Előszó

1984. február 23-án e sorok írója közepes hosszúságú levelet kapott Keresztury Dezsőtől, amelyben az idős író néhány, az elmúlt Babits-évvel kapcsolatos kérdésére válaszolt; 1983-ban volt ugyanis Babits Mihály születésének századik évfordulója. Levele végén a következő kérdést tette fel: "Egy túl korán és tragikus körülmények közt meghalt jóravaló fiatal költő kb. 4 500 sorából kellene - tiszteletdíjért - kiválasztani a legjobb 1 500-2 000 sort. Nem volna kedve hozzá? De sürgős válaszát kérem, ha igen".

A kérésre természetesen csak igent lehetett mondani, s így aztán nem sokkal később, a következő hetek egyikében személyesen is megismerkedtünk Haitsch Gyulával, aki maga hozta el azokat a kéziratokat, amelyekből a tervezett kötet anyagát kellett összeállítani. Az első beszélgetés közben elhangzott szavakat persze az emlékezet nem őrzi már, azt azonban igen, hogy a vendég nyíltságát azonnal észre lehetett venni; csodálkozva kissé e szokatlanságon, hiszen ebben az időben voltak olyan témák, amelyekről, a szűken vett családon kívül az emberek legfeljebb szordínóval, inkább elhallgatva, mint kimondva, beszéltek, nem pedig érdeklődve és kérdezve, ahogyan ott, abban a pillanatban tapasztalni lehetett.

A kötet hamarosan el is készült, s Fehér lobogás címmel 1988-ban Keresztury Dezső utószavával a Magvető könyvkiadó jelentette meg. Később a Héttorony Kiadó közreadta ifjabb Haitsch - költői nevén: Hargitai - Gyulának még egy gyűjteményét a hagyaték verseiből, ez a Pogány rekviem címet kapta, szülei pedig emlékére költői alapítványt hoztak létre; a benyújtott pályázatok elbírálása után az eredményhirdetésre minden év február 16-án, gyermekük születésnapján kerül sor. A Fehér lobogás hosszabb késésének pontos okát egyébként nem ismerem, talán a korabeli kiadói gyakorlat óvatossága feltételezhető mögötte. Viszont az első találkozás, a készülő kötettel kapcsolatos apróbb dolgok megbeszélése, amelyek némi bepillantást nyújtottak egymás életébe, felfogásába, rokonszenvet keltettek, ma már nyugodtan ki lehet jelenteni, kölcsönösen. Még ez év őszén meghívás indult a Zoltán utcából, s az ennek nyomán kialakult, nem túl gyakori, de a baráti érzéseket tápláló, fenntartó rendszeres találkozások, amelyek hamar családivá teljesedtek, egy több mint két évtizedes ismeretség alapját jelentették. Haitsch Gyula figyelme középpontjában, mintegy a létezés kulcsaként is a történelem állt, kedves korszakaival, az ókorral és a XX. századdal. Erről nagyon szeretett beszélni, beszélgetni. De érdeklődése ennél szélesebb körű volt, az állami oktatástól a nyári programokig terjedően, elvonatkoztatás és napi tevékenységek egyaránt belefértek, ugyanúgy szerette lapozgatni a földrajzi, történelmi atlaszokat, ahogyan a művészeti albumokat is, és mindenben az általánosan érvényest vizsgálta, kereste.

Mégis meglepett mindenkit, még közeli ismerőseit is, hogy sajnálatos és korai halála után előkerült egy kézirat, amelyen, mondhatni, utolsó, nem kórházban töltött napjai végéig - 2007. július 14-ig - dolgozott; csiszolta szövegét, pontosította jegyzeteit, - mintha eleve megjelenésre szánta volna azt. Befejezni már nem tudta, de így is összefoglalja mindazt, amit az új évezred elejének legégetőbb ellentmondásának gondolt. A tárgyhoz közeledés komolysága, a téma körüljárásának alapossága mindenképpen ezt erősíti meg; s a tervezett címbe is ezt foglalta bele: A XXI. század legnagyobb történelmi kihívása. Ez a befejezetlenül is egész értekezés olvasható a következő oldalakon. A szövegközlés teljesen a szerző akaratát veszi figyelembe, a sajtó alá rendező, Farnadi Gábor Miklós csak az elütéseket javította, és néhány apróbb, stilisztikai igazítást végzett. De mindenhol változatlan maradt a bekezdések és a mondatok struktúrája, mert mindkettő igen jellemző Haitsch Gyula gondolkodásmódjára és személyiségére. Nagyobb módosítás csupán a címben történt, hiszen az általa eltervezett témakört már nem tudta teljesen körüljárni. És ugyanezen ok miatt kellett az utolsó, töredékben maradt bekezdést kissé átalakítani, mintegy lezárásként, de az előtte olvashatók szellemében. Az ezt követő három pont utal az értekezés tervezett további, de már meg nem írt részére.

A tanulmányt a szerzőre emlékező írások, a temetésén elhangzott búcsúbeszéd, és családi fényképek követik. Mindezt egy értékes ember szellemi hagyatékaként ajánljuk a tisztelt olvasó figyelmébe.

Buda Attila