Előszó

Ajtó, ablak nyitva van...
Ajtó, ablak nyitva van, bejöhet akárki.
És egy nagyot toppantott, s bejött Sári néni.
Ej, Sári néni, maga csúnya néni,
éjjel, nappal, holdvilágban almát akar lopni.

Ez a kis dalocska, gyermekkorom egyik kedvenc körjátékának dallama mocorog bennem. Dúdolgatom, s közben azon töprengek, vajon unokáim, meg az a sok gyerek, akiket megtanítottam erre a játékra, miért is kedvelik? Hiszen dallama réges-régi, egyszerű kis dallam, a szövege pedig nem éppen a legvidámabbak közül való. Mégis szeretik, soha nem unnak rá ezt játszani. Ajtó ablak nyitva van...

Hetek óta görnyedek gyerekkori emlékeimet idéző írásaim fölött, és javítgatom a betűhibákat, igazítok a szórenden, próbálom megjegyezni a magyar helyesírás legújabb szabályait, szóval nyakig benne vagyok a nemszeretem aprómunkában. Javítgatás közben újabb és újabb történetek bukkannak fel emlékezetemben, és nagyon nehéz ellenállnom a kísértésnek, hogy ne bővítsek, átírjak, vagy ne bolygassam meg a fejezetek nagy nehezen kialakított sorrendjét. És közben azon gyötrődöm, vajon egyáltalán érdemes-e - a mai modern világban már régiessé vált szóval élve - sajtó alá rendeznem ezeket az írásokat?

Mintegy válaszul kétségeimre, az interneten futó naplók egyikében olvastam egy mondatot: Egy írás akkor ér valamit, ha élményből fakad, és ezért élményt ad. Ha csak ennyi kell ahhoz, hogy egy írás olvasmányos, érdekfeszítő legyen, akkor jó. Mert élményekben igazán gazdag vagyok, és parányi tehetségemmel azon munkálkodom, hogy a valóságnak megfelelően, és kellő mértéktartással rögzítsem a velem megtörténteket.

Első könyvemben, a Múltbanézőben többnyire gyermekkorom derűs és boldog szakaszáról, unokatestvéreim társaságában, anyai nagyszüleim birtokán eltöltött nyarakról írtam. És természetesen arról a környezetről, melybe anyám családja, kalotaszegi őseim beleszülettek. Jelen könyvemben mindkét szülőmről, és gyerekkorom hétköznapjairól írok.

Emlékeimet első sorban drága gyermekeim és unokáim okulására elevenítettem fel, és tettem ezt a nélkül, hogy biztattak volna rá, vagy kérdezősködtek volna a hajdanvolt időkről. De hát a mai rohanó világban ugyan melyik gyermeknek jutna eszébe dédszülei, nagyszülei gyerekkoráról érdeklődni? Én sem tettem annak idején, amit családunkról tudok, azt annak köszönhetem, hogy idősebb rokonaim amolyan mesélős fajták voltak, és regéltek a családról akkor is, ha nem kérdeztem. Most vagyok hálás ezekért a sokszor hallott történetekért. Megkönnyítették a dolgom, mert könyvem írása közben nekem csak annyit kellett tennem, hogy megnyitottam emlékezetem nyílászáróit, és hagytam előbuzogni az emlékképeket. Szépeket, csúnyákat, vegyesen.

Ajtó, ablak nyitva van. A régi körjátéknak íme, ilyen volt a környezete. Ajtó, ablak nyitva van, és várom, toppanjon be az erre járó, és vigyen emlékalmáimból. Szívesen adom.

Sölvesborg,
Svédország, 2011-ben