Wilde Oszkárnak van egy gyönyörű lírai költeménye, - "Eros kertje" a címe, - mely az angol nyár tüzében virágzó növényvilág leírásával indul, de amelyből az arany hömpölygésű strófák során valami földöntúli vegetáció varázsligete nő elő, a Szépség kábító parkja. Az egyszerű mérsékelt-övi virágok tropikus fényben izzanak, a szűzi violák és liliomok orchideás bujaságú illatot lehelnek s a sárga írisz lankadtan hajtja hátra fejét, hogy egy kék pillangó csókját ízlelje. S a szivárványos túlzású színek keretébe néhány emberi alak képét is odailleszti a költő, mintha márvány emlékszobrokat akarna felállítani a tündéri kert bizarr sétaútjain. Az a néhány szó, mellyel egy-egy ilyen figura körvonala körül van vésve, valóban szobrászi tisztaságú és keménységű, tömör jellemrajzot adnak, márványos teltséggel zengenek, s mégis, valamely reszkető nyugtalanság, ideges lebegés zavarja monumentalitásukat: a nemes kő havas fehérségére rávillódzik a környező szirom-karnevál beteges, zsúfolt színgazdagsága. Ebben a költeményben a modern angol líra jeleseinek emel emléket Wilde, az előtte járt nagy költők alakjait idézi fel s állítja be a maga dekadens pompájú költészetének tropikus virágai közé s a forró strófákból a testvéri együvétartozás rajongása és lelkendező büszkesége árad.

Az angol költészet XIX. századi nagy virágzásának, az angol líra arany- korszakának Wilde Oszkár az utolsó nagy alakja. A Szépség kultuszának az a csodálatos páthosza, mely a Keats örökéletű ódáiból suhan föl először s amely szárnyaira kapja a következő nemzedék minden jelentősebb lírikusát, a Wilde költészetében éri el a "tovább nem lehet"-tetőpontot. Nála már szinte elviselhetetlen édességű a túlérett gyümölcs nedve s versein megérződik a közeli bomlás, a fonnyadás kesernyés, vásító előíze. Ő már végképp elfordul az élet konkrétumaitól s az önmagáért való Művészetet hirdeti, a Hazugság apotheozisát, de valamely kérlelhetetlen archimedesi törvény értelmében művészete annál többet veszít súlyából, mennél mélyebbre merül el a Szépség kultuszának méz-hullámú, parttalan tengerében. Wilde Oszkár már epigonja a letűnő nagy korszaknak, ha a legnagyobb epigon is, akiről az irodalomtörténet tud. Már kendőzi művészetét, gőgös merészséggel vesz át képeket, sablónokat a nagy elődöktől ("Eros kertjé"-ben például nemcsak Keats és Shelley bámulatos bravúrú utánérzését vesszük észre, hanem még shakespeare-i átvételt is, melyben Shakespeare "daffodils, that come before the swallow"-ja "rustling bluebells come before the blackbird finds a mate"-ra változik). De a mély, primer hevű érzés hiányzik, s a költő eredetieskedései, különc, virtuóz elmefuttatásai, az elméleti kérdésekkel való újra meg újra ismétlődő bűvészeti mutatványai mind az epigon lázadozó erőfeszítését mutatják, valamely kétségbeesett versenyfutás szédítő galoppjára emlékeztetnek, melynek végén a diadalmas paripa könnyű lábszárai megtorpanva reszketnek s a hajlékony idomokról verejték jeges gyöngye permetez: a csüggedt izmok könnye.

Ekkor jött a nagy pör s Reading, a fegyház. A vezeklés szörnyű hónapjai lekoptatták a káprázatos külső élet színes pávaköntösét s fölhorzsolták a rejtező, élő, meleg szívet. Az epigoni selyembáb lehámlott s a börtönudvar szürke levegőjében fölrepül az igazi, tiszta Költészet drága selyempillangója, mely "a Jövőnek rak magot". A cella magányában szent, bús csoda történt, a börtönablak üvege, melyet "merőn néz a rab a déli verőn", csodálatos prizmává csiszolódott s azt a sok gyönyörű szín-sugarat, mellyé az angol költészet ősi fény-nyalábja a modern nagy lírikusok műveiben tört szét, most ismét egybeolvasztotta ez a prizma, a hófehér, milton-i tisztaságú régi sugárrá. A readingi ballada, melynek megírására egy halálra-ítélt rabtársának puszta látása ihlette a költőt, Wilde Oszkár oeuvre-jének legnemesebb hajtása. A régi ballada-formát használja, de semmi sincs már ebben a ballada-forma modern, rossetti-s affektáltságú finomkodásából, nemes, tiszta ének ez, egyszerű szavak kevés díszű zenéje, ahol a középrímek nyugtalan feljajdulására komor kérlelhetetlenséggel csap le a zord, egytagú hármas-rím kemény kalapácsa. Kompozíciója, művészi elrendezése alig van, mindegyik rész ugyanazt variálja, a rabok sötét életét és fénytelen halálát, a végtelen sóvárgást a kis négyszögletű égdarab felé, mely a rab számára Krisztus bocsánatos országának bejáratát jelenti, a Szabadulás égbenyíló kis kék ajtaját. De az egyhelyben járó ritmus kitűnő érzékeltetője a rabséták monoton vigasztalanságának, a reggeltelen és alkonytalan, egyszínű kétségbeesésnek s a keserű rezignációból szárnyaló hitté nemesülő érzelmi bensőség művészi tekintetben is egyre továbbviszi a nagyszerű költeményt.

A readingi balladának már nem egy magyar fordítása forog közkézen. Ha most mégis újabb fordítás tesz kísérletet az angol remekmű hazánk nyelvén való megszólaltatására, indokolja ezt az a kötelesség, mellyel minden tovatűnő nemzedék tartozik az örök dolgok iránt. Szép és kegyeletes feladat, ha nyelvünk és verselésünk fejlődését felhasználjuk arra, hogy az új vivmányok segítségével minél maradéktalanabbal tegyük a magunk tulajdonává az el nem múló kincseket. A fordítások közös sorsa, hogy lassan-lassan megkopnak: az a lélek, mely az eredetit alkotta, mégis csak az eredetinek titkos, át nem ültethető, ki nem elemezhető lényege marad s a fordítás, a nagy lélek híjján, elhalványodik, mihelyt a fordító generációjának technikai készültsége rozsdásodni kezd. Minden fordítás csak egy-egy töredékes visszhang, örök zenékre. Ha a jelen kísérletnek valamivel színesebb és hívebb a csengése, ezt az érdemét csupán annak köszönheti, hogy a Nyugat íróinak tízéves, közös munkája a magyar verselés technikáját jelentős lépéssel vitte előbbre.

TÓTH ÁRPÁD.