
CÍMLAP
Tóth Ildikó
Ajtó, ablak nyitva van...
TARTALOM, ELŐSZÓ
Tartalom
Előszó
Apám (1913-1996)
A székelyudvarhelyi tanítóképző
A kakasos templom
Kisgyerekkorom
A befogadott családtag
Rendszerváltás után
Töhötöm utca
Öcsém, Imre István
Mesemondó nagymamám, bagosi Fodor Ilona
Kecsketartás
Sárgaság
Hargitafürdő
Csendkirálynő Birodalma
Angyaljárás
Szeretetvendégség
Szentjánosbogarak
Úttörők
Sztánai nyarak (1948-1954)
Sószentmárton (Gligoreşti)
Első zilahi nyaralásom
Újra Kolozsváron
Alsórépa (Ripa de Jos)
Konfirmáció
Kolozsbós (Boju)
Zilahi élmények
Dubsky Klára (1919-2006)
Anekdoták
Vízimalom
Az olvasás gyönyörűsége
Üzenet
Előszó
Ajtó, ablak nyitva van...
Ajtó, ablak nyitva van, bejöhet akárki.
És egy nagyot toppantott, s bejött Sári néni.
Ej, Sári néni, maga csúnya néni,
éjjel, nappal, holdvilágban almát akar lopni.
Ez a kis dalocska, gyermekkorom egyik kedvenc körjátékának dallama mocorog
bennem. Dúdolgatom, s közben azon töprengek, vajon unokáim, meg az a sok
gyerek, akiket megtanítottam erre a játékra, miért is kedvelik? Hiszen
dallama réges-régi, egyszerű kis dallam, a szövege pedig nem éppen a
legvidámabbak közül való. Mégis szeretik, soha nem unnak rá ezt játszani.
Ajtó ablak nyitva van...
Hetek óta görnyedek gyerekkori emlékeimet idéző írásaim fölött, és
javítgatom a betűhibákat, igazítok a szórenden, próbálom megjegyezni a
magyar helyesírás legújabb szabályait, szóval nyakig benne vagyok a
nemszeretem aprómunkában. Javítgatás közben újabb és újabb történetek
bukkannak fel emlékezetemben, és nagyon nehéz ellenállnom a kísértésnek,
hogy ne bővítsek, átírjak, vagy ne bolygassam meg a fejezetek nagy nehezen
kialakított sorrendjét. És közben azon gyötrődöm, vajon egyáltalán érdemes-e
- a mai modern világban már régiessé vált szóval élve - sajtó alá rendeznem
ezeket az írásokat?
Mintegy válaszul kétségeimre, az interneten futó naplók egyikében
olvastam egy mondatot: Egy írás akkor ér valamit, ha élményből fakad,
és ezért élményt ad. Ha csak ennyi kell ahhoz, hogy egy írás olvasmányos,
érdekfeszítő legyen, akkor jó. Mert élményekben igazán gazdag vagyok, és
parányi tehetségemmel azon munkálkodom, hogy a valóságnak megfelelően, és
kellő mértéktartással rögzítsem a velem megtörténteket.
Első könyvemben, a Múltbanézőben többnyire gyermekkorom derűs és boldog
szakaszáról, unokatestvéreim társaságában, anyai nagyszüleim birtokán
eltöltött nyarakról írtam. És természetesen arról a környezetről, melybe
anyám családja, kalotaszegi őseim beleszülettek. Jelen könyvemben mindkét
szülőmről, és gyerekkorom hétköznapjairól írok.
Emlékeimet első sorban drága gyermekeim és unokáim okulására elevenítettem
fel, és tettem ezt a nélkül, hogy biztattak volna rá, vagy kérdezősködtek
volna a hajdanvolt időkről. De hát a mai rohanó világban ugyan melyik
gyermeknek jutna eszébe dédszülei, nagyszülei gyerekkoráról érdeklődni? Én
sem tettem annak idején, amit családunkról tudok, azt annak köszönhetem,
hogy idősebb rokonaim amolyan mesélős fajták voltak, és regéltek a
családról akkor is, ha nem kérdeztem. Most vagyok hálás ezekért a sokszor
hallott történetekért. Megkönnyítették a dolgom, mert könyvem írása közben
nekem csak annyit kellett tennem, hogy megnyitottam emlékezetem
nyílászáróit, és hagytam előbuzogni az emlékképeket. Szépeket, csúnyákat,
vegyesen.
Ajtó, ablak nyitva van. A régi körjátéknak íme, ilyen volt a környezete.
Ajtó, ablak nyitva van, és várom, toppanjon be az erre járó, és vigyen
emlékalmáimból. Szívesen adom.
Sölvesborg,
Svédország, 2011-ben