj csak öcsém a konyhába, nézz kissé körül, - szólt a vendég.

A fiatalabbik suhancz, kihez e szavak intézve valának, összeborzadt, készebb leende jó sort veretni magára, mint most a konyhába menni.

- Ej - mond az öreg Szeniczer elszégyelvén magát egyik ivadékának gyávaságán - Isten neki, majd oda tekintek, tudom, nem lesz köszönet benne. - Ezzel fölkelt helyéről s a konyhába lépett.

- Ah, ah! - hangzott egyszerre künn Szeniczer hangja a legnagyobb bámulás kiejtésével - csuda, boszorkányság! - ide, ide jertek mindnyájan - - áldás, gazdagság!

- Az öreg megbolondult! - kiáltott fel a nagyasszony félreismerhetlen kiváncsisággal, aztán mind kisiettek, csak a vendég maradt csendesen a padkán, hol újra helyet foglalt volt.

A konyhában nem csekély meglepetés várt a jöttekre, mert nemcsak a tyúk bántatlan ott hevert, hanem egy roppant födeles kosarat találtak mindenféle áldással.

Szeniczer éppen a tárgyak vizsgálatában s a kosár kiürítésében működött, mikor őt családja körülfogta.

- Ime, olvassátok, - szólt Szeniczer idősb fiának nyujtván egy papiros szeletet, melyre gyanús szemeket vetett - boszorkányság.

Az irástudó suhancznak nem nagy fáradságába került a nagy betűkkel írt szavakat elolvasni:

«Menyasszonyi ajándék Marichen húgomnak. - Kasperek.»

A fiu nem merte az aláirást kimondani.

- Tűzbe kell mindent dobni! - lármázott az öreg asszony.

- Itt az atyafiság! - mond Szeniczer - egy felséges sódarra kacsingatva, melyet éppen a kosárból kiemelt, aztán felkiáltott: - kolbász, felséges! de biz ezt nem dobjuk a tűzbe! minő gyönyörű sajt! ah, ah! koppasztott pulyka! akkora, mint egy túzok! újra egy sódar! füstölt nyelv!

Míg így előszámlálta a rendre elővont áldást, egyszerre torkán rekedt a szó.

- Nézz ide drága kincsem, leányom Marichen! De már ez nem ördögtől jő, ilyet csak istenes, jámbor ember szokott ajándékozni!

Szeniczer egy tiszta, többrét összehajtott abroszt emelt ki a kosárból s alatta mindennemű szövetet födözött fel! de a mi leginkább meglepte, egy fehér bőrbe kötött, s fényes rézkapcsokkal ellátott könyv volt, még pedig nyitva, és Luther ismeretes arczképével - a biblia.

Míg a vizsgálat tartott, a vendég halkan felkelt üléséről és a konyhába lépett.

- Látja, földi, - szólt az idegen szelid mosolylyal - hogy az én komám Kasperek - -

- Komája? - rikkantott Szeniczer.

- Az ám! - felelt a vendég - látja úgy-e földi, hogy nem oly rossz ember, s nem is az ördöggel van szövetségben. Ki imakönyvet vagy bibliát hoz ajándékba, Istennel tart, nem a sátánnal.

- Tudom én, a mit tudok, - mond Szeniczer, újra egyik sódarra fordítván érzékeny tekintetét - de a mi igaz, az igaz, bárki töltötte meg a kosarat, istenes ember - ha nem is - - a - a.

- Hallgass! riadt reá neje.

Nemsokára minden ki volt tárva, Marichen nemcsak az előbb leírt holmikat, hanem egész ara-öltönyt, minden a vidéken szokásos ékszereivel az egyszerű falusi szüzeknek, talált az ajándékok közt.

A lányka mosolygott, s úgy vélekedett, hogy mindez, tudja jól, kitől jő, s a Kasperek név csak vakulj magyar képében van odabigyesztve.

- Vigan! - kiáltott fel Szeniczer - gyorsan leányok, anyjok, terítsetek. Te Katicze húzd nyársra a tyúkot, elő a kancsókkal, poharakkal! Ha megsült a tyúk, az egyik sódart is megszegjük, ugy-e leányom, Marichen? Atyádat és anyádat tiszteljed, hogy hosszú életű légy a földön. Ne feledjétek a sajtot.

Nem akarjuk a készületeket hosszasan leírni, a tyúk megsült, az asztal terítve lőn.

Patvar vigye, gondolá magában az öreg, bár minő szél hordta ide a vén ránczos vendéget, áldást hozott a házhoz, jól tartom, a mint illő. - Hátha maga az örökös zsidó! olyan bőre van, mintha csizmának csávázták volna. - Ha az örökös zsidó saját személyében, úgy hetedhét országra elviszi hírét Szeniczer vendégszeretetének.

Úgy lőn, miként a gazda határozta: ettek, ittak, s főleg ittak; mert a kosárban pár serleg jó bor is találtatott, ritka áldás e földön, még a lengyel zálogos urak közt is, kik étel közben az erős wudkit itták, mint a vizet.

Estebéd után Szeniczer valódi Ajax lőn: félretolta süvegét, s háromszor is sógorának nevezte Kaspereket, nem éppen a legjobb kedvére nejének, ki inkább a bor és sódarral, mint a boros serlegekkel tartott.

- Marichen! - kiáltott Szeniczer - éljen! éljen! éljen Tökölyi Imre! - - ki a legény? igyék még egyet vendég úr - itt a bor - vivát!

Mikor az idegen vitézül felhajtotta a tele poharat, a lak ura egyet pattintott ujjával, s nagy komolysággal szegezvén szemeit vendégére, szólt:

- Az öreg Szeniczer kapuja uram - uram - mindig nyitva áll!

- Nincs is kapu, atyám! - jegyzé meg Katicze.

- Annál jobb! - erősíté Szeniczer az asztalra csapva kezével - miért kapu a szép magyar földön? Ugy jön itt ki s be a vendég, uram, mint a kérész, ha megindul? jő, megy, azt sem kérdik, ki fia, bornya! De ha meg nem sérteném kegyelmedet, ki légyen becsületes nevén?

- Az én nevem drága gazd'uram Mirián Gáspár. Messzi földről jövök, igaz, de széles Magyarországon mindenütt otthon érzem magamat jó emberek közt.

Szeniczer emelintett süvegén, s az ismeretlen név nem gyakorolt hatást a jelenlevőkre. Csak Marichennek tűnt fel valami, s csintalan kék szemeit nem minden kiváncsiság nélkül nyugtatta az idegenen, ki most újra a padkán ült, s nem sok hajlamot mutatott társaságot bontani, annál is inkább, mivel Szeniczer úr nagy beszédárban lévén, kisebb gondja is nagyobb volt a lefekvésnél.

Furcsa! gondolá Marichen, Kaspereket Kasperek Mártonnak hijják, vendégünket pedig Mirián Gáspárnak, mintha kifordították volna egymás nevét. Aztán az ajándék - éppen ma - és - és, az ám! Ő mondta maga, hogy nézzünk a konyhára, - tudta jól, mi vár ott reánk, - eszemen járok, s kedvét vadászom az öregnek, jó ám az ily atyafi.

Mit gondolt Marichen tovább, s miként igyekezett magának megfejteni az est rejtélyét - ő tudja.

- Gazdám! - kezdé Mirián rövid szünet után - nem úgy verik a czigányt, adósom az elkezdett életrajz folytatásával, - éppen a legérdekesebb helyen szakítá azt félbe, - tehát adós fizess, halljuk a javát, ha nem borsódzik háta félelmében.

Szeniczer úr meglehetősen feltöltött a garatra, azért igen hetykén kezdé.

- Na uram, ha azt hiszi, hogy féltem bőrömet, és egyéb - - hol-mi-met, nagyon hibázik! - Kasperek! gazficzkó - Schwarzkünstler - ki a gátra - a ki legény! - - ezzel csipőjére tette kezét, s ajkait felvetvén, Hannibali képet csinált - ad portas.

- Hallja vendég, Mirián Gáspár! - elmondom, a mit tudok, - ezzel még egyszer körültekintett, élvén a gyanúpörrel, s egyet fordítván nyakkendőjén, így kezdé legendáját:

- Közel van ide uram, talán hallotta is a hírét, a rusbachi, - vagy a mint az irástudók nevezik - a rauschenbachi fürdő, oda pedig nem messze a Kasperek kútja.

- Nem mesélek ám, hanem igazat szólok, gonosz forrás az uram, s mikor esős idők járnak, oly vastagon lő ki a földből, mint a karom. Nah, jól van - elég hozzá, hogy e forrásból oly gőz fejledezik, - hogy életével játszik, ki megközelíti.

- Szűk völgykebel ez, százados fenyőkkel, de melyek oly fonnyadtak, mint a nyavalyás ember. A völgy terét görej s fenyőavar lepik el, az egésznek valami aszott tekintete van, s nehány lépésre a gonosz forrástól egy másik forrás mindent kővé változtat, s ha vize kiönt, ez is kővé válik; - jaj annak, kinek árva fejét a kútba mártják; azért az ember fia nem jól érzi magát, ha oda vetődik.

- Egyik oldalon, a senyvedt fenyők árnyában, melyek e katlant körzik, buzog a forrás, vagy inkább a csurgó. - A víz átlátszó, mint a kristály.

- Olyan úgy-e, - szólt Mirián - mint a szép igéretek, melyek alatt ármány lappang? vagy a minő a tiszta kéz, emelve éghez esküre, míg a szavak mögött intézve Istenhez! esküszegés rejtőzik? olyan, úgy-e gazda, mint az áruló mosolya, mikor egyik kezét neked nyujtja, a másikban a bandita-bért fogadja eladott életedért! Oh! e víz, a nedvnek e gyöngyei, egész legendát képviselnek az élet történelméből; - folytassa gazda!

- Az egyik forrás - mond Szeniczer - saját kilocscsanó cseppjeiből emelte párkánykövét, mintha könnyeinek vagy a gonosznak emlékét akarná megörökíteni; a másik a halál! minden élet kerüli azt. A tévedt vándor, ki abból szomját hűti, porrá omlik, s a szél elhordja hamvát; a bogár, mely közelébe jut, veszve van; a madár, ha fölötte elrepül, martaléka az igézetnek: körben héjázik mindig lejebb s lejebb örvényelve, míg beleesik s elpárolog, mint a füst.

- Messze körül az erdő néma és bús. Nem rakja egyetlen madár fészkét e halállehelletű magányba. Nem gyűjti árnyában a szorgalmas hangya kis raktárát - s a kigyó maga ijedten kisurran belőle.

- De mikor a rusbachi avult toronyban éjfélt üt az óra, a kalapács 12-ik koppanásával a magányos tanya megnépesül. Csudás alakok, minőket a képzelet alig tud gondolni, emelkednek ki a földből, ülve lovak, macskák és kigyóknak csontvázain, irtózatos arczokkal s kidülledt szemekkel. A fenyvek ágain roppant denevérek nyüzsögnek, s mennyire a szem az erdő sürűjébe hathat, egész serege a halottias alakoknak parázsló szemekkel, s hosszú leplekbe redőzve bolyong s özönlik elő. Azután jőnek a kis schwarzkünstlerek apró lángocskákkal majomfejeiken, ezrek és ezrek! mint a puszta homokja, s végtelen ünnepies menetben tele töltik a rengeteget!

- Huh! - kiáltott fel az agg nő összeborzadva.

- Ne félj, feleség! - mond Szeniczer vakmerően - hallja csak tovább, uram, mert nem eddig van. Bús, a vért jegesztő zsinat keletkezik. Az óriási fák összehajlanak, mint a nád, a sziklák megrepedeznek.

- Egyszerre, sárkányon ülve, a magasból leereszkedik Kasperek. Ő, és nem más!

- Közel a forráshoz leszáll rémítő nyergeséről, s a csurgó felé közelít, hol reá egy tündérszépségű gyermek vár kristály kehelylyel.

- Kasperek átvevén az edényt, s tele eresztvén a bűvös forrás vizéből, kiiszsza.

- E pillanatban eltünik az egész tündérzet! A forrás mellett mohos kövön több mint száz éves agg ül, gondtelten nyugosztván állát kezébe, s meredező szemekkel kisérvén a víznek csergését.

- Ördöngös egy ficzkó! - mond Mirián, miután Szeniczer nem kevéssé legyeztetve a hatás által, melyet beszéde előidézett, kis ideig némán nyugodott babérain.

- Az ám! - kezdé ujra a szepesi Philemon - még ugyan ördöngös, ha tudja!

- De hát földi! - kérdé Mirián - minő hírben van indulata a nép iránt? Beszélnek-e néha egy kis jót is róla a sok rossz közt?

- A mint veszi az ember, - viszonzá a kérdezett, - mikor Tökölyit a német urak amugy pőrén hagyták, s uradalmain Izrael tizenkét nemzetsége osztozott, - világos! a fekete kötényes urak is előálltak a papzsákkal s a csavniki uradalom a jezsuitáknak jutott. Na, volt drága dolguk! Kasperek mindig elszedte az ebédet az orruk elől, s éjjel a zárda folyosóin oly lánczcsörgés, zaj s ördögi zsinat keletkezett, hogy a szent atyák szemeiket sem húnyhatták be, annyira, hogy utoljára megszöktek egyenkint, ki merre tudott; egynémelyik Dunajecz mellett a lechniczi barátoknál állapodott meg; de a karmelita barátoknak felséges sziklák közti kolostora, bármily szépen is van veresre festve, a csavniki pinczékkel nem vetélkedhetett, s azoktól Kaspereknek nem volt mit elszedni, mert csak makkal és gyökérrel éltek, mint a - - mint az első emberek.

- Megálljon csak, gazda, - mond Mirián - tévelyeg esze, hogyan makkal?

- Zsákkal szedték az erdőben, - felelt Szeniczer - mert van ám ott makk, ha nem is sok, de itt Toporczon nincs, még a Schönwaldban sem.

- Elhiszem ám, - mond Mirián - sertéseket hízlaltak a koplaló szent urak.

- Meglehet, - folytatá Szeniczer - annyi igaz, hogy Kasperek nem bántotta őket, aztán mi tagadás benne, a szegény népet nem igen zsarolta, csak a gazdagabbakat, főleg Lubló vidékén. Ha olykor egy tyukot vagy malaczot elcsipett a nyársról s a terített asztalról, máskor pár aranyat dobott be az ablakon.

- Lássa az ember! - mond Mirián - aztán mikép hallom, nagy embere volt Tökölyinek?

- Jobb keze a vidéken, uram! - viszonzá Szeniczer.

- Jaj Istenem, - rikkantott egyszerre az öreg nő s két leánya, míg a férfiak mind felugrottak, Miriánon kívül, üléseikről - végünk lesz, itt van! - lármáztak mindnyájan.

Valóban az udvaron lódobogás hallatszott, s különböző hangok, melyek közt világosan ki lehetett érteni: - Mirián! Itt van-e atyánk, Mirián!

- Csitt! - szólt Mirián - csendesen! nincs mit félni, áldás van e házon.

Az ajtó megnyilt, s azon Rákóczi Ferencz és Brenkovics léptek be.

Szeniczer és családja nem tudták minek magyarázni e késő látogatást.

- Áldást, békességet, gazda! - mond Rákóczi, - s üdvözlet neked, atyám Miriám! mert te vagy az, tudom, ha ma látlak is először.

A leányok egyike azonnal székkel kinálta meg a jötteket, s Mirián felkelvén üléséből, megállt Rákóczi előtt.

- Legyen hála Istennek! - szólt ihletett hangon - hogy szemeim el nem húnytak örökre, mig téged láthattalak, fiam; atyádat ölemben hordtam egykor, s nagyanyád gyakran befogadott magas sziklavárába.

Az öreg vonásai majdnem megifjodtak, míg e szavakat kimondá, s tekintete oly szelid s jámbor volt, hogy Rákóczinak szive megindult.

- Itt, fiam, - folytatá Mirián - jó emberek közt vagy, nincs titokra szükség, becsületes nép ez, szeretnek mindnyájan, a nélkűl, hogy láttak volna. Mindenki tűzbe megy éretted, s ha nevedet kimondom, oh e nép, e becsületes nép kész leend életét adni éretted.

Brenkovics nem szeretett sok szót szaporítani, annyira el volt eszméivel foglalva, hogy csak némán ült támlátlan székén.

- Vigyázz atyám, Mirián! - mond Rákóczi, mert a mit sok ember tud, világ titka!

Mirián szigorú tekintetet vetett Rákóczira s komolyan viszonzá:

- Századok hevernek e vállakon, fiam! az évek mindegyike hagyott valamit rajtok havából és rózsáiból, szemem a gonoszság setétében lát, mert megszokta azt, s a hiú dicsőség, a kitárt pattogó erények álfénye nem vakítja azt többé, - sok csillám megütközött kristályaikon! - Az embereket, fiam! meztelen valójukban látom, a gondolatokban olvasok, a keblek titkos vágyai tárva állnak előttem! E nép olyan, mint a titkos boltnak kövei, hova Decebal kincse van lerakva, mint a sír koczkái, hol a hatalmas hún király, Attila teste pihen! némák és biztosak e kövek, együtt tartanak megbonthatlanul, mikor kincsedet és hitedet biztad reájok. A nép szive, fiam, az egyház, hol az áldozatok vannak letéve a közös haza számára: míg hiszesz a népben, a nép is hiend benned! Ne félj! barátok közt vagy itt, nem fogom e hű lelkeket titoktartással sérteni.

E szavak után Mirián az öreg Szeniczerhez fordult, ki mind arra, a mit hallott, s maga kevéssel azelőtt beszélt, csudásan kijózanodott.

- Szeniczer! - szólt kedélyes hangon a vén ember, fejére tevén áldva kezét - tudod-e ki lépett át küszöbödön? Nézd e szép ifjút itt: Rákóczi Ferencz, a híres Zrinyi Ilona, Tökölyiné fia, kit az ármány börtönbe zárt, s a hűség kiszabadított!

Ki Magyarország népét nem ismeri, annak hasztalanul törekednénk előidézni a szenvedélyes kitörést, mely Miriánnak e nyilatkozatát követte. A szepesi nép pedig - bár többnyire idegen ajkú - magyar nép kiválólag!

Az álhiedelmek egyike külföldön az, hogy Magyarhon egéhez, szokásaihoz s visszaemlékezéseihez csak a magyar faj ragaszkodik, - csalódás! századok óta élünk mi békében idegen ajkú testvéreinkkel, magyarok vagyunk mindnyájan, azaz fiai a nagy, gazdag, áldásos magyar földnek. Nyelv, faj, mi különbséget sem tesz. Egy eget szivunk keblünkbe, egy föld táplál minket, egy hant födi őseink szent porait! - miért gyűlölnők egymást?

Fajt faj ellen felizgatni lehetett minden időben; faj, vallás, birtok - e három rés a népegység erős várában - sok ostromot állt ki már, sok vér áztatta tusáit; de a vihar elhangzott, s ha pusztán s éktelenül állt a feldúlt honi födél, ha az ármány sárkányfogakat vetett s lőn gazdag aratása, mikor beitta a föld a vért, s fű nőtt a sírok fölött, testvér testvérre ismert újra!

Rövid, dísztelen diadalt aratott mindaz, ki e dicső föld fiait egymásra uszította! Nem egyszer kelt már a legyilkoltak sírjából a békítő hang, s míg észrevetted, együtt volt - vállat vetve a romlatlan ivadék, védelmére a hazának, mely egyiké úgy, mint a másiké. A konkolyt mindig korcsivadék hintette.

- Rákóczi! - kiáltottak mindnyájan egy hangon - tehát kiszabadult! köztünk van! a mienk megint. A hölgyek kezeit vonták ajkaikhoz, a férfiak ruhája szegélyét csókolták, az öreg Szeniczer magasra vetette sipkáját s felkiáltott: Áldás van e házon, anyjok! leányok, fiuk! elő mindennel, mink van, ilyen vendég még nem lépte át küszöbünket!

Nem használt semmi szabadkozás, hiába erősíté Brenkovics, hogy a podolini piarista atyák várják a herczeget, s aggódni fognak, ha késik; hiába szólalt fel az öreg Mirián, hogy Rákóczi nem a maga, hanem a haza s a magyarországi nép embere, kinek pihenni nem szabad, s menni kell, hová keble, Istene szólítja. - Hasztalan volt minden!

Rákóczinak és kiséretének nem lehete a szives nép vendégszeretetét el nem fogadni.

Midőn pár órai mulatás után jól tartatva, ő és lovai eltávoztak, az öreg Szeniczer ölbe kapta a nagyasszonyt, s úgy eljárta a gyors magyart, mintha az áldott földön született volna, - a remek nép közt a pusztán.

Nem messze távozunk e vidéktől s nem is hosszú hézagot ékelünk történetünk szövegébe; mert Rákóczi Podolinba érkezvén, már némileg lengyel földön volt, - honnan ha tovább kisérjük, Lengyelországban vagyunk. Az időlap a leírt jelenetek óta heteket foglal magában. Hol van Rákóczi most, mit cselekesznek barátai, mi forr mint a földalatti tűz a nép rétegei közt? - megtudjuk talán éppen azoktól, kiket ez közvetlen érdekel; de jelenben egy történelmileg való epizód veti magát utunkba, mely sokkal több érdekkel bir, mint hogy hallgatással mellőzhetnők.

Bercsényi, mikor Uhlefeld tábornoktól s annak elfogatására rendelt csapatjaitól megmenekült, egyszerű polgári öltönyben bucsújárás színe alatt Lengyelországba ment át - egyesegyedül.

Közel a határszélekhez egy kálvária nevű bucsúhely létezik, barátok felügyelete alatt, oda intézte lépteit.

Gyalog jött, minden fegyvere pár jó zsebpisztoly s egy tőr volt, ugy elrejtve, hogy e védeszközökre senki sem gyaníthatott. Bercsényi az idő minden viszontagságainak edzett férfiu volt, idegei a vas erejével s aczél ruganyosságával birtak, a hideget, meleget egyenlően ki tudta állni, s neki, a szenvedélyes vadásznak a gyaloglás tréfa lőn.^[117]

Későn este érkezett a kolostorba, hol őt mint ismeretlent a szegény szerzetesek szivesen fogadták s nevét sem tudakozták.

Reggel Bercsényi e jámbor egyszerű emberek egyikének, kinek becsületes arcza leginkább felidézte bizodalmát, őszintén megvallá nevét, helyzetét, s kérte, hogy őt néhány napig szenvedjék meg a kolostorban.^[118]

Bercsényi nem csalatkozott: a lelkészek közt csak a nagy egyházi urakkal üdvös igen csinján borotválni, s ha lehet, nem egy tálból enni a cseresnyét, az alsóbb rendűek közt ritka az álnok ember, áruló alig van, s ha igen, kivétel.

- A kolostor szegény - viszonzá a barát - itt kegyelmed szűk élésre s kevés kényelemre találand.

Bercsényi vállat vonított.

- Igaz - folytatá a barát - kegyelmed férfiú, mindazonáltal a mi jobb - az jobb marad, s mivel bizodalmával megajándékozott, igyekezni fogok annak megfelelni. Itt közel lakik Mecsinski, ezredes a lengyel köztársaság seregében, egyike azon uraknak, kik készek életüket adni vendégük védelmére, szóval lengyel! ama jó vérből, oda fogom kegyelmedet vezetni.

- Nekem jelenben a magány kedvesebb - szólt Bercsényi.

- Ott is magányban leend - felelt a szerzetes, de nevezetes előnynyel. Mecsinski úrnak sok összeköttetései vannak, különösen fivére, ki egyike tehetősb birtokosainknak, szivesen látott vendég a király udvarában, és sokat tehet kegyelmed előnyére.

Erre nem lehete ellenvetés, Bercsényi ráállt az ajánlatra s pártolója még az nap elvezette őt Mecsinski ezredeshez.

Szép erőteljes férfiú fogadá őt nyilt, lovagias szivességgel, egyszerű, de tiszta szállásán, s kedves családi körben.^[119]

Neje s leányai mindent elkövettek, hogy vendégük magát jól találja körükben, de az ezredes szegény volt, s e mellett szolgálatával inkább elfoglalva, mint hogy Bercsényi érdekében sokat tehetne.^[120]

Bercsényi maga túlbecsülte saját öntagadását és béketürését, alatta a föld égett! Szeretett volna Magyarországon teremni, tudni, mi történt Rákóczival s a többi foglyokkal. Izekuczot Brunokon hagyta számtalan megbizással s jelenben az órákat számlálta, míg a várvavárt örmény visszatért, kinek a kálvária kolostorban adott légyottot.

Mecsinski sokat gondolkozott, mi lenne legczélszerűbb, végre elhatározta vendégével fivéréhez, a gazdag starosthoz menni, kinek lovagiasságáról a derék ezredes felelősnek nyilatkozott.

Bercsényi itt is szivesen fogadtatott, s nem lehet bámulni, ha az öreg, férfias lengyel urat egészen meg tudta nyerni.

Alig tartózkodott Bercsényi néhány hétig nála, s alig érkezett meg Izekucz azon szomorú tudósítással, hogy Rákóczi Ferenczet Magyarországon mindenki elveszettnek hiszi, - ha csak Isten ki nem szabadítja börtönéből, azonnal átlátta, hogy szent kötelesség a lengyel király udvarában mindent elkövetni, hogy a magyar ügynek rokonszenvet szerezzen. E mellett kilátása lőn ott Heron marquisval, a franczia követtel érintkezésbe jönni.

Határozata készen állt, mihelyt Izekuczot visszaindította Magyarországra, hogy őt onnan időről-időre mindenről tudósítsa, az öreg Mecsinski társaságában Varsóba sietett.

Vázlatosan adjuk itt mindazt elő, mi őt érdekelte, míg oda jutunk, hol erélyes cselekvésre lőn szüksége.

A király reményén felül kegyesen fogadta őt, nemcsak többször s nagy érdekkel társalgott vele Magyarország ügyeiről s viszonyairól, hanem még e fölött Lithvániában szép birtokkal ajándékozta meg.^[121]

Heron marquis ez időben nevezetes befolyással birt Auguszt lengyel királynál, s mindenkép törekedett őt frigyesül megnyerni XIV. Lajosnak. Ez okon a magyar menekült iránt is növelte a király rokonszenvét, mert Magyarországon nyugtalanságokat előidézni, minden időben a st.-cloudi cabinet politikájához tartozott.

Reichling, Auguszt királynak saxóniai kegyeltje s első minisztere, mindezt szemmel kisérte. Ő szívvel-lélekkel az osztrák-udvar érdekeihez szított, s így maga részéről semmit sem mulasztott el, hogy titkon a király bizodalmát a büszke magyar menekült iránt aláássa, mi nem volt nehéz, mert az erősnek czímzett Auguszt egész életében a legkétértelműbb s gyengébb hölgyek játéka volt s testi erejének számtalan, de lelki erejének csak szánandó tanuságait adta.

Hogy mindezen titkos üzletei Reichling miniszternek, egyetértésben történtek gróf Stratmannal, az osztrák követtel, azon senki sem bámulhat. Úgy hiszszük, az sem lepett meg senkit, hogy újra a Stratmann névvel találkozunk, mert ismeretes dolog, hogy azon időben a mindenhatók, - ezek egyike volt pedig Stratmann a bécsi miniszter - a hová csak lehetett, rokonaikat alkalmazták.

Reichling ezen utóbbinak szellemében működött s így okoskodott: Bercsényi magyar, lovagias férfiú, levágni valakit igen, de megcsalni képtelen; nincs tehát könnyebb, mint őt magát vízre vinni, mert őszinte s nyilt jellemmel tréfaság valamit elhitetni. Sokkal ostobább az ily természet, gondolá, minthogy a tőrt a virágfüzér alatt észrevegye.

Azért Bercsényi iránt nemcsak rokonszenvet, hanem a legőszintébb bizodalmat színlette.^[122] Kicsalta a nyers, de nyilt férfiúnak titkait, megtudta tőle reményét Magyarország felköltésére a német kormány ellen, mely már a nemzetet azon végletére a béketürésnek vezette, hol az a tetszhalál szinét ölti magára, s csalhatlan jele a közeli hatalmas kitörésnek. Mondá, hogy üldözői elbizakodtak, s Magyarország olyan, mint a száraz rét, melyet egy szikla lángtengerrel öntött el. Bercsényi e részben Tökölyire is számított, kit a török udvar pártolt, s kinek neve még el nem hangzott az országban.^[123]

Egy napon Reichling magához kérette nagy titok szine alatt Bercsényit s mihelyt ez megjelent, gondosan bezáratta az ajtót s felkiáltott:

- Gróf úr, váratlan hírrel fogom kegyedet meglepni.

- Remélem jóval? - mond Bercsényi - ki ilyet gondolt a miniszter derült kifejezésű arczából olvasni.

- Igen, gróf úr, kegyedet mindenesetre érdeklendi, s a jó talán később okkal-móddal kifejlik abból, a mi történt. Nem akarom hosszas feszültségben tartani, hallja tehát: Tökölyi Imrének egy titoknoka érkezett Testakowba.

- Ah! - kiáltott fel Bercsényi.

- Nincs különben - folytatá Reichling - s éppen e tárgyban óhajtottam kegyednek gróf úr tanácsával élni.

Bercsényinek udvarias főhajtása volt a felelet a miniszter utóbbi szavaira.

- A dolog ez - folytatá Reichling - oly nevezetes terv, mint a minőről köztünk kedves gróf úr többször szó volt, óvatosságot kiván; véleményem szerint minden attól függ, hogy azelőtt lépjünk fel, még pedig erélyes, teljes elkészültséggel, mielőtt az aluszékony bécsi urak mostani hozsannáik árjai közt a legtávolabbról sem sejtik, hová akarunk vágni.

- Tökéletesen osztozom e nézetben - viszonzá Bercsényi.

- Igen örülök gróf úr, ha véleményeink találkoznak, s most csak azt kérdem: nem gondolja-e tanácsosabbnak, Tökölyi Imre küldöttjével Testakowban értekezni? - mert megvallom, kissé koczkáztatott merény őt ide Varsóba hozni s az udvarhoz bevezetni.

- Nincs az ellen semmi észrevételem, - viszonzá Bercsényi - de ki fog vele ily fontos ügyben ott értekezni? kegyed átláthatja, hogy Tököly küldöttje, ha magával a királylyal, vagy legalább teljes felhatalmazottjával nem végezhet, csak hiányosan jár el megbizásában. Véleményem szerint minden más felelet, mint a melyet ő felségétől magától hoz, nem fog biztos eredményre vezetni s hitelre találni.

- Ez igaz - felelt Reichling - s annyira saját meggyőződésem, hogy nagyon óhajtanám, ha kegyed gróf úr el tudná magát határozni személyesen Testakowba menni s ott a küldöttel beszélni.^[124] Én itt tudósítását bevárnám, s egy biztos embert adnék kiséretébe. Mindenesetre titkon s óvatosan kell ezt elintéznünk s ha az összejövetel ő felségével elkerülhetlen, bevárom kegyednek e részben szives tanácsát.

Bercsényi kissé gondolkozott, nem mintha gyanú emelkednék benne, mert mindez oly barátságosan lőn előadva, hogy véteknek tartandá - főleg ily előző közelítés után - a hitelt megtagadni Reichling szavaitól; de gondolkozott, mivel sokkal egyszerűbbnek látta két út helyett egyet követni s a küldöttet egyenesen, ha igen titkon is, Varsóba vezetni.

Miután e részben szokott nyiltsággal kifejezte kételyeit, Reichling kezét ragadta meg s felkiáltott:

- Minden, a mit kegyed mond, gróf úr, még inkább megerősít azon hitemben, hogy senkit sem találhatnék, ki annyira mint kegyed e kényes küldetés magasságán állna. Igaz, mi biztosan akarunk haladni s talán időt vesztünk, de ez bőven kárpótolva van, ha a vizsga szemeket kikerüljük. Azt hiszem, a híres Tökölyi Imre küldöttje kellemesen meg leend lepetve, ha lengyel földön ura hadbajtársával s barátjával találkozik legelőször. Legyen nyugodt gróf úr! én fényes eredményre számítok.

Ha valaki a miniszter szemeinek kifejezését - mikor ezen utóbbi szavakat kiejté - mélyebben vizsgálandá, ráismert volna valami kaján tartalék-gondolatra; de Bercsényi magyar volt, s következőleg minden inkább mint diplomata és politikus. E részben a magyar minden időben hátra volt, két okon: először, mert sokat vett rossz néven s nem tudott elhallgatni, mit az eszély keblébe zár, ha csak dobbal nem akar verebet fogni, vagy saját kisdedes hiuságának nem akarja e czélt feláldozni; másodszor, mivel nyilt természete undorodik az alakoskodástól, s szabad lelke nem tud a diplomatikai kétértelműséggel és simasággal kibékülni; nagyon téved s a magyar jellemet igen korlátoltan fogja fel, ki e hiányban értelme rövidségét sejti; - nem egyszer bir teljes öntudatával annak, hogy magának és ügyének árt, de heves férfias nyiltsága elragadják.

Bercsényi, minő heves ember volt, nincs kétség benne, hogy az első gyanúra, bár mint politikai menekült, igen óvatosnak kelle lennie, Reichlingnak magyarosan megmondandá az igazat, s meg lehetünk győződve a felől, hogy kitételei igen távol esendének a diplomatikai udvariságtól; azonban ily kitörés legközelebbi következése kiutasítás leende - vagy rögtön az, mi Reichling utógondolatát képezé.

A miniszternek sikerült Bercsényit meggyőzni.

- Hogy kegyed nagyobb kényelemmel utazhassék, saját kocsimat adom rendelkezésére - szólt rövid szünet után - s hogy Testakowba diplomatikai minőségben fölléphessen, ő felségének biztosa követendi.^[125]

Bercsényi mindent elhitt, s nem vitt magával többet három cselédnél.^[126]

Másnap hajnalban indultak, a kocsiban vele a király megbizottja ült, a cselédek lóháton kisérték.

Feltartóztatás nélkül haladtak, míg késő este a perrikovi erdőségbe értek. Az út töretlen volt, dühös szél csörtetett a sűrű fákon keresztül, s az idő annyira besötétedett, hogy csak néhány lépésre lehetett előre látni.

- Megálljatok! kiáltott fel egyszerre egy durva hang, s Bercsényi néhány lovas alakját vette észre a kékes sötétben.

- Ezek haramiák! - kiáltott fel, de nem maradt ideje hosszas észrevételekre.

A lovas, ki az utazókra kiáltott, a kocsi ajtaja mellett termett, s Bercsényi azonnal látta, hogy német egyenruhában van.^[127]

E közben a támadónak kisérete már kardra kelt Bercsényi cselédeivel s ezek egyike dühös védelem után halva hevert a földön; a többiek, elbódulva a rögtöni megrohanástól, mit sem tehettek urok védelmére.

Az első felkiáltásra a királyi biztos, ki eddig békésen ült a kocsiban, hirtelen felrántotta annak egyik ajtaját s leugrott, nyitva hagyván ezt maga után.

Minden oly hirtelen történt, hogy Bercsényi nem gondolt egyébre, mint cselédei védelmére.

Azon pillanatban, mikor a királyi biztost követni akarta, a támadó csapat vezére, ki már embereivel együtt leugrott lováról, felkiáltott: Elő kell hozni a kocsit! e szavak után rögtön Bercsényi mellett termett, mielőtt ez kiugorhatna a járműből.

- Kezemben vagy, rebellis! - kiáltott fel gúnyosan s megragadván Bercsényi kezeit.

- Ah! - szólt Bercsényi, ily közelben ráismervén támadójára - kegyed az Brikner?

Valóban, a ki most kezeit megragadta, nem volt más, mint egy Brikner nevű osztrák hadnagy, kit Bercsényi ismert.

Brikner emberei eltávoztak, hogy a födeles szekeret előhozzák, melybe Bercsényit akarták zárni s a határon átvinni.

- Kezedben? - kiáltott fel Bercsényi dühösen, azonnal látván Reichling árulását; evvel kirántotta jobb kezét a tiszt markából, s elővonván egyik zsebpisztolyát, rálőtt.^[128]

A tiszt hanyatt bukott le, Bercsényi a földön termett, s lelőtt inasának lovára felkapván elnyargalt.

A királyi biztos merevülten állt, mint a szobor; azután a lelőtt jajveszéklő tiszt segítségére sietett.

- Utána! ide emberek! - hörgött Brikner s a királyi biztos fölemelte szavát, s kiáltott - el kell vágni útját!

Bercsényi cselédei e közben különböző irányban elsiettek. Mikor Briknernek emberei a négykerekű kalittal, - mely az erdőben volt elrejtve - megérkeztek, Bercsényi helyett Brikner urat kelle a szekérbe podgyászolniok.

Bercsényi mentve volt! egész éjen át barangolt az erdőségben, míg egy faluba ért, hol egyenesen a lelkész lakába sietett.

Miután ennek röviden elbeszélte, a mit megmondhatni gondolt történetéből, részvétre s élénk szolgálatkészségre talált.

A jámbor lelkész azonnal elküldötte lovát az erdőbe, oly rejtekbe, hol azt fölfödözéstől nem félthette, de magára Bercsényire nézve biztosnak hitte, ha őt az egyház tornyának fedelébe rejti.^[129]

Alig ült ott egy óráig a legkényelmetlenebb helyzetben, midőn Briknernek emberei megérkeztek, s az egész falut felkobozták. Bercsényi káromkodásaikat s fenyegetődzéseiket jól hallotta menhelyéből, mert a katonák az egyházat is megrohanták s mindent kikutattak, de nem jutott eszükbe a torony födelét megvizsgálni. Végre félvén, hogy a lelkész a falusiakat fellázítja ellenük, megoldották a kereket s kisöpörködtek a helységből.^[130]

Másnap Bercsényi, lengyel kocsisnak átöltözködve, megmentőjét a közelebbi kolostorhoz vitte kis járművén, honnan hasonló átöltözködésben a szerzetesek kocsiján a kolostori atyák egyikével érkezett Varsóba.

Egyenesen Heron marquishoz sietett, hol a cselédek ráismervén, beeresztetett.

Heron marquis alig hitt szemeinek, mikor Bercsényi ily alakban lépett szobájába.

- Kegyed az, gróf úr! - kiáltott fel - mi történt? szóljon, a bámulat fogott el.

Bercsényi fellázadt kedélye egész dühével elbeszélte a gyáva cselt, melybe Reichling által csalatott s minő gonosz eredményhez jutott Brikner, a hős embervadász húsz fogdmegével, egy ellen!

Heron tudta, mennyire változott a lég a magyar menekültek irányában - a trónját már is ingadozni látó - erős Auguszt udvarában, azért tanácsosabbnak tartá Bercsényit elrejteni.

Még az nap késő este maga elkisérte pártoltját a Szent Kereszt czímű kolostorba, hol csak egy Montméjan nevű franczia szerzetesnek födözte fel Bercsényi nevét.

Montméjan saját czellájába fogadta a menekültet, s mindenről élénk szivességgel gondoskodott.^[131]

* * *

Bercsényi az erős, tevékeny, vállalkozó férfiú, itt egy szerzetes szűk szobácskájában rejtőzött, órákat és perczeket számítván, míg újra szabadon mozoghat.

Oh! nehéz napok voltak ezek; bár természetének egész szenvedélyességével s erélyével függöttek szemei szerencsétlen hazája sorsán; voltak órái, mikor szivébe mint Aeol-hárfa zengése szellemhonból - hatottak át szózatok.

Minden érzés közt a szerelem az, melyet semmi sem némíthat el: kiséri a lovagot száguldtában, a hullámokon repül a távozó hajóssal, s a halál kaszájára fonódik szelidítve, kibékítve az erőst, edzve, felmagasztalva a gyöngét.

* * *

Előléptek a háttérből a varázsképek, változva mint álom; ömlengve mint a délibáb s mikor Bercsényi körül minden néma volt, távolból sóhajtottak a visszaemlékezések. Amadil rajzolá le magát halottak halmain szép halvány arczával, s azon igéző szemekkel, melyek rája egykor a csata elhangzó riadásai közt, oly hivően, oly szent bizalommal tekintettek; azután a fényes kocsi robogott előtte ama büszke nővel, kinek tekintete alig érinté őt Pozsonyban: azon Erdődynével s Amadillal egy személyben, kiről nem tudta, élő lény-e, vagy játéka csodás képzelmének.

Sovárogva szőtte ki, mint virágszőnyeget, álmait; úgy tetszett neki, hogy egyedüli vigasza belegondolni magát az elérhetlen boldogságba, mely csak futó sugárit árasztotta életére.

Így ült egykor merengve a kis czellában, homlokát könyökére nyugasztva s bemerülve álmai s vágyai honába, midőn halk kopogás tevé őt figyelmessé.

- Ave! szólt Bercsényi.

Montméjan lépett be.

- Gróf úr - szólt a szerzetes minden előzmény nélkül - egy kérésem van saját érdekében, legyen szives az ablakhoz jőni, s jól figyelmezni azon emberre, ki néhány percz mulva velem e lak kapuján fog belépni.

- Mi okon? kérdé Bercsényi.

- Ohajtanám, hogy megismerje a jöttet.

- Nem szabad-e tudnom, ki az?

- Éppen erről várom a bizonyságot kegyedtől, gróf úr.

Bercsényi vállat vonított, meg nem foghatván, mi czélból kívánják ezt tőle, azután egykedvűen viszonzá: Ha kegyed óhajtja, nem sok fáradságomba kerül, - legyen.

Montméjan eltávozott, s nem sok időre azután Bercsényi, ki már béketürését kezdé veszteni, az ablak előtt látta őt egy férfiúval közeledni.

Magas alak volt az, egyszerű lengyel öltözetben; de bármiként igyekezett vonásait kivenni, nem tudott ráismerni.

Montméjan e közben behaladott a kapun, s újra eltelt néhány percz, míg az ajtó felnyilt, s a szerzetes oly arczczal - mely félreismerhetlen kérdőjelt képezett - belépett.

- Nos! - mond a jött, - kegyed ráismert?

- Kire? - kérdé Bercsényi unatkozva.

- A jöttre, a magas karcsú ifjúra kiséretemben?

- Sohasem láttam a jámbort! - viszonzá a kérdezett - egyébiránt ki sem vehettem jól vonásait.

- Ez igen kedvetlen! - mormogá a szerzetes - vigyázzon tehát gróf úr, mert a mellékszobában fogok vele beszélgetni.

- Jó - mond Bercsényi, míg Montméjan újra eltávozott - fölséges epizódok mulatságos varsói életemben - szólt azután - ráismerni az emberekre futtokban, s a szomszéd szobában a hangokra figyelmezni.

Ezzel kedvetlenül vonta székét közelebb az ajtóhoz s hallgatott. Nemsokára hallá, hogy ketten beszélgetnek, s valamint Montméjan hangjára azonnal ráismert, úgy a másikra - bár mennyire ügyelt, nem emlékezett - egészen idegennek tetszett az.

A beszélgetés majd negyed óráig tartott, mikor a mellékszoba ajtajában a kulcsot hallá fordítani, s újra belépett hozzá a szerzetes.

Bercsényi fejét rázta, jeléül, hogy az idegent nem ismeri.

- Ime, - szólt Montméjan - tekintse meg e gyűrűt gróf úr, remélem, tudandja, kitől jő az?^[132]

Mihelyt Bercsényi az oda nyujtott czímeres gyűrűt kezébe vette, élénken felkiáltott: - Ah! lehetséges-e! - s be sem várván a szerzetes feleletét, felugrott székéről s benyitott a mellékajtón.

A szomszéd szobában Rákóczi volt! a két barát szótlan tartá ölelve egymást.

- Igen, Montméjan - mond Bercsényi az első szenvedélyes felindulás után - ezen embert igen is jól ismerem - ez Rákóczi Ferencz!^[133]

- Maradjanak kegyetek itt együtt, - felelt a szerzetes érzékeny hangon - barátoknak, kik annyit szenvedtek s oly régen nem látták egymást, sok közleni valójuk van: itt szabadon szólhatnak. E szavak után meghajtotta magát s eltávozott.

A két barát, mihelyt egyedül maradott, helyet foglalt. Azután kérdés követett kérdést, felelet feleletet, míg az első közvetlen kiváncsiság ki lőn elégítve.

- Szólj! - mond Rákóczi, kinek vonásain látszott, minő boldognak érzi magát barátja közelében - szólj! fejtsd meg nekem, mikép jöttél ide, mi történt eddig veled?

- Később - viszonzá Bercsényi - nem rólam, rólad van most szó, barátom! rajtad nyugszik minden szem, téged ólál az ármány: égek hallani, miként menekültél meg ellenségeid kezei közül.

Rákóczi engedett barátja kérésének, bár kiváncsisága nem volt kevesebbé felingerelve mint a Bercsényié, s óhajtandá, hogy az utóbbi kezdje meg a közlést.

- Barátom! - mond Rákóczi, hosszabb szünet után, s miután elbeszélésében oda jutott, meddig alkalmunk volt őt kisérni - felséges nép a miénk! Isten nem teremtette párját. Oh, hogy volt idő, mikor e népet nem ismertem, mikor hideg valék azon föld iránt, hol őseim hamvai hevernek - e szent - e vérrel áztatott föld iránt! Te Miklós barátom voltál az első, ki fölráztad lelkemet: vedd forró hálámat! soha nem feledem azon óráját életemnek.

Bercsényi hevesen megrázta az oda nyujtott jobbot.

- Ott valánk úgy-e - folytatá barátja - mikor a jó toporczi Philemontól búcsút vevék?

- Igen - viszonzá Bercsényi - de mielőtt tovább mennél, fejts meg nekem két dolgot: hogyan jöhetett Mirián a Szepességre? másodszor, mit tartasz azon emberről, ki ott Kasperek név alatt babonás ijedelmekkel tölti el a vidéket?

- Őszintén - mond Rákóczi - feleletem hiányos leend, annyi világos előttem, hogy - ha csakugyan létezik egy Kasperek - az nem más, mint Mirián maga.

- Hogyan? oly távolságban mint Erdély s a Szepesség vannak egymástól, ugyan azon ember gyakorolhatna hasonló befolyást a nép kedélyére? lehetlen!

- Egy század nem kevesebb távolságban van a másiktól - barátom Miklós! s még is tudjuk, hogy a Mirián név pár század előtt a nép ajkán éppen oly ismeretes volt, mint jelenben. Én azt hiszem, hogy a két talánynak, melynek megfejtését várod - kulcsa ugyanaz, - más szavakkal véleményem szerint, éppen oly természetesen, s minden beavatkozás nélkül jó vagy gonosz szellemeknek - lehet Kasperek egy személy Miriánnal - mint ezen utóbbi ugyanaz, ki pár századdal ezelőtt élt.

- Megvallom - jegyzé meg Bercsényi - hogy én nem tudom ezen öreget eléggé bámulni.

- A rejtély könnyű oldatú - folytatá Rákóczi; az Isten sok erőt rejtett az emberbe, s ha a nagy szám alig birt öntudatával testi s lelki képességének; annyi csodával határos kivételeket látunk a történelem lapjain, s olykor az életben is, hogy nem lephet meg bennünket, ha azon milliók közt, kik hazánkat lakják, egy-két oly egyéniség találkozik, mint Mirián és Kasperek, vagy mind a kettő egy személyben.

- Ily embereknek működése és hatása mindig némileg titok marad: természetesen! mert éppen a csudás légkör, mely őket övedzi, képezi lényegüket. Emeld el ezt, tárd fel a titkot, be olvadnak a nagy számba. A szemfényvesztésnek csudás ügyessége csak addig okoz bámulatot s meglepetést, míg kulcsára nem akadtunk; úgy ezen emberek sem őriznek semmit óvatosabban, mint természetes megfejtését annak, mit bennök s körülök a nép csudának kiált ki.

- Én Miriánt, mikép mondám, egy személynek tartom Kasperekkel. Nem sokat töröm fejemet rajta, hogyan lehet a kettő ugyanaz, mikép jöhetett Mirián Szepesbe? reám nézve fontos ebben a tény maga, hogy ott van; s mihelyt ez áll, annak természetes volta is világos, mert természet feletti nincsen.

- Miriánnak köszönhetem - folytatá Rákóczi - hogy Podolinban minden elő volt készítve elfogadtatásomra, a vas idegű romlatlan vén ficzkó Brenkovicsnak Toporczon adott légyottot, mint olyan helyen, mely legközelebb, csak pár ugrásra esik az elzálogosított szepesi városok és helységektől.

- Podolinban a piarista atyák szivesen fogadtak: pár hetet töltöttem nálok, mindennel el valék látva, s a mívelt férfiak közt kellemes, feledhetlen órákat töltöttem.^[134]

- Nem ismerek ennél különb szerzetet. Ott tudtam meg a legbiztosabb kézből mindazt, a mi Bécsben megszabadulásom óta történt.

- Oh! kérlek, beszéld el! - mond Bercsényi - nem gondolod, minő gyönyörrel tölti el lelkemet, hogy így túljártál a mosolygó vérebek eszén!

- Valóban fogsz némi váratlant találni abban, mit veled közlendek - viszonzá Rákóczi - halld tehát!

- A bécsi kormány szigorú hevességgel neki esett pörömnek, miután személyem kisiklott kezeiből. A fiskus felriadt birtokaim ellen s minden el lőn követve, hogy a világ előtt mint pártütő s bűnös bélyegezve legyek.

- A szokott módon - szólt Bercsényi - mellőzésével minden hazai törvénynek.

- Mit akarsz, barátom! - felelt Rákóczi nevetve - legyünk igazságosak: ha valakit minden áron el kell ítélni, s nincsen oly hazai törvény, mely ezt lehetővé tegye, ahhoz nyulnak a hatalmasok, a mi kézügyben van, s ha nincs kézügyben semmi, a mi a törvényesség szinét viseli, akkor nem marad egyéb hátra, mint a törvény unalmait egészen mellőzni.

- Dixit Kellio! - szakítá őt nevetve félbe Bercsényi.

- Elég hozzá, barátom Miklós! nem történt a dolog a szokott czifra előzmények nélkül. Világosan fejébe tölcséreztetett a buta közönségnek, hogy vannak esetek, mikor fontos állományi okok kényszerűséggé teszik eltérni a törvényes úttól. E részben nagyok ama lángelmék! a feketét még senki sem mosta oly fehérre, mint ők! Végre az ítélet ki lőn mondva. Nőm elküldötte azt nekem, közleni fogom veled. Tartalma rágalom, s az egész oly színben volt öltöztetve, mely az alapos vádokok hiányát födözni akarván, minden elfogulatlan előtt tisztán láttatja a szemtelen igazságtalanságot. Oh! az igazság valami oly tiszta, szent - és mondhatom bátor - ereje öntudatában, hogy ha a napfényre nem mernek lépni vele, ha hosszas magyarázatára szorul álnok tolmácsainak, - csak torzképével ámítottak el: az igazság olyan mint a sas, a napba tekint, s nem veszti szeme fényét.

- Igaz! - mond Bercsényi - de nem az e nép czélja, elhitetni, hogy igazságos volt, mit úgy sem hisz senki; hanem betömni azok ajkait, kik ellenkezőt mernek állítani.

- Az ítélet tehát ki van mondva - kezdé újra Rákóczi - árulónak, pártütőnek, felségsértőnek vagyok nyilvánítva; ősi javaim zár alá tétettek, de én magam még szabad vagyok, s mert nem sikerült kivégeztetésem által ijedelmeiket megszüntetni, bért tüztek ki életemre!

- Bért! - riadt fel Bercsényi - tehát orgyilkosokat, bélyegzett gazembereket szabadítottak fel, hogy úton-útfélen a tőrt verjék szivedbe? - Oh gyalázat!

- Úgy van! 10,000 forintot igértek annak, ki életben kerít kézhez, 6000 forintot fejemért!^[135]

- A nyomorúk! Rákóczi fejéért 6000 forintot! - kiáltott fel Bercsényi - egy közharczos a szabad magyar földön, ha Isten úgy akarja, tizszer annyit ér! Ne tarts semmitől, ha itt, mint minden udvarban, a politikai lég s az állományi elvek az idők viharával változnak, van azért biztos menedék.

- Igaz! szólt Rákóczi hevülve - hiszen lengyel földön vagyunk! hol ezreket találunk, kik befogadnak, s megóvnak egy kormánytól, mely a szabad nemzetek ellensége!^[136]

- Tudom bizonyosan - folytatá Bercsényi - hogy Stratmann mindent elkövetett, hogy tőlünk s főleg tőled a vendégjog megtagadtassék,^[137] azért óvatosak leendünk.

- Nem tagadom - mond Rákóczi - hogy egészen más körülményekre számítottam, mint a minők itt fejledeznek előttem. Nőm s Magdaléna megírták, nemcsak azt, hogy megmenekültél, hanem azt is, minő előző szivességgel fogadott a király: ez oka, hogy ide siettem. De halld tovább.

- Nem ismerem itt a viszonyokat. Szállást fogadtam a legtávolabb külvárosok egyikében, s francziának adtam ki magamat. Hogy Heron marquishoz juthassak, ide a kolostorba jöttem, s a marquis gyóntató atyja után tudakozódtam. A derék lelkész kihallgatta vallomásomat, s miután nevemet felfödöztem, neki köszönhetem, hogy másnap Heron marquis maga fölkeresett.^[138]

- Világosan láttam, hogy nem bizik bennem, tudakozódtam felőled, s kitérőleg felelt: mondá, hogy a király egyelőre szivesen fogadott, de később Reichling az osztrák kormány kezébe akart játszani; beszélte megszabadulásodat, melynek részleteit tőled várom, de kijelenté, hogy nem tudja, hol vagy, holott ez csak tegnapelőtt történt.

- Nem kárhoztatom óvatosságát - szólt közbe Bercsényi - bár e sok alakoskodás és bujkálás béketürésemet kimerítette, s nagy kedvem volna Reichling úrnak szeme közé nézni.

- Elhiszem azt - viszonzá Rákóczi - de ezen urak fővitézsége abból áll, hogy ellenségeik előtt biztosságba tudják magukat tenni. Ma barátom újra ide rendeltettem, a mi történt, láttad: itt vagyok nálad, s szivem nő jó reményben.

- Van okod reá - felelt Bercsényi - mert miután nemcsak te magad, hanem a mi több, a mi minden! a mi határoz, Magyarország támadtatott meg legszentebb, legelőszeretettebb érdekeiben, eljött az idő fellépnünk!

- Igen, igen! - kiáltott Rákóczi - tenni kell, míg a szikra ég, míg a szív dobog s a vér vízzé nem vált! tenni, s minél elébb!

- Légy áldott hősök utóda e nemes szóért! - mondá Bercsényi.

- Minden kész: nem kell hadsereg, nem kellenek ágyúk, nem várak! mit gondol az ár a gyenge sövénynyel, mit az erdő fáival, s az erős falakkal, mikor diadalútjában hullámait veti előre, s előre, mindent magával ragadván!

- Egy szikra elég! a zsilip, melyet felemelt, a szellő, melyet az első háromszínü zászló megindít! s kész a hadsereg! Tedd lábadat a nemes földre, lebbenjen ajkadról a varázsszó - szabadság! s reszketni fognak előtted!

- E bizalom él keblemben - viszonzá Rákóczi - Brenkovics, Apagyi, Clermont, az öreg Mirián előmbe tárták a népvélemény abroszát; mindenütt kész az anyag: de hozzánk méltólag kell fellépnünk! Kárhozat a lázadásra, melynek nincs nemes iránya és czélja, s átok a semmirekellőre, ki saját bosszújáért s egyéni érdekéért veti koczkára ezrek életét.^[139]

- Átok reá! - viszonzá Bercsényi büszke magasztaltsággal - de átok a gyávára is, ki midőn anyját verik, fűtől fához szalad s nem siet védelmére! ki bevárja, míg melle, háta födve van, míg lándsa, fegyver gyűl körüle, s a kész árral, a kiütött fergeteggel áll a síkra! Te vagy a szikra, kinek gyújtani kell, az égés követni fog! Ha vársz, míg százezren gyűlnek össze: savoyai Eugén, a nagy vezér, elüti a port az ellenségen, s hadsereget hoz nyakunkra. Most pár ezred van az országban, s ha egy falu kitüzi a lobogót, Magyarhon felkel utána.

- Nem értettél, barátom - mond Rákóczi - az óvatosság abból áll, hogy magunkat megóvjuk újabb tőrtől! Nem ismersz, ha azt hiszed, hogy hosszas készületre várok; nem Bercsényi, egy maroknyi nép elég nekem, ismerem hazámfiait! tudom, hogy az első, bármi csekély előny, melyet kivívunk, ezreket gyűjtend zászlóink alá.

- Lesznek csökönyösök nagy számmal - veté közbe Bercsényi - de ez mit sem tesz, ha szabadul a tér, ha a haza nevében nem kérsz, hanem parancsolni tudsz, ha a gyávák mögé a veszélyt, a habozók mellé a sikert, a bátrakhoz a bizalmat állítod, csudát fogsz tapasztalni!

* * *

Nem fűzzük tovább ezen első találkozását a két erélyes férfiúnak, csak egy futó tekintetet vetünk még azon időre, melyben az történt.

Az 1701. és 1702. év hadviselései változó szerencsével folytak, a mérleg hol fölemelkedett, hol lenyomult, az események súlya alatt. Az utóbbi időkben, s éppen akkor, mikor Rákóczi Lengyelországba ment át, a had szerencséje ideiglenesen kedvezett XIV. Lajosnak: pedig Angolhon és Holland a császár mellett nyilatkoztak.

A svéd trónon a legvakmerőbb s legvállalkozóbb király ült - XII. Károly: ki már nevezetes előnyöket nyert Lengyelországban, s ki, miként elei, hű szövetségese volt Francziaországnak, s a Rákóczi-háznak. Az előny, melyet a hős király nyert, s érdeke abban, hogy a westphaliai békességet fenntartsa, nem csekély súlyt vetett Rákóczi reményeibe, mert a westphaliai békekötés egyik nevezetes pontja volt Erdély elismerése, mint független önállomány.

Mindezt a bécsi kormány szokásos hetvenkedései daczára, nagyon is sajnosan tudta, s azon rémképek közt, melyek folytonosan elébe tűzték magukat, nem a csekélyebbekhez tartozott a török udvarnak lehető beavatkozása a magyar ügyekbe.

Ellenben mindez természetesen Rákóczinak s Bercsényinek reményeit növelte, s ki nem kerülte az elégületlenek ezreinek éber és sovár figyelmét.

Így álltak a körülmények.^[140]

Sok idő telt el az utóbbi események óta: Rákóczi hosszasan tartózkodott Lengyelországban; a beelsi palatinus neje őt saját házában előző vendégszeretettel fogadta, mint ezt Rákóczi szíves elismeréssel érdekesen elbeszéli emléklapjaiban. A jeles hölgynek férjével meglátogatta az orosz czárt, Pétert, s onnan visszatérvén, ő és Bercsényi folytonos, gyakori összeköttetésben voltak magyarországi barátaikkal.

Az okosabbak időztek, s biztosan akartak föllépni, a kevésbbé előrelátók s vakmerőbbek nem tudtak várni, a föld égett sarkaik alatt, s éppen mivel hevességük s egyes kihágásaik már figyelmet gerjesztettek, úgyszólván, maguk előtt zárták el az utat várakozásra.

Szennyes rabló nép, mindennemű martalóczok gyűlöngeni kezdettek a lengyelországi határok közelében.

Olykor a legittasabb, máskor a legeszeveszettebb tolta fel magát vezérnek. Nem volt e nép közt semmi rend, semmi levont s higgasztott eszme! neki-gyújtani sikerrel vagy siker nélkül - ez állt csak előttök.

Azon férfiak, kik titkon a nép kedélyét előkészítették, e kora túlforrását az embereknek észrevevén, ritkán s csak futólag jelentek meg köztük. Lehetlen volt e gyülevész sereggel egy okos szót szólani. Maguk, kik a nehéz, életveszélylyel járó főnöki szerepet elvállalták, csak ritkán tudták a csapatokat szélsőségektől megóvni.

Egyik mód lőn e népet lecsendesíteni, Rákóczi megjelenését tűzni eléjök, megértetni velök: hogy a herczeg csak úgy vállalhatja magára a vezérséget, ha engedelmes, buzgó népet talál.

Azután abban egyeztek meg, hogy küldöttség menjen Rákóczihoz, s őt egyenesen meghívják, s a vezérséggel megkínálják.

E tájban Rákóczi a beelsi palatinusnénál volt, hová őt Bercsényi is követte. - Igen kedvetlenül váltakoztak a körülmények Varsóban. A király oda jutott, hová többnyire azok, kik vesztüket érzik. Nem hitt senkiben, mindenhol rémeket látott, s az elbizottságból átesve a nemzetek törvényeit mellőző kitöréseire a félelemnek, Heron marquist, ki Rákóczinak meghitt barátja lőn, - saját követi lakában elfogatta, s a határszélig kisértette, azon parancscsal, hogy tüstént visszatérjen Francziaországba.^[141]

Ürügyül ezen önkényes tettre a svéd királylyali soha törvényesen be nem bizonyított - titkos levelezése használtatott. Rákóczi e jeles férfiúban legjobb s legerélyesebb pártolóját személyének s az ügynek, melyet képviselt, vesztette el.

Hogy a diplomatikai összeköttetés egészen meg ne szakadjon, a követségi helyettességet Bonal marquis, ki az időben Danczigban lakott, vállalta el.

XIV. Lajos parancsából Rákóczi tőle 12,000 franc évi díjat húzott, Bercsényi 8000-et, ennyire terjedt a királyi kegy. - Magyarhon viszonyaira nézve mindig fennmaradt a franczia udvar bizodalmatlansága Rákóczi igéretében; oly hihetlennek látszott, hogy ő képes legyen valami nagyszerű pajzsemelést eszközölni.^[142]

Rákóczi két dolgot kért: először, hogy Danczigban pénzt, ügyes tiszteket s mindennemű fegyvert tartsanak készen; másodszor, hogy a lengyel nemesség 4000 lovast és szintannyi gyalogot állítson, kikkel Rákóczi a magyar határba átléphessen, s a forradalom zászlóját kitűzhesse, ezen ultima ratiót, mikor a hatalom önkényre megy át, s rettegésben s leigázásban keres alapot s tartósságot.

Rákóczi oly önzés nélkül volt saját személyére, oly ment minden dicsvágytól, hogy elhatározta a bajor választófejedelemmel szövetkezni, s egyetértve a nemességgel, őt a magyar trónra emelni.^[143]

A bajor választófejedelem, bár Linczet és Passaut elfoglalta már, nem bírt azon erélylyel, hogy a koczkáztatott merényt még csak lehetőnek is higyje.^[144]

Könnyítésére e tervnek, a franczia kormány igérkezett a török udvart arra bírni, hogy Tökölyit segitse, s ha mindez megtörténik, kétségtelennek látszott a siker mindazok előtt, kik Magyarország erejét s viszonyait ismerték. A bajor választófejedelem minisztere nem látott egyebet e tervben, mint egy nemzet kétségbeesését, mely hogy a tűrhetlen nyomatástól szabaduljon, eszeveszett vállalatokra szánja magát, - így telt el két drága visszahozhatlan év.^[145]

E közben Magyarországon leírhatlan zsarolások voltak napi renden: 12,000 katona követeltetvén, kénytelenek valának a német hatalmasok ezeket kötéllel fogatni, s rengetegben s barlangokban hajtó-vadászatot űzni a menekülő fiatal nép ellen.

A só e gazdag kincse Magyarországnak, e hegyei az áldásnak, oly magas áron adatott, hogy a szegénység só nélkül ette kenyerét.^[146] Nemcsak az elviselhetlen adó, hanem főleg az adószedők szabálytalan, önkényes eljárása fellázította a kedélyeket. Olyan volt a nép, mint a fáradt vándor, kit a hűs folyam partján szomjhalál fenyeget. Ki a mindig változó, félig vagy éppen nem értett rendeletek ellen vétett, a kérlelhetlen birák szenvedélyes kegyetlenségét ismervén, megszökött s mint üldözött vad tengette árva életét.

Hitelt halad ezen időszak iszonyúsága!

És ott a bécsi palotákban, a márvány ívek alatt, bíborban, bársonyban lakomázott a fényes hatalom. Egy sóhaj nem hatott a zene s diadalénekek rengésén át! ott vendégeskedtek, tánczoltak, ünnepieskedtek a czifra pávák, hosszú uszályaikkal, a véres verejtékkel termesztett áldáson! Istenes emberek voltak ezek, kik mindennap misét hallgattak, minden évben meggyónták bűneiket, a koldusnak egy fillért nyomtak kezébe, s mindig mosdottan s ékesen jelentek meg a világ színpadán. Mosolygó arczczal néztek szemébe az udvariatlan s neveletlen embernek, ki azt merte állítani, hogy nem megy minden a legdicsőbben! Hja! csalhatlan érvekkel bírt a hatalmaskodás! akasztófákkal, pallossal s ólommal.

Bárdok s minstrelek gázoltak át a meleg kemencze közelében a legyilkoltak s űzöttek nemes életén: tüskét s tövist szaglálván az erény rózsái közt - mint az állat, mely csak egyszer szólt - s a Caraffáknak s Bastáknak akadtak énekeseik!

Rákóczi Ferencznek munkácsi herczegségében a zsarolás és zsebelés minden határt haladott.^[147] Haramia ellen egy jó pisztoly s fokos elég védelem: e hatalmasok, e zsiványok elől hálókabátban nem volt menekülés; kiszivattyúzták Magyarország életnedvét.

A nép, mely Rákóczit istenítette, Munkács vidékén többnyire oroszokból állt, s első volt, mely egyszerű lakjait odahagyván, erdőkben s rejtett völgyekben keresett menedéket.

E maroknyi nép hírül adta Rákóczinak együttlétét, s tőle nem támadásra, hanem hogy együtt maradjon, néhány zászlót nyert ajándékul.^[148] 1703-ban, tavasz elején, végre egy Bige Pál nevű embert indított el Lengyelországba, hogy Rákóczit felkeresse, s élete vagy halála hírét hozza meg. Kiséretében egyike volt azon kalugereknek, kikkel a Gaura Drakulujban találkoztunk.^[149]

Összejárta a két tevékeny biztos egész Lengyelországot.

Ráfael, kit jól ismerünk, vette magára a Bige nevet: ő Brenkovics által időről-időre megtudta Rákóczi tartózkodása helyét, de ez annyira változott, hogy gyakran pár nappal később érkezett a helységbe, honnan Rákóczi és Bercsényi már máshova vonultak.

Végre Izekucz, ki Bercsényi szolgálatában folytonos küldöttséggel volt elfoglalva, véletlenül találkozván Ráfaellel, tudtára adta, hogy a herczeget Bzrezsánban találandják.^[150]

Egy este Rákóczi Bercsényivel s két lengyel barátjával, Wiesnovski herczeggel s Potowskival Bzrezsánban, tágas, világos teremben beszélgettek együtt, midőn az ajtó felnyilt s a beelsi palatinusné komornyika belépett, jelentvén, hogy magyarországi emberek várnak az előszobában, s szeretnének a herczeggel beszélni.

Semmi sem lehetett kedvesebb a magyar menekülteknek, mint hírek, levelek honukból, mert minden léhe a honi viszonyoknak élénken érdeklette őket.

- Jőjjenek tüstént! - kiáltott fel Rákóczi s Bercsényi élénken s majdnem egyszerre.

Rákóczi s Bercsényi, hogy Lengyelországban jelenlétük fel ne tűnjön, elfogadták a lengyel öltözéket, mely akkor még általános divatban volt, s a festőibb viseletek közé tartozott Európában.

Könnyű kelmékből, selyem- és bársonyból készült ez, s többnyire eleven szinekből volt ízléssel összeállítva.

Rákóczin s a többi jelenlévőn, különböző színű, bokáig érő lengyeles öltönyt látunk, melynek könnyű redői derekukon az aranynyal vagy ezüsttel gazdagon áttört pászszal voltak leszorítva; e fölött a bővebb s hosszabb kontus öltve, nyitott s hátravetett ujjaival.

A szép teremnek ablakai kellemes vidékre nyíltak, melynek fáin és bokrain a tavasz első léhe ifjan zölden tűnt fel.

Mikor az ajtó felnyilt, azon Ráfael s a kaluger léptek be.

- Ráfael! Petronius! - kiáltott fel Rákóczi, a jöttek elé sietvén.

Ráfael ezúttal lengyel póröltönyben volt: fehér nadrágban durva posztóból s barna zubbonyban, veres szegélylyel elől, egy éles tőrt s két zsebpisztolyát - minden fegyverét - ez öltöny födte, úgy, hogy benne a vakmerő kalózra senki sem ismerende. Mindazonáltal nem volt ezen egyszerű viselet minden kaczérság nélkül, s Ráfaelnek fiatal hiúsága itt sem tagadta meg magát: a csinos elhatározott tekintetű ifjúnak minden jól állt.

A kaluger, kit Rákóczi Petronius néven nevezett, valóban egyike volt azon csuklyás barátoknak, kiket Mirián kiséretében láttunk. Ezen öreg ember - mert a 60 évet meghaladta - gyakran fordult meg a munkácsi várban egykor s Rákóczit nem egyszer tartá gyermekkorában karján.

Neve Kamienszki Petron, s jelenben guardiánja volt egy orosz kolostornak, közel Lengyelország határaihoz. Egyszerű kék lelkészi öltönyében jelent meg, a terjedelmes csuklyával, s hosszú szakálla tiszteletet előidéző tekintetet ada neki.

Az öreg Rákóczi kezét vonta ajkaihoz, aztán megölelte, s annyira el volt érzékenyedve, hogy egyes könnyek folytak le tisztes arczán.^[151]

Rákóczi az öröm e kifejezését szives rokonszenvvel fogadta s az nagy hatást gyakorolt kedélyére.

Az első üdvözlések s futó kérdések után Bercsényi kezdé meg a társalgást.

- Mindenekelőtt - szólt Ráfaelhez intézvén beszédét - engedjünk öreg barátunknak, Petroniusnak, időt pihenésre, üljön ide atyám, a lágy székre, majd rákerül a sor, addig e fiatal urat fogjuk kikérdezgetni.

Mindnyájan helyet foglaltak s miután pár cseléd bort s poharakat tett az asztalra s eltávozott, Ráfael elfogadta a kis boros poharat, melylyel megkináltatott s felhajtván tartalmát, nekigyujtott előadásának.

- Áldassák Isten! - kiáltott fel élénken - hogy újra látom herczegségedet s gróf urat; a mit mondhatok, nem sokból áll, de elég arra, hogy herczegséged átlássa, minő szükséges megjelenése a nép közt, melyet sem Isten, sem ember nem képes többé tartóztatni a kitöréstől.

- Pedig emlékezhetik Ráfael, hogy e részben szigorúak voltak intézkedéseim? - mond Rákóczi.

- Tudom Fönség, de mikor a ló ragad, s zabla nincs szájában, szóval meg nem állítjuk ám! Mindent elkövettünk, hogy a gyülevész embereket béketűrésre s kitartásra bírjuk. Hasztalan! mikor 4-500 ilyen ficzkó együtt van, Isten sem parancsol neki.

- Leitták magukat, míg egy csepp bor s pálinka volt a csapszékekben; az ital kifogyott - de nem a szomj! rámentek előbb a magános majorokra, azután a kastélyokat támadták meg, ittak, raboltak, romboltak, az ember borzad, ha meggondolja, mit mert e gaznép tenni herczegséged zászlói alatt s nevében!^[152]

- S kegyetekben nem volt annyi erő, hogy e népet féken tartsa! - mond Bercsényi haraggal - forradalmat akarunk, hadsereget! s 5-600 ember paczkázik orrunk alatt!

- Gróf úr! - viszonzá Ráfael sértve - nem mi vagyunk a vezérek: Esze Tamás, ki mindig ittas és Kis Albert, ki már akasztófa alatt állt mint zsivány, bitorolták a vezérséget.

- Nincsen valami okos ember köztök? - kérdé Rákóczi - kinek befolyására lehetne számítani. Hát Brenkovics, Vaszil, az öreg Ursa, Fenchel, hát kegyed maga, Ráfael?

- Mi tagadás benne, Fönség, mindnyájunknak bele tört a késünk. Mihelyt herczegségednek zászlói megérkeztek, a nép azt hitte, hogy már minden meg van nyerve. A nemesség ellenben egészen visszahúzta magát: az alföldön, hol a nép részünkön van, elijedtek ily kezdettől, s félő, ha herczegséged késik rendet csinálni köztünk, egészen elveszítjük a nemességet.

Rákóczi fel volt indulva. - Világos parancsom ellen! - kiáltott fel élénken - zászlóim alatt, iszonyúság! mit tehetünk Magyarországon a nemesség nélkül? s ez el van vesztve, mert ki akarna útonállókkal s rablónéppel egy zászló alatt vívni?^[153]

- Fájdalom, úgy van, Fönség, - folytatá Ráfael - a nemesség nemcsak el van vesztve, hanem nyiltan ellenünk lépett fel.

- A nemesség? - mond Bercsényi - a nemesség felkölt?

- Nincs különben, - felelt Ráfael - báró Károlyi Sándor, kit ellenségei darab idő óta gyanusítani kezdettek a német tábornokok előtt, hogy egy csapással elhárítsa magától a gyanút, összegyűjtötte a nemességet, s talán míg mi követségünkben eljárunk, a romboló, gyujtogató csordára ütött, s szétverte azt!

- Rettenetes! - kiáltott fel Rákóczi.

- Nem lehet késni, - szólt Bercsényi élénken - a nép heve olyan, mint a szalmatűz, gyakran ellobog; ha egyszer sikerült szétbontani sorait s lehűtni buzgóságát, nehéz azt másodszor feléleszteni. Neked meg kell e nép közt jelenni, Ferencz! a nemességet ki kell engesztelned, s a szent ügy nemes lángját kifejtened.

- A zászlók eddig aligha mind Károlyi Sándor kezei közt nincsenek! - mond Ráfael búsan s hangnyomattal. - A nemesség az erősb kastélyokba vonult. Higyjen herczegséged szavaimnak: semmi sincs veszve még, ha gyorsan szerencsés fordulatot adhatunk az ügynek. A buzgóság nagy, ha herczegséged megjelenik, ezrenkint fog a nép zászlói alá gyűlni, s mihelyt vezér van s olyan, mint herczegséged s gróf Bercsényi: nincs kétség benne, a nemesség is velünk szövetkezik.

- Ki merne ily ingadozó reményekre építeni? - mond Rákóczi gondteljes arczkifejezéssel - nem lázadást és forradalmat akarok én! Magyarország önállását mindenáron visszaadni ez czélom!

Bercsényi egy székre vetette magát, s látszott arczának kifejezéséből, mennyire hatott könnyen izgatható kedélyére mindaz, a mit hallott. Aztán felkölt ujra, s hevesen kérdé:

- Hol van e nép most, e gyülevész csoport?

- A nép? ki tudná azt! mikor mi eltávoztunk, szanaszét barangolt; de csak egy része, kiket Mirián gyűjtött, a határszéleken várnak.

- Ha ő herczegsége személyesen megjelenik, kezeskedem az egész Munkács vidéki orosz népességről, mely a tűzbe megy egy felhivásra, ifja, örege - mond az öreg kaluger.

Rákóczi darabig hallgatott, míg Bercsényi kérdést-kérdésre halmozva, s félig hallgatva a feleletekre, maga magát feltüzelte, s miként indulatos embereknél történni szokott, maga lerombolta saját oda vetett eszméit s gondolatait. Mindenből látszott, hogy nem képes ily izgatottság közepette határozathoz jutni.

- Barátom, Bercsényi, - mond Rákóczi - kivételes esetben vagyunk: nem az a kérdés többé, mi történt eddig elég gonoszul s tiszta szándékunk ellen, hanem arról van szó, hogy a hazát megmentsük, minden ellen-ok elnémul e magasztos czél előtt. Elhatározásom kész, menni fogok! magam akarom látni, mi történt s mit tehetünk tovább.

- Úgy van, - kiáltott fel Bercsényi, - ügyünk szent, nyélbe ütjük a dolgot!

- Te, barátom, - folytatá Rákóczi e félbeszakítás után - még ma, ez órában indulsz Danczigba Konszkihoz,^[154] pénzre, fegyverre van szükségünk, s mindenek felett egy kis seregre, pár ezer emberre, ha nincsen több, mely a magvat képezze, s példát mutasson a rend- s fegyelemben.

- Istennek hála! - szólt Ráfael élénken.

- Az ég áldása nem fog kimaradni, - tevé hozzá ihletve az öreg szerzetes.

- Mindketten, kegyed Ráfael és te öreg atyám, siessetek vissza a néphez, szorosan tiltom! egy lépés se történjék, míg magam meg nem érkezem. Igyekezzetek a népet összegyűjteni s rendben tartani nehány napig, - nem fogok késni!

Három hét telt el e nevezetes találkozás óta. Bercsényi félsikerrel járt, mert 30,000 forintnál többet nem tudott Danczigban szerezni; e csekély összeget ily merész vállalatra, Bonal marquis saját felelősségére kölcsönözte Rákóczinak jószágaira, csak később tevén erről jelentést királyának.

Rákóczi legjobb szándéka mellett sem készülhetett el oly gyorsan, mint azt hitte, s miként maga megvallja, nem sok reménynyel indult azon nép közé, melyről mind a mellett, a mit eddig hallott, távolról sem volt világos eszméje.

E közben Ráfael és a kaluger sietve visszaérkeztek a magyar határra, s a nép közé, mely szavaiknak s igéreteiknek csak félig hitt, s Károlyi készületeire fejét vesztette.^[155]

Még tanácskoztak együtt Dolha közelében, midőn egy reggel Károlyi Sándor hirtelen reájok ütött. Esze Tamás, tarpai földmívelő, ki fejét legelőbb elvesztette, az első rohanásra halva rogyott le lováról. Minden veszve volt, a zászlók az ellenség martalékai lőnek.^[156] A nép szerteszaladt, s pár hét kellett, míg egyes csapatok összeszedték magukat.

Tekintsük meg e gyűlhelyek egyikét.

A völgy, mely előttünk nyílik, sűrű erdőséggel van ellepve; tere nem nagy, de jelenben a legsajátosabb képek egyikét tárja fel előttünk.

A kilátás szemközt magas, sziklás csúcs által van elzárva, melynek tetején a déli napnak sugaraiban néhány férfiú tűnik fel, kiknek csak élvonalait láthatni.

Az ideiglenesen levert nép óvatosabb lőn. Ama sötét árnyak a tetőn őrök valának, s az erdőségben mindenhol egyes fegyveresek foglaltak helyet, hogy az első riadásra jelt adhassanak.

Jobbra-balra e sziklaoromtól menedékes bérczek képezték a völgy teknőjét, s jelenben a tisztás oldalokon a legrendetlenebb ember-tömeg tanyázott.

Kevesen voltak ezek közül felfegyverkezve. A nagyobb számot nők, öregek, gyermekek képezték, kik rokonaiknak a közelebbi helységből eleséget hoztak.

A magaslatról szép, de vad kilátás nyílt a mindig keskenyülő völgybe a beszkédi határbérczek közt, melyet a klimeczi karcsú torony zárt be, békés párázatok közt.

Hadias öltözetek- és sátraknak semmi nyoma, a tolongó nép hosszú sudarakból gyujtott tüzek mellett főzött, sütött, vagy az itt még igen érezhető hideg ellen sütkérődzött.

A főnökök legfeljebb egy rossz kard által egyszerű szíjon, néha kötelen függve oldalaikról, különböztették meg magukat, s kétes, csekély hatást gyakoroltak alattvalóikra.

Pap Mihály, iszákos öreg csapláros, volt a fővezér, ki segédül Kis Albert, híres haramiát vette magához. Mindketten folytonosan ittasak voltak, következőleg parancsaik is ez állapot jellegét viselték.

Egy Móricz nevű régi katona, közvitéz azelőtt a munkácsi várban, s Horváth, egykori őrmester valami német ezredben, birtak némi távoli eszméjével a hadi fegyelemnek, de legfeljebb egy jó altisztével.^[157]

Pap Mihály, e durva egyéniség, éppen félszeg fogalmai által több zavart, mint rendet eszközölt s folytonos ellenkezésben állt Majos nevű korhely nemes ifjúval, ki mindenkép törekedett a lovas csapat vezérségét megnyerni.^[158]

Oly nevek, melyek később egészen eltűntek s másoknak adtak helyet.

Mindezekből világos, minő selejtes és aljas volt az anyag, melyet Rákóczi szellemének rendezni és tisztázni kellett.

A vidéki nép folytonosan jött és ment, néha vasalatlan csikorgó szekerek érkeztek a rémitő utakon, megrakva eleséggel, s az egész inkább falusi vásárhoz, mint táborhoz hasonlított.

Hogy fogalmunk legyen a szellemről, mely itt uralkodott, közelítsük meg a szűk völgynek azon harántékát, mely ha e keblezetet elzáró hegységgel szemközt állunk, balra menedékesen emelkedik felfelé a bérczen.

A hely elég tisztás, itt-ott facsoportozatokat s bokrokat lehet elszórva látni, s az utóbbiak irányában, a nézőtől jobbra a sűrű erdőség felé, a csekély lovasság ütött tanyát. Az apró ronda lovak közt néhány jeles is volt, alkalmasint lopott lovak a nemesség óljaiból, ezek czövekekhez kötve, szénán, szalmán rágódtak, s készületük szegényes és hiányos volt.

Maguk a lovasok, s ezek közt Majos az egyedüli, kinek öltözete szenvedhető, s fegyverzete elég csínnal birt, végre Pap Mihály jókora tűz mellett jártak-keltek.

Marczona nép volt ez, többnyire oroszok, a lehető legszennyesebb s elhanyagoltabb öltözetben. Alig volt negyven-ötven rossz rozsdás karabélya s kardja, a többieknek minden fegyvere fokosokból s fabuzogányokból állt, vasszegekkel tüskézve, mi erős kezekben félelmes fegyver.

Majos vaskos, középtermetű ifjú volt, 24 éves, apró eleven fekete szemekkel, s felvetett ajkakkal. Jelenben egy fasudaron ült, s arczának kifejezése neheztelésre gyaníttatott. Süvege bal fülére volt húzva, s mellette meglehetős kinézésű karabély hevert, a fasudarhoz támasztva.

Tekintete a tűz körüli csoportozaton kémelt, s látszott, hogy valamin töri a fejét, mert egy-egy káromkodás lebbent el ajkain.

Pap Mihály atlétai alak, roppant, őszbe vegyült fővel s bozontos szakállal, kinek a hűs daczára öltönye gyolcs ing, lábravaló, s rövid viseltes dolmányból áll; fehér báránybőr süvege mellé hosszú sastollat szúrt, s széles gombpikkelyekkel megrakott tüszőjében pár hosszú pisztolyt s nagy kést látunk.

Jelenben méltóságos léptekkel kerülgeté a nőktől s gyermekektől övedzett harczosokat a tűz közelében.

Szembetünő volt, mennyire igyekszik az egyensúlyt s a felsőbbséget megtartani, mely különböző rablások alkalmával reáragadott. Miután egy-kettővel alárendeltei közül szólt, egyenesen Majos felé kacsázott, s csipőjére illesztvén két kezét, süvegének pedig kihivó állást adván, darabig meredten nézett a kissé gajdos ifjúra, azután büszke hangon felkiáltott:

- Nemzetes uram! mikor jő el valahára urunk? így nem lehet tartani a népet, pedig ha valaki parancsolni tud, én értem e mesterséget.

- Látom! - mond Majos fölkelve a tőkéről, melyen ült s kissé egyensúlyozva magát, míg lábai meredt állást vőnek. - A nép azt csinálja, a mit akar! nézze csak bátya, amott a tulsó oldalon nem olyan a tábor, mint a marhavásár? Így le nem vágjuk a németet!

- Mert mindegyik úr akar lenni és parancsolni, - viszonzá az öreg, előre tevén jobb lábát - kegyed úgy, mint a többi, azért nincs egyetértés!

- Nincs a rablásra! - felelt Majos daczosan, kinek fogyatkozásai közé nem tartozott a gyávaság, sőt vakmerősége igen ismeretes volt. Szépen szabadítjuk meg az országot, ha rablunk s gyujtogatunk. Teringettét, én nem csudálom, hogy a herczeg nem akar közénk jönni, miután zászlói alatt barátait, a nemességet rabolták ki kendtek, s aztán szét hagyták magukat veretni, mint a rossz gyermekek, - piha, gyalázat!

- Maradt a nemességnek elég, - szólt Pap Mihály haraggal - aztán semmivel annyi népet tartani nem lehet! tetszett volna a herczegnek eljönni, mikor legelébb megizentük. Én nem vagyok hibás! Ha nem lennék itt, eddig egy emberünk sem volna.

- Hallgasson, most is részeg, Pap Mihály uram, s még pórul járhatunk, ha igaz, a mit beszélnek, hogy Károlyi Sándor újra ránk akar törni.

- Csak ide jőjjön! - kiáltott fel Pap, csiptetve szemeivel s hadonázva kezeivel - majd!

- Nem is fognak késni; nem tud bátya semmi rendet tartani; mit teend kegyed, ha egyszerre ránk ütnek? hiszen oly szanaszét állunk, s annyi a nő és gyermek köztünk, hogy csak 30 jóravaló katona jőjjön, elütik a port rajtunk, mint a multkor, mikor a zászlókat elhoztam Lengyelországból, s kegyetek Rákóczi zászlói alatt a zsidókat és nemeseket fosztogatták.

- Ki oka? nem zászlókat, hanem Rákóczi Ferenczet kértünk; ha jő, s pénzt, katonát, fegyvert hoz, mi baj sem leende. Véletlenül rohantak reánk, - kárán tanul a magyar! - Most jőjjön, ha jó dolga van! Na hiszen, nemzetes uram, kegyed sem volna jó vezérnek, pedig tudom, mint nemes ember, restel az ily daróczos ficzkónak engedelmeskedni!

- Mit tennék, ha megtámadnának? azt kérdi tőlem, megmondom: vagyunk elegen, megfuvatom a tárogatót, neki megyünk az ellenségnek s megverjük, mint annak a rendi.

- Mi történik ott? nézze csak bátya! - kiáltott fel Majos.

- Futnak a tulsó oldalon, mind erre tartanak, apraja-nagyja, - mond Pap Mihály, kinek a bor daczára, melynek illatát öt lépésnyire lehetett érezni, arcza úgy elhalaványodott, mint a viasz.

E közben rémítő ordítás hangzott. - Az ellenség - az ellenség - az ellenség! - Lehetett látni, miként siettek le a kiállított őrök a sziklákról, kik alkalmasint jelt adtak, mit Majos és Pap Mihály vitatkozásuk alkalmával észre nem vettek. A gyalog csapatok kaszát, fokost ragadván, hanyatt-homlok rohantak a lovasság felé, mely sietve kantározta lovait.

Hasztalan kiáltoztak Kis Albert, Móricz és Horváth, s egy Nagy Márton nevű martalócz, ki a dolhai kudarcz után csak most került elő, nem valának képesek a népet megállítani.^[159]

Mikor már a völgyet hosszában áthasító csekély patakon átgázoltak, s mindig növekedő ordítás közt közeledtek a lovassághoz, Pap Mihály felkapott egy szép szürke lóra, s rendezni akarta embereit, Majos pedig csinos fakóján egyenesen a rohanók elé nyargalt.

- Megálljatok! megálljatok! - kiáltott - az ellenség még messze van! Horváth és Móricz uraimék! csináljanak kendtek rendet! állítsák fel a patak hosszában a népet.

- El kell a nőket, gyermekeket kergetni az erdőbe! - ordított Horváth, ki, miként látszott, nem vesztette el fejét, s már lovon ült.

- Ott, pár száz lépésnyire elég szoros a völgy, - kiáltott közbe Móricz egy kis pej kanczán elővágtatva. - Pap Mihály uram! vigyen fel pár száz embert oda jobbra a bérczre a szoros mellé, kegyed pedig Kiss Albert a tulsó oldalra; ha e szűk bejárást megvédelmezzük, nincs mitől félni.

- Ki parancsol itt? - kiáltott Pap Mihály - én vagyok a fővezér! pár száz embert vigyek el? hiszen úgy sincs több! Utánam! menjünk az ellenségnek, minél előbb, annál jobb!

- Hű bele Balázs, lovat ád Isten! - mormogott Majos dühösen.

E rémítő zavar közben a nők, gyermekek, szekerek az erdőségbe vonultak, de oly nyakra-főre, hogy a szekerek közül többek a járatlan utakon s a menést akadályozó fák közt feldőltek s összetörtek. Az anyák gyermekeiket keresték, kiknek sivítása áthangzott az erdőn.

A magyarhoni nép bátor s bár a fegyveresek nagyobb részt oroszokból álltak, Pap Mihály felszólítására mintegy 180-200 gyalogos összefutott egy csomóba, a lovasság pedig előre nyargalt, s a patak szélén megállt, Nagy Márton vezérlete alatt.

- Ki jő ott? nézzetek oda? - kiáltott Horváth, ki miután látta, hogy Pap Mihály nem tágít a vezérségtől, a lovas osztályhoz csatlakozott.

- Nem a német! annyit látok - viszonzá Majos, éppen pisztolyait töltvén.

- Ráfael, Ráfael! hangzott egyszerre azon oldalon, hol Móricz és Kis Albert a gyalog sereget kezdték rendezni, - ráismervén a lovagra, ki a völgy hosszán, a lengyel határ felől szélgyorsasággal száguldott feléjek.

Mikor Ráfael mintegy 100 lépésnyire lehetett már, távol mögötte egy kis lovas csapat bontakozott ki a völgy nyílásából. - Lehete látni, hogy előttök zászló lobog, de annak színét senki sem volt képes megkülönböztetni.

Ellenség! ezt gondolta mindenki - mielőtt Ráfaelnek ideje lenne szólni. - Hihetőnek látszott, hogy Károlyi Sándor, megtudván, hogy az általa szétkergetett rablók itt-ott gyűlöngnek, most végkép meg akarja őket semmisíteni.

Végre Ráfael megrántotta lova kantárát: a szép állatról a tajték szakadt s földnek meresztette két első lábát.

- Minő zavar van itt! - kiáltott fel Ráfael: Pap Mihály uram, nyargaljon át a lovas csapathoz, s adja tudtára, hogy a herczeg jő!

- Rákóczi - Rákóczi! - kiáltoztak egyszerre minden oldalról.

A csapatok főnökei előnyargaltak, s élénken kezdték Ráfaelt kérdésekkel ostromolni.

- Nincs erre most idő, - mond Ráfael, kinek vonásaiból látszott, minő kellemetlenül lepte meg őt a vezérek ittassága, s a nép csekély száma, mi azonnal feltűnt, mihelyt a fegyvertelen gyülevész nép, s aggok, nők, gyermekek szétszaladtak.

- Hová lett a sereg? - folytatá haraggal - így szétveretni magokat, gyalázat!

- Nem volt mit tenni, uram! - mond Pap Mihály méltósággal, mikor ezrek jőnek százak ellen! - ez már megtörtént: aztán imitt-amott a hegységben van elég nép. - A mit itt lát kegyed, az csak kis része.

- Istenért! - mond Ráfael, ha már csak e maroknyi nép van együtt, legalább csináljon kegyed rendet köztök. Kiég a szemem a herczeg előtt.

- Rendet! - viszonzá durván Pap Mihály - együtt állunk itt - elég ez rendnek! nem vagyunk mi németek, hogy sorba szoruljunk, mint a kévék, ha nem tetszik kegyednek a rend, csináljon jobbat!

- Ne haragudjék, földi! - mond Ráfael, ki elkezdé minden béketürését veszteni. - Nem kétkedem kegyed vitézségén, de így nem fogadjuk a herczeget. - Leszek én segédje uram s megcsinálom a rendet, még van egy fél óránk. Látja amott a lengyel dsidásokat? messze vannak. Ha rendbe állíttatom a népet, aztán újra kegyed leend a vezér.

- Az urak ettek meg bennünket mindig! - kiáltott dühösen a részeg fővezér: hol az Isten az emberek eszét akarja elvenni - urat küld! - Na - csak rajta, csináljon kegyed, a mit akar, de én vagyok a vezér! én gyűjtöttem a népet, én szabadítom meg az országot!

- Igaz, uram! kegyed nagy ember! aztán nem is vezér dolga a katonákat sorba állítni, ezt a tisztekre szokás bízni.

- Nem a vezér dolga! - felelt büszkén Pap Mihály - igaz! A vezér csak parancsol.

Ráfaelnek végre sikerült a gyalogságot rendbe állítni: a lovasság is átjövén a folyam innenső partjára, két csapatba oszlott fel, s a kis hadsereg jobb s balszárnyán foglalt helyet.

E közben a szétszaladt nép, melynek Móricz hírül adta Rákóczi jöttét, vissza kezdett szállongni a sűrűből, s a szikla aljában, szemközt a völgy nyílásával, hosszú csoportozatot képezett.

Közel félóra telt el e rendezés közben s már Pap Mihály valamennyire kijózanodva, a sereg előtt foglalt helyet. Kimondhatlan volt a büszkeség kifejezése arczában, süvegét félretolta, s kardjával folytonosan hadonázott.

Ráfael jobb szárnyán állt az egyik lovas osztálynak.

Pap Mihály sok méltósággal, de kevesebb egyensúlylyal lelkesítő beszédet hevenyészett.

- Vitézek! - szólt kissé gagyogva: megverjük a németet! mienk az ország! úgy van - valamiképen pedig a vitéz népek Jericho falát lerontották, és Salamont felakasztották, - mi is mind apróra vágjuk az ellenséget! Vitézek! én vagyok a vezér - hogy tudniillik annak utána és minekutána - igen - én vagyok Pap Mihály a vezér - én parancsolok! ha a herczeg jön, emeljétek le a süveget.

E lelkes szónoklat után Pap Mihály kissé jobbra konyult nyergében, de azonnal fölegyenesedett, s oly meredten tartotta nyakát, hogy mindkét szeme kidülledt.

- Marha! - mormogta magában Ráfael: szépen megjártam! - azt hittem, hogy míg visszatérek Lengyelországból, összegyűl pár ezer ember, s Brenkovics vagy Clermont itt lesznek!

Hasztalan törekedett Ráfael, Horváth, Móricz és Majos arra, hogy a nép csendesen várja be a herczeget, semmi sem használt: Éljen Rákóczi! mienk az ország! éljen a magyar! ordítoztak az oroszok, mert még akkor kevés magyar volt köztök - rozsdás lőszereikből folytonosan puffogtattak, s oly zsinatot ütöttek, hogy Pap Mihály úr leginkább saját magának szónokolt, alkalmasint nagy hátrányára a zajongó hallgatóságnak, vagy inkább kiabálóságnak.

Egyszerre csudásan elnémultak mindnyájan, mintha a szó kiapadna torkukból, vagy nyelvük fagyott volna meg.

Távolról mindig élesben és csengőbben megszólalt először a szent magyar földön a Rákóczi-dal! Június 14-én 1703-ban.

A lengyel lovas csapat mögött jöttek a zenészek! maradványa Tökölyi czigányainak, kiknek buzdító zenéjét hallottuk már egykor, s kikhez később fiatalabbak szövetkeztek.

Senki sem ismerte a varázsdalt, mert nem volt az induló.^[160] Az öreg karmester titkon, a csaták riadásaiból, az ágyuk dörgéséből, a haldoklók jajából s a fékvesztett vihar zúgásából egy dalt olvasztott össze, - minő még nem volt.

Titkon gyakorlá be néma erdőkben és sötét barlangokban. Rákóczi sem hallotta azt soha: most először, a magyar földön, szabad ég alatt lépett az elő, mint Minerva fegyveresen és sisakkal fejében. Minden hangja egy szózat volt, riadó és intő, hatalmas és bús egyszerre: minden fordulata egy eseményt jelölt: Mohács és Várna sírtak e dalban - s Mátyás és Nagy Lajos dicsősége felcsillogtak büszke hanglejtésein.

Olyan volt e dal, mint a teremtő könyvében a világ, mely lett, mihelyt a teremtő szózata kimondá: egész nyilvánulás, hosszú legenda és szivárványa a reménynek!

A nép nem tudta, mit hall, minő varázs melegszik át keblén, minden hang, melylyel füle találkozott, - egy gondolatának adott nevet és alakot. Úgy tetszett a szűk völgyek durva fiának, mintha ő énekelne: mintha e parancsoló s panaszló, e buzdító és vigasztaló hangokat hallotta volna már mint bölcsődalát, vagy atyja ravatalánál - mint síréneket.

A nép, mely kábult áhitattal fülelt a zenére, a kis sereg, mely vidám lobogóival elősietett, a férfiú, kinek neve él, míg magyar él, míg egy lant van a széles magyar földön, - mindezeket - a sír födi! de a dal, a dicső ének él! és élni fog halhatatlanul.

Buzdít és panaszol, riaszt és emel, sír és örvend, mint ama napon, hol a reggel harmati közt a mármarosi völgyben született.

Kérditek-e még, miért hallgatott e nép, - mi kapta meg lelkét, miért vált a vad haramia ez órában emberré?

Felelek nektek: a Rákóczi dalát hallá.

* * *

Még el nem telt egy második fél óra, s a jelenet megváltozott.

Rákóczi jött! - Oh! e szó - e név - ezen ember! - Rákóczi jött!

Tatár méne, fekete mint a kökény, karcsú mint zerge, nyerítve robogott a völgyön elő, mint Cyrus lova, mikor a nap első sugarát megpillantotta.

Könnyű kalpag ült a szép ifjú Rákóczi fején, a fekete kerecsennel tetején a szellő játszott.

Bársony födte karcsú tagjait, sűrű fürtei lebegtek, míg a deli paripa sörénye, mint fekete zászló emelkedett.

Olyan volt, mint a cherub lángoló karddal, ki a paradicsomból kiűzni jött azokat, kik hesperidáink arany almáit költik el, s hajlékunkban urat játszanak.

Olyan volt, mint kék egen az arany felleg, melylyel a vihar szövetkezik tisztító villámaival: olyan mint a pont, melyre ha a hajós tekint, felkiált: össze a vitorlákkal, - fergeteg jő!

Mert a hatalmasok úgy akarják, hogy csak fergeteg és vihar hozzon áldást - s vér legyen bére a szabadságnak mindenha!

Sokszor az emberi ész megrezzen azon kételyre, ha boldogság-e, a mit keres? - ha annyi élet, annyi vér és szenvedés - folytonosan hullva az örvénybe, soha be nem tölti-e azt, hogy hidat emeljen a névtelen egyházba, hol végreményeink oltártüze ég.

Ha a gondviselés, midőn oly iszonyú árát szabja a szabadságnak, nem hiszi-e, hogy bálványt tömjénezünk, s az ivadékok ezrei le nem higgasztották még a szent eszmét, melyre a szegény nyelv más szót nem ismer, mint szabadság.

Oh! pedig az, mit a becsületes szív ezen eszme által ért: vallás, melylyel az emberi jognak emel oltárt; áldozatkészség, mely magát kifeledi a számításból; felebaráti szeretet, mely az emberiség boldogságában talál élvet s megnyugtatást; a rend, a jogosság s a törvény tiszteletének eszménye! mert a szabadságot mások szabadságától föltételezi. - Virágok nőnek utain, nem emelkednek vérpadok, nem a félelem, a bosszú s zavargás hazája: az igéret földe, hová a jobbak zarándok serege vágyik, fehér zászlók s testvérdalok kíséretében.

De az érczkő lángokban olvad folyammá, míg arany és ezüst kiválnak a kevert rétegből. Talán ha egykor a nemes tiszta istenszobor födetlen áll, s lerázta fátylait s kételyeit - a gondviselés egy nagy, egy magasztos diadalt tart fel számára.

Rákóczi jött!

Kiséretében csekély számú lengyel lovas. Bercsényi nem volt vele, a lengyelországi nemesek közől egy sem kisérte őt.

Egyedül jött, mint a mesés Abulfauris, mint a nagy emberek jőnek a világra, mint az áldás! mert az átok nem jő egyedül, mert nagy emberek nem születnek párosan. Az uszály, a bámulók s igenlők serege nem kezd semmit, csak szövetkezik, a menetet az irigység s gyávaság diadaléneke fejezi be, ha felül emelkedik. Pulya a nagyság mellett, örülve a bátorság s nagyszivűség szerencsétlenségén, diadalt keresvén a rugásban, melyet a haldokló oroszlánnak ad.

Rákóczi keleti arcza halvány; nem világol öröm a szép, a rokonszenves vonásokon, komoly mint a végzet, hivő mint a remény, hideg mint az erdő!

Miért örült volna ő e nagy pillanatban, melynek a sors oly nyomorú keretet adott? Lehetett-e perczig csalódásban, minő nehéz és fontosságteljes az ügy, melynek ifjú életét szentelte!

Előtte Európa legszebb, leggazdagabb országai egyike: leigázva, szabadságát vesztve, idegen hatalmasok paczkázó bosszúja s gonosz gazdálkodásának martaléka! Hatezer négyszög mértföld, 14-15 milliónak szabadsága, nyolczszázados alkotmány, s a legfényesebb lapjai a világtörténetnek! S kik vártak itt reá? pár száz martalócz, haramia, kalandor - kaszákkal, ásókkal, botokkal!

Ki bámulná, ha nem tudott örülni, ha szive megszorult és szemébe köny lopódzott.

De a nép, a vad sereg, a martalóczok leborultak; nők, aggok, gyermekek özönlötték őt körül, minden szemben könny, minden ajkon áldás, minden tekintetben büszke remény!

Rákóczi meg volt indulva; e felriadó öröm, e könnyelmü remény, e rokonszenv mint az ár, megkapták őt. Nem nézte a számot, nem e ronda népet, a hegyekre tekintett, a fűszeres völgyre, a tiszta égre, mely fölötte boltozott, a napra, mely dicsően árasztotta sugarait.

Nem volt-e Magyarországon? ama földön, hol minden kunyhó ajtaja nyitva elfogadására, hol ismerően tekintett reá minden fa, minden bokor; nem volt-e övéi közt? S az iszapos ér-e az, melyről a hatalmas árt kell megítélni, mikor az ég csatornái megnyilnak?

Választott-e nazarethi Jézus fényes urakat és bölcseket a dicső munkára, melyet isteni szelleme végrehajtott?

Nem az eszköz győz, hanem az eszme, - a gondolat!

* * *

Ki merné megkisérteni, hogy ezen elfogadást, s a különböző érzéseket visszaadja, melyek e válságos napon kifejlettek.

Rákóczi a hon embere volt! Ezer közül alig mert volna egy szemébe tekinteni a roppant vállalatnak, mely előtte állt. Rákóczi merte ezt!

Szólott a néphez, felélesztette reményét, egy sugarát lelke nemességének osztá meg vele.

Értették-e őt? ki tudná megmondani!

De varázs volt ezen ember körül, hihetlenül megváltozott minden, mihelyt lába a hazai nagy laknak küszöbén átlépett. A ronda tanya táborrá fejlett ki, hihetlenül s csudásan tudott Rákóczi szelleme hatni e vad népre s rakonczátlan vezéreire.

Parancsa rövid s elhatározott volt, de atyai; szigorúsága merev, de mindenkori; nem korholta az embereket, megkivánta a rendet mulhatlanul s változhatlanul. A hanyag mit sem nyert, mert semmit sem mulaszthatott el; mit ma elhanyagolt, meg kelle tenni holnap, egy munka helyett kettőt.

A restnek lőn legközelebbi érdekében a pontosság, mert munkát kímélt vele. Ha régi magyar szokás szerint representált valaki, Rákóczi nevetve felelt:

- Baj biz az, földi, de hasztalan, meg kell tennünk, mi reánk van mérve: én, mint te! - Mindez igaz, lassan s nem egyszerre ment.

E történet folyamában elég alkalmunk leend Rákóczi rendező szellemével, szeretetreméltó kedélyével, s azon magasztos önzéstelenséggel megismerkednünk, melyet - hála nekünk - a legellenkezőbb véleményű történészek fenntartottak dicső emlékül.

Minden vesztett ügynek vannak hollói: árva nép, mely a veszély nehéz óráiban retteg, de ha kisüt a nap, büszke pávakarajt kerekít, s még neki áll felebb! Árva nép, mely ismeretlenek ellen tárja ki konyha elménczkedéseit, és székhordó daróczosságát; a legpipogyább, legnyomorúságosabb neme az orozva harapóknak, mikor hátuk födve van. Akadtak Rákóczinak is rágalmazói, mikor árulás és balszerencse elolták csillagát. Hogy is ne! hiszen egy Caraffa, egy Cobb és Basta találtak diadaléneklőkre! De a kigyólehellet daczára, mely e tiszta jellem tükrére fuvatott, kevés név tartotta meg oly üdén, oly fényesen emlékezetét.

Pár nap mulva, ki e szűk völgybe jött, magas fák közt látta Rákóczi tágas, de egyszerű sátorát. Előtte mint árbocz a karcsú fenyősudar emelkedett, melyről a háromszínű zászló lobogott, honi szellők árnyán kifejlesztvén szárnyát.

Hallotta a nyerítő méneket, látta a számos tábori tüzet, az osztályzott csapatokat, a rendet s fegyelmet első vonalaiban.

Ha nem is volt e rend szabályozott, a fegyelem oly éber, a tábor oly hadias: a bálványozott vezér minden nap egy hiányt pótolt, egy előnyt idézett életre.

Mihelyt Rákóczi jelenlétének híre elterjedt, ébredezni kezdett a harczias fiatalság. A nemesség, mely a romboló vad csorda elől váraiba menekült, lóra ült, kardot kötött, zászlókat fejtett ki, hogy később vele szövetkezzék.

A remek alföldi nép megrázta magát, mint az oroszlán, ha barlangjából kilép, s követei egymást érték.

A félelem szégyenleni kezdé magát, a gyávaság sánczait ásá, s köpenyeit szedte elé; a kétkedés érezte a választás kényszerűségét. Minden megváltozott, beesett a szikra a csűrbe, égni kellett, akart, nem akart!

Legtöbb baja volt Rákóczinak bárdolatlan, s éppen azért makacs és hiú alvezéreivel.^[161] Mindenki parancsolni vágyott; mindenki azt hitte, hogy őt hivatal, fizetés-megkülönböztetés illeti. Senki sem akart kerestetni s kitaláltatni, maga keresett, maga kürtölé, minő nagy ember, s nagy tettek reményében előlegezett.

Rákóczi remekül tudott ezen emberekkel bánni. Meghagyta a gyülevész népnek saját választású vezéreit, míg ügyetlenségük alattvalóikat is bosszantotta. Úgy parancsolt nekik, mint a legműveltebbeknek, s ha nem értették, ha nem valának képesek eleget tenni kötelességeiknek, lassankint vagy lemondásra birta őket, vagy a nemtelen anyagból szobrot állított elő.

Sokan, kik a forradalom kezdetében több alkalmatlanságára, mint előnyére voltak az ügynek, használható, olykor jeles, nem egyszer kiváló emberekké fejlettek ki a csaták s nagy napok iskolájában.^[162]

Azok, kikkel a Gaura Drakulujban találkoztunk, később csatlakoztak Rákóczihoz, jelenben ezek egy része a híres harambasa, Pintye Gregor vezérlete alatt a nagybányai bérczek közt tanyáztak.

Nehány nap mulva általánosan elterjedt a hír, hogy Rákóczi serege 10,000 főből áll; mennyi volt ebből igaz, meglátjuk később. Brenkovics és társai táborába jöttek s újra elfoglalták azon helyet, melyet egykor Tökölyi hadviseléseiben.

Clermont az elsők egyike volt, ki Rákóczinál megjelent.

A zászlók megszenteltettek, s a három színű lobogókon ezüst betűkkel fénylett: Pro libertate!

Tekintsd a tengert, mikor forr, az eget, mikor borul, a vihart, ha kél, - ilyen volt Magyarország!

Mihelyt Rákóczi seregébe több magyar, mint orosz és oláh gyűlt össze, a fenyíték is nehezebb lőn. A munkács-vidékiek s azoknak legnagyobb része, kik a herczeget a klimieczi völgyben fogadták, majd mind Rákóczi-alattvalók voltak s gyermekkoruk óta e ház iránti hódolatban növekedtek; az ujdonjöttek közt, Magyarország leggazdagabb népének, a híres alföldnek fiai is találkoztak eddig csekély számmal. Ezek, ha kevesebb rendetlenséget okoztak, s távol valának amaz első gyülevész sereg kihágásaitól, sok önfejűséggel birtak, s szerettek beleszólni az ügybe.

Míg amazoknak elég volt parancsolni és szigorú fegyelmet tartani, addig ezeket vezetőik szóval tartották, s velök az intézkedések helyes okát igyekeztek megértetni.

Az első nyugtalanságot e szűk, hegyes vidékkeli ellenszenvük okozta. Alig várták, hogy a szorosok közül a szabad térekre lejuthassanak.

Az élelmiszereket is nehezen tudták megszokni; e határokon csak zab terem, s a magyar a zabkenyeret undorral ette.^[163]

Rákóczi álruhában a nép közé vegyült, kihallgatta panaszait, megismerkedett szellemével s a hol lehetett, segítni tudott.^[164]

Mégis volt e táborozásban valami, a mi a reményt folytonosan élesztette: azon félreismerhetlen ösztön, mely az ország legtávolabb részeiről oda vezette az embereket, a mindig szaporodó jó hírek, a naponkint inkább nyilvánuló remény a merész fellépés sikerében.

Rákócziban a nép azt szerette, hogy mindenkit szivesen, s az unatkozás legkisebb jele nélkül kihallgatott, s még egy növelte bizodalmukat, mit ha sokan meg nem foghatnak, mivel a magyarhoni népet nem ismerik: Rákóczi, mihelyt valamely vidék készségéről meg volt győzve, a köszönet forró s kedélyes nyilatkozatai után, minden szószaporítással felhagyott, s felszólítások, kiáltványok s buzdítások helyett - parancsolt. Oly józan a magyarországi nép, hogy a történelem mindenkori tanusága szerint, a parancs szigorú, elhatározott szavait a haza nevében fogadta el, s annak, minél rövidebb, határozóbb volt, annál nagyobb készséggel engedelmeskedett.

De ha minden oldalról érkeztek azon helyekről követségek, melyek az ügygyel szövetkeztek, Rákóczi oly oldalról is vett kedvező tudósításokat, honnan - nem tagadjuk - várta azokat, de nem hitte, hogy önként jőjjenek.

A munkácsi őrizet tisztjei közt számosan voltak, kik mihelyt megtudták Rákóczi megérkezését, azonnal titkon tanácskoztak, s értésére tudták adni, hogy hűségükre számíthat.^[165]

Adjuk egy általános képét e napoknak, melyekre a pöffeszkedő elbizakodás talán gúnyos mosolyt szánt, de melyek egy elvitathatlan igazságot bizonyítnak, tanulságul az utókornak. Ezen igazság az, hogy valahányszor a kormány, ha legjobb szándékkal is, vagy talán belső meggyőződésből, de oly eszközöket használ rendre s boldogításra, melyekkel a kormányzottak rokonszenve nem találkozik; s valahányszor messzevágó tervei mindent a jobb jövő reményére, és semmit, vagy keveset építenek a jelen élveire s megnyugtatására; ott forradalom marad a népek utolsó s egyedüli menedéke.

Sok bölcseség létezik a miatyánk egyszerű szavaiban, mely Istentől a mindennapi kenyeret a mai napra kéri csak.

Az ivadék, mely él, nem áll csak bölcsekből és magasb erényű emberekből: ki a tömegnek reményről beszél, míg napjait elkeseríti, vagy azt arra szorítja, hogy fákat ültessen, melyekről unokái almákat szedjenek, - nem ismeri az emberi természetet. A bölcseség lépteit a jövőre akkor kezdi, ha a jelennel ki tudott békülni. Magasztos és szép a jövőt előépíteni, szent kötelesség! De ne verjük s ne éheztessük az embert annak rovására, hogy egykor nem bántandjuk s jól fog lakni: ki az árban küzd, az a révre törekszik, s az első mentő ághoz nyúl, ha kezébe szakad is. Szól sz. János a pusztában.

Ezen igazság mellett a mármarosvidéki táborozás még egy mást is bizonyít: hogy az ember, ha szenved, ha kénytelen bosszúját keblébe fojtani, s hallgatását elfogult önhittség tétlen zsibbadásnak veszi, mindig véletlenségekre számít. A remény, legyen az a leghihetlenebb s legcsudásabb, azon irányban növekszik, melyben a szenvedés súlya a kétségbeesést látszik megközelíteni.

Mikor az ég hallgat, a fellegek némák, akkor sujt a villám; ha csattanását hallod, túl a veszély, vagy mást ért a villám.

Azon élénkség, mely e völgyben kifejlett, hitelt halad; nem telt egy óra, melyben az ország egyik vagy másik részéből ne érkeztek volna egyes fegyveresek, nemes urak, követségek.

Ott egy kis zászlóalj bontakozott ki a sűrűből, pár fényesen fegyverzett lovassal elől.

Túl egy küldöttség jött, a Jász- és Kúnkerületből, melyet a mindig kurta-erszényű kormány elzálogosított; szálas, fönséges nép, zömök erős lovakon; ráismernél a keleti szigorú vonásokra ma is. Öltözetük sem különbözött sokat a mostanitól; csakhogy nem kalapok, hanem süvegek födték a sűrű bodor fürtöket, s szűr helyett rókatorkos, czombig érő kék menték voltak a széles vállakon átvetve.

Azután jött a hajduvárosi küldöttség: vidor nép, erős és szép, bátor és harczra kész; előttök lovagolt egy éltes hadnagy, hosszú fehér fürteivel. A merre jött, a nép leemelte süvegét, s mindenütt vidám, élénk üdvözlés szavai hangzottak feléje. Az öreg hadnagy csendes méltósággal köszönt: nem függött gyémántos kereszt mellén, nem födte arany szkofium kék ujjasát: az Isten keze tisztes öreg arczára írta föl: az öreg úr jő, - le a süvegekkel!

Rákóczi napestig lovon ült, rendezve, intézve, parancsot adva: a legtöbb követséget lóháton fogadta el.

Ha délben egyszerű ebédhez ült, népes volt asztala; de maga vizet ivott és ebéd végén csak egy kis billikom keringett, éltetvén a hazát.

Mikor a nap leáldozott, mikor az erdő elnémult, s fényesen mint istennő lépett kék határaiba a hold, kisértetve csillagudvarától; mikor a tábori tüzek lángjai veresen lobogtak fel, - a nép karajba ült egy magas százados fa alá, mint az arab a sivatag pusztáin; azután a zene megszólalt oly nyelven, melyet e sok ajkú nép egyenlően értett.

A nagyidai dal, Tökölyi indulója, szláv ós oláh énekek váltakoztak. Itt-ott a vidékből ide tódult fiatal nők és leányok éjfélig tánczoltak.

Az erdő sötétében, egy zöld domb harántékán, vagy a hevenyészett kunyhó előtt, fiatal hölgyek énekeltek: arczaikba a halvány hold kéken világított.

Olykor, ha már mindenki pihent, kürt szólt vagy trombita harsogott; új harczosok érkeztek; mindig, mindig! mintha a földből nőnének ki.

* * *

Nem akarjuk részletesen elbeszélni a küldöttségek szónoklatát, a tarka híreket, melyek jöttek mint a szivárvány, s eloszlottak, mint a köd.

Messze vezetne minden egyes vidéki s távoli urat megnevezni, kik váltakozva jöttek és mentek, s kiket Rákóczi azon szívességgel fogadott, melylyel barátokat tudott szerezni; míg a hatalmasok csak magukat bámulva, csak saját lángeszükre támaszkodva, s önfényüktől elkábulva nem veszthettek ugyan barátokat, mivel nem birtak azokkal, de sűrűdni látták ellenségeiket.

Rákóczit az alföldi küldöttségek arra unszolták, hogy hagyja el a zabkenyér árva völgyeit, s lépjen ki a síkra, Munkács vidékére.

Erősíték többen, hogy a Montecuccoli-ezred, Károlyi Sándor dolhai győzelmének hírére, új és sürgető parancsot kapott, hogy Olaszországba menjen.^[166]

Ha a jó, mint a rossz hírek, ha a lég, mely a forrpontról a jégfokig szállt le és viszont, a kedélyeket folytonos hullámzásban tarták: Rákóczi maga nyugodt volt.

Mikor a Rubicont átlépte, - miként maga mondja emléklapjaiban,^[167] - a czél állt előtte, s szíve sem a veszélyen, sem az eszközök csekély voltán meg nem rezzent; ismerte a földet, hová jött, bizott a népben, melyért mindenét koczkára tette.

Azonban a mi történt, a mit hallott, meggyőzte őt, hogy késnie nem lehet.

Tábora ez időben már egészen hadias lábon állt, de rosszul volt fegyverezve, s a fegyelem is csak kezdetben; ezen kívül jelesb tisztek is mindig hiányoztak, mert a nemes urak, kik őt felkeresték, eltávoztak s készületeiket tevék; mindenhová előörsök valának rendelve: czirkáló csapatok vizsgálták át az egész vidéket, s Brenkovics emberei mindent tudtak, mindent láttak. Rákóczinak azon előnye volt, hogy a veszélyt ismerte, melylyel szemközt állt.

Megtudta, hogy az egész uton Munkács felé ellenséges katona nincsen, hogy a nép nyitott karokkal várja, s a nemesség, szegény mint gazdag, mellette s az ügy mellett nyilatkozott.

Rákóczi parancsot adott a jövő hajnalban indulásra.

Három nap alatt Rákóczi, a körülményeket tekintve, csodás rendben érkezett Munkácsra, maga előtt küldvén híres manifestumát, a vérbe edzett szavakkal: Recrudescunt inclitae gentis hungarae vulnera! - mely később a földből emelte ki a harcz romlatlan fiait.

Czirkálói az akkori magyar hadviselés modorában, a várat párszor megközelíték, de természetesen minden egyéb eredmény nélkül, mint a szükséges begyakorlás gyors és hadias mozdulatokban.

Rákóczi főhadiszállását az alvárosban, kevéssel tovább a vártól egy ágyulövésnél választotta, zsindelylyel födött s léczezettel kerített saját házánál.

Munkács lakossága a legélénkebb részvétet tanusítá, s azonnal küldöttséget rendelt a herczeghez, ki azt a hosszú alház tágas, gerendákkal födött egyik szobájában fogadta.

A küldöttség vezetője bizonyossá tevé őt arról, mit már tudott, hogy az 500 főből álló német őrizettől nincs mit tartani, mert nagyrészt hadastyánokból áll s a legtöbb e katonák közül a vidékbe házasodván, inkább mellette, mint ellene leend.

A beszállásolási rendeletek jók voltak, a sereg egy része azonban szabad ég alatt tanyázott, s Rákóczinak gondja volt mindenütt előörsöket kiállítani.

Pár óra telt el a követség eltávozása után, Rákóczi az egyszerű ágyon pihent, s Clermont levelek, rendeletek irásával volt elfoglalva.

Mindkettőnek hadias készülete egyszerű, s őket alig lehet a többi tisztektől megkülönböztetni.

Minden podgyásza Rákóczinak két bőrmálhából állt, a sátort, melyet neki Sierawszky kölcsönzött a klimieczi táborozásra - visszaküldötte már.

Egyszerre Clermont felugrott székéről s az utczára nyiló ablakok egyikéhez sietett. Rákóczi hirtelen fölemelkedett fekvő helyzetéből.

- Minő zsinat ez! - kiáltott fel Clermont, nagy s mindig növekedő zajt hallván.

A jövő pillanatban nehány polgár rohant be a léczkapun, s minden bejelentés nélkül Rákóczi szobájába nyitott.

Az első ezek közül, a legijedtebb, volt egyszersmind a szónok; hárman, kik őt kisérték, s kétségbeesetteknek látszottak, csak fejeik helybenhagyó mozdulatával s kezeik hadonászásával követték az előadást.

- Mi baj, mi történt földi? - kérdé Rákóczi, kit a zaj kellemetlenül lepett meg, de kinek vonásain legkisebb jele a félelemnek sem látszott.

- Fönséges herczeg! - így kezdé beszédét kiáltó, ijedt hangon egy kisded, nagyfejű mészáros, kék rókatorkos mentében s igen borzas ősz hajjal. - Spectaculum! végünk van! a vitéz urak felverték a pinczéket, úgy isznak mint a disz- - gődények! A kit elkapnak, megverik! és a nőket - - - összeölelgetik! Ez már nem semmi dolog! Üsse meg a tüzes mennykő az ilyen szabadságot! - Ezzel a polgár földhöz vágta süvegét, s kihivó tekintetet vetett a herczegre.

- Barátim! - felelt Rákóczi nyugodtan - a katona iszik, ha bort lel; ez baj, de kikerülhetlen, míg a sereg a szabályhoz szokik. Sajnálom a dolgot, - - mondja csak, mi ára lehet a bornak, melyet a város bir?

- Mi ára? - kiáltott fel a mészáros - ki tudná? ezer millió arany, ha nem több!

- Bolond beszéd, földi, - viszonzá Rákóczi, - elég hozzá, a kár meg fog fizettetni.

- Hát a menyecskék és szüzek koszorúja? köszönöm én az ily kárpótlást!

- Ne zugolódjék, öreg úr! - mond Rákóczi békítve - azonnal segítünk a dolgon, a hogy lehet; de a bort, pálinkát fel kell ám áldozni; míg egy italt érez e szomjas nép, nem lesz vége a veszedelemnek.

- Feláldozni! na hiszen nem sok áldozni való lesz, 20,000 torok! kiiszsza az a Veres-tengert is! - mond a mészáros, mindinkább feltüzelvén magát - hát a nők!

- Megálljon csak, barátom! - mond Rákóczi - Isten nem vagyok, majd segítek a dolgon emberi módon. Ha leégett a ház, a tűz is megszűnt; ha üres a hordó, nincs iszákos ember. Mondja csak, földi, mert gondolom, azt csak tudja, mennyi bora van a pinczéjében?

- Tudom ám: egy hordó székelyhidi és egy átalag zombori - volt - s most van semmi!

- Mi árát szabja? - mond Rákóczi.

A mészáros sokáig vakarta fejét, azután daczosan mondá:

- 10 forint legalább.

- Itt 20, - viszonzá Rákóczi, a pénzt átadván a mészárosnak, kinek arcza sugározni kezdett.

- Hát a mi kárunk? - hebegtek a többiek.

- Mindjárt barátim! - felelt Rákóczi, azután Clermonthoz fordulva, szólt: - siessen kegyed, vegyen nehány biztos embert magához, s a mennyi hordó van a városban, mind be kell verni a fenekét, hogy egy ital bor se maradjon, van víz elég! számomra pedig vezettessen lovat elő.^[168]

Clermont elsietett s Rákóczinak sikerült a polgárokat nem csak megnyugtatni, hanem a legnagyobb derültségre ébreszteni.

- Igy már semmi baj! - mond a mészáros - hanem ha rendet nem csinál herczegséged, egymást veri agyon ez a rakonczátlan pribék nép! egyik a másik üstökét tartja!

Rákóczinak nem maradt egyéb hátra, mint lóra ülni, s a zavargás helyére nyargalni, hol nagy bosszúságára, nemcsak a közembereket, hanem a tisztek nagyobb részét tökéletesen elkészülve találta, kiabálva, énekelve s kivont karddal nyargalózva. A mit egyébiránt a mészáros a munkácsi hölgyek veszedelméről mondott, a költészet határiba vágott, s a derék bikaölő képzelő tehetségének sugallata volt.

Mihelyt a tisztek s katonák, - kik gajdosan énekelve, káromkodva s rossz fegyvereiket kisütögetve zajongtak az utczán s a házakban - Rákóczit megpillantották, azonnal oly rémületes éljenzéshez fogtak, mintha őt most látnák először életükben.

- Ittunk, fönség! - mond Majos vigyorogva Rákóczi felé kacsázván, míg őt Kis Albert és Nagy Márton követték. - Éljen a haza!

- Majos uram! - mond Rákóczi szigorú hangon - nem kancsóval mérik a szabadságot, s a ki más borát kiissza, azt magyarul eddig tolvajnak nevezték, nem vitéznek. Menjenek kegyetek mindhárman tüstént szállásaikra, további parancsig; az első tisztet, kit ily állapotban találok, agyon fogom lövetni!

A leghosszabb szónoklatnak alig leende oly csudás hatása, mint e pár szigorú szónak. Rövid morgás után, mely Rákóczi merész tekintetétől elnémult, mindenki eltakarodott, s pár óra mulva egész Munkácson nem volt egy ital bor és pálinka.

A polgárság nagyobb része az ajánlott kárpótlást sem fogadta el, sőt maga a mészáros követtársaival együtt, a mit kapott, megszégyenülve a város pénztárába vitte.

Rákóczi alig érkezett vissza szállására, mikor nála egy Thury nevű protestáns lelkészt jelentettek be, ki a munkácsi várból jött.

Tisztes öreg férfiú volt ez. Rákóczi derült arczczal szólítá meg:

- Mi jót hoz kegyed nekünk a várból?

- Uram, herczeg! - szólt a lelkész - a jó Istentől jő, s utána azoktól, kiknek kezeibe tette le a hatalmat, mert minden hatalom Istentől ered.

- Szóljon tiszteletes úr! - viszonzá Rákóczi - az emberek olykor a hatalmat megragadják, s Isten tűri; de azon leendek, hogy vissza ne éljek azzal, mely most a haza kezében van, mert én csak annak érdekét képviselem.

- Sokan a város polgárai közül a várba menekültek - kezdé újra a lelkész - s általam kéretik fönségedet, hogy a szegény várost kímélje s a vagyonukat a szilaj katonaság rablásától óvja meg.

- Minden meg fog történni, mi lehető - felelt Rákóczi, - e nép fegyelemhez, rendhez nem szokott, de a kiáradt folyam is visszatér medrébe, s a hátrahagyott iszapban később jó buza terem. Nyugtassa meg kegyed a jó polgárokat; juttassa eszükbe, hogy Munkács Rákóczi-birtok, hogy ama sziklán növekedtem, s otthon vagyok, nem ellenség földén. Most pedig beszéljen nekem valamit az árva hazáról; pár nap előtt léptem határiba, még nem csendült meg minden testvérhang fülemben.

- Auersberg, a várparancsnok - felelt a lelkész - biztos hírből tudja, hogy a Montecuccoli ezredét a jászok és kunok megsemmisítették.

- Én is hallottam e kósza hírt, - mond Rákóczi, - de bár valószinűséggel bir, nem akarok annak feltétlen hitelt adni; szeretnének a jó német urak elaltatni bennünket, ébren leendünk! nem játék, a mit kezdtünk, s öntudatával birunk a vállalat egész súlyának.

Miután a lelkész ismételte azon híreket, melyeket már Rákóczi hallott, s Clermontnak több a vár őrizetére vonatkozó kérdéseire felelt, Rákóczi derült, szives hangon szólt:

- Siessen kegyed vissza a várba, s nyugtassa meg a jámbor polgárokat, kik jobban tennék, már csak a példáért is, ha visszatérnének lakjaikba. A várparancsnokot, régi ösmerősömet, üdvözölje nevemben; amicus personae, inimicus causae.

A lelkész érzékeny bucsút vett s eltávozott.^[169]

* * *

Alig telt el egy negyed óra, Pap Mihály lépett a szobába, kivételes józanságban ugyan, de szenvedélyét eláruló rézzel hatalmas orrán.

- Mi hírt hoz kegyed, Pap uram? - kérdé Rákóczi.

- Fönséges herczeg, - felelt a kérdett - rossz hírt! Egy század vasas német megszállta a szerednyei várat; sok lőport hozott magával, s mondják, az egész Montékukula ezred épségben van. A jász-kún atyafiak hetvenkedtek ugyan a baglyás mellett, de nem bántották őket.

- Gondoltam, - viszonzá Rákóczi minden felindulás nélkül. - Jobb is, ha ingyen nem kapjuk az áldást, olcsó húsnak híg a leve! Se baj azért, Pap uram; sőt éppen kegyed, mert vitéz ember, fogja őket a szerednyei várból kifüstölni. De mindenekelőtt egyet mondok: lakat legyen száján, mert dobbal nem fogunk verebet.

- Kifüstölni? - kérdé Pap, állásba tevén magát, - hogyan, fönséges uram?

- Mielőtt ezt megmagyaráznám, menjen kegyed, s hívja össze a főnököket; több szem többet lát, azért tanácskozni fogunk előbb.

Pap Mihálynak, miként látszott, nem egészen volt ínyére a megbizás; de másrészt Rákóczi bizodalma hízelgett büszkeségének, azért haladék nélkül távozott s félóra múlva a legsajátosabb haditanács ült együtt.

Rákóczi, ki mindenkép törekedett gyülevész alvezéreiben és tiszteiben a rend, fegyelem s udvariasság eszméjét már azáltal is felidézni, hogy maga szigorúan rendet tartott s őket megbecsülvén, velök hivatalaik fokozata szerint bánt; most is némi ünnepiességet akart adni a tanácskozásnak.

Mihelyt többen együtt voltak, Rákóczi elfoglalta elnöki helyét egy keskeny asztal elején, mely a szoba közepében nyúlt: mellette jobbra Clermont és Pap Mihály ültek, balra Brenkovics és Ráfael.

Fenchel Hannest szemközt látjuk a székely ifjúval, kinek mindig vetélytársa volt, a nélkül, hogy hiúsága csak egyszer is engedné vád és árulkodások által féltékenységét elárulni. Ezeken kívül Horváth és Móricz, s még hárman, kiknek Rákóczi neveiket sem tudta, - ültek az asztal körül.

- Uraim! - így kezdé Rákóczi - hallották már, hogy a Montecuccoli-ezred nemcsak épségben van, hanem valószinűleg vissza fog térni, s hogy egy század Szerednyét szállta meg; előttünk tehát csaták állnak. Seregeink igaz, óránkint szaporodnak, de azért még kevesen vagyunk; ellenben a német tábornokok azt hiszik, hogy legalább 10,000 emberrel rendelkezhetünk. Ha tehát 1200 vasas német előtt mindjárt kezdetben megoldjuk a kereket s ellen nem állunk, mint vitéz férfiakhoz illik, elveszítjük a nemzet bizodalmát. Minden attól függ, hogy az első támadásnak emberül megfeleljünk. A század, - ha csakugyan annyi - mit alig hiszek, mely a szerednyei várat megszállta, nem volt oda rendelve, ez világos; mert az ezred néhány nap előtt Olaszország felé indíttatott, e század pedig kisérte lőporral és hadiszerrel; de miután útközben látta a nép forrongását, s alkalmasint megtudta, hogy magam jelen vagyok, okosabbnak vélte a lőport - minek mi, fájdalom, nagy hiányában vagyunk - a szerednyei várban biztosítani.

- Egy egész vasas ezred 1200 fő; csekély seregünk ellen tekintélyes erő! de óvakodva fog működni, mert mindenfelől körözve van buzgó néptől, mely csak alkalomra vár, hogy neki sikerrel árthasson. Nemcsak a számtól tartok, hanem s főleg a fegyelemtől ily begyakorlott katonaságnál, mi nálunk még nem létezik; azért azon kell lennünk, hogy minden alkalmat használjunk gyengítésükre. Ha a szerednyei várba szállított lőport kézhez keríthetnők és az ezredből egy századot megsemmisíthetnénk, ez nagy nyereség lenne. Mondják ki kelmetek véleményeiket őszintén s tartózkodás nélkül.

Rákóczi beszédét néhány percznyi szünet követte, azután Horváth, mint régi katona, megpödörte bajuszát s nagy méltósággal szólt:

- Száz nehány vasas németnek még parancsolunk! legjobb lesz, ha lesbe állunk, s mihelyt kidugják orrukat a várból, rájok ütünk, s levágjuk őket.

- Meg kell izenni nekik, hogy 10,000-en vagyunk, - szólt most Móricz, egy izmos öreg ficzkó, kissé boros képpel - s hogy adják meg magukat!

- Halljuk Pap Mihály uramat! - mond Rákóczi, látván, hogy az öreg folytonosan rázza borzas fejét.

- Legjobb leend, - mond Pap Mihály - ha az egész táborral neki megyünk herczegséged vezérlete alatt s rájok ijesztünk!

E bölcs hadi terv kijelentése után Pap Mihály büszkén maga körül tekintett.

- De ha nem akaródzik megijedni? - szólt Fenchel Hannes az asztal végén, kimondhatatlan megvetéssel jártatván szemeit azokon, kik eddig Rákóczi felszólítására véleményeiket nyilvánították.

- Száz ember ellen nem indulunk az egész táborral, Pap Mihály uram - jegyzé meg Brenkovics nevetve.

- Hát a vár! - kiáltott fel Pap Mihály sértve.

- Majd a mienk lesz a vár is, ha levágjuk a németet, - mond a három ismeretlen egyike - az a fődolog ám, míg őrség van, van vár!

- Igen bölcsen szólt kegyed, - viszonzá Rákóczi - a fődolog a vasas ezredet megsemmisíteni, azért érdekünkben áll a Szerednyére vonultakkal mielébb végezni.

- Bezzeg ám! - mormogott Fenchel.

- Halljuk tovább, - kezdé újra Rákóczi - megtámadni, lesbe állni s megijeszteni az ellenséget, ez mind igen jó annak idejében, de szeretném, ha kelmetek megmondanák, mikép vélik azt lehetni?

- Csak az a baj, fönség, - mond Ráfael, ki eddig hallgatott - hogy a szerednyei várnak erősek falai s árok keríti; ágyú nélkül pedig nem veszünk be várat, nekünk egy sincs, azért csellel kell élnünk, ha boldogulni akarunk.

- Helyes, Ráfael, - felelt Rákóczi - halljuk a cselt.

- Pap Mihály uram, mint vitéz ember, - folytatá Ráfael - pár zászlóaljjal a várhoz nem nagy távolban lesbe áll; sok emberre nincs szükség, nem a szám, hanem az ügyesség határoz, míg ez történik, addig én tíz, tizenkét ficzkóval legfeljebb, de kiket magam fogok választani, bejutok a várba.

- A várba? hogyan? - kiált fel Clermont, ki a vakmerő székelyt jól ismerte, de meg nem foghatta, hova jár esze.

- Igen könnyen, - viszonzá ez rögtön - fájdalom, ez országban a sok bátor közt ijedős nép is lakik, s már mikor Károlyi Sándor szétverte Esze Tamás s Nagy Márton uram seregét s az első ott is hagyta fogát, a nemesség s számosan a vidékiek közől várakban s kastélyokban kerestek menedéket. Ha tehát én néhány bátor ficzkóval, kik közé herczegséged engedelméből a most szállásaikat őrző Majos és Kis uraimékat is kikérném, ha mondom, néhány vakmerő emberrel, ki meg nem ijed árnyától, bebocsátást kérek a szerednyei várba, ez nem fog feltűnni; csak azt kell a németekkel elhitetnünk, hogy a nép dühe elől keresünk menedéket. Százat merek egyre feltenni, hogy bebocsátanak, mindennapi dolog! aztán száz vasas csak meg nem ijed néhány szorult fíczkótól.

- Van azoknak is eszük, - mormogott Fenchel.

- Ha van, nekem is van! - felelt Ráfael büszkén - mondjon Fenchel uram jobbat, ha tud, vagy jőjjön velünk, igen fogunk örvendeni.

- Halljuk, halljuk! - veté közbe Rákóczi - nem kell félbeszakítani mások beszédét.

- Ha egyszer a várban vagyok, - fejezte be Ráfael - a többi gyermek-játék.

- Igen, de ha be nem eresztik kegyedet? - jegyzé meg Clermont - aztán ha benn is leend a várban, mit tehet annyi ellen?

- Meglehet, hogy beeresztik, - mond Fenchel, kit ismeretes rossz kedve környezett, - s ha benn van kegyed, Ráfael uram, karóra vonják fejét.

- Az én dolgom! - kiáltott fel Ráfael - kegyedet, Fenchel Hannes csak az bántja, hogy a dolgot én gondoltam ki, nem maga.

- Bolondság! - viszonzá a szász igen rosszkedvűen.

- S mit teend kegyed, - kérdé Rákóczi - ha a várba jut?

- Az akkor válna el Fönség! - felelt Ráfael - sokat lehet ott tenni! például a vasasokat leitatni, rájok zárni az ajtókat, kaput nyitni Pap Mihály uramnak; tüzes kanóczczal a lőporos hordók mellé állni, s felvettetni a várat, ha kell - - - mit tudom én!

- Fönség, - szólt Brenkovics, miután Ráfaelnek főleg utóbbi nyilatkozata egész fergetegét idézte elő az ellenmondásoknak - én Ráfael uramat mint vitéz, sőt vakmerő embert igen jól ismerem, s bárminő eszeveszettnek is látszassák terve, ha valaki, ő képes azt szükség esetében végrehajtani.

- Oh! Oh! - dörmögött Fenchel.

- Én e meggyőződésben vagyok, - folytatá Brenkovics - de néhány bátor ember, s főleg olyan mint Ráfael uram, s azok, kiket megnevezett, felérnek egy kis hadsereggel: száz vasasért s a szerednyei várért egyikét sem áldoznám fel. Talán nem is szükséges a várba jutni, hogy abból az őrizetet kizaklassuk.

Többen helybenhagyólag intettek fejeikkel; mert Ráfaelnek ármányos végjelenete a kanóczczal kezében, egyiknek sem volt amúgy igazán ínyére.

- Elég leend, véleményem szerint - szólt tovább Brenkovics - a vár falait köröző s ahhoz ragasztott avult zsindelylyel és szalmával födött épületekhez férni, a mi tréfa dolog, azokat felgyujtani, s így lángot adni a vár avult fedelének is. Ha ez sikerül, annyi lőport az őrizet nem fog koczkáztatni, s a vasas urak nem oly könnyen hányatják magukat légbe, mint Ráfael czimboránk: ki fognak tehát az oduból bujni, s akkor két dolgot lehet tenni: a híd leeresztését a vár árkán keresztül akadályozni, s a vaslemezelt hivatlan vendégeket oda perzselni; vagy a várból kirohanó lovasságot kemény tűzzel fogadni. Hihető, hogy a lovakat, főleg ha a lángok Isten igazában fölcsapnak, nem is használhatják. Ráfael uramnak a terve igen helyes annyiban, hogy Pap Mihály uramnak csakugyan közel kellene tartalékban állni seregével a támadás rögtöni elintézésére.

- Helyes! - kiáltott fel Ráfael, ki nem volt kisebb bámulója Brenkovicsnak, mint a mindig duzzadt Fenchel, mely utóbbi hallgatott.

- Mit mondanak erre kelmetek? - kérdé Rákóczi - én részemről Brenkovics uram tervét igen helyesnek találom.

Oly újak s gyakorlatlanok voltak a hevenyészett alvezérek a hadviselésben, hogy Brenkovicsnak könnyen kivihető terve ellen többen felszólaltak. Pap Mihály mindig a mellett maradott, hogy az egész hadsereggel Szerednyére kell menni; mások Szerednyét egészen mellőzni akarták, állítván, hogy ha felgyujtatik, csak a hazának kár.

Rákóczi látván a tanácskozás eredménytelen hosszaságát, végre felkiáltott:

- Úgy látom, kelmetek meglehetősen beléegyeztek Brenkovics uram tervébe. Nem lehetetlen, hogy Montecuccoli ezredének többi része is itt terem nemsokára, és zaklatni fog bennünket, azért el nem ereszthetek innen annyi vitéz férfiút; Pap Mihály uram okos, bátor férfiú, elintézendi a merényt 3-400 emberrel.

Rákóczi e szavak után fölkelt, s a tanácskozás be volt fejezve.^[170]

Pap Mihály, kit nem lehete eddig mellőzni, mivel a nép sokat tartott róla, még az éjjel megindult Szerednye felé, minő sikerrel, megtudjuk nemsokára.

Azon jelenetek, melyeknek a klimieczi táborozásban tanúi valánk, Munkácson ismétlék magukat. A tehetősb vidéki nemesség lóra ültette egy részét a szegényebb nemes osztálynak, s ezek csoportonkint érkeztek a főhadiszállásra, de csak fokosokkal fegyverkezve.

Tőlük hallá Rákóczi, hogy a Montecuccoli-ezred már Ungvárra érkezett.

Sokan tanácsolták a visszavonulást, de Rákóczi hajthatlan volt.

- Ha most, az ellenség közeledésének első hírére visszavonulunk, - mond Rákóczi - senki sem hiszi el, hogy seregünk 10,000 főből áll; pedig ennyire növelte annak számát a buzgó hiedelem, másrészt a félelem. Jó pedig, ha az ellenség erősebbnek kürtöl, mint a minők vagyunk.

- Nem csekély feladat 3000 gyaloggal s 500 lovassal e szalma- és zsindelylyel födött lakok közt védni magunkat 1200 vasas ellen; de ki kell állnunk a sarat, ha nem akarjuk hitelünket veszteni.

Mikor Rákóczi egyedül maradt Clermonttal, felkiáltott:

- Ezen emberek előtt így kell szólnom, kegyednek azonban meg kell vallanom, mikép szándékom úgy intézkedni, hogy a visszavonulás, ha elkerülhetlen, legalább meg legyen fejtve.

* * *

Rákóczi még az nap rendelést tett, hogy a sereg rosszul fegyverzett része a szent-miklósi várba, két órányira Munkácstól, vonuljon, s maga mellett csak az aránylag legjobban felszerelt részét seregének, s az utóbbiakhoz csatlakozott nemességet tartotta. Hogy a távozókat vidor kedv kisérje, a czigány zenészek velök mentek, mindig elől, s harsogtatva a kedves honi dalokat.^[171]

Minő vakmerőnek is látszatik ezen intézkedés első tekintetre, oly jó hatással volt mind a hadseregre magára, mind a vidéki népre.

- Bízik magához! - szóltak a vidékiek, kik előtt, bár Rákóczi e körülményről szoros hallgatást parancsolt vezéreinek, nem maradhatott titok, a Montecuccoli ezredének gyors menetekbeni közelgése az agg Munkács felé.

Rákóczi úgy vélte, hogy ha az ellenség szükségessé teszi a visszavonulást, nem fog az futásnak magyaráztatni, ha a Szent-Miklósra küldött sereghez csatlakozik; másrészt éppen azon emberektől menekszik ezáltal, kiknek gyakorlatlansága, komoly megtámadtatás esetében, több alkalmatlanságot, mint előnyt vet a mérlegbe.

Rákóczi, miután megtette rendeleteit, lepihent, mintha béke közepette lenne.

Hajnalban Pap Mihály érkezett haza Szerednyéről azon kellemes tudósítással, hogy az egész éjet a vár közelében töltötte lesben, szemmel tartván a németeket, de egy sem mozdult, azért sajnálta felgyujtani a várat köröző kunyhókat.^[172]

Pap Mihálynak e sajátos hadi nézeteire Rákóczinak le kellett fojtani bosszúságát. Komoly óra kondult meg, a szabadságharcz nyitánya!

Az éj a rónákon és távol bérczeken szétterítette árnyait. Míg Pap Mihály kis csapatával a parancsolt és igért óvatosság helyett, a rendetlen nép folytonos kurjongatásai és puffogtatásai közt, a szerednyei vár felé vonult; míg Ráfael vidám dalok és zene kíséretében Szent-Miklósra ért: addig a Montecuccoli-ezred Ungvár felől, borítva az éj sötététől, gyorsan, de óvatosan közeledett.

Rákóczi czirkálói s számos kéme el voltak a vidéken széledve; éberebb figyelmet nem lehetett kivánni, mint a minőt a szigorú parancs föltételezett, az egész város körül volt állva előörsökkel, de a német lovasság lovainak körmeit begöngyölte s oldalutakon oly vigyázva jött, hogy a jó intézkedések daczára a gyakorlatlan s talán elbizott czirkálók nyomára sem akadtak.

Rákóczi csendesen pihent ágyában. Már a vidéket a hajnal első léhe kezdte deríteni. A magas szikla, melyen a munkácsi vár fészkel, szigorúan és feketén rajzolá le magát a kétes világban; a róna mindig tovább és tovább fejledezett boruiból, s miként az árnyak futottak az ifjú korány világhullámai előtt, lassan gördült le mint varázsabrosz a terjedt tájkép. Túl a Latorczán a szőllők és erdőborított hegyek átzöldültek homályaikból, s a folyam árja egyes csillámokban szikrázott fel.

Munkács szalmás födelei fölött kék gőz bolyongott, mert a jókor kelő nap házi tüze magas füstoszlopokban áldozott.

Szép volt a kép, mindig világosabbá váló színönteteiben. Az örökké ifjú s halhatatlanul életlehelő természet csendesen bámult a nyugtalan emberfajra, mely a szabad légért, a szeretetért, a nyugalomért küzd mindenha, s vérrel vásárolja, mit Isten ingyen adott.

A gazdag ország szegény népe, a világért, vízért, légért fizette utolsó fillérét; mert a só szintén oly ingyen ajándoka e földnek, mint azok. Magyar- s Erdélyország kitarthatná sóval 10,000 évig egész Európát, s mégis, rémítő ára miatt, a szegénység sótalan kenyeret evett.^[173]

Rákóczi őrserege a Latorcza szigetében tanyázott; mindenki ébren volt ott, s a herczeg oly szigorú rendet hozott be, hogy ez őrségben egy ittas embert sem lehetett látni.

Hajnalban mindig új csapattal váltatta azt fel. Horváth vezénylete alatt közeledett most az új őrség a Latorczához. Az öreg katona elől lovagolt, őt mintegy 100 lovas követte; durva bozontos nép, az ekéből kifogott lovakon, rossz lőszerekkel, többnyire fokosokkal, ritkán kardokkal felfegyverkezve.

Csendesen haladtak, mikor mintegy száz lépésnyire lehettek a Latorczától, egyszerre mint a villám egy vasas század rohant elő, mintha a földből nőtt volna ki. Mikor lövésnyire érkeztek Horváth csapatjától, hirtelen megállíták lovaikat s karabélyaikból dörgő tüzet adtak reájok.^[174]

E közben a szigeten levő magyar lovasság észrevevén az ellenséget, dühös ordítások közt előrohant s Horváthtal egyesült.

Szemközt álltak most a németekkel, kik fegyvereiket töltötték; mellvasaik csillámlottak s fehér öltönyeik megkapó ellentétet képeztek a szemközti csapat minden szinű és fegyverű készületével.

Horváth azonnal látta, hogy ily rendezett erőnek ellent nem állhat, azért felbátorítván embereit, hogy szét ne váljanak, ő is tüzet adatott az ellenségre, azután megfordult s elég jó rendben, meg-megállva s újra puffogtatva a németekre, haladott a városba vissza.

De a vasas ezred egy volt a legjobban begyakorlottak közől. A kapitány egy nappal ez előtt esküt tőn: hogy kardjára fűzve viszi Rákóczi szívét Nigrelli tábornoknak Kassára,^[175] s látván minő rendetlen nép van előtte, nevetve mondá tisztjeinek: rajta! lesz mindjárt nyúlvadászat! - - Ezzel egy kanyarodást tőn századával s oly erővel kezdé a visszavonuló őrséget nyomni, hogy az elég szabályos és csendes visszavonulás futássá fajult, s a magyar lovasság hanyatt-homlok rohant a városba.

Rákóczi egy órával hajnal előtt ébren volt már, s éppen öltözött, mikor az első lövéseket hallotta. Nem volt veszteni való idő. A jövő pillanatban Brenkovics, fölfegyverkezve tetőtől talpig, nyitott a szobába.

- Itt az ellenség, Fönség! - kiáltott fel élénk, de félelmetlen hangon - keményen nyomják Horváth uramat, siessünk!

Rákóczi inasa hirtelen előhozta a kardot s pár pisztolyt felragadván, kisietett, hogy urának lovát vezettesse elő.

Rákóczi, Brenkovicstól kisérve a tágas, léczczel kerített udvaron, a ház előtt termett s riadót fuvatott. Már a gyalogságnak Munkácson maradott, jobban fegyverzett része, az udvarban összegyűlt, mert a minő rendetlennek látszott e nép állomásain vagy csata után, annyira kész és vidor volt, ha dob és trombita szólt, s egy sem hibázott a gyűlhelyen.

Mindössze 15 lovas volt Rákóczi kiséretében, kik közt Clermont s többen, kik már nevezve voltak.^[176]

Rákóczi szállásával szemközt a város tere nyilt, hol hosszú sora áll az alacsony boltoknak.

Rákóczi azonnal két csapatba osztotta fel a gyalogságot: egyiket a város terén a boltocskák előtt állittatta fel, a másikat szállásának léczezete irányában. A két kis sereg közt széles köz nyilt.^[177]

Rákóczi lovas kiséretével egész öntudatával birt a veszélynek, de el volt mindenre szánva.^[178]

Alig maradt ideje így elrendezni csekély haderejét, midőn Horváth az őrséggel Rákóczi szállásának kapuja előtt hajtott el, s a herczeg látta, hogy emberei mint a felleg szét kezdenek oszlani mindenfelé.

Nyomban a szaladók után az üldöző vasasok robogtak elő, - emelt kardokkal - elől a kapitány.

Mikor a század a kapu irányába érkezett, két oldalról tüzet adott rájok a gyalogság: a kis lovas kiséret pedig kirohanva az udvarból, a németekre vetette magát, oly dühvel, hogy sorait megzavarta. Majos egyenesen a századost rohanta meg, s rövid védelem után egy iszonyú vágással annak arczán át, véget vetett életének.

- Te sem fűzesz több Rákóczi-szivet kardodra! - kiáltott rá dühösen.

A kapitány lehanyatlott lováról, míg részint a lövések, részint a kis lovas csapat vágásai alatt, harmincz vasas esett el.^[179]

A német tisztek, mikor századosukat a lóról leesni látták, emelt kardokkal rohanták meg Rákóczit, ki e pillanatban Clermonttal három vasas ellen védte magát. A tisztek egyike mindent levervén maga előtt, oly erővel támadta meg Rákóczit, hogy ennek lova hátraroskadt. Clermont inkább el volt foglalva, mint hogy segítségére siethetne, de Brenkovics és Fenchel azonnal észrevették a veszélyt, melyben forgott - s közelébe ugrattak.

A gyalog csapatokból is kivált nehány ember, s rémítő ordítással körülfogták a vívókat.

A tisztek perczig sem tágítottak.

- Ez Rákóczi! - kiáltott fel az egyik - ismerem.

- Lőjj! - unszolá a másik - ki ne szalaszszuk.

De míg az első Rákóczi karját megragadta, s a másik valóban rálőtt, s még néhány vasas növelte a gomolyt, mely itt sűrű porfellegtől elborítva képezte magát: addig Brenkovics és Fenchel a tisztek s Rákóczi közé tolakodtak, s az utóbbinak sikerült egy hatalmas vágással, mely egy altisztet ért, tért szabadítani maga körül.

Az ellenséges század szembetünő zavarba jött, de a tisztek pillanatig sem vesztvén el fejüket, visszanyargaltak s azonnal kivezették azt a kettős tűzből, s a téren, az egyház körüli czinterem előtt felállították.

E közben Rákóczi a legfenyegetőbb veszélyben volt: Horváth vezénylete alatt - a mint láttuk - a lovasság szerte szaladt, a gyalogság rossz fegyverével nem volt képes magát a szalmafödött s védelemre nem alkalmas házak közt soká tartani.

- Clermont! - kiáltott föl Rákóczi - szedje kegyed össze a gyalogságot, itt nem védhetjük magunkat ily erő ellen, hátra fogunk vonulni.

E perczben pár ház közel Rákóczi szállásához lángot vetett, a németek szándékosan felgyujtották azokat. A sűrű füst eltöltötte az egész tért, s Rákóczi kisérete esküt tőn, hogy utolsó emberig védendi a herczeget, s meghal vele, ha kell.^[180]

Úgy látszott, hogy az egyedüli kilátás csak a becsületes halál volt: mert a hátrálás rendes lovasság elől, ily gyakorlatlan tömeggel, szintén annyi veszélylyel járt, mint a védelem.

A német lovasság a czinterem előtt nem mozdult. Alkalmasint arra számítván, hogy Rákóczi vissza fog vonulni, s akkor hátulról támadhatják meg és szétverik seregét, vagy az ezred többi százada fogja őt körül.

E kétes szünet közben a herczeget köröző lovasok hol egyet, hol mást tanácsoltak.

- Védjük itt magunkat utolsó emberig! - kiáltott fel Majos.

- Legjobb lesz a Szent-Miklósra mentekhez küldeni, délig itt lehetnek, csak addig védhessük magunkat, - szólt egy vidéki nemes, ki csak egy nappal előbb jött a sereghez.

- Itt nem maradhatunk! - mond Rákóczi - ki Istenben a jó ügyünkben bízik, kövessen!

Ezzel rendbe szedte seregét, a mennyire lehetett, mert szabályos csapatokról szó sem volt. Az egész apró tömegeket képezett s Rákóczi és kisérete csak folytonos bátorítással tartották azt némi rendben.

Így indult meg szeme láttára a német lovasságnak, mely nem mozdult, de tisztjei föl voltak bőszülve.

Mikor Rákóczi a várostér közepe tájáig ért, nem távol a vasasoktól, kik a legszebb rendben s karabélyaikat a visszavonulókra irányozva álltak, egy gyalog közember megkapta Rákóczi lovának kantárát s felkiáltott:

- Tudok egy gázlót a Latorczán át, uram! Oroszvég felé, hol a gyalogság is átmehet; Oroszvégen túl a szőlőket érjük s az erdőt, parancsolja kegyelmed, herczeg uram, hogy a sereg arra tartson.^[181]

Rákóczi az emberre tekintett, majd ölnyi magas suhancz volt az, merész, nyilt és becsületes vonásokkal.

A tanács jó volt, a legjobb, melyet ember adhatott, de kivitele nem csekély nehézséggel járt. Az egész sereg úgy volt fegyverezve, hogy komoly támadásnak képtelen leende hosszasan ellenállni, ehhez járult az iszonyú hőség, mert egy ház a másik után gyuladt fel, s a tűzhöz nem szokott lovak elkezdtek vadulni. A vasasok minden előnynyel birtak, s nyugodtan várták, mi fog történni.

Egyszerre a rendetlen gyalogság utolsó csapatai ingadozni s bomlani kezdtek. Rákóczi megállította a sereg elejét s hirtelen a maradozók előtt termett.

- Most mutassátok fiaim, mit tudtok! - kiáltott rájok - ha szétmentek, egytől egyig levágnak benneteket.

Rákóczi szavai s kiséretének biztatásai végre felbátorították a megfélemletteket, s a rend helyre állt: a herczeg újra megindult az egész tömeggel.

A szél, melyet az égés ébresztett föl, a nehéz füstnek gomolyait a német lovasságra hajtotta, úgy hogy ez néhány perczig egészen eltűnt szem elől s Rákóczi használván e körülményt, siettette menetét.^[182]

Mikor a füst más irányt vett, s a vasasok újra kivehették a magyar sereget, nem csekély bosszúságukra látták, hogy az a Latorcza felé tart.

A legidősb tiszt, ki a százados eleste után a vezényletet átvette, azonnal pár embert küldött el, alkalmasint, hogy a hátralóknak irányát a többi századoknak, melyek gyorsan közeledtek Munkács felé, tudtokra adja.

Rákóczinak sikerült többnyire füsttől födetve átvezetni seregét a Latorczán, hol a víz embereinek majdnem vállig ért, s a lovak úszással segítettek magukon.

Borzasztó tekintetet adott e gyors visszavonulás, melyben némi rendet csak Rákóczi rettenthetlensége tarthatott fel.

Mikor a Latorcza már tele volt vízzel küzdő néppel, Rákóczi lovas kiséretével még a parton állt: a város felől a növekedő égés és füst miatt semmit sem lehetett látni, de jó távcsöve segedelmével észrevette, hogy néhány vasas század távolról még, de nyargalva siet elő a rónán.

Minden attól függött, hogy mielőbb Oroszvégen túl legyenek, hogy több oldali támadástól óva maradjanak.

Rákóczi tapasztalta, hogy többen azok közül, kik a hadi tanácsban s a begyakorlási órákban majdnem haszonvehetetleneknek mutatkoztak, a tett terén - körözve veszélytől - felülhaladtak minden várakozást.

Többeket vett észre, kik társaikat bátorították, a rendet igyekeztek helyreállítani, hol az megbomlott, s nem egyet ezek közül - kik éles szemét ki nem kerülték - később tisztekké nevezett ki.

Végre túl voltak a folyamon, s gyorsan haladtak Oroszvégen át, a gyepűkkel s garádokkal körözött úton a szőllők felé.

Rákóczi az egész sereg mozdulatát figyelemmel kisérte, s így minden rendetlenségen azonnal segíthetett.

Egyszerre ordítás hangzott: a vasas századok, melyeket Rákóczi, a mennyiben lehetett, mindig szemmel tartott volt, dühösen kiáltozva s pisztolyaikat sütögetve robogtak elő.

Világos volt szándékuk, hogy Rákóczi seregét oldalt megtámadják; mi ha sikerül, hírmondó sem maradt volna.

- Gyorsan! - kiáltott Rákóczi - kiki a hogy tud előre! a szőllőgarádokon keresztül! ott mit sem tehet a lovasság.

Oly közel voltak már e pillanatban a szőllőkhöz, hogy a fenyegető veszélylyel szemközt a nép hihetetlen gyorsasággal mászott és tört a szőllő tövises kerítésén és annak árkán át. Rákóczi utolsó volt, kit deli méne árkon, garádon átröpített.

Mihelyt a sereg a szőllőbe hatott s annak erős karói közt, folytonosan lövöldözve a vasasokra, rendbe kezdte magát szedni - Rákóczi könnyebben lélekzett.

- Mentve vagyunk! - szólt Clermont - ide lovasság nem jöhet.

- Mentve ezúttal! - felelt Rákóczi nyugodtan - csak azon legyünk, hogy a nép együtt maradjon; szerencsére alig vesztettünk pár embert, az Isten szembetünőleg védett bennünket.

Valóban a német lovasság pár percz mulva betöltötte a széles utat, de nem mert a szőllőbe hatni.

Mintegy három század vasas lehetett együtt. Rákóczi csendesen kezdett haladni seregével fölfelé a szőllő karói közt; a nép folytonosan visszafordult, s a távolság s a lövések sikertelensége daczára, meg nem szűnt puffogtatni a németekre. Mikor a tetőre értek, a nap már csillogva öntötte el világát a vidéken.

Ott állt Rákóczi a tetőn, körözve lovas kiséretétől s mellette a gyalogság sötét tömegei. Mentve volt, mentve sokkal nagyobb veszélytől, mint talán maga ez elhatározó órában s harczias felhevülésében gondolta.^[183]

Ha az első német századnak sikerül őt kézhez keríteni, mit a legkönnyebben megtehetende, - a Rákóczi-forradalom első lapjaiban be van fejezve.

A sereg maga érezni látszott a veszélyt, mely legalább most már mögötte volt: mert mihelyt a tetőről alápillantott s látta, hogy a német századok megfordultak, s a város felé vonultak, szétfejtette zászlóit, s csörögve minden fegyverével, szűnni nem akaró buzgósággal kiáltotta:

- Éljen Rákóczi! éljen a szabadság!

Rákóczi leszállt tajtékzó ménéről, melyet lovásza azonnal dörzsölni s törölni kezdett.

- Ki kell itt egy fél óráig pihentetni a népet, - szólt a tisztekhez, kik őt körülfogták.

A fáradt fegyveresek leheverésztek a gyepre s Rákóczi kiséretével, mely úgy mint ő, leszállt lovairól s azokat kantáron vezette - oly állást vőn, honnan az egész vidékre széttekinthetett.

- Nézze csak kegyed, Clermont! - mond Rákóczi, távcsövét Munkács felé irányozva - egy kis gyalog csapat jő a várból s pár ágyút vonnak magok után.^[184]

- Valóban nem tehettünk okosabbat, - viszonzá Clermont - mint a szabadba jönni a szalmafödelek közől: nézze csak herczegséged, több ég már 20 háznál.

- Az utczákon fel vannak a vasasok századonként állítva, - kiáltott fel Majos - csak azt bánom, hogy a vitéz kapitány szivét ott kelle hagynom, de kardját hozom, felcseréltem rossz vaskómmal, van már vagy 30 német kardunk!

- Csak ágyúnk lenne! - felelt Rákóczi - egyébiránt Majos uram, e nap fel van előttem jegyezve: kegyed vitéz férfiú, sok kellene ilyen!

- Lesz elég, Fönség! - felelt Majos, kit Rákóczi dicsérete egészen felmagasztalt - lesz ágyú is, mielőtt gondolnók.

Valóban a munkácsi várból mintegy 300 ember érkezett le a város terére a lovassághoz, mely minden utczát betöltött; de késő volt, Rákóczi mentve, serege felbátorodva, újra remény s bizalom szállta meg a népet.

Túl a német sereg, büszkén győzedelme vitán, tanyát kezdett ütni a város terén, a vár ágyúinak védelme alatt. A szőllőkbe s az azokon túli hegységbe hatni, méltóságukon alattinak tartották, s nem is czélszerűnek.

Rövid pihenés után Rákóczi megint lovon ült, s a sereg áthaladván a szőllőn, a hegységbe mélyedett.

Alig haladtak jó félórát az erdőség közepette, hűs völgyek árnyában, midőn valami oly zugás és zsinat hatotta meg füleiket, minek nevet nem tudtak adni.

Olyanok voltak e meg-megszakadó hangok - ha szabad így kifejezni magunkat - mintha az egész erdőség sóhajtana, mintha távol, sötét barlangokban az erdei szellemek panasza hangzanék.

Nem lehet e sírást leírni, e bús, ez idegeket megkapó s felrázó jajját a rengetegnek kellőleg előidéznünk.

Rákóczi megállította lovát, az egész sereg mintegy le volt varázsolva.

A sírás, a jajgatás olykor közeledett, azután a szél kapta el újra, távoli nyögésben s egyes kiáltásokban reszketett az erdőn át, míg újra mint zuhatag összeomlott, felriadva ismeretlen távolból.

Rákóczi felkiáltott:

- Mi ez? tündérföldre léptünk-e?

Rákóczi haladott seregével, s a sirás s üvöltés, mely olykor mint a szélcsapás verdeste füleit, meg nem szűnt. Minél tovább érkezett, annál inkább úgy tetszett, mintha a fájdalom s tündérzet országához közelednék, honnan e panasz jajdult fel, mint az ár.

Egyszerre keskeny völgynek torkolatához értek, s rendítő jelenet lepte meg őket. A vidéki orosz nép összegyűlve egyházainak zászlói alá, gyászmenetben jött lassan Rákóczi felé. Elől néhány pópa ment hosszú szakállal, magas feszületekkel kezeikben, utánok az egyházi zászlók jöttek - s tömérdek nép, aggok, nők, gyermekek.

Lehetetlen a sírást s jajgatást képzelni, melyet e nép véghez vitt; Rákóczi maga, ki e körülményt említi emléklapjaiban, hihetlennek nevezi azt, de a mi e népnek s átalán fogva az orosz fajú népeknek szokásában van.^[185]

A hír Rákóczi visszavonulását szokott hozzátételekkel kürtölte ki a vidékekben, legtöbben azt hitték, hogy nemcsak semmivé tétetett serege, hanem maga megöletett.^[186]

Ez okozta a fájdalmat a nép közt, mely Rákóczit imádta; azért gyűlt össze az egyházakba, ment a temetőkbe hosszú gyászmenetben s töltött be jajaival hegyet-völgyet.

Az orosz seregek mind e mai napig ha megveretnek s futásnak indulnak, ezt sírva s vad üvöltései közt a búnak s rettegésnek teszik, miként annak nem oly régen még tanúi valánk.

Mikor a nép Rákóczit megpillantotta, alig hitt szemeinek. A zászlókat a földbe szúrták, a pópák leszálltak lovaikról, s a nép leborult. Mint a láng a száraz mezőn, úgy áradott el Rákóczi élethire a vidékben. A minő nagy volt a bánat és csüggedés, oly határtalan lőn az öröm, mikor megtudták, hogy él.^[187]

Rákóczi végre Zavadkára ért, saját jószágába a lengyel határon. Azonnal Szent-Miklósra küldött, hol hasonló rossz hirek terjedtek, s honnan a népet Zavadkára rendelte. Munkács elfoglalása által megtörtént újra, a mi minden forradalomban elkerülhetlen, csata után, legyen az szerencsés vagy szerencsétlen, Rákóczi serege, mely már a 4000-et megközelítette, a megrémültek számos kerekoldásai által leapadott 2000 gyalogra s 400 lovasra.

Pár nap mulva gyűlni kezdettek újra minden oldalról a harczosok.

Rákóczi egész juniust mindig szaporodó serege rendezésével töltötte.

Még alig volt 8-9 nap Zavadkán, midőn egy reggel jól fegyverzett, s néhány száz főre menő lovas csapat érkezett: azonnal rá lehetett azon népre ismerni, melynek egy részével a Gaura Drakulujban találkoztunk, s mely közt elég gazficzkó volt, ki a vidéki nemességet kifosztogatta, s mindig kész mentségre talált, állítván: hogy a nemesség azért oly csökönyös készületeiben, s azért vonta magát várakba és kastélyokba, mivel nem akart Rákóczihoz szegődni, s a haza ügyével mit sem gondol.

Harcznak edzett nép volt ez, némi fegyelemre szoktatva azon haramiafőnökök által, kik éppen mivel tudták, minő makacs s önfejű emberekkel van ügyök, csak egy módon valának képesek annak parancsolni, s vad és sivár kedélyére hatni, rögtöni igazságtétellel, mely ellenmondást nem szenvedett, mivel a ki ellenmondásra nyitotta ajkait, a jövő perczben halva hevert a földön.

Rákóczi látta, hogy e népnek kénytelen meghagyni tiszteit, ha avval boldogulni akar; azért néhányat előléptetett, a többieket megerősítette hivatalaikban.^[188]

Az újon jöttek beszélték, hogy a munkácsi őrizetnek s a Montecuccoli-ezrednek szemeláttára haladtak el a vár előtt.^[189]

Ezeken kívül mások is jöttek az ország minden részéből, félénken, habozva némelyek, mások vizsgaságból. Rákóczi látta, hogy a kétkedők közt van aztán egy-egy, ki a többibe is lelket s bizalmat ébreszt, szivében nem hiányzott a remény, de volt mégis, mi azt nyomta. Évek teltek el, s nem látta nejét, nem Juliát, kit annyira szeretett, s olykor magános óráiban, dicsfényében a tiszta s önzéstelen szeretetnek, feltűnt Magdaléna.

Levelek, izenetek, hirek ki nem pótolták az ürt, mely kedélyében terjedt, bár az összeköttetés közte s azok közt, kik szivéhez oly közel álltak, meg nem szűnt. Oly valami szentséges volt a szeretet háromságában, mely sorsa fölött őrködött, oly kiapadhatlan a szerelem Amáliában, a testvéri indulat Juliában, s az önáldozó barátság Magdalénában, mikép ezer akadály, sőt veszély daczára Rákóczi mindig kapott tudósításokat. Brenkovics, Clermont s Magdalénának mint intéző szellemeknek, semmi sem volt nehéz, semmi sem lehetlen, de az írlap hideg jegyei, s az élet közt, mely néz, szól és lehel, mely hat és vonz, a különbséget csak az tudja, kit sorsa távol tartott kedveseitől.

Ah miként vágyott Amáliát karjai közé szorítani! minő sugára az örömnek hatott át ennyi nélkülözés éjén, ha ama szép órára gondolt, mikor Juliát fogja láthatni, mikor Magdaléna tekintete meggyőzi őt, hogy a magasztos lelkek öntagadásban s áldozatkészségben élvet s vigaszt találnak, míg köznapi lények minden érzésben éniségükből indulnak ki.

Soknak kellett még történni, legalább Rákóczi úgy hitte, míg e kedves arczokba tekinthet, míg ujra egykor Amália oldalán szebben és édesebben folynak le napjai.

Az első, mit a gondviselés oly emberektől kiván, kikre nagy munkát bizott az életben, öntagadás! nagy embereket a dicsőség övedzi, magasztos pillanatok emelnek, a gondviselés halhatlan koszorúkat fűzött számokra, jó s bal szerencsében, de boldog, egészen boldog nagy ember nincsen.

Rákóczi erőt tudott venni óhajain s vágyain, olyan volt, mint a zarándok, ki mindent otthon hagy s a szentföldre siet.

* * *

Két nappal ezen új segédcsapat megérkezése után nagy ünnepély volt Zavadkán. Rákóczi megvendégelte embereit, s fényes kisérettel lovagolt Bercsényi elé, ki szerencsésen bevégezvén varsói útját, pénzzel és sereggel lépte át a határt. Igaz, sem pénzt nem hozott sokat, sem nagy sereget, mert két század oláh gyalogság és szintannyi lovasság jött véle, ezeken kívül még pár század lengyel, herczeg Wisnovszkitól küldetve.

A csekély, de jól fegyverzett, s minden merényre kész seregnek érkezése csudásan felbátorította a csüggedőket, s a pénz sem hibázta el befolyását. Rákóczi azonnal egy hónapi bért kifizettetett táborában. A Bercsényi által hozott csekély összegen kívül Rákóczi azon igéretet vette a franczia udvartól, hogy rövid napon 5000 velenczei aranyat, mi akkortájban sok pénz volt, fog segedelmül nyerni.^[190]

Azon jelenetek, melyeknek a klimieczi táborzás alkalmával tanúi valánk, Zavadkán is - csak sokkal nagyobbszerű arányban - ismétlék magukat.

Küldöttség jött küldöttség után, s ezek többnyire arra kérték és unszolták Rákóczit, hogy minden áron igyekezzék a Tiszán átjönni, mert csak azon túl van remény a lovasságot nagy arányban növelhetni.^[191]

Most következtek azon gyors villanyszerű hadjáratok, minőkről kevés forradalom története tesz tanuságot, s melyeket röviden varázslunk elő, mivel nem történetet, hanem regényt irunk, s ha e vázlatos rajzot olykor félbeszakítjuk, hogy később újra felfogjuk fonalát, azok, kik e történet személyzetével megbarátkoztak, meg fognak nekünk bocsátani.

De azért ha rövidek leendünk, nem szabad főleg azon első csatákat és előnyöket felednünk, melyek megfoghatóvá teszik a népfelkelés minden pillanatnyi növekedését; míg súlya által az egyrészt ügyes német vezérek is óvatosakká lőnek.

Rákóczi Szathmár megyében Vetésen táborzott később: térhelyén, nyárfa-ligetek s hosszú szilvások közt voltak az egyszerű kunyhók felállítva, melyek a sátrakat pótolták ki.^[192]

Rákóczinak már akkor számos tisztjei álltak rendelkezésére, kikben bízhatott. Bercsényin s többen kívül, kiket már itt-ott láttunk, két Ilosvai, Bálint és Imre; az öreg martalócz Szűcs János kisebb-nagyobb csapatokat vezénylettek.

Rákóczin s mindazokon, kik vele szövetkeztek, látszott, hogy maguk érdekére s kényelmére utoljára gondolnak.

Vésznek, időnek edzettebbet nem lehet látni, mint e nép.

Rákóczi, míg seregeit rendezte, s mindent elkövetett, hogy azt pontosan fizethesse, mi valóban határos volt a csudával, addig szövetségeseiről sem feledkezett; bár ezek egyike sem mert, vagy legalább nem tartotta eszélyesnek világosan mellette nyilatkozni. Ha tehát Brenkovicsot és társait, mint szintén Clermontot, Apagyit és többeket, kiknek részint tapintatában, részint vakmerőségükben annyira bizott, nem fogjuk mindig közelében találni, s ezek többnyire merész vállalatokkal, vakmerő, életveszélyeztető megbizásokkal voltak elfoglalva, nem lephet meg senkit.

Néhány magas nyárfa árnyékában hevertek a hirtelen előléptetett ezredesek, századosok. Azon neme a fegyelemnek, mely rendes hadseregben a felsőbbek iránti tiszteletben áll, itt tökéletesen hiányzott. Ki ma, vagy tegnap érkezett, de a merész vállalatot előnyökkel kinálta, vagy nem egyedül jött, s neve elég varázszsal birt bizodalmat előidézni, parancsnokságot kapott; megtörtént, a mi minden forradalomban, hogy az embereket nehéz napokban s a váratlan szükség óráiban, nem érdemeikért, hanem jó képükért, sok jószágukért, olykor mert tolakodóbbak voltak, választották vezéreknek, a bölcseség botrányára, a vas kíméletlen szükség törvénye szerint, mely minden más törvényt bont.

Azok közől, kik Tökölyi hadviselésében részt vettek, nem egygyel találkozunk; de vannak, kik egészen eltűntek a színhelyről, miként az mindig szokott történni, mikor két forradalom közt jókora idő telik.

Forró nyári nap volt, a kissé télies tekintetű magyar öltözetet legtöbben kék gyolcs s selyem ingekkel cserélték fel, s azon csoportozat, melyet itt annyiak közt megközelítünk, tökéletesen óva volt a fák árnyékától.

Több ismeretlen arczczal találkozánk, de olyanokkal is, melyeket megpillantva, úgy rémlik, mintha valami álomra emlékeznénk vissza, melyben azokat már láttuk; vagy a zernesti csatában, vagy a táborozásban, melyeket eddig leírtunk. De vannak egészen ismerős arczok is, s ezek közt Vaszilt s az öreg Urszát emeljük ki.

A régi Vaszilra már ez időben senki sem ismert volna. A mócz, vagy havasi mokánynak nyoma sem maradott. Úgy beszélt magyarul, mintha más nyelvet nem ismert volna, s öltözetén, fegyverzetén látszott, miként Rákóczi hamar átismerte, mit bir e vakmerő emberben. Valóban a cziblesi kecskeőr annyira tudott már gondolkozni, hogy a herczeg őt ezredesnek nevezte ki. Az öreg Ursza, ki csak oly vén, oly ránczos, de oly ép és erős is volt, mint mikor őt, a titkos toborzót, először pillantottuk meg, egy csapatot vezényelt azon lovasságból, mely Zavadkára először érkezett, s mely közt pár kaluger képére lehetne ismerni, kik székely zekéket öltöttek magukra.

Átalában feltünő, hogy a Rákóczi-forradalom, vagy miként akkor nevezték, a kuruczvilág kiütésekor, az oláhság mennyi hazaszeretetet bizonyított s minő kevéssé engedte magát ellen lázadásra biratni, bár a kisérletek nem hiányzottak, sőt minden el lőn követve, őket a nemesség s magyar elem ellen felbujtogatni.^[193]

Vaszil s Ursza körül voltak magyar tisztekkel véve, kik a szót lesték ajkaikról. Hallgassuk ki őket, talán megtudjuk, a mi a zavadkai s ezen utóbbi táborozás közt történt.

- Úgy van, övig ért a víz s a habarék, de azért jókedvvel mentünk, minden oldalról futottak a németek, s még Csáki István is megoldotta a kereket, mikor Esze Tamás ezredes úrnak érkeztét meghallotta.

Vaszil szólt, ő folytatta alkalmasint jóval elébb kezdett beszédét.

- De hát mi birta azt a sok sereget futásra, ezredes úr? - kérdé egyik az újabb előmozdított tisztek közül.

- Azt hamar elmondhatom öcsém! - felelt Vaszil, ki csudásan sajátjává tette a felsőségi szellemet, mind a mellett, hogy a régi kecskeőr makacs erélye még olykor elővillámlott nyilt, de szigorú vonásaiból.

- A mi herczegünk - kit Isten áldjon - meghallotta, hogy a beregi s ugocsai nemesség száz gyaloggal a szathmári őrizetből, s szintannyi vasas némettel a Montecuccoli-ezredből, Csáki István vezénylete alatt Beregszászra érkezett, akadályozni, hogy a Tiszán átmehessünk; azonnal parancsot adott indulóra.

- Hegyek s erdők közt haladtunk, s addig jól ment a dolog, bár egész éjen át vert az eső, hajnalban érkeztünk Beregszász közelébe. De a gyalogság még hátra maradt a rémítő utak miatt. Az ellenség egy része innen volt a Tiszán, s látván, hogy ki nem kerülheti az elfogatást, a folyó egy kanyarodásához vette magát, azonnal megtámadtuk.

- Kik a Tisza tulsó partján voltak, folytonosan tüzeltek reánk, a nélkül, hogy mi nekik árthatnánk. Fele embereinknek oda veszett volna, mert alig lehetett őket tartani; hanem a herczeg megszüntette a sikertelen erőködést s parancsot adott, hogy várjuk be a gyalogságot.^[194]

- Elgondolhatják uraim, kegyelmetek, minő kedves zene volt fülünkben az első dobpörgés, melyet hallánk.

- Mihelyt a gyalogságnak hírül adattuk, mi történt velünk, azonnal ott termett - Isten bizony! lóháton nem jöhettek gyorsabban.

- Mihelyt a helyszinére érkeztek, tömegbe szorultak össze, s az ellenséget háta mögött megrohanván, egyenesen a Tiszának s az azt köröző mocsároknak szorították. Fele oda veszett, a többit levágtuk vagy elfogtuk.

- A tulsó parton a németek maguk bámulták lovasságunkat.^[195]

- De hallják kelmetek, mert nem eddig van. Egy német trombitás, kit valahol a Tisza partján fogtak el embereink, e csata közben megszökött. Nagyon tartottunk attól, hogy kevés erőnket és segélyseregünk csekély számát elárulja az ellenségnek. Ellenkező történt, mert igen jó szolgálatot tőn a jámbor: azt a hírt vitte a németeknek, hogy 40,000 svéd és lengyel érkezik segítségül számos ágyúval, egyenesen a mármarosi úton^[196] Szathmár ostromára.

- Úgy volt mindig: a megszökött s megfutamlott ember nagy hirekkel jár, s ezek ritkán jók. Ez oka, hogy Csáky István s a németek visszavonultak, a nemesség pedig jószágaiba s kastélyaiba zárkózott, s várja, merről fúj a szél.

- A Tiszán a malomkompokon, s itt-ott elrejtett csónakokon mentünk át. Esze Tamás ezredes vezette a sereget Namény felé.

- Rémítő átmenet volt, a mint mondám, mert övig jártunk a habarékban; szegény népünk félig meztelenül oda hagyta házát, gyermekeit, úgy nyargalt zászlóink alá. Mikor a Tiszán túl voltunk, pár nap alatt seregünk 8000 főre szaporodott.^[197]

- A nemesség a némettől szintúgy tartott, mint a néptől; mert az utóbbi látván az urak habozását, ellenséges indulatnak vette, s annyi kárt tett nekik, mennyit csak tehetett.

- Hát aztán voltak-e tisztjeik ezen embereknek? kérdé egy bajúsztalan tiszt.

- Voltak ám: egy-egy mészáros, szabó, borbély, kit előkaptak, s kinek nagyobb szája volt. De ez nem baj, nem is az a kérdés, hogyan kezdtük, hanem miként végeztük.

- Mihelyt a nemesség látta, hogy seregünk szaporodik, lassankint a szegényebbek hozzánk érkeztek; a tehetősbek csökönyösebbek voltak, főleg a szabolcsiak, kik a kisváradi várba zárkózván, igen bölcsen s óvatosan, csak akkor akartak nyilatkozni, mikor hátaik jól födve valának; de egyet mégis igértek, hogy nem fognak semmit ellenünk tenni.^[198]

- E közben a Nagy-Várad körüli nép hallván közeledésünket, Bónisnak sikerült 400 lovast, s közel 3000 gyalogot gyűjteni. Ezekkel Diószegre ment, s ott tábort ütött, de nem volt vigyázó; a várad-olaszi ráczok kémjei, kik őt odáig kisérték, azonnal látták, hogy táborában legkisebb rend sincsen; hírt adtak tehát otthon s felköltvén a ráczokat éjfélkor, miként a zsiványok szeretik, Bónis vigadó táborára ütöttek, s őt seregével együtt megszalasztották.^[199]

- Szerencsére, hogy kevés emberünk veszett el, mert ez úttal igen gyorsan szaladtak, kiki arra ment, merre lehetett.

- Azonnal jöttek a rossz hírmondók, s a ki legjobban szaladt s legelébb érkezett, volt a legnagyobb vitéz, ki csak azért futott, mert a túlnyomó erőnek engedett. A mi jó herczegünk fel sem vette a dolgot: nem is sereg s katona, mondja urunk mindig, ha párszor meg nem páholják amúgy Isten igazában, hogy érezze súlyát, azután ő kerekedik felül.

- Még egy nagy bajunk volt a hajduvárosokkal; bár ennél különb nép a világon nincsen, sem jobb hazafi; de szegényeknek gyakran megégette szájokat a kása, azért nem akartak mint bolond Istók Debreczenben neki hajtani a veszedelemnek, s kimondták egyenesen, hogy addig egy tapodtat nem tesznek, míg a kállói vár a herczeg kezében nem lesz.

Eddig ért Vaszil ezredes beszédében, midőn egyszerre az egész társaság felugrott ülő s fekvő helyzetéből.

Rákóczi jött lóháton számos kisérettel: újabb hirek érkeztek, s a herczeg megállítván ménét, rövid parancsot osztott a jelenlevőknek.

Másnap a sereg egy részének mozdulni kellett, s Vaszilra, Urszára külön megbizások vártak.

Rákóczi hires manifestuma, mely már Zavadkán elkészült, szétküldetett: magyar, német, tót és oláh fordítása elterjedt az országban, s neki több szolgálatot tőn, mint jó szándékú, de tapasztalatlan s önfejű vezérei.^[200]

Recrudescunt vulnera inclytae gentis hungarae! hangzott az egész hazában. Igen felvéreztek a sebek keblén egy dicső nemzetnek! Rákóczi híres nyilatkozata nem harapódzott szét mint az olaj, mely a hullámokon vonja el hálózatát, nem áltatva, nem ringatva halálálomba, hanem ellenkező szellemben, mint a szikra, mely gyújt, mint fáklya, mely világít, röpül át az országon; vitetve hír szárnyain, vagy őseink véres kardja. Mint magasból a villám, úgy esett be a századok óta felhalmozott gyúanyagba.

Nézzetek magatok körül: a magas hegyeken, a szirtek ormain, a mérhetlen pusztán, völgyekben, szakadásokban, bástyák és sánczok, falak és sövények közt; merre a Duna lejt, a Tisza önti árjait, a Dráva és Száva nyargalnak, mindenhol Isten szállta meg a népet! a hadak Istene az öreg Hadur, kezében pallossal, melyet Attila metus orbis, flagellum Dei! hordott kezében.

Itt körülöntve a gyávaság keretétől, pislogva hamu alatt, felszikrázott a tűzmag éjfélkor, magányos kunyhókban.

Körülállva kémektől, feluszított testvérek közt, fente amott setét pinczéjében kardját s számította a szabadulás pillanatát, a hű polgár, a nép fia. Magyar? ezt kérditek? mit feleljek nektek? Mindenki: magyar, tót, oláh a széles magyar földön!

Voltak árulók, voltak testvérgyilkosok, de az egész, a nagy többség, a szent földnek igaz fia, nem kérdezte, ki veri anyját? ment és meghalt, ha kellett.

Máshol kis csapatok, nappal elrejtett, a hold világánál kifejtett zászlókkal keresték a tábort, csatát, halált, s a szabadságot. Mi vezette őket? hol volt Mózes tűzoszlopa, vagy a keleti királyok kevély üstököse? mely egy jászol felett állt meg, melyben Isten pihent, a szeretet, a béke, a testvériség, a szabadság Istene: nem tudom! a delejtű a nép szivében rejlett, nem hibázott, nem csalt; vonta őt nem keletre, nem éjszakra, vitte szárnyán, mint a fergeteg hordja a fellegeket, mint a Duna viszi a patakokat és a folyókat a tengerig; mert tenger volt a láng, mely szétáradott.

A jászok és kunok voltak elsők, kik jöttek. Istenem! minő nép! Kezében vitte a hadnagy a rongyos záloglevél párját, melylyel e dicső népet, a hizelgői által kizsebelt s rossz számítások miatt vízre vitt fejedelem, gazdag papoknak adta zálogba.^[201]

Mindenfelől sűrűdött a csatlakozók száma. Rákóczi serege feldagadott mint a fellengér, hogy kiemelkedjék a kicsinyes félelem nehéz légköréből.

Átment a Tiszán, a pusztán lobogtak zászlói, a tárogató, a trombita minden harsanására a földből kelt a harczok fia: agg, ifjú és gyermek.

A várad-olaszi feluszított ráczok, a diószegi diadaltól szarvat kapva, Kis Balázs dühös vezérük alatt halált esküdtek magyar szomszédaiknak. Bercsényi reájok ütött, kardra hányatta őket egyről-egyig; maga Kis Balázs mielőtt bitorlott magyar nevét ráczra visszacserélné, bevégezte pályáját, nem volt többé. Egy nagy sír födte mindnyájokat!

Rákóczi szíve kínosan vert e szomorú győzelemre. Nem voltak-e testvérek! vitéz, bátor, deli nép?

Kis Balázs nem volt-e hős? nem voltak-e mindnyájan, kiknek meleg vére folyt, a nagy Magyarország édes gyermekei!

Ne szégyeld a könnyet, mely szemedben fénylik, nagy fia e sokat szenvedett földnek: Oh! e könny, e fájdalom, mely áthasad sziveden, jósige volt! ah! mert drága vér folyt, s hős nemzeti fajok álltak szemközt: nem tudva miért! nem sejtve a pokoli játékot, mely vérükkel s hitükkel üzetett.

Rákóczi a nyert előnyt használni akarta és tudta. Klökelsberg tábornok a somlyai váracskába vonta magát, melynek nagy része romban hevert, de újabb karózás s földerődítések által elég védhető állapotban volt.

Szűcs János, egy Tökölyi növeltjei közül, kivel már találkoztunk, örömmel ajánlkozott Somlyót kézhez keríteni.

Klökelsberg mint jó katona s vitéz férfiú, nem bízta el magát, s a helyett, hogy ama kis fészket védje, nehány lovas katonát hagyván ott őrségül, a fontosabb szathmári őrség biztosítására sietett.

Szűcs azonnal észrevevén a tábornok gyors visszavonulását, mindig sarkában volt, s folytonosan zaklatta, míg azon szigetig szorította, melyet a Kraszna és Szamos képeznek.

A folyó a német tábornok szerencséjére áradott, s miután Klökelsberg a hídon túl volt, szétromboltatta azt, s czélt ért; mert Szathmárt baj s veszteség nélkül megközelítette.^[202]

Szűcs egészen azon idők embere volt, melyekben zajos élte lefolyt: megfordult sarkán s lehetlenség helyett lehetőt hajtott végre. Somlyó előtt termett, mint a villám rohanta meg: egy óra alatt, falak, sánczok megmászattak; s az őrség hódolt, egyről-egyig szolgálatot vevén Rákóczi seregeiből.^[203]

E közben Pintye Gergely, kit a Gaura Drakulujban láttunk, Mirián parancsára, vad népével megrohanta Nagybányát, s Rákóczi nevében elfoglalta: világos, mikép a rettenetes haramia ösztönt érzett magában lemondani sivár életneméről, s fényes hadi tettel Rákóczi bizodalmát megérdemelni.

A dolog nem úgy történt; a vad csorda - a legaljasb nemű, mely valaha az erdélyi s havasalföldi ős rengetegeket kiaknázta - nem birt a vezérségre vágyó harambasa jobb ösztönével: látván a tehetős polgárok házait, az arany- s ezüst-bányákat, ellen nem tudott állni rablói vágyának.

Ittasan, vad kurjongások közt rohant a házakba, rabolva, ölve, gyujtogatva. De nem volt gyáva, ijedős polgársággal ügye. A nagybányaiak hirtelen fegyvert fogtak, s iszonyú viadal után egy lábig levágták e zsivány népet. Pintye, ki rendet akart csinálni, kinek a kihágások minden reményét leölték, miután saját emberei közől négyet lelőtt, azon pillanatban rohantatott meg, midőn egy házba belépett, hogy onnan a rablókat kikergesse. Szóhoz nem juthatott, a felbőszült nép ízről-ízre szaggatta őt: fizetett a multért.^[204]

Nagybánya szabad volt; de szabadságát arra használta, egy küldöttség által hírül adni Rákóczinak a történteket s a derék magyar város feltétlen hódolatát. Rákóczi helyeselte a kényszerített védelmet, s a követség nyájas elfogadtatása még kettőztette a város buzgóságát.

Nagy-Károly is hódolt, Károlyi Sándorné, talán már akkor férje titkos utasítása szerint, lemondott az úgy is nehéz védelemről, s férjéhez sietett Kassára, ki még nem nyilatkozott Rákóczi mellett; de már a minden árnytól rettegő bécsi kormány egész gyanúját felgerjesztette maga ellen.

Ennyi előny, s a seregek csudás szaporodása elhatározták Rákóczit, a szathmári várat elfoglalni.

Ő és Bercsényi maguk vezérelték a sereget.

Bántódás nélkül érkeztek Szathmár közelébe; de az őrség vigyázó volt s jól elkészülve védelemre. Ez okozta, hogy Rákóczinak a forró nyarat, mely a kutakat is kiapasztotta, tétlen kelle tölteni, a tétlenséget tűrni nem tudó sereggel.

Kiknek jó lovaik, fegyverzetük volt, saját kezükre kezdettek portyázni a vidéken, s így az ostromhad száma fenyegetőleg apadott. Rákóczi átlátta, mikép legjobb embereit, ha siker reménye nélkül is, elfoglalni. E czélból Pálfalva felé sietett, a szathmári lövések hordkörében, de védetve fák és bokrok által.^[205]

Elől a somlyai német lovas őrség követte a csekély gyalog-csapatokat, melyeket Rákóczi elindított, hogy a helyet kiismerjék.

Éj volt, s történt, mi ily hadviselésekben mindig ismétli magát.

A német lovasok, talán az út járatlansága miatt kissé kitértek abból, s észrevevén tévedésüket, ügetve akarták a vesztett időt kárpótolni.

Rákóczi s Bercsényi a sereg közepe táján lovagoltak, midőn egyszerre a lovasoknak csendes léptét ügetés dobogása váltotta fel.

Ellenség! ellenség! - kiáltottak fel néhányan, egy fiatal nemes előre ugratott s a lovasság felé lőtt.^[206] E lövés s a kiáltások rettenetes zavart idéztek elő.

A német lovasság s a gyalog-csapatok, melyek azt megelőzték, azonnal megfordultak. A lovasság nyomatva a sietve előrohanó gyalogcsapatok által - azon hiedelemben, hogy ellenség áll előtte, bevágott Rákóczi lovasai közé. Iszonyú csataelegy keletkezett, többen halva estek le lovaikról, mindkét részről.

Rákóczi és Bercsényi, kik elsők vették a tévedést észre, előre nyargaltak. Bercsényi lova összerogyott, s Rákóczi azt hitte, hogy leghívebb s legtevékenyebb vezérei egyike halva van. Azonnal segítségére sietett s kivitette a csatából.^[207]

Mihelyt ez meg volt, az egymásra lövöldöző, felbőszült seregeken áttört s előnyargalt a gyalogsághoz, melyet hosszas fáradság után sikerült megállítani s vele megértetni, hogy ellenségnek nyoma sincsen.

Végre a gomoly kifejlett, az emberek egymásra ismertek, s iszonyú zsinat után a csend helyreállt: de lehetlen volt tovább menni, s Rákóczi tábort ütött.

Bercsényi kemény ütést kapott fején, de nem halálosat, s mihelyt ájultságából magához tért, Rákóczi őt Károlyba küldötte, saját orvosa kiséretében.^[208]

Másnap Pálfalvára ért végre a sereg s Rákóczi azonnal erődített sánczokhoz fogatott a Szamos irányában.

A német lovasság, mely a szathmári őrizet egy részét tette, s egy volt a legjobbak közül az ellenséges táborban, folytonosan zaklatta Rákóczit s mindig határozott előnynyel vívott a forradalmi sereg gyakorlatlan emberei ellen. Nem sokan vesztek ugyan ezekből e csatározások közben, de pár zászló az ellenség kezébe került s Rákóczi látta, hogy itt előny nélkül vesztegeti erejét, azért visszavonult Vetésre; mint mindig, oly tapintattal tudván hátravonulásának tapsos^[209] színt adni, hogy emberei azt hitték, mikép előre, nem hátra mennek.

A seregtől elvált portyázok sem hevertek, s rablók inkább, mint harczosok, ostromzár alatt tartották azon kastélyokat, melyeket be nem vehettek.

A szabolcsi és szathmári nemesség, két tűz közé szoríttatva, lobogó zászlókkal hagyta el a kisvárdai várat, hol eddig védelmi állapotban volt - s Diószegen csatlakozott Rákóczi seregéhez. Mármarosmegye újabb 4000 gyalogot s 800 lovast küldött.

Báró Sennyei István, öreg nemes, kit a martalócz nép tárkányi várán ostromolt, megunván a sok bosszantást, feladta a várát, s Rákóczihoz ment.

Egy volt ez azon gyakorlott hadi emberek közől, kik a törökök elleni harczokban képezték ki magukat, s ekkortájban leggyakorlottabb vezér s nagy nyereség Rákóczi részére.^[210]

Új nevek merültek fel. Deák Ferencz a szolnoki várat vette be. Kiba, egy vitéz rácz főnök, a vár védelmére sietett, azonban Deák 300 emberét felkonczoltatta, s Kibát maga lőtte le lováról.^[211]

A Duna s Tisza közti vidék mentve volt a ráczoktól.

Egész felső Magyarország fegyvert fogott. Mindenütt zene hangzott, zászlók lobogtak; a nép elővette, a mit kapott, kaszát, fejszét, botot - és jött. A nemesség raktárait nyitotta fel, a nők ékszereiket tették pénzzé s gyermekeiket vezették a táborba.

Bercsényi megjelenésére felkölt egész Zemplénmegye, serege nőtt, mint a kalász nő, ha áldás ömlik rá felülről.

Borbély Balázs és Ocskai László új vezérek, kiknek neveik most kezdettek a haza fülében megcsendülni. Lengyelország széleig portyáztak a fékezhetlen néppel, mely égetett s pusztított. Nyitrába törtek be, s több ezer lovas csatlakozott hozzájok, kik a Vágig hordták kardjok élén, méneik nyoma alatt, a kurucz seregek dicsőségét s iszonyait.

Vér, láng mindenfelől! A durva erő volt ez, mely rombol utaiban, s melynek az értelem nem képes parancsolni, ha az oroszlán lánczát széttörte.

Orosz Pál - új név megint - Erdélybe tört be, 6000 főnyi sereggel.

Ott Bussi Rabutin volt a császári vezér. A német kormány ott feledte őt, elegendő haderő, vigasz és pénz nélkül. A hű, derék férfiú saját ezüstjét olvasztotta fel, verette pénzzé, s adta seregeinek.

Nem hagyhatta el Erdélyt, meg kelle azt a császárnak tartani. Tudta az okos ember, hogy az erdélyi nemesség nagy része Rákóczihoz szít, ki nem kerülte figyelmét a terjedő láng, azért Nagy-Szebenbe idézte a főurakat tanácskozás ürügye alatt, a fejöket vesztett, jajveszéklő szászok közé, kik falaik közt összezsugorodva, kétségbeesetten vártak segélyre.^[212]

Kevesen hagyták magukat odacsalatni. Toroczkai István, Pekri Lőrincz, Orosz és Guthi István, kik ellenszegültek, elfogattak és börtönbe kisértettek. Mit sem használt. - Teleki Mihály, Csáky László, Kaszás Pál, Székely Zsigmond, Nemes Tamás, Henter Mihály, Sándor János, Deák Tamás, Horváth György s Incze András,^[213] felköltötték az egész székelységet, s Rákóczi mellett nyilatkoztak.

Ennyi történt már, mikor Károlyi Sándor Tokaj alatt Rákóczi táborába jött. Két hónapig tartóztatták fel őt Bécsben; a büszke hatalmasok megvetéssel hurczolták elő s hátra. Károlyi Sándor férfias nyiltsággal figyelmeztette őket balfogásaikra s a veszélyre, melyet bosszantó rendszerük felidézett. Magával a császárral szólt, s kérte őt, hogy legalább Ugocsa, Bereg és Szathmár megyéknek engedtessék el az iszonyú adó, mely rájok vettetett.^[214] Károlyi látta, hogy a császár semmit sem tehet s hatalmát elvetemült bitorlók aknázzák ki,^[215] Kassára sietett, honnan az ijedtében meghalt Nigrelli eltemettetése után Tokajba jött.

Rákóczi őt előző szivességgel fogadta. Bercsényi ajánlatára azonnal a jászok és kunok kapitányává nevezte ki s vezérévé tette a roppant seregnek, mely a kecskeméti pusztán s a Duna egész balpartján összegyűlt.^[216]

Bercsényi meggondolatlan hevessége s indulatossága már ez időben nagy terhére volt Rákóczinak, ki rettenthetlen bátorság mellett nélkülözte benne a vezéri tulajdonokat.^[217]

Nem győződött meg erről soha inkább, mint mikor a nyomorú, gyermekes intézkedéseket látta, melyeket Bercsényi a tokaji vár ostromára tétetett, három nyomorú taraczkkal akarta bevenni azt, melyeknek lövései nem is jutottak a várig.

* * *

Nem lehet a varázst leirni, mely e nagy napokban gyakorlá hatását barátra, ellenségre.

A Montecuccoli-ezred parancsnoka tökéletesen fejét vesztette azon gyors előnyökre, melyeket Rákóczi kivívott, s a nép általános, áradatos felkelésére, odahagyta pár hét előtt az erős munkácsi állást, s Kassára futott.^[218]

Az egész Érmellék, Hegyalja s a hajduvárosok e fejetlen visszavonulása által szabad tért nyervén, fegyvert ragadtak s ezrenkint siettek Bercsényi elé.

Rákóczi Ilosvay Imrét 2000 lovassal Erdély határához küldötte, hogy a Zsibóra gyűlt sereget Bethlen Samu vezérlete alatt szemmel tartsa s annak mennyiségéről hírt adjon.

Ilosvay, ha nem parancs ellen, de parancs nélkül megtámadta Bethlent, szétverte seregét s zászlókkal, dobokkal megrakodva tért vissza Rákóczihoz.

Bécsben a kormány szánalmas fejetlenség szomorú tanuságát adta.

A bajor választófejedelem, mikép már mondva volt, Passaut s Linczet bevette, s Bécset fenyegette.

A császár a kevés számú hozzácsatlakozó magyar urakban nem bízott, s csak Forgách Simont, leghűbb s feltétlen hódolatot tanusító magyar vezért, gondolta megbízhatni, hogy az áradásnak ellenálljon, mely egész Magyarország népét önté ki medréből.

A birodalmi seregeket nem mozdíthatta; csak a mindig szerencsétlen, s éppen e tájban újra megvert Schlick 2000 emberével kapott parancsot Rákóczi előhaladását gátolni.^[219]

Így álltak az ügyek; ennyi történt, oly megfoghatlan rövid idő alatt, hogy a bécsi kormány mintegy meg volt rohanva a körülmények kényszerűsége által s fűhöz-fához kapaszkodott.

Rákóczi Bercsényit választott sereggel Egerbe küldötte, hol neki sikerült Telekesi István egri püspököt arra birni, hogy el ne hagyja a várost. A nemesség azonnal letette hűség-esküjét a vezér kezébe.

Forgách Simon magához vevén Schlicket s vert hadát, lelket s bátorságot tudott önteni beléjök, minden mozdulata gyors volt, s míg Ocskai Léva vidékén biztosságban hitte magát, Forgách Simon ráütött, szétverte portyázó s martalékra vágyó rendetlen seregét, bevette Lévát s gyors menetekben közeledett a bányavárosok felé.

E hír kétszeresen bosszantotta Bercsényit. A magyar vezér szerencséje, ki Magyarország ellen fegyvert fogott, s az arany és ezüsttel gazdag bányavárosok veszedelme - gyors tevékenységet idéztek föl.

Bercsényi hírt adott Károlyinak Kecskemétre, s összeszedvén a hadosztályokat, Forgách üldözésére indult.^[220]

Rákóczi seregében ez időben minden tekintetben legjobb vezérek voltak: Szűcs János, Sennyei István, Károlyi Sándor, s egy, kit eddig nem volt alkalmunk nevezni, - Andrásy György.

E mellett számos használható s vállalkozó férfiakkal birt, kiknek egy részével találkoztunk már; természetes tehát, hogy többen azok közül, kik előbb némi szerepet vittek, háttérbe kerültek, s történetünk folyamában más nevekkel találkozunk. De tévednénk, ha azt hinnők, hogy oly jellemek, mint Apagyi, Clermont, az öreg Mirián s oly vakmerő férfiak, mint Brenkovics és társai, a tétlenség árva szerepére jutottak.

Ellenkezőleg! ha edzett, gyakorlott vezérek vették át a hadviselés terheit, s az említetteknek, harag s sértett hiúság nélkül, alsóbb tisztségekkel kelle beérniök, azért nem hevertek. A történetben, ha neveiket elhallgatja is, vannak tények feljegyezve, melyek ezen embereknek kifáradhatlan munkásságát gyaníttatják s tanúsítják.

Mirián befolyásának lehetett leginkább köszönni a számos idegen ajkú nép növekedő buzgalmát.

Apagyi ezredesi minőségben a hadseregnél volt; de minden idejét használta magasztosb, bár a kort megelőző s azért időelőtti szellemet terjeszteni a forradalom emberei közt, mint annak nemsokára tanúi leendünk.

Clermont Rákóczi megbizásából csodával határos sietséggel bejárta Orosz- és Svédhont, elment Lengyel- és Francziaországba. E mellett Clermontnak összeköttetése Miriánnal meg nem szűnt; egy volt ő azon emberek közül, kik mindenre ráérnek, s mikor őket legtávolabb gondoljuk - ajtót nyitnak. A diplomacziai téren, néha idegen név alatt, mindazt megtette, mit tenni lehetett, s ha ez kevés volt, oka a kormányok örökös óvatossága, mely nyilt rokonszenvet csak a szerencsés, a győztes irányában mer mutatni. Rákóczi sok pénzsegélyt, sok előmunkálatot szerencse esetére, e fáradhatlan barátjának és hivének köszönhetett, kit maga XIV. Lajos pártolt.

Legyen ennyi elég megfejtésére annak, ha e nevek, az események súlya s zuhama által túlszárnyaltatva, csak egyes jeleltebb pillanatokban villannak fel.

Mielőtt Rákóczit tovább kisérnők, áldozzunk időt azon hölgykoszorúnak, mely történeti drámánkon átszövődik. Alig volt kor Magyarország nemzeti életében, hol a hölgyek - a választottakat értjük - szebb fényben tűntek volna fel, mint a Tökölyi- és Rákóczi-forradalom alatt. A hűség s az önzés nélküli csatlakozás annyi magasztos példáját látjuk e korszakban, hogy ha a történet számos egyes neveket fel nem jegyzett, oka egyedül az: «mivel igen sokan voltak, kiket fel kellene vésnie az örök érczlapokra».

Történetünkben többek jőnek elő, kik az események nagyszerű kifejlései közben, színleg háttérbe vonultak, s kiket most, míg Rákóczi naponkint, óránkint szaporodó seregeit rendezi, időnk leend felkeresni s megtudni, mit tettek eddig, vagy mi történt velök?

Magyarország sem táplált keblén csak remek nőket: ott is megvoltak azon változatai a politikai kifejlettségnek, vagy azon semlegességnek, melyet nem magyar szellemű nevelés, ha ki nem ment, megfejt; de egyet erősíthetünk: hogy amaz ékes faja a hölgyeknek, mely külföldön, még pedig főleg az igen elszegényedett, többnyire fizetésből élődő arisztokrata családok közt feltünő, melynek egész politikai véleménye, «feltétlen hódolat mindennek, mi felülről jő»: földig alázatos udvari legyek, - ily hat keresztnevű, de ház- és telektelen szegény ördögnék és ördögök Magyarországon akkor nem léteztek. Oly varázs van e földön, hogy a legidegenebb éjszaki hölgy néhány év alatt forró honleány lett nálunk, s a magyarnak minden időben «csak szenvedélyes barátai és szenvedélyes ellenségei voltak».

Sachsen-rheinfeldi Amália, darmstadti Magdaléna, egyik, mint az első magyar neje, másik, ki Magyarországon azonította ifjú és szenvedélyes, szivében első és olthatlan szerelmével, magyar hölgyekké váltak. Gondolja valaki, hogy azért a nagy német földet, az értelem és becsületesség ama magasztos hazáját, megtagadták? - - Nem, a legtávolabbról sem: sőt ellenkezőleg honosították földünkön honi erényeiket. Nem lehete ily feltünő teremtéseknek nem érezni rokonszenvet a nemzet iránt, melynek egész története - küzdés; nemzet iránt, mely azon erénynyel bir, főleg és kiválólag, mely minden nemes és tegyük hozzá, minden tiszta nőkebelben visszhangra talál, «s ez bátorság és kitartás a szerencsétlenségben».

Ki csudálná, ha két oly teremtés, mint Amália és Magdaléna, azon arányban érzi vonzalmát és rokonszenvét növekedni, melyben a nap súlya nehezedett - e kisértő köve az erénynek.

Jellemtelen aljas lényeket semmi sem terhel és bosszant inkább, mint jellemerő és színtartás, mely távol attól oda nyujtani nyakát a járomnak, akkor legszilárdabb s legkitartóbb, mikor «a legnyomorúbb emberek minden bölcsesége abból áll: beadni derekukat», mit eszélynek neveznek, a ki pedig azt nem teszi, eszélytelennek: mint ha oly sok ész kellene hozzá, igen világosan tudni, hogy a színváltoztatás s köpeny-forgatás - igen hasznos dolgok bőrünk megóvására! - ha - s ez a kérdés: bőrünket többre becsüljük, mint erényünket.

Amáliának s Magdalénának sok ellenségei voltak azon körben, hol növekedtek, saját családjukban, s azon nagy serege közt női rokonaiknak, kik ritka helyt oly egy mintájúak, mint a német arisztokracziában; de a két hölgy keveset gondolt mások nézeteivel, s ha átlátta, mennyit vétkezik azon okosság ellen, mely a bőr és fizetés megmentéséből áll, másrészt öntudattal vetette koczkára mindenét oly elvekért, melyekért a hatalmasok egy fillért sem szoktak fizetni, mert megfizethetlenek, s mert azoktól rettegnek.

De állásuk igen nehéz volt azon pillanat óta, hogy Rákóczi kézhez keríthetéséről le kelle mondani - ellenségeinek. Rákócziné a legszorosabb felügyelet alá vétetett.^[221]

Hogy bosszantásoknak ki volt téve; hogy saját rokonai semmit el nem mulasztottak, - - a gyávaságnak ismeretes irgalomnélküli gyöngédtelenségével, a lelkes nőnek minden pillanatát elkeseríteni, ezen senkinek sem lehet kétsége, ki a szerencsétlenség iskoláján átment, s azon tapasztalást tehette, mikép a gyávaság ijedelmeit s félelmét sohasem szokta megbocsátani azoknak, kiktől rettegett.

Amália sokat szenvedett, de erős lélekkel; azokat, kiknek érdekeltségét átlátta, sohasem igyekezett megczáfolni: miért? - üres szavak s ismeretlen tárgyakróli badar beszédekre csak egy felelet van: hallgatni; de ha őt bosszantották, voltak sokan, kik éppen e nehéz napokban adták tanuságát, hogy szemeik tisztán látnak. Amália elég példáit tapasztalta azon hűségnek s barátságnak, mely nemcsak üres szavakból áll, hanem koczkáztatni is mer valamit.

Ez fejti meg, hogy az ijedős, rémeket látó s mindig ugró félben lévő kémkedés, lesés, fülelés, levélfeltörés s minden egyéb ezekhez hasonló nemes és lovagias intézkedések daczára, Rákócziné folytonos összeköttetésben maradhatott férjével, - s azon kitartással, melyről köznapi lelkeknek legkisebb eszméjük nincsen, pillanatig sem fogyott ereje, tevékenysége és kitartása.

Magdaléna 1703 június vége felé egyszerre eltűnt Bécsből. Sokan azt hitték, hogy Némethonba tért vissza, mások állíták, hogy Olaszországba utazott: de bizonyost senki sem tudott. Az utóbbi napokban Rákóczinénál gyakran megjelent egy igen egyszerűen öltözött polgárhölgy: mi természetesen azonnal felizgatta az akkor még nem szabályszerűen ugyan, s nem számmal jegyzett, de azért igen éber s jól fizetett rendőrség figyelmét. Stratmann és Kinszki mindent tudtak, mi Rákócziné körül történt, s mivel az apáczák nagy tiszteletet tanusítottak a szép herczegnő iránt, ezek is gyanúba jöttek. Volt szó róla a herczegnőt Prágába, s később Innsbruckba szállítani, de lehetlen lőn erre ügyet találni, az apáczák a polgárhölgy látogatását egyszerűen avval fejtették meg, hogy az a herczegnőnél szolgálatot keresett.

E polgárhölgy Magdaléna volt, még pedig akkor, mikor őt már távol hitték Bécstől.

Hová ment később s mit tett? talán megtudjuk; addig nevezzük meg rendre azokat, kikre e történet közben figyelmünk terjedt s igyekezzünk őket feltalálni s viszonyaikkal megismerkedni.

Aspermontné ezek közt első helyen áll, s bár senki élénkebb részt nem vehetett Rákóczi sorsán, mint ő s férje, helyzetük olyan volt, mikép csak a legnagyobb óvatosságnak köszönhették, hogy számos ellenségeiknek nem sikerült őket megbuktatni.

Aspermont tartalékgondolat nélkül ragaszkodott Leopold császárhoz; talán katonai nevelése, s azon bizodalom, melyet iránta a császári pár Juliávali szövetsége előtt, s utána darabig tanusított, okozák, hogy ő, bár a kormány számtalan ballépéseit átlátta, mégis azt hitte, mikép Magyarország alkotmányos szabadsága sokkal nagyobb ellentétben van az örökös tartományok nyomattatásával, mint hogy irigységet ne gerjeszszen, s így ő, mint sokan akkori időben, üdvöt a nagy birodalom összeolvasztásában látott, vagy remélt.

Rákóczit nem tudta kárhoztatni, mikor az egy nyomorú kém feladására elfogatott, s igazságtalanul zaklattatott; de ezen pillanat óta, mikor sógora a lengyel határt átlépte, Aspermont egyenesen kinyilatkoztatta Juliának, hogy őt pártütőnek tekinti s kötelességének tartandja ellene mindent tenni a harcztéren, s emelt sisakkal.

Minő fájdalmas volt e nyilatkozat Juliára nézve, főleg onnan gondolható, mivel e nő férjét nagyon szerette s Rákóczi Ferenczhez nem kevésbbé ragaszkodott. Csak utánozhatlan tapintata s lelke fönsége fejtik meg, hogy a legnehezebb s legválságosabb helyzetben, melyben nő valaha létezett, mind férje szeretetét s tiszteletét, mind Rákóczi Ferencz változatlan vonzalmát és háláját meg tudta tartani.

Ha nem sikerült neki Aspermont régi előitéleteit legyőzni, s az alkotmányosság eszméje soha egészen világos nem lőn férje előtt; Aspermont sokkal lovagiasb ember volt, s főleg sokkal inkább katona, mint hogy azon aprólékos, nemtelen csipkedéseket s görbe utakat ne utálná s meg ne vetné, melyek által Rákóczihoz férni akart a hatalom.

Semmi sem fájt neki és Juliának inkább, mint a bér, melyet az ifjú herczeg fejére tettek. Ha Aspermont Rákóczi fellépését kárhoztatta mint hű alattvaló, s olyan, ki a hódolatot katonásan, azaz feltétlenül vette: titkon nem tudott nem örülni, hogy sógora, kit nagyon szeretett, eddig képes lőn minden tőrt kikerülni.

Julia, kinek mikép láttuk, helyzeténél fogva, a legnehezebb szerepek egyike jutott, folytonos összeköttetésben volt Rákóczinéval; igyekezett már ez időben engedelmet nyerni, hogy testvéréhez mehessen, igérvén, hogy őt kibékülésre birandja; de ekkortájban a bécsi kormány oly csekély fontosságot tulajdonított Rákóczi föllépésének, mikép Aspermontné ajánlatát udvarias szavakkal, de gúnyos mosolylyal visszautasította.

Semmi sem közelíti az embereket egymáshoz annyira, mint hasonló érdek. Mikor ez oly személyhezi rokonszenvben egyesül, mint Rákóczi, kinek már neve elég volt arra, hogy sorsa visszhangozzék az egész országban: igen természetes, hogy szövetkezés könnyebb s verettebb utat talál.

Magdaléna és Rákócziné nem tudták Julia nemes kedélyét félreismerni, s bár sokan mindenkép igyekeztek őt s férjét azok előtt gyanusítani, kik közvetlen részt vőnek Rákóczi sorsában: a nők higgadt tapintatával - Magdaléna mint Rákócziné jól tudták, mennyire számíthatnak e nem vállalkozó s kevesebbé erélyes, de kitartó s tántoríthatlan jellemben. Ez oka, hogy a három nő mindig szoros összeköttetésben maradott a nélkül, hogy az éber és sovárgó gyanúnak sikerülne őket tetten érni.

Amadil, ki történetünkben csak itt-ott tünt fel, eddig talány előttünk s talán önmaga előtt. Ő ama 3-4 év közben, mely Rákóczi kiszabadulása s mostani fellépése közt terjedt, legváltozatosb játéka lőn a sors szeszélyének.

Amadil, ki szegény szénégető kunyhójában, korom és füst közt növekedett; Amadil, a kedves, makacs és mégis oly szeretetreméltó hölgy, kit egy Rákóczi Julia méltatott barátságra; a büszke Erdődiné, s a némber, ki Honoria előtt megszégyenülve borul le; a könnyelmű szenvedélyes kalandor Kálmán, részt véve a csaták riadásaiban, és Amadil végre, ki a koldusgyermeket felkereste, mindent elkövetett nevelésére; e csudásan változatos s mégis tagadhatlan jellemegységgel biró nő, mindenben, mi nemes és erélyes - - e való, földönjáró, nem álmodott teremtés, ki merné tagadni, hogy a legrendkívülibb jellemek egyike?

A barátságos viszony közte s Rákóczi Julia közt mindig megmaradott; de Juliának irántai bensősége vesztett, s ez Julia jellemében megfejthető; hogyan érezhetett volna ő benső vonzalmat Amadil iránt, ki a legbuzgóbb magyarba, az élénk, tetterős, bár nem kellemes indulatú Bercsényibe szeretett, őt áldozatkészséggel kisérte a halálcsatákban s később egy férfiú neje lőn, ki bár magyar, nem tartott azokkal, kik Magyarország függetlensége mellett vetettek mindent a mérlegbe. Hogyan becsülhette volna Julia azon nőt bensőleg, kinek eddigi tettei önzésre s haszonvágyra látszottak számítva lenni, s ki nem ragaszkodott semmihez hosszasan s híven.

Három hölgy van még háttérben: az öreg, de életerős és erélyes Ráfaelné, kivel utoljára Apagyiék egyszerű háztartásában találkoztunk, ennek leánya, Apagyi arája vagy talán már neje, s végre Rózsa, a koldusleány, kire Clermontnak reménytelen megjelenése Bécsben, mikor a kolostorból kilépett, oly kedves, bár villanyos benyomást tőn.

Ideje, hogy történetünk ezen érdekes nőszemélyzete előtérbe lépjen.

Pozsonyban vagyunk, a fallal kerített város egyik terén, tágas épületben, mely előtt őrt látunk fel- s alájárni. Ennek fehér öltözete, a kanóczos fegyver kezében, s a bal fülére rántott háromszög, mi a kalapot képviselte, azonnal láttatják, hogy német katonatiszt szállása előtt állunk.

Valóban az elég csinos épületnek egész felső emelete Aspermont grófnak szállása volt, ki pár nappal ezelőtt Bécsbe utazott, s neje éppen hazaérkezését várta.

Rákóczi Julia eleven, fényes házat tartott, s Pozsonyban, mint mindenütt, a hol tartózkodott, számos látogatói valának.

Mintegy 11 óra tájban reggel, virágokkal telt s gazdagon bútorozott elfogadó termében látjuk őt; mellette Draskovics Jánosnak, az öreg országbirónak neje foglalt egy széken helyet.

- Férjed beteg? - kérdé Aspermontné - részvéttel intézvén szavait a nőhöz, kinek öltözete, arczkifejezése a legtávolabbról sem gyaníttatott veszélyes betegnek nejére.

- Természetes következése a hanyatló kornak; - viszonzá Draskovicsné - egy csinos szőke nő és sokkal fiatalabb, mint hogy a hanyatló korú férj említése fel nem tűnne. A felelet oly hidegen s minden részvét nélkül volt adva, mikép Julia kedélyére kellemetlenül hatott. Látszott ez vonásai kifejezéséből s Draskovicsné el akarván hárítani magától a részvétlenség s szívtelenség gyanúját, megragadta Aspermontné kezét s némi hevességgel szólt, mi neki igen jól állt, s másrészt őszinteségét bizonyította: - férjein beteg, vagy inkább beteges - kezdé a nő - mindig ilyen volt. Nem mentem-e hozzá betegápolónénak inkább, mint nőnek! s mit tehetek róla, hogy az emberek egyszer jótévő intézetet, máskor sorsbiztosítást csinálnak a házasságból.

- Fiatalabb koromban - mert 27-28 év közel van a 30-hoz, hol többnyire elválik, mit érünk - fiatalabb koromban, azaz 6-7 évvel ezelőtt, azt hittem, hogy a házasság valami oly szent s életbe vágó szövetség, mikép az csak összhangzó lények közt felelhet meg a czélnak, mire Isten rendelte.

- És most - kiáltott fel Rákóczi Julia - egyebet hiszesz? Hogyan? mi vihetett azon gondolatra tégedet, ki a mint tudom, két házasságodban boldog valál, férjeid elseje imádott s a derék öreg Draskovics csak benned él.

- Mi vihetett azon gondolatra, hogy az emberek a házasságból egészen mást csináltak, mint annak lenni kell? - viszonzá a nő - megmondom. Első férjem koros ember volt, a másik agg, beteges, maga napokra számít, nem évekre. Ha ezen emberek oly nőt vettek volna, ki őket szereti, kit e szövetség boldogít, - akkor tisztelet, becsület - hallgatok! de az első fiatal gyermeket vesz nőül, - teljes meggyőződésben, hogy az hozzá csak hálából megy; a másik özvegygyel szövetkezik, kinek jószágai közel esnek az övéhez, házának kormányzót keresvén, a nélkül, hogy nőt venne! Hogyan lehet mélyebb s bensőbb vonzalomnak kifejleni egy fiatal nőben, ki maga e szövetségben egészen kereskedői szempontból ment ki? - Valóban Julia - folytatá Draskovicsné - soha sem akartam jobbnak látszani, mint a minő vagyok.

- Első férjem halálával a gazdag jószágok természetesen visszaestek családjára: kincset ért a sok ékszer, arany, ezüst, a mit férjem nekem hagyott - s megvallom, rosszul esett nekem látni, hogy becsületes, de nem gazdag rokonai nélkülözzék a nagy özvegyi tartást, melyet a törvény nekem rendelt; de mivel egy büszke családot nem akartam s nem tudtam ajándékkal megszégyenítni, elfogadtam a derék öreg Draskovics ajánlatát, ki fényes hivatalában s annyi ember közt, kik házát járják, nem tudott nő nélkül ellenni. Én egyét a legdúsabb, de egyszersmind legrendetlenebb háztartásoknak rendbe hoztam. Draskovicsné lettem, mondottam miért: nem szorultam sem névre, sem vagyonra, ajándékozni akartam - nem szégyeníteni - neked mondom ezt csak, - lehet ez sajátos, lehet nem valószinű, de azért becsületes tett, melynek valósága tény.

Aspermontnét e felvilágosítás annyira meglepte, hogy felelni nem tudott.

Draskovicsné folytatá: - Szerelem ily házasságban ki nem fejlik, s mi az élet szerelem nélkül! pedig a legtöbb házasság így történik, s a szegény nő, ha titkolja is fájdalmát, érzi azt eléggé. Tudod, mennyire vágytam mindig szabadságra - elértem azt, s mégsem vagyok boldog!

- Mert a boldogságot ott kerested, kedves barátném, hol az nincsen - viszonzá Julia - gazdagságban, fényben, folytonos lánczolatában a mulatságoknak: mindez unatkozásra vezet, s a kedélyt kiszárasztja, - olyan, mint a szűnni nem akaró nap hévsugáraival: csuda-e, ha a szem olykor a csendes éj csillagaira vágyik.- s az est és hajnal harmatára! Szabadságra vágytál, s a szabadság maga vetett jármot reád: mert mihelyt vágyaink parancsolnak s ragadnak, szolgaságunk kezdődik.

Draskovicsné éppen felelni készült, midőn egy inas jelent meg, levelet tartván kezében, melyet Draskovicsnénak átadott.

A nő arcza halavány lett, mihelyt a levelet megpillantotta, a nélkül, hogy vonásainak kifejezése ijedelmet, vagy fájdalmat árulna el. - Férjem igen rosszul van!^[222] - szólt - sietek haza, - Isten veled!

Evvel felkelt, s nemsokára kocsijának távozó dörgése hallatszott a ház előtt.

Julia szemmel kisérte azt ablakából, azután csendesen járt a szobában. - Sajátos, de lehetlen nem szeretni! - szólt. - Mintegy negyed óra telt el, midőn lovak dübörgése hangzott. Aspermontné az ablakhoz lépett.

Akkortájban oly mindennapi dolog volt lovas csapatokat érkezni látni, mikép az Juliának fel sem tünende, de a lovasok kapuján haladtak be, s az utasok egyikében férje komornyikára ismert.

Aspermont jobbkor mint kiszámította, érkezett vissza Pozsonyba s mihelyt kiséretét eleresztette, nejéhez sietett.

Julia szokásos szertartásokat mellőzve, mihelyt férje jött, elébe sietett s vele a nagy ebédlő-teremben találkozott.

A férfiún nem feltünő ugyan, de mégis némi változást veszünk észre azóta, mióta őt Prágában láttuk: nehány könnyű redő, s pár ősz haj halántékain tanusíták a mindig haladó idő kérlelhetlen jogait, de tartása szintoly férfias, arcza szintoly nyílt, mint akkor.

Mikor megint azon szobában voltak, honnan az elébb Draskovicsnét láttuk távozni, Aspermont leoldotta kardját, s átadván azt s kalapját komornyikának, közel nejéhez támlásszéken foglalt helyet.

Az első, csak magukat érdeklő kérdések után, Apermont felkiáltott: - Ferencz többre ment mint kellett volna! többre, mint hogy visszatérhetne, azért kedves Juliám, itt az idő, hol valami elhatározásnál kell megállapodnunk.

- Segíteni rajta, békét eszközölni, s a bizodalmat közte s a császár közt helyreállítani - ezt kell tenni - mond Julia.

- Ez nem lehet - viszonzá Aspermont - mert fájdalom, nem a császár uralkodik, s úgy látom, minden árnya a részvétnek bennünket gyanúba ejt s nehezítendi, mit érte tehetnénk. - Éppen ez oka, kedvesem, hogy világos értelmedhez s női tapintatodhoz akarok szólni; mert nincs szerencsétlenebb helyzet, mint ha nem vagyunk tisztában magunkkal. Akár vannak Ferencznek helyes okai a pártütés zászlaját felemelni, akár nem: nekem nem lehet s nem szabad egyebet tennem, mint a mi a császár iránti hűséggel s e hadi öltöny becsületével megfér. Köztem és Ferencz közt tehát, mióta kardot emelt koronás királya ellen, minden összeköttetés megszűnt. Őt kibékülésre birni lehetlen; mert azon emberek, kik most a kormányon ülnek, s a császár nevében oly gonoszul gazdálkodnak Magyarországon, el nem állnak attól, a mit megkezdettek, Magyarország beolvasztásától az egész birodalomba. Aztán Rákóczi nincsen egyedül: egész Magyarország mellette fog nyilatkozni, ebben semmi kétség; a császárnak nem marad egyéb hátra, mint szigorú fellépés s megsemmisítése a lázadásnak.

- Nem volna-e szebb és nemesebb a nemzet panaszai iránt méltányosnak lenni - mond Julia - én azt hiszem, hogy nem is kellene sokat adni, csak tiltani az önkényt, melyet a katonai uralom s a birodalom minden részeiből összecsődített idegen hivatalnokok elkövetnek, s a mélyen sértett nemzet megbocsátana, s a béke helyre állna.

- Gondolod? - viszonzá Aspermont - hogy Magyarország oly könnyen feled s oly könnyen bocsát? - ne hizelegj magadnak békével, mely sírok hantjai fölött köttetik. - Isten a gonoszságot hetedíziglen bünteti, ezt mondja a bosszú s türelmetlenség fekete serge: én mást mondok: a nemzetek hetedíziglen nem felednek, nem feledtek soha! - Vannak, kiket el lehet altatni, s ezek a magyar nagy urak. - Maguk nagyobbrészt okai, hogy sok történik, a mi az országban fájdalmas visszhangot emel. Nemde vannak magyar hadvezérek, kik készek Magyarország alkotmánya felforgatásában részt venni? szerencséjüknek tartván a korlátlan hatalmat gyámolítni, ha őket fokról fokra emeli, s Bécsben, Prágában fénynyel s kényelemmel körözi.

- Fájdalom, hogy ily emberek vannak! - viszonzá Julia szigorú hangon - ha egy ország, főleg alkotmányos országban mint a miénk, mindenki szorosan együtt tart, ott a forradalom, lázadás, pártütés lehetlen! de lehetlen annyi igazságtalanság is, mennyi most történik.

- Igazad van - felelt Aspermont - könnyű akkor az uralkodót tévutakra vezetni, mikor akadnak emberek, kik szóval és tettel meghazudtolják a haza többségének panaszait. - Ilyenek például az egyházi méltóságok, emberek, kik előtt tisztelettel hódol a nép, kinek életéből példát vesz. - Mit tesznek ezek? - Nem üldözik-e tűzzel-vassal a protestánsokat? Kell-e több, mint az ország lakosságának nehány millióját martalékul vetni e szent emberek vérrel térítő buzgóságának, hogy őket mindenre megnyerje a kormány, s ha van egy-kettő, ki bátran és merészen felszólal hazája érdekében - vess neki pár protestáns egyházat oda - s feledi vakbuzgóságában s gyűlöletei közt - szeretni a hazát.

Aspermont, mikép látjuk, nem élt csalódásban; de nem tartozott azokhoz is, kik feltétlen kárhoztatták a kormányt. Átlátta, mikép többeknek, kik az udvari légben elkorcsosodtak, lehet egyrészt a sok kegyetlenséget, másrészt azon balfogalmakat köszönni, melyek a Magyarország iránti véleményt külföldön oly elfogulttá tevék.

Ki csudálná, ha honunk annyi irigye és ellensége azon gondolatra jött, hogy oly országban, melyben maguk, kik kormányzásbani részvét törvényes jogával birnak, az önkény felé hajolnak, hol nehány oligarcha s a dúsgazdag egyházi rend, e tevékeny s közvetlen befolyása által oly határos részese a kormányzásnak, a jogok legszentebbikét, a vallás szabadságát lábbal tapossa: lehetlen szelid módon féken tartani a fellázadt s magukkal ellenkező kedélyeket. Ki bámulna, ha főleg a külföld nem tudta érteni: mikép van, hogy egy nemzet, mely mindig eltiprott jogairól s alkotmányról panaszol, szabadsága védelmében nem tud, vagy nem akar egyesülni.

Ily állásban volt akkor Magyarország. - A német kormány a forradalom kezdetén mindenfelé kikürtölte, hogy az egész magyar felkelés nem áll másból, mint söpredék népből; a mint ez egyelőre, mikép láttuk, igaz is volt.

Aspermont bizonyos kútfőből tudta, hogy az arisztokraczia nagy része, s a nádor maga, vonakodnak Rákóczi fellépésében egyebet, mint vérmes szeszélyű kalandor személyes bosszúját vagy egyes merényét látni. Mindez megfoghatóvá teszi, hogy ő, mint a császár tántoríthatlan híve, oly állást óhajtott venni, mely nemcsak minden gyanútól megóvja, hanem Julia és Rákóczi ellenében végig tarható legyen.

Aspermont kárhoztatta a kormányt, sokban utálta azon embereket, kik az eperjesi gyilkolásokhoz hasonló hóhérlásokkal beszennyezték a hadi öltönyt és hadi becsületet. Annyira be volt Magyarország érdekeibe avatva, hogy igen is jól tudta, mennyi igaz van azon nemzet követeléseiben, mely csak eskükkel erősített jogokat és békekötések által biztosíttatott szabadságokat kér, hogy nyugodt legyen. - De ha mindezt tudta, s mindenről meg volt győződve, a király elleni pajzsemelést határozottan kárhoztatta.

Julia szíve nyomva volt, semmitől sem rettegett inkább, mint attól, hogy a német kormány bosszúja - őt annál mélyebben akarván sebzeni, azon leend Aspermontnak sereget adni, saját sógora ellen. Ez fájt neki leginkább, de miután Aspermonthoz ment férjhez, természetesen annak egész helyzetével is szövetkezett, s nem követelheté tőle igazságosan, hogy Rákóczi mellé álljon - s mint német, vagy inkább belga - a császártól elállván, őt akkor hagyja el, mikor a veszély legnagyobb; de azt is jól tudta, minő hálátlan leend Aspermont hűsége, kit meg nem szűntek gyanús szemmel kisérni azon emberek, kiknek önzéstelen erényről fogalmuk nincsen.

Juliának nem volt természetében a vitatkozás, azért egyenesen kimondta véleményét s miután Aspermont is nyiltan s tartózkodás nélkül nyilatkozott, végre abban állapodtak meg: hogy mindent elkövessenek, Rákóczit, ha váratlan előnyöket nyer, az ügyek békés kiegyenlítésére birni, s e részben tettleg közbenjárni; ellenkező esetben pedig, ha az ügy veszt, jókor gondolkodni arról, hogy személye a bosszút lihegő kormány s a felbőszített fejedelem haragjának kitéve ne legyen.

Aspermont annyira ismerte Rákóczit, mikép egész másként ítélte őt, mint azon faja az embereknek, mely mindent saját szűkkeblűségéhez s parányi személyes érdekeihez mér, s a szerencsés vállalkozó előtt a porba veti magát, a szerencsétlen hősiességet pedig, a halálcsata utáni bukás pillanatában, megvetéssel lenézi, legyeztetve saját pulyaságában elesett bálványok vonaglásai közt.

Rákóczit becsülte, tudta, mi fekszik e tűzlélekben, azért korántsem vetette meg fellépését, s fel birta annak egész fontosságát fogni.

A mit megteende első parancsra, de mi szívét nehezítendé, nem történt, mert Aspermontban mint Rákóczi sógorában a német kormány nem bízott.

Hol az állományi s kormány-elvek nem indulnak ki az erkölcsiség s erény szobáiból, ott természetes, hogy a jellemteljes s nemes gondolkodású emberek mindig háttérbe kerülnek, s a szájhősök vert hada kerekedik felül stereotyp szemtelenségével.

- Tudod-e - szólt Aspermont - miután tisztában voltak a felett, a mit teendnek: hogy Magdaléna eltűnt Bécsből? senki sem tudja, hová lett.

- Én igen féltékeny tudnék lenni Amália helyzetében - felelt Julia - lehetlen, hogy Ferenczet ennyi önfeláldozás s e vallásos kegyelete a szerelemnek fel ne magasztaljon: mert, hogy ezen angyal nem tűnt el ok nélkül, abban semmi kétségem sincsen. Minő különbség van érzés mélysége tekintetében közte s Amadil közt!

- Nem tudom, miként van - viszonzá Aspermont - de Amadilnak nyilt odaengedése, ha akarod, könnyelműsége, nem oly sértő nála, mint más nőkben, kiket ez oly alantfokra szállít; van e jellemben sok vonás, mely nemes alapra gyaníttat. - Én minden sajátságai mellett szerfelett érdekesnek találom őt. - Mennyi önállás, kitürés a szerencsétlenségben, s minő valódi vallásos érzelem, azaz tántoríthatlan bizalom egy örök gondviselésben - s aztán - - Rózsa iránti vonzalma! Ritka némber! - Házában a legnagyobb rend, mindenben higgadt ízlés, első tekintetre meg lehet benne a nem mindennapi hölgyet ismerni.

Nem folytathatá tovább: a Pozsonyban lévő császári tisztek megtudván Aspermont megérkezését, tisztelegni jöttek hozzá, s a beszélgetést félbeszakasztották.

1. Hogy Kinszki egy volt Rákóczi titkos ellenségei közül, s kész mindent elkövetni ellene, számos helyeiből a történelmeknek látható; - itt csak:

2. Értésére esvén Rákóczinak Kinszki ármánykodásai, s tudván, hogy régóta az volt a szándék, házát lealacsonyítani (d'abaisser) s kiirtani Magyarországból, Manegetti nevű gyóntató atyja által ajánlatot tétetett a császárnak, cserébe adni minden honi birtokát hasonló értékű javakért az örökös tartományok egyikében. Ajánlata el nem fogadtatott.

3. Fessler világosan mondja, hogy Rákóczi csak egy részét ősi birtokának kapta vissza: den Besitz einiger seiner Güter anzutreten, stb.

4. Lásd első kötet 35-dik jegyzet. ^[VISSZA]

5. Minden váraiban és kastélyaiban császári őrizet volt.

6. Mindent elkövettek, hogy vádolhassák vagy őt gyanúba hozhassák, hogy anyjával, Zrinyi Ilonával, ki akkor Konstantinápolyban élt, titkon levelezik.

9. Lásd első kötet 8. jegyzet. - Rákóczi később maga megerősítette Klobusiczkit e minőségben. ^[VISSZA]

10. A régi horvát öltöny szűk nadrágból állt, melyben alól, hol a topán fölött begomboltatott, más szinű, többnyire vörös posztó négyszög volt beleillesztve; a hosszú dolmánynak csak könyökig érő ujja volt, s az alól a mellény ujja látszott ki: fejükön magas szárnyas csákót viseltek, s fegyverzetükből a handzsár sohasem hiányzott. A magyar urak ezen öltözetet csatlósaik számára fogadták el; s a rövid ujjú dolmány horvát dolmány néven volt ismeretes. ^[VISSZA]

13. Elég nyugalmasan élt jószágaiban, de mindig őrizkedve tőröktől, melyek ellene intéztettek, - sok ilyet kelle kikerülnie.

19. A németek Vaudemont Tamás herczeg vezénylete alatt, hogy a lázadókat legyőzzék, irgalom nélkül kizsákmányolták a pataki várat, stb.

21. E politikát nem szükség bizonyítani, - állt az Mazarin idejétől, sőt még ez előtt mostanig. ^[VISSZA]

22. Ezt Crêqui marquisnő - híres memoirjaiban többször, s a maga részéről is kissé unalmas gőggel kimondja. ^[VISSZA]

23. A várőrizetek parancsnokai az urasági jogok ellen annyiszor vétettek s oly kegyetlenül elnyomták a népet, hogy az fellázadt.

24. Minő nemes bizodalommal viseltetett Rákóczi még azok iránt is, kik őt később elárulták, vagy ingadoztak, azt semmi sem bizonyítja annyira: mint erős hite Károlyiban, Forgáchban, ki később maga megvallotta, hogy a német kormány által rendeltetett melléje, - Longuevalban és többekben. ^[VISSZA]

25. Voltaire ezen előszeretete Crêqui marquisnő memoirjaiban említtetik. ^[VISSZA]

26. - - jótevője (Rákóczi) előtt áll - - (Longueval). ^[VISSZA]

27. Lásd első kötet 34. jegyzet. ^[VISSZA]

28. Minő kevéssé vágyott Rákóczi személyes előnyökre, az is bizonyítja, hogy a lengyel királyságot, melylyel megkináltatott, el nem fogadta. ^[VISSZA]

30. Meggyőződve (a nép) arról, hogy Rákóczi eszélyből vagy hajlamból nagyon szít a császár érdekeihez, - nem merte tervét előtte fölfedezni.

32. Hihető, hogy XIV. Lajos mindig tartott néhány bizodalmas embert Rákóczi közelében, s hogy udvarában sokan megfordultak, történelmileg tudva van. ^[VISSZA]

35. Éppen ez időben (1674) bukott meg hirtelen, a számlálhatlan rossznak szerzője Magyarországon - - - Lobkovitz Venczel sagani herczeg - - Leopold erősítette, hogy sohasem itélt el senkit nyugodtabb lélekkel, mint őt stb.

36. A Zamojskiak Báthori-ágon rokonai voltak, s a lengyel nemesség előszeretete, királyivá lett választatása által is - kétségtelen. ^[VISSZA]

37. Kinek (t. i. Rákóczinak) anyja jó szolgálatokat tőn neki (Solarinak), mikor Konstantinápolyban a Héttoronyban fogva volt.

40. E jóindulat később keserűségbe ment át - - - - mikor Kassán Nigrellitől megtudta, hogy Vaudemont táborában minden készület megtétetett elfogatására s az eddig kezeinél hagyott jószágait is elkobozni. Haladék nélkül visszament Bécsbe, s megtudta ott is Marillitől, a mindenható Kinszki meghittjétől, hogy a parancs elfogatására valóban kiadatott.

41. Rákóczi felesége által izent titkon a bécsi jezsuitának, a kapitánynyal alattomban megszerződnek, hogy Rákóczit szalaszsza el stb.

42. Lásd az első kötet jegyzetét. ^[VISSZA]

43. Bizonyság erre bécsi útja s későbbi erőszakos elfogattatása. ^[VISSZA]

44. Az esemény későbbi kifejlése tanusítandja, minő keveset hitt Bercsényi a német kormánynak. ^[VISSZA]

45. - - - Rákóczi csak annyit felelt: hogy a császár iránti tisztelet és hódolat őt ő felsége minden parancsai engedelmességre késznek találandja stb.

Meg kell jegyeznünk itt, hogy e hiteles, s minden történetirótól idézett munkának írója nem 200 emberről, hanem egy egész zászlóaljról szól, s nem mintegy 20, hanem 50 embert vezet Rákóczi szobájába. Megvalljuk, pirultunk a meztelen igazságot valószinűtlensége miatt leírni, s költői szabadalmunknál fogva - eszményítettük e piszkos eseményt. ^[VISSZA]

47. Csepegvény = csepegő kő - stalactit értelemben - használtatik. ^[VISSZA]

48. Képezet, formatio - értelemben jő elő. ^[VISSZA]

49. Idő haladtával legnagyobb része e seregnek levetkőzte rablói vadságát, emberibb, erényesb lőn s hivatalokra, előléptetésekre tőn érdemeket.

50. Mirián személyessége s jelleme nem új: a dák történetekben is jőnek ily jósok és látók elő, kiknek a nép vakon hitt, mint például a scytha Zamolxis, vagy Dicineus, Cotiso, Xarixa Daciában s többen. ^[VISSZA]

57. Solari, azon parancscsal jött (Kassára) őt (Rákóczit) elfogatni: de nem akarta azt személyesen tenni.

61. Miután hat hétig ott zárva tartatott a nélkül, hogy tudná, mivel vádoltatik, a császár oda küldötte korlátnok gróf Buccellinit s Euler hadi tanácsi előadót.

63. - E törvényszék elé állíttatva, fején tartotta kalpagját, kinálás nélkül leült, s nyugodt komolysággal kijelentette, mely igen jól illett a fiatal embernek, hogy ő mint birodalmi herczeg, csak a regensburgi országgyülés előtt, mint magyar mágnás pedig - csak Magyarország rendei által, s törvényei szerint itéltethetik el: de tiszteletből Leopold császár és király iránt, kész parancsainak alávetni magát. - - - Longueval mint egyetlen vádló és tanú szembesíttetett vele. Már a habozás, zavarodás, rettegés és reszketés, melylyel e franczia - jótevője előtt állt, feladásait gyanúsokká tehetendék birái előtt. Rákóczi azt felelte, hogy a levelek egy része meghamisíttatott, az igaz levelek értelme elcsavartatott s erőszakosan félremagyaráztatott, Longueval által erősített tanácskozás költemény, Szirmay, Vay, Okolicsányi nála soha együtt nem voltak, s a feladó leirásából világos, hogy a fővádlottak közől, kiknek összeesküvési föltételeiket állítólag maga hallotta, többeket nem ismer.

76. - Megjegyzé tovább, hogy neki Longueval elfogattatása jókor tudtára esett, s ha vétkesnek érzendé magát, csak az, hogy várában maradott, valószinűségét mutatja, mikép Longueval állítólagos titkairól mit sem tud. - Háromszor küldött Rákóczi szabatos emlékiratokat mentségére, sürgető kérelemmel, részrehajlatlan birákért Magyarország rendeiből.

82. Az ildom szó, mely itt-ott eszély helyett használtatik, itt convenance értelemben jő elő - mit e szó jobban kifejez, s ez által hézagot pótol - mert convenance értelem kifejezésére szavunk nincsen. ^[VISSZA]

83. - De azok - kik őt (Rákóczit) elveszteni akarták, birtak annyi hatalommal megakadályozni, hogy tőle (azaz emlékirataiból s kérelemleveleiből) semmi sem jött Leopold kezeibe: minden felelet helyett, forma szerinti vádiratot (fiskalische Klageschrift) kapott, azon parancscsal: rövid idő alatt felelni reá, mert ellenkező esetben a bűntények bevallottaknak fognak tekintetni.

Hasztalan volt Rákóczinak minden kérelme s kijelentése: a bécsi udvar semmi tekintettel nem volt azokra. El lőn határozva, hogy osztrák törvények szerint különböző itélőszékekből oda rendelt birák által - magyarok kirekesztésével - hozassék reá az itélet. A bécs-ujhelyi polgármester parancsot kapott, vele az ellenei vádpontokat közölni s kijelenteni, hogy csak 30 napi idő engedtetik a feleletre, mit ha elmulasztana, az itélet ex contumacia ki fog ellene mondatni. - Rákóczi elhatározottan kijelenté, hogy az iratot (libelle) el nem fogadja; mondá, hogy jobban ismeri a császár ő felsége ájtatos és vallásos kedélyét, mint hogy elhigyje, mikép ez alkalommal a magyar törvényekre tett esküjét megszegni akarná, s mivel maga is herczeg, s e mellett mint sárosi gróf a törvényt védeni tartozik, inkább vérét ontja ki, mint hogy nem hazai biróság s más eljárás elfogadása által, mint a minőt ama törvények határoznak, - azokat megszegje - - - a polgármester kinyilatkoztatta, hogy parancsa van a vádpontokat asztalán hagyni, ha azokat elfogadni makacskodik. Rákóczi azt válaszolta, mikép nem ellenezheti, hogy a parancsnak engedelmeskedjék, - de az irathoz sohasem nyuland. S valóban, mikor a polgármester azt letette az asztalra, a herczeg ismételte, hogy teste elébb rothad el börtönében ez irattal együtt, mint hogy azt helyéből mozdítsa.

84. Minősíthetlen - inqualificable értelemben használtatik. ^[VISSZA]

87. De titkon semmi sem lőn elhanyagolva, perét némi külszinével (Anschein) az igazságnak a lehető leggyorsabban bevégezni: (Rákóczi) udvarbelieknek tekintélyes összegek igértettek hamis vádakért; midőn számításaikban az emberi alávalóságra megcsalatkoztak - ügyekeztek a királylyal elhitetni, hogy hatalma teljénél fogva jogában áll, veszedelmes és gyanús vazallokat minden törvényes eljárás nélkül elitéltetni. De Leopoldnál még ekkor a gyűlöletes sugallás hitelre nem talált.

88. Mégis nehezen kerülték volna ki Rákóczi és fogolytársai a vérpadot, ha nejének tevékenysége őt és társait meg nem menti.

89. Néhány nappal azután, hogy a herczeget (Rákóczit) börtönébe vezették és zárták, neje, a herczegnő, egy drabantot - - küldött hozzá, ki előbb komornyika volt, hogy egészsége felől tudakozódjék, s vigaszul azt izente: hogy Vilmos angol király minisztere, mint szintén a porosz királyné, s a mainczi s hannoverai kinyilatkoztatták, hogy fejedelmeiktől parancsot vőnek, férje érdekeit előmozdítani. - A drabant - - kénytelen volt Lehmann százados segélyével élni - a castelli ezredéből, ki a herczeg őrzésére volt egy csapat dragonyossal rendelve.

99. A bécsi jezsuiták a kapitánynyal alattomban megszegődnek, hogy Rákóczit szalaszsza el.

A kapitány dolga pedig kitudódván, hogy maga szabadította volna meg praktikával Rákóczit, mindjárt megfogják szegényt, s tartván attól a jezsuiták, hogy ki ne mondja az ő interessatiójokat, egy jezsuita confessariust rendelének melléje, ki éppen haláláig mellette volt, és addig ámíták nyavalyást, hogy ki ne mondja, s nem is mondá ki, hogy őtet a jezsuiták vették arra.

100. Még e kötetben leend alkalmunk Bercsényi bátorságával ujra találkozni. Cserei M. ezt mondja róla: Ez a Bercsényi negédes és kevély, nagyravágyó ember volt, kinek eleje Marosszékből bujdosott volt ki Magyarországra gyilkosság miatt.

103. Mennyire pártolták később Rákóczit a jezsuiták, s hogy ezt az igért előnyök nélkül e szerzet sohasem teendé, kiviláglik abból, hogy midőn 1705-ben Kolozsvár elfoglaltatása után Forgách Simon által nov. 17., ünnepies bemenetét a városba tervezte, - ott a jezsuiták neki s az őt kisérő Forgách Simonnak diadalkapukat emeltek.

106. Alattomban, a mely német kapitány őrzötte őt, azzal traktálni kezd, hogy valami formán a feleségét bocsássa be. A kapitány ráveszi magát, megizenik a feleségének Bécsbe, hogy öltözzék más köntösbe s jőjjön oda. Az apáczák titkon kibocsátják az asszonyt stb.

109. Sikerült neki (Rákóczinak) Lehmann századost, kire Rákóczi őrzése bízva volt, tekintélyes összeg igérete által terve kivitelére megnyerni.

110. Az őr előtt kelle elmenni, hogy a kapitány szállásához juthasson, mely igen közel volt a (börtönhöz).

A herczeg távozván börtönéből - a kapitány szállásába nyitott, hol annak öcscsét találta, ki cornette volt a Montecuccoli-ezredben, s kit szándékosan oda hivatott. A herczeg ezen ezredbeli közvitéznek öltözködött át, s miután kalapját mélyen benyomta homlokába, a nyeregzsákot átvette, - kisérte a cornettet, áthaladván a foglyok ajtai elé állított minden őr előtt, s szerencsésen kihaladván a kapu melletti őr előtt is, egy házhoz vezettetett a városban stb.

113. Hogy a bélaiak gyermekeiket Lengyelországba vitték, s ott pápistákká igyekeztek nevelni, szintoly ismeretes dolog, mint az, hogy csak addig maradtak pápisták, mig őket Lengyelországban letartóztatták. Egyébiránt lásd:

115. A mi e cikkben Kasperekről vagy Kasperkevicsről mondatik, nem mese, mert ő valóban létezett azon a vidéken s távoli rokonai most is élnek. Hatalma s szeszélyei a nép ajkain forognak. ^[VISSZA]

118. Ezen úr (Bercsényi Miklós) megmenekülvén a veszélytől Uhlemann tábornok által elfogatni - - Lengyelországba jött a zsolnai passuson át, s ájtatosság szine alatt a Calvaria-hegyre ment, - e híres s a határhoz közel eső bucsúhelyre. A ferenczi szerzetesek befogadták őt a nélkül, hogy ismernék: de megbízván ezek egyikét titkával stb.

119. - Elvezették őt egy szomszéd nemeshez, ki a köztársaság seregében ezredes volt - Meteinskyhez (Mecsinszky), Mecsinszkynek a vidumi Starostnak fivéréhez, igen lovagias, de szegény emberhez, ki nem tarthatván meg házánál a grófot - fivéréhez vezette.

121. Egy gazdag úr megszerette Bercsényit, s bevezette Auguszt lengyel királyhoz, ki ez időben gondolkozott ugyan a svéd király ellen indítandó háborúról, de nem volt még arra elhatározva. A király szívesen fogadta a grófot, s neki birtokot adván élelmére Lithvániában, kedvezőleg hallgatta terveit.

122. Ez Reichlingnek, a király első miniszterének, nagyon ellenére volt, s bár sok barátságot színlett Bercsényi iránt, elhatározta, őt eltávolítni a királytól s a császár követének kezéhez keríteni.

123. E czélból mindinkább színlette Bercsényi tervei méltánylását, kinek czélja volt Magyarországon Tökölyi Imre segélyével felkelést idézni elő.

124. Reichling elhitette Bercsényivel hogy Tökölyinek egy titoknoka érkezett Testakovba, de nem akarják őt az udvarnál bevezetni; hogy a dolog titokban maradjon: mondá, mikép illő lenne, ha a gróf oda utazna, s vele értekeznék; hogy saját kocsiját adja neki, s kiséretére egy királyi biztost. - Bercsényi elhitte jó lélekkel a mi mondatott, s csak három cselédet vitt magával. Mikor a petrikovi erdőbe ért, lengyel lovasoktól támadtatott meg, kiknek főnöke német öltönyben volt. Cselédei egyike megöletett, a más kettő elkábulván, nem mert semmit tenni. A tiszt néhány emberével leszállt lováról, hogy Bercsényit fogja el. A királyi biztos, ki eddig békésen ült, kinyitotta a kocsi ajtaját maga felől - s kiugrott a nélkül, hogy azt bezárja. Brikner protestáns tiszt a császári seregben, (ez volt főnöke a támadóknak) Bercsényi kezét tartotta, s elküldötte embereit a fedeles szekér után, melyben Bercsényit akarták vinni. E közben Bercsényi kirántotta jobb kezét, a balt nyujtván a tisztnek, kiragad egy zsebpisztolyt, s a tisztre lő, felbuktatja azt, s kiugrik a tulsó oldalon a kocsiból. Egy a cselédek közől leugrott lováról, s átadta azt a grófnak, ki az erdőségbe menekült, s egy faluba ért, hol őt a szánakozó népész az egyház tornyába rejtette.

130. Közelről üldözték őt - az egyházat is felkobozták - - - - de végre megszűntek a kereséssel, félvén, hogy a népész ellenök lázítja a falusiakat.

131. Az atyák tudta nélkül, egyet - Montméjan nevűt kivéve, kinek gondja volt neki enni vinni czellájába.

132. Hogy a sok kérdésnek véget vessen, Rákóczi levonta ujjáról pecsétes gyűrűjét, s kérte, hogy mutassa meg azt gróf Bercsényinek, ha annak hollétét tudja. - Ily biztos jel látására a gróf azonnal kijött, s a herczeg felé menvén kettőzött léptekkel, azután meg nem szűntek egyhamar a barátságos ölelések s az elérzékenyülés könnyei stb.

134. Rákóczinak a podolini piaristákhoz írt köszönő levele vendégszeretetükért még megvan. ^[VISSZA]

135. A bécsi cabinet 10,000 forintot igért annak, ki őt elevenen kézhez keríti, 6000 forintot pedig, ki fejét hozza el.

Elhatározván vesztét (Rákóczinak), nevezetes összegeket igértek annak, ki őt halva kézhez keríti.

136. De a lengyel nagyok megilletődve a szerencsétlenségen oly hatalom által, mely a szabad nemzetek ellensége, - így nevezték a lengyel nagyok az osztrák hatalmat, iránta a legnagyobb tisztelettel, szánakozással s barátsággal valának.

139. Minő kevéssé vadászta Rákóczi saját érdekét, emléklapja, s az egész élete bizonyítják: hasonlítsd össze a II. köt. 28. jegyzetével.

Ezerhez még egy bizonyság erre Rákóczitól magától, ki emléklapjaiban ezt mondja: reméltem erőmet a bajor választó fejedelmével egyesítni s e fejedelmet a nemesség beleegyezésével a magyar trónra emelni.

Mémoires du Prince Rákóczi. 10. és következő lap.
Histoire des Révolutions de Hongrie. 153. s követk. lap.
Fessler: Geschichte der Ungern. IX. köt. 482, 483, 484, 485, 486. l. ^[VISSZA]

149. Kénytelenek voltak az időben bujdosni, ezekhez tartoztak munkácsi alattvalóim (Rákóczié). Tavasz elején ez évben (1703) elsők voltak, kik Lengyelországba egy Bige Pál nevű embert, s egy bizonyos orosz papot küldöttek: végire járni, ha élek-e még?

151. Jöttem hirére, Kamenski Petronius nevű jó öreg, egy közeli orosz kolostor superiora, ki egykor mint gyermeket ölében hordott, könnyeket ejtvén, s be nem tudván látásommal elégedni, a határszélekig kisért.

153. - Mely (t. i. gyűlevész nép) darab idő óta Mármaros, Ugocsa és Szathmár megyék szélein a nemességet, egyházakat és malmokat rabolta: kifejlesztvén zászlóimat parancsom s akaratom ellenére.

160. A mostani Rákóczi-induló nem az eredeti úgynevezett Rákóczi nótája, bár annak egész erejét magában foglalja. A Rákóczi-indulót az eredeti régi dalból 1814-ben az Alexander czimű gyalogezred karmestere készitette, s az akkor Bécsben nagyon tetszett. ^[VISSZA]

162. Idő multával legnagyobb része e seregnek levetkőzvén haramiai vadságát, emberebbé, s ildődebbé (morigenée) válván, előléptetéseket s hadi tisztségeket érdemlett.

165. Többen a (munkácsi) várőrség tisztjei közől: kik hozzám hívek voltak, s ezek segélyével remélhettem, hogy a hely birtokába juthatok.

166. A Montecuccoli-ezred az egyedüli, mely a várőrizeteken kívül az országban maradott, parancsot vőn sietni Olaszországba.

168. Alig pihentem néhány órát, midőn a városban nagy zaj hallatszott, veszekedés, lövöldözés, mivel a katonák mindenütt bort találtak a pinczékben, egyik sem tudott a kisértésnek ellenállni. A tisztek hasonló szövetűek lévén, együtt korhelykedtek velök. - - Én egyedül józan s hidegvérű - tartottam e rendetlen sokaságot féken.

169. Az őrök egyike hírül hozta, hogy a várból egy protestáns lelkész, Thury nevű, kit ismertem, érkezett stb.

171. Eltitkolván a németekrőli híreket, elhatároztam egy részét a fegyvertelen népnek a hegyek közé küldeni a szentmiklósi várba, két mérföldnyi távolra a várostól (Munkácstól).

173. Minő adó volna képes ma is Európa nemzeteit inkább felingerelni, mint az, mely a világ, a lég és a vízre vettetnék? hasonló minőségű volt az osztrák kameralisták fináncziai működése a sóval, melylyel Magyarország és Erdély annyira bővelkednek, hogy e két ország egész Európát tovább mint 10,000 évig elláthatná avval, Fichtel kiszámítása szerint.

174. Már áthaladta a folyót (a Latorcza szigeti őrség), midőn egy ellenséges századra bukkant, mely tüzet adott reá s visszanyomta.

175. Majos a századosra vetette magát - ki avval dicsekedett a mult estén, hogy szivemet hozza el kardjára fűzve - s megölte őt.

176. Védetlen házamban öltözködtem, mely csak léczezettel volt körülvéve, mikor ez történt. - - - - A kevés számú lovasság, melyet magamnál tartottam, a ház udvarában volt, csak annyi időm maradt, ennek egy részét sorba állítni a léczkerítés előtt, a többit pedig átellenében a téren lévő boltocskák elé. Lovasságom, nyomatva egy tömött századtól, hirtelen jött; a kapu előtt nyargalt el, és szétoszlott. - -

E század megzavarodva, a czinteremig hátrált s ott állást vőn. E nehéz körülmények közt nem vala veszteni időm: vagy védelemre kellett szánnom magamat oly házban, mely szalmával födött más lakok közt állt, vagy hátrálnom, mi szint oly veszedelmes volt - lovasság előtt - s minden jó fegyver nélkül.

Elhatároztam visszavonulni. - Felbátorítottam az enyimeket, tömegbe szorítám őket szigorú rendezés nélkül, mert képtelenek valának sort tartani. - A németek tüzet adtak nehány háznak az enyim mögött, a szél füsttel födött, melyet használni akartam. De mikor a tér közepén valék, seregem vége ingadozni kezdett, s vissza akart térni. Megállítottam annak elejét, felbátorítottam embereimet, s a német század szeme láttára indultam meg, mely nem mozdult. - - -

A tömeg közepe irányában valék mintegy 15 lovassal, kész szembeszállni mindazzal, ki elénk jő. - Egy közvitéz lépett hozzám, s tanácsolta, hogy forduljak a folyó felé, hogy egy jó gázlót tud, melyen a gyalogság könnyen átmehet, hogy Oroszvég nevű helység gyepűi közé jöhessek, mely szemközt van a szőllőkkel, s magas erdővel benőtt hegyekkel. - Elfogadom e tanácsot: az ellenség körülfogta a várost, czélja volt oda égetni bennünket, s e fölött még a várból gyalogságot várt.

Nagyon megütköztek, mikor látták, hogy áthaladunk a folyón. Nehány század felénk sietett, de már túl valánk a gyepűkön, s a szőllőkbe értünk, melyek tetején megállítottam a sereget. - Láttuk a gyalogságot a várból lejönni ágyukkal, s a Montecuccoli-ezredet századonkint felállítva az utczákban, melyek a mezőre nyilnak. - Igy védett az Isten láthatlan keze e veszélyben!

185. A szegény nép kétségbe esett, sírt, hangos jajgatásokat hallatott az oroszok szokása szerint, a völgyekben s hegyeken visszhangoztak a kiáltások. E népies gyásznak, búnak leirása hihetlen leend azok előtt, kik ezt olvasandják. - - -

188. - De mivel őket a nép becsülte, nem lehetett tisztségüktől megfosztani, vagy helyettük jobbakat találni.

189. - Fényes nappal a munkácsi vár előtt, s a Montecuccoli-ezred szemeláttára haladtak el.

190. Bercsényi szerencsésen végrehajtván varsói útját, két század oláhot hozott a kiovi palatinustól, két század dragonyost, s még kettőt herczeg Wisnyovszkitól. - - - - A franczia küldött 5000 velenczei aranyról biztosított.

191. A mondott lovasság erősíté, hogy az egész nép várja a Tiszáni átmenetelemet, s kértek, hogy igyekezzem ezt tenni, mert a hegyek közt nem nevelhettem a lovasságomat.

192. Károly bevétele után a Szamos partján Vetés nevű faluig mentem táborozni, egy mérföldnyire Szathmártól.

193. A ki Rákóczi emléklapjait olvassa, annak nem marad fenn semmi kétsége, hogy az oláhság akkortájban a magyarokkal tartott, főleg az oroszok; mint szintén arról sem, hogy minden elkövettetett a nép felbujtogatására. ^[VISSZA]

194. A magyar lovasság, melyről mondám, hogy hozzám érkezett, élénken megtámadta őket, de félvén, hogy a legvitézebbek elvesznek, elhatároztam megszüntetni a támadást, s bevárni a gyalogságot, midőn - - -

196. 196. Ezen esemény éppen így van előadva Rákóczi emléklapjaiban.

197. Átmenvén a Tiszán a malmok segítségével, s előkeresvén az elrejtett csolnakokat.

198. A nemesség, (mely Kis-Váradra zárkozott), sem igéreteinkre, sem fenyegetődzéseinkre nem hajtott, - hanem igérte, hogy semmi ellenséges lépést nem teend.

201. Oda jöttek a jászok és kunok felhatalmazottjai, kiknek kerületét a bécsi kormány pénzszükségtől kényszeríttetve, egy félmillió forintért a német rend vitézeinek elzálogosított.

202. Elküldöttem e czélra (Somlyó bevételére) egy öreg magyar ezredest Szűcs Jánost, ki igen híres ember volt egykor. - -

210. E buzgó hazafi (Sennyei) első ifjuságát a törökök elleni csatákban élte át; s jobban értett a hadviseléshez, mint bármelyik a többiek közől.

216. - Elhatározta Nigrelli halála után Bercsényivel és Rákóczival csatlakozni. Örömmel fogadta őt az utóbbi Tokajnál - - stb.

217. Rákóczi majd kétségbe esett, midőn a grófnak (Bercsényinek) gyermekes készületeit látta Tokaj ostromára három ágyúval s két mázsa lőporral.

218. - Visszahivta Montecuccolit Tokajból (Nigrelli) Kassára, mielőtt Bercsényi oda érkeznék.

221. Meglátjuk később, mennyi előnyt kelle kivinni Rákóczinak, mig a bécsi kormány el tudta magát határozni, a mindig fogva tartott Rákóczinénak megengedni, hogy férjét meglátogassa. ^[VISSZA]

222. Tudva van, hogy Draskovics ez idő tájban meghalt.