Előszó

Csavarogtunk. Kajuk Gyula útjai, vízpartjai, árterei, macskaköves utcái, villanó képei jöttek velem. A Duna csobban a versekben, a víz visszatérő motívuma inkább a lassan elmélázva ballagó idő. Az alkonyok hűlő képeiben mindig ott a holnapot megkeményedett bölcsességgel váró ember nyugalma. Ez a versek ritmusában végig kísér, így hat rám, amikor a keserűség rálegyintéseit érzem ki a finoman megfestett képek mögül. Emlékszem a költővel a mediterrán csodák nem feledhető pillanataiban, a párizsi utcák zsibongó életében megállított időben. A színek a legélénkebb tónusokban is mélyek a történetek dimenzióinak köszönhetően.

Őszi kék-ben minden emlék, múló csoda itt kavarog. Nincs a versek mélyén megbánás, az emlékek színei bársonyosak, ha jajdulnak is bennünk, halkan, mert nem ez a fő motívumuk. A ritmus hol felgyorsul, akár a férfi szívverése a legszebb történetek átélésével, hol bölcs mosollyal legyint a múltba veszőre. Kavargása is az ősz színeinek kavargása, játéka hajnali köd, esti tűz pattogása. Nincsenek a verseknek kérdései, megállapítások, életpillanatok csendülnek itt, hol lágyan, hol fémesen keményen, de mindig visszafordulva a jelenbe, a költő saját valójába.

Ősz a hegyen ...Innen vet szálakat a költő, ezeken a szálakon szaladnak az ősz történetei, a tűz, a csend, a füst, a meg nem unható erdő képei, vágyott ízei. Ennek a ciklusnak számomra legkedvesebb része a Gombaversek, hol vidám, hol fanyar ízeivel, de mindenképp élet-igenlésével, játékos ismerkedésével. Az alkotó ember és a mindennapi szükség szembeállításával, az érzelmek fokozásának mesteri hullámvasútján járjuk a hegyet, benézünk a páfrányok alá, világító ablakokon, éljük a napszakokat, meglessük a vadak titkait, és együtt sóhajtunk búcsút a hazaballagó csordával.

A Titkos kert csodái-ban a krónikás mélyen része ennek a valóságos, mégis meseszerű világnak, susogó nádszálaival, kóróival, virágaival. Szimbolikus jelentésű a kút, a kék hold, a tiszta lélegzet, a fűszálak, a siető hangya. Ősz van, alkony és éj, itt ritkán, és erőtlenül süt fel a nap, sejtelmes világot teremtve. Centrumában ott áll a költő, az érző szív, a lelkiismeret, a férfi, az ember. A versek képei tiszták, ritmusuk hol játékos, és mégis mélyre visz, belébonyolódik a legbelsőbb világokba, aztán mintegy fekete-fehér filmből, a szemünk előtt sétál ki a költő történetből.

A Kerti sokadalom minden kedves kis lénye itt nyüzsög. Pezseg az élet. Jól érzem magam ebben a világban, úgy vesz körül, hogy minden érzékemmel jelen vagyok. A versek hangulatát hozza az a mesélő technika, amellyel a költő bevon bennünket világába, kertjébe. Zajlik az élet körülöttünk, bennünk, pereg köröttünk a film, kiemel a hétköznapokból.

Az Elhagyott kert-ben a versek minden sora mesél, visszatekint és emlékeket idéz. Van itt még, (vagy már) ezer látnivaló, minden pillantásra ott ül egy emlék, ott hajlik egy kis történet, egy csepp csend, és csak a múlt, és a múlt. Vár ez a ciklus, a múltat várja. A versek hangulata, képeinek mély ereje, tónusa idéz, és nehéz illata ott ül a lelkünk mélyén. Van ilyen kertünk mindannyiunknak.

Viharok, és a viharok előtti csendek, a rekkenő nyarak, a tisztító esők és a hatásukra felrobbanó természet csodái, hó, jég, és végtelen csendek.

Így tekintünk vissza és keressük önmagunkban azt valamikori ózonillatot, azt a balzsamos estét, azt a tiszta, fényes hajnalt. Itt vannak ezek a csodák, ezekben a versekben, úgy megírva, mintha a saját naplónk olvasnánk azzal a mesteri szövegalkalmazással, amelyet mindig szerettünk volna magunkénak tudni, mert akkor, ha így ki tudtuk volna mondani, talán ma minden másképpen van.

Másképpen van. Itt, ebben a könyvben, amiben benne vagyunk... ami bennünk van, vagy bennünk lesz valamikor.

Hepp Béla
költőtárs