"... senki sem szegült ellene, hiszen a legderekasabbak a háborúban vagy a proskribálás során elhullottak, a többi előkelő pedig, minél jobban hajlott a szolgaságra, annál nagyobb gazdagsághoz és kitüntetésekhez juthatott"... így jellemzi az Octavianus uralomra jutását, az augustusi aranykor beköszöntét megelőző időszakot a legkiábrándultabb római történetíró, Tacitus.

Rómában, Julius Caesar meggyilkolása és merénylői elmenekülése után ketten küzdenek a főhatalomért: Antonius, Caesar hadvezére, consultársa, s a tizenkilenc éves Octavianus, Caesar fogadott fia, örököse. Octavianus, miután Antoniusszal nem tud megegyezni, a senatus pártjára áll, és a következő év (i.e. 43) consuljaival együtt a Mutina alatt táborozó Antonius ellen vonul. A döntő csatában mindkét consul elesik, Octavianus mégis leveri Antonius csapatait. Győzelmét azonban nem használja ki, hanem váratlanul Róma ellen fordul, kierőszakolja consullá választását, majd kiegyezve ellenségeivel, Antoniusszal és Lepidusszal, létrehozza a második triumvirátust, a "köztársaság megmentésére". A győztes triumvirek Rómában proskribálják - bárki által megölhetőnek, kifoszthatónak nyilvánítják - politikai ellenfeleiket, köztük Cicerót.

Ezeknek a véres, zűrzavaros napoknak a valóságos iszonyatát élik át Erdős László regényének képzelt hősei: a félelmet, az emberi értékek megsemmisülésének, a történelmi fordulatok kiszámíthatatlanságának döbbenetét. Meg kell érteniük, hogy nemcsak az egyszerű emberek, de még a vezérek, Antonius, Octavianus sem urai az eseményeknek. S Caesar talán éppen annyival volt különb náluk, hogy kesernyés fatalizmussal tudomásul vette ezt.