Pisla kandeláber!
Hozz enyhítő homályt a holtak mellől,
hogy át ne bukjunk a szomorúan gubbasztókon,
hogy ráleljünk az eltévedt magányosra,
hogy rejtett odúkban felvillanjon a remény,
hogy a testeken átsüssön a rejtőző lélek,
hogy megkülönböztethessük a fehéret a feketétől!
Pisla kandeláber!
Szórj világot, hogy megláthassuk,
mi észre sem vehető, mégis örömöt ád!
De ne vetekedj a Nap fényével!

Mesefüzér

Az utca egyik oldalán álltak a házak frissen, jókedvűen, szép tiszta ablakokkal, és már hosszú évek óta a Tabánt nézték reggelről estig. Az utca másik oldalán zöld pázsitos lejtőivel, kacskaringós útjaival, s a rozsdásodó fák között a köves, botladozó lépcsőkkel a Tabán kezdődött, és egészen a Gellérthegy oldaláig húzódott.

Kora reggel volt, és senki más nem járt az utcán, csak Jancsi, aki a lépcső felé igyekezett. Egyik zsebében Pompon ült, egy fehér hasú, fekete hátú pici tengerimalac.

Annak ellenére, hogy szeptember volt, és megérkezett az ősz, Jancsi ma is lefutott a botladozó lépcsőn. A felénél megállt, habozott egy kicsit, azután határozottan jobbra tért, és tovább futott a harmatos, üde domboldalon. Pompon boldogtalanul zötyögött a radír, a ceruzavég, egy darabka spárga és két szemtelen gemkapocs között, akik minden egyes lépésnél az oldalát böködték. Azt hitte, sosem lesz vége a megpróbáltatásnak, amikor végre az ismerős meleg kéz nyakon ragadta, és Pompon megnyugodva helyet foglalt Jancsi tenyerén. A következő pillanatban már a nedves, érdes fűszálak között találta magát. Jancsi a másik zsebéből rózsaszín szalagot halászott elő. A szalagból bogot kötött egy magányos, elkésve virágzó szamárkóró szívós szárára, a másik végét meg Pompon nyakára erősítette.

A tisztáson és az egész tabáni lejtőn ezen a kora reggelen nem volt más, csak Jancsi, aki egy kövön ülve szemlélődött, Pompon, aki fázós lábait váltogatta a rózsaszínű szalag végén, meg a katángkóró, aki - hogy-hogynem - itt maradt egyedül a pázsit közepén.

A ferdén kúszó őszi napsugarak dologra keltek. Megérintették a fák, bokrok lombjait, megcsillogtatták a nedves pázsitot, még kékebbre festették a katángkóró egyetlen kék virágját, és egy pillanatra megtorpantak Pompon selymes, fekete szőrszálain. De azután továbbigyekeztek, hogy a Gellérthegy oldaláról elhessentsék a puha, tejszínű ködpárnákat, és felébresszék a hegyet, a fákat, a szerpentinek vaskorlátjait, amelyek elkésve szundikáltak még a ködtakaró alatt.

Felébresztették a tabáni vadalmafa aljában, a lehullott piros gyümölcsökön szundikáló szellőt is. Nem hiába! Itt az ideje, hogy segítsen elhessenteni a lusta ködpárnákat a hegyoldalról! Csak nem nézheti tétlen, hogy elkéssenek az emberek a munkahelyükről, mert vaksin pöfög a busz a homályos Hegyalja úton! S azt sem, hogy a feketeruhás néni későn vigye fel a boltból a tejet a messzezörgő tejeskannában, mert tapogatva csoszoghat csak előre a lábait ölelő szürke ködben!

Serényen felpattant hát a szellő. Köszöntötte a csikorgó, sárga villamost, a fehértörzsű nyírfákat, azután átsuhant a sínek fölött, s útközben megfricskázott egy piros autót. Tánclépésben felszökkent a domboldalra, és ő is meghökkent a kékvirágú katángkóróhoz kötött, feketén csillogó tengerimalac látványán. Még meg is állt egy pillanatra. Azután elsuhant a Gellérthegy felé, és űzni kezdte a ködöt.

A rémült szürke ködpárnák kétségbeesésükben egy-egy napsugárba kapaszkodtak a szél elől. A bolondos napsugarak pedig kacagva a hátukra kapták őket, és elnyargaltak velük. Nyargaltak egyre feljebb, egyre feljebb a kék ég felé egészen addig, amíg mindegyik ködpárna utolsó cseppje is elpárolgott.

De épp egy kispárnára való egyetlen picike ködgomolyag megszökött a hajnali hajszából. Lecsusszant a hegyoldalon, megkerülte a Rácfürdő nyirkos, sárga falait, és elindult a Tabán felé. Útközben, úgy gondolta, megpihen a kékvirágú katángkórón. Rá is ült. Ettől olyan lett a kékvirágú kicsi bokor, mintha befőttes üvegbe bújt volna. A Jancsit melengető langyos napsugár lekúszott a kisfiú válláról, és körülölelte a bokrot meg a ködöt. A simogató melegre szétnyílt a kósza ködgomolyag, kinyitotta puha szárnyait, és a belsejéből lassan, de büszkén kibújt egy picinyke, kékruhás tündérfiú. Körülnézett és nyújtózott egyet.

A tündérfiú világoskék selyem térdnadrágot viselt, lábán fehér harisnyát és csatos fekete lakkcipőt. Kabátkája is világoskék selyemből volt, álla alatt fehér csipke masnival. Kézelőjén ugyanilyen fehér csipkefodor libegett. Hirtelenszőke göndör haja még kócos volt. El is szégyellte magát a kisfiú előtt. Nyakig pirult, és zavarában úgy tett, mint akinek eszébe jutnak halaszthatatlan dolgai: a katángkóró tetejéről leszakasztotta az egyetlen kék virágot, és fejébe nyomta a szép karimás, kék kalapnak. Ügyefogyottan toporgott még egy kicsit, de végül tényleg eszébe juthatott valami valóban halaszthatatlan elintéznivaló, mert a következő pillanatban eloldotta Pompon rózsaszínű kötőfékét. Rápattant a meghökkent tengerimalac hátára, megsarkantyúzta, és eliramodott vele a dombon felfelé.

Jancsi moccanni sem tudott a meglepetéstől. A domb tetejéről a tündérfiú visszakiáltott az álmélkodó kisfiúnak vékony cérnahangocskáján (amely alig különbözött az őszi szellő halk fütyülésétől):

- Majd visszaküldöm a paripát, Kisfiú! Csak kölcsönveszem egy kis időre! -

És ezzel eltűnt.

Jancsi csak állt, és még mindig nézte a már teljesen érdektelen dombtetőt, ahol Pompon és a kékruhás tündérfiú elnyargaltak. Szomorú volt meg nem is. Sajnálta Pompont, akivel jókat lehetett játszani a sárga szőnyegen, de abban is biztos volt, hogy a tündérfiúnak okvetlenül el kell intéznie sürgős dolgait. Még azt is nagyon sajnálta, hogy nem ismerkedett meg egy kicsit jobban ezzel a tündérfiúval. Igaz, neki is épp eléggé sürgős elintéznivalója volt, amikor elindult otthonról: kiflit kell vennie a reggelihez a tejboltban. Hogyan is tartóztathatta volna a kék tündérfiút ilyen körülmények között?

Idáig ért a töprengésben, amikor benyitott a vajszagú tejesüzlet ajtaján. És amikor hóna alatt a ropogós kiflikkel teli zacskóval felfelé bandukolt a fákkal szegett lépcsőn, még mindig a fejét törte a történteken.

Otthon gőzölgő kávé várta, meg szalvétába csomagolt vajaskiflik tízóraira. Ült az asztal mellett, kortyolta a meleg reggelit, és hitte is már meg nem is az egészet. Néha, hogy meggyőződjön az eset igazságáról, odapillantott Pompon üres vackára a szoba sarkában.

Végre az utolsó falat is leszaladt. Táskájáért nyúlt: fél nyolc! Indulnia kell az iskolába. Még egy pillantás a sarokba, ... és nem hitt a szemének! Ott ült Pompon! Szimatoló orra hegyén vidáman meredeztek a bajusznak nevezhető szőrszálak, gombszemei huncutul csillogtak, mint aki titkot tud... És mintha még lihegett volna egy kicsit!

Jancsinak nem volt több ideje szemlélődni. Attól félt, elkésik. De egész úton, és még sokáig ezután hiába gondolkodott, nem tudta eldönteni, igaz volt-e az eset azzal a kéktündérrel, vagy sem.

Éppen ott, ahol most egy árva kékvirágú katángkóró nyílik a Tabán pázsitján, s éppen ott, ahol a Kéktündér arra a bizonyos Időbeli utazásra invitálta Pompont, a fekete hátú tengerimalacot, sok-sok évvel ezelőtt egy kopott, földszintes ház állott sok más kopott, földszintes házikó között. Az utcát akkor Hadnagy utcának hívták, de mi csak Hajnalverő néven emlegetjük. Jobban illik az ebbe a mesébe!

A Hajnalverő utca házai rongyos, félrecsapott tetőket viseltek, szorosan egymás mellé húzódtak, mintha egymást támogatnák, és engedelmesen követték a girbe-gurba, lejtős tabáni utca vonalát.

Ebben az utcában lakott Tercsi, az aranyhajú kislány az édesanyjával. Édesanyja pesti úri házakhoz járt mosni. Hajnalban kelt, és csak este ért haza. Nem mindig telt vacsorára, ebédre is csak kevés.

Egyszer, amikor még a legalacsonyabb tabáni ház rongyos tetejét is őszi köd takarta, Édesanya köhögni kezdett. Köhögött egy télen át, tavasszal is, éjjel és nappal. Hiába köszöntött be a nyár, Tercsi édesanyja akkor is köhögött: a szikrázó napfényben, a virágzó gesztenyefák alatt, és a vasárnap délelőtti sétákon lenn a Dunaparton.

Az orvos gyógyszert írt fel meg levegőváltozást. De a receptből nem lett orvosság, mert annyi pénz sohasem gyűlt össze, hogy be lehessen menni az aranybetűs, csilingelő ajtajú patikába ott, a Hajnalverő utca túloldalán, és orvosságot lehessen kérni.

Minden reggel, amikor Édesanya behúzta maga mögött az ajtót, Tercsi magára maradt. Társasága egy képes mesekönyv volt, egy kopott, valaha dús hajat viselő baba, meg a kis sámli, amit hol a macskaköves udvarra lehetett tenni a terebélyes eperfa alá, hol az ablakhoz lehetett vinni, ahonnan remek kilátás nyílt a szemközti házakra. Hol egyszerűen csak rá lehetett ülni egy kicsit álmodozni.

Tercsi napközben is szokott álmodni. Ilyenkor babáját a térdén ringatta, olykor dúdolt magában, vagy elmesélte az udvarnak, az eperfának, meg a kíváncsi eperszemeknek, hogy milyen jó volna, ha az ő kopott babájának egyszer arany haja nőne! Kis fésűvel egész nap csak fésülgetné éppen úgy, mint Gilette úr, a sarki borbély.

Egy ködbe burkolózó őszi reggelen Édesanya kézen fogta Tercsit, és bekopogott Gilette úr borbélyműhelyébe. Gilette úr soha ilyen mosolygósan, hajlongva nem köszönt Édesanyának, mint akkor reggel.

- Épp egy esztendeje várom magukat! Örvendek, hogy végre elhatározta magát, Szappanosné! A kislány haja valóságos kincs! - mondta.

Tercsit beleültette egy székbe, és fehér kendőt borított a vállára. Zsebéből óriási, csillogó ollót húzott elő.

- Nyissz! - mondta az olló.

- Nyessz! - mondta még egyszer.

Rögtön ezután Gilette úr két gyönyörű arany hajfonatot tartott a kezében. Még el is gyönyörködött bennük, mielőtt kihúzta a fiókot, és a hajfonatok eltűntek benne. Velük együtt Tercsi dédelgetett álmai is a sötét fiók mélyére bújtak.

A kislány szemébe könnyek gyűltek. A szivárványosan csillogó cseppek mögül csak homályosan látta, hogy arany hajáért cserébe Gilette úr kerek ezüstpénzt nyújt át édesanyjának. Azután megint villant az olló. Gilette úr igazított még egy kicsit a kurta frizurán. Szálltak a pici arany szálacskák. Beborították a fehér kendőt Tercsi vállán, a nagy szék támláját, belepték az olajos padlót. Előbb csak a szék körül, végül beterítették az egész borbélyműhelyt.

A reggeli szél ködkergető hajszája közben bekukucskált az ajtón, libbent egyet, pördült egyet a csillogó szőnyegen, majd vidáman felkapott egy marék kurta aranyszálat, és kivitte az utcára.

Mire Tercsi és édesanyja kiléptek a borbélyműhelyből, az a marék arany haj az egész utcát belepte. A reggeli nap minden lépésüknél megcsillantott egyet-egyet a járda szélén, a macskakövek hasadékaiban, az ajtók réseiben, a vaksi ablakok párkányán. Még a rongyos tetőkről is felcsillant itt-ott egy-egy arany hajszál.

A patika arany betűi nem tudtak versenyt csillogni a Hajnalverő utca libegő arany szőnyegével. Amikor Tercsi és édesanyja a patika közelébe értek, a betűk elszégyellték magukat, és abbahagyták a hiábavaló igyekezetet. A patika ajtaja is szerényebben csilingelt, mint máskor, amikor ők ketten beléptek rajta.

Fehér köpenyben jött eléjük a patikus. Édesanya a markába nyomta a még meg sem melegedett kerek ezüstpénzt. Cserébe jókora barna orvosságos üveget kapott.

Megint csilingelt az ajtó, és újra kint voltak az utcán. Addigra egyetlen arany hajszál sem csillogott a járdán, sem a macskakövek hasadékaiban, sem az ajtók résein. Belepte őket a sár.

Mire a Kéktündér megérkezett, Édesanya már nem volt otthon. Tercsit az eperfa alatt találta, amint a sámlin üldögélt ölében nyitott mesekönyvével, és szeméből csorogtak a könnyek.

A Kéktündér dühében toppantott egyet:

- Későn érkeztem! -

- Nem tehetek róla! - suttogta lihegve a csapzott tengerimalac. - Micsoda távolság! ... Életemben ekkorát nem nyargaltam! ... Hetven esztendő! ... -

- Valamit mégis tenni kell! - töprengett a Kéktündér, és fel-alá sétált Tercsi cipője orrát kerülgetve. Tekintetét a földre szegezte, kezeit hátul összekulcsolta, és észre sem vette, hogy egyre nagyobbat kell lépnie, ha át akar kelni a két macskakő közötti hasadékban csordogáló, egyre dagadó patakocskán. Csak amikor egy könnycsepp utat tévesztve a fejére hullt, akkor riadt fel. Lába előtt megpillantotta a könnyekből összefolyt szomorú patakot. Fehér zsebkendőjével megtörölte nedves feje búbját, - és végre eszébe jutott, mit kell tennie.

Felröppent a legalsó eperágra, pontosan Tercsi fölé, és elkezdte a következő hajnövesztő varázsversikét:

Amikor odaért, hogy Serumi-burgum-dáringó, belepillantott a Tercsi ölében nyugvó kinyitott képeskönyvbe. Igaz, a lap gyűrött volt már és ázott, de ott mosolygott egy csodaszép pirosszoknyás, zöldszárnyú tündérlány.

- Ó, de szép vagy! - suttogta a Kéktündér, és keze megállt a levegőben a gyönyörűségtől. Közben tovább mormolta a varázsversikét, és nézte, nézte a tündérlányt:

Így aztán elölről kezdte a verset, azután megint elölről... És még mindig nézte a pirosszoknyás tündérlányt. Úgy nézte, hogy egészen belefeledkezett.

Mit tehettek az aranyszálak ennyi varázslatra? Először csak elkezdtek nőni, a pirosszoknyás tündér meg csak mosolygott, az aranyhaj meg nőtt, nőtt... Már a földig ért. A Kéktündér meg csak mondta, mondta:

Az aranyhaj már körülfonta a sámlit, a zokogó kislány cipőit, elkúszott az eperfa vén törzséig, s már majdnem felkapaszkodott az ágakra, amikor a Kéktündér végre fölrezzent. Akkor is csak arra, hogy a feketehátú tengerimalac álmában horkantott egyet.

A Kéktündér meglátta a kígyózó arany hajzuhatagot, és ámultan összecsapta a tenyerét:

- Ez igen! Derekas munkát végeztem! -

Elégedetten lekászálódott az eperfa alsó ágáról, végigcsúszott a hajkötegen, s az arany szálak közt botorkálva Pomponhoz lépett. Felrázta álmából, eloldotta rózsaszínű kötőfékét, s amikor felpattant rá, még egyszer a Pirosszoknyásra nézett. Azután megsarkantyúzta fekete paripáját és elszáguldott.

Ugyancsak igyekezniük kellett, hogy azt a hetven esztendőt minél gyorsabban megtegyék visszafelé. Hiszen azt ígérte Jancsinak ott, a tabáni pázsiton, hogy hamarosan visszaviszi kedves tengerimalacát.

Hajnalban, mielőtt munkához látott volna, Szakajtó úr, a terebélyes tabáni pékmester kiállt a műhely ajtajába, és felnézett az égre. Megint nehéz nap állt előtte. Sóhajtott is jókorát. Egyetlen inasa vándorbotot fogott már egy hete, s most egyedül süti-dagasztja az illatos barna cipókat meg a szőke zsömléket az egész környéknek. Mosásban, főzésben elfáradt felesége - pékinas híján - már elkarikázott a biciklin, hogy a púpozott fonott pékkosár tartalmát széthordja a városban.

- Haj, legalább egy akármilyen pici kisinasom volna! - sóhajtott Szakajtó úr még egy jókorát.

Az ég halvány ibolyaszínű volt. Pest felé a széle már rózsaszínűre váltott. Pontosan a Kereszt térre néző, földbesüppedt pékműhely felett nagy szürke felhő libegett.

- Ebből biz nem csorog eső! Hajaj, de meleg lesz ma is a kemence mellett! -

De azért nézte a pékmester a felhőt, nézte. Mintha egy nagy tenyér volna, olyan a formája, s benne pici tündér ülne.

- Már a szemem is gyöngül - mondta magában Szakajtó úr, és befordult a műhely ajtaján.

Pedig a Kéktündér tényleg ott utazott az egyetlen felhő tenyerén. Lábát lógázta és vidáman énekelt. Azután nagyszárnyú madár lett a felhőből, a Kéktündér meglovagolta, és tovább énekelt. Vitte a felhő a tündért nagy sebesen, s épp a Kereszt tér fölé értek. A Kéktündér, hopp! belekapaszkodott az aludni térő Hold szarvába, onnan utolsó ezüstszálába, s ereszkedett lefelé.

Elkapta a szellő a Hold ezüst szálát, repült a Kéktündér a hajnali, ébredő Tabán felett. Ereszkedett egyre lejjebb, egyre lejjebb, és földet ért nem messze a téren álló kőkereszttől.

Leporolta csinos kék nadrágját, és elindult, hogy teljesítse Szakajtó úr kívánságát. Útjába esett a kékfestő testvérek háza. A kapu alól sötétkék, majdnem fekete víz csordogált kifelé. A sötét patak átszelte a járdát, aztán becsorgott a sekély, gazzal benőtt árokba.

A Kéktündér éppen át akarta ugrani, hogy folytassa útját a poros járdán, amikor meglátta a katicát. A bogár kétségbeesett kapálózása ellenére lassan csordogált lefelé a sötétkék vízen.

A Kéktündér egy pillanatig sem habozott. Karimás kék kalapjával ügyesen kimerítette a vízből a halálra vált bogarat.

- Köszönöm, Kéktündér! - mondta a katica, miközben a kalap peremén pettyes szárnyait emelgetve szárítkozott a reggeli napsütésben. - Hanem mondanék valamit, hálaképpen. Hogy képzeled te, ekkora termettel pékinasnak állni? Nemhogy egy kenyeret, de egy zsemlét sem tudsz megemelni. Erős fickó legyen, aki kenyeret akar dagasztani! Nem beszélve a pékkosárról, amit hajnalonként a hátadon cipelhetsz! -

Ennyit szólt, és tovább szárítkozott.

A Kéktündér állához kapta a mutatóujját, mert így szokott tenni, ha nagyon töri a fejét. De jobb nem jutott az eszébe, hát hármat pördült, hármat fordult, hármat hátra bucskázott, s - hipp-hopp! - lett belőle szöghajú, kékszemű, kékruhájú igazi kisinas. Kalapja helyébe napraforgó tányérjából sapkát varázsolt magának, megmártotta a sötétkék patakban, azután fejébe nyomta immár szép, kékszínű sapkáját.

- Igaz is! Csak szárítkozz tovább, katica! - szólt le a bogárnak. - Nálad hagyom addig a kalapomat. -

És elindult a pékműhely felé.

Jól is tette, mert Szakajtó úr még mindig bánatosan ácsorgott a műhelyajtó előtt. Igaz, időközben jó szagú frissre locsolta a járdát.

- Jó napot, pékmester! -

- Jó napot, kisinas! -

- Munkát keresek. Volna-e hely itten? -

- Inast keresek, sehol sem találok. -

- Akkor megalkuszunk? -

- Meg hát! Felfogadlak pékinasnak. -

Így lett a Kéktündér pékinas Szakajtó úrnál. Reggel fát vágott, délelőtt kovászt kelesztett, aztán dagasztott. Hajnalra kisült a sok ropogós, barnahéjú kenyér, szőke zsömle, görbe kifli, sós stangli. Naphosszat szállt a fehér liszt hajára, szemére, vállára. Két keze hol kovásztól volt ragacsos, hol a sütőlapát simogatása fényesítette, hol a kemence lángja tüzesítette, arcát pirította, homlokát verejtékezte.

Alig szundított. Kora hajnalban hátára kapta a púpozott pékkosarat, felpattant az öreg biciklire, s elindult a Tabán girbe-gurba utcáin.

... Ropogósnál jobban ropogott az illatos kenyér, amikor Donga úr, a kádár, délben megszegte az asztalnál...

... Majd elrepült a tányérról, olyan fehér, olyan könnyű volt a karéj, amit zsírral kenve Szappanos néni Tercsinek készített uzsonnára...

...A görbe kifli mosolygósan kínálta magát az öreg Patikusnak, s jobban esett még az a darabka száraz sajt is, amit hozzá harapott...

... Még ekkorára sohasem dagadtak a foszlós zsemledarabok Klára néni meleg tejjel teli csuprában... Csak amióta a Kéktündér lett Szakajtó úrnál a pékinas.

Dalolt Szakajtó úr egész nap, hozzá fütyült a pékinas. Folyt a munka, kelt a kenyér, pöffeszkedtek a lisztes szakajtók.

Ebéd után azonban mindig eltűnt a pékinas.

- Szundítok egyet, amíg kel a kovász - mondta ilyenkor, és kiment az ajtón.

Szakajtó úr a fejét törte, hova mehet, de nem jött a nyomára. Pedig nem történt egyéb, mint kilépve a poros Kereszt térre, az inas hármat pördült, hármat fordult, hármat előre bucskázott, s lett belőle Kéktündér. A katicától használat után elhagyott karimás kék kalapját a feje alá tűrte, s az útszéli fűcsomó alatt elaludt.

Igen ám, de egyszer majdnem baj történt. A szegény Kéktündér nem szokta ugyanis a kemény munkát, s már alkonyodott, még mindig aludt. Odabent pedig, a műhelyben, a lisztes padon sorakozó szakajtókban egyre keltek a kenyerek, dagadtak a zsemlék. Egyszer csak azt mondták: - Pffff, pffff... - és kiemelkedtek a szakajtókból, hátukon megrepedt a liszt-takaró. Megint sóhajtottak: - Pffff, pffff... - és megindultak a szakajtók szélén, lefelé. Azután annyi hallatszott: - Toccs, toccs, toccs... - és földet értek a bőrükbe nem férő tészták. - Puff, puff... - szóltak, és utánuk potyogtak a szakajtók.

De erre a zajra már megjelent Szakajtó úr is. A műhelybe nyíló hátsó ajtóban megállt, mint akinek földbe gyökerezett a lába az eléje táruló látványtól.

- Hé, inas, te lusta kölyök! Kifolytak a kenyerek! -

De a pékinas nem bukkant elő. Szakajtó úr még az utcára is kirohant, ott kiabált tovább:

- Hé, inas! Gyere csak elő, majd adok én neked! -

Erre már felriadt a Kéktündér. Ijedten talpra ugrott.

- Jól van, itt vagyok már! - rohant befelé.

Szakajtó úr ebből persze mit sem hallott, mit se látott, csak kiabált tovább.

Odabent valóban siralmas látvány fogadta a Kéktündért. A padlón végigpöffeszkedtek a kifolyt fehér tésztakupacok, hátukon a felborult szakajtókkal.

- Mars vissza a helyetekre! - toppantott mérgesen. - Hát ennyit sem várhatok el tőletek, hogy nyugton maradjatok, amíg szunyókálok egy kicsit! -

A szakajtók ijedtükben sorra felpattantak a lisztes padra. A fehér tésztakupacok is elszégyellték magukat, és szépen visszamásztak, ki-ki a saját helyére, de előtte még jól letisztogatták hátukról a port.

A Kéktündér végignézett rajtuk:

- No, jól van! Akkor lássunk a sütéshez! -

Akkor vette csak észre, hogy a lapát bizony százszor nagyobb nála. Hát hármat pördült, hármat fordult, hármat hátra bucskázott. Azután kiszólt a még mindig kétségbeesetten kiabáló pékmesternek:

- Itt vagyok, uram! Miért keres? -

Szakajtó úr csak ámult-bámult. Mindent rendben a helyén talált. Az előbbi tésztahalmaznak immár semmi nyoma.

- Úgy látszik, sokat ettem és rosszat álmodtam... - dörmögte Szakajtó úr, és végigsimított a homlokán. Azután megfogta ő is a lapátot, és ketten a forró kemencébe rakták egymás után a szépen megkelt, várakozó kenyereket.

De a Kéktündér okult az esetből. Másnap ebéd után megkérte az arra szálló, dologtalan dongót, hogy eztán minden délután pontban három órakor okvetlenül ébressze fel.

Így történt, hogy Szakajtó úr szerencsére semmit nem vett észre, s ezután is csak úgy folyt a munka a pékműhelyben, mint azelőtt. Dalolt a pékmester egész nap, hozzá fütyült a pékinas, kelt a kenyér, pöffeszkedtek a lisztes szakajtók...

Ha éhes ember, vándor, koldus arra járt, és vágyakozva beleszagolt a gyomrot ingerlő illatba, - hogy-hogynem, ilyenkor a lába elé gurult egy szép, kerek zsemle. Ez a zsemle pedig jóval nagyobb és szebb volt, mint a többi. Ha lehajolt érte az éhes ember, vándor, koldus, óvatosan lefújta, leporolta és megette, jól is lakott vele egy egész napra.

Tercsi odahúzta a sámlit az ablakhoz, felállt rá, és kikönyökölt.

Tercsin és édesanyján kívül a Hajnalverő utcai ház hátsó részében éldegélt még egy varrónő és egy kőfaragó. Nem is igen szeretett Tercsi az udvaron játszani, mert vagy a varrógép zakatolt, vagy a kőfaragó kopácsolt, vagy mind a kettő egyszerre. Ilyenkor még a madarak is riadtan elrepültek az udvar közepén álló egyetlen eperfáról, s néha még a piros, félig érett eperszemek is sorban leugráltak a macskakövekre a rémülettől.

Így hát Tercsi, ha egyedül volt, szívesebben bámészkodott kifelé az ablakon. Az utca túlsó oldalán, az üvegablakos, aranybetűs patika előtt minden nap történt valami. Nem nagy esemény, csak amolyan napsütötte, csendes tabáni utcába való szenzációk voltak ezek, ahol csak hetente legfeljebb egyszer pöfögött el egy autó. Ilyenkor minden gyerek kiszaladt az utcára, mert egyáltalán autót látni nagy dolog, de itt látni, az különösen szenzációs. És sohasem lehet tudni, hátha megáll egyszer egy ilyen masina ebben a szegényszagú Hajnalverő utcában!

Tercsi ma jókor könyökölt ki az ablakon, mert éppen megjelent az utca alsó végében egy fekete automobil. Felfelé kapaszkodott az utcán, nagy ropogással elhúzott Tercsi előtt, akinek lábujjhegyen állva az ablakfába kellett kapaszkodnia, hogy utána lásson.

És hogy-hogynem ma, éppen ma, megállt fenn az utca végén az előtt a ház előtt, ahol három fiatal lány naphosszat különféle alakú és színű mézeskalácsot sütött.

A ház ablakai mindig zárva voltak, s a három fiatal lányt is ritkán lehetett látni a Hajnalverő utcában. Ottlétüket csak a sülő kalácsok édeskés illata jelezte. A valaha zöldszínű kétszárnyú kapu mellett a falon suta kézzel festett bádogtábla lógott. Rajta díszelgett egy mézeskalács-huszár tarka mézeskalács-paripáján, egy cicomás, zöld-sárga-piros cukorvirágokkal teli mézeskalács-szív, meg egy pólyásbaba fehér cukormasnikkal mézeskalács-pólyáján.

Az automobilból egy kockásnadrágos, szőkebajuszú fiatal úr szállt ki, meg egy másik, csíkosnadrágos, feketebajuszú. Nagyon vidámak voltak, hangosan nevetgéltek, és benyitottak a bábsütő lányok kapuján.

Persze minden Hajnalverő utcai gyerek kint bámészkodott a járdán. De amikor a két vidám urat kiszállni látták az automobilból, lassan hátrahúzódtak, egészen a falhoz. Mire a két úr eltűnt a kapualjban, a gyerekek is eltűntek a házakban, s csak a foltos függönyök libbenése árulta el, hogy a vaksi ablakok mögött kíváncsi gyerekszemek lesik, mi fog történni ezután.

Az utca megint olyan kihaltnak tűnt, mint néhány perccel ezelőtt. Csak az automobil állt a bábsütő lányok háza előtt. Benne egy fiatal dáma húzódott meg a hátsó ülésen. Hatalmas, színes virágokkal, madarakkal megrakott kalapjáról az arcába húzta a fátylat. A kopott, valaha zöldre festett kaput nézte, ahol a két úr eltűnt. Tekintetét nem merte elfordítani onnan. Az utcán egy lélek sem járt. A környéket eddig csak hírből ismerte. Hátán, arcán, kalapján érezte a vaksi ablakszemek mögül leskelődő gyerekszemeket. A vakolat alól, a kőkerítések hasadékaiból kiáradó kíváncsiság megborzongatta.

Néhány perc telt el. Azután hangos hahotázás verte fel a megdermedt Hajnalverő utcát. A két fiatal úr kilépett a kapun, velük jött a három lány. Kezükben rengeteg mézeskalács-szívet hoztak. Az automobilban, a madarakkal, virágokkal megrakott kalap alól megkönnyebbült mosoly villant elő. A két úr belemarkolt a mézeskalács-szívek halmazába, s marokszám dobálták őket befelé a kocsi nyitott ajtaján.

A nagykalapos nő megpróbált elkapni egyet-egyet. Kalapja félrecsúszott, kivillant fekete dús haja, és kacagott. A szívek meg potyogtak az ülésre, az ülés alá, a hölgy ölébe mindaddig, amíg el nem fogyott a három lány kezéből az utolsó darab is.

Azután a két úr beült az automobilba, és becsapták maguk mögött az ajtót. Hangos, nem szűnő hahotájuk az induló, pöfögő autó lármáján is túlharsogott. A felső fordulón eltűntek. Csak füst és por maradt utánuk, meg a kétszeres csend.

A három bábsütő lány lehajtott fejjel lépkedett befelé a sötét kapualjba, szégyenlősen, kipirulva, ajkukra fagyott készséges mosollyal, mintha ők tehettek volna arról, hogy egy hangos automobil és két unatkozó úr felverték a Hajnalverő utca hétköznap délutáni csendjét.

Tercsi előbújt a függöny mögül, és megint kényelmesen kikönyökölt az ablakba. A kihalt utcán egy darabig nem történt semmi.

Akkor az utca alsó sarkán feltűnt egy bicikli, azon egy kéksapkás fiú, a fiú hátán egy sárga, fonott pékkosár. Elkarikázott Tercsi előtt, aki rögtön tudta, hogy ez nem lehet más, mint a Szakajtó úr új pékinasa.

A fonott kosárból ínycsiklandó kenyérillat szállt be az ablakon, és megkerülte a kislányt. A kosár pereméről kíváncsi kifli csücskök meg szőke zsömlék kandikáltak kifelé.

A kéksapkás pékinas halkan fütyörészett, és keményen nyomta a pedált, mert felfelé kapaszkodott, ugyanazon az úton, amerre az imént a pöfögő automobil járt.

A felső sarkon is feltűnt valaki. Egy pirosszoknyás, fehérblúzos, csodaszép szőke lány. Tercsi a lányt még sohasem látta errefelé, viszont rendkívül hasonlított a mesekönyvében lakó tündérlányra, akinek szoknyáját ő színezte pirosra egy unalmas délután. Annak épp ilyen szőke a haja és fehér a blúza. S amint Tercsi jobban megfigyelte a lányt az utca felső sarkán, úgy látta, hogy apró zöld, csillogó szárnyacskák libbentek hátul, a lány fehér blúzán.

A rozzant sarokház megemelte szalmacsutakos fedelét, és udvariasan beljebb húzódott. A patika ablakában a nagylevelű, élénkzöld virágok meghajtották leveleiket. Tercsi mellett meglibbent a függöny, kiszaladt az utcára, és bókolt egyet a pirosszoknyás felé.

A pirosszoknyás lány könnyen lépett, halkan járt, fehér arcán mosoly futkározott.

A karikázó kéksapkás megállt, visszafordult., és utána bámult. Vidám füttyszava is megállt a levegőben, mint egy ezüst füstkarika, azután tovább szállt, és a pirosszoknyás feje felett elsuhant.

A pékinas megpöccintette kék sapkáját, és még egy elismerőt füttyentett.

A lány elmosolyodott.

A fiú visszamosolygott.

A felhők megálltak az égen, és az árnyékok a házak falán. A patika ablakából lesuhant egy fehér felhő tükörképe, örömében édes vattacukorrá penderült, és egyenesen a pirosszoknyás kezébe szökkent. Az elfogadta az ajándékot, és mosolyogva a felhőbe harapott.

A kéksapkás gondolt egyet. Odalépett a lányhoz, és hellyel kínálta a várakozó biciklin. A lány felszállt, s utána felszállt a pékinas. A bicikli nekilódult. A fiú hátán nagyot zökkent a kosár. Vitte őket a bicikli, sebesen, mint a szél. Pedig rajta ült a pirosszoknyás, a pékinas és az illatos kenyerekkel, kiflikkel, zsömlékkel teli pékkosár.

Alig tűntek el a fordulóban, amikor Tercsi hallotta a lány csengő nevetését. S miközben tovább bámulta a megint üres, napsütötte utcát, még azt is hallotta, hogy a lány nevetésére visszakacagtak a lámpaoszlopok, a macskakövek érdesen fölnevettek, s a patika arany betűi is pengve összekoccantak.

Az eltűnt biciklinek és a pirosszoknyás lánynak a mézeskalács-huszár elkésve szalutált.

A Kéktündér legszívesebben a Tercsiék udvarán álló terebélyes eperfa csúcsán szerette elkölteni a vacsoráját. Egy billegő, féltenyérnyi levélen ült, és - miután már megtanulta bicskával kézből enni a szalonnát, kenyeret, - jóízűen falatozott. Utána megevett két szem fekete epret. De ma az eper nem oltotta a szomját.

Egész nap olyan meleg volt, hogy a házakról majdnem leolvadt a vakolat, mintha cukorból lett volna. Délben egy lélek nem járt az utcákon, madár sem repült az égen, még a kukacok is mélyen a levelek hűs fonákja alá bújtak.

Ezen az estén szalonna-kenyér vacsorája után a Kéktündér igencsak megszomjazott egy pohárka málnaszörpre. És a Kéktündérnek az volt a véleménye, hogy a világon a legfinomabb málnaszörpöt az "Aranykakas" kocsmában mérik. Nem tétovázott hát tovább. Huss..., s a következő pillanatban már lesben ült az "Aranykakas" kocsma aranyra festett cégérén. Várta a kellő pillanatot, hogy egy szomjas vándor kalapjába csimpaszkodva bejuthasson a legfinomabb málnaszörpök forrásvidékére.

Nemsokára megérkezett a kalap, s vele a kedvező alkalom. Csikordult az ajtó, s a Kéktündér besétált a kalap tetején. Azután jött még egy kalap, természetesen hasonló utas nélkül, azután egy sapka, simléderes, meg egy zsíros, karimás fejfedő. Hamar megtelt a fogas.

A piroskockás abroszok tetején szaporodtak az öklök, a poharak, az újságok kopott nádkeretben, a vörösbor foltok és az elcsöppent sörhabok. De a Kéktündér hiába leste az asztalokat a fogas tetejéről, - ahonnan persze ragyogó kilátás nyílt a füstös helyiségre, - sehová nem került egyetlen málnaszörpös pohár sem. Különösen akkor érezte a szalonnás vacsorája utáni kínzó szomjúságot, amikor a kocsma pultja felől odahangzott a szódásüveg spriccelése, a sörcsap sustorgása, a boroskancsók csordulása. A málnaszörpös üveg pedig mindeddig mozdulatlanul állt a helyén.

A Kéktündér már épp tenni akart valamit, amikor csikordult az ajtó, és belépett a kisfiú, hóna alatt öreg hegedűvel. A Kéktündér így hát egyelőre lemondott a málnaszörpről.

A kisfiú megállt az asztalok között, álla alá emelte a hegedűt, és játszani kezdett.

Csend lett a kocsmában. Egyetlen újság nem zizzent. Még a sörhab is megállt a korsók tetején. A muzsika meg csak szállt, szállt... Olyan szomorú volt, de olyan szomorú, hogy az ember szíve majd megszakadt. Olyan szomorú volt, mint a kisfiú fekete szeme, és olyan lágy, mint a lámpa fénye göndör fekete haján.

Valaki halkan beledúdolt.

A kocsmában mindenki tudta, hogy ezt csak egy valaki teheti meg: az Író.

Az Író az ablak melletti asztalnál ült. A szék hátán úti köpenye hevert, mintha mindjárt indulnia kellene. Sápadt ökle a pecsétes, kockás abroszon nyugodott a Színésznő hófehér keze mellett. Tekintetét a lámpa fényébe merítette, másik kezében pohár csillogott. A Színésznő kalapján hervadó ibolyacsokor, lila ruhája szomorú ráncokban hullt le a földre. Mindketten sápadtabbak és szomorúbbak voltak a teliholdnál.

Az utolsó hegedűhang is elszállt. Az Író még mindig a homályos lámpafénybe bámult. A Színésznő a cigarettájáért nyúlt.

A kocsma feléledt a muzsika varázsából. A megdermedt sörhabok végre végigsiklottak a korsók oldalán, csörögtek a poharak és megteltek vörösborral. Azután kiürültek. Félénken megindultak a füstkarikák a pipákból és a Színésznő illatos cigarettájából. Borízű hangok repkedtek az egyik füstös sarokból a másikba. A kocsma egyre zajosabb lett.

A kisfiú hóna alatt a hegedűvel, kezében kifordított sapkájával járt az asztalok között. Innen belehullt egy-két krajcár, onnan arrébb lökték. A Kéktündér nem állta meg, hogy kerek aranypénzét bele ne dobja észrevétlenül. A kisfiú az Író asztalánál is megállt. A Színésznő két ujja közül beleejtette a hervadó ibolyacsokrot a kopott sapkába. Az Író beletúrt a fiú boglyas, fekete hajába, s annyit mondott:

- Szép volt a muzsikád! -

Az asztalon a Színésznő tele pohara állt, benne halványsárga pezsgő. A pohár harmatos volt a jeges italtól, színén apró buborékok pattantak.

A Kéktündér megpillantotta, és nem állta tovább a szomjúságot. Felröppent a fogas tetejéről, s egyenesen a pohár kecsesen ívelő peremére szállt. Billegett egyet-kettőt, mint a lepke az ingó virágszálon, s mielőtt egy kortyot is ihatott volna... sőt, mielőtt észbe kaphatott volna, már benn lubickolt ruhástól a halványsárga pezsgőben.

- A poharamban egy kék virág! - sóhajtott a Színésznő.

Az Író kiemelte a virágot, a tenyerére vette. A Kéktündér prüszkölt, és valami hálafélét rebegett.

- Adja nekem, kérem! A ruhámra tűzöm! - kérlelte az Írót a Színésznő.

- Ne hagyd, hogy éles tűvel megöljön! - könyörgött a Kéktündér.

- De kedvesem, hisz ez a virág csurom pezsgő! - szólt az Író. - A pezsgő meg foltot hagy a ruhán! -

A Kéktündér még nem érezte biztonságban magát. Ijedten fészkelődött az Író meleg tenyerén.

- Pedig olyan szép ez a virág! - sajnálkozott a Színésznő. - Ilyet még soha nem is láttam! -

- Pedig ez nem más, mint a katángkóró kék virágja, amely százával nyílik a réteken. -

- Óh, persze! Réten még sohasem jártam! - mondta a Színésznő. - Talán nem is olyan szép... Eldobhatja nyugodtan. Már nem kell... -

De az Író a piroskockás abroszra tette a kék virágot.

- Szárítsd meg a ruhád! - mondta a Kéktündérnek, de a Színésznő ezt már nem hallotta.

- Köszönöm, hogy megmentettél! - suttogta a Kéktündér.

- Nincs mit! - felelte az Író. - Innál valamit? -

- Málnaszörpöt. Ha lehetne, tányérban! - kérte a Kéktündér szégyellősen.

Fehér cseréptányérban nemsokára megérkezett a málnaszörp. Az Író a Kéktündért a tányér peremére tette.

- Ó, végre! - sóhajtott a Kéktündér, azután térdre ereszkedett, s mohón kortyolta az italt.

Az Író hamiskásan hunyorgott, mintha tudott volna valamit, csak nem akar szólni. A Színésznő meg ámult, s azt gondolta, hogy ez megint egy újabb hóbort. Rózsaszínű málnaszörpbe tenni a kék virágot!?

De ők tudták, ketten, az Író meg a Kéktündér, hogy megértik egymást. Miután a Kéktündér eloltotta szomját a világ legfinomabb málnaszörpjével, leült a tányér szélére, és felajánlotta, hogy mesél valamit az Írónak Klára néniről, a tejesasszonyról, az aranyhajú Tercsiről, vagy a pékmesterről, akinél dolgozik.

- Tudok egy történetet Donga úrról, a kádárról is. Meséljem? - kérdezte.

- Persze. Hallgatlak - válaszolta az Író. - Tudod, hogy szeretem a meséidet! -

De épp akkor, amikor belefogott volna, belépett a kocsmába egy lány. Fehér ruhában volt, az asztalhoz lépett. Mosolygott. Az Író visszamosolygott. Már régóta szerette volna megismerni ezt a fehérruhás lányt. Most nagyon örült. Felállt az asztaltól, belekarolt a lányba, és köszönés nélkül elmentek.

A Kéktündér is otthagyta az értetlenül bámuló, lilaruhás, szomorú Színésznőt, és az utolsó pillanatban a fehérruhás lány vállára szállt.

Maguk mögött hagyták a kocsma zaját. Kinn már sötét este volt, csak egy-két gázlámpa pislogott az utca mélyén.

- Ez a Kéktündér - mutatta be őt az Író a lánynak. - Látod-e? -

- Ez egy csodaszép kék virág - válaszolta a lány. - Azt hiszem, tündérek egyáltalán nincsenek. -

Az Író elszomorodott. Még ez a fehérruhás lány sem hiszi, hogy a kék virág egy valóságos, kicsi, kékruhás tündér...

- Úgy gondolod, hogy csak egy virág? - kérdezte ismét.

- Igen. De csodaszép virág! -

Ekkor már a Kéktündér is elszomorodott. Ha a fehérruhás sem hiszi, ki hinné el akkor, ha az Író megírná egyszer, hogy ismerik egymást! Ki hinné el azokat a történeteket, amelyeket esténként a tabáni "Aranykakas" kocsmában a Kéktündér mesélt az Írónak! Klára néniről, a tejesasszonyról, az aranyhajú Tercsiről, a pékmesterről, Donga úrról, a kádárról... Azt meg végképp nem hinné el senki, hogy él a Tabánban egy valóságos, ici-pici, kékruhás tündér!

Az Író úgy érezte, meg kell mondania a fehérruhás lánynak, hogy nem maradhatnak együtt. Talán azt is megmondja neki, hogy meg kell találnia azt a lányt, aki megismeri majd a Kéktündért, ha összetalálkoznak egyszer véletlenül itt, a Tabánban. Ekkor az Író a fehérruhás lányhoz fordult:

- Nem maradhatok veled... Holnap Indiába utazom... -

A Kéktündér elrepült. Tudta, hogy a fehérruhás is szomorú lesz. De senki a világon nem olyan szomorú, mint az Író. Egészen addig, amíg meg nem találja azt a lányt, aki a katángkóró kék virágjában felismeri majd őt.

A Kéktündér aludni vágyott. Orgonaillat hátán lovagolt, haját a szél lebegtette, és összekacsintott a sápadt csillagokkal. Gesztenyefa tövében nyíló kék virág kelyhébe ágyat vetett magának, s miközben lehunyta a szemét, még arra gondolt, hogy a világon mégis a legvidámabb dolog tündérnek lenni, ha egy kicsit fárasztó is!

- Donauwasser! Dunavíz! Itt a friss Dunavíz!

A vízárus rekedt ordítására még nem ébredt fel a Kéktündér, aki ebéd után a pékműhely előtti fűcsomó alatt szundikált békésen. Még az ostorpattogásra sem, amellyel a vízárus fáradt gebéit további poroszkálásra serkentette.

Hanem amikor nagyot zökkent a kordé, pontosan a fűcsomó közelében lapuló alattomos göröngyön, s a kiloccsanó víz java része szegény Kéktündér nyakába zúdult, arra már bizony nemcsak hogy felébredt, hanem prüszkölve felpattant, mint egy kiöntött ürge. Szemében még benne volt imént látott rettenetes álmának emléke, így hirtelen azt sem tudta, kicsoda és hol van. De nagyon hamar teljesen felébresztette a hajából az arcába csordogáló víz.

- Hogy itt mennyi víz csorog el fölöslegesen! Bezzeg álmomban! - bosszankodott, miközben megpróbálta kalapjából kicsorgatni az utolsó cseppet is.

- No, ennek utána is nézek, álmodtam-e egyáltalán! -

Azzal sarkon fordult, s amúgy csurom vizesen elindult a gellérthegyi szőlők felé, gyalog.

- Így bizony nem jutok messzire! Még vagy száz esztendőt kell megtennem visszafelé. Tehát... hopp!... - ugrott hármat két lábbal jobbra. - Megint... hopp!... - megint hármat két lábbal jobbra. - ...Hopp!... Hopp!... Hopp!... -

Már úgy pörgött, mint egy búgócsiga. Azután szép lassan felemelkedett. Nagykarimás kalapja sebesen forgott a feje tetején, kék ruhája beleolvadt a nyári ég kékjébe. Azután elfordult a Gellérthegy irányába, száz évvel visszafelé.

Még felhallatszott hozzá a vízárus rekedt ordítása: - Donauwasser! Dunavíz!... - aztán elhalkult. Felszállt hozzá a harang zúgása, magyar meg német meg rác gyerekek kiáltozása. Egy-egy madár röppent át az időn. Végül csönd lett.

Egyszer csak halk ropogás ütötte meg a fülét. A ropogás egyre erősödött. Füst gomolygott felfelé, rémült emberi hangokat hallott, harapózó lángok sziszegését, bedőlő házfalak robaját.

- Fúúú... fúúú... - kergette szét a Kéktündér a felszálló füstgomolyagokat. - Fúúú... Igazat álmodtam! Fúúú... Tűzvész a Tabánban!... Fúúú... -

A Kéktündér leszállni készült. A tűzből égig pattanó ezernyi kormos és forró szilánk közül elkapott egyet. Ráhasalt. A nedves kék nadrágtól sistergett a tüzes paripa.

- Még szerencse, hogy lelocsolt a vízárus! - mondta magának a Kéktündér, és kapaszkodott erősen, mert sebesen zuhant lefelé. Szemeit jó szorosan bezárta a csípős füst elől. No, meg azért is, mert egy kicsit félt: ki tudja, hová érkezik ezen a sistergő szilánkon lovagolva!

A Gellérthegy meredek oldalán egy megpörkölődött barackfa felső ágán kötött ki. Gallérjánál fogva himbálózott két sárga, érett gyümölcs között, és szíve sajgott a látványtól. Előtte, alatta terült el a Tabán. Füstölgő romok, ropogó tűz, és sehol egy élőlény. Elmenekültek.

- Még menteni lehetne!... Oltani kellene!... - gondolta a Kéktündér.

- Nincs víz!... Nincs víz!... - visszhangozták a szőlőtőkék meg a kövér szőlőszemek.

Nincs víz?

A Kéktündér gyorsan határozott. Mit sem törődve szakadó gallérjával, tegezéből három ezüst nyilat kotort elő, és fellőtte az égre.

Egy szempillantás alatt szürke felhők gyűltek. A Tabán felett elsötétült az ég, dörgött, villámlott, s az első gömbölyű cseppek sziszegve földet értek. Aztán egymás után jött a többi. Óriás rakományával lezúdult az ég.

Mire kiderült, az utolsó, kósza lángnyelvek is kihunytak.

A Kéktündér kiszabadította gallérját, végigszaladt az ázott levelek között, lecsúszott a kérges, pörkölődött fatörzsön, és útnak eredt, hogy körülnézzen a városban.

Üszkös küszöböket mászott meg, kormos falakon kúszott fel. Egy konyhában, amelynek teteje sem volt, s ahová benézett az ég, a tűzhelyen egy fehérzománcos, kékvirágos, épségben maradt bögrét fedezett fel. Magával cipelte, s amerre járt, eloltotta a maradék, már csak parányi tüzeket.

Ahány házban megfordult, mindről megmondta volna, kik laktak benne.

Egy szoba sarkában, az ablak mellett, amely körül kidőlt a fal, egy szövőszék nézett ki az udvarra. Faváza kormosan tartott még néhány szál megszenesedett, valaha piros fonalat.

A másik ház hátsó végéhez ragasztva szeszfőző kamra állt. Az üstök tele vakolattal, szélüket kicsorbította egy lezuhant gerenda.

Amott bőrök lógtak kifeszítve egy fészerben. Az épségben maradottakon veszettül dobolt a beléjük akadt szél. Ez volt a cserzővarga háza.

Ott, ahol két ablak között a tiszta szobában féligégett tulipános vagy festetlen láda állt, módosabb szőlősgazda lakhatott. A tűz huzatja kifeszítette a ládák tetejét, bennük a ráhullt pernye alatt a megpörkölt ruhák selyme lapult.

...A romos házak résein ki-bejárt a délutáni szél meg a Kéktündér. Becsukta a tátongó ablakokat, lefújta a pernyét az épségben maradt bútorokról, meglocsolta a parázsló asztallábakat, széttaposta az ágyak alatt új erőre kapott, éledő szikrákat... Ahol talált egy-egy megmenekült órát, felhúzta...

A Kéktündér tulajdonképpen nagyon szerette az órákat. Különösen azokat, amilyenekkel itt találkozott ebben a nagyon régi Tabánban. Ezek az órák a falakon laktak, s mindegyikük két nehéz súlyt viselt láncra akasztva. Most némák voltak, és a súlyok mozdulatlanok. De csak addig, amíg a Kéktündér rá nem kapaszkodott az egyik súly végére. Parányit lökött magán, s a súly kattogva csúszott lefelé a Kéktündérrel együtt, amíg megszabott útja végére nem ért. Onnan a Kéktündér a földre pattant, a falakon pedig... tik-tak, tik-tak... sorra életre keltek az órák. Egymás után mindegyik, amelyik a Kéktündér útjába akadt.

Mire végére ért a városnak, leszállt az este. Amikor az utolsó ház udvarára lépett, akkor jött fel a Hold. Augusztusi telihold volt, ezüst fényével beragyogta a szomorú, elhagyott, leégett Tabánt. Megvilágította a serénykedő Kéktündér útját. Jól is tette, mert a fáradt tündér bizony majdnem beleesett egy gödörbe az udvar közepén. Ráadásul a gödör mélyén piros parázs villogott, és fényes szikrák ugráltak kifelé. A gödör szélétől csillag alakban fekete, kormos utak kígyóztak szerteszét. Az egyik út még a falra is felmászott, a másik a leégett kerítésnél ért véget, a harmadik a délelőtt felhalmozott boroshordók helyéig futott, a negyedik egy rakás dongafáig, amelyekből néhány szenes csonk maradt csak.

Ezen a fekete úton járt a tűz, és felégetett mindent, ami az útjába akadt.

- Ohó, ez hát a tűz fészke! - járta körül a gödröt, s a gödörben lapuló parazsakat a Kéktündér. - Épp olyan, mint azok a gödrök, amelyek fölött szüret előtt a hordókat kénezik. -

- Pitt-patt... pitt-patt..., ez a fészkünk! Hahaha! Mi vagyunk a Vörös Ördög falkája!... - huhogott lentről millió szikra hangja.

- Vége lesz mindjárt a mulatságnak! - mérgeskedett a Kéktündér.

Fogta fehérzománcos, kékvirágos csodabögréjét, s zúdult belőle a víz egymás után. De biz kevésnek bizonyult! Csak sistergett a parázs, apró gőzpamacsok szálltak kifelé, a vörös tűzördögök meg nyelvüket öltögették, karjukat nyújtogatták, s közben kacagtak, kacagtak, ahogy a torkukon kifért:

- Ellenünk egy zománcos bögrével! Még ha csodabögre is! Hahaha!... -

A Kéktündér egyre mérgesebb lett. Semmiképp sem akart kudarcot vallani. Nem beszélve arról, mi történhet, ha a kitaposott fekete, kormos utakon ismét elindul és támad a tűz!

Ekkor nagyot gondolt, és - mit tehetett egyebet, - kölcsönvette az őt felébresztő vízárus már alvó gebéjét, két tele vizeshordóját meg a rozzant kordét. Füttyentett hármat, s a Tabán felett a sötétkék égen megjelent a kocogó gebe meg a zötyögő szekér. A Kéktündér megint füttyentett egyet, s a kordé gebéstől egyenesen az udvar közepére huppant.

Igen ám, de két hátsó kereke megakadt egy hulló csillagon, s a kordé felborult. A két tele vizeshordó tartalma pedig - micsoda szerencse! - épp az udvar közepén pirosan villogó gödörbe zúdult.

Egy szempillantás alatt csend lett a gödörben. És csend lett szerte a Tabánban...

A Kéktündér megtörölte izzadt homlokát. Leült az udvar földjére, levetette nedves cipőit, és fejét egy kormos göröngyre hajtva, egy szempillantás alatt elaludt. Nem vette észre, hogy a gebe halkan kikocogott az udvarból, s a felhők kevésbé göröngyös útján visszaindult a vízárus istállójába.

Pontosan hajnalban, amikor az ég alja világosodni kezdett, a Kéktündért a felhúzott órák ketyegése verte fel. A kihalt Tabán furcsa hajnali hangversenyében élesen kakukkolt a kakukkos óra, mélyeket kondult a bim-bam, és belecsilingelt a leggazdagabb ház zenélőórája.

A szél messze vitte a hangokat, egészen az erdők bokrai alatt, utak árkaiban, magasra nőtt kukoricák tövében alvó, messzire menekült tabáni emberekig. Az otthoni órák ketyegése megdobogtatta a szívüket. Vagy hallották, vagy csak azt hitték, hogy hallják, hazahívta őket a megszokott hang.

Mire reggel lett, megjelentek az elsők, akik visszatértek. Az egyik olyan volt, mint Klára néni, a milimári, csak kerek száz esztendővel öregebb. Azután jött, aki Szakajtó úrra, a pékmesterre, meg a kocsmárosra, a bábsütő lányokra, vagy Tercsire meg a Hajnalverő utcai patikusra hasonlított.

Visszajöttek a nagymamák, nagypapák, dédmamák, dédpapák, hátukon zsákot cipelve, kezükben lapátot. Benyitottak a leégett kerítések üszkös kapuin, letették vállukról a zsákot, megmentett vagyonukat, és nekiláttak rendbe hozni az udvart, kisöpörni a pernyét, elhordani a romokat, és felépíteni a leégett házak helyén a másikat.

A Felsőhegy utca csupa kidőlt-bedőlt kerítésű házból állott. Mindegyik házból legfeljebb egy-egy ablakszem kukkantott ki a hepe-hupás, földes-köves utcára. Csendes, szégyellős utca volt ez. Még az orgonák is inkább szürke virágot hoztak, mint lilát. Persze lehetett ez a soha leülepedni nem akaró portól is...

Egy különlegessége mégiscsak volt ennek a környéknek, méghozzá az utca legeslegutolsó háza. Onnan az út már csak egy lankás, virágos rétre, távolabb meg néhány présházhoz és karcsú szőlőtőkék közé vezetett.

Nos, ebben az utolsó házban ketten laktak: Klára néni, a tejesasszony és Miska, a tehén. Egyetlenegy közönséges tehénből persze még egy olyan igénytelen öregasszony sem tudott volna megélni, mint Klára néni. De hát Miska nem volt közönséges tehén. Miska csodaszámba ment.

Miska egész nap kint legelt a ház melletti virágos réten. Finnyás tehén volt, igaz. Csakis kék virágot legelt. Letépett egy-két szálat, ízlelgette, ropogtatta, míg lenyelte. Meg nem evett volna semmi mást! Beszélték is sokan:

- Tiszta csoda! A mezei kék virágból ennyi tej!

De hát Miska, mint már mondtuk, nem is volt akármilyen tehén. Mert - hogy a titkot eláruljam, - a Kéktündér saját külön tehene volt. El is látta minden jóval, nyári meleggel, tündéreleséggel, kékvizű tó hideg vízével, és a tabáni rengeteg virág minden illatát eléje szórta reggelente, amikor eljött pici ezüst sajtárjával, hogy a reggelire való édes tejet kifejje belőle. Maradt ott még ezerannyi. Azt a Kéktündér Klára néninek hagyta.

Így aztán Miskára Klára néninek egész nap semmi gondja nem volt. Míg Miska legelészett, Klára néni vajat köpült, túrót, sajtot készített, tejszínt kevert, tejfelt kavart, lábast, sajtárt tisztogatott. Hetente még kenyeret is sütött. Este pedig megfejte Miskát a szénaillatú istállóban.

Tavaly óta, amikor Miska Klára nénihez került, már nemcsak egy, hanem két sajtárt is telefejt az öregasszony. Most meg, úgy látszik, harmadik is kéne.

Futott hát Klára néni egyenest Donga bácsihoz, a kádárhoz, aki lent lakott a Holdvilág utca elején. Végigkopogott Klára néni fapapucsa a fél Tabánon, s csak az nem hallotta, aki nem akarta.

Ugyan találgathatták, mi történhetett Miskával, a csodatehénnel!

Donga bácsi egy-kettőre olyan takaros, új sajtárt készített, hogy csak úgy villogott a gyalult fája Klára néni öreg, kékeres kezében! Zizegett a papírpénz, megtörtént a vásár.

A fapapucs elégedetten kopogott felfelé a meredek Felsőhegy utcán, amit most maga a tündökletes ezüst-szép kerek Hold világított fényesre.

Így történt, hogy másnap hajnalban Klára néni kerekes kordéja igen panaszosan nyikorgott a megszaporodott köcsögök és kannák súlya alatt. Vászonnal lekötött cserépköcsögben utazott a tejföl, mázas tálban a túró, kékzománcos, fedeles kannákban a leszűrt tej, s halomban álltak az asztalkendőbe csomózott kerek sajtok. Nem csoda, ha nyikorgott a kordé, még recsegett is, amikor kereke lezökkent egy-egy göröngyről. No, de ilyenkor a kannák is összekoccantak, meg a túróval púpozott fehér cseréptálak. Zengett-bongott a környék. Hát még, amikor Klára néni befordult a macskakövekkel kirakott Holdvilág utcába! Akkor kezdett csak csörömpölni a világ!

A Tabán macskái is összefutottak a jól ismert zajra. Hiszen ahol ekkora a zörgés, óhatatlan, hogy ki ne lottyanjon egy kis tej, vagy el ne guruljon egy-egy rög túró, ami nagy csemege ebben a szegény világban!

A sarki cukrászda előtt már kinn állt Habary úr fehér kötényben. S amikor már nemcsak hallotta, hanem látta is a közeledő kordét, hátrafüttyentett Pistának, pelyhesedő állú kamasz fiának, aki vele kuktáskodott a jó szagú konyhán. Megjelent a nyurga fiú, hogy behordja a tejet meg vajat, amiből rózsaszínű, kávébarna meg hófehér vajas torták készülnek majd.

És ekkor, ebben a pillanatban, a cukrászda ajtajától alig pár méterre azt mondta a kordé: - ...Recccs!... - és háromfelé dőlt.

Kigurult elsőnek egy kerek sajt, azután mind a négy zománcos kanna. Folyt a tej, a tejföl, potyogott a túró, s utánuk gurult a többi, kereken tizenhárom kerek sajt, s iramodtak lefelé, lefelé, végig a Holdvilág utcán.

A Tabán éhes macskái, mint egy lakodalmon, percek alatt kerekhasúra ették magukat.

Az utca alsó végében a gyerekek guggolva várták a megkergült sajtokat. Elkapták mind a tizennégyet, s jól bereggeliztek belőlük.

Asszonyok sápítoztak a kapukban, a férfiak kalapjukkal próbálták felmerni a lefelé csordogáló tejet a tetején úszkáló sárga vajdarabokkal.

Klára néni meg csak nevetett, nevetett, hogy a könnyei potyogtak. Mert ki látott még itt a Tabánban ekkora utcai tejes-vajas mulatságot, mint ezen a kora reggelen!

Csak a Kéktündér töprengett szomorúan egy pöttöm papírbárkán lefelé csordogálva a tejfolyón. Mert bizony jóllakik ma mindenki, és tejben-vajban fürdik a világ, de Klára néni öreg keze sok napi munkája, meg az öreg, korhadt kordé mind kárba veszett!

Donga bácsiról, a kádárról még nem esett szó, pedig nagy hírnek örvendett az egész Tabánban. Ami igaz, igaz, külsejét tekintve semmi különös nem látszott rajta. Kövér volt, nagypocakos, épp olyan, mint azok a hordók, amelyek a keze alól kerültek ki. De volt neki, bizony, tizenkét gyereke. Az pedig nagy szó ebben a világban, amelyben mások még annak az egynek is csak nehezen tudtak enni adni.

Keményen kellett dolgoznia Donga bácsinak ahhoz, hogy azt a sok éhes szájat betömje. Bár hiába dolgozott volna reggeltől napestig vagy még tovább, ha nem lett volna olyan ügyes két keze, éles esze, s ráadásul mindig dalos jókedve. Ettől aztán azoknak a hordóknak, sajtároknak s egyéb faedényeknek, amelyeket ez a kádár készített, messze földön elterjedt a híre. Elkelt az összes hordó, amit készített, s elkelt volna még több is, ha két keze bírja, s ha egy nap nem huszonnégy órából állt volna, hanem legalább harminchatból. De bizony minden nap ebédelni kellett, no, meg este ágyba bújni. Ettől aztán az a kevés huszonnégy óra még rövidült egyet.

Aznap estefelé, amikor Klára nénivel az a szörnyű dolog történt a sarki cukrászdától nem messze, Donga bácsi tizenkét gyereke kint ugrált még az udvaron. A konyhából jó krumplipaprikás illata szállt. Megcsiklandozta a gyerekek orrát, és eljutott a kőkerítésig, sőt, azon túlra is.

Ami nem lett volna baj, ha a kőkerítés tetején korgó gyomorral éppen ott nem ült volna a pékinasból visszavedlett Kéktündér. De hát ott ült, és nagyon törte a fejét valamiben. A Kéktündér pedig éhesen nem tudott gondolkodni. A krumplipaprikás illata meg egyenesen idegesítette.

Mert ugye ott volt gondnak a Klára néni törött kordéja, meg itt ez a Donga bácsi, akinek nem megy olyan jól a sora, hogy csak szívességből megcsinálhatná azt az öreg kordét.

A Kéktündér tehát előhúzta kabátja zsebéből a papírba csomagolt szalonnát, kenyeret, s nekilátott falatozni. Közben fél szemmel az udvart leste, meg a tizenkét gyereket, hátha ettől jó ötlete támad.

Dani, a legidősebb Donga-gyerek meggyfavesszőből sípot faragott Katinak, Dezső meg Dénes fűzfavesszőn lovagolt, Ági Jóskával meg Petivel fogócskázott, Jancsi Ferkóval kertet ásott, Béni a kertben virágot ültetett, Marika locsolta, a kiskert közepén fehér bölcsőben szundikált Miklós, a legkisebb.

Mihelyst a Kéktündér vacsorája és a gyerekek fölötti szemléje végére ért, eszébe villant a Nagy Ötlet.

Végiggondolta még egyszer elölről, egyszer meg hátulról kezdve, s igen elfogadhatónak tartotta. Most már csak végre kellett hajtani!

Ezért hát... csatt..., bekattintotta bicskája élét, zsebre vágta, leugrott a kőkerítés tetejéről a néptelen utcára, s eliramodott Klára néni házához. Beosont a kerítés résén egészen az istállóig. Megveregette Miska bal fülét, hogy szépet álmodjon, amíg gyűlik a tej hatalmas tőgyében. Azután hármat perdült, hármat fordult, hármat hátra bucskázott, s lett belőle pékinas.

Összeszedte a törött kordé minden darabkáját, zsákba dugta, a többit a hóna alá csapta, a kerekeket a feje tetejére tette, s így felszerelve szép halkan kiosont az utcára. Egyenesen Donga bácsiék felé tartott.

Amikor odaért, kopogtatás nélkül belépett az udvarra.

- Hé, Dani, Kati, Dezső, Dénes, Ági, Jóska, Peti, Jancsi, Ferkó, Béni, Marika! - szólította a gyerekeket, de úgy, hogy más ne hallja. - Akartok-e holnap jó játékot játszani? -

Dani abbahagyta a sípfaragást, Kati a bölcsőringatást, Dezső, Dénes a lovaglást, Ági, Jóska meg Peti a fogócskázást, Jancsi, Ferkó az ásást, Béni a virágültetést, Marika a locsolást, csak Miklós, a legkisebb szundikált békésen tovább. Mind a tizenegyen a furcsán felszerelt pékinasra bámultak. Azután egyszerre megszólaltak:

- Hiszen ez a pékinas a Klára néni törött kordéjával! -

- Így igaz! Éppen erről volna szó! -

- Hát akkor jó estét! - köszöntötték egyszerre.

A Kéktündér leszedte fejéről a két kereket, hóna alól a kordé rúdját, két épen maradt oldalát, hátáról a zsákot, amelyben a törött darabkák voltak.

- Ezt kellene megcsinálni! -

- De hiszen te jó játékot ígértél nekünk! - mondták megint egyszerre a gyerekek kicsit csalódottan.

Egyedül Dani hallgatott, a legidősebb. Végül ő is megszólalt:

- Megcsinálni?... Nem könnyű! -

- Nem is! Azért jöttem hozzátok!... -

- Miért nem apánkhoz viszed? - kérdezte Kati.

- Ő tudná csak megcsinálni, nem mi!! - toldotta meg Jóska.

- No, igaz. Persze én is gondoltam erre, - válaszolt a pékinas, - csakhogy neki sok a dolga. És az is igaz, hogy Klára néninek meg éppen nincs miből megfizetnie. Jól tudjátok, hogy reggel minden vaja, teje, túrója odaveszett! -

- Értem - szólalt meg Dani, - azt hiszem, mi is meg tudnánk csinálni, ha... -

- Tudom! - vágott közbe a pékinas. - Hoztam nektek enyvet, szöget, fűrészt, kalapácsot, s reggelre itt lesz a szükséges deszka is. Sőt! Beállok közétek, ha akarjátok! -

- Nem, köszönjük! Te csak süss kenyeret, kalácsot, a többit bízd ránk! - mondta Dani.

Erre már a többieknek is megjött az önbizalmuk.

- Úgy van! Majd meglátod, milyen ügyesek a Donga-gyerekek! - vágták rá ugyancsak egyszerre.

Ezzel megtörtént az egyezség.

Másnap alig pitymallott, a tizenegy gyerek összegyűlt az udvar eldugott sarkában. Dani kiosztotta a munkát. Egyik enyvet melegített, másik fűrészelt, a harmadik gyalult, volt aki a szögeket adogatta. Szaporán folyt a munka.

Serénykedett a fűrész, mert olyan fűrész volt, aki tudja, mit kell csinálni. A gyalu is értette a mesterségét. A szögek szinte maguktól megtalálták a helyüket, a deszkaszálak pedig épp oda pattantak, ahová kellett.

Biz ez mind nem is volt nagy csoda! Dani, aki a gyerekeket irányította, jókorán elleste apjától a munka csínját-bínját, s a többiek sem voltak véletlenül Donga-gyerekek. Vérükben volt a kádár-mesterség!

De meg kell vallani azt is, hogy a Kéktündér - minden eshetőségre felkészülve, - jól kioktatta a fűrészt, a gyalut, a kalapácsot, jóindulatra serkentette az enyvet, a szögeket meg a jófajta deszkát. Sőt, néha maga is, amíg kelt a tészta vagy fűlt a kemence, amúgy pöttöm tündér-formájában, észrevétlen, hogy ne csorbítsa a gyerekek önbizalmát, beállt a szorgoskodók közé.

Miközben ragasztottak, illesztettek, enyveztek meg kalapáltak, a következő nótát fújták:

Így történt, hogy estére készen állt a kordé.

Amikor Donga bácsi előjött a műhelyből, levetette kötényét, kezet mosott a lavórban, s körülnézett az udvaron, hogy összeszedje a gyerekeket a vacsorához, nagyot csodálkozott. Ma este nem kellett elkiabálnia magát, hogy:

- Dani, Kati, Dezső, Dénes, Ági, Jóska, Peti, Jancsi, Ferkó, Béni, Marika, Miklós! Gyertek vacsorázni! -

Mind a tizenkét gyereke (pontosabban mind a tizenegy, mert Miklós a bölcsőből figyelte az egészet), szép sorban, egymás mellett körülálltak valamit az udvar sarkában.

Amikor odalépett hozzájuk, szótlanul, csillogó szemekkel utat nyitottak neki. Donga bácsi pedig szemben találta magát egy takaros kis kordéval, amely nagyon hasonlított a Klára néni kordéjához.

- Mi javítottuk meg! - szólaltak meg kórusban a gyerekek.

Donga bácsi a bajszát pödörte, hogy örömét leplezze. Köhintett egyet, körüljárta a kordét, megtapogatta, megsimogatta, s úgy látta, hogy ezen a munkán bizony semmi kivetnivaló nincsen.

A gyerekek izgatottan lesték a mozdulatait. Majd kibújtak a bőrükből, úgy várták, mit szól az apjuk.

Akkor Donga bácsi feléjük fordult fürkészően, és azt kérdezte:

- Melyikőtök akar beállni hozzám inasnak? -

Ez bizony minden reményüket felülmúlta. Ekkora elismeréstől a szavuk is elállt. Végül Dani törte meg a csendet:

- Én - lépett az apja elé.

- Én is! Én is! - kiáltotta utána mind.

- Az egy kicsit sok lesz! - dörmögte Donga bácsi. - De te, Dani, jöhetsz. A többinek még nőni kell! -

Amikor ezt a kőkerítés tetején kuporgó Kéktündér meghallotta, elégedetten dörzsölte a tenyerét. Klára néni is jól járt, no, meg Donga bácsi is. Igaz, hogy a nap huszonnégy óráját még a Kéktündér sem szaporíthatja harminchatra, de a szorgos kezek számát megtoldotta kettővel.

A Kéktündér kínos helyzetben volt. Pedig a tündérek a lehető legritkábban szoktak ilyen helyzetbe kerülni.

Ugyanis eltévedt. Nem az utcán, nem a réten, nem is valamiféle erdőben, hanem eltévedt az időben. Ráadásul sötét volt, majdnem éjfél...

... Még este, vacsora után, a Kéktündér úgy érezte, hogy nem álmos, hanem friss, pihent és tettrekész. Valószínűleg azért, mert éppen vasárnap este volt. Napközben jóformán semmit nem csinált, este azonban kedve kerekedett valami olyasmihez, amitől majd jól elfárad, ha lefekvésre kerül a sor. Nem hánykolódik majd eperlevél párnáján, hanem mélyen alszik és szépeket álmodik.

Délelőtt, jobb dolga nem lévén, kirándult. Ugrott egyet-kettőt, vagy hatvan esztendőt, talán még egy kicsivel többet, s megérkezett 1974-be. Ott pedig azt tapasztalta, hogy a tabáni játszóterekre igencsak ráférne egy kis takarítás.

Ezért most, vacsora után, pihenten és tettrekészen, felkerekedett, hogy kitakarítsa a tabáni játszótereket.

Szappanos nénitől kölcsönvett egy porrongyot, száraz gallyakból apró seprűt készített, azután a sárga-fehér-piroscsíkos porrongyot kiterítette a földre, ráült, maga mellé tett három szál pitypangot, és... hipp-hopp..., a levegőbe emelkedett porrongyból lett varázsszőnyegén.

Amint megérkezett, az egyik rettenetesen feltúrt homokozóban felfedezett egy elhagyott zöld, műanyag játéklapátot.

- Nagyszerű, hogy ilyet találok! - kiáltott fel örömmel. - Éppen erről felejtkeztem el! -

Azzal hozzálátott, hogy a homokozó kiszórt homokját visszalapátolja. Nem volt könnyű a pici tündérnek egy nálánál nagyobb lapáttal dolgozni! Ráadásul annyi volt a kiszórt homok, hogy egy igazi lapát is derekasan megdolgozott volna! Szeme-szája tele lett homokkal, mire lesöpörte a kőszegélyt, és szépen elegyengette a homokot.

A hintákat is letörölte. A mérleghinták tisztogatása közben pedig egészen jól mulatott. Ráült a porrongyra fenn, s mire csúszva megérkezett lenn, már ragyogott is a mérleghinta.

Leporolta a mászókákat, a padokat, megigazgatta a lekonyult fűszálakat, amelyek a földre lapultak a pokrócokon heverő kirándulók alatt.

Végül a három pitypang üreges szárait összeillesztette, s elmondott egy kurta varázsverset:

A három pitypang szára óriásira dagadt, hosszúra nyúlt, és lett belőle locsolócső. A Kéktündér megcsavarta a vízcsapot, és nekilátott, hogy felfrissítse a pázsitot, meglocsolja a poros utakat, megnedvesítse a száraz homokot a homokozókban.

Már majdnem éjfél volt, mire elkészült. A lámpák fényében csillogtak a letakarított hinták, mászókák. Jó illat szállt fel a pázsitról. Katonásan sorakoztak a padok, s a homokozók takarosan várakoztak a fák közötti kavicsos tisztásokon.

A Kéktündér roppant elégedett volt magával, meg a tabáni játszóterek rendjével. Pihenésnek az egyik kőből rakott, érdes lépcsőfokra ült, és elgyönyörködött az Erzsébet-híd vakító ragyogásában, az utakat megvilágító tejfehér lámpasorokban, a suhanó autók piros stoplámpáiban. Kicsit sajnálta a Holdat, aki ennyire elvesztette egykori hatalmát. Hiszen hajdan ő volt az egyedüli világosság a lámpák nélküli, régi Tabánban.

- Ó, nagyon szép ez a város! - gondolta a Kéktündér. - Csak egy kicsit kihalt nekem! -

Hiába suhantak az autók, hiába sétáltak még emberek a frissen locsolt kavicsos úton, s az Attila utcai házak ablakaiban hiába égtek a lámpák... Bizony, kihaltnak érezte a Kéktündér a Tabánt a kopott házacskák, boltok, görbe, meredek utcák, zajos műhelyek nélkül...

Hát felkerekedett, hogy visszatérjen. Fáradt is volt. Vágyott eperlevél párnájára, zsenge fű-ágya, akácvirág takarója után. Felült alkalmi varázsszőnyegére, még egyszer körülnézett a játszótereken, s miután mindent rendben talált, elindult.

Röpült a lámpák fényétől ragyogó Tabán felett. Azután elmaradtak a fények. Homályosabb lett a vidék. Már a villanylámpák helyén az ismerős, meghitt gázlámpák pislákoltak a Tabán apró házai között. A Kéktündér le akart ereszkedni, mert észrevette a Hajnalverő utcát, a Felsőhegy utcát, és a kőkeresztet is a Kereszt téren. Megérkezett.

Egy szempillantás alatt azonban korom sötét lett. Csak a mindig szolgálatkész Hold tartotta egyetlen lámpását az égen.

- Túlrepültem volna? Ilyen sokat, vagy másfél századot? És ilyen hirtelen? - töprengett a Kéktündér a himbálózó porrongy tetején.

Megpróbált tájékozódni, de semmire sem ment. Igen magasan szállt még, földet érésről szó sem lehetett. Ráadásul egy szemtelen felhő a Hold elé úszott. Most már végképp semmit sem látott.

- Juj! - szisszent fel a Kéktündér, mert az orrával nekiment valaminek. Csillagokat látott. De ez alighanem az éles fájdalomtól lehetett, mert a csillagok közelében semmi olyasmi nincs, amibe ilyen csúnyán megüthetné az orrát.

A Kéktündér kétségbe esett.

- Azt sem tudom már, hol vagyok... De azt sem, hogy mikor vagyok ott, ahol vagyok... - gondolta rémülten.

Közben úgy érezte, mintha épp egy mérleghintán ülne, és sebesen csúszna. De nem lefelé, hanem felfelé. Azután ismét vízszintesbe lendült. De most már megállította járművét, és csak lebegett egy helyben.

A csusszanás következtében azonban a lábához siklott a zöld, műanyag játéklapát, amit - hogy-hogynem, de igazán szándéktalanul - magával hozott. Ez bizony nagy szerencse volt! Mert egy ilyen lapát könnyen lehet kormánylapát egy imbolygó varázsszőnyegen!

- Most már csak azt kellene kitalálnom, hány évet kell előre mennem ahhoz, hogy ismét gázlámpákra bukkanjak! Meg azt is jó volna tudni, hogy egyáltalán a Tabánban vagyok-e még? - gondolta a Kéktündér, miközben némán ült gondjai között az ácsorgó porrongyon.

- Hrrr, hrrr, hrrr.... -

- Muuu, muuu.... -

- Csipp-csöpp... csipp-csöpp... -

- De hiszen ez... -

- Hrrr, hrrr, hrrr... - hallatszott lentről.

- ... ez a Szakajtó úr horkolása! - mondta örömében félhangosan a Kéktündér, de még nem hitt a fülének.

- Csipp-csöpp... Csipp-csöpp... -

- Ez pedig a Kékfestőék csordogáló patakocskája! -

- Muuu, muuu... -

- Ez meg a Klára néni tehene!... Akkor itthon vagyok! Jókor és jó helyre érkeztem! - kiáltotta a Kéktündér, és megragadta a kormánylapátot. - De miért van itt ilyen sötét? Egyetlen gázlámpa sem világít! -

A sötétség ellenére ügyesen kormányzott a Kéktündér. A fel-felhangzó ismerős zajok segítették. Ráadásul a Hold is elkergette végre az orra előtt szemtelenkedő felhőt. Így már egészen egyszerű volt hazatalálnia.

Azazhogy nem haza, hanem egyenesen a Tzipő utcába. Ami, igaz, nem esett az útjába, viszont itt lakott Lajtorja bácsi, az öreg lámpagyújtogató.

A Kéktündér, miután földet ért, gyaloglásra fogta a lábait, és óriásiakat lépkedett, hogy levezesse a haragját. De ahányszor göröngybe botlott vagy gödörbe lépett, megint csak elfogta a méreg, hogy ilyen sötétben kell botorkálnia. Végre Lajtorja bácsi háza elé ért. Felvette pékinas formáját, és erélyesen bezörgetett az ablakon.

Még jó, hogy Lajtorja bácsi nem aludt. A szobában égett a petróleumlámpa. Pápaszemével az orrán, kockás hálóingben, félrecsapott hálósipkában ült a vetett ágy szélén, és a körmét vágta. A dörömbölésre komótosan fölkelt, az ablakhoz csoszogott, és kikiabált:

- Ki az? -

- A pékinas. -

- Mit akarsz ilyen későn? Már éjfél is elmúlt! -

- El... És olyan sötét van, hogy majd a nyakamat szegtem útközben. Miért nem égnek a lámpák? -

- Ezért zörgetsz fel, te ámokfutó? Hát hogyan égnének éjszaka?! -

- Mikor égnek, ha nem akkor, amikor sötét van? Azt mondd meg, öreg! -

- Éjjel minek? Akkor aludni kell, nem az utcán csatangolni! Mások alszanak, te meg felvered az embert! -

- Azért alszanak, öreg, mert a sötétben nem szeretnek mászkálni. Hát inkább alszanak. -

- Hagyj már nekem békét, pékinas! Úgy teszel, mintha nem tudnád, hogy ez a rendelet. Éjfél után el kell oltani a lámpákat, azután meg úgyis virrad. -

- Ez a rendelet? -

- Ez - mondta az öreg, és becsapta az ablakot.

De a Kéktündér-pékinas megint zörgetett.

- Ugyan mi kell már megint? - Lajtorja bácsi most már dühös lett. - Takarodj haza aludni! -

- Megyek, megyek, Lajtorja bácsi, de előbb add kölcsön a lajtorjádat! -

- A lajtorjámat?... - képedt el Lajtorja bácsi. - Minek? -

- Ne törődj azzal! Ígérem, hogy minden éjjel, pontban éjfélkor eloltom a lámpáidat. Te meg korán lefekhetsz minden este. Öreg is vagy, fáradt is vagy, rád fér a pihenés! -

- Hmmm... - nemigen hitt az öreg a pékinasnak, de szerette volna, ha már békén hagyja. - Ott van a kerítésnek támasztva. Vidd csak! Jó éjszakát! -

- Jó éjszakát! És ne haragudj azért! - kért bocsánatot a Kéktündér.

Azzal felkapta a létrát, és eliramodott. Amikor az utca végére ért, a létrát az ott ácsorgó gázlámpához támasztotta, és felmászott rá. Kabátjának egyik kék gombját letépte, rálehelt, kabátujjával fényesre dörzsölte, és kitűzte a lámpa tetejére. Kéken villogott a kicsi gomb, és megvilágította körben az utcát.

Így tett a Kéktündér minden gázlámpánál. Mire az utolsóhoz ért, a kabátkáján egyetlen gomb sem maradt. Fázósan összehúzta a mellén, és - miután helyre tette a létrát a Tzipő utcában - hazaballagott.

- A rendelet is betartatik, a Tabán is fényeskedik - szögezte le elégedetten a Kéktündér, és aludni tért.

Ezután minden nap éjfélkor eloltotta a gázlámpákat, s a burák búbján megdörgölte kicsi kék gombjait, amitől megfényesedett a Tabán. Aki akart, járkálhatott bátran, ha éjfél után sürgős dolga akadt a házon kívül. Legfeljebb egy kicsit csodálkozva felnézett az égre, hogy mitől olyan ragyogó ma éjszaka a Hold.

A Kéktündér fázósan összehúzta magán kék kabátkáját, mert aláfújt a csípős novemberi szél.

- Meleg kabát és meleg alvóhely után kellene néznem! - gondolta, amikor egy pici foszlós zsemle és friss meleg tejből álló reggelije után útnak indult Klára néni istállójából a házak mentén. Még ahhoz sem volt kedve, hogy a szélbe kapaszkodva, felhőn lovagolva tegye meg az útját, annyira vacogott a hidegtől.

Addig, amíg Szakajtó úrnál a kemence lángja melegítette, nem is volt semmi baj. De mihelyt kilépett az utcára, nyakoncsípte a szél, belecsimpaszkodott vékonyka kabátjába, és majd felröpítette. Ilyenkor rendszerint eszébe jutott az a Katalin-napi prémgallér, amelynek fényes barna szálai között olyan jót szundikált. Kabátnak is, alvóhelynek is a legalkalmasabb volt, amit csak el tudott képzelni. Csak, sajnos, azt tapasztalta, hogy igen bizonytalan dolog. Mert a prémgallérok általában, különösen télvíz idején, nem maradnak sokáig egy helyben.

Az eset, amelyből a Kéktündér ezt a tanulságot szűrte le, a következőképpen történt:

Katalin-nap volt. A Kéktündér aznap még a kemence melegére sem számíthatott, mert Szakajtó úr becsukta a műhelyt, ahogy mindenki tette azon a napon, már régóta, minden esztendőben.

Szürke hófelhők lógtak az égen, csipkedve, szurkálva rohangált a fagyos szél, s a Kéktündér dermedten ődöngött az utcákon. Semmi kedve sem volt belevegyülni a sátrakat verő árusok sürgés-forgásába a Szarvas ház előtti téren. Szemeire ólmos álmosság nehezült. Legszívesebben aludt volna egész nap, ha talált volna egyetlen pici zugot a Tabánban, amelyet ne mozdított volna ki a sarkaiból a Katalin-napi lázas készülődés. Nekitámaszkodott hát a sarki lámpaoszlopnak, s a tövében zörgő néhány elsárgult fűszáltól várt menedéket a port kavaró szél, meg a port kavaró, igyekvő lábak elől.

Még nem harangozták el a delet, amikor a Dunapart felől a Vár felé kanyarodott egy fedett fiáker. Utána jött még egy, meg még egy,... meg még sok fényes fiáker. Vitték a Várba a szakállas, kövér minisztereket, a hájas miniszternéket, a lengőbajuszú grófokat, a selypegő grófkisasszonyokat, a büszke tartású hercegeket és karcsú hercegnéket, akik királyi ebédre gyűltek, úri mulatságra.

De azon az első fiákeren barna, selymes prémgallér hivalkodott a kocsis kabátján. Ez a prémgallér pedig már messziről jó meleg álmot ígért a Kéktündérnek.

Nem tétovázott egy pillanatig sem. Megkockáztatott egy jeges szélhullámot, amely a Duna felől ugyancsak a Vár felé tartott, és megkapaszkodott benne. Amikor a szél egy pillanatra megült a prémgalléron, a Kéktündér marokra kapta, és belehuppant a fényes, barna szálak közé. Kényelmesen elhelyezkedett, s mire a szél továbbállt, a Kéktündér már aludt is.

Arra ébredt, hogy puha ágya reng alatta, emelkedik, ugrik egyet, jobbra dől, balra dől... Végül azt érezte, hogy ő maga nagyot puffanva földet ért. Minden porcikája sajgott, feje szédült. Azt sem tudta hirtelenjében, hol van és mi történt... Bizony, nem szokott az ilyen durva ébresztéshez!

Ahogy ott ült, a gallérból lepottyanva, magát ébresztgetve, sajgó fejét dörzsölgetve, az orra előtt földig hajolva megjelent a prémgallér. Azután egy pár elegáns lakkcipő szállt ki a fiákerből, meg egy pár sárga selyem cipőcske. A prémgallér felemelkedett, és becsukta mögöttük a fiáker ajtaját.

A Kéktündér még mindig a földön ült. De most már a szívet facsaró ámulattól: mert a sárga selyem topán felett, óh!, egy mindennél finomabb, puhább, szebb, és ráadásul hófehér bundát látott elsuhanni. Egy egész bundát!

Mi sem volt természetesebb, minthogy a Kéktündér azonnal felhasználta további utazó- és alvóhely céljára. Fellibbent rá, és nagybüszkén utazott a bunda pihés hajtókáján a királyi palota kitárt kapuja felé.

Eddig soha az eszébe sem jutott, hogy bekíváncsiskodjon oda, ahová most a novemberi csípős szél, meg egy kívánatos prémgallér véletlenül besodorta. Most azonban, úgy döntött, kihasználja a kedvező alkalmat.

No, ilyen csudát sem látott még! Rögtön rögvest elszállt az álom a szeméből, ha eddig maradt volna egy szemernyi is benne!

Az augusztusi déli napfénynél fényesebben csillogott a hatalmas terem, ahová az ugyancsak fényesen kivilágított, szőnyeggel borított, csupa márvány lépcsőkről befordultak. Középen terített asztal állt. Szikrázott a sok ezüst asztaldísz, kandeláber, evőeszköz, porcelán és kristálypohár. A falakat meggyszínű, arannyal hímzett kárpit borította, meggyszínű függönyök takarták a hatalmas ablakokat, szobrok és festmények díszítették a falakat, és aranyozott csillárokról ragyogott le ezernyi fénylő villanykörte.

A Kéktündér, miután megfosztották hófehér bundájától, a kultuszminiszter feleségének csupasz vállain imbolyogva érkezett meg a terembe. Úgy gondolta, biztonságosabb kilátóhelyet keres magának. Átsuhant a termen, és megtelepedett két óriási arany függönybojt között a meggyszínű függönyön.

Ekkora pompáról, amit itt látott, még egy ilyen pici kékszínű Kéktündér sem álmodott soha életében. Ámult-bámult, a lélegzetét is visszafojtotta. Miután mindent megnézett: az asztalt, a falakat, a belépő uraságok és piperés hölgyek ruháit, a székeket, amelyekre leültek, a legyezőket, amelyeket forgattak, egészen belefáradt. Feje belefájdult a sziporkázó fénybe, füle a halk beszélgetés egyhangú morajába... Mire mindenki megérkezett, s mire a Király és a Királyné beléptek az oldalsó ajtón, a Kéktündér akarata ellenére elbóbiskolt.

Álmában visszatért a Katalin-napot ünneplő Tabánba.

Itt bizony zajosabban folyt a mulatság. Bekecses, zsírszagú férfiak ültek hosszú, fényesre kopott fapadokon, és sört ittak habos korsókból. Kacarászó, tarka gyapjúkendős lányok sétáltak kézenfogva. Összetákolt asztalokon púpozva állt a lángos, sebtiben felállított tűzhelyen sercegett a zsír, sült a kolbász meg a hús. A Szarvas ház előtti, meg az Apród utcai sátrakban mézeskalácsot árult a három bábsütő lány a Hajnalverő utcából. Pántlikát, csipkét, szagosvizet kínáltak az árusok. A kintornás éppen most zendített rá a muzsikára, és megjelent az utca túlsó oldalán a kisfiú a hegedűvel. Megállt egy bódénak támaszkodva, és várta, mikor lesz egy pillanatnyi szünet, hogy belefogjon egy ideillő víg dalba. Az utca kövén már összekapaszkodott néhány fiú meg lány. Fújták a nótát a verklivel versengve, és ropták a táncot körbe-körbe. A fapadok alatt éhes kutyák várták a csontot. Egy kendős, kötényes asszony kenyeret szelt nagy halomba a sülő kolbász mellé. A Naphegy felől keresztülvágott a téren a mutatványos. Két majom ült a karján, és harsányan makogtak. Vidám, nekiszabadult gyerekhad gyűlt a mutatványos köré, aki éppen belekezdett hívogató-csalogató rigmusába:

... Ekkor pedig kinyitották a királyi ebédlőterem ablakát. Épp azt, ahol a Kéktündér ilyen vidámakat álmodott.

Mintha a novemberi szél megint kötözködni akart volna a Kéktündérrel, meglebbentette a meggyszínű függönyt.

Úgy látszik, a lakoma véget ért.

A Kéktündér felriadva és vacogva magára húzta az egyik arany függönybojtot. De mit sem használt. Fel kellett ébrednie teljesen.

Amikor kinyitotta a szemét, maga előtt látta magát a Királynét. Olyan közel volt hozzá, hogy még a lélegzetét is hallotta. Mellette állt a szakállas, magyaros mentébe öltözött Király. Az alkonyuló ég alatt elterülő ütött-kopott Tabánt nézték, a kihalt viskókat, meg a Vár tövében nyüzsgő vidám tömeget.

A Királyné elfintorította kényes orrát:

- Ah, micsoda látvány! Itt Budán!... Bécsben nem a Király ablaka alatt mulat a csőcselék! -

A Király a távozásra kész, székeik mellett ácsorgó vendégsereghez fordult:

- El kell söpörni innen ezt a piszkot! Le kell bontani ezeket a viskókat! El kell takarítani innen ezt a... hogy is hívják?... Tabánt! -

- Igenis, Felség! Helyes, Felség! - szólalt meg a poharak, tányérok, ezüst kandeláberek mögül a fejbólintó miniszterek kórusa.

A két libériás inas nesztelenül az ablakhoz lépett. A Kéktündérnek épp annyi ideje maradt, hogy kisurranhatott a csukódó, óriási ablakszárnyak között a szabadba.

Mit bánta ő most a hideget, szelet, novembert!

A királyi szemet bántja az ő kedves, kopott, szegényes Tabánja! Lebontják ezt a régi várost!... Ó, rettenetesen fájt neki az ítélet.

Ó, ha megmenthetné a Tabánt! De lehetetlen. A düh a fejébe kergette a vért. Már egy cseppet sem fázott... Legalább borsot törhetne a Király orra alá!...

Odalenn semmit sem tudtak az ítéletről. A mulatság a tetőfokán állott. Nyekergett a kintorna, ropogtak a csizmák, suhogtak a szoknyák. Innen-onnan Katákat köszöntő poharak csendültek. A sátrak előtt gyertyák gyúltak az alkonyuló ég alatt. Pattogott a tűz, sercegett a kolbász a serpenyőkben. Korsók tetején habzott a sör. Gyerekek visongtak, kergetőztek, labda puffant. Csonton marakodó kutyák morogtak. Megmaradt portékáikat kínálták harsányan a vásári árusok. A rekedt kucséber nyerőszámokat kiabált, rá boldog nevetés kunkorodott. A nyertes boltossegéd összedörzsölte két tenyerét, és a választott sárga törökmézet egy pirosarcú lánynak adta.

A Kéktündér pedig mindent elkövetett, hogy a mulatságot egyre hosszabbra nyújtsa. Szétszórta a boldogság-szikrákat a Tabán fölött, s a csillagok nem mertek feljönni az égre. A Hold nem mert tovább vándorolni kelet felé. A Sötétség szakadozott gúnyában várakozott nyugaton, amíg ki nem fogyott a bor a hordókból, a kolbász a serpenyőkből, amíg minden Katalin nem kapott legalább egyetlen mézeskalács-huszárt, s amíg el nem fáradtak a lábak a táncban.

Azután elnéptelenedett a Szarvas tér. Becsuktak a kocsmák, a lacikonyhák. Hazatértek az emberek, mert a Katalin-napi ünnepségre hosszú, fárasztó, dolgos hétköznapok következnek.

A Kéktündér hiába tudta, hogy a Király a fenséges ablaktáblák mögött fél éjszakán át álmatlanul forgolódott a zajos mulatság miatt, mégis nagyon szomorú volt.

Többet nem tudott tenni. Még saját boldogság-szikráit sem tartotta meg. Az utolsót épp a hegedűs kisfiúnak adta akkor, amikor az első csillag felmerészkedett az égre.

Amikor a Kéktündér aludni tért a kékfestőék tornáca alatti elhagyott, üres fecskefészekbe, s a puha tollpihék között melegben érezte magát, arra gondolt, hogy általában a fecskefészek biztonságosabb éjszakai szállás, mint egy prémgallér. Talán melegebb is. De ez a tabáni fecskefészek mégsem sokkal biztonságosabb egy prémgallérnál, ha a király úgy akarja...

Abban az esztendőben rettenetes nagy tél volt a Tabánban. Már november végén elkezdett havazni, és havazott egészen márciusig. Hulltak a hópelyhek lassan, ráérősen. Egymásra telepedtek, és vastag hódunnákba takarták az apró házakat, csorba lépcsőket és a görbe utcákat. Eltüntették a bokrokat, a fákat, és hatalmas hógolyókat hagytak a helyükben. Ha eltévedve és fázva rájuk szállt egy-egy veréb, megrengett az óriási hógolyó, s a dermedt bokrok, fák kidugták fekete ágacskáikat a hó alól, hogy hellyel kínálják a fázós vendégeket. De hamar belepte ezeket a gallyakat is a fehér takaró, mihelyt a madarak odébbálltak.

Mint már mondottam, az egész Tabánt beborította a hó, amely csak vastagodott, vastagodott, s minden nappal magasabb lett a sok-sok szállingózó hópihétől. A házak már ki sem látszottak alóla, s közöttük óriás hógombócokba merevedtek a fák, a bokrok. Olyan volt ezen a télen a Tabán, mint egy mesebeli, alvó város.

Csak egyetlen házacska körül ragyogott a tavasz. Ez a kékfestő testvérek házatája volt a Kereszt téren. Bár a ház tetején toronymagasságúra növekedett a hódunna, a kicsi udvaron álló két gesztenyefa és a rózsabokrok ágain egyetlen szem hópelyhet sem lehetett látni.

Ez pedig a verebeknek volt köszönhető.

... A verebeknek mindenkinél keservesebb volt a sorsuk ezen a télen. Ha kimerészkedtek fészkeikből, hogy egy-egy falat után nézzenek, repkedhettek bizony egész álló nap, a hófehér Tabán takaróján nem leltek egyetlen szem morzsát sem. Arra pedig még gondolni sem lehetett, hogy a hótakaró alatt pihenő magokat előkerítsék, azok olyan mélyen aludtak. A faágakon felejtett finom falatok, mint például a hársfa szárnyas magva, a fenyő toboza vagy netalán egy-egy szem aszalódott gyümölcs, mind elrejtőztek. A kukacok, lárvák mélyen az odvakba vagy a föld alá bújtak. Az emberek is csak módjával merészkedtek ki a házakból, így arra sem lehetett számítani, hogy útjuk során itt-ott elhullajtanak valamit, amit az éhes veréb a begyébe rakhatna.

Egészen addig nem történt semmi, amíg az a bizonyos veréb-szerencsétlenség nem történt december derekán a kékfestő testvérek háza környékén.

A ház eresze meg az udvarra nyíló tornác pereme alatt vagy öt fecskefészek lapult. Mindegyikbe, miután gazdái az idén is jó messzire költöztek belőlük ideiglenes, melegebb hazájukba, nagy szemfülesen beleköltözött egy-egy verébházaspár, akik immár jó két hete ki sem mozdultak a fészkekből. Nagyokat aludtak, s hozzá üres bendőjük korgott altatódalt.

Volt itt egy hatodik fészek is. Abban, bizony meg kell vallani, a Kéktündér rendezett be magának téli szállást az ott felejtett puha tollpihékből.

Egyik délután óriási ricsajra ébredt. Amint kidugta a fejét a jégcsapokkal kicifrázott fészekből, hát látta, hogy az egyik "verébház" mindenestül a hóra huppant a tornác előtt. Két rémült lakója pedig szárnyaikkal csapkodva próbált lábra állni a süppedő, puha szőnyegen. Megkergült hógöröngyöknek nézte volna őket akárki. Csak csipogásuk árulta el, hogy verebek.

A Kéktündér már ott tartott, hogy magára ölti a verébpihéből szőtt téli bundáját, és a segítségükre siet, amikor nyikordult a ház tornácra nyíló ajtaja, és kilépett rajta Margit néni. Utána csoszogott Vince bácsi foltozott ködmönben. Vince bácsi megállt a küszöbön, és hunyorgó szemmel próbálta kitalálni, mi történik. Margit néni azonban belegázolt a térdig érő hóba, óvatosan felemelte a két vergődő madarat, a kötényébe rejtette és bevitte a házba.

A Kéktündér ezek után mégiscsak magára öltötte toll-bundáját, és a tornácra nyíló ablak párkányára perdült, hogy lássa, mi történik odabent. Az ablakból a kékfestő műhelybe lehetett látni. A homályos szobában fakádak álltak kék festékkel tele, falócák, festékcsöppektől kéklőn, kifeszített kék vásznak meg fehér vászonkötegek a fapolcokon. A falon pedig körbe-körbe fából faragott csodaszép virágok. Szögre akasztott virágok fából! És ugyanezek a virágok ezerszer meg ezerszer megsokszorozódva a kifeszített kék vásznakon virítottak fehéren. Micsoda pazar kék világ! S mennyi fából faragott virág! Pontosan, mint a tündérmesékben!

A Kéktündér az eléje táruló látványra csak ennyit mondott: - Ó! - és ottfelejtkezett az ablakpárkányon.

Kis idő múlva a kék szobába belépett Margit néni, és kicsi kék vesszőkosárba tette a verebeket. Leült eléjük a lócára, és bütykös kezével öreg kenyeret morzsált a kosár elé a keményfa asztalra.

Amikor a hontalan madarak felmelegedtek és jóllaktak, Margit néni kinyitotta nekik a műhely ablakát.

- Csirip-csirip! Hol lakunk ezután? - kérdezték egymástól szomorúan.

- Van egy kiadó fészek ott, jobbra a sarokban - lépett melléjük a Kéktündér.

- Az jó lesz! Az jó lesz! Köszönjük! - csipogta a verébpár, és szinte meg sem nézték, ki volt ilyen nagylelkű, máris repülni készültek.

- Csak jó lenne, ha egy kicsit még ott lakhatnék, amíg alkalmasabb helyet nem találok - állította meg őket a Kéktündér. - Legalább éjszakára fogadjatok be! Nappal ugyanis a pékműhelyben dolgozom - kérlelte a verebeket.

Így történt, hogy eztán az ötödikké előlépett hatodik verébfészekben hárman laktak.

Közben Vince bácsi madáretetőt ácsolt, Margit néni meg elhatározta, hogy a szemközti pékműhelyből minden reggel elkéri a széthullott morzsát ezeknek a szegény madaraknak.

Amikor ezt elhatározta, nem is gondolta, hogy a verébgondozásnak micsoda következményei lesznek!

Másnap már összegyűjtve, fehér vászonzacskóba csomagolva a pékinas átnyújtotta neki a morzsát. Otthon pedig egész tartalmát kiszórta a tornác elé, amelyről előbb gondosan lesöpörte a havat.

A következő pillanatban, mintha valaki előre értesítette volna őket, a Tabánban lakó összes madár: veréb, galamb és minden kétszárnyú apró állat, akik nem tudtak a tél elől melegebb vidékre menekülni, mind ott repdesett, csipogott, cserregett, csirregett a tornác előtt, és egy szempillantás alatt felszedték az utolsó szem morzsát is.

A következő reggelen, amikor Margit néni kék gyapjúkendőbe csomagolt alakja utat törve a térdig érő hóban, megjelent a kertkapuban, már az összes szárnyas vendég, hívott és hívatlan, ott ült a lakomára várva a két gesztenyefán. Még a rózsabokrokat is megszállták.

Ettől az ostromtól persze a fák és bokrok elveszítették fehér hóruhájukat. A sok izgatott tollas jószág vidám zsivaja tavaszi jókedvet öntött a vén gesztenyefák törzsébe, ágaik pedig olyanok lettek, mintha madarakat virágoztak volna. A fák és a rózsabokrok telis-tele voltak színes, szemtelen és jókedvű madarakkal. Felderült az udvar, mintha megérkezett volna a kikelet.

Körös-körül tombolt a tél, fázott és aludt a Tabán, de ez az udvar élt, virított és zengett egész télen át.

Hát még, amikor elkészült a madáretető! Az volt csak mulatság!

Ekkora madáretetőt azóta sem látott senki! Még tetőt is ácsolt rá Vince bácsi! Négy sarkán négy oszlop tartotta! Az egész társaság elfért rajta! Még a Kéktündér is, aki erre a mulatságra várva már kora hajnalban az egyik pózna mellé kuporodott.

Ami igaz, igaz! Más oka is volt erre!

Mert ki tartotta tisztán, takarosan ezt az óriási, csodálatos madáretetőt a két gesztenyefa között?

Biz elárulhatom: a Pirosszoknyás tündérlány!

Amikor eltakarodott a madárhad, s a lakoma után a szomszédos fákra és a rózsabokrok tüskés ágaira telepedtek egy kicsit csevegni és megbeszélni a Tabán ügyes-bajos dolgait, akkor zöld szárnyain libbenve megérkezett Tercsi mesekönyvéből a Pirosszoknyás tündér. Apró kezében pici seprűt hozott, zománcos vödörben havat, babos kendővel bekötötte aranyló haját, és nekilátott a takarításnak.

A Kéktündér pedig a madáretető oszlopához dőlve, karbafont kezekkel nézte. Néha egymásra mosolyogtak. Aztán a Kéktündér azt kérdezte:

- Hogy vagy? -

A Pirosszoknyás azt mondta:

- Jól. És te? -

- Én is. -

És ezzel sok mindent elmondtak egymásnak, akár hihető, akár nem.

... Már vége felé járt a tél. Igaz, még mindig havazott, és még tartottak a víg madárlakomák a gesztenyefás udvarban, amikor a Kéktündér, ugyanannak az oszlopnak támaszkodva, azt kérdezte:

- Hogy vagy? -

A Pirosszoknyás azt mondta:

- Jól. És te? -

- Én is. -

De most nem fejeződött be itt a beszélgetés. A Kéktündér ugyanis hozzátette még:

- Hozzám jössz-e feleségül? -

A Pirosszoknyás kezében megállt a seprű. A csivitelő madárhad elhallgatott. A hópelyhek megálltak a levegőben. Még bent, a kékfestő műhelyben is megmozdult valami: a fából faragott bimbók kinyitották szirmaikat, és kivirágzottak a kékszínű vásznak.

Mert a Pirosszoknyás a Kéktündérre nézett és mosolygott:

- Hozzád megyek feleségül - válaszolta.

A Kéktündér olyan izgatott volt, mint világéletében még soha. És ez teljesen érthető, hiszen ma délben lesz az esküvője a Pirosszoknyás tündérlánnyal.

A Kéktündér ma nem hordta ki a friss kenyeret a fűszereshez, sem a kocsmába, nem állt oda lisztet szitálni, kovászt keleszteni... hanem Szakajtó úrtól szabadnapot kért.

Reggel egy kicsit tovább lustálkodott, azután elkezdett öltözködni. Már kinyitott a fűszeres, a patikus, a cukrász, sőt, a pékműhely is. A nap már olyan magasan járt, hogy a Tercsiék eperfája árnyékot vetett a ház falára. Amikor majd az "Aranykakas" kocsmárosa hasa elé köti a fehér kötényt, s az udvaron szaladgáló riadt tyúkok közül elkap egyet, tehát amikor hozzá lehet kezdeni az ebédfőzéshez, akkor a Kéktündérnek indulnia kell.

... A Kéktündér már napok óta készülődött. A fészek-társbérletet nem találta megfelelőnek, hogy tündérfeleségét oda költöztesse. Tehát lakás után nézett, ahol még a koratavaszi hűvös éjszakák idején is ágyat vethet majd maguknak.

Hihető-e vagy sem, de tény, hogy a Kéktündér nem akart fényes tündérpalotában lakni. Legszívesebben levél alján, kékvirág kelyhében, illatos orgonabokor tövében aludt. De most, március vége felé, amikor még a téli szelek eltévedve vissza-visszajárnak, ilyesmire gondolni sem lehet.

Bejárta a Tabán minden zegét-zugát, míg végre rábukkant arra a helyre, ahol a világ legcsodásabb tündérfészkét lehet berendezni. Ez pedig a kékfestő testvérek házában volt, ahol a sarokban, mindenkitől elfeledve egy fából félig kifaragott virág hevert. Ez a virág rendkívüli módon hasonlított arra a kék virágra, amelyikből a Kéktündér kipattant azon a ködöt kergető őszi reggelen Jancsi és Pompon, a feketehátú tengerimalac szeme láttára.

A virág féligkész szirmai között puha ágy került tollpihéből meg tavalyi pitypang boglyas fejéből. Leterítette tündérálomból szőtt bíbor takaróval. Délibábos tarka rétből szőnyeget terített alá, s a csobogó patak nyári fodraiból ügyesen tükröt varázsolt, mert tudta, hogy a lányok - még a tündérlányok is - milyen szívesen fésülködnek reggelente tükröcskéik előtt.

Most azonban a Kéktündér nézegette magát benne. Úgy látszott, teljes mértékben elégedett új ünnepi kék selyem ruhájával, frissen vasalt csipkés gallérjával, csipkés kézelőjével. Ruháját maga varrta a nyári ég kékjéből, a kék Duna habjaiból, habos gallérját a Nap sugaraival maga fehérítette, maga keményítette, maga vasalta. Ezüst gombjait a Hold fényesítette, lakkcipőjét a csillagok. Szőke haját a tavaszi szél bodorította, a Tabántól szikrázó jókedvet kapott.

Végre elkészült.

- Épp ideje! - gondolta.

Az "Aranykakas" kocsmában már főtt a tyúkhúsleves, a pékműhelyben megkelt a kovász, a sarki cukrászdában zakatolt a habverő, Donga bácsiéknál meg szorgalmasan kopogott mind a hét kalapács.

A Kéktündér perdült egyet, fordult egyet, és átsuhant a Tercsiék udvarára. Itt ma nagyobb volt a lárma, mint bármikor. Micsoda szerencse!

Zakatolt a varrógép, és döngött a véső végén a fakalapács a kőfaragó műhelyben. A leveleit bontó eperfa alatt a kint felejtett kissámli meg a nyitott mesekönyv tűrte csak a rettenetes hangzavart. Tercsi az ablakhoz menekült a Hajnalverő utca eseményeit lesni, és azzal sem törődött, hogy mi történik az udvaron heverő mesekönyv lapjain.

Pedig most érdemes lett volna odafigyelnie!

Ugyanis a mesekönyv minden lakója a Pirosszoknyás körül sürgött-forgott. Két hófehér nyuszi koszorút font fehér barackvirágokból. Barna mackó az ezüst cipellőket fényesítette. Cinege madár a leány arany haját fésülte. Az eperfa alsó ág-bogai között pedig három fürgelábú igazi pók az éjszaka elcsent ezüst holdvilágból fátylat szőtt a Pirosszoknyásnak.

A legszorgalmasabban a három okos majom dolgozott, akik óriási radírral küszködtek. Tolták jobbra, tolták balra, húzták-vonták, taszigálták, de Tercsi piros ceruzájának nyomait sehogyan sem tudták leradírozni a tündérlány szoknyájáról. Már izzadságcseppek potyogtak a homlokukról, de ettől csak még jobban elmaszatolódott a tündérlány szoknyája. Mit volt mit tenni, kétségbeesetten lemondtak a hiábavaló küszködésről.

- Sebaj! - vigasztalta a Pirosszoknyást Öreganyó, a mesekönyv utolsó oldalának lakója. - Úgyis Pirosszoknyás lett a neved. Hadd maradjon rajtad a név is, meg a piros szoknya is! -

- Ui, ui, - szólt közbe a kismalac. - Nem is olyan csúnya ez a szoknya! -

- És ha tudnád, milyen jól áll! - hízelgett a kandúr.

- Hát akkor jól van, felveszem így! - törődött bele a Pirosszoknyás.

Fel is vette az immár örökre piros szoknyáját, arany hajára feltűzte holdvilág fátyolát, feltette barackvirág koszorúját és felhúzta ezüst cipellőit. Zöld szárnyacskái csillogtak a napfényben. Örömében a nyári nap rámosolygott, és pici arany szikrákkal teleszórta a Pirosszoknyás fátyolát, szoknyáját, dús haját. Csak úgy vakította azt, aki ránézett.

Ekkor toppant be frissen és roppant elegánsan a Kéktündér.

- Indulhatunk! - mondta.

De nem felejtette el hozzáfűzni azt sem:

- Csodaszép vagy, Pirosszoknyás! -

Elindultak. Szálltak, repültek, szél hátán lovagoltak vagy hetven esztendőt. Végül megérkeztek abba a Tabánba, ahol nincsenek görbe utcák, alacsony házikók, hanem ahol zöldell a pázsit, rügyeznek és virágoznak a fák, ahol gyerekek játszanak a játszótereken, öregek üldögélnek a padokon, autók suhannak, buszok pöfögnek, s ahová büszkén tekint le a fehéren ragyogó Erzsébet-híd.

Ebben a pillanatban köszöntött be a tavasz. Március huszonegyedike volt.

Amikor megszólalt a déli harangszó, a Kéktündér kézenfogta a Pirosszoknyást és az aranyeső bokor alá rejtett kék selyem trónushoz vezette.

Köréjük gyűltek mind az ismerősök a mesekönyv lapjairól, mind a meghívottak Tündérországból, ahol valamikor a Kéktündér édesapja volt a király. Odagyűltek mind a tündérek, virágok, manók és megannyi csodás népség.

Amikor elszállt a harang utolsó kongása, a Kéktündér a Pirosszoknyáshoz fordult:

- Enyém vagy már mindörökre! -

- Tiéd vagyok mindörökre! - suttogta vissza a Pirosszoknyás.

Így fogadtak egymásnak örök hűséget.

Helyeslően bólogattak a virágos fák, a leveleiket bontó bokrok, a fűszálak kecsesen hajlongtak, a rengeteg sárga pitypang meg a fehér százszorszépek meghajtották fejecskéiket. Boldogan nyikorgott a hinta, vidámabban puffant a labda, s felszállt a fehér felhőkig örömében.

A Kéktündér meg a Pirosszoknyás körül álló násznép pedig hatalmas éljen!-nel köszöntötte az ifjú párt. Csak úgy zengett belé a Tabán!

A hintákon ülő gyerekek azt hitték, hogy a nap köszönti a tavaszt sugarainak zengő pattogásával. A padokon üldögélő öregek meg azt, hogy a föld sóhajtott a megújulás örömére. A kavicsos utakon sétáló felnőttek meg azt, hogy a szél suhog a fák ágai között...

Tündér-esküvőkön az a szokás, hogy a tündérvőlegény valami csudás nagy tettel megpecsételi adott szavát.

Tudta ezt jól a Kéktündér is. Felállt a kék selyem trónusról. Ráfigyelt mindenki: a lakodalmas nép, a zöldellő növények, az utak, a padok, a házak, még a villamosok is megálltak egy észrevehetetlenül rövid pillanatra.

A Kéktündér elővette tegezét. De tegezéből nem ezüst nyílvesszőt húzott elő, hanem egy élő faágat. Ezt az ágat a Kéktündér az édesapjától kapta, amikor a Tündérkirály a tabáni tartományt neki adományozta. Ez a faág a messzi Tündérországból érkezett sok-sok évvel ezelőtt.

A Kéktündér kifeszítette nyilát, s az ágacskát egy fehéren virágzó fának célozta. Sivított a vessző, szelte a levegőt, és pengve megállt a fehéren virágzó fa törzsén.

Abban a pillanatban az élő vesszőből ágak pattantak, az ágakon rügyek fakadtak, a rügyekből pedig rózsaszínű virágok bontogatták szirmaikat.

Nem messze a hídtól, a Szarvas házzal szemben még most is áll ez a fa, amely minden tavasszal, azóta is, fehér meg rózsaszínű virágot hoz egyszerre...

No, ki lehet találni, milyen víg tündérlakoma kerekedett azután, hogy a Kéktündér az első táncra felkérte a Pirosszoknyás tündérlányt!

A bokrok alján csuprokban állt a Miska tehén édes teje, illatoztak Szakajtó úr foszlós, mazsolás kalácsai, Habary úr habos tortái pipeskedtek ezüst tálakon, s nem hiányoztak a mézeskalács-szívek sem az asztalokról.

A szokásos tücsökzenekar húzta a talp alá valót. A Pirosszoknyás ismerősei a mesekönyv lapjairól, meg mind a meghívottak Tündérországból, a tündérek, a manók, a virágok, és mind az ezernyi csodás népség ropta a táncot déltől hajnalig.

Álmában ellátogatott a tündér-lagzira Tercsi, aki nem győzött álmélkodni, hogy a mesekönyvbeli tündér milyen csinos az általa festett piros szoknyájában. De hogy ilyen gyönyörűen táncol, azt eddig nem gondolta volna!

Kockás hálóingében ott totyogott a megrakott asztal körül Lajtorja bácsi is. Egy réti margaréta finom tejjel kínálta. Jót húzott az öreg a mázas csuporból, azután megtörölte bajuszát. Zsebéből gyufát húzott elő, és sorra meggyújtogatta a pici gyertyákat az aranyeső bokor alján.

Kicsit még álmosan megérkezett Klára néni is. Nászajándékul egy sokrét hajtogatott, levendula illatú, hófehér asztalterítőt hozott.

- Még az öreganyám szőtte, saját kezével! - nyújtotta át a Pirosszoknyásnak. - Jó lesz majd, ha asztalt terítesz a tündérebédhez! -

Azután Klára néni Donga bácsihoz fordult, aki mögött ott sorakozott mind a tizenkét gyereke. Még Miklós is, aki billegve, de azért büszkén állt a lábán. Sárga pitypang fogta a kezét, hogy el ne botoljék.

- No, Donga öcsém, derék gyerekeid vannak! Hallottam hírét, hogy ők javították meg a törött kordémat. Azóta bizony magától szalad! - mondta Klára néni.

- Semmiség... - dünnyögte Donga úr, és zavarában elvette az egész ezüst tálcát a százszorszép kezéből. Sebaj! Egy szempillantás alatt az egész narancsszínű torta az ezüst tálról a tizenkét Donga-gyerek bendőjébe került! A Pirosszoknyás egy papsajt kerek levelével megtörölte utána a kis Miklós maszatos arcocskáját.

De nini! Ott ül Pompon is Jancsi tenyerén egy félreeső bokor tövében! Nem sokáig. Pompon kiugrott a meleg tenyérből, és vidám bajuszkáit pedergetve a Kéktündérnek hosszú boldogságot kívánt.

A patikus két csengő arany betűt hozott az ifjú párnak, Vince bácsi és Margit néni fából faragott piciny komódot.

Az "Aranykakas" kocsmárosa táncra kérte Szappanos nénit, aki hiába szabadkozott, hogy nem áll már a lába a táncra, a kocsmáros derékon kapta, és a tánc kellős közepébe vitte.

Gilette úr meg a legidősebb bábsütő lánnyal ropta a polkát, Habary úr a középsőt kérte fel éppen. A legfiatalabb a Kéktündér-pékinassal táncolt.

Miska tehén egyedül ődöngött a táncolók között. Bánatában letépett egy kék selyemvirágot a tündér-trónus kárpitjáról. Csak amikor már lenyelte, akkor vette észre a tévedést. Hogy ne unatkozzék, beszédbe elegyedett a vízárus gebéjével.

A vízárus épp a Színésznőnek udvarolt, a mutatványos meg bűvészmutatványokkal szórakoztatta a fehérruhás lányt.

Szakajtó úr roppant óvatosan, nehogy az ezüst cipellőkre lépjen, a Pirosszoknyással járta a tangót. De nem állta, hogy közben meg ne jegyezze:

- Bezzeg arra sohasem gondoltam, hogy egy tündér legyen az én legjobb inasom! -

A Pirosszoknyás boldogan hallgatta, hogyan dicséri férjét az öreg pékmester.

A margaréta összekapaszkodott egy manóval, a százszorszép egy tündérrel, a mackó a nyúllal, a kandúr a cinegével, a sárga pitypangok meg egymással, és ropták a táncot a víg tücsökzenére, meg a feketefürtű kisfiú hegedűszavára.

Talán még most is ropják. A sárga pitypangok meg a fehér százszorszépek milliomjai, ha tavaszi szél fúj a Duna felől, még most is hajladoznak, topognak, fejüket ingatják, mintha tündér-lagzin táncolnának a kecses fűszálak között. Nézzétek csak meg jól!

Mindenesetre ennek a mesekönyvnek meg az öreg Tabánnak a lakói másnap reggel csak a homlokukat ráncolták, ha éjszakai furcsa álmukra gondoltak. De nem mertek szólni róla senkinek. Csak nekem mesélték el.

A rajzokat Ligeti T. Miklós készítette.

1974.

Drámai képtelenség 2 részben,
szünetjátékkal

Szereplők:

Történik: eztán bármikor

Szín: Optikailag kitágított, sűrűn fekete színpad közepén, mintha egy nagy fekete dobozban lenne, egy szoba, azon balra ajtó, az ajtón túl kanapé asztalkával, szemben egy közönséges fekete tábla, jobbra ablak, az ablakon innen íróasztal székkel. Mindenütt könyvespolcok és könyvek, újságok, papírok. A valószínűtlennek tűnő jelenetek alatt a szoba fehér-szürke alapszínű és nagyon világos, a reálisnak tűnő jelenetek alatt ugyanaz a szoba valószerű színeket és fényeket kap.

1. jelenet

A színpad tökéletesen sötét. A nézőtéri világítás hirtelen kialszik. Mélyről jövő, egyre erősödő, az elviselhetetlenségig fokozódó dübörgés, moraj. Fel-felvillanó apró fények. Oldalról, hátulról a nézőtéren is végigsikló, keresgélő fénypászmák, amelyek végül megállapodnak a szobán, amely megkapja a "valószerűtlen" világosságot, és a reflektorok kialszanak. Körül sötét.

A FÉRFI az íróasztal alatt guggol, a NŐ a kerevet alatt fekszik. Iszonyú csend.

NŐ - (Megmozdul, kibújik a kerevet alól, nyújtózik.) Élek. Életben maradtam. (Körülnéz) Hát ez meg hova lett?

FÉRFI - (Megmozdul)

NŐ - (Észreveszi) Nicsak! A tudós úr!... Vagy a tudós macskája? Jól elbújtál! (Megpiszkálja) Na, gyerünk! Kifelé!

FÉRFI (Morog)

NŐ - Gyere! Már vége. Elmúlt.

FÉRFI - (Morog)

NŐ - (Ráncigálja) Naaa!

FÉRFI - (Marad)

NŐ - Megsebesültél?

FÉRFI - Nem.

NŐ - Mutasd magad! (Húzza kifelé)

FÉRFI - (Az íróasztalba kapaszkodik. Dulakodás. Az asztal felborul. A FÉRFI feláll, nyújtózik.) Na, mi van? Mit nézegetsz rajtam?

NŐ - Csak úgy. De semmi. Nem sérültél meg.

FÉRFI - Nem. Csak itt (a fejét tapogatja) egy kicsit... Valami furcsa.

NŐ - Megmenekültünk... Megütötted a fejed? Hol?

FÉRFI - Nem, nem. Nem fáj. Csak furcsa... Elfáradtam. Ott az alatt az izé alatt. Egész idő alatt. Egész... Meddig is tartott?

NŐ - Mi? Mi tartott meddig?

FÉRFI - Ez az izé... A sötét, a zúgás, a dörgés... szóval...

NŐ - Körülbelül két évig.

FÉRFI - Hm... Az sok idő. Nem?

NŐ - Szóval a fejed nem fáj. Mutasd azért!

FÉRFI - Itt...

NŐ - (A szíve táját, a gyomrát tapogatja) Nekem meg itt... Mintha elvesztettem volna valamit...

FÉRFI - Én is... pont úgy... Mintha elvesztettem volna... Megkeresem. (Keresgél) Hol a szemüvegem?

NŐ - Neked nincs szemüveged.

FÉRFI - Azt is elvesztettem ebben a... ebben a... a fene egye!

NŐ - Nem. Neked sosem volt szemüveged.

FÉRFI - Miért nem? Hiszen nem látok nélküle.

NŐ - Dehogynem. A legapróbb betűket is el tudod olvasni.

FÉRFI - Azóta eltelt két év. Te mondtad. Két év az íróasztal alatt... De hol van?

NŐ - Nem volt. Érted? Sohasem volt!

FÉRFI - De. (Egy könyvféle kerül a kezébe) Mi ez, mondd?

NŐ - Az? Könyv.

FÉRFI - (A nő orra alá tartja) És ezek?

NŐ - Hogy-hogy ezek?

FÉRFI - Ezek a krix-kraxok? Nem tudom elolvasni. Nem tudom! Hol a szemüvegem? (Lázasan keresgél)

NŐ - Nekem is meg kellene keresni...

FÉRFI - Krix-krax, krixek-kraxok... betűk...

NŐ - Igen. Hiányérzet. Valami ilyesmit érzek.

FÉRFI - (Dúdolva) Krixek-kraxok, frittyek-pattyok... Ja, igen: Mondd, kedvesem, mi is történt az előbb?

NŐ - Mikor előbb?

FÉRFI - Mielőtt ezt a krix-kraxot a kezembe vettem.

NŐ - Azt a könyvet?

FÉRFI - Igen.

NŐ - Valami szemüveget kerestél.

FÉRFI - Még azelőtt!

NŐ - Az íróasztal alatt guggoltál.

FÉRFI - Hm. Igen? ... Te! És ez a könyv, ez micsoda?

NŐ - Honnan tudhatnám én? A te kedvenc könyved.

FÉRFI - És melyik a tied?

NŐ - (A párna alól előhúzza) Ez.

FÉRFI - És még azelőtt? Még azelőtt mi volt?

NŐ - Mi előtt mi volt? Nem értelek.

FÉRFI - Mi előtt az íróasztal alatt guggoltam.

NŐ - Azelőtt? Nem tudom. Én is szeretném tudni. Nagyon szeretném tudni!

FÉRFI - (A könyvet tartva a kezében) Szóval ez...

NŐ - Úgy csinálsz, mintha nem tudnád. Vagy történt valami a szemeddel?

FÉRFI - (sorra kézbe veszi a könyveket. Zaklatott) Nem, nem.

NŐ - (egy tárgyat mutat) Ezt látod?

FÉRFI - Igen.

NŐ - (felmutat egy újságot) És ezt?

FÉRFI - Papír.

NŐ - Nézd meg jól!

FÉRFI - Krix-kraxok. Betűk... (Az újsággal a kezében, dúdol) Krixek-kraxok, frittyek-pattyok, bebebe-tűűűk...

NŐ - Hagyd abba! Mondd a címét!

FÉRFI - Nem tudom.

NŐ - Nem tudod elolvasni?

FÉRFI - Nem. (tovább dúdol)

NŐ - (Kiabál) Hát emlékezz!

FÉRFI - (A dúdolás dühös-hisztérikus kiabálásba csap)

NŐ - Hallgass! Hallgass! ... (Maga elé) Mi történt? Mi ez?... Hogy lehet ilyen jó kedved, amikor... amikor... Mindjárt rájönnék, ha egy pillanatra csöndben maradnál!

FÉRFI - (Elhallgat, döbbenten) Mondd csak még egyszer!

NŐ - Hogy lehet ilyen jó kedved, amikor... Mindjárt rájönnék, ha egy pillanatra csöndben maradnál... De furcsa... ha egy pillanatra csöndben maradnál... Valamire emlékeztet.

FÉRFI - Engem is.

NŐ - Kukuljak meg? Áh, én csak megrohadok itt!...

FÉRFI - Ne kezdd el megint! (Becsukja a szemét, a fejét szorítja) Narancsszín... Itt hátul... valami hiányzik...

NŐ - Igen, megvan!

2. jelenet

Ugyanaz a szoba valóságszerű színekkel és fényekkel. A felfordulás változatlan. A FÉRFI a felborult íróasztal melletti széken, ölében írógéppel kucorog, ír. A NŐ a kereveten. Szól a rádió, a NŐ vele dúdolja a dallamot.

FÉRFI - Hogy lehet ilyen jó kedved! Amikor... amikor... Mindjárt rájönnék, ha egy pillanatra csendben maradnál.

NŐ - Kukuljak meg?

FÉRFI - Ne kezdd el megint!

NŐ - Áh, én csak megrohadok itt! (kimegy)

FÉRFI - Hát nem! Kiverte a fejemből.

NŐ - (Bejön egy tállal) Dühös vagy még?

FÉRFI - Dühös. Kereshetnél valami tennivalót, hogy békén dolgozhassak. De nem! Itt ülsz a nyakamon... Zárd el azt a rohadt rádiót!

NŐ - (Elzárja) Na, egyél ebből!

FÉRFI - Nem kell. Hagyj végre dolgozni!

NŐ - Áááá, tátsd ki a szádat! Finom szőlő. Ginben áztattam.

FÉRFI - Elég legyen!

NŐ - Jó. (Szemezget, csend.) ... Te düh-zsák, ide figyelj! Lefekszem, te mesélsz nekem, én meg elalszom, aztán dolgozhatsz. Jó?

FÉRFI - Mint egy kölyök...

NŐ - Naaa! Jó?

FÉRFI - Inkább gines szőlőt eszem. Te meg alszol vagy mosogatsz, vagy megvarrod az ingemet... de légy már csendben!

NŐ - (Egy darabka csend után a FÉRFI háta mögé settenkedik, megcsókolja a nyakát.)

FÉRFI - Hagyj!

NŐ - Most... (törleszkedik)

FÉRFI - Hát ezt nem bírom ki!... Egy birka türelme sem elég hozzád!

NŐ - De miért? Miért vagy most dühös megint?

FÉRFI - Mert épp megtaláltam a megfelelő kifejezést. Most fogalmazom a döntő érvet a háromágú garat és a szeparált hangszálak szükségességéről, amellyel a lényeges problémák egy része tisztázódik. Mert... Úgysem érted!... És akkor jössz te, hogy meséljek, jössz a szőlőddel meg a ...

NŐ - Meg a? ... Hát baj, ha megkívánlak? Igen? Mert te, te tudós, csak az eszedet használod. Tehetek én róla, hogy... ha elnézlek, ha érezlek, máris...

FÉRFI - Úristen!

NŐ - Mindjárt! Mert igenis ez az élet. Nem a te vacak papírjaid, meg vírusaid, meg képleteid! Ez! Ez az értelme az egész rohadt, unalmas életnek!

FÉRFI - Hát persze. szerinted. Eridj ki, igyál egy kis vizet, az majd lehűt.

NŐ - (Visítva) Miii? Te. Te... (Bőg) Hát lehet így élni, egy ilyen agygép mellett, ilyen értelmetlenül. Csak főzök, eszem, olvasok, alszom, takarítok... Takarítok! Nézz körül! (Lázas tevékenységgel vezeti le a dühét: rendet teremt. Közben:) Ennek a disznóólnak a közepén ülsz te, és mindenféle marhaságon töröd a fejed. Mintha a világon sem volnék. Gyere, segíts! Állítsuk fel az íróasztalt!

FÉRFI - Hagyj békén!

NŐ - Semmi öröm, csak a... Legalább gyerekem lehetne!

FÉRFI - Gyerek! Ide! Még ennyi nyugtom sem lenne. Nem!

NŐ - A nyugalmad a fontos. Mindig csak te vagy a fontos. De én... Még ha háromfejű lenne, akkor is... Legalább valaki volna... nekem. Kérlek, legalább ezt az íróasztalt segíts lábra állítani!

FÉRFI - (Leteszi a gépet a földre, még ül)

3. jelenet

Sötét. Az első jelenetet indító dübörgést halljuk, - mint egy halvány idézetet vagy visszhangot. A nehezen gyulladó fények ismét a "valószínűtlenül" fehér-szürke szobát világítják meg. A FÉRFI, a NŐ és a tárgyak helyzete folytatása a 2. jelenetnek.

FÉRFI - Mi volt ez?

NŐ - Mi voltunk. Azelőtt.

FÉRFI - Igen, emlékszem. Erre emlékszem.

NŐ - Mindketten jól emlékszünk. Csak nekem nincs kedvem folytatni.

FÉRFI - Hol lehet az az isteni gines szőlő?

NŐ - Van még a fridzsiderben.

FÉRFI - Hol?

NŐ - A konyhában.

FÉRFI - (Kimegy. Másodpercek múlva vissza.) Nincs.

NŐ - Pedig maradt még. Ott van, ugyanabban a tálban.

FÉRFI - Nincs tál. És fridzsider sincs.

NŐ - Fridzsider? Hova lett?

FÉRFI - És konyha sincs. Az előszobát sem láttam.

NŐ - Hát hol voltál akkor?

FÉRFI - A küszöbön álltam az ajtó előtt. Majdnem lezuhantam. De nem fontos...

NŐ - (Automatikusan és tétován tesz-vesz, mint aki megbénult.) Igen, ez lesz az. Ez meg a ... Mi is ez? Mondd csak, mi is ez?

FÉRFI - Nem tudom. Semmit sem tudok. És nem értek. Valamire mindketten emlékeztünk, aztán megint semmi. Semmi. Csak ez az íróasztal, a kerevet, a falak, te meg én... De egészen másként.

NŐ - Másként. Valami hiányzik.

FÉRFI - Igen. A te gines szőlőd sincs meg.

NŐ - Itt vannak a papírjaid, a számításaid, a könyveid. A munkád. Ott a gép is. Folytasd az a háromágú garat-ügyet!

FÉRFI - Folytassak? Mit? Olyan jó ülni! Egészen megijedtem. Ott nagyon sötét volt...

NŐ - Gyere! Úgysem tudom hova tenni ezeket (az összeszedett papírokra, könyvekre céloz). Állítsuk fel az íróasztalt!

FÉRFI - Hagyj békén!

NŐ - Nem hagylak. Gyere! (felrángatja) Na, fogd! Most emeld! (Az asztal végre helyre kerül) Mindent úgy teszek vissza, ahogy volt.

FÉRFI - Minek?

NŐ - És folytatod, tudod. És most nem foglak zavarni. Majd elfoglalom magam. Lemegyek vásárolni, és főzök neked valami jót.

FÉRFI - Hol mész le!?

NŐ - Igaz... Hát akkor... Mindegy, kezdd el! Nézd, minden itt van. A tollad. Tessék.

FÉRFI - (az íróasztalhoz, bátortalanul) Mit kezdjek velük? Tényleg nem tudom elolvasni.

NŐ - Dehogynem.

FÉRFI - Elvesztettem.

NŐ - Már megint a szemüveggel jössz?

FÉRFI - Nem. Azt hiszem, azt vesztettem el, ami a fejemben volt. Nem tudok olvasni...

NŐ - És írni?

FÉRFI - (Próbálja) Persze, írni sem.

NŐ - Próbáld meg! Nézd csak! (A háttérből a fénybe húz egy közönséges kis iskolai fekete táblát.) Nézd! Ez az A betű (Rajzol a táblára.)

FÉRFI - Nem, nem. Ez őrület. Ez rettenetes!

NŐ - (Változatlan akarással magyaráz) Ez a B betű. Ez meg egy plusz jel, ez C a négyzeten... (ír, mondja, míg egy képtelen képlet nem alakul ki.)

FÉRFI - (Közben erősen koncentrál, megpróbálja a betűket akár a levegőbe rajzolni.) A betű, B betű plusz... Nem, nem, nem! Hagyd abba! Nem akarom látni, nem akarom hallani, nem akarom tudomásul venni! (Felugrik, bekapcsolja a rádiót. A zene túlharsogja a NŐ szövegét.)

NŐ - (Közben befejezi a képletet. Tele a tábla. Áll és nézi. Saját műve.)

4. jelenet

A szín a Bioretorikai Kutató Intézet egyik helyisége. Tulajdonképpen ugyanaz a szoba ugyanazzal a táblával és képlettel, mint a 3. jelenetben, csak valamitől hivatalosabb jellegű. Valószerű színek és fények. A helyiségben hárman vannak: a FÉRFI, az IGAZGATÓ és a MINISZTÉRIUMI ELVTÁRS.

FÉRFI - (Arccal a tábla felé) Nem akarom látni, nem akarom hallani, nem akarom tudomásul venni!

IGAZGATÓ - Ne őrjöngj! Még semmi nincs veszve!

FÉRFI - Közel tizenöt évi munkám! És tudom, meg vagyok győződve róla, hogy jó, hogy kell. Most pedig kiderül, hogy nem kell. Lehet, hogy jó, de nem kell!

MINISZTÉRIUMI ELVTÁRS - Nem egészen így van. Kell, de nem ebben a formában. Nekünk szükségünk van a kutatásaid eredményére, nekünk bizalmunk van benned, bennetek. Mi tudjuk, hogy Bioretorikai Kutató Intézet hasznos eredményeket tud felmutatni.

FÉRFI - Itt van egy hasznos eredmény. Ti kértétek: az emberi biológiai fejlesztésének új struktúrái a szellemi kapacitás növelése érdekében. Itt van, és akkor pont a lényegi, a strukturális bázisba kapaszkodtok bele. Dobhatom az egészet a fenébe.

IGAZGATÓ - Nézd, ha te így állsz hozzá a dologhoz, akkor dobd! Értsd meg, még egy-két évi kutatómunka, átdolgozod a kívánt koncepció szerint, és akkor a kívánalmaknak is megfelel. Tökéletes lesz, pont.

FÉRFI - Egy-két év! Fogalmad sincs az egészről. Öt-hat év! Figyelj! Elmondom még egyszer. Vagy húszszor is, ha akarod...

MINISZTÉRIUMI ELVTÁRS - Megértem, hogy indulatos vagy. Most. De ne személyeskedj, kérlek. Mindazonáltal türelmesen végighallgatunk.

IGAZGATÓ - (A következő párbeszédek alatt sétál. Néha meg-megáll egy, az ablak alatt nem tisztán kivehető tárgy mellett - talán bölcső? Belenéz, fölé hajol stb.)

FÉRFI - Köszönöm. Tehát ismétlem: a szellemi kapacitás növekedését eddig kizárólag az agy súlya, térfogata és a tekervények bonyolultsági foka határozta meg. Azt mondtátok, nem elég gyors, nem kivárható a jelenlegi fejlődési folyamat. Gyorsítani kell, világos. Az intézet húsz éve dolgozik különböző gyorsító eljárások kidolgozásán. Eredménytelenül. Kísérleti alanyaink még azóta is csak öt éves korra érnek meg az alapfokú ismeretek elsajátítására. A 18 kísérleti alanyból kettő 16 éves korára főiskolára, három 18 éves korára, négy 20 éves kora után. További hat elvégezte - épphogy - az általános iskolát, kettő érettségizett a szokásos időben, egy belehalt a kísérletekbe.

IGAZGATÓ - Nem a kísérletekbe. Reumás volt.

FÉRFI - Abban nem szokás belehalni. Humbug. Hamis a bonctani jegyzőkönyv.

IGAZGATÓ - Te csalással vádolsz bennünket? Engem? Bizonyítsd be!

FÉRFI - Bizonyítsd be te az ellenkezőjét!

MINISZTÉRIUMI ELVTÁRS - Meg kell jegyeznem, hogy megint személyes vágányra terelődtünk. (A FÉRFIhez:) Vedd tudomásul végre, hogy az ügyet már tavaly tisztáztuk. Az igazgató elvtárs teljesen jóhiszeműen járt el. Tévedés történt. Folytasd! Eddig minden, amit említettél, ismert a számunkra. Térj a lényegre!

FÉRFI - Jó. A lényeg: Ekkor jöttem én. Abból az alaphelyzetből indultam ki, hogy nem föltétlenül szükséges egyszerre mind a három faktort fejleszteni, a súlyt, a térfogatot és az agytekervények bonyolultsági fokát egyszerre. Elég csupán kettőt. A mennyiségi tényezők növelése minőségi fejlődést eredményez, mint tudnivaló. Tehát a kettő: a súly és a térfogat. Elindultam volna ezen az úton, viszont problémák merültek föl. (a táblánál magyaráz:) 1. Vagy túl nagy a fej mérete a testhez képest, és ez angolkórt, egyensúlyi bizonytalanságot, vizenyőt stb., stb. eredményezhet. 2. Vagy túl kicsi a koponya elülső része, ami az érzékszervek hiányát és ebből fakadóan elég sok kellemetlenséget okozhat. Eddig igazam van, ugyebár.

MINISZTÉRIUMI ELVTÁRS - Igaz, igaz. De mégis innen kezdve kellene átdolgoznod a témát. A továbbiakat hagyd el! Az aránytalanság, illetve az érzékszerveknek a koponyával párhuzamos fejlesztése... hm... ez volna a járható út.

IGAZGATÓ - Igen. Maradjunk csak a hagyományos formáknál!

FÉRFI - Nem értitek. Ha normális arányokat akarunk kialakítani, és ugyanakkor megtartani a szellemi kapacitás növelésének kritériumát, az egyén korpuszát is növelni kell: óriás lényeket hozunk létre.

MINISZTÉRIUMI ELVTÁRS - Nem is rossz. Nagyobb fizikai kapacitást is érhetünk el egyszerre.

IGAZGATÓ - Úgy van. És akkor a szellemileg kevésbé fejlett óriás egyedek kizárólag a társadalom fizikai igényeinek kielégítésére lesznek alkalmasak.

FÉRFI - És akkor megint ott leszünk, ahol a part szakad. Fuccs az egészségesebb és spontán társadalmi kiválasztódásnak. Lesznek szellemi és fizikai óriásaink, akik felülkerekednek majd a mai alkatú egyedeken. Létrejön az óriások diktatúrája, ami a normális fejlődésű egyedek forradalmához vezet. És világos, hogy mi lesz a sorsuk? Pusztulás. Tehát a corpus méreteinek megváltoztatása vitathatatlanul veszedelmes. Nem járható út. Ugyanakkor, ha az én eredeti teóriámból indulunk ki, a szellemi kapacitás növelésével egyidejűleg kiküszöbölhetjük a társadalmilag oly fontos morális tudat fejletlenségét. De csak a fizikai értékviszonyok jelenlegi fenntartása mellett!

IGAZGATÓ - Állj meg egy percre! Tegyük fel, igazad van. De csak részben. Mert a te elméleted szintén lázadáshoz vezet. A jelenlegi általános szellemi értékű és normális alkatú egyének lázadásához. Most pedig ezek vannak többen. A mai tudat nem képes megbirkózni az általad alkotott abszolút új formákkal.

FÉRFI - Ezért is kell a szellemi kapacitást növelni, amely elfogadja a fiziológiai és esztétikai új formákat.

MINISZTÉRIUMI ELVTÁRS - A háromfejű egyedek megjelenése átmenetileg mégis tudatzavart fog okozni a társadalom egyes rétegeiben. Ezt hogyan küszöbölöd ki?

FÉRFI - Rövid időszak. Át kell vészelnünk a jobb jövő érdekében.

MINISZTÉRIUMI ELVTÁRS - Nem. A párt jelenlegi álláspontja szerint nem kockáztathatunk.

FÉRFI - Tehát nem kell. Amikor már élő egyedek teherbírását is képesek vagyunk megfigyelni, amikor már kísérleti alanyaink is vannak.

IGAZGATÓ - Kettő. Egy kislány és egy kisfiú. (Kiemeli a bölcsőből a háromfejű csecsemőt.) Gyere, Trigonia, nézd a bácsit!

MINISZTÉRIUMI ELVTÁRS - Igen kedves. De mégis furcsa. Még nekem is meg kell szoknom.

FÉRFI - A fiú szamárköhögéses. Most nem tudjuk bemutatni.

IGAZGATÓ - Ráadásul szegény Tripeti három szájjal köhög.

MINISZTÉRIUMI ELVTÁRS - Elgondolkodtató ez a szamárköhögés...

IGAZGATÓ - Inkább megrázó.

MINISZTÉRIUMI ELVTÁRS - Épp ez az. Még eddig ezt a tényt nem is vizsgáltuk meg alaposabban.

IGAZGATÓ - Melyik tényt?

MINISZTÉRIUMI ELVTÁRS - A megszaporodott érzékszervek ebben a koncepcióban hasznosak a tudat fejlődése számára. De a száj, mint nem csak érzékszerv, hanem mint hangot adó instrumentum...

FÉRFI - Ne felejtsd el: a beszéd szellemi termék megnyilvánulásának eszköze.

MINISZTÉRIUMI ELVTÁRS - Épp ez az elgondolkodtató. Fontos, hogy a háromfejű egyedeknek három szájuk legyen?

IGAZGATÓ - Ez vele jár. Nézze, milyen kedvesen mosolyognak Trigonia szájai!

MINISZTÉRIUMI ELVTÁRS - Szóval... Nem tudom... a pártközpont, illetőleg a felsőbb hatóságok mit szólnak... túl sok száj, túl sok beszéd... ehhez a kérdéshez...

IGAZGATÓ - No, igen. Semmiképp sem szeretnénk a párthatározattal szembefordulni. Szerintem is felesleges a sok beszéd. Az elméletnek legalábbis ez a része, szerintem, feltétlenül átgondolandó. Sőt, átdolgozandó.

FÉRFI - Már megint előbb hajlongsz, mint muszáj! És tedd le azt a gyereket!

MINISZTÉRIUMI ELVTÁRS - Nyugalom! Még semmi sincs elveszve. Trigonia... vagy hogy hívják... engem speciel megnyugtatott. Meg lehet szokni. Majd beszámolok a Minisztériumban a tapasztaltakról.

FÉRFI - Reménykedhetem egy magas szintű újabb tudományos vizsgálatban?

IGAZGATÓ - Természetesen a hármas száj felesleges funkcionálásának kiküszöbölésére megteszünk minden tőlünk telhetőt. Holnaputánra beszámolót kérek tőled erre vonatkozó kutatási programról!

FÉRFI - Te sem érted! A megnövekedett szellemi kapacitásnak nem elegendő egyetlen orgánum a szellemi termékek kibocsájtására. Nem beszélve arról, hogy minden fej külön gondolkodik. Ha ebből kettőn nincs száj...

KOLLEGINA - (Berobban) Tripeti közép és bal nem tud aludni, mert a Tripeti jobb mindig felköhögi az álmából! Elnézést a zavarásért, hogy ilyen apró ügyekben... Jó napot!... És magas a láza! (ki)

FÉRFI - Apró ügyek! (Menne)

MINISZTÉRIUMI ELVTÁRS - Kedves professzor! Köhögjön Tripeti befelé! Nem megoldható?

FÉRFI - (Kétségbeesett az értelmetlenség láttán. Összeomlik. Elrohan.)

IGAZGATÓ - Mindent megpróbálunk. Mindent megpróbálunk.

5. jelenet

A "valószínűtlen" színű és fényű szoba. Zene szól a rádióból.

NŐ - (visszafordul a táblától) Nézd, sikerült!

FÉRFI - Mindent megpróbálunk...

NŐ - Hibás a képlet.

FÉRFI - Mi hibás?

NŐ - A képlet. Itt.

FÉRFI - Hm...

NŐ - Látod? Hát látod? Amit te elfelejtettél. Tudom mindazt, amit te azelőtt! Tudok segíteni, hogy emlékezz! Arra is rájöttem, miért hibás a koncepciód a háromfejűekkel... (Áthajol a FÉRFI vállán, aki az íróasztalnál firkál.) Mit csinálsz?

FÉRFI - Rajzolok.

NŐ - Egész jó. Szájat miért nem rajzoltál nekik? De most figyelj rám!

FÉRFI - Mert ha az egyik köhög, a másik nem tud tőle aludni.

NŐ - Nincs igazad. Épp ez az! (Sétálva magyarázni kezd:) Minek a szellemi képesség növelése, ha nem lehet a gondolatot beszéddel továbbadni? Az íráskészség nem megoldás. (Belenéz a FÉRFI papírjába) A G szárát hosszabbra rajzold, így a C betűvel össze lehet téveszteni. Szóval... Kapcsold ki a rádiót, légy szíves! Így nem lehet gondolkodni.

FÉRFI - (Kikapcsolja)

NŐ - Szóval...

FÉRFI - Hagyd abba! A háromfejűek menjenek a fenébe! Most rólunk, az egyfejűekről beszélj! Rendben van, elismerem, igazad lehet, hogy néha a G és C betűt össze lehet téveszteni. De én most szomjas vagyok. És nincs konyha. Ha pedig nincs konyha, nincs vízcsap sem. No?

NŐ - Van. A fürdőszobában is van.

FÉRFI - És ha nincs fürdőszoba?

NŐ - A logikád határozottan javul. Tehát: ha szomjas vagy, menj ki a fürdőszobába.

FÉRFI - Én már jártam kinn. Nekem elég volt ennyi.

NŐ - Jó. Akkor megyek én. Majd utána folytatom.

FÉRFI - Mit?

NŐ - A képlet hibás tételének a bizonyítását.

FÉRFI - Kinek bizonyítod?

NŐ - Neked. (Kimegy)

FÉRFI - Nekem? (Utána kiált) Az egészből egy kukkot sem értek. És nem is érdekel! (Bekapcsolja a rádiót.)

NŐ - (Visszajön. Túlkiabálja a rádiót) Van fürdőszoba, de nem lehet megközelíteni, mert nincs előszoba. Legfeljebb, ha a fogasba kapaszkodsz. Az a baj, hogy nem látom, mi van lejjebb. A túlsó házban sem égnek a villanyok. Sehol semmi fény. Töksötét minden. (A zene halkul, de szól)

FÉRFI - Még csillagot sem láttam. És csönd volt.

NŐ - Pedig azelőtt éjszaka is idehallatszott a villamos, meg az autók suhanása.

FÉRFI - (Az ablakon rohan, a fénypászma addigra eltűnik.) Teljes sötétség. Szívesen fütyülnék, hogy ne féljek.

NŐ - Nem vagy egyedül.

FÉRFI - Csak te vagy itt. De ki és mi van még odakinn?

NŐ - Majd reggel kiderül.

FÉRFI - Kiderülhetne.

NŐ - Félsz? De hiszen a rádió is szól. (Kikapcsolja)

FÉRFI - Vajon hány óra lehet?

NŐ - Öt.

FÉRFI - Honnan tudod, hogy két évig tartott ez a... hogyishívják?

NŐ - Számoltam.

FÉRFI - Mit számoltál?

NŐ - A másodperceket. 63.072.000 másodpercig ültél az íróasztal alatt.

FÉRFI - Megyek. Átmászom a fogason. Nagyon szomjas vagyok.

NŐ - Segíthetek?

FÉRFI - Nem. Mászni nem felejtettem el. (Kimegy az ajtón)

NŐ - Most mit csinálnánk, ha száj nélküli három fejünk volna? Én írnék. De ki olvasná el?

FÉRFI - (kintről) Szóltál?

NŐ - Nem.

FÉRFI - Itt nem ég a villany. Még mindig jobbra van a kapcsoló?

NŐ - Igen. Nem működik. (Kikiált) Hol a telefonkönyv? (Leemeli a kagylót)

FÉRFI - Nem ér le a lábam. Semmit sem látok! Segíts!

NŐ - (Kirohan, a kagylót mellé teszi. Az vonalat ad, majd halk zene szólal meg. Ugyanaz, mint a rádióból az imént. A NŐ besegíti a FÉRFIt, aki a csuklóját fájlalja.) Csak meghúztad. Borogatást kell rátenni.

FÉRFI - Az úristenit! Ha nincs víz? Mi ez a zene?

NŐ - Nem kapcsoltad ki a rádiót.

FÉRFI - De. Erre határozottan emlékszem.

NŐ - Csak az azelőttre nem.

FÉRFI - De, arra is. Csak innen hiányzik minden (a fejére mutat). Üres. Mint odakinn.

NŐ - Mi lehet az alattunk lakókkal? Letelefonálok.

FÉRFI - Hajnali ötkor?

NŐ - Már 7 óra.

FÉRFI - És töksötét van.

NŐ - (A telefonhoz megy) Ez szól. (A kagylót a helyére teszi. Csend.)

FÉRFI - (Csuklóját tapogatva) Víz, víz, víz... HákettőÓ.

NŐ - Nagyon jó! Látod, vissza fognak jönni.

FÉRFI - Mik jönnek vissza?

NŐ - A szavak. Folytassuk! Mondd a nátriumhidroszulfát képletét!

FÉRFI - Nagyon fáj a csuklóm. És szomjas vagyok.

NŐ - (Öklével, cipőjével, székkel, amit talál, verni kezdi a szemközti falat. Döngés, recsegés, ropogás. Kétségbeesett.) Víz, víz, víz...

Szünetjáték

6. jelenet

A jelenet a színház előterében folytatódik. A színészek észrevétlenül elvegyülnek a cigarettázó, étkező, beszélgető nézők között. A dialógus több irányból hangszórókból árad, túlharsogja a szünetzajt. Késleltetve a színészeket is meg lehet világítani. A FÉRFI és a NŐ most a darab nézői. Sétálnak.

FÉRFI - Micsoda képtelen darab!

NŐ - De a 2. jelenet jó volt.

FÉRFI - Hülyeség. XY (a színésznő valódi neve) kicsit hasonlít rád. Különösen, amikor hisztizett.

NŐ - Hízelgő. De nem azt mondtad, hogy szomjas vagy? Gyere a büféhez.

FÉRFI - Nézd! Ott a nagyfőnök a Minisztériumból.

NŐ - Melyik? (Észreveszi) Ja! És az a szörnyű (a FÉRFI befogja a száját) ... volna a felesége?

FÉRFI - Szedd össze magad! Megláttak.

MINISZTÉRIUMI ELVTÁRS - Hogy halad a munka?

FÉRFI - Előre tudtam, hogy rövid lesz a határidő. Majdcsak adtok haladékot.

MINISZTÉRIUMI ELVTÁRS - Örülök, hogy itt találkoztunk. Már régóta akarok beszélni veled. Mint magánember, nem mint a felettesed. Túlzottan komolyan veszed ezt az egészet.

FÉRFI - A munkámra gondolsz?

MINISZTÉRIUMI ELVTÁRS - Igen, igen. Nem látszik megvalósíthatónak. Ebben az évszázadban szinte bizonyos, hogy nem lesz rá...

FÉRFI - ... anyagi keret.

MINISZTÉRIUMI ELVTÁRS - Sem ideológiai támogatás nyugatról illetve délről.

FÉRFI - Jó hír, mondhatom.

NŐ - (A MINISZTÉRIUMI ELVTÁRSNÉHOZ) Nektek sincs?

MINISZTERI ELVTÁRSNÉ - Manapság mindenki háromfejű gyerek születésétől tart.

NŐ - Benne van a levegőben. Már lélegzeni is veszélyes.

MINISZTÉRIUMI ELVTÁRSNÉ - Lassan üresek lesznek a bölcsődék.

MINISZTÉRIUMI ELVTÁRS - A kísérletek leállítására még nem ment le a papír. Az igazgatód nem sejt semmit. Ő még mindig tárgyal a nemzetközi tudományos együttműködésről - északkal.

FÉRFI - Azt még megvárjátok, amíg elrontja. Igaz?

MINISZTÉRIUMI ELVTÁRS - Nem sok reménnyel biztatnak a dolgok.

FÉRFI - Eddig még mindig gellert kapott miatta minden ötlet-csere vagy ígért támogatás.

MINISZTÉRIUMI ELVTÁRS - Jó főnök, nem panaszkodhatsz...

FÉRFI - Tele van jóakarattal, de sem koncepciója sem ütőképessége nincs.

MINISZTÉRIUMI ELVTÁRS - No, hallgatni arany.

FÉRFI - Persze, nem mondtunk semmit, nem hallottunk semmit.

MINISZTÉRIUMI ELVTÁRSNÉ - Azt a cikket a Nők Lapjában. Arról, hogy leépítik a Sapkaipari Trösztöt. Nem?

NŐ - Mit fogunk a fejünkre tenni? Én úgy szeretem a hercig kis kalapokat!

MINISZTÉRIUMI ELVTÁRSNÉ - És tudod, miért?

NŐ - Nem. Mondd!

MINISZTÉRIUMI ELVTÁRSNÉ - Mert a dolgozók sztrájkba léptek. A férjed miatt.

NŐ - Sztrájkba? Magyarországon? A férjem miatt? Egy szegény profnak mi köze a sapkaiparhoz!

MINISZTÉRIUMI ELVTÁRSNÉ - Tiltakoztak a háromfejű csecsemők kitenyésztése ellen.

NŐ - Azt úgyis a fejesek döntik el. Már bocsáss meg!

MINISZTÉRIUMI ELVTÁRSNÉ - Beleszól ebbe a külföld is, az UNESCO! Tán még az ENSz is.

NŐ - Na látod! Mit ugrálnak akkor a magyar sapkakötők? (MINISZTÉRIUMI ELVTÁRShoz:) Magának hogy tetszik a darab?

MINISZTÉRIUMI ELVTÁRS - Túl sok benne a lehetetlen helyzet. Hogy ülhettek ezek két évig étlen-szomjan az asztal alatt? Hülyeség!

FÉRFI - Ma minden szemetet elfogadnak. De vajon hány értelmes munka lapul az íróasztalokban?

NŐ - És a relatív idő? Vagy rosszat mondtam?

FÉRFI - Azt hittem, az egész világot érdekelni fogja a szellemi kapacitás növelésének az egyetlen megoldása. Az én elméletem! Hiszen egyre nagyobb a szellemi fogyasztás: a tudományos élet minden területén, az élelmiszeriparban, a rakétafejlesztés területén, az űrkutatási programoknál, a fegyverkezésben... Mindenütt. És kiderül, hogy ma, amikor hiánycikk az értelem - én maradtam az idealista!

MINISZTERI ELVTÁRS - Épp azzal nem számoltál, hogy egyelőre a tudatszint még nem a háromfejűek tudatszintje. No, szervusz. Mi iszunk valamit.

FÉRFI - Abbahagyom. A keserves istenit!

NŐ - Azt hiszem, jól teszed.

FÉRFI - Mit mondasz?

NŐ - Gondolom. Jól elrontották az esténket.

FÉRFI - El. Ennyi szűklátókörűség, konzervativizmus. Mindenki begyulladt.

NŐ - Hallottad? Bezárják a szülészeteket.

FÉRFI - Amikor már közeledtem a végleges megoldáshoz, amikor minden tiszta és egyszerű... A rohadt istenit a világnak!

NŐ - Pszt. Mindenki minket néz! Inkább mi is igyunk valamit!

FÉRFI - Hazamegyünk. Kit érdekel most ez a marhaság?

NŐ - Legalább vacsorázzunk meg valahol, jó?

FÉRFI - (Közben csengetnek, kiürül lassan az előcsarnok. A büféhez lép:) Az összes maradék szendvicset kérem becsomagolni!

7. jelenet

A szoba valószínűtlen variációja. Szertedobált holmik, bútortörmelékek. A FÉRFI és a NŐ fáradtak, magukba roskadtak, reménytelenek.

NŐ - Betonház. Pedig a fal túloldalán van a fürdőszoba.

FÉRFI - Ha van egyáltalán. Kiszáradt a szám.

NŐ - Van itthon Whisky. Tán bor is.

FÉRFI - (Elővesz egy üveget, iszik.) Szavak járnak a fejemben. Rengeteg szó. Nem tudom, mit jelentenek.

NŐ - Az előbb telefonálni akartam.

FÉRFI - Hallod? Szavak! Előjöttek a szavak: gerinc, koponya, hangszál, agyvelő, emlékezet, gondolkodás, kapacitás, tudás, tudomány, beszéd, értelem...

NŐ - Fáradt vagyok. De azért örülök. Csak mire megyünk ezekkel a szavakkal? Telefonálni kellene.

FÉRFI - Kinek? Tudod, kinek akarsz telefonálni?

NŐ - Nem. Ne igyál annyit!

FÉRFI - Meg kellene tudnom, mit jelentenek ezek a szavak.

NŐ - Próbáld meg elolvasni. Ott az Anatómia a polcon.

FÉRFI - (A polchoz megy) Hogyan írják?

NŐ - (Szótagolja:) A-na-tó-mi-a.

FÉRFI - Hogy?

NŐ - (A tábláról letöröl egy darabot, felírja) Így.

FÉRFI - (Összeveti a szót, keres)

NŐ - (A telefonhoz megy, tétovázik, habozik)

FÉRFI - Megvan. (Leül az íróasztalhoz. Erőlködéssel dolgozik: olvas, ír. Törekvés a valóság kizárására.)

FÉRFI - (Abbahagyja a munkát, az ablakhoz megy.) Most talán látni lehet valamit. (Ismét sötét, de ottmarad, figyel.)

NŐ - Én telefonálok. Kinek is?

FÉRFI - Az alattunk lakónak. Hogy is hívják?

NŐ - Aha, tudom. (Keresi a számot, felemeli a kagylót. Vonalzaj. Tárcsáz - az előbbi zene szól a telefonból.) Hallod? A zene. Te mit csinálsz?

FÉRFI - Várok.

NŐ - Mire?

FÉRFI - A fényre. (Csend.) Hívd fel a másik szomszédot.

NŐ - (Ugyanaz a játék a telefonnal) Megint.

FÉRFI - Akkor valaki mást, aki távolabb lakik.

NŐ - De kit?

FÉRFI - Talán a Hugó bácsit, aztán az igazgatót, aztán a nagyfőnököt, aztán a minisztert (már kiabál), a miniszterelnököt, a KB titkárát, az ENSz titkárát... Akárkit!

NŐ - Ne kiabálj! Értsd meg, én is félek.

FÉRFI - Miért ne kiabáljak? Gondolod, zavarok vele valakit? A szomszédot? Melyiket?

NŐ - Jézusom! (Közben megismétli a játékot a telefonnal. Ugyanaz a zene.)

NŐ - Már megint.

FÉRFI - Te figyelj az ablaknál. Az a telefon úgyis reménytelen. Én ide ülök. (Kinyitja az ajtót, leül a küszöbre, és a sötétbe mered.)

NŐ - (Az ablaknál) Még érzed azt a hiányt?

FÉRFI - Nem annyira. Pattog a fejem.

NŐ - Biztos, hogy a fejed pattog?

FÉRFI - Miért? Te is hallod?

NŐ - Nem. Apró fényeket látok.

FÉRFI - A szemed káprázik. Visszajöttek a szavak. Itt pattognak a fejemben. De csak szavak.

NŐ - Látsz valamit?

FÉRFI - Sötétség és csend. (Kinyújtja a lábát, lelógatja. Kinyújtja a kezét, körültapogat.) Semmi.

NŐ - A Hugó bácsi telefonja... a város másik végéről... csak zenélt. Mindig ugyanaz. Furcsa, nem?

FÉRFI - Semmi. (Lejjebb tapogat. Lehasal, lenyújtózik. Felordít:) De! Itt van valami!

NŐ - (Most fordul vissza először) Mit csinálsz? Lezuhansz!

FÉRFI - Ez. Ezt találtam. (Egy fűcsomó remeg a kezében.)

NŐ - A tizedik emeleten lakunk.

8. jelenet

Valószínű színek és fények. Ugyanaz a szoba, de festett vászonnal az MTA egyik termévé "házilagosan" átalakítva. Az átalakítás meglehetősen élethűre sikerült. A FÉRFIn és a NŐn kívül ott ülnek, mint hallgatóság, a Családtagok: HUGÓ BÁCSI, PÉTER BÁCSI, KATICA NÉNI, BÁLINTKA és NAGYAPÓ.

FÉRFI - (előadó pózban a tábla előtt. Épp szónoklata végéhez közeledik:) ... Tehát látható ezen számítások alapján, hogy a bioretorikai kutatás új lépéseket tett előre, amellyel megvalósíthatja a szellemi kapacitás fejlesztésének lehetőségeit. A levegőbe injekciózott aerokromoszomális baktériumok a helyiségben tartózkodó leendő anyákra olyan hatással vannak, hogy - belélegzés útján - a megtermékenyülés utáni első hetekben a magzat csont- illetve vázszerkezete átalakul. Rendkívül egyszerű, szinte banális módszer. Ezen elméletem a kísérletek során száz százalékig helyesnek bizonyult. Az új embertípus kialakításának további lépéseiről következő előadásomban számolok be - jövő vasárnap, déli 11 órakor, ugyanebben a helyiségben. Köszönöm szíves figyelmüket. (Élénk taps, felugrálások, székzörgés)

Á, Hugó bácsi! Köszönöm, hogy el tetszett jönni. Hogy tetszett a környezet?

HUGÓ BÁCSI - Nagyszerű voltál, kisfiam! Okos fiú vagy. És ez a terem! Pont olyan, mint az Akadémián. Tudod, hogy voltam ott egyszer? No, igen, ott is voltam, ám!

FÉRFI - Katica néni! Hogy vannak a gyerekek?

KATICA NÉNI - Ha ők is hallották volna, hogy miket mondasz! Nagyon tetszenél nekik ezzel az...

FÉRFI - Ajaj, Katica néni! Nem értenék még ők ezt! Jé, Bálintka! Hát te?

BÁLINTKA - Engedd meg, kedves sógor, hogy gratuláljak. Nagyon okosan, nagyon jól mondtad. Csak, tudod, valamit nem értek. Ha volnál...

FÉRFI - Jó. Nagyon szívesen, majd legközelebb...

NAGYAPÓ - Fiam! Fiacskám! Könnybe lábad a szemem, ha az én derék unokámra nézek!

FÉRFI - Drága Nagyapó! Hát mégis eljöttél? Ülj le gyorsan a másik szobában! Mindjárt jövök hozzád. Menj, szépen!

NAGYAPÓ - Hogy ilyen okos az én kis unokám! (Arrébb ballag)

FÉRFI - Péter bácsi! Köszönöm, hogy megtiszteltél látogatásoddal!

PÉTER BÁCSI - Semmi fiam. Semmiség. Említést tettem a találmányodról a gyárban, de sajnos... Mi nem tudjuk ezt használni... egyelőre... azt mondták...

FÉRFI - Nem baj, Péter bácsi. Majd az utókor. De addigra késő lesz. Nem baj!

PÉTER BÁCSI - Hát persze, nem olyan nagy baj...

FÉRFI - Ha szólnál még a pártbizottságon is... Na! (súg valamit)

PÉTER BÁCSI - Jó, jó, öcsém. Majd meglátjuk.

KATICA NÉNI - Hát, tudod, azok a gyerekek értenek ám mindent. Nem hinnéd el, de téged is megértettek volna. Hát én nem, bevallom, egy mukkor sem... Meg azt sem értem, mire jó ez. Használsz-e vele... (Elfelé ballagva) Mert hogy mire jó egy háromfejű csecsemő...

NŐ - Tessék, kérem, Nagyapó, Bálintka, tessék, tálalva! Tessék az ebédlőbe fáradni!

HUGÓ BÁCSI - (BÁLINTKÁhoz) Te érted ezt?

BÁLINTKA - Épp mondtam a sógornak, hogy jó lenne, ha bizonyos részeket még egyszer megmagyarázna...

HUGÓ BÁCSI - De ez a fautánzatú burkolat! (Meglebbenti) Igen eredeti. Tisztára, mintha ott lennék megint, az Akadémián. (Kimegy)

NAGYAPÓ - Bálintka! A feleséged miért nem jött erre a szép előadásra?

BÁLINTKA - Főznie kell.

NAGYAPÓ - Miért? Őt nem hívták volna ebédre is? Az a legjobb az egészben!

PÉTER BÁCSI - Ugyan, Nagyapó! Nagyon érdekes volt az egész. Csak kár, hogy senkinek sem kell. Már annyit kilincseltem, de... szóval... a szó szoros értelmében kidobtak vele...

NAGYAPÓ - Miért? Mi ez a találmány tulajdonképpen? (Kimennek)

KATICA NÉNI - (A FÉRFIhez) ... a háromfejű csecsemőkkel?

FÉRFI - Tessék idefigyelni! Ha itt a gerincoszlop (a táblára kezd rajzolni)...

NŐ - Gyertek gyorsan, kihűl a leves!

KATICA NÉNI - Majd elmondod, fiam, máskor. Most együnk! (Elsiet)

NŐ - Meg vagy elégedve?

FÉRFI - Hm. Legalább elmondom... valakinek... Persze, egyik sem érti. Semmit sem értenek belőle! Akik meg értik, azoknak nem kell. Azok félnek tőle. Egye meg a fene az egész, rohadt...

NŐ - Majd az utókor. Na, menj te is enni. Én meg gyorsan rendet teszek, hogy itt kávézhassunk.

FÉRFI - De te! ... Alig ismertem rád. Egyetlen egyszer sem szóltál közbe.

NŐ - Elaludtam, édes!

FÉRFI - És ha látta valaki?!

NŐ - Ugyan! Mindenki csak rád figyelt. Na, menj szépen!

FÉRFI - (Kimegy)

NŐ - (Egyetlen rántással leszedi a festett vásznakat. Most olyan a szoba, mint volt.)

9. jelenet

Ismét "valószínűtlen" fényű szoba.

FÉRFI - (A nyitott ajtóban ül, kezében a fűcsomóval) Azután bejöttem, és azt mondtam: "Bármit hajlandók megtenni egy potyaebédért. Kész a kávé?"

NŐ - Igen, ezt. Jól emlékszel. És egy szemernyit sem voltál elégedett.

FÉRFI - (Feláll, becsukja az ajtót) Ezzel mi legyen? (Helyet keres a fűcsomónak, hogy megszabaduljon tőle.)

NŐ - Fő, hogy becsuktad végre az ajtót.

FÉRFI - Be. Növény nőtt az előszoba helyén. Hány óra?

NŐ - Tizenkettő.

FÉRFI - Tizenkettő... Egy szám. Több, mint hét. De mennyivel? (Leteszi végre a fűcsomót) És zöld. Ebben a tökéletes sötétségben.

NŐ - Félek. Csókolj meg!

FÉRFI - (A táblához megy, letöröl egy részt, ír:) 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7,... mi következik? - 8, 9, 10... Azt mondtad, a tizediken lakunk?

NŐ - Laktunk. Hogy lehetsz ilyen nyugodt?

FÉRFI - Mert nem tudom felmérni a helyzetet. Nem értek semmit, nem ismerem a szavak, a számok és a dolgok értelmét. Tehát nem tudom, mi van, nem emlékszem arra, amit azelőtt gondoltam.

NŐ - De emlékszel! Mindketten nagyon jól emlékszünk.

FÉRFI - Csak a lényegtelenre. A lényegre nem. Nem emlékszem, miért akartam azt, amit akartam.

NŐ - De! A szellemi kapacitás növelése: fejlettebb és több agyvelő...

FÉRFI - Vagy. Fejlettebb VAGY több agyvelő. Ez volt a nagy választási lehetőség. Most legalább nem kell választani. Ez van. Sötétség, csend és egy fűcsomó.

NŐ - Mi az az ez, ami van? Félek. És igenis csókolj meg!

FÉRFI - Nem csókollak meg. Te sem akarod. Igazán azelőtt sem akartad. Gyereket akartál.

NŐ - Igen.

FÉRFI - Most minek? Mire?

NŐ - Félek.

FÉRFI - Azelőtt is féltél. Hogy nem leszel. Azért akartad.

NŐ - Igen.

FÉRFI - Most vagy. És ez MOST elég.

NŐ - Nem, nem elég. Mert nem tudom, mi LESZ ezután!

FÉRFI - Azelőtt... Ezután.... Nincs értelme. Volt körülöttem, volt más, volt talaj a lábam alatt, volt cél, volt értelem. Most vannak a szavak: gerinc, koponya, agyvelő, csont, sötét, csend, semmi, whisky, te. Ez épp elég.

NŐ - Nem... Éhes vagyok.

FÉRFI - Igazad van. Egyél. Talán még jó. (Elővesz egy csomagot, odaadja)

NŐ - Ez az, amit a színházi büfében vettél?

FÉRFI - Igen.

NŐ - Két éves szendvicsek.

FÉRFI - Kóstold meg. Talán ehető. Ez van.

NŐ - Jó, hogy nem tettem a fridzsiderbe. Most akkor ez sem lenne. (Beleharap) Ehető. Te nem vagy éhes?

FÉRFI - Nem.

NŐ - (Eszik) Mit fogunk csinálni?

FÉRFI - Én dolgozom. És te csöndben maradsz. Talán megfejtem a számok értelmét. Ez a legegyszerűbb, itt kezdeni. A mennyiség mindig igaz. A többi: agyvelő, szellem, értelem... nem tudom, talán nem mindig igaz. Talán az értelmük is változik. És az értelem értelme. Ami körülöttünk van, az is változik, és velük változnak a szavak. A számok állandóbbak. A kettő most is kettő. Te meg én, az kettő.

NŐ - (Rövid csend után) Azt mondtad, nincs értelme. Minek csinálod akkor? Jó, jó, csendben maradok.

FÉRFI - Azelőtt is csináltam valamit: dolgoztam, gondolkoztam, hittem... Most megtanulok számolni, és megfejtem a szavak értelmét.

10. jelenet

Nem lehet tudni pontosan, az azelőtti, "valószínűnek ható" vagy a "valószínűtlen" szobát látjuk-e. Az ablak alatti sarokban, mint a 4. jelenetben, ott a bölcső.

FÉRFI - (Fel-alá járkál) Rohadt csirkefogók. De a legrohadtabb az a gyáva pávián. Ilyen alak irányíthat egy kutatóintézetet, amelyik arra volna hivatva... áh, hivatva! Nagy szavak... Egy intézet élén áll, ahol az ember a kutatás tárgya. Az ember. Ő meg csak dobálózik az élettel. Mintha egy egérről vagy nyúlról volna szó. Vagy felelőtlen, vagy gyáva, vagy csirkefogó... vagy mindegyik. Egy rongy, egy lepény, egy kaméleon!

NŐ - (A bölcső fölé hajol) Akar valamit. Mozgatja a szájait.

FÉRFI - (Odasiet) A keservit! Hogyan fejtsem meg, mit akar? A műszerekkel, odabenn, könnyűszerrel fordítható volna... De még ideiglenesen sem adtak kölcsön egyetlen impulzusmérőt...

NŐ - (A bölcsőnél foglalatoskodik) Lázas. Ez a gyerek lázas! Hol is a lázmérő? (Megtalálja, visszatér a bölcsőhöz)

FÉRFI - Kidobják ezt a szerencsétlent az egyetlen helyről, ahol az élete biztonságban van. Ahol van felszerelés, laboratórium - csak erre a célra! Mert nem adtam meg magam. Mert nem úgy módosítottam az elképzeléseimet, ahogyan ők akarták!

NŐ - (Lázmérés közben) Akárhogy módosítottad volna, sehogyan sem fogadták volna el. A ti vezetőtök, meg a többiek odafönn, nem elég erősek ahhoz, hogy felülkerekedjenek a tiltakozó közvéleményen.

FÉRFI - Maradjunk inkább a sötétben. Várjuk meg, amíg agyunk hozzáfejlődik a követelményekhez. Várjunk évtizedekig, évszázadokig, miközben éhségtől, háborútól pusztul az ember. Csak ne kelljen háromfejű emberekkel találkozni az utcán. Csak ne kelljen nekik, az egyfejűeknek naponta szembenézni azzal, hogy vannak háromfejűek, akik háromszor okosabbak náluk. Ettől a szembesítéstől félnek az ostobák. És a tömeg előtt fejet hajt a tudomány, a párt, a kormány... Miért?

NŐ - Mert a tömeg fogja a kalapácsnyelet. 38,9. Megyek, teát főzök, leszaladok citromért és gyógyszerért. Addig figyelj rá! (Ki)

FÉRFI - Kalapácsnyelet. A történelemben mindig a tömeg termelt. És mégis mindig, - ha akarták, - mindenféle ideológiát rá tudtak kényszeríteni. Romboló-pusztító vagy belenyugvásra kényszerítő ideológiákat. Most megvan az ideológia: hasznos, jó erő. És senki nem vállalja, hogy a zászlót vigye. Egyedül maradtam mindenkivel szemben. (A bölcsőnél) Te is egyedül maradtál. Egyetlen háromfejű a földön. Megértél eddig alig hét hónapot, és ha igaz, hamarosan nemcsak műszerekkel fordíthatók a gondolataid. Beszélni fogsz, élni, bizonyítani. (Kikiált:) Itthon vagy még? (Válasz nincs.) Mindjárt lesz gyógyszer, Trigonia. Cssss, légy nyugodt, aludj! (Lehajol hozzá) Csupa tűz vagy. Nagyon szenvedsz, kicsi leány. Mindjárt, mindjárt. (Elfordul tőle) Hol késik, miért nem rohan? Mit csináljak? Talán van itthon valami más gyógyszer. (Kutatni kezd egy fiókban) Ez sem. Ez mi? Nem jó. Nincs, semmi lázcsillapító nincs a házban. A keserves jóistenit! Késő lesz. Már késő lesz. Igen, így zajlott le Tripetinél is. Pontosan. Fokozott életműködés, fokozott sebességgel lezajló heveny betegség. Csak a villámgyors beavatkozás segít. Most már tudom. Tripeti ebbe pusztult bele. Most már elkerülhető lenne, ha bennmaradt volna. De így? Amíg az orvosunk ideér... már nem érdemes...

NŐ - (Lihegve berohan) Itt a gyógyszer. Hozd be a teát, kérlek!

FÉRFI - Azt hiszem, már késő. Túl soká voltál oda.

NŐ - Sorba kellett állni. A lift sem működik. Gyalog rohantam fel... Hogy-hogy késő? Délelőtt még semmi baja nem volt. Gyereknél egy ilyen láz gyakori. Hozd már azt a teát!

FÉRFI - (Ki)

NŐ - (Kiemeli a bölcsőből Trigoniát) Gyere! Istenem, milyen forró vagy. Nézz rám, baba! Nézz ide, gyógyszer! (Megzörgeti a dobozt)

FÉRFI - (Visszajön a bögrével) Gondolod, hajlandó lenyelni?

NŐ - Ne aludj most! Le kell nyelni szépen! (A FÉRFIhez) A fejei fájnak. Látod, hogy kapkod? Na, nyisd ki a szádat szépen! Legalább az egyiket nyisd ki. Ezt vagy ezt. Szépen. Áááá. Lenyelte.

FÉRFI - Tíz perc múlva hatnia kell.

NŐ - (Visszateszi Trigoniát a helyére) Miért mondtad, hogy késő?

FÉRFI - Lehet, hogy tévedtem. Majd meglátjuk. Úgy láttam, ugyanazok a tünetek, mint Tripetinél voltak. Hirtelen láz, egyre feljebb... és fél óra alatt vége volt. Túl gyors a szervezet működése. Pontosabban az agyi működése. Ha Trigoniánál is ott van a baj, akkor...

NŐ - Akkor? Akkor ő is...?

FÉRFI - Igen. Nézd. A fején kiduzzadtak az erek. Fájdalomcsillapítód nincs?

NŐ - Injekcióban.

FÉRFI - Hozd!

NŐ - (Hangtalan a jelenet. Hozza az injekciót, beadják, figyelik a hatást)

FÉRFI - Még egyszer! (Újabb injekció) Most a teát és még egy lázcsillapítót!

NŐ - (Nyújtja)

FÉRFI - Idd meg, szépen! Nyisd ki a szád, Trigonia! Ne rázd a fejed! Be kell venni! Ne akaratoskodj! De! Be kell venned! Gyorsan! Ügyes kislány vagy te! De igen! Különben meghalsz, érted?

NŐ - Tudja. Láttad? Tudja, hogy meg fog halni...

FÉRFI - Trigonia, kérlek. Élned kell. Vedd be, szépen!

NŐ - Nem bírom nézni!

FÉRFI - (Leteszi a bögrét, feladja) Vége. Ilyen rettenetesen gyorsan! Meghalt.

NŐ - Meghalt?

FÉRFI - Meg.

NŐ - Most mi lesz? Most mi lesz?

FÉRFI - Eltemetjük szépen. Az utolsó bizonyítékomat. Gazemberek! Rohadt gazemberek!

NŐ - (A kerevet sarkába kuporodik. Nyüszít)

11. jelenet

Ha akarom, új jelenet, ha nem akarom, változatlanul folyik tovább a játék. A szín ugyanaz. A "valószerű" és a "valószerűtlen" keveréke. A bölcső nélkül.

NŐ - (Lassan megnyugszik. A félbehagyott szendvicshez nyúl. Eszik.)

FÉRFI - (Ráborulva az íróasztalra. Felemelkedik, erőt vesz magán. Ír.)

NŐ - Szörnyű. Ez az egész valami borzalmas lázálom, ugye?

FÉRFI - (Morog)

NŐ - (Befejezi az evést) Elfogyott.

FÉRFI - Aha.

NŐ - Hallod?

FÉRFI - Nem.

NŐ - Pedig tisztán hallatszott. (Megint brekegés) Most is. Mi ez?

FÉRFI - Béka. Maradj végre csendben.

NŐ - Csak úgy mondod: béka, mintha ez természetes volna.

FÉRFI - Az is. Persze, inkább dolgozni szeretnék, ha hagynál.

NŐ - Nem természetes, hogy békák brekegnek itt, a tizedik emeleten az ajtó előtt.

FÉRFI - Jó. Figyelj ide. Megfejtettem. Érted? Megtaláltam a megoldást. Az utolsót. Még egy picit hagyj dolgozni! Főzz valami jót például. Megéheztem.

NŐ - Hol, az istenért? Ébredj fel! Ide vagyunk zárva. Én is ide vagyok zárva, ahová te. És ahol te most, éppen most rájöttél, hogy megváltottad a világot. Hol az a világ? Béka és mocsár! (Brekegés) Hallod? Cirkusz! Dolgozik. Kinek? Minek? Nézz körül!

FÉRFI - Nem nézek. Cirkusz? Lehet. Az is lehet, hogy igazad van: minek? De akkor is!

NŐ - Jó. Akkor is. Csináld. (Beletörődve kuporog a kerevet sarkában. Végig így marad.)

FÉRFI - Elmondom, figyelj!

NŐ - Csak mondd...

FÉRFI - (Sétálva) A cél érthető, ugyebár. Nagyobb szellemi kapacitásra van szükség. Egyetemesen és egyénileg. A kettő összefügg. A tudományt, a technikát nem a társadalom csinálja, csak finanszírozza vagy visszaszorítja. Az egyénen, az egyének összességén alapul minden. Az egyén teherbíró és befogadóképességén múlik, az akarat és a morál fejlettségén, mire viszi a társadalom. És a társadalmak összessége: az emberiség. (Megáll. Alatta egy lépcső emelkedik lassan. A FÉRFI először egyre lejjebb lép rajta, hogy a Nőnek intézhesse a szavait.) Tehát az értelem, az akarat és a morál együttes fejlődése a cél. Ehhez a nagyszerű célhoz volt szükséges az én elméletem pontos és megbízható kidolgozására, kikísérletezésére és végül - bevetésére. Mindeddig nem volt elég precíz a kidolgozás. Mindeddig felmerültek bizonyos problémák. Lényegbevágóak, de nem megoldhatatlanok. Itt volt például a beszédkészség szinkronizálása az agyműködéssel, itt volt a háromszoros tömegű agyállomány egymást gátló jelenségeinek a kiküszöbölése, itt volt például a felfokozott életritmus és sejtosztódás egészséges lassítása úgy, hogy az agyállomány fejlődésének üteme ugyanakkor ne csökkenjen. Ez utóbbi volt a legnagyobb probléma, mert a háromfejű egyed életkorának a korlátait jelentette. Sőt: a jelenlegi viszonyok között az alkalmazkodás, tehát az életben maradás esélyeit is fenyegette. No, mármost! (A lépcső megáll, a FÉRFI pedig elindul felfelé) Igen egyszerű a megoldás. Csodálatosan egyszerű, mint minden nagy felfedezés a világon. A tudományok története az egyszerű, szinte kézzel tapintható igazságok felismerésének az egymásutánja. Mint ahogy a kerék kerek és gurul, mint ahogy az a-négyzet plusz b-négyzet egyenlő c-négyzettel, mint ahogy a víz ereje gabonát őröl, mint ahogy az élethez az oxigén a legszükségesebb, mint ahogy a föld forog a nap körül... Meddig sorolhatnám! Egyszerű tények. A lábunk előtt hever az igazság, csak meg kell látni, csak észre kell venni, csak meg kell fogalmazni. Hát igen. Nekem sikerült. Tudtam, hogy sikerülni fog. Nemcsak meglátni, hanem felmérni a benne rejlő lehetőségeket. (Megfeszülnek a szoba sarkaira rögzített huzalok. Az egész szoba lassan emelkedni kezd.) Megláttam az igazságot, és most megfogalmazom. A ragyogó, a fényes igazságot, amely képtelenül hatalmas távlatokat nyit az ember fejlődése elé. Szinte végtelen a lehetőségek száma. Csak ki kell használni. Az igazságokat és a lehetőségeket tudni kell használni. A javunkra fordítani. Az emberiség javára. Most még nem tudunk élni a lehetőségeinkkel, most még az igazságok csak alig nyitottak a számunkra, még alig hozzáférhetőek. Még sok igazság rejtőzik észrevétlenül és megfogalmazatlanul. De majd ha az értelmünk nő, majd ha agyunk a világnak nem ezredrészét, de századrészét, vagy netán az egészet be tudja fogadni, akkor teremtünk magunknak új lehetőségeket. (A szöveg akusztikailag is egyre érthetetlenebb) Ha majd az emberiség felnő ahhoz, hogy örömmel, tárt szívvel, elszánt akarattal és végtelen értelemmel befogadja az újat, nem lesznek akadályok az ember (békabrekegés) ...teremtő képzelete... (Újabb-újabb, és egyre erősödő brekegés) ... a tudomány hatalmas lendülettel... és összefog az értelem az akarattal... (a fények is lassan halványodnak, a FÉRFI látható legtovább) ... egyetemes morál... a tudomány mérhetetlen lehetőségei... a háromfejűek birtokba veszik... az értelem és a szellem világát... Már látom ragyogni... az új napot (Teljes lesz a sötétség)... amelybe belenézhetünk anélkül... hogy elvakítaná... szemeinket... (Mindent elöntő békakórus.)

Vége

1980.

Színpadi forgatókönyv

SZEREPLŐK:

Játszanak még: egy nő, férfi-, női-, gyermek-hangok, porkolábok, "civil" disznók, valamint tyúkoknak, kacsáknak, kutyáknak, birkáknak, egyéb háziállatoknak álcázott emberek.

SZÍNHELY

Börtön. Szemközt három cella, a többi cella - jobbra és balra, valamint az alatta és a felette lévő szinten - csak részben látszik. A cellák előtt minden szinten vasfolyosó. Az alsó lefut a színpadról és a nézőteret közrefogja. A cellák ráccsal szolgálnak a folyosókra, a cellák között fal. A közérthetőség kedvéért feltűnő helyen felirat: "SERTÉSHELY, VÁROSI BÖRTÖN".

A színpad koromsötét, nyitott. Hallható, ahogy a börtön él: mocorgás, suttogás, nyögés, zihálás, csizmanyikorgás, korbács-csattogás. Fokozatosan felerősödik a város beszüremlő moraja: az utcákon ünnepre gyülekező tömeg, hangszórókból indulók harsognak, egy férfihang köszönti a felvonulókat. Néha fel-felröfög egy-egy disznó.

A városi moraj tompul, elkezdődik a játék: Megzendülnek a nézőtéri vasfolyosók, bakancsok döngenek a színpad felé, fent a cellák rácsai csörömpölnek a korbácsütések alatt.

PORKOLÁBOK - Vii-gyázz!

- Felállni!

- Vigyázzállás!

- Hírek!

BÖRTÖNHANGSZÓRÓ (a rádió-bemondó hangján:) - Halló, itt a Sertéshelyi Rádió! 13 óra van. Híreket mondunk. A határainkon kívül történt eseményekből:

Hírügynökségeink jelentése szerint az emberlakta Vesztegvár megszavazta az új hadegységek felállítását annak érdekében, hogy a megnövelt hadászati erővel megindíthassák a támadást Sertéshely ellen. Városunk sertéspolgárai azonban vallják, hogy kormányzatunkért készek hazafiúi elszántsággal életüket is kockára tenni. A mi ügyünk ellen semmilyen emberi technika nem veheti fel sikerrel a harcot!

Kedves Hallgatóink! Híreinket hazai tudósításokkal folytatjuk. - Sertéshely népe boldog lelkesedéssel ünnepli felszabadulásunk második évfordulóját. Sertéstársaink demonstratív felvonulásán részt vesz városunk főpolgármestere, Derékháj sertéstárs. A fellobogózott városban örömmámorban úszik minden sertés. Tereinken boldog tömeg veszi körül a közös vályúkat, amelyekből mindenki annyit ehet, amennyit akar. Ma bátorságát ünnepli az első város, ahol megszűnt a vágóhidak és a böllérek rémuralma. Éljen a felszabadult és önálló Sertéshely!

Határőreink ma hajnalban elfogtak egy városunkba igyekvő kémet. A kém feltehetően Vesztegvár illetőségű. Biztonsági szerveink a magát kakasnak álcázó embert őrizetbe vették. Most reklám következik:

Folytatjuk híreinket. Sertéshely Legfelsőbb Ítélőszéke tegnap délelőtt meghozta ítéletét Bocskor Márton ügyében. Az átkos régi rezsim utolsó életben maradt böllére tetteinek következménye elől másfél évig bujkált a felszabadult Sertéshely városában rettegésben tartva polgárainkat és azok ifjú malackáit. A múlt hónap tizedikén elfogott bűnöst előre megfontolt, szakszerű és politikailag eléggé el nem ítélhető tettei miatt a Legfelsőbb Ítélőszék sorozatos gyilkosság vádjában elmarasztalta és halálra ítélte. A vád bizonyításától az Ítélőszék az elítélt előéletére való tekintettel eltekintett. Az ítéletet ma, felszabadulásunk örömünnepén, végrehajtják. Fellebbezésnek helye nincs. Híreinket hallották. 13 óra 15 perc.

Kedves hallgatóink!...

1. PORKOLÁB - Pihenj!

BÖRTÖNHANGSZÓRÓ (a BÖRTÖNIGAZGATÓ hangja:) - Parancshirdetés! Leirat Sertéshely főpolgármesterétől, kelt a mai napon: "Felszabadulásunk második évfordulója alkalmából Sertéshely városa a Városi Börtön kiváló munkájának elismeréséül átadja a börtön alkalmazottainak jutalomkivégzésre a hírhedett utolsó böllért, Bocskor Mártont. A város a kivégzés összes bevételéről a börtön javára lemond. További jó munkát kíván Sertéshely főpolgármestere, Derékháj Ypszilon."

Figyelem! Bocskor Márton kivégzését kiemelt módon előkészíteni!

Második parancshirdetés! A mai naptól kezdve az újonnan hozott 715. számú börtönszabály értelmében a foglyok csajkából való etetése megszűnik. Az étkezés módosított formáját azonnali hatállyal bevezetjük. Vigyázz! Kész! Rajt!

1. PORKOLÁB - Foglyok, a rácshoz!

2. PORKOLÁB - Ebédhez térdre!

3. PORKOLÁB - Fejet kidugni!

2. PORKOLÁB - Ki a fejet!

1. PORKOLÁB (Bocskor Mártonhoz:) - Itt az utolsó ebéded! Gyerünk! Térdepelj!

3. PORKOLÁB - Szürcsölni) Szürcsölni! Rajta!

1. PORKOLÁB (Bocskor Mártonhoz:) - Térdre, a keservit! Zabálj!

1. PORKOLÁB - Zabálj, böllér! Fejet a vályúba!

KAKAS (suttogva:) - Csinálj úgy, mintha ennél!

BOCSKOR MÁRTON - Képtelen vagyok. A szaga is... Forog a gyomrom...

KAKAS - Te vagy az, akit ma kivégeznek?

BOCSKOR MÁRTON - Én... Nem bírom tovább... (Öklendezik)

KAKAS - Tartsd magad, ember! A mások kosztját is tönkreteszed!

BOCSKOR MÁRTON - Nem tehetek róla. Félek.

2. PORKOLÁB (a Kakashoz:) - Ez az igazi, mi? Most zabálhatsz!

3. PORKOLÁB - Hangosabban!

2. PORKOLÁB (a Kakashoz:) - Nem hallom. Szürcsölni! Most megtanulod, hogyan kell enni!

4. (felső) PORKOLÁB - Amit megkaparintasz, az a tiéd, amit kihagysz, az már nem a tiéd. (Röhögés)

5. (felső) PORKOLÁB - Az utolsónak is hagyjatok, hé!

6. (felső) PORKOLÁB - Ne dugd bele az orrod, mert megfulladsz!

5. (felső) PORKOLÁB - Még megfojtod. Hagyd már!

3. PORKOLÁB - Dögevő népség! Hízzatok!

2. PORKOLÁB (a Kakashoz:) - Kinyalni! (A Kakas ellenáll, mire lesújt a gumibot.)

1. PORKOLÁB (Bocskor Mártonhoz:) - Na, milyen volt, böllér? Utoljára vályúból zabáltál. Na?

1. PORKOLÁB - Beszélni! Kérdeztem valamit! (Fejbe vágja.)

BOCSKOR MÁRTON - Neeem! Neeem!

1. PORKOLÁB (kifelé:) - Jöhet a víz!

1. PORKOLÁB - Vége az ebédnek!

3. PORKOLÁB - Fejet fel!

2. PORKOLÁB - Fejeket behúzni!

3. PORKOLÁB - Talpra!

KAKAS (suttogva) - Böllér! Itt vagy?... Psssz! Böllér! Hallasz?

1. FOGOLY - Idehozták a Kakast?

2. FOGOLY - Ki látta?

3. FOGOLY - Én.

1. FOGOLY - Ember?

3. FOGOLY - Az. Félig agyonverték.

4. (felső) PORKOLÁB - Nem bírtok hallgatni?

5. (felső) PORKOLÁB - Ki pofázott? (Csend.) Huszonkettes! (Csend.) Azt mondtam, huszonkettes, kezeket ki! (korbáccsal a kezére üt, az felordít.)

1., 2., 3., FOGOLY (zümmögve:) - Vesztegvár, Vesztegvár, Vesztegvár...

BOCSKOR MÁRTON (halkan kezdi, végül kiált:) - Ember, ember, ember... Embert akarok látni! Embert akarok hallani! Emberi hangot!

KAKAS - Legyél csendben!

BOCSKOR MÁRTON (a rácshoz támolyog, megrázza) - Hé, valaki! Emberek!

KAKAS - Hallgass!

BOCSKOR MÁRTON - Ki vagy?

KAKAS - A Kakas.

BOCSKOR MÁRTON - Valakit megint megvertek.

KAKAS - Mindig így bánnak veletek?

BOCSKOR MÁRTON - Igen. A fentiekkel. Aki lekerül, azt békán hagyják. Viszonylag... Te hogyan kerültél ide?

KAKAS - Vesztegvárból jöttem. Elfogtak.

BOCSKOR MÁRTON - Láttam, alaposan helybenhagytak.

KAKAS - Csak annyira, hogy még beszélni tudjak.

BOCSKOR MÁRTON - Akkor neked még van időd.

KAKAS - Mire?

BOCSKOR MÁRTON - Élni.

KAKAS - És köpni. Bármikor megkínozhatnak megint. Végül agyonvernek. Talán nem ma. Talán holnap, vagy holnapután.

BOCSKOR MÁRTON - Engem még ma kivégeznek.

KAKAS - Hallottam.

BOCSKOR MÁRTON - Én már csak órákban számolhatok.

KAKAS - És a fentiek?

BOCSKOR MÁRTON - És azt sem tudom, milyen halállal halok. Ezeknél nem lehet tudni.

KAKAS - Az emberi fantáziát a disznók biztosan nem múlják felül. A halálnemeket illetően történelmünk riasztó példákkal szolgál...

BOCSKOR MÁRTON - Történelem!... Az ember mindenestül a disznóké.

KAKAS - Figyelj, böllér! Nemsokára vége ennek az őrült, kifordult világnak itt!...

BOCSKOR MÁRTON - Két éve!... És Vesztegvár nem tett semmit... Magunkban reménytelen...

KAKAS - Tudom. Vesztegvár erőt gyűjt. Megszüntetjük a magánkezdeményezésű disznóhízlalást, a sertéseket fegyveres őrizet alá vonjuk, megerősítjük a vágóhidakat...

BOCSKOR MÁRTON - Engem már aligha érint...

KAKAS - És a többiek? A kint éhezők, a megvertek és megalázottak?

BOCSKOR MÁRTON - A tízparancsolat tekintélye réges-rég elveszett. A disznók törvénye pedig nem embernek való. Tudatunkban nem lakik más, csak a félelem és az éhség.

KAKAS - Komolyan kell vennünk a fegyverkezést. És az soká tart.

BOCSKOR MÁRTON - Már a disznók is éheznek. Sokan. És az éhes disznó félelmetesebb a tigrisnél.

KAKAS - Túl sok energiájuk ment el a hatalom fenntartására.

BOCSKOR MÁRTON - És szaporodnak.

KAKAS - Elkerülhetetlen a rendszerünk összeomlása... Ha csak ki nem találnak valami elképesztően zseniális megoldást...

BOCSKOR MÁRTON - Úgy érted, emberien zseniális megoldást...

KAKAS - A húsra térnek át. Neked jobban kell tudnod. Úgy hírlik, titkos emberhizlaldákat állítottak fel. A világ zúg, de mit érnek a tiltakozó táviratok.

BOCSKOR MÁRTON - Emberhizlaldákat?

KAKAS - Igen. Börtönökben.

BOCSKOR MÁRTON - Börtönökben???

1. PORKOLÁB - Nesze! Edd meg!

BOCSKOR MÁRTON (megkövülten nézi az ételt:) - Emberhizlalda...

KAKAS (kiáltva:) - Bírjátok ki, embertársak! Ne hagyjátok magatokat! Gondolkozzatok és ne zabáljatok! Viselkedjetek ember módjára! Hogy az ember... (hirtelen csend.)

BOCSKOR MÁRTON - ... ember maradhasson. A Kakast most kínpadra vonják, megkötözik, ütik a lágyékát, tüzes vassal böködik, bűzlik a hús, körmét tépik... De hallgat. Folyik a vér, és reng az üvöltés... Értem már nem kell hallgatnia... De hogyan marad ember az ember, ha értelmetlen halálra vár? Néhány óra múlva, vagy annyi se talán... értem jön egy disznófejű porkoláb, aki pont olyan, mint a másik... egyformák... és éhesek... Ez a förtelmes és értelmetlen bizonyosság! A rohadt törvényeit a rendnek! A mindenkori rendnek! Meg kell ölniük a hóhérukat, világos persze, és érthető... Ha nem én volnék Bocskor Márton, a böllér!... Számomra most a legvilágosabb ennek a felfordult világnak a logikája. Most, hogy biztos veszélyben a bőröm... A régvolt értékek a fejük tetejére álltak... Hol az az értelem, amely mégis elfogadtatja velem, hogy egy böllért disznó akasszon fel? ... Félek! (eszelősen vetkőzni kezd) Félek, félek, félek... Ez én vagyok. Akartam, tehát levetkőztem... Akarom, tehát levegőt veszek... Akarok élni!... Eddig tart a szabadságom... az enyém... a lábam... állok... a kezem... vakaródzom vele... a fejem... gondolkodik... Én... a bőröm... ebben vagyok én... most még... ezt a test az enyém. Majd azt mondják rá, ez Bocskor Márton hullája. A fejfára ráírják: Bocskor Márton, böllér, élt 42 évet... Én viszont nem leszek... mennyiségre persze ugyanennyi lesz a szabadságom, az akaratom: semennyi... de ehhez a testhez ragaszkodom, ehhez a minimális lehetőséghez, hogy lélegzetet vegyek... És a szememet is becsukhatom. Azelőtt a szemhéjam mögött mindenfélét láttam. Most csak magamat látom. A vesztőhelyen... az akasztófa alatt, vagy a puskacsövek előtt... Nem! Torz a halálraítélt látomása! Emberhizlalda... Úristen! Nem bírom végiggondolni! Nem, hogy az ember disznók ételévé válik... a halála után... Ember vagyok-e még? Van-e még olyan, hogy ember? Ember-e egyáltalán, aki ugrik, ha a disznók ráröffennek, aki derékban meggörnyed, ha belerúgnak, aki nem mer szembeszegülni, mert fél az agyaruktól, a spionoktól, a lincselésektől, az emberverések áldozatainak a szellemétől... és nem tesz semmit... Csak bujkál, másfél évig bujkál, míg el nem kapják... Az utolsó böllér! Elismerésre érdemes titulus... Az utolsó böllér a disznók birodalmában. Aki arra vár, hogy felfalják... Nagyon rövid időn belül... és fél... Nem valami hősi viselkedés... Öltözz fel! Így még szánalmasabb vagy! (Lassan magára húzza az inget, nadrágot) Milyen lehet a HŐS utolsó napja? Mit csinál majd a Kakas, ha idekerül?... Nem hiszek a történelem hőseiben... Az üdvözülten máglyára lépő mártírok legendáiban... Az eszmékért meghaló nagyok félelem nélküli óráit sem hiszem... A félelmet titkoló kemény emberi tartásban sem hiszek. Az egyén saját, külön életéhez ragaszkodó ős, nagy félelemben hiszek...

HANGOK:

- Mi történt?

- Istenem segíts!

- Ránk szakadt az épület!

- Épp az utcáról jöttem...

- Ki jött az utcáról?

- Én.

- Mi van?

- Sötétség. Mindenütt.

HANGOK:

- Villany!

- Egyetlen villany!

- ...... felett (a színész valódi neve) ég a villany!

- Hogy csináltad?

- Akkor nincs nagy baj!

ÜGYELŐ (6. Porkoláb) - Talán. (kiált:) A műszakiak maradjanak a helyükön! A színpadi biztosítékokat megvizsgálni! A zsinórpadlást elhagyni tilos!

RENDEZŐ (1. Porkoláb) (a nézőtér felé) - A nézőtéren figyelmet kérek! Mindenki maradjon nyugodtan a helyén! Megvizsgáljuk az áramkimaradás okát...

HANGOK:

- És mi volt az a hatalmas dörrenés?

- Hogy majd összedőlt az épület...

- Úgy van! Mi volt az?

- Itt nem csak sötétség van!

- Itt bizonytalanság van!

- Így van! Így van!

RENDEZŐ (1. Porkoláb) - Ne keltsetek pánikot, kérlek! Őrizzétek meg a nyugalmatokat!

HANGOK - Ti sem tudtok semmit!

RENDEZŐ (1. Porkoláb) - Még nem. De utánanézünk!

- Ki?

RENDEZŐ (1. Porkoláb) - Én. (Zúgás) Mi.

A SZÍNÉSZ (Bocskor Márton) - Engem határozottan arra a napra emlékeztet, amikor a házunkra rázuhant a bomba, 1944-ben...

RENDEZŐ (1. Porkoláb) - Hallgass! (hangosan:) A világítás helyreállításáig mindenki maradjon a helyén! Az épületnek semmi baja nincs.

HANGOK: - Miért? Te jártál kinn?

RENDEZŐ (1. Porkoláb) - Még nem, de...

HANGOK:

- Álljon elő, aki kinn járt!

- Én voltam. Az utca néptelen, és teljes a sötétség.

- Lángok? Füst? Összedőlt falak?

- Semmi. Csak némaság és sötétség.

- A világvége!

EGY NŐ - A rádió... az öltözőben... Amikor azt hittem, ránk szakadt a ház... Egyedül voltam... Nem is tudom, meddig... Csak ültem a földön... Miért ott? Később fölálltam... tapogatózva... A falon a kapcsoló... Megvan! Nem ég... Nem ég a villany. És akkor belebotlottam... ebbe a rádióba. De csak recseg, nem szól! Figyeljétek!

A SZÍNÉSZ (Bocskor Márton) - Miután úgy sem csinálhatunk semmit, és a közönség itt ül csendben, elmesélem egy álmomat...

HANGOK:

- A .......... (a színész valódi neve)

- Megint kitalált valamit!

- Psszt!

A SZÍNÉSZ (Bocskor M.) - A rádió is így recsegett-ropogott akkoriban, 1944-ben...

RENDEZŐ (1. Porkoláb) - Nem is éltél még akkor!

A SZÍNÉSZ (Bocskor M.) - Három éves voltam.

EGY NŐ - Az istenit a lelki nyugalmatoknak! Hol van már a második világháború! Most mi van? Azt mondjátok! (Nyaggatja a rádiót)

BÖRTÖNHANGSZÓRÓ (a Színigazgató hangja:) - Figyelem! Figyelem! Minden nézőhöz és minden színházi dolgozóhoz! Sikerült összeköttetést teremtenem a külvilággal! (Moraj) Beszéltem a rendőrkapitánysággal. A detonáció pontos eredetét még nem tudják. A felderítőosztagok már kimentek a városba. Háborús légi támadástól nem kell tartanunk. Megígérték, hogy a világítás helyreállításáról azonnal gondoskodnak. Kérik, mindenki őrizze meg a nyugalmát. Senki ne hagyja el az épületet. A legjobb megoldásnak tartanám, ha valamiképp folytatnánk az előadást. (A Rendező valódi neve:) .... rád bízom a játék okos folytatását! Egyelőre végeztem.

A SZÍNÉSZ (Bocskor M.) - Pontosan emlékszem arra az álomra még ma is. Valójában anyám mondta, hogy álom volt, amikor évek múlva még kisiskolás koromban egyszer elmeséltem neki. De nem tudom biztosan, nem volt-e valóság...

RENDEZŐ (1. Porkoláb) - Mondjad, ......!

A SZÍNÉSZ (Bocskor M.) - Mindnyájan lent voltunk a pincében. Ott laktunk. Minden családnak megvolt a maga helye a családi sezlonnal, néhányan székeket is hoztak. A pince udvar felőli oldalán, a betömött ablakok alatt senki sem lakott, ott szálkás fapadok álltak. Két ablak között nagy, festett Mária-kép függött. Úgy emlékszem, az egyik sarokban hatalmas kondér volt, amely alá tüzet lehetett rakni...

3. PORKOLÁB - Ne hülyéskedj! Egy bérház pincéjében! Amikor szén sem volt már, amikor fenn repülőgépek vijjogtak, ott lenn tüzet raktatok?

4. PORKOLÁB - Miért? Nálunk is vaskályha melegített. Felváltva álltuk körül. Emlékszem, oda lehetett vinni a családi lavórt, ha nagyritkán mosakodni akartunk.

5. PORKOLÁB - És ha volt víz.

A SZÍNÉSZ (Bocskor M.) - Anyám vödörbe gyűjtögette az utcáról a havat. Miközben golyók fütyültek és szilánkok csapódtak a házfalakba.

RENDEZŐ (1. Porkoláb) - Na és, az álmod?

A SZÍNÉSZ (Bocskor M.) - Persze, én akkor nem tudtam, mi van. Háború. De hogy mi jelent? Csak a rácsos kiságyamra emlékszem, kendőbe burkolózott asszonyokra, néhány férfira, akik naphosszat a rádiót tekergették. Arra, hogy azt ismétli egy hang: Légiriadó! Légiriadó! És a repülőgépekre, Nagyanyámra, ahogy maga elé mered és imádkozik, néhány asszony alakjára, akik a Mária-kép előtt térdepelnek, Anyámra, aki mindig megőrizte lélekjelenlétét, Nénémre, aki engem az ölébe vett, dúdolt és mesét mondott...

3. PORKOLÁB - Az utcákon hullák és lótetemek hevertek...

2. PORKOLÁB - A katonák meg sorra fagytak meg a hómezőkön...

A SZÍNÉSZ (Bocskor M.) - Az az óriási robaj! (...) Rengtek a falak. Az emberi kiáltások... Pontosan emlékszem...

HANGOK:

- Ránk dőlt a ház!

- Istenem, segíts!

- Mária, oltalmazz!

A SZÍNÉSZ (Bocskor M.) - És teljes sötétség, az egész pincében. Felettünk még zúgtak a bombázók, azután elvonultak. Riadt emberek neszezése hallatszott. Valaki zseblámpát gyújtott. Láttam a lámpa fényét a kijárat felé imbolyogni.

HANGOK:

- Ne sírj, kisfiam!

- Ica, hol vagy?

- Itt ülök melletted, anya. Ne félj!

A SZÍNÉSZ (Bocskor M.) - Majd a zseblámpás ember visszatért. Azt mondta anyám, a légoltalmi parancsnok volt.

2. PORKOLÁB - Most jövök az udvarról.

HANGOK:

- Ki jött az udvarról?

2. PORKOLÁB - A Karpfenstein utcai frontra bomba esett. Ég.

HANGOK:

- Uramisten! A lakásunk!

- A fiam! A fiam! Fenn van a fiam!

2. PORKOLÁB - Volt még fönn valaki?

HANGOK:

- Ferikém, drágám! (Hisztérikus zokogásba fúl.)

- Ica, hol vagy?

- Itt vagyok, anya! Nyugodj meg!

- ... Az otthonom...!

- Jézus, segíts!

A SZÍNÉSZ (Bocskor M.) - És azután már csak fel-felcsukló zokogást lehetett hallani a pince különböző zugaiból. Én meg feltehetően elaludhattam. Anyám mesélte, mindenki kiment oltani. De reménytelen volt. Nem volt víz. Még napokig füstölgött. Azután láttam, hogy valaki feláll a padra (eljátssza), hogy megnézze, ég-e a körte. Pléhtányéros csupasz körte lógott a pince közepén. Állt fenn, imbolyogva. A pad billegett alatta. Valaki zseblámpával világított neki. Többen rémüldöztek, mintha akkor az az ember lett volna a legfontosabb.

HANGOK:

- Vigyázzon azon a rossz lócán!

- Még leesik!

- Jaj, istenem, megüti az áram!

A SZÍNÉSZ (Bocskor M.) - És akkor... mintha semmi oka nem lett volna, pontosabban, számomra semmi ok nem derült ki világosan... miután meggyulladt a villany, és mindenki fellélegzett, és éppen meg akarták köszönni annak az embernek... akkor leesett a padról... Nem úgy, mint akit áramütés ért... repesz sem hullhatott be a pinceablakon, csönd volt odakinn... Csak úgy. Magától... És azután peregtek az események. A férfiak tüzet raktak a kondér alá... az asszonyok pedig körülfogták a hullát, felfektették a padra...

Maradjatok! Mindjárt vége... Igaz, a rácsos ágyamból csak az asszonyok hátát láttam, de biztosan tudtam, hogy feldarabolják azt az embert, és hogy meg akarják főzni...

Értitek? Megették... Anyám azt mondta, képtelen álom... Később sokszor eszembe jutott. Vannak álmok, amelyek előjönnek... Nem, amikor alszik az ember, hanem nappal... Különösen az ilyen rémes álmok... És arra is gondoltam, talán mégsem igaz... Egy kisgyerek a háború borzalmait a maga nyelvére fordítja... és félelmében ilyen szörnyűséges álmokat lát.

Értitek? Ez ésszerű magyarázat lehet, nem?

A gyermek jobban félt egy svábbogártól, amelyik az ágya alatt szaladgált, mint attól a szótól, hogy "bomba" vagy "háború" vagy "hősi halál"...

Most persze már ismerem a félelmet... Ez a detonáció pontosan olyan volt! És nyüszíteni volna kedvem! Hát ti? Ti nem féltek? Tudja itt valaki, hogy mi történt? Ti sem tudtok semmit! Kérdezzétek meg!... Már felhívták talán... (A Rendezőhöz:) ....! Szaladj, kérdezd már meg az istenért!...

A SZÍNÉSZ - BOCSKOR MÁRTON (kifelé kiált, a többiek után:) - ... Vagy azt gondoljátok, hogy most is álmodom? Nem is volt semmiféle detonáció?... (Magának:) Csak játszunk? És eddig is ezt a darabot játszottuk?... Rólam... Most ki vagyok? (a színész valódi nevét mondja), aki elmesélte az álmát 1944-ből Vagy (ugyanaz a név), aki a böllért játssza?... Vagy talán mégis... Bocskor Márton vagyok, a sertéshelyi böllér? Akit ma kivégeznek? (Csönd.) Megbolondultam. Néha előjön ez az érzés. Este, elalvás előtt... Amikor összekeveredik a valóság a félálomban felbukkanó képekkel... És, isten tudja, miért... a képek teljesen ártalmatlanok... mégis, a szívem össze-vissza kezd kalapálni... Felriadok, teljesen éber leszek... Mégsem fogom fel a valóságot... A színházban vagyok, szerepet játszom... Bocskor Márton böllért az Emberjáték című darabban... Vagy mégse?... De hát itt a rács. Egy cellában vagyok. Ott a felirat: SIRALOMHÁZ... Aztán bejön ....... (a 2. Porkoláb valódi neve), a 2. Porkoláb, és kezében ott a korbács. Összenézünk... Tudom, hogy ő ..... (az előbbi név) És a szívem elkezd kalapálni... mert olyan furcsán néz vissza, mintha tényleg én lennék a böllér... és persze megint csak felébredek... és kinyitom a szemem... körülnézek... és itt a rács... egy cellában vagyok, ott a felirat... Igen, ott van... azután bejön ..... (az előbbi név), kezében tál...

2. PORKOLÁB - Nesze! Edd meg!

BOCSKOR MÁRTON - Nem vagyok éhes.

2. PORKOLÁB - Akkor is! Az egészet!

BOCSKOR MÁRTON - Nem bírom!

2. PORKOLÁB - Beléd tömöm!

2. PORKOLÁB - Rajta, te rohadék!

BOCSKOR MÁRTON - Nem bírom! Nem bírom!

2. PORKOLÁB - Neeem?

KAKAS - Zdrávsztvujtye! Lenni itt nyemec?

KAKAS - Nyemec! Büdös nyemec!

A SZÍNÉSZ (Bocskor M.) - ... És persze megint csak felébredek... és kinyitom a szemem, hogy megnyugodjak, hogy csak álom volt... és itt fekszem az ágyban... Nem. Nem fekszem. Állok... Itt a cella, az ajtajának támaszkodom... Most be kellene venni egy nyugtatót. Vagy jobb volna egy altató?... És elindulok a fürdőszobába... De még nem ébredtem fel teljesen... Egy cella, és benne egy orosz katona áll, kezében puska... mint aki most jött be egy budapesti bérház pincéjébe... a rettegő, a régóta pincelakó emberek közé, hogy hírül hozza: Itt a béke!... Hogy számunkra vége van a háborúnak...

KAKAS - Tü fasiszt?

A SZÍNÉSZ (Bocskor M.) - Nem.

KAKAS - Tü nyemec! Davaj! Schnell!

A SZÍNÉSZ (Bocskor M.) - Daragij Tovaris! Én ... lenni magyarszkij.

KAKAS - Magyarszkij: szoldat, magyarszkij: partizan. Tü nyet szoldat, nyet partizan... Tü büdös nyemec. Davaj!

A SZÍNÉSZ (Bocskor M.) - ... Száz esztendő... végig a sötét pincefolyosón... végig a keskeny csigalépcsőn... a teljesen sötét udvaron... Törmelék, hó, szilánkok... Nem érzem a lábaimat, nem érzem a talajt, ahová lépek... Ördög tudja, mibe botlom... Nem látok... Lassan körvonalazódnak csak a dolgok... Fal. Üveg nélküli lépcsőházablak. Kidőlt lengőajtó. Téglák sora vakolatmaradékokkal. Szabálytalan lyukak szabálytalan térközökben... Nem látom, nem jut el a tudatomig... Ha életben maradok, majd felidéződik a kép... Most csak egyetlen dolgot érzékelek: a cső végének nyomását a hátamban. Gerincem roppanásig feszül, fel-le bizsereg rajta a golyó várásának félelme... Nem tudom, melyik pillanatban fúródik belém... Átfut az agyamon, hogy a csattanást sem fogom hallani... Bármelyik pillanatban meghalhatok... Most, most, most... Még élek. A hónom alja vizes, rám tapad az ing... A puskacső nyomja a bordámat, a lapocka alatt... Ha jól céloz a katona, észre sem veszem, amikor... Most, most... (csönd) Fényt látok... a gerincemben szétroppan a félelem, mint az olvadó jég... Talán mégsem most.

A SZÍNÉSZ (Bocskor M.) - ... Félelem szabadsága... Ennyi sem maradt. Mitől is félnék már? Az elmúlástól? Megszoktam. Temetnek. Most is temetnek. Félóránként, vagy tán gyakrabban is megszólal a lélekharang. Kinek húzhatják?... Majd egyszer nekem is, persze... Egy pillanat... Az orvos majd fölém hajol és konstatálja, hogy nem lélegzem. Dobozba zárnak és jégre tesznek...

BÍRÓ - A neved?

A SZÍNÉSZ (Bocskor M.) - Bocskor Márton.

BÍRÓ - A valódi neved!

A SZÍNÉSZ (Bocskor M.) - Nem értem.

BÍRÓ - Hogy hívnak.

A SZÍNÉSZ (Bocskor M.) - Engem? Bocskor Márton, böllér.

BÍRÓ - Dehogy. A te neved ............ (a színész valódi neve)

A SZÍNÉSZ - Igen.

BÍRÓ - Miért nem ezzel kezdted?

A SZÍNÉSZ (Bocskor M.) - Mert most én...

BÍRÓ - Nem tűnik fel, hogy összezavarod a dolgokat?

A SZÍNÉSZ (Bocskor M.) - Mi ez a komédia?

BÍRÓ - Te persze nem tehetsz semmiről.

A SZÍNÉSZ (Bocskor M.) - Mit akarnak?

BÍRÓ - Más vagy, mint aki. És amíg keresed magad, alibid van a tétlenségre. Igaz?

A SZÍNÉSZ (Bocskor M.) - Nem igaz!... Idehurcolt egy katona. Tehát ez a kommandatúra?

BÍRÓ - Nem.

A SZÍNÉSZ (Bocskor M.) - Akkor Sertéshely Ítélőszéke?

BÍRÓ - Nem.

A SZÍNÉSZ (Bocskor M.) - Nem? Hát akkor? Mi az isten ez? Akkor ki vagyok és mit játszunk? Mert játszunk. Nem?

BÍRÓ - Nézz bele!

A SZÍNÉSZ (Bocskor M.) - Nem!

BÍRÓ - De igen. Persze, játszunk...

A SZÍNÉSZ (Bocskor Márton a priccsen:) - Hallgatom, milyen lassan ver a szívem... Most. Talán most megáll. De nem. Tovább ver... Meddig tudok mozdulatlanul feküdni?... Milyen évszak is volt, amikor a feleségemet megismertem?... A ruha... Milyen ruha volt rajta akkor?... Az arcát csak részleteiben tudom felidézni... Tegnap... Nem, nem tegnap... Valamikor... Valamiért felkeltem, és a kezembe került a fénykép... Áh!... A gyógyszerek, amit szedek, ahány csak fel van írva, azt mind tudom... De, hogy mikor ismertem meg? És hol?...

BÍRÓ (az előtte álló dublőr-Színész-Bocskor Mártonhoz:) - Ahogy elnézlek, már nem vagy három éves. Jó. Nem vagy ....... (a színész valódi neve) Tegyük fel. Marad a másik lehetőség: Bocskor Márton vagy, a böllér. No, de a sárga bőröddel, a sűrűn barázdált homlokoddal, a szertefutó ráncokkal, és orrod mellett az a két mély árok! Akarod a tükröt?

A SZÍNÉSZ (Bocskor M.) - Nem! Nem!

BÍRÓ - Szóval elég volt egyszer. Akkor hány éves is vagy?

A SZÍNÉSZ (Bocskor M.) (Rövid szünet) - Nem tudom.

BÍRÓ - Minden normális ember tudja a korát.

A SZÍNÉSZ (Bocskor M.) - Nézzétek meg! Nézzék meg! Ott van az igazolványom az öltözőben a kabátom zsebében!

BÍRÓ - Rendben. 68 éves vagy.

A SZÍNÉSZ (Bocskor M.) - Az nem lehet! Össze akarnak zavarni!

BÍRÓ - Persze... (papírt vesz elő) Itt van az ítéleted, rajta a dátum. Ennek éppen 26 éve.

A SZÍNÉSZ (Bocskor M.) - 26 éve? (rövid szünet) És hol az a 26 év? Mondjátok meg, hol az a 26 év? Nem tudtok elszámolni belőle! Becsaptatok. Átállítottátok az órát! Felgyorsítottátok az időt! Mert ők hamarabb halnak... mert gyorsabban születnek... az IDŐ!... Rohan az az átkozott óra... A disznók disznók!... Egy év. Mi az? Semmi. Ezalatt ők kijárják az iskolákat... Egy ötéves disznó már kész jogász... Szeretnék egy 40 éves disznót látni!...

BÍRÓ (hangja halk, távoli, tartása merev, mozdulatlan) - Közben te 26 évet öregedtél. Eljárt feletted a disznó-idő...

A SZÍNÉSZ (Bocskor M.) - Én nem azonosultam! Nem! Kikérem magamnak!

BÍRÓ - De. Lásd be! A tükör!

A SZÍNÉSZ (Bocskor M.) - Fiatal vagyok, izmaim ruganyosak...

BÍRÓ - Persze, jól tartottunk.

A SZÍNÉSZ (Bocskor M.) - Félek tőletek és gyűlöllek benneteket.

BÍRÓ - A rácsokat gyűlölöd, nem minket. Pedig megkaptad a szabadság-élményt, ami neked, a mi segítségünk nélkül nem ment volna.

A SZÍNÉSZ (Bocskor M.) - Szabadság-élmény! Amikor rejtőzködtem, és nem láttam a bujkálás végét, hogy szabadon felfedhessem magam...

BÍRÓ - Amikor elfogtunk, végre bevallhattad, ki vagy!

A SZÍNÉSZ (Bocskor M.) - Akkor megkönnyebbültem, tényleg... Vállaltam magam. És ezzel a halálomat is.

BÍRÓ - Jó dolog, ha valamiben biztosak vagyunk.

A SZÍNÉSZ (Bocskor M.) - Az illegalitás félelme helyett...

BÍRÓ - ... a tökéletes fizikai biztonság.

A SZÍNÉSZ (Bocskor M.) - Kétszer hét méteren belül azt csinálhattam, amit akartam...

BÍRÓ - Nem álltak előtted a morál tilalmai. A "kell", a "muszáj" eltűnt az életedből.

A SZÍNÉSZ (Bocskor M.) - Nem voltam felelős semmiért.

BÍRÓ - Megvédtünk a szemrehányásoktól és a kérdésektől, amelyekre nem tudtál volna válaszolni.

A SZÍNÉSZ (Bocskor M.) - ... szabadság-élmény... Még az időt... azt is megszabtátok nekem!

BÍRÓ - Tévedsz.

A SZÍNÉSZ (Bocskor M.) - Kijelöltétek a halálom napját!

BÍRÓ - Közben eltelt 26 év. És micsoda felhőtlen 26 év!

A SZÍNÉSZ (Bocskor M.) - Minden nap átéltem, milyen az utolsó nap!

BÍRÓ - Odakinn sem tudod, nem az-e az utolsó napod, amelyre ébredsz!

A SZÍNÉSZ (Bocskor M.) - Élni akartam, és közben megszűntem létezni! És féltem!

BÍRÓ - Félelem mindenütt van.

A SZÍNÉSZ (Bocskor M.) - Végül is igaz. Önmagamtól nem véd meg semmi.

BÍRÓ - Persze, megöregedtél. Szabad akaratodon kívül. De ez már biológia.

A SZÍNÉSZ (Bocskor M.) - Igen... de zavar ez a hirtelen öregség...

BÍRÓ - Majd jön a teljes elhülyülés, és akkor minden jó lesz. Tökéletes.

A SZÍNÉSZ (Bocskor M.) - Igen... Tökéletes...

BÍRÓ - És a félelem szabadságát is meghagytuk neked...

A SZÍNÉSZ (Bocskor M.) - ... Félelem szabadsága!... Ez sem maradt: Mitől is félnék már? Az elmúlástól? Megszoktam... Sötétség odakinn, és szürke, egyöntetű sötétség idebenn... Vajon hány óra? Hol van? (matat)... Ide tettem, emlékszem, ide, a fejem mellé... Nem hallom már a vekker ketyegését sem...

Égve felejtettem volna a villanyt?...

HANGOK:

- Fény!

- Világosság!

- Mindenütt!

- Nézd! Lenn is!

- Mi volt ez?

- Hogy káprázik a szem!

BÖRTÖNHANGSZÓRÓ (a Színigazgató hangja:) - Figyelmet kérek! Örömmel jelentem be, hogy az áramszolgáltatás helyreállt.

Tisztelt közönségünk! A közbejött incidensért színházunk vezetősége és minden dolgozója nevében elnézésüket kérjük. Köszönjük eddigi kitartó türelmüket, és azt, hogy fegyelmezett magatartásukkal segítették leküzdeni a nehézségeket, és így művészeinknek sikerült az elmúlt kritikus időszakban is folytatniok munkájukat. Hogy az előadás nem szakadt félbe, mindnyájunk közös erőfeszítésének köszönhető. Ezek után engedjék meg, hogy az immár helyreállt körülmények között darabunkat befejezzük. Köszönöm!

Kedves Kollégák! Figyelem! A Lázadás-jelenet szereplőit kérem a színpadra! ....... (a rendező neve)! Készítsd elő a játék folytatását! Végeztem.

HANGOK (a színpadról és a nézőtér mögül:)

- Vége van!

- Élünk!

- Tényleg! Élünk!

RENDEZŐ (1. Porkoláb) - ........ (a színész valódi neve)! Készülj a Lázadás-jelenethez!

A SZÍNÉSZ (Bocskor M.) (fekve) - ... A fény színe furcsa... Sárga villanyfény... A padlón csíkokban húzódnak az árnyékok... Nem kelek fel!

A RENDEZŐ (1. Porkoláb) - Most már ez nem kell!

A nézőtérre megy, hogy ott a színészeket elrendezze, akik felől hallatszanak a
HANGOK

- Messzire történhetett...

- Az atombomba?

- Háború?

- Nem is volt?

- Vége van!

- De odakinn?

- A falakon túl...

- Ott mi van?

- Odakinn a város...

- Messze van.

- És az utca? Megvan még?

- Messze van.

- De mi...

- Mi élünk...

A SZÍNÉSZ (Bocskor M.) - Miért ez a fény, amikor már... majdnem eljutottam... a teljes és zavartalan sötétségig...

RENDEZŐ (1. Porkoláb) (felkiált:) - Elég!

A SZÍNÉSZ (Bocskor M.) - Visszaveszitek a szót? Nem adom...

RENDEZŐ (1. Porkoláb) - Befejezzük a darabot. Világos? (kiált:) Zene! (Halkan megszólal a forradalmi induló alapmotívuma...)

A SZÍNÉSZ (Bocskor M.) - Épp ez az! Be kell fejezni... Amit ÉN elkezdtem... a halálvárást... (kiáltva:) Vállaltam, hogy átengedem magamon a halálfélelem hidegét...

RENDEZŐ (1. Porkoláb) - ..... (a színész neve) Nem tűröm a fegyelmezetlenséget! Hallgass!

A SZÍNÉSZ (Bocskor M.) - Most hagyjam abba? Most hagyjam abba?...

A SZÍNÉSZ (Bocskor M.) - ... amikor már beletörődtem... amikor már a félelmem is feloldódott a gondolatnélküli megadásban...

PORKOLÁBOK:

- Mozgás! Diverzánsok!

- Álcázott kémek!

- Baromfiudvar!

- Gyomortöltelékek!

- Szedjétek a lábaitokat!

- Befelé! Nyamvadtak!

- Felforgatók!

5. (fenti) PORKOLÁB - Ez a cella tele van! Vigyétek őket másikba!

6. (fenti) PORKOLÁB - Ez is tele van!

3. PORKOLÁB - Ez is!

2. PORKOLÁB - Az egész épület tele van!

HANGOK:

- Nem háború?

- Nem az atom?

- Hát mi? Áramszünet?

- Ki tudja?

- ... az igazat...

- Mi volt...

- Mi van...

KAKAS - Hé, böllér! Böllér!

BOCSKOR MÁRTON - Ki az?

KAKAS - A Kakas. Hallod ezt?

BOCSKOR MÁRTON - Mit?

KAKAS - A suttogást. Félnek. Még mindig.

BOCSKOR MÁRTON - A bizonytalanság...

KAKAS - Az a robbanás!... Azt hittük, meghasadt a föld!

BOCSKOR MÁRTON - Találgatunk... Áramszünet!

KAKAS - Nem hiszik...

BOCSKOR MÁRTON - Mert nem hihető.

KAKAS - Ki ad magyarázatot?

BOCSKOR MÁRTON - Élünk.

KAKAS - Hozzád is vittek be?

LIBA (a jobboldali cellából) - Ki van odaát?

BOCSKOR MÁRTON - Ember. Bocskor Márton, böllér.

LIBA - Én is ember vagyok.

BOCSKOR MÁRTON - Tudom.

KAKAS - Honnan jöttetek?

LIBA - A háborúból.

HANGOK - Amikor szétverték az emberi hadsereget...

- Amikor a városra fentről...

- Bomba zuhant...

- Amikor elborult az ég...

- És lángba borult az föld...

- Azt hittük, meghasad alattunk...

- És a rögökbe kapaszkodtunk...

- Amikor a félelem ordított a csendben...

- És sírtunk a földre hasalva...

- S a diadalittas disznókatonák becsörtettek...

LIBA - ... és felfedeztek bennünket... Mint egy hajtóvadászaton, úgy szedtek össze. A kukoricaföldön.

HANGOK:

- Engem a síneknél.

- Engem a régi vágóhídnál.

BOCSKOR MÁRTON - Kik vagytok tulajdonképpen?

HANGOK:

- Önkéntesek.

- Csatlakoztunk a vesztegváriakhoz.

- Vállaltuk a felderítést.

- És ittrekedtünk.

I. DISZNÓ - Fronttársak! Megvagytok?

II. DISZNÓ - Meg-meg.

III. DISZNÓ - "Kukorica, moslék"

DISZNÓK (suttogva átveszik, és ütemesen fújják:) - "Kukorica, moslék" "Kukorica, moslék!" ... (Közben:)

KAKAS - Hallod, Bocskor Márton?

BOCSKOR MÁRTON - Hallom.

I. DISZNÓ - Meddig tartható ez így?...

II. DISZNÓ - Éhezünk, pusztulunk...

III. DISZNÓ - Persze ők, ott fenn...

IV. DISZNÓ - A kövérek, a kivételezettek...

I. DISZNÓ - A disznóurak!

II. DISZNÓ - Csak a hatalommal törődnek...

IV. DISZNÓ - Csont és bőr vagyunk!

I. DISZNÓ - És kire támaszkodnak, ha...

III. DISZNÓ - Ha minket félretolnak,

II. DISZNÓ - Eltipornak...

III. DISZNÓ - Éhen veszni hagynak...

I. DISZNÓ - Akikkel együtt harcoltak...

II. DISZNÓ - Ez a disznóhatalom!...

IV. DISZNÓ - Azelőtt legalább jóllaktunk...

III. DISZNÓ - Mert azelőtt...

IV. DISZNÓ - ... az ember etette a disznót...

KAKAS - Tehát politikai foglyok vagytok?

I. DISZNÓ - Az Illegális Sertésfront harcosai vagyunk.

II. DISZNÓ - Ólat, moslékot követelünk.

III. DISZNÓ - A kivételezettek hatalma ellen!

I. DISZNÓ - A javak egyenlő elosztásáért...

KAKAS - Kukurikuuuu! Az erőszak megérleli belső ellenségét! Kukurikuuuu! A disznó disznóra támad!

1. PORKOLÁB - Kuss! Rohadtak! (a 2. Porkolábhoz:) Kettőt-kettőt! (A felső szintre kiált:) Kettőt-kettőt!

BÖRTÖNHANGSZÓRÓ (a Börtönigazgató hangja:) - Figyelem! Figyelem! Vacsorához felkészülni! Vigyázz! Kész! Rajt!

1. PORKOLÁB - Foglyok, a rácshoz!

2. PORKOLÁB - Vacsorához térdre!

3. PORKOLÁB - Fejet kidugni!

1. PORKOLÁB - Zabááláss!

BOCSKOR MÁRTON - Tessék! Tessék! Hölgyeim és uraim! Tessék csak befáradni! Tessék bilétát váltani! Tessék, tessék! Rendkívüli szenzáció! Különleges szolgáltatás! Ha tetszik, azonnal megvásárolható! Bármelyik álom... Megnyílt az álomvásár!... Nézzenek csak jól meg! Százszázalékos garancia!...

Hajdanán böllér voltam. Gyerekkoromtól fogva az szerettem volna lenni... Ültem a konyha sarkában, és állatokat rajzolgattam, nyakszirtjükben hosszúpengéjű kés remegett; kenyérbélből malacokat formáltam, a megszólalásig élethű malacokat, orruk tompán meredt az égnek, vagy tányérom ételmaradékaiban turkált, én meg csak raktam rájuk a kezemmel lapogatott kenyérbéldarabkákat, és a malackák egyre gömbölyödtek, gömbölyödtek, amíg olyan kövérek nem lettek, hogy majd szétrepedtek, és akkor a hagymavágó kis hegyes késsel feldaraboltam őket, szétrakogattam a combokat, a lapockákat, karajszeletkéket a tányérom szélén, és behunytam a szemem, és éreztem a nyers hús és a vér illatát. Még kisfiú voltam, amikor anyám már rám bízta a húsételek főzését. Fehér kötényt kaptam, a tisztára sikált asztal elé álltam, felvágtam a hatalmas fej vöröshagymákat, feldaraboltam a csontjáról sercegve leválasztott csülök inas húsát, kemény bőrét és fehér háját, és akkor voltam a legboldogabb, amikor ezek az egyformára felvágott húskockák a paprikás hagymára hullva sisteregni, kunkorodni, fehéredni, pörkösödni kezdtek, és az étel illata szállt a konyhában fel a mennyezet felé, majd ki az ajtón, be a szobába, és az egész lakást hagymás hús szaga töltötte be. Azután beiratkoztam a böllériskolába, és minden éjjel a téli disznótor színes képeiről álmodtam. Hatalmas fakád előtt álltam, amelyben vöröslött a darált hús halma, fűszeres lében gőzölgő májakról álmodtam, csillogóra mosott belekről, zsíros-véres, fokhagymaillatú kezeimről, amelyek ütemesen vájtak bele a leendő kolbász puha húshegyébe; rózsaszínű szalonnákról álmodtam, amelyeket lefejtek a még langyos izmokról, a szalonnában szaladó kés lágy hasítását éreztem a tenyeremben, a villa síkos fanyelén éreztem a még forró szalonna súlyát, amikor kiemeltem a fényes zsírkarikákat táncoltató, rezgő abaléből, visszacseppent a sűrű lé, és a márványos csillogású, gyöngyfényű szalonna remegve hempereg az őrölt paprika sötétpiros halmazában. És nem felejtem ezeket az álomképeket most sem, amikor reggeltől estig a vágóhídon a zöld csempével burkolt hatalmas csarnokban, sárga műanyagköténnyel a hasamon, egy végtelenül hosszú, bádoggal borított asztal mellett állva, évek óta ugyanazokkal a mozdulatokkal...

                            ... hasítom fel a végtagjaitól megfosztott disznó hátát, és részekre szabdalom a bárddal a csontos gerincet, a hegyes végű, hosszúpengéjű késsel lefejtem a szalonnát... Évek óta ugyanaz a 23 mozdulat. És az illatokból maradt az egyetlen szag, a langyos hús szaga... Hát csak tessék, tessék! Tessék befáradni! Itt lehet válogatni! Itt lehet álmokat vásárolni!...

HALÁLSEGÉDEK (egyszerre:) - Itt az idő. Állj elő, Bocskor Márton, ki embernek nevezed magad.

HALÁLSEGÉDEK - Állj elő, Bocskor Márton, ember!

BOCSKOR MÁRTON HANGJA A MAGNETOFONRÓL: - "... és nem tesz semmit.... Csak bujkál, másfél évig bujkál, míg el nem kapják... Az utolsó böllér! ..." (Pereg) "... Félek tőletek és gyűlöllek benneteket..." (Pereg) "... és akkor a hagymavágó kis hegyes késsel feldaraboltam őket, szétrakogattam a combokat, a lapockákat, karajszeletkéket a tányérom szélén, és behunytam a szemem és éreztem a nyers hús és vér illatát..." (Pereg, majd leáll.)

BÍRÓ - Nos, Bocskor Márton?

BOCSKOR MÁRTON - Kihallgattatok, a szavaimat kiforgattátok, a gondolataimat kifürkésztétek, az álmaimat felhasználtátok!

BÍRÓ - Vádirat helyett. Az Ítélőszék tetteid, szavaid és gondolataid ismeretében kimondja: Bűnös vagy!

BOCSKOR MÁRTON - Csak: VAGYOK.

BÍRÓ - Most!

1983.

Ajánlom válaszul a DISZNÓJÁTÉK szerzőjének, Czakó Gábornak.

Viharos komédia egy felvonásban

SZEREPLŐK:

HELYSZÍN:

Paliék lakásának előszobája és szobája közös térben. Balfelől az előszoba, ide nyílik hátul a lakás bejárata. Az előszoba falán fogas, itt áll egy kis asztal telefonnal, balról a fürdőszoba ajtaja nyílik. A szoba tágas, légterét vízszintesen félig kész, különös, épületmakettszerű galéria osztja meg, ácsolata befejezetlen, itt-ott még gyalulatlan, néhol már festett, kerítésszerű mellvédje mögé nem látni be. A felvezető lépcső jobboldalt a szín elejéről indul. A szobában mindenütt, a galéria alatt és a szín elejére türemkedve is, az építkezés miatt összetolt polcok, szekrények, egymásra rakott bútorok, székek, egy hozzáférhető rajzasztal, különféle javításra váró tárgyak, faanyag, lécek, gerendák, festékesdobozok, könyvek, dossziék, papírtekercsek, cipők, szatyrok, ruhafélék, rádió stb. ... Rendetlenség, zűrzavar, ideiglenesség. A galéria alatt hátul középen ajtó a konyhába; ha nyitva, épp a mosogatóra látni.

Ez az egész egy ún. háttér-színpadnak fogható fel, előtte kiemelten létezik az előtér középen egy munkaasztallal, azon megmunkálás alatt álló gerenda és egy gyalu.

A lakás történései háttérszerűek és felgyorsítottak. A szöveg tetszés szerint összemosható, de érthetően hangozzék. A galérián a szereplők csak hallhatóak.

Pali néha két alakban van jelen. Az azonosságot erőteljes bábszerű maszkkal és azonos öltözettel lehet megoldani. Sem a szereplő megkettőzöttségét, sem Pali ún. "szkizofrén létezésének történéseit" a többi szereplő nem veszi észre, a lehető legtermészetesebben élik tovább háttér-létezésüket.

Az játék tere az előszoba és az előtér, nevezhetjük a "konkrét szkizofrén létezés terének". Csak ez a színtér-rész kap élesebb megvilágítást, tempója alig észrevehetően lassított.

A lakás üres, homályba borult. Az előszobát és az előteret a "konkrét szkizofrén létezés" fénye világítja meg.

Kívülről emberi hangok, majd kulcscsörgés. A bejárati ajtón két férfi tuszkolja be az összecsuklott Palit, megtámasztják a fal mentén, de Pali tehetetlenül lecsúszik. Becsukják maguk mögött az ajtót, kimerülten szuszognak.

NADÁLYI (gondosan leporolja magát) - Mehetünk, Igazgató úr?

IGAZGATÓ ÚR (Palit nézi) - Borzasztó állapotban van. Sajnálom.

NADÁLYI - Igazgató úr humanizmusa lenyűgöző.

IGAZGATÓ ÚR - Ne hízelegjen. Kérem! És ne urazzon! A sikeres együttműködés emlékére szólítson csak Ferinek. Egyszerűen Ferinek.

NADÁLYI - Mehetünk, Feri bátyám?

IGAZGATÓ ÚR - Valamit csinálnunk kellene vele. Így nem hagyhatjuk itt. Pali! Ébresztő! (Arcul legyinti) Ébresztő! (Pofozza) Ébresztő! (Nadályihoz:) Segítsen! Mit áll itt?

NADÁLYI - Ébredj! Na! (Előbb bátortalanul, majd egyre dühödtebben pofozza, még a kalapja is elgurul:) Hallod, tisztelt kolléga! Kelj fel! (Ketten rázzák, ütlegelik.) Meddig élesztgessünk itt? Az Igazgató úr hazahozott... a kocsiján... Hallod? Sze-mé-lye-sen támogatott haza!

IGAZGATÓ ÚR - Ugyan már, barátom! Csekélység. (Pali felé:) No, térj magadhoz!

NADÁLYI - Ne csináld ezt!

IGAZGATÓ ÚR - Hozzon vizet!

NADÁLYI - Igazg... Feri bátyám! Emelje meg a fejét!

IGAZGATÓ ÚR - Nem nyúlunk a fejéhez!!

IGAZGATÓ ÚR - Még vizet! Több vizet!

IGAZGATÓ ÚR (Palihoz:) - Nem akartam!... Nem akartam... (Felzokog) A fejedet semmiképp sem! Mért nem táncoltál? Ahogyan kértük? Már-már könyörögtünk! De te csak a papírosaidat lobogtattad... A rajzaidat... Pedig csak táncolnod kellett volna!... A kórusban még én is fütyültem... De a fejedet, azt nem akartam...

IGAZGATÓ ÚR - Nadályi, maga egy nagy marha! Mit csinált?

NADÁLYI - De Feri bátyám!... Maga mondta!

IGAZGATÓ ÚR - Rám hivatkozik? Hát nem látta, hogy már feltápászkodott? És akkor jön egy egész vödör vízzel!

(Lehajol, felemelné Palit, nem bír vele.)

IGAZGATÓ ÚR - Na! Segítsen!

NADÁLYI - Mit?

IGAZGATÓ ÚR - Hogyhogy mit? Segítsen!

NADÁLYI - De mit?

IGAZGATÓ ÚR - Lépjen arrébb! Úgy. Na, mit lát? Mit akarhatok csinálni?

NADÁLYI - Mondja meg! Feri bátyám, mondja meg, könyörgök! Amit mond, tudja, azt én...

IGAZGATÓ ÚR - Ültessük fel!

PALI - Ez az ember ne nyúljon hozzám! Elég volt!

NADÁLYI - Átejtett bennünket! Már megint átejtett bennünket. Csak megjátszotta... Kutya baja... Tele a feje minden disznósággal! Azért él, hogy átrázzon, hogy leradírozzon! Hogy kijátsszon... De nem fog menni! Kedves kolléga! Nem fog sikerülni!

IGAZGATÓ ÚR - Csönd, Nadályi! Maga már elvitte a pálmát. Magáé a győzelem. Felépítjük a maga tervezte irodaházat. Mert olyan jól táncol. Mit akar még?

PALI - Nem faragok több nyílvesszőt. Nem fényesítem ki a fegyveremet. Nem jut eszembe soha többé semmiféle ragyogás. És nem táncolok!

IGAZGATÓ ÚR - Pedig ha most táncolnál, megbocsájtanám azt is, hogy eddig nem táncoltál. No, rajta! (énekel:) "Aki nem lép egyszerre..."

NADÁLYI (kötelességszerűen folytatja:) "Nem kap rétest estére..."

IGAZGATÓ ÚR - No, gyerünk! Áll fel! Táncolj! Legalább most! Nem látja senki. Csak ez a fűzfa itt, ez a Nadályi. Csak nekem táncolj! Meg akarok neked bocsájtani. Meg akarom bocsájtani az önfejűségedet!

IGAZGATÓ ÚR - Neeem?

NADÁLYI - Dehogynem!

NADÁLYI - "Aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére, pedig..." stb.

IGAZGATÓ ÚR - Egy-kettő, egy-kettő) Na látod! Most lépj ki! Lépj ki! (Az ostor néha a vödrön is koppan.) Bal-jobb, bal-jobb...

IGAZGATÓ ÚR - Tovább! Tovább! Gyerünk! Múlik az idő! A Minisztérium sürget. Döntést kell hoznunk végre! Kinek a tervét ajánljuk megvalósításra. Nadályiét vagy a tiédet? Na, kiét? Nem! Nem a tiédet! Nem az égbenyúló palotát. Csak ha táncolsz. Talán... Ha most esetleg táncolnál... Ne lógjon a karod! Emeld a lábad! Na!

IGAZGATÓ ÚR - "Aki nem lép egyszerre..." Indulj már, a kutya istenit a makacs fejednek!

IGAZGATÓ ÚR - Nem ezt akartam. De szép. Palikám! Szép és zseniális!

NADÁLYI (mámorosan a zászló alól:) - Feri bátyám, most valami mást találjunk ki!

PALI (kiköp) - Az ilyen ne szóljon bele! Majd ha letett már valamit az asztalra. Valami eredetit!

NADÁLYI - Itt a zászló! Az enyém!

PALI - Loptad. Tolvaj! A más bőrén szerezted!

IGAZGATÓ ÚR - Mi adtuk neki. Mindenkinek van. Aki táncolt. Te nem táncoltál. Most sem. Te csak virágokkal dobálózol. Meg igazságokkal. Késhegyű igazságokkal. Nem védelek tovább!

NADÁLYI - Feri bátyám, te is tudod, nem loptam!

IGAZGATÓ ÚR - Nem. Pedig Pali szebbet gondolt. Mégis te kaptad. (Palihoz:) Még én is táncoltam egy palotást éretted. Fütyülték a nótát. És én táncoltam. Más is táncolt. Ki táncolt kinek? Már nem lehetett tudni. Teljesen összekuszálódtak a dolgok. Az ember pedig mindig beleakad valamibe. Hogy igazán mibe is? Mire rájön, addigra elvesztette a ritmust. És fél. A tervei elmosódnak. Hagyjuk! (Nadályihoz:) Neked letáncoltam a lobogót. Legyen hát Palinak szép halála! (Hergeli magát:) Ha már nem hagyta, hogy megbocsássak neki! Amiért olyan önfejű!

IGAZGATÓ ÚR - Semmi nem véd. Hát ne moccanj! Nadályi előtt pajzsot tartottunk. Csupa erős, hatalmas férfi... Csak hiszed, hogy elég a belső győzelem!... Nadályi kartárs! A vödröt!

IGAZGATÓ ÚR - Palikám! Nem akartam. Igazán a fejedet sem akartam, a véredet sem! Vivát! Ennyit ér a győztes lobogó! Cipőnkön kopogó, büszke sarok, a kartársak ütemes tapsa, és fentről a füttyszóló. Amitől haptákba vágjuk magunkat. Vagy táncba kezdünk, mint nászra készülő galambok... A zászlót, kartársak, hazavihetik, és lobogtathatják majd a ravatal előtt. Kiderült, mennyit ér. Átlyuggatják a késélű virágok. Már csupa rongy...

NADÁLYI - Nem sajnálom tőle. Nem én, istenbizony! Egy rongy zászlóval az ajtóhoz szegezve... Nem sajnálom!

NADÁLYI - De mennyire nem!

PALI - Terveztem egy hatalmas palotát, amely a rómaiak színes mozaik-padlója felett magasodik. A karcsú oszlopok között tompán csillog az antik fürdő, körülötte emberek, felette üveg és beton. Hallom, hogy énekel...

NADÁLYI - Most sem sikerült. (Ordít:) Egészen meg kell ölni! Az akarását is meg kell ölni!

NADÁLYI (szünet nélkül, egyre ingerültebb hévvel, rohangálva:) - Bebizonyítom, hogy a tervei összeomlanak, hogy karcsú oszlopai kettétörnek! A beton és az üveg szilánkokra hasad, és lezúdul a magasból, és összezúz mindent, és ellep mindenkit! Bebizonyítom! (Létrát hoz elő) Nézze, Igazgató úr! Összeomlik. Bizonyosan összeomlik! (Még egy létrát cipel elő, és a másiktól kellő távolságra felállítja.) Még egy oszlop... Mint egy kártyavár! (Az előtér asztaláról felviszi a gerendát a létrán, és a kettő tetején keresztbe fekteti.) Most menjen fel! Igazgató úr! Parancsolja meg, hogy menjen fel! Igazgató úr! Feri bátyám!

IGAZGATÓ ÚR - Legyen ez az ő palotája...

NADÁLYI - Legyen a vára!

IGAZGATÓ ÚR - ... a mozaikok felett...

NADÁLYI - Egészen meg kell ölni!

PALI - Nem az enyém! Hamisítvány. A szellemét kiöltétek, csak a váz maradt valódi.

IGAZGATÓ ÚR - Indulj, Pali!

IGAZGATÓ ÚR - Hallod? Neked szól?

PALI (Igazgató úrhoz:) - Megöltél. Nem játszom tovább! Új házat nem tervezek többé. És látod, nem tanulok meg táncolni sem!

IGAZGATÓ ÚR - Hazahoztalak, feltámasztottalak, megkínoztalak... Rendben. Nem sikerült. Továbbra is az utamban vagy!

PALI - Ostobák... Elfogadom a felmondást.

IGAZGATÓ ÚR - Tévedsz. Nem mondunk fel. Előbb-utóbb használható leszel.

PALI - Ha az akaratot is kiforrázzátok belőlem, akkor beférek majd a képkeretbe...

IGAZGATÓ ÚR - Csupa vér és korom az arcod. Mosakodj meg!

A játék "háttere" a teljes lakás a galériával. Pali "valós létezésének tere" az előtér, ahová mindig visszatér és gyalul, ha nincs kapcsolata a többi szereplővel. Dialógusai és cselekvései természetesek.

A lakás üres. A színpad fényei "valósra" váltanak.

Pali köpeny nélkül kijön a fürdőszobából, bekapcsolja a rádiót, feltűri inge ujját, a munkaasztalhoz jön az előtérbe, és gyalulni kezdi az asztalra fektetett gerendát. Mindig ugyanazt a gerendát gyalulja makacsul vissza-visszatérve, ezzel lép ki a körülötte történő eseményekből. A gyalu siklása zajtalan, csak hull a gyaluforgács, és egyre magasabb halomban borítja el az előteret.

Kívülről emberi hangok, majd kulcscsörgés. Ancsa az szatyrokkal megrakodva és mellette a Kicsi.

KICSI (Az apjához szalad:) - Szervusz, Apuci!

PALI - Szervusztok.

ANCSA - Szervusz. (Ledobja a szatyrokat, felakasztja a kabátjaikat:) - Kié ez a kabát?

PALI - Nem tudom.

ANCSA (A Kicsihez:) - Menj fel, és öltözz át szépen! Egyedül!

PALI - Későn jöttél. Hol jártál?

ANCSA - Szülői értekezleten voltam. Reggel is mondtam, tegnap este is mondtam, hogy ma ötkor szülői értekezlet van.

PALI - A lányod elrohant németórára.

ANCSA - Nem fér be.

PALI - Honnan hoztad ezt a temérdek rongyot?

ANCSA - Az oviból.

PALI - Minek?

ANCSA - Babáknak. Karácsonyra.

PALI - Már megint vállaltál valamit.

ANCSA - Mi a fenét tehettem volna?

PALI - Ági telefonált. Majd visszahív.

ANCSA - Mikor?

PALI - Este. Anyád is telefonált. Felugranak.

ANCSA - A legjobbkor. Más nincs? (Kezében Nadályi elgurult kalapjával:) Valaki mégiscsak járt itt. Pali, ki volt itt?

PALI - Senki.

KICSI (Fentről:) - Anyu! Nem tudom begombolni! Anyu! Nem tudom begombolni!... (Addig kiabál, amíg választ nem kap.)

ANCSA - Megyek már! Várj egy kicsit! (Felmegy a Kicsihez:) Apuci hallgatja a rádiót. Ne ordíts! (Megszólal a telefon.) Ha készen vagy, eredj kezet mosni! Aztán bejöhetsz hozzám a konyhába. Jó? (Lekiált Palinak:) Vedd már fel! Itt áll ez a gyerek pucéran!

PALI (Leteszi a gyalut, a telefonhoz megy:) - Halló!... Szia! Mindjárt adom. Ancsa!

ANCSA - Mindjárt! Várjon egy kicsit!

PALI (A telefonba:) - Várj egy kicsit, mindjárt jön.

ANCSA (Már a lépcsőn, vissza a Kicsihez:) - Kacsás a cipőd, fordítsd meg! (A telefonba:) Halló! Szia! Mi van, Ági?... Igen. Mindenki... Most nem tudom...

Minden lehet... (Befogja a fülét:) Persze, a szokásos esti műsor. Na, mondd!... Van. Egy kevés... Várj! (Észreveszi a Kicsit a létrán, Palihoz:) Pali! Nézd, mit csinál! Vidd el azt a létrát! (Az akció alatt folytatja a beszélgetést.)

KICSI - De szép! Apu, add nekem!

PALI - Mit?

KICSI (A virágra mutat:) - Azt!

PALI - Tessék. De vigyázz, mert megszúr.

ANCSA (fülét befogva:) - ... Mikor? Ma? Anyámék felugranak... Remélhetőleg hamar, mert Apám holnap korán kel... Kilenc tájban már jó. Addigra talán nyugalom lesz... Gyere! De ne késs sokat, mert álmos leszek! Várlak... Tényleg várlak. Szia! (Leteszi. Palihoz:) Ági kilencre jön. (Bemegy a konyhába.)

KICSI - Apu! Apu! Nézd, mit találtam!

ANCSA (Kikiabál a konyhából:) - Mi a baj? Gyere, ne bőgj! Gyere! Segíthetsz nekem!... Gyere! Finomat főzök!

KICSI (A konyhaajtóban:) - Mit?

ANCSA (Palinak, kiáltva:) - Nyiss ajtót, légy szíves!

PALI - Csókolom! (Puszi) Csókolom! (Puszi. Lesegíti a kabátot Bori néniről.)

BORI NÉNI - Szervusztok!

ZOLTÁN BÁCSI - Szervusztok! Mit csináltok?

BORI NÉNI - Csak egy percre jöttünk. (Palihoz:) Fogd meg, fiam!

PALI - Hová? (A csomagot becipelik a szobába.)

ANCSA (Kijön, kezét törülgetve:) - Csókolom! (Puszi) Csókolom! (Puszi) Jaj, de jó, hogy jöttetek! Itt maradtok vacsorára? Anyámék is jönnek!

ZOLTÁN BÁCSI - Nem, nem! Látjuk, nagy munkában vagytok.

ANCSA - Csak a szokásos.

BORI NÉNI (Körülnéz:) - Jól haladtok.

ANCSA (Ingerült gúnnyal:) - Hát persze. Jövőre talán kész is lesz. Talán. De nem biztos.

BORI NÉNI - Sehogyse tudom megszokni.

ANCSA - Én se!... A felfordulást. Ami vele jár. Különben szép lesz. Nekem tetszik.

BORI NÉNI - Nekem valahogy túl modern.

ZOLTÁN BÁCSI - Kicsit különös, az igaz. Vagy inkább: különc. Persze, nem akarlak bántani, fiam! Te vagy a szakember!

PALI - Tessék leülni valahová. Nem zavarja, ha tovább csinálom?

BORI NÉNI - Dehogy, Palikám. Tudjuk, milyen kevés az időd. (Ancsához:) Tudok valamit segíteni?

ANCSA - Nincs mit. De tessék bejönni, közben beszélgethetünk.

ZOLTÁN BÁCSI - Sikerült elfogadtatni a tervedet, fiam?

PALI - Még nem.

ZOLTÁN BÁCSI - Éppen a kiadótól jövök. Azt mondja, elfogadták a könyvemet... Régen voltam nálatok. Annyi a munkám! Tegnap este előadást tartottam a TIT-ben, meg leadtam a cikket, tudod... No, és Lacival is beszéltem. A te dolgodban.

PALI - Igen?

ZOLTÁN BÁCSI - Nénéd nem mondta?... Bizony-bizony, ő gyakrabban tud idejönni. Pedig én is hogy szeretem a gyerekeket! Mindig rólatok beszélgetünk. Nagyon aggódik, hogy agyondolgozod magad. ... Tudod, a Sebestyén Lacival. A Rádiótól. Interjút akar készíteni veled.

PALI - Miről?

ZOLTÁN BÁCSI - A tervedről. Már két éve ülnek rajta... Meséltem is neki. Az építkezés meg áll. A város közepén. Egy középület. És semmi nem történik. Mondtam is, milyen marhák, hogy két éve ülnek a te remek terveden. Ráadásul az ötleteddel meg lehetne menteni azt a római kori maradványt. Azt a gyönyörű fürdőt... Hármasban csinálnánk. Én a műemlékről beszélnék, te meg a megmentéséről. A tervedről...

PALI - Nem kell!

ZOLTÁN BÁCSI - Hát... ha úgy gondolod... (csönd) ... Az a cikk is valami... Írtam róla egy cikket. Holnap már olvashatod is! Igen, igen! Fel kell hívni a figyelmet. Nem árt, ha valaki rákérdez, miért is nem folytatják, ha már milliókat beleöltek...

PALI - Az istenért, Zoltán bácsi! Álljon le!

ZOLTÁN BÁCSI - Azt mondják... Én arra gondoltam... Na! Egyszóval tény, hogy a te építészeti megoldásod zseniális...

PALI (ordít:) - Mit tud róla? Honnan tud róla?

PALI - Mindegy. Aki a kulisszák mögé lát, elveszti a kedvét az egésztől...

BORI NÉNI - A szemüvegem... Hol a táskám? Nem láttátok?

ZOLTÁN BÁCSI (Rámutat:) - Ott.

BORI NÉNI - Színházról beszéltek? (A táskában keresgél.) Ancsától hallom, hogy a Kicsit már az Operába hurcoljátok. Minek az?

ZOLTÁN BÁCSI - Megtaláltad?

BORI NÉNI - Megvan, végre! Agyonterhelitek azt a gyereket is!

ZOLTÁN BÁCSI - Nem vár Ancsa a konyhában, szívem?

BORI NÉNI - Megyek, persze... (el)

ZOLTÁN BÁCSI - Te, Pali fiam! Ha egyszer... azt a te tervedet megmutatnád... El nem tudom képzelni...

PALI (Nem hagyja abba a gyalulást:) - ... Mint ez a szoba, ez a fürdő...

... és köré helyeztem az oszlopokat, mint ennél a galériánál...

ANCSA - Amiket kerülgetni lehet. Ezeket a rohadt oszlopokat! (Visszakiált:) Bori néni! Ne engedje, hogy belelépjen. (Palihoz:) Összetört a fiad egy tálat. Úszik a konyha! (el)

PALI - ... Ez tehát olyan, mint egy modell...

ZOLTÁN BÁCSI - Szenzációs! És erre felépíthető tíz emelet?

PALI - Fel.

ZOLTÁN BÁCSI - Akkor miért vacakolnak annyit?

PALI - Valaki más erősebb nálam.

ZOLTÁN BÁCSI - Te, Pali!... Akkor az az interjú mégiscsak jó lenne, hogy...

ANCSA - Találkoztam a kollégáddal. A Nadályival. Olyan szemüveges. Meg a diriddel. Itt a sarkon...

PALI - És?

PALI - És mit írt Zoltán bácsi abban a cikkben?

ZOLTÁN BÁCSI - Semmi olyasmit... Csak a fürdőről... meg hogy van egy terv... zseniális... amelyik a tervpályázatot megnyerte...

PALI - Óriási! (Robbanni készül.)

ZOLTÁN BÁCSI - ... de az építkezés, az félbeszakadt...

ANCSA - Terítenék. Pali! Legalább söpörj össze! És vidd azt a gerendát az asztalról!

ANCSA - Biztosan Anyámék. Nyitok.

BORI NÉNI (Zoltán bácsihoz:) - Csak nem veszekedtetek? Hagyd ezt a szegény fiút békén! Nem látod, mennyire ideges?

ROBI - Szevasztok! (Pali II. felé:) Szia, Pali! Hozzád jöttem.

ANCSA - Szia! Gyere beljebb!

ROBI - Már vártatok, mi?

ANCSA - Rég voltál nálunk.

ROBI - A múlt héten. Nem?

ANCSA - De. Na, eredj már! Csak hiányoztál.

ROBI (Benyomul a tekercseivel:) - Á, Bori néni! Csókolom! Hogy tetszik lenni? Üdvözlöm, Zoltán bátyám! Már megyek is, csak beugrottam.

PALI II. - Tedd le magad!

ANCSA - Persze. Hová is? (Szabaddá tesz egy széket.)

ROBI - Megfogná, Zoltán bácsi? (Kezébe nyomja a tekercseket. Pali II-höz:) Várj! Segítek. Egy jóbarát mindig tettre kész.

BORI NÉNI (Félretol néhány kacatot:) - Ide, ide!

BORI NÉNI - Na! Így jó lesz!

ROBI - Megvolna. Palikám, volna egy perced? Nagy bajban vagyok. (Elveszi Zoltán bácsitól a tekercseket.) Kösz. Ide nézz!

PALI - Kinek csinálod?

ROBI - Egy érdi milliomosnak. Játékkészítő.

PALI - Ezt? Legalább öt milliójába fog kerülni.

ROBI - Te, Palikám! Hogy ezeknek mennyi pénzük van! És mennyi extra kívánságuk! Na, nézd! Ez itt medencét akar. Az emeletre! Nem tudom lebeszélni. Azt mondja, ő fizet, én vagyok a szakember. Őt nem érdekli, hogyan csinálom. Mit szólsz?

PALI - És hogy gondoltad?

ANCSA - Ezt nem lehet kibírni! (A Kicsihez:) Ne sírj! Jaj, de sápadt ez a gyerek! Nagyon megijedtél? Mi van a kezedben? Jézusom! Add ide! Add ide! Ne hadonássz vele! Na, ne sírj! (Öleli, vigasztalja.)

PALI - Szóval a medence az emeletre. (A tervekbe mélyednek.)

ROBI - Mindjárt rád gondoltam, haver. Csak te tudsz segíteni. Ha megoldod, 20 százalék a tiéd.

PALI - Elment az eszed.

BORI NÉNI - Gyere, Zoltán, segíts összeszedni!

ANCSA (A Kicsihez:) - Ülj oda szépen, és töröld meg az orrod!

ZOLTÁN BÁCSI - Hol a söprű?

ANCSA - A kezemben. Ez a lakás egy téboly. Napi ötszöri takarítás. Leülni sem lehet, míg össze nem pakoltam. Enni sem lehet, mert az asztalon gyaluforgács. Az istenit ennek a rohadt galériának!

ZOLTÁN BÁCSI - Mennyi az a 20% kápéban?

ROBI - 20.000 körül. Na, Pali?

PALI - Velem nem lehet üzletelni! De a probléma izgalmas. És az ötleteim megfizethetetlenek!

ZOLTÁN BÁCSI - Bolond vagy te, Pali fiam, már megbocsáss!

ROBI - Ilyen volt mindig. Képzelje, Zoltán bátyám, ő volt az ügyeletes zseni az egyetemen. A tanszék büszkesége, pályázatok győztese. És bérmentve rajzolt bárkinek, aki kérte.

ZOLTÁN BÁCSI - Tudom, fiam.

PALI - Csak barátnak.

ANCSA - Odaégett! Szentséges isten!

BORI NÉNI - Hagyd, kislányom! Maradj! Majd én!

ROBI - De az akkor jól járt. Emlékszem, a Miska az ő munkájával nyerte a tanszéki pályázatot harmadéves korunkban.

ZOLTÁN BÁCSI - Most is ilyen élhetetlen. Nem jönne rosszul nektek az a 20.000 forint...

PALI - Ez SEM tartozik Zoltán bácsira, azt hiszem.

ANCSA - (A konyhából:) - Ugye velünk eszel, Robi?

ROBI - Már vacsoráztam. És már megyek is. Mondtam, csak egy percre jöttem. (Kezdi összeszedni a rajzait.)

PALI (Robihoz:) - Várj csak! A földszinti tervrajz?

ROBI - Ez az.

PALI - Hm. Ugye, ez a nappali? Szép nagy.

ROBI - Hétszer tízes... És a legjobbat kihagytam! A medence alja átlátszó legyen. Hogy alulról gyönyörködhessen a csajok vízi parádéjában. Jó, mi? De erről lebeszélem. Teljes képtelenség.

PALI - Nem egészen.

ROBI - Ne hülyéskedj, Pali! Komolyan mondod?

PALI - Gondolkozom rajta. Mikorra kell? (A tervekbe merül.)

ZOLTÁN BÁCSI - Ugye mondtam, hogy a Pali egy zseni?

ROBI - Hát... Már át kellett volna adnom. De csak várjon az ipse!

BORI NÉNI - Zoltánkám! Lassan mennünk kellene!

ROBI - Jaj, csak tessenek maradni! Én már megyek is!

BORI NÉNI - Nem azért, fiacskám! Késő van. Paliék is vacsoráznak. Mi meg nem akarunk maradni. Van elég gondja Ancsának nélkülünk is.

KICSI - Te fürdess, Anyu!

ANCSA - Ma Apuci füröszt.

KICSI - Nem! Te fürdess! Jó?

ANCSA - Na, gyere!

ROBI (megállítja) - Nyúzott vagy, Ancsa. Hol a régi szépséged? Amikor itt voltam a múltkor...

ANCSA - Épp egy hete...

ROBI - Igen, akkor... Olyan szép voltál! Ragyogtál!

ANCSA - Színházba készültem. Ha felöltözik az ember, akkor máris jobban néz ki...

KICSI (A fürdőszobából:) - Ne nézz ide! Lepetés!

ANCSA - És odabenn is folyton áll a cirkusz...

ZOLTÁN BÁCSI - Azt hinné az ember, az egy nyugodt hely. Ahol te dolgozol...

ANCSA - Nyugodt! Víz alatti buktatókkal...

ROBI - Megyek is akkor...

PALI - A rajzokat ne vidd el!

KICSI (A fürdőszobából:) - Kész a lepetés! Kész a lepetés!

ANCSA - Megyek! (Már a fürdőszobában:) Hová tűnt az én kisfiam? (Kacagás, jókedv a fürdőszobából.)

ROBI (Vissza Palinak:) - A 20.0000 froncsi áll!

ANCSA (Kikiabál Robinak:) - Mindig ripacskodsz, öreg, haver.

ROBI - Ne bánts! Most komolyan mondom.

ANCSA - A felét sem hiszem! Milyen 20.000?

PALI (Belekiált a háttérbe:) - Egy házsártos boszorkány a feleségem!

ROBI - Hát!... Nálatok nem mindig jön meg a kedvem a házassághoz...

ANCSA - Most már tűnj el! Pimasz vagy!

ROBI - De téged azért elvennélek! Ha nem pont a barátom felesége volnál!

ZOLTÁN BÁCSI - Nahát, Robi!...

PALI (folytatja a gyalulást:) - A hét végén gyere fel!

ROBI - Köszi, Pali! Azért a feleségedet ne bántsd! Én vagyok szerelmes belé, nem ő énbelém. Sajnos! (Felöltözött)

ROBI (Benyit a konyhába:) - Csókolom, Bori néni! Zoltán bátyám, tiszteletem! (A bejárattól visszakiált:) - Szia, házsártos!

ANCSA (Bentről:) - Szia!

ANCSA (Palihoz:) - Nem tudtam elszedni tőle ezt a piros rongyot.

PALI - A győzelmi lobogó...

ANCSA - Gondoltam, hogy megint a te hülyeséged... (A Kicsihez:) Ülj le, és olvassál. Tessék. (A Kicsi egy könyvet kap.) Maradj tiszta! Mindjárt eszünk.

ZOLTÁN BÁCSI - Furcsa egy fiú ez a Robi.

ANCSA - Enyhe kifejezés. Szédült egy pali. De jól megy neki.

ZOLTÁN BÁCSI - Látom.

ANCSA - Tudja, kit lehet megfejni. Pali mindig bedől neki.

BORI NÉNI - Ancsikám! Azt hiszem, a sütőt egész szépen rendbe hoztam.

ANCSA - Köszönöm. Akkor ehetünk. (Bemegy a konyhába.)

BORI NÉNI (Miközben Zoltán bácsi segítségével bontogatja a hatalmas csomagot, Palihoz:) - Jaj, majd elfelejtettem. Tudom, hogy nem érsz rá. Nem is sürgős a dolog. Csak, tudod, a Róza néninek kigondoltam valamit a születésnapjára. Régen áhítozik már egy állóórára. (Egy rozoga állóóra kerül elő.) A Mariska tanti órája. Amikor meghalt, felvittük a padlásra. Arra gondoltam, talán rendbe lehetne hozni.

PALI - Már Mariska tantinak sem járt. Rossz a szerkezete.

BORI NÉNI - Talán meg lehetne javítani. Olyan ügyes vagy te, fiacskám. És ráér. Tudod, ráér. Csak 28-án lesz a születésnapja.

PALI - Ma huszadika van.

KICSI - Éhes vagyok.

ANCSA (Kikiált a konyhából:) - Már kész a vacsora, de Nagymamiék még nincsenek itt!

KICSI - Nagyon éhes vagyok!

ANCSA (mint előbb:) - Egy picit várj, csillagom!

KICSI - Jó. (Felmegy a galériára. Magával hurcolja a vörös rongyot.)

ANCSA (Kijön a konyhából:) - Bori néni csak a jövő hónapban tervezi odaadni. Az legalább két hét.

PALI - Nem nyúlok hozzá, mert nem értek az órákhoz.

BORI NÉNI - Nem baj. Ha nem jár, akkor sem baj.

PALI - Akkor mit kell vele csinálni?

BORI NÉNI - Gondoltam, ha megjavítanád a lábát... Meg egy kicsit kifényesítenéd. Nyolc éve áll már a padláson. És olyan szép a számlapja. Biztosan örülne neki Róza nénéd.

ANCSA - Tényleg szép. Én is elfogadnám, ha tudnám hova tenni.

BORI NÉNI - Ancsikám, neked mindig olyan jó ötleteid vannak. Majd te kézbe veszed.

ANCSA - Persze. Veszek rá új mutatókat. Tudod, Pali, ott mifelénk van az az öreg órásmester. A kirakatban mindenféle gyönyörű mutatókat látni.

PALI - Szóval egy új láb.

ZOLTÁN BÁCSI - Igen. Nem baj, ha nem lesz ugyanolyan.

PALI - Nem is lehet ugyanolyan. Ezt faesztergályossal kellene megcsináltatni.

ANCSA - Leszedsz egyet mintának, és megcsináltatjuk.

PALI - Mikor eszünk?

ANCSA - Tudok egy faesztergályost. Majd én elviszem.

BORI NÉNI - Na, ugye, nem is olyan lehetetlen?

ANCSA - Hol az a lány? Már fél nyolc!

ZOLTÁN BÁCSI - Szépen kifényesíted, Ancsa, ugye? Nagyon értesz hozzá! A zongorát is milyen szépen rendbe hoztad!

ANCSA - Persze. Majd kifényesítem. Gyönyörű lesz. (Félretolja az órát.)

ZOLTÁN BÁCSI - Felmegyek a Kicsihez. Megbeszélem vele, mikor viszem el az állatkertbe. (Felbaktat a galériára.)

KISANCSA - Csókolom! Sziasztok!

ANCSA - Már megint csak úgy ledobod ezt a táskát! Hogy keresztül lehessen esni rajta. Ne lopd a tésztát! Nem fogsz vacsorázni! És moss előbb kezet! Hallod?

KISANCSA (Teli szájjal a konyhából:) - Jó, jó!

PALI - Anyádék. Akkor ehetünk.

ANCSA - Szervusztok! (Általános puszilkodás.)

ANYA - Szervusz!

APA - Szervusz, Ancsikám!

ANYA - (Már a szobában:) - Szervusz, Borikám! (Puszi)

BORI NÉNI - Szervusztok, szervusztok! De régen találkoztunk már!

ANYA - A gyerekek? Hát Pali?

KISANCSA (Kijön a fürdőszobából:) - Csókolom! Csókolom! (Puszik)

APA - Szépen haladtok. Kezedet csókolom, Borika!

BORI NÉNI - Szervusz. Rakodj már le!

ANCSA - Ahhoz képest... Lassan egy éve, hogy elkezdtük. Na, tálalok. Kisancsa! Gyere segíteni! (Bemegy a konyhába.)

KISANCSA - Nem érek rá! (Felmegy a galériára:) Csókolom, Zoltán bácsi! Szia! (Dühösen rivall a Kicsire:) Már megint! Ez az én játékom! Tedd le! Azonnal tedd le!

ANCSA (A konyhából:) - Jézus! Elfelejtettem kenyeret venni! Kisancsa! Szaladj le a boltba!

KISANCSA (Fentről:) - Nem érek rá!

ANCSA (A konyhából:) - Muszáj! Nincs kenyér!

KISANCSA (mf.:) - Akkor nem eszünk kenyeret.

ANCSA (mf.:) - De gulyás van. Nagyapád meg szereti a kenyeret!

APA - Hagyd csak. A tegnapi is jó nekem.

ANCSA - Beletörik a fogad. Na, gyere már! (Kisancsa hegedülni kezd. A továbbiakban tehát a hegedűt is túl kell kiabálni) Igaz, ma egész nap csak szaladgált ez a szegény lány. Holnap meg hegedűórája lesz. (Kijön a konyhából, felkap a fogasról egy kabátot.) Na, mindjárt jövök. (Kirohan)

ANYA - Ez is mit összerohangál! (Bori nénihez:) Zoltán?

ZOLTÁN BÁCSI (A galériáról:) - Itt vagyok! Mindjárt befejezzük a partit!

KICSI - Csókolom, Nagymami! Jövünk!

ANYA - Szervusz, Bogaram! (Kurta csend) Hát, Borikám, ahányszor idejövök, nekem mindig furcsa ez a szoba. Szerinted ez egy normális galéria?

BORI NÉNI - Én is így vagyok vele, Annám. Csak hát nem mondom a gyerekeknek. Ők tudják!

ANYA - Ez a Pali mindig olyan fantasztikus dolgokat talál ki.

BORI NÉNI - Ha Ancsának is tetszik!

APA - Csak már lenne készen! Talán akkor más lesz. Meg a gyerekeknek is végre egy kis nyugalom...

ZOLTÁN BÁCSI (Lefele jövet:) - Itt vagyok. Szervusztok! (Puszik) Anna, te mindig csinosabb leszel!

ANYA - Ugyan, Zoltán! Én sem fiatalodom!

ZOLTÁN BÁCSI - Hallottam ám, hogy a hölgyeknek nem tetszik igazán a Pali galériája...

ANYA - Dehogynem. Csak különös.

ZOLTÁN BÁCSI - Mert nem akármilyen galéria ez, hanem...

PALI - Zoltán bácsi!... Csókolom, Anyuka! Csókolom, Apa! (Tántorogva körülbóklász: valamit keres:) Mi ez a szék?

ANYA - Jaj, Palikám! Eltörött a támlája. Olyan ügyes vagy a famunkák terén! Ez a galéria is milyen szép lesz! Megragasztanád?

APA - Tudod, nekem nincs szerszámom. Ehhez két szorító kell.

PALI - Persze. Majd megragasztom.

ANYA - Persze. Tudom, hogy nincs sok időd.

BORI NÉNI - Akkor mi megyünk is. Már késő van.

PALI - Ancsa számított magukra, Bori néni, hogy itt vacsoráznak.

ZOLTÁN BÁCSI - Hát mi korábban szoktunk vacsorázni. És még dolgom van. Sietünk.

PALI - Kisancsa, hagyd abba! Bori néniék mennek.

APA - Gyertek le! Hoztam nektek valamit.

BORI NÉNI - Hagyd csak azt a szegény gyereket!

ZOLTÁN BÁCSI - Akkor vasárnap jövök. Elviszem őket az állatkertbe.

PALI - Mikor?

ZOLTÁN BÁCSI - Úgy 9 felé itt vagyok.

PALI - Jó.

BORI NÉNI - Szervusz, Palikám! Szervusztok, szervusztok! (Puszik)

ZOLTÁN BÁCSI - Szervusz, fiam! Szervusztok! A vasárnapi viszontlátásra, srácok!

KICSI (Teli szájjal lekiált:) - Csókolom!

KISANCSA (Abbahagyja a hegedülést:) - Csókolom, csókolom!

PALI - Hát én akkor...

APA - Csak amíg nem eszünk.

ANYA - Vigyázz a ruhádra! Ha mázolni akartál, mért ebben jöttél? Nem tudom kiszedni belőle a festéket. A legjobb nadrágod!

ANYA (Pali felé) - Mi van Ancsával? Olyan nyúzottnak látszik?

PALI - Semmi. Odabent megint valami zűr van.

ANYA - Vigyázz rá!... Jaj, elteszem ezeket. (Az asztali kirakodóvásárt szedegeti össze.) Palikám! Hova tegyem az almát?

PALI - A konyhába.

ANCSA - Na! Úgy szaladtam. Bori néniék?

APA - Elmentek.

ANCSA - Megsértődtek?

APA - Nem. Késői nekik a vacsora.

ANCSA - Remek. Akkor tényleg a legjobb otthon vacsorázni. (Odamegy Apához:) Drága vagy, hogy segítesz. De most már eszünk.

APA - Addig is. Ez is valami.

ANCSA - Persze. Kisancsa! Gyere teríteni!

KISANCSA - Még a Lullyt egyszer sem játszottam el.

ANCSA - Nem baj! Már késő van. Eszünk. Ági is jön még ma.

KISANCSA (Lefelé jövet:) - Ági? Minek jön?

ANCSA (Teríteni kezd:) - Beszélgetni.

KISANCSA - Az a hülye Ági! (Segít.)

ANCSA - Nekem is szükségem van egy kis kikapcsolódásra.

ANYA (Kijön a konyhából:) - Beszaggattam a levest. Jól tettem?

ANCSA - Kösz, Anya! Akkor hozhatjuk is. Asztalhoz! (A konyhába megy)

APA - Majd te kimosod az ecsetet, fiam. Jó? Kezet mosok.

PALI - Persze, Apa. Menjen csak.

ANCSA (Jön a tállal:) - Pali! Kihűl a leves!

PALI - Vagy beszárad az ecset, és kidobhatom.

ANYA - Lehozom a Kicsit. (Felmegy a galériára.)

ANCSA - Szedhetek?

KISANCSA - Bepakolok holnapra! (Felrohan)

ANCSA - Mindig te vagy az utolsó az asztalnál. Igyekezz!

ANYA (Fentről:) - Elaludt! Na, gyere, Bogaram! Ébresztő! Kész a vacsora!

KICSI - Álmos vagyok!

ANCSA (Felfelé:) - Eszel, és máris mész az ágyba!

ANCSA - Na, gyere! Tiszta a kezed?

KICSI - Ühüm.

ANYA - Akkor ülj le!

ANCSA - Jaj, a kenyér! Pali, légy szíves, vágj Apának kenyeret!

ANYA - Nálatok mindig bolondokháza van. Mikor lesztek kész a galériával?

ANCSA - Jaj, Anya! Honnan tudjam én? Te is ilyeneket kérdezel, amikor pontosan tudod, hogy én utálom a legjobban. Mondd, mit csináljak?

APA - Segítenék én. Már felajánlottam többször. Pali azt mondta, ez sem jó, az sem jó... Most is azzal az ecsettel...

ANCSA - Ilyen. Hagyd a fenébe. Ő tudja, hogyan akarja csinálni.

ANYA - De így sose lesztek kész. És úgy nézel már ki, mint egy hatvanéves öregasszony.

ANCSA - Legalább enni hagyj nyugodtan! Fáradt vagyok, öreg vagyok, sok a dolgom, sok a bajom, mindenütt csak zűr van. Mit csináljak?

PALI - Tessék, Apa, a kenyér.

APA - Köszönöm, fiam.

ANYA - Épp mondtam, hogy szépen haladtok. De mikor lesz kész?

PALI (Eszik) - Ha végeztem vele.

KISANCSA (Végre lejön, asztalhoz ül. Hangos és felfokozott:) - Anya! Holnapra kell 200 forint. Kirándulásra. Meg elromlott az órám.

ANCSA - Egyél! Már rég kihűlt. Hová mentek?

KISANCSA - Tatára. Új kottát kell venni, Mária néni mondta. És holnap később jövök haza.

ANCSA - Pedig holnap cipőt akartam venni neked.

KISANCSA - Attól még megvehetjük. Négyre végzek. Papírgyűjtés.

ANCSA - Négy után már tele vannak az üzletek. Pedig holnap... azt gondoltam, délben, iskola után, elmehetnénk. Muszáj az a papírgyűjtés?

ANYA - Ennek a lánynak is mennyi dolga van. Olyan, mint a nyúzott béka.

ANCSA - Nem lehet a lábára cipőt kapni. Már két hete járom a várost. (Kicsihez:) Egyél! Jézusom, elaludt! (Palihoz:) Szedd össze a tányérokat! Leteszem, már úgy sem eszik.

APA - Finom volt a leves.

ANYA - Behozom a palacsintát. (Kimegy)

KISANCSA - Képzeld, Apa! Laci bácsi azt mondta, hogy aki nem jár énekkarra, az nem kaphat ötöst énekből. Muszáj. Mit mondjak?

PALI - Hogy nem érsz rá.

ANYA - Ilyet nem lehet mondani. Orvosi papír kellene.

KISANCSA - Hogy beteg a torkom, vagy valami ilyesmit. Kérj egyet a Pista bácsitól!

PALI - Az nem becsületes.

KISANCSA - Akkor menj be a suliba, és beszélj a Laci bácsival! Német, hegedű, iskola... Énekkarra nem akarok járni.

PALI - Akkor ne járj!

ANCSA (Lefelé jövet a galériáról:) - Mikor van benn a Laci bácsi?

KISANCSA - Nem tudom. Délelőtt.

ANCSA (Eszik) - Apa! Te ismered a Laci bácsit. Somogyi László, tudod! Ő az, akivel együtt jártatok abba a zenekarba. Biztosan emlékszik rád. Menj már be hozzá!

APA - Mikor? Délelőtt dolgozom.

KISANCSA - Tényleg, Nagypapi, intézd el!

APA - Hát... az a helyzet... Nem lehet, na!

ANCSA - Tudom, évekkel ezelőtt összevesztetek.

APA - Nem vesztünk össze. Csak amikor azt a papírt kértem, hogy az ellenállási mozgalomban mit tettem, hogy zsidókat bújtattam, hát kerek-perec megtagadta. Miatta nem kaptam meg a partizán-igazolványt. Miatta nem jutottam ahhoz a rokkant autóhoz. Pedig hogy ránk férne Anyáddal. Néha egy kicsit kirándulni. Elmenni valahová vasárnaponként...

KISANCSA - Attól még felhívhatod.

APA - Ezek után!

PALI - Ne nyúzd a nagyapádat!

APA - Kicsi vagy még, nem érted. Nem hívom fel, és nem kérek tőle semmit. Semmit!

ANCSA - Majd én bemegyek valamikor.

KISANCSA - Holnap. Mert holnap van az összeírás.

ANCSA - Holnap nem tudok.

KISANCSA - Te semmire nem érsz rá!

PALI - Halló! Igen. Téged keresnek, Ancsa.

KISANCSA - Nem kérek többet.

ANCSA (A telefonba:) - Halló! Szervusz, Ági! (Befogja, Kisancsához:) Akkor feküdj le! (A telefonba:) Még mindig otthon vagy? Gyere, persze... Most... Szia! (Leteszi a kagylót.)

APA (Anyához:) - Menjünk, Annuskám! Reggel korán kelek.

ANYA - Ti is feküdjetek le korán. Rátok fér a pihenés.

ANCSA - Ma még jön Ági egy kis tereferére.

ANYA - Te is mindenkire ráérsz. Velünk meg alig váltottál két szót.

ANCSA - De Anya! Hát látod, mi van ilyenkor! Vacsorát is kellett csinálni!...

ANYA - Átjöjjek holnap? És én főzök. Jó?

ANCSA - Kösz.

APA (Palihoz:) - Azt a magnót is megnézhetnéd akkor. Elhozom. Valami baja van. Te értesz hozzá.

PALI - Jó. Majd megnézem.

APA - És készítsd ki az ecsetet, festéket, Palikám!

PALI - Jó, Apa. Kinn hagyom.

ANYA (Feláll:) - Menjünk!

ANCSA (Kikíséri őket:) - Előre kösz, Anya! Legalább bevasalok addig.

ANYA - Jó, jó. Szervusztok!

APA - Finom volt a palacsinta!

ANCSA - Tudom, hogy szereted. Szia!

APA - Szervusz, fiam! Feküdjetek le!

PALI - Csókolom.

ANCSA - Csókolom.

PALI - Eldugom az ecsetet. Nézd meg, hogyan csinálja! Inkább sose legyen kész!

ANCSA - Olyan rendes tőle. Ne bántsd!

PALI - A világért sem.

ANCSA (Mégiscsak összeszedi az asztalról az edényeket:) - Ági mindjárt itt lesz. És itt ez a rengeteg edény...

PALI - Majd elmosogatok.

ANCSA - A tervedet ma tárgyalták?

PALI - Igen.

ANCSA - És?

PALI - Nadályi kiütött.

ANCSA - Mért nem mondtad eddig?

PALI - Mikor? Mikor mondhattam volna?

ANCSA - Igaz is. Mint egy átjáróház...

ANCSA - Az övé jobb?

PALI - Nem.

ANCSA - Hát?

PALI - Nem tudok táncolni.

ANCSA - Mit nem tudsz?

PALI - Nem baj.

ANCSA - Nem értem.

PALI - Majd máskor.

ANCSA - Máskor. Mikor? Semmit nem mondasz el!

PALI - Minek? Neked is van elég!

ANCSA - Te tudod... (Csend.) ... Mit együnk holnap? Ki hozza haza a gyerekeket?...

PALI - Nem tudom, holnap mikor végzek.

ANCSA - Akkor én megyek a Kicsiért. És mit eszünk?

PALI - Anyád főz.

ANCSA - De mit?

PALI - Jön holnap még valaki?

ANCSA - Remélem, senki.

ANCSA (Az ajtóban:) - Szia! Csakhogy megjöttél!

ÁGI - Szia! Még hajat kellett mosnom. Tudod, mire tőled hazaérek...

ANCSA - Gyere be!

ÁGI - Pali?

ANCSA - Mosogat. Mennyit is mondtál? Máris odaadom.

ÁGI - Kétezer. (Benyit a konyhába:) Szia, Pali! Látom, nőiesítetted magad. Jó munkát! (Választ sem várva rácsukja az ajtót.)

ANCSA (Odaadja Áginak a dugihelyről előszedett pénzt:) - Tedd el! Nem tud róla. Van egy kis maradék konyakom. Kérsz?

ÁGI (Ledobja magát egy fotelbe:) - Csak egy kicsit.

ANCSA (Az üveggel:) - Azért ezt megisszuk, mielőtt más inná el előlünk. (Tölt, leül, isznak.) És?

ÁGI - Megint marha voltam... Ittam és beszéltem, megint ittam, és tovább beszéltem, aztán bőgtem egy sort. Szép jelenet volt, képzelheted. Nem tudott mit kezdeni velem. Csak állt, nézett, én kiabáltam, aztán elrohantam, jártam egyet, mert éreztem, hogy írtóra bedagadtak a szemeim, aztán elmentem a házkezelőségbe...

ANCSA - Sikerült valamit intézni?

ÁGI - Ezért hívtalak fel. Végre megcsinálják azt a rohadt fürdőszobát. És egy vasam sincs.

ANCSA - Legalább elfoglalod magad. Rohangálsz csempe meg vécé után.

ÁGI - Nálatok mintha állna az idő. Semmi nem változik, csak néhány fehér folttal van több a deszkákon. Nem is értem, hogy bírod ezt az állóvizet.

ANCSA - Jól. Megpróbálok nem törődni vele. Csak azzal, amivel nagyon muszáj.

ÁGI - Hülye vagy, vénséges barátném. Egyszerűen hülye.

ANCSA - Ezt te mondod? Azok után? Hát nem vetted észre, hogy csökött polgárok, jól nevelt kislányok vagyunk? Így nőttünk fel. Fegyelemre, kötelességtudásra, illemre és szigorú erkölcsökre neveltek minket. Kár, hogy addigra már feloszlatták a zárdákat. És hiába akarunk, nem tudunk fütyülni a hülye korlátokra, nem tudjuk átugorni, és nem tudjuk megkerülni. Kész. Na, igyunk a fürdőszobára!

ÁGI - Igyunk a realitásokra! (Isznak.)

ANCSA - Bent is mindig van valami zűr. Megint nyakig ülök a szarban, és abból sem lehet kimászni... Nem is tudom, ebből az egészből hogyan lehetne, csak egy lélegzetvételnyi időre akár, kicsit kidugni a fejem. Neked azért jó!...

ÁGI - Ennyi jut. És addig, ameddig. Tölts még egy kortyot! (Tartja a poharát, isznak.) Aztán megyek is lassan. (Az órájára néz:) Jézusom! Mindjárt bezárják a kaput! És nincs kapukulcsom! Hazaszólok Zsoltnak, hogy várjon a kapuban, mert nem tudok bemenni.

ANCSA - Jó. Ott a telefon.

PALI II. - Nekem is jut?

ANCSA - Adjunk neki? (Pali II-nek:) Hozz egy poharat.

ÁGI (A telefonnal a kezében utánakiált:) - Csak egy kicsit kapsz! Nekünk mi marad?

ANCSA - Hagyd! A mosogatásért jár neki is valami. (Tölt Pali II-nek:) Most mi a terved?

ÁGI - (A telefonba:) Szia! Ancsáéknál vagyok. Indulok haza, de nincs megint kapukulcsom. Beeresztesz?... Most?

PALI II. - Szabad az írógép?

ANCSA - Elviheted.

ÁGI (A telefonba:) - Várj, megkérdezem. Ancsa! Feljöhet Zsolt egy percre? Leviszi a kutyákat, és bejönne értem.

ANCSA - Persze.

ÁGI (A telefonba:) - Gyere. Szia! (Leteszi a kagylót.)

PALI II. - Hát akkor jó mulatást! Én elvonulok a "dolgozószobámba".

ÁGI - Hová mész?

PALI II. - Holnapra valamit még le kell gépelnem. Úgy sincs rám szükségetek.

ÁGI - Hova megy?

ANCSA - A fürdőszobába. Itt nem lehet gépelni a gyerekek miatt. Minden felhallatszik.

ÁGI - Látom, fáradt vagy. Nemsokára megyünk. Zsolt percek alatt ideér. Csak megpisilteti a kutyákat.

ANCSA - Mindig fáradt vagyok.

ÁGI - Hát nem valami fényes itt a hangulat. És a galéria?

ANCSA - Látod. Nem lesz kész soha. Csak kerülgetem az oszlopokat, az összetolt bútorokat. Takarítani sem lehet rendesen. És Pali csak gyalul, meg csiszol, meg mázol. Hónapok óta...

ÁGI - Csináltassátok meg szakemberrel!

ANCSA - Nem hagyja. Ez az ő játéka. Meg miből is?

ÁGI (Ásít:) - Hol van ez a dilis a kutyáival?

ANCSA - És minden nap ilyen. Minden nap bolondokháza van. Úristen! De utálom!... Töltök, jó?

ÁGI - Nem. Már félig alszom.

ÁGI - Csakhogy megérkeztél!

ZSOLT (Becsörtet:) - Szevasztok, vénlányok! Látom, piáltok. Van még?

ANCSA - Persze. (Ülve marad:) A konyhában találsz poharat.

ZSOLT (Áginak:) - Addig fogd meg a dögöket! (Bemegy a konyhába.)

ÁGI (A kutyáknak:) - Leülni!

ZSOLT (Kiordít:) - Hol van itt pohár?

ÁGI (Visszakiabál:) - Csendesebben! A gyerekek fent alszanak!

ZSOLT (A konyhából:) - Csak poharat keresek. És te ordítasz!

ANCSA - Várj! (A konyha felé siet.)

PALI II. (Kibújik a fürdőszobából:) - Szia, Zsolt.

ZSOLT (A konyhából jövet:) - Dolgoztál vagy sírtál? Olyan vagy, mint a mosott szar.

ANCSA (Pohárral jön a konyhából:) - Zsolt, mint mindig: finom és elegáns...

ZSOLT - Adjatok már egy kortyot! Nagyseggű hitvesem már teleszopta magát, mi?

ÁGI - Hülye! Fogd be már a szád! (Poharat nyom a kezébe, színültig tölti:) Nesze!

ZSOLT (Iszik:) - Ezek a marhák! Te megértesz, Palikám! Visszadobták a drámámat. Mert hülyék, szarok. Beszariak. Ráértek egy kicsit, ugye?

ÁGI - Nem érnek rá. Pali dolgozik, Ági fáradt. És felordítod a gyerekeket. Gyerünk!

ZSOLT (Leül:) - Dehogy megyek! Amikor még van a poharamban!

PALI II. - Még az üvegben is van... Csak nyugodtan maradjatok, nekem dolgom van... (Visszaindulna.)

ZSOLT - Nem mész sehova! Neked akarom felolvasni az utolsó három oldalt. Ez a két tyúk úgysem ért hozzá...

ANCSA - Tömjük be a száját! Egyél valamit, Zsolt!

ZSOLT - Enni? Üljetek le! (Elővesz egy köteg papírt:) Direkt magammal hoztam. Hogy megértsd, Palikám, úgy kezdődik, hogy három ember itt marad a középkorból. Nem! Az ókorból. Szóval, ezer évesek. És rájuk tör az urbanizáció...

ÁGI - Nem! Ezt most nem! Gyere! Éjfél van mindjárt! Nézd meg, milyen fáradtak! (Kezébe nyomja Zsolt poharát:) Nesze, idd ki, és megyünk!

ZSOLT (Elhárítja:) - Kuss! Figyeljetek!

PALI II. - Holnapra el kell készülnöm. Most nem. Jó? Majd máskor...

ZSOLT - Megsértesz! Sértegetni akarsz?

PALI II. - Nem. Kíváncsi vagyok, de nem most...

ÁGI - Ugye, milyen hülye vagy? Na, induljunk!

ANCSA - Felébredt valamelyik.

ÁGI (Zsolthoz halkan:) - Maradj csöndben, és gyere! (Feláll.)

ANCSA (Hangja a galérián:) - Cssss! Aludj szépen! Nincs baj. aludj!

ZSOLT (Iszonyúan sértett:) - Add a kutyákat! Szevasztok!

ÁGI (Ancsához:) - Szia! Megyek, mert elrohant, és kereshetem az éjszakában. Látod, milyen hülye!

ANCSA - Hát nem könnyű pasas! Szia. Majd telefonálj!

ANCSA - Pali?

PALI (Suttogva:) - Én vagyok.

ANCSA - Mi van?

PALI - Semmi.

ANCSA - Ja! Azt hittem...

PALI - Nincs semmi.

ANCSA - Na, jóéjszakát!

PALI - Jóéjszakát!

1984.

Szereplők:

két ember: I. és Z.

A játék üres térben folyik, néhány kellékkel a jelzés szerint.

Asztal és szék (Ismerkedés 1.)

Z. az asztalra könyökölve olvas elmerülten. I. bejön, kicsit biceg. Megáll, Z.-t nézi. Egy idő múlva továbblép, kimegy, majd visszajön, megáll, kimenne, de visszafordul, közelebb megy Z.-hez, megáll, nézi, menne, de mégse... Megszólal:

I. - Mit mondtál?

I. - Mintha mondtál volna valamit.

I. - Kérdeztem: mondtál-e valamit. Hallod?

Z. - Mit akarsz? Miért nem hagysz olvasni?

I. - Társaságban nem illik olvasni. Ilyen elmerülten olvasni.

Z. - Eddig egyedül voltam.

I. - Nem. Már régen itt vagyok.

Z. - Bocsáss meg, nem vettelek észre.

I. - Mindig így olvasol? Hogy nem hallasz, nem látsz?

Z. - Mindig.

I. - Azt hittem, szóltál hozzám.

Z. - Olvastam.

I. - De azért lehet, hogy mégis mondtál valamit.

Z. - Elképzelhető.

I. - Elképzeltem. Így jó?

Z. - Unatkozol?

I. - Ha beszélgetek, nem.

Z. - És most?

I. - Most MÁR nem.

I. - Ne olvass, kérlek! Jó?

Z. - Jó.

(Csönd.)

I. - Már találkoztunk egyszer. Nem?

Z. - De. A könyvtárban.

I. - Biztosan jól emlékszel?

Z. - Bejöttél, és azt hittem, haragszol rám.

I. - Miért haragudtam volna?

Z. - Szúrós és hideg volt a tekinteted.

I. - Talán nem is láttalak igazán.

Z. - Zavarba jöttem, mert nem tudtam, mit vétettem... Akkor még EGYÁLTALÁN nem ismertelek...

I. - Csak MOST vettelek észre. Beléptem ide, és bosszantott, hogy ilyen elmerülten olvasol.

Z. - Bosszantott?

Z. - Látod, mégiscsak félni kell tőled!

I. - Nem szeretem az idegen embereket.

Z. - És most nem is nézel ÚGY.

I. - Hogy?

Z. - Mint aki a pokolba kívánja a másikat.

I. - Az arcod már ismerős. Azért.

Z. - Egyébként tökéletesen idegen.

I. - Nem. Már legalább egy perce itt állok előtted, és beszélgetünk.

Z. - Nézlek, és nem értem, mi riasztott tőled annyira akkor, ott, a könyvtárban...

I. - Leülhetek?

Z. - Persze.

I. - Légy szíves, csukd be a könyvet!

I. - Látod, ha egy szemernyit megközelítünk valakit, átalakulhatnak az első benyomások.

Z. - Eddig hittem az első pillanat élményében.

Z. - Miért bicegsz? Fáj?

I. - Hol igen, hol nem. Honnan tudod, hogy bicegek?

Z. - Hm.

I. - Láttál!

Z. - Igen. Olvastam, bejöttél, megijedtem. Figyeltelek.

I. - Tőlem ijedtél meg?

Z. - A könyvtárbéli tekintetedtől.

I. - Egy emlékképtől.

Z. - Hm.

I. - Szóval, figyeltél. És mondtál valamit.

Z. - Igen, mondtam valamit.

I. - Ugyan, mit mondtál?

Z. - Azt, hogy mondj valamit.

I. - És akkor én megkérdeztem:

I. és Z. - "Mit mondtál?"

Z. - Kérsz?

I. - Csábító, mint a kígyó almája.

Z. - Beleharapsz, és tiéd a tudás. No, akarod?

I. - A tudással együtt. Kösz.

I. - Mit olvastál, amíg hagytalak?

Z. - Freud Álomfejtését.

I. - Ez érdekel téged?

Z. - Többek között. Meséld el az álmodat, megmondom, mire vágysz...

I. - Azt én nélküled is tudom.

Z. - De én nem.

I. - Utazni szeretnék, nyugalmat szeretnék és békét. Szóval csupa olyan dolgot, ami lehetetlen.

Z. - Azt álmodtam az éjjel, hogy csupasz fák között felfelé baktattam egy hideg, havas hegyen. Alattam köd, és azon túl, a ködben megbújt a város, és zsongott. Egyedül voltam fenn, és éreztem a kapaszkodás fáradságát. Megálltam. Magasan varjak röpültek, egy azonban nem tartott velük. A legközelebbi fa legcsúcsának hajszálvékony ágán ült, és károgott. Kár-kár-kár... NEKEM károgott. Akkor azt gondoltam, hogy ha felérek a hegy tetejére, meg fogok halni. Nem akartam meghalni. De tudtam, hogy így lesz, hacsak az a varjú el nem repül.

I. - És nem repült el.

Z. - Nem.

I. - És most várod a halált, és félsz.

Z. - Igen, félek... Az álombéli halálkép félelmet takar. De a valódi halálfélelem tudatos... Álmomban felfelé baktattam a hegyen: a hegy tetejére igyekeztem, és ott találnom kellett volna valamit.

I. - Amitől most félsz.

Z. - Igen.

I. - Mit?

Z. - Ébren nem tudom.

I. - De vársz, mert a varjú nem repült el.

I. - Nincs békesség. Csak szorongás van, meg feszültség, meg várakozás... És a magány se jó.

Z. - Ne menj el!

I. - Nem megyek. Csak add ide azt a csutkát, mit szorongatod?

I. - És felértél a hegyre?

I. - Fel?

Z. - Nem tudom. Ha lehetne az álmokat tetszés szerint folytatni!...

I. - Képzeljük el!

Z. - Szorongok és lihegek. El is akarom érni a tetőt, félek is tőle. Megyek, de tudom, meg kéne állnom, vagy...

I. - Gondolod, hogy vár valami ott egyáltalán?

Z. - Úgy éreztem, igen.

I. - Esetleg vissza is fordulhatsz.

Z. - Igen, igen! Mégis továbbmegyek...

I. - Reméled, történni fog veled valami...

Z. - Biztos vagyok benne. Hiszen volt választási lehetőségem: vissza is fordulhattam volna... Eddig magam döntöttem a sorsom felől.

I. - Mesebeszéd! Fogalmad sincs róla, mi van a hegy tetején!

Z. - Akármi. Én akartam. Én IS akartam.

I. - Én folyvást csak baktatok. Felfelé, felfelé, várok, és nem történik semmi.

Z. - Ha teszel érte valamit, történik. Megszólítottál, és most beszélgetünk. Zavar az ismeretlen idegen: megismered, és...

I. - ... elrepül a varjú.

I. - Segített a mosolyod. A mosolyodtól ismerős lett a szemed. Azonnal, amikor legelőször láttalak.

Z. - Megrémítettél, és én mosolyogtam volna?

I. - Igen. Nem is tudod, hogy bűvölni akartál?

Z. - Ha akartam, nem tudtam róla.

I. - És álmot fejtenél NEKEM! Magadat sem ismered!

Z. - Az a legnehezebb...

Z. - Nem ülsz vissza?

I. - Nem.

Z. - Jó.

I. - A szemüveged!

I. - Akarsz valamit mondani?

Z. - Nem. Köszönöm. Valamit mindig elfelejtek.

I. - Őrködni kell feletted. De hát min mosolyogsz? Rajtam?

Z. - Nem, nem. Semmi. Mondjad csak!

I. - Azt hittem, te akarsz mondani valamit.

Z. - Csak néztelek. Menjünk!

Sétány fákkal és egy pad (Ismerkedés 2.)

Z. - Te is erre jössz?

I. - Erre.

Z. - Hazamész?

I. - Veled megyek. És te?

Z. - Csak úgy...

I. - ... mintha mennénk valahová...

I. - Még nem akarok hazamenni.

Z. - Én sem. Várnak otthon?

I. - Ha megérkezem, anyám azt mondja: Szervusz. Apám rám ordít: tűnjek el. Öcsém a falnak fordul, Nagyanyám ül és mosolyog, már nem hall és nem ért semmit.

Z. - És a barátaid?

I. - Meghallgatom őket, azután elmennek.

Z. - Kinek panaszkodsz?

I. - Senkinek. Most éppen neked.

Z. - És a gondjaid?

I. - Senkit nem érdekel.

Z. - Ezt csak te gondolod. Nem engeded hozzád férni az embereket?

I. - Egy idő után elkerülnek.

Z. - Miért nem mész elébük?

I. - ... Te is megunod nemsokára...

Z. - Mit unok meg?

I. - A hallgatásaimat.

Z. - De hiszen már mennyi mindent tudok rólad! Amit elmondtál, te mondtad el!

I. - Semmit nem mondtam.

Z. - És még mit lehet megunni rajtad?

I. - A sértődéseimet.

Z. - Ha tudod, hogy nem akarnak bántani, akkor is megsértődsz?

I. - Rosszul esik.

Z. - Na és? Mással is van így!

I. - De én nem tudom leplezni.

Z. - Szóval zsarolsz? Törődést zsarolsz?

I. - Akaratom ellenére? Lehet...

Z. - És közben falat építesz magad köré hallgatásból, ridegségből. Nehéz megmásznia annak, aki jóvá akarna tenni valamit a véletlen bántásokból.

I. - Ugyan! Senki nem figyel rám.

Z. - Becsukódtál, és nem vetted észre, hogy figyelnek rád, hogy kíváncsian várják, milyen vagy...

I. - Veled olyan, mintha magammal beszélgetnék...

Z. - Mosolyogj még! Mosolyod feloldja arcod szigorúságát. Olyan vagy most, mint régi, hideg templomok naiv szentjei...

I. - Némelyik igen bután bugyuta!

Z. - Azt mondod, hülyeség a hasonlatom? De miért áll elém a kép, amikor megpróbáltam a mosolyodat megfogalmazni?... Talán a megadás melegét érzem a tekintetedben...

I. - ... Különös... Megváltoznék, ha rám nézel?

I. - És mintha te is megváltoznál, ha rám nézel. Most nem látom úgy, mintha nehéz zsákot cipelnél.

Z. - Nem jössz?

I. - Mit cipelsz a hátadon?

Z. - Ajándékokat.

I. - Kinek?

Z. - Ezt például az Öreganyámnak. (Mintha telefonálna:) Szervusz, Iván! Tudom, évek óta azt sem kérdeztem, hogy vagy, de most, sejted, kérni akarok. Az Öreganyám, 70 éves, száz éve asztmás. Újabban komoly rohamai vannak, és nem bízik a körzeti orvosában. Te kellenél, érted?... Kiviszlek, mert messze laknak. Kösz. Reggel 9-re ott vagyok... Nem, nem vezetek. Taxival. Még egyszer kösz... egyébként hogy vagy?... (Mintha vásárolna:) Tudja, nem nekem kell. Valaki megkért. Így hát én nem dönthetek. Félretenné holnapig? Okvetlenül bejövök délután... Tessék, fogadja el, és köszönöm...

I. - Ezt kinek?

Z. - Rokonnak.

I. - És ezt?

Z. - Mutasd! Ez így nem jó. Idefigyelj! Ha Pistának két hónapig minden nap adsz egy szelet csokoládét... (Hátra:) Jó, jó, kikérdezem. Most? Nem látod, hogy a kicsivel?... (Vissza:) Szóval két szelet csokit. Nem! Egyet... (Hátra:) Fuchs az róka, ch-val!... Majd megragasztom, persze. Este!... (Hátra:) Megcsinálom, igen, ha ígértem. Nem tudom, mikor!...

I. - De nekem ma kell!

Z. - 24 órából áll a nap!... Vedd fel a telefont, légy szíves! (Mintha telefonálna:) Igen. Rendben. Természetesen... Nem lehetne két héttel későbbre tolni a határidőt?... Jó. Hát mit tehetek? Nekigyürkőzöm...

I. - Azt ígérted, eljössz!

Z. - Mikor? Mikor?

I. - Nekem holnap este jó.

Z. - Rendben. De csak 9 után. Oké? Szia.

I. - Tegnap nem telefonáltál!

Z. - Nem? Pedig úgy emlékszem. Összefolynak a napok, egyik éri a másikat, és...

I. - Tudom, sok a dolgod, de Apád úgy várta a hívásodat...

Z. - Anya, mondd meg neki, ígérem, hogy eztán nem mulasztom el...

I. - Megbeszéltük, hogy hetente egyszer, csak egyszer. Nem?

Z. - Tudom, tudom: legalább egyszer... De ha nem megy!... Persze! Igen!... Találkozunk, felhívom, elmegyek, felviszem, benézek, utánajárok, megcsinálom, befejezem, kikérdezem, megsimogatom, rámosolygok!... Levegőt!

I. - Nagyon nehéz?

Z. - Fárasztó.

I. - Akkor tedd le. MOST tedd le egy kicsit... Mondjuk ide, a fa alá...

Z. - Szép itt.

I. - Nem kellene elfelejteni, olyan szép.

Z. - Milyen pontosan fogalmazol!

I. - Nem fér bele minden a szavakba... Más a jelentésük, amikor elhangzanak, és más, amikor elgondolod őket...

Z. - ... Miért pont ez a szó jutott eszedbe: ajándék? Pedig dolgok, amiket meg kell csinálni.

I. - Mert nem vársz cserébe értük semmit.

Z. - De. Várok. És amit kapok, az ajándékozás öröme csak.

I. - Ez egy egész jó istenke-szerep.

Z. - És szabadnak csak gondolatban érzem magam, ha süt a nap, és megyek...

I. - Cél nélkül.

Z. - Ha céllal, akkor is. Vagy ha szépségbe botlom.

I. - És mi az?

Z. - Egy árnyék egy házfalon, a virágok színe alkonyatkor, a zene, egy vers, szóval, ha kinyújtózhatom.

I. - Hosszabb magadba felejtkezés nem jut?

Z. - A hegy tetején vár rám.

I. - Szereted őket?

Z. - Sajnálom őket.

I. - Szeretnék a gyereked lenni...

Z. - Pedig én szeretnék egyszer egy olyan zsákot, amelyikbe kapni is lehet, nem csak adni. UGYANANNYIT kapni, amennyit adni. Hogy össze lehessen téveszteni: adtam-e, kaptam-e!

I. - És a barátaid?

Z. - Igen. A barátság hasonlít EHHEZ.

I. - EZ maga a barátság, nem?

Z. - ... Néha a szavak iszonyú makacssággal ellenállnak. Mintha nem azt akarnák szolgálni, amire valók... Vagy nem merek egészen pontos lenni?...

I. - Talán máris meg kellene értenem a pontatlan szavaidat is...

Z. - Nem! Ne vedd a nyakadba az ÉN gyávaságomat!

I. - Nem értelek...

Z. - Azt hiszem, vissza kellene fordulni. Amíg nem késő.

I. - Most min mulatsz? Mi a jóistenen mulatsz?

Z. - Magamon. Gyere, ülj le!

I. - Azt mondtad, menjünk.

Z. - Azt mondtam, forduljunk vissza. Inkább magamnak mondtam. Mert messzire mentem feléd, és felszikrázott bennem valami, ami több a lehetségesnél. És megriadtam. Látod? Nyitni is tudod a zárakat! Nem igazi az a fal! Csak hiszed, vagy hinni akarod, hogy sikerült felépítened magad köré!

I. - Mitől félsz?

Z. - Magamtól...

Z. - Minden falat le kellene rombolni.

I. - Te is építgeted a magad várát. Azok felé, akik régóta hozzád tartoznak. Tevékenységből... Ellenem meg, úgy érzem, igen, ellenem meg elhallgatásokból, félig kimondott szavakból és félelmekből.

Z. - Fogalmad sincs arról, miket mondasz!

A pad (Az első csoda)

I. - Azt hiszed?

Z. - Azt. Bár...

I. - Bár?

Z. - Lehet, hogy csak én fordítom úgy a magam nyelvére a szavaidat, ahogyan érteni szeretném.

I. - Hallottam egy mesét. Háború volt, és bombázták a várost. Az emberek riadókor a pincékbe menekültek, és várták a halált, és remélték, hogy életben maradnak, és sokan imádkoztak, még azok is, akik nem hittek. Egyszer, amikor ott gubbasztottak lenn, kialudt a villany, és iszonyú dübörgés süketítette meg mindnyájukat. Remegtek a falak, ropogott a világ körülöttük. Aztán hirtelen csönd lett. Mintha közben évek múltak volna el. Süket csönd, rémületes csönd. Egyszer csak a legbátrabbik felment a pinceajtóhoz, és résre nyitotta. Kint világos volt, még nappal, mégse láttak semmit, mintha nem történt volna semmi, csak a szálló por köde borult az udvarra. Amikor a többiek is utána merészkedtek mind, és elült a füst, látható lett a semmi, hogy eltűnt a házuk másik fele, hogy a helye csak rom és láng és füst. Nekiláttak a mentésnek, mert tudták, hogy ott lenn, ott is van egy pince, egy kicsi, és oda is húzódhatott valaki. Hordták a törmeléket álló nap, míg bele nem fáradtak. Ketten mégis dolgoztak, ástak tovább. Két asszony. A sejtés hajtotta őket. Meg is találták a pinceajtót, ott újabb törmelékhalmaz állta az útjukat. Csak törtettek előre, nem hagyták abba. És akkor előbukkant két test...

Z. - Ne! Ne meséld!

I. - Két fiatal test, meztelenül, egymásra fonódva, mintha szeretkezés közben... Még éltek. És nézte őket a két asszony. A gyerekeik voltak. Ott álltak, és nézték, hogyan halnak meg. Aztán az egyik levetette a kabátját, és rájuk borította... Azt is mesélték, úgy temették el őket a ház előtti téren, ahogy voltak. Egymásba fonódva.

I. - Szeretnéd, ha mese volna, igaz? De megtörtént!

I. - Táncoljunk. Mit szólsz az ötlethez?

Z. - Itt? Mi ketten?

I. - Itt. No?

I. - Elfelejtettem, hogy néha fáj. Ha nem használom egy darabig, nehezen szokik a mozgáshoz.

Z. - Meggyógyítsam?

I. - Gyógyítsd.

Z. - Tedd ide!

Z. - Levehetem a kötést?

I. - De ha nem sikerül, visszateszed?

Z. - Ühüm.

Z. - Mozgasd! Próbáld meg!

Z. - Fáj?

I. - Most nem.

Z. - "Mondom néked, kelj fel!"

Z. - "És járj!"

Z. - No?

I. - Nem fáj.

Z. - Talán nem is fájt.

I. - De igen. Már két napja. Nem vettem észre a járda szélét.

Z. - Nem is volt járda.

I. - De igen!... És amit meséltem, az is igaz volt!...

I. - Hogyan csináltad?

Z. - Akartam.

I. - Mit akartál?

Z. - Hogy ne fájjon.

I. - Ez ajándék? Nekem?

Z. - Igen is, meg nem is. Adtam is, kaptam is.

I. - Kaptál?

Z. - Örömödet kaptam cserébe.

I. - Tényleg örülök. Varázsló vagy.

Z. - No, persze. Zsákomban a varázspálca.

I. - Sok örömet kaphatsz. Másoktól is.

Z. - Sokat.

I. - Sokan lehetnek körülötted.

Z. - Sokan vannak.

I. - És sokan szeretnek.

Z. - Sokan.

I. - És fontosak.

Z. - Igen. Számon tartanak.

I. - Tudom.

Z. - Tessék. Hátha megint fájni fog.

I. - ... Nem akarok EGY muszáj lenni a sok között a válladon. Nem fordulok többé hozzád varázslatért.

Z. - Talán mégis...

I. - Nem akarom, hogy kötelességként jussak az eszedbe, ha netán várlak, és te hozzám igyekszel!

Z. - Én sem.

I. - Hát mit akarsz?

Z. - Nem értettél semmit?

I. - Nehéz megérteni téged!

Z. - Majd...

I. - Majd! Messzire nézel, csodavárón, mint a múmiák festett álarca...

Z. - ... titokzatos mosollyal a szájam szögletében...

I. - Pontosan!

Z. - Gyötörlek?

I. - Nem értelek.

Z. - Itt hagysz?

I. - Itt hagylak. A csodák messze vannak. Valahol a végtelenben. Nekem túl hosszú az út odáig. És fárasztó.

A fal (Elhallgatott Gondolatok)

I. megáll a fal túlsó oldalán, amely tökéletesen elválasztja őket. Egyedül vannak. Párbeszédük egymást váltó monológok.

Z. - Észre sem veszed a csodát, pedig veled történik...

I. - Milyen szép volt ARRÓL a padról a város! Minden olyan volt, amilyennek mindig is elképzeltem egy ilyen találkozást... És akkor elfutok. Mert nem tűröm, hogy a vetélytársam egy számomra megismerhetetlen világ. Mert félek, hogy nem bírom erővel és türelemmel, és a rémképet sem tudom elviselni, hogy egyszer végleg elhomályosítja előle létezésemet annak a másik világnak a követelőzése... Gyávaság!... És most itt ülök, mind Narcissus a sziklán, gyönyörködhetek magamban, ebben a torz szürkeségben, amit a tükörképemnek látok!...

Z. - ... Sikerült meggyötörnöm félig kimondott vágyaimmal. Sikerült megmenekülnöm. Sikerült megmentenem!... Itt maradtam, mint örök Narcissus a sziklán, és egy abbahagyott varázslat helyett gyönyörködhetek torz tükörképemben, amelyet egy apró szellő is felismerhetetlenné tördel a fodrozódó vízfelületen...

I. - Néha úgy éreztem, azonos a hullámhosszunk... meg azt, hogy ugyanazokat gondoljuk, amikor elhallgatunk...

Z. - ... És hazudtam az első percben, mert szúrós tekintete mögött már akkor éreztem a rezzenő érzékenységet, és mégis azt mondtam, hogy riasztott az első pillanat...

I. - ... Talán mégis rajtunk múlik, mennyire közelítjük meg szavainkkal a valóságot...

Z. - ... Ültem a Freud-kötet fölött, ott járt, s én moccanni sem akartam, csak vártam. Éreztem, hogy jobban fél, mint én, és kívántam, történjen meg már, mert felkiáltok!...

I. - De soha nem fogja megtudni! Nem csengtek benne vissza a rezgések!... S én nem mondom ki, amit magamnak sem merek megfogalmazni!

Z. - ... És hazudtam a második percben... és a hazugságok tovább duzzadtak... Mímeltem a barátság-vágyat, pedig már akkor tudtam, hogy...

I. - ... Más, mint a barátság, más, mintha a gyereke volnék... Behelyettesíthetetlen!... Mert nem egy igaz rész kell nekem belőle, hanem a valóságos egész!...

Z. - ... A halált károgó varjú-álommal is félrevezettem, mert nem jött ki a számon a szó: Tudom, mire várok, és tudom, mi vár rám a hegytetőn! A szenvedély az, és tőled várom!...

I. - Soha nem fogja megtudni, hogy értem őt, mert bennem is felszikrázott valami, ami több a lehetségesnél... Mitől fél, ha magától fél?...

Z. - Félek, hogy elriasztja vagy felperzseli a testemből rázúduló tűz... Ha úgy átölelném egyszer, mint azok ott egymást a halálban a romok alatt, berántanám a félelem világába...

I. - Kimondható-e?...

I. - Ki tudom-e mondani... Vállalom, hogy tőlem mindig újra és újra visszalépj a másik életedbe, ahová bibliai kötelékek kötnek?... És magányosabb leszek vele, mint annak előtte voltam, hogy megismertem...

Z. - ... Meg kellene tanítanom arra, hogy magának valót válasszon... És akkor besorolnám azok közé, akikkel azért törődöm, mert muszáj... Lehet még?... Amikor átnyúlt a szemüvegemért, és találkozott a bőrünk, akkor kellett volna messzire futnom. Mielőtt többet megtudott volna rólam... még talán könnyen felejt...

I. - ... És nem verem a fejem a falba! Nem!... Pedig megrekedtek bennem a szavak... Mert mit ér annyit mondani: "Mintha mennénk valahová", ahelyett, hogy "Most már mindig együtt menjünk bárhová, ahová akarod!"...

Z. - ... És féktelen a kívánság mégis, hogy "Most már mindig együtt menjünk bárhová, ahová akarod"...

I. - ... Megváltozom, ha rám nézel, és megváltozik körülöttem minden, még a borús ég is felszikrázik, még a szürkék is csillognak...

Z. - ... Nem érzem a világi kötődéseimet, mert elfelejtem, ha rám nézel... Csak a szemed égeti az agyam, csak a közelségedet érzem, hogy karnyújtásnyira vagy, és megölelhetnélek, ha merném, ha nem félnék, hogy elfutsz...

I. - Igen! Fel kellene ismernie a vágyaimat! És igenis tudom, miket mondok! Mégis csak félig mondom!... Be kellene vallanom végre, legalább magamnak, hogy ÉREZTEM a bőrömön a csodát, amikor meggyógyított, és hogy az valóban csoda volt, mert...

Z. - Megkeresem...

I. - Szeretem... és vállalmon kellene, hogy szeretem...

I. - Itt vagy?

Z. - Erre jártam.

I. - Én is.

Z. - Néha eljövök erre.

I. - Én is.

Z. - Hátha itt vagy...

I. - Hátha itt vagy...

A tükör (A második csoda)

Lassan kicsúszik majd a fal, a fények tompulnak. Egymással szemben egy-egy pad.

Z. - Olyan, mintha magammal találkoznék.

I. - Olyan, mintha a tükörképemet látnám benned.

Z. - Örülök, hogy megvagy...

I. - Változott valami azóta?

Z. - Változnia kellett volna?

I. - Nem tudom...

Z. - Úgy mentél el, mintha soha többé nem akarnál visszajönni...

I. - Így volt.

Z. - De most itt vagy. Én pedig örülök.

I. - A csodák padja!

Z. - A régi pad.

I. - Messzire nézünk, csodavárón...

Z. - Nem! Én szeretek a történések elé menni, elfogni őket és befolyásolni: Kerestelek.

I. - Én is kerestelek.

Z. - Gondoltam rád.

I. - Én is.

Z. - Mesélj!

I. - Mit?

Z. - Mit csináltál? Hol jártál?... Hogy elképzeljelek, mert nem voltál a közelemben.

I. - Sétáltam.

Z. - Hol?

I. - Tegnap reggel egy nagy kórház előtt. Jöttek-mentek az emberek, rendelésre, munkába, kezelésre. És jött egy asszony, már nem fiatal, de még nem is öreg. Karján frissen vasalt, fehér köpeny, kezében szatyor, vállán retikül. Ápolónő lehetett. A kórház előtt, a kerítésnél megállt, letette egy kőre a szatyrot. Ekkor a kerítésen túlról megjelent egy füstszínű macska, átugrott és leült a kőre. A nő felkapta, arcához szorította, és ezt mondta (átéli): "Kiscicám! Hát nem vártál! Mért nem vártál, mint máskor, minden reggel? Már azt hittem, bajod esett! Hűtlen vagy, kiscicám! Nem baj! Nem baj! Asszonyka hozott neked finomat. Kiscicám! Tudod, hogy mindig kapsz valamit, ugye? Tudod, hogy asszonyka nem feledkezik meg rólad! Nesze, tessék!" Kibontotta a csomagot, és a macska falatozni kezdett. Az asszony állt, nézte. Összegyűrte a papírt, és visszadobta a szatyrába. A macska önfeledten evett, az asszony meg mosolygott... Egy nő, aki mellett százával fordulnak meg az emberek. És úgy várja minden reggel azt a macskát, mint az egyetlent, aki hozzá tartozik.

I. - És te?

Z. - Gondolkodtam.

I. - Az elintéznivalók, érdeklődések, telefonok, találkozások?

Z. - Minden úgy folyik, mint eddig. Csakhogy a mindennapok rutincselekedetei mögött a várakozás izgalmát érzem. Ez a többlet. Azóta.

I. - És?

Z. - És?

Z. - Szeretném a kezem fejével megsimogatni a kezed fejét...

Z. - Itt vagy, mégis messze vagy.

I. - A lépcsők tetején
      a reggeli napba visszanézek,
      a hideg város felett
      mint mozgó, dühös kis gyárkémények,
      füstölögnek az emberek.
      Lépteim elé ha visszanézek,
      a szeméthalmok felett
      dérrel vont szikrázó kristálykéreg:
      napba csillogó jégszemek...

I. - El lehet mondani, amit az ember lát?

Z. - Úgy érzed, nem sikerült?

I. - A transzformáció első élménye: képből szó. Mulatságos, nem?

Z. - A TE külön csodád: megszületett az első vers!

I. - Ez vers? Azt mondod, ez vers?... Tehát új képességek születnek bennem. Lehet, hogy meg tudom pontosan fogalmazni egyszer azt is, ami belülről jön?

Z. - Lehet.

I. - Lehet, hogy nem túlzás a megértetés igénye?

Z. - Lehet.

I. - Lehet, hogy a szavakon túli jelekből is értenünk kellene egymást?

Z. - Mint a vadludak a téli égen. Hangjuk megbicsaklott magnószalag fel-felböffenése, és mégis összetartja a repülésüket.

I. - Az ösztöneik.

Z. - ... Csakhogy a lehetséges felmérése...

I. - ... ketrecbe zárja a vágyainkat.

Z. - Néha túl sok a szó...

I. - ... és túl kevés...

Z. - Mikor jutok el hozzád, hogy megöleljelek?

I. - Majd...

Z. - ... a hegy csúcsán a várakozás vár...

I. - ... Ha egyszer be mered fejezni a mondataidat...

Z. - ... Ha egyszer te fejezed be a mondataimat...

I. - Erre sohasem leszek képes... Az maga az AZONOSSÁG...

Z. - A szemeddel látok...

I. - A bőröddel érzek...

Z. - A te gondolataidat én gondolom...

I. - A te szavaidat én ejtem ki...

Z. - És az utcán összetévesztenek minket...

I. - Lehet... Lehet...

Z. - Lehet... Lehet...

I. - Olyan, mintha magammal beszélgetnek...

Z. - Olyan, mintha a tükörképemet látnám benned...

A háló (Az Idő)

Egy fátyolfüggöny észrevétlen lassúsággal - mint az idő múlása - átlósan leereszkedik Z. elé, aki így a világítástól függően látszik vagy sejthető. A padok majd a színpad két felén a nézőtérrel szembekerülnek.

Z. - Egyszer volt két ember... Hallod, amit mesélek?

I. - Hallom. Mesélj!

Z. - Fiatalok voltak. Az egyik egyedül élt, és embert keresett, barátot, tanítót, pajtást, szeretőt, - mégsem érezte a magányt...

I. - A másikat... körülvették a barátok, rokonok, gyerekek, gyámolításra szorulók, - és mégis igaz emberi szóra vágyott, mert tele voltak muszájjal a hétköznapok...

Z. - Amikor találkoztak, az egyik csak annyit mondott:...

I. - ... "Nem vagy boldog."

Z. - Egyszerű, banális tőmondat. Csakhogy igaz volt.

I. - "Szeretném, ha az lennél."

Z. - És elindultak.

I. - Eleinte azt hitték, ez a tökéletes egyetértés mindennapos, egyszerű dolog.

Z. - Jó volt együtt lenni...

I. - ... az utcákat róni...

Z. - ... beszélni...

I. - ... hallgatni...

Z. - Végigjártuk a telet, amikor csikorog a hó, amikor sarat fröcsköl a csizma a járdán, és az arcot merevítő fagyos szél elől be kell menekülni egy moziba...

I. - Végigjártuk a tavaszt, megvizsgáltuk, életképesek-e a rügyek a kerítéseken kihajló ágakon...

Z. - ... Amikor megfogtam a kezét...

I. - ... Amikor megcsókolt...

Z. - Váratlan volt?

I. - Igen.

Z. - Rájöttél valamire?

I. - ... Amikor az ujjaim...

Z. - ... Amikor az ujjaid...

I. - ... végigcsúsztak a hasamon...

Z. - ... és a szádból...

I. - ... ihattam a leheletedet...

Z. - ... és fáztunk...

I. - ... a vágytól...

Z. - ... a takaró alatt...

I. - ... és azután...

Z. - ... azután olyan meleg lett...

I. - ... hogy levetettem volna a bőröm...

Z. - És nevettünk...

I. - ... és táncoltunk...

Z. - ... és boldogok voltunk...

I. - ... és fittyet hánytunk a világnak, családnak, barátnak, ismerősnek...

Z. - ... és elmerültünk abban, amit felfedeztünk egymásban...

I. - ... És múltak az évek...

I. - A kérdésekre tisztán, pontosan feleltünk...

Z. - ... és nem vettük észre a körülöttünk megfagyott hallgatást...

I. - ... és becsukódtak az ajtók...

Z. - ... amelyeken egykor átmehettünk...

I. - ... és elfogyott a baráti szó...

Z. - ... és eltávolodott, kihűlt a család melege...

I. - Észre sem vetted?

Z. - Nem. De egyszer csak megbotlottam, felnéztem, és láttam, hogy kívül vagyok... Hogy CSAK beléd kapaszkodhatom.

I. - Ez nekem kevés! Én EMBERT keresek! Barátot, tanítót, pajtást...

Z. - ... és szeretőt!

I. - Nem! Szeretőt nem! Félelemmel melléd bújni!... Nem!

Z. - Úgy akartál élni, mint a többiek...

I. - Igen. Építeni házat ajtóval, ablakkal; életet, olyant, hogy feloldódjon a hallgatás, hogy visszaköszönjenek a szemek...

Z. - ... és a szavak visszakapják eredeti értelmüket, amelyeket mindenki megért...

I. - Nem érzed? Magunkra maradtunk!

Z. - Vissza kellett fordulnom tehát, mert neki szüksége volt a nyáj melegére.

I. - EL KELLETT mennem.

Z. - Érted-e hát?

I. - Ez itt a majd?

Z. - Minden mondatom befejezheted...

I. - Itt vagy, mégis messze vagy.

Z. - Tudtam, ha megérted a szavaimat, messze futsz.

I. - A szavakon túli jelek mégis hozzád löknek.

Z. - Felmértük a lehetségest, ketrecbe zártuk a vágyainkat.

I. - Félek.

Z. - Tudom. És átéled a majdani rettegést.

Z. - Azt hittem, nem lehet elviselni, ha kétszer hal meg az ember. Hülye Narcissus! Hát nem látod, a folyó zavaros, nincs a tükrén semmi, csak a szélfútta felhők! Mit bámulsz a vízen? Magadat kétszer is beleölted! Simítsd végig az arcodat! Látod-e, ujjaid a levegőbe kapnak! Keresheted már magadat! Meghaltál! Jobban tennéd, ha kemény sziklád helyett keresnél egy napsütötte tisztást, ahol hanyatt fekhetnél a lágy füvön, és figyelhetnéd az égen az IGAZI felhők futását! Egy idő után rájössz majd, hogy nem a felhők futnak, hanem veled száguld a Föld. És elégedett leszel.

Szék, asztal és lavór (Íme, a történet:)

Mint az első kép, csak egészen természetes megvilágításban.

I. - Mit mondtál?

I. - Mintha mondtál volna valamit.

I. - Kérdeztem: mondtál-e valamit. Hallod?

Z. - Mit akarsz? Mért nem hagysz olvasni?

I. - Mert szóltál, és én nem értettem.

Z. - Kávét kértem. Mondd, rosszul hallasz?

I. - Lehet. Te meg úgy olvasol, hogy felőled a ház is rád szakadhat.

Z. - Na és! Kávét kértem, nem kritikát.

I. - Jó, jó. Hozom.

I. - Mondd, nem fázol? Hideg van itt.

Z. - Ühüm.

I. - És sötét. Látsz még?

Z. - Ühüm.

Z. - Abbahagynád végre?

I. - Mit?

Z. - A szöszmötölést.

I. - Azt akarom, hogy ne fázz, ne olvass sötétben. Hogy jó legyen.

Z. - Ha azt akarnád, magamra hagynál, békén, egyedül...

I. - És akkor mi lenne velem? Mihez kezdek én nélküled?

Z. - Foglald el magad. Mintha itt sem lennék. Na! Úgy, mint máskor!

I. - De mégis! Mit csináljak?

Z. - Áztasd meg a lábad!

I. - Milyen igazad van!

I. - Te mindig pontosan eltalálod, hogy mit szeretnék. Persze, már hetek óta fáj a bütyköm. Gondoltam is, lábat kellene áztatnom. De hát amikor eszembe jut, épp mást csinálok. Na, majd máskor. Máskor? Aztán elfeledem, tudod... No, meg mikor is van nekem erre időm. Csak az a fontos, hogy te jól érezd magad...

Z. - Ühüm.

I. - ... Mert az nekem az élet... Hű, de jó meleg víz!... Hogy veled törődjek, hogy rád figyeljek... Mert mit érek én? Semmit. Nélküled abszolúte semmit... Olyan vagyok én, mint ez a lavór, látod? És te vagy benne a jó meleg, gyógyító víz. És ha belenézek, magamat látom benne. Mint benned. Így, a két lábam közt a lavórból visszanézek magamra...

I. - Hát ilyen ez, látod?

Vége.

1985.

Leszállok a buszról. Valószerűtlen tájkép fogad: egy sor háztető, felettük egy sor köd, s a ködön, mint elmaszatolt fehér festékfolton, belerajzolva a szürke égbe, lebegve és mégis nehézkesen ül a Vár.

Megnézem a menetrendet. Délre vissza akarok érni, megebédelni, azután indul a vonatom haza. Holnaptól megint a régi kerékvágás: az elintézendők, a hivatal, a gyerekek, valamit venni kéne nekik, vásárfiát. Eh! Most még van két szabad órám!

Tompa fény, őszi eső szemerkél, nekitárom az arcom, bámészkodom. Meginnék egy kávét. Átvágok az úton. Koszos ablakú presszó sárga, gyűrött függönyökkel, átvirít a pult kék-piros neonja. Benyitok. Megcsap a cigarettafüst, a jellegzetes sörszagú bűz, egy érdes hahota és egy harsány káromkodás. Lehajtanám gyorsan a kávét, de az asztalhoz utasítanak. Pufajkák, ázott kabátok, gyűrött férfiak, üres üvegek, poharak konyakkal. Nem! Itt nincs kedvem üldögélni. Kilódulok az ajtón. Talán ott szemben abban a boltban... Amúgy is venni kéne valami vásárfiát. Zárva. Már csak egy és háromnegyed órám van.

Baktatok felfelé. Előttem, mögöttem senki. Ki is menne most várlátogatásra ezen a szomorúan borzongós délelőttön? Balra fordulok. Szűk utca, a vége kicsiny térré öblösödik, egyik oldalát sárga ház szegi, ablakaiban fekete, hasas rácsok könyökölnek, aljában csukott cukrászda. A kopott bokrok között egy felszabadulási emlékmű döngeti a közömbös eget. A tér fölött bástyáival, sokszemű szürke falával, támpilléreivel, mellvédjeivel és a felvonóhíddal meghökkentő közelségben elém magasodik a Vár.

Továbbmegyek. Terméskő lépcsők és betonkockákból rakott utak között gondosan négyzet alakúra szabdalt pázsitmezők, nedves padok, fiatal fák, szigorú lőrések. Az alsó várfalnál megállok. Feltárul az őszvégi táj: lankás szántók csíkjai, kék rétek, patak mentén kopasz ligetek, kanyargósak. A kontúrok elmosódnak a ködben. Álldogálok, mert szép. A sárga levelek öléből az összegyűlt esőcseppek megindulnak, és döngve koppannak a kalapom tetején. Elszakadok a látványtól. Megfordulok. Már itt a felvonóhíd, amikor...

... hangtalanul kezek ragadnak meg hátulról, a kezek karjaimra kulcsolódnak, megemelkedem, fejem a vállam közé szorul, kalapom a szemöldökömre billen, lábaim kalimpálva igyekeznek érintkezést tartani a földdel. Száguldva rohanok fel a hídon, át a kőkapun, át a magasra épített bástya kerek udvarán, át a szélesszájú, boltíves kapualjon. Hangom bennszorul, a félelemtől zöld és fekete a világ, a kontúrok tovább életlenednek a riadalom vastag dioptriáján keresztül. Hallom, egy nő utánam kiált: - A belépő! Hol a belépője? Hová rohan? -

Istenem! Hát nem látja, hogy engem visznek?

Kiérünk a Vár négyzet alakú udvarára. Őszi fénnyel súrolt vidám loggiák villannak, majd hirtelen jobbra perdülök. Bevonszolnak egy kőkeretes ajtón. Mögöttem tömör vasszárny csapódik, és egy kulcs kettőt fordul a zárban.

Állok a földön. Alig kapok levegőt. Ha nem fognak, összeesem. A helyiség sötét. Előttem a félelem homálya. Nem látok semmit. Agyamban kiáltás támolyog, de kinek? Karjaimon enyhül a kezek szorítása. A sötétséget a szemközti, magasan ülő ablakból beszűrődő fény deríti, de nem szakadozik a félelem, rajtam ül a csend. Felfogom az ablak felé szűkülő falakat, rajtuk vastag, vörös foltok csurognak lefelé, és könnyű korom ül az idő rágta köveken, a mennyezet magasan bújik, lábam alatt döngölt föld, hepehupás, hátam mögül forróság árad. Mintha magam volnék.

Áll az idő.

Mint süketítő kiáltás vállamba hasít a fájdalom, fülemben roppan a hang: a táskám szíja hasad. Utánuk cammog sunyító tudatom: - Hát ezért? Ami benne van, azzal ugyan nem mennek sokra!... -

Ki sem nyitják. Hallom, amint repül, és hallom, amint a lángok belekapnak a bőrbe, sistereg. Azután a kabátomat fejtik le rólam. Az is repül, és megint fellobban a tűz. Lekerül rólam a pulóver, az ing, a csizma, a kalap, a nadrág, a bugyim, végül ott állok mezítelen.

Megerőszakolnak? - Lopva hátrapillantok, de senki. - Legalább az arcukat! Milyenek?

Nyakamra kezek hurkolódnak.

Megölnek. De miért? Miért? És kicsodák? - Testemen borzongás fut végig. Nem a hidegtől, nem is a szemérem szégyenétől. A tehetetlenség vacogtat.

Körülöttem vastag, szívós fal, zárt vasajtó, az ablak magasan fehérlik, orromban ruháim égett szaga, és valahol mögöttem, érzem, valakik vannak mögöttem.

Akkora a némaság, mint az időn kívül lehet. Nem hallik lélegzés, a létezés nesze, a tűz sercegése is elült. Az ablakra meredek, a kívül hitelessége vonz, és szorít a feszültség.

Hirtelen agyvelőt robbantó dörej, rezgő vaslapok visszhangos zöngése. A falból ormótlan röntgengép kerül elő, elém-mögém csúszik, közrefog, megáll. Tudatom szökni készül. Majdnem elájulok. A lemezek végtelen lassúsággal közelednek testemhez. Először mellbimbóim fogják hidegét, azután a fenekem, majd a hasam, a hátam, a nyakam, a térdem, az arcom, a gerincem. Rám tapadnak. Fémtestek villannak, csavarok nyikorgását hallom. Mind szorosabban fognak a vaslapok. Nyikorgás, szorítás, préselés.

Nem fáj! - A gondolat fura örömmel árad bennem szét: - Nem fáj!

Síkos a bőröm: nyirok serken. Ropogás: könyököm reped. Hasam fakad: lábamra folyik a vér. Húsom felszakad, mint a kelő tészta, koponyám hasad, hersegve, mint a dinnyehéj, fülemben zúg a vér.

Még élek... - gondolom, és hallom a csavarok nyikorgását.

Még mindig élek... - gondolom, pedig zsigereim nedve már felcsúszik a számig, és szívemnek nincs már helye dobbanni. Most! Egy éles nyilallás, mint a villám hasítása nyári éjszakai égen, és elborít a hatalmas fényesség.

Igen. Így történt.

Éreztem, kiszabadulok. Testem, mint a füst, kiszűrődött a vaslapok közül, szivárgott, tekergett, oszlott, sűrűsödött, gomolygott, szállt oldalra és felfelé, megnyalta a rücskös kőfalat, emelkedett, fel a trapéz alakú kormos mennyezet alá, eltekergett a homályos ablakszem előtt, kilesett a tájra (még mindig köd van, és csepeg az eső!), csak omoltam, ömöltem kifelé a szorításból, repültem, terjedtem megállíthatatlanul. Tudtam, ez én vagyok, ez a füst-pára-gomolygás, de hol, merre száll a fejem, melyik a lábam, a kezem? Mindegy! A kérdés semmiféle fontossággal nem bírt, hát nem foglalkoztam vele. Más érdekelt: hóhéraim.

A délutáni homályban a sarokba épített kerek kőkályha felső nyílásából kivillogó tűz csillogó pirosra festette a véremtől nedves falat. A cellában senki. Csak négy kéz. Kezek csuklóig, folytatás nélkül. Ez a testtelen négy kéz úgy tett-vett a levegőben, mintha tartoznának valakikhez. De kikhez?

Az egyik megnyomott egy gombot, és a röntgengép hatalmas zöngéssel, csikorgással visszagörgött a falba. A másik bádogvödörből vizet zúdított a tűzre. Pára és pernye szállt mellém, körém, belém, és sötét lett. Gyufa sercent, az ablakban mécs gyulladt, vibráló, apró fény hullt a kezekre, amelyek átölelték az életre kapó lángocskákat. Vastag, vörös, tömpe ujjak, a percek párnáin szőrcsomók, és fehér, finom ujjak, végükön opálszín, hosszú körmök. Libegett a mécsvilág az ablakban, visszfénye visszalibbent az üvegen.

Légjárás! - eszmélt bennem a vágy. - Szabadulhatnék?

Embrió-gondolat, de tettre kész. Füst-testem gomolygásba lendült. Rést kerestem az ablak szegélyén, az ajtó nyílásán, a kulcslyuk mélyén, a kályha szelelőjén, a fal repedésein, de mintha kitapasztották volna a Világot.

De mégis! Hiszen libeg a mécs lángja! - Megálltam a mennyezet alatt. Füst-testem szétterült.

Meg kell éreznem a lég mozdulását, hiszen egy szusszanás elég volna, hogy szétziláljon!

Nem moccantam, és elült a láng is rezzenéstelen.

Nem a lég libbent engem, a mécs lángját én libegtetem. Hát nincs remény! Ha kikúszhatnék! Ha... Nos, mi volna, ha? Elképzeltem. Kiszállanék a légbe, és szétfoszlanék. Egy pillanat alatt magam lennék a semmi a többi semmi közt a Földgolyó körül.

Akkor meg minek? - Gondolataim velem lebegtek.

Elül a lázadás hamar, ha jön a bölcs megfontolás. Hát lézengek a kőkamra legén, szürke füst. És már lassan magától értetődő lesz, hogy messzi a város, a háztetők, az út, a sárga ház, a tér a felszabadulási emlékművel, és mindaz, ami eddig volt. A bizonyos, ami van: a négy kéz. Ami lesz, az olyan, mintha tudnám: ismerős.

Fázom. Füst-testem összetorlódik, atomjaim a kőkályha gyengülő melege felé vonzanak. Még fenntart a langyos levegő, de alant már megül a hideg.

Testem libben. A kezek egy palackot emelnek elő az ablak alól, amolyan zöld üvegpalackot, mint a 4-5 literes demizsonok belseje. Középre állítják, azután a kőfal mentén leereszkednek, láthatatlan térdekre telepednek, várnak.

A hideg lég magához vonz. Ereszkedem. A kamra zsugorodó levegőjében még nemrégi hús-testem lehelete. Érzem a rokon molekulákat hozzám dörgölőzni, összekeveredem velük, magam volt részecskéivel, és a hűlő levegővel egyre lejjebb kerülök. Sűrűsödöm, nehezedem, tántorgó füst-nyelveimet magamba vonom.

Mozdulnak a kezek. Valódi ujjak, 36,5 fokosak, embermelegűek, kegyetlenek. Lassan, hogy szét ne ziláljanak, lágy mozdulatokkal, mint jóakaratú atyai intés, a palack felé terelnek. Engedelmeskedem. Amúgy is riaszt a tér, pihenni szeretnék. Olyan az a nyílás a zöld üvegpalack tetején, mint hívogató anyai vagina, amelyből valamikor régen hús-emberként jöttem elő.

Egészen szétterülök a nyílás felett. Füst-testem alsó bodrai már szivárognak befelé. Mintha egyszerre akarnánk átjutni a kicsiny kerek résen, torlódunk, lökdösődünk. Így nem megy! Sorbarakom hát részecskéimet, és úgy siklunk át sziszegve, mint a mesebeli szellem a parancsra. Még egy utolsó füst-farok, és eltűnök a palackban.

Belül vagyok. Meghúzódom az üveg fenekén.

Tágas lakás - körülnézek. - Lám, milyen kicsi az ember, ha füst!

Elheveredem, szemem áttéved az üvegen. Új világ! Ami volt, torz lett: a kőfal, a padló, az ablak, az egész gyilkos szoba, ahol metamorfózisom történt. A kép megtörik a palack falán. Akár beférne ide, oly kicsiny az egész: távoli, mohos zöldbe öltözött a Világ. Érdektelen. Befelé fordulok, magamba gömbölyödöm, és elalszom.

Reggel van. Zöld fény szivárog csukott szemhéjamon át. Álmom őrizve, alig éberen kinyújtom tagjaim. Kezem sík hideget ér. Kinyitom a szemem. Egy apró, távoli ablakon át besüt hozzám a zöld Nap. A zöld körülölel, és fejem felett kerek fekete nyílás.

No persze! A palack. - Eszmélek és emlékezem. - Testem füst, vagyok a semmi.

Ébredésem első éber akkordja ez. Bezárom magam: tárt karokkal, mozdulattalan füst-gondolatot hessentek, érzékeimet füst-lebegésbe emelem.

Órák? Napok? Másodpercek? Azután hirtelen öröm: füst-bőröm életet tapint, tenyerem alatt fűszál lapul, füst-ujjaimmal vágyódón morzsolom. Igen: csordul a nedve, érzem, leszakítom, és megnézem. Fűszál az, valóban, végén pöttynyi bogárka ül. Tekintetem most széjjelterítem: zöld réten fekszem, köröttem millió virág. Még álmodom? Százszorszép és sárga kankalin, bolyhos babarózsa és kék írisz, tarka imola és lila ibolya, fű között virít a mandula fehér virága, lenn hever a gesztenye gyertyája, és a többi! Mind ismerőseim! De így, együtt? Felkelek, és közelről megnézem valamennyit, megtapintom: élő mind! És ébren vagyok. Látok. Tapintok. Gondolkodom. És felfoghatatlan, hogyan teszem mindezt ebben a halmazállapotban!

Jó! - mondom magamnak. - Akkor élvezem!

És meghengergőzöm a szirmok szőtte szőnyegen, azután hasra fekszem, füst-fejem füst-karomra hajtom, gyönyörködöm és mosolygok.

- Kip-kop! - Egy köröm aprókat peng az üvegen.

- Tessék! - mondom, és nem örülök túlságosan.

Felnézek. A palack kerek bejáratán valahonnan a kinti Világból üvegcsillámú vékony szálon négy apró figura ereszkedik felém. Lábuk, karjuk az utazózsinórra kulcsolódik, kék selyem palástjuk mögöttük lebeg, suhannak sebesen, és egymás után földet érnek a zöld pázsitszőnyegen. Megállnak mellettem, szemük mosolyog, és tekintetükből jóindulat sugárzik felém. Akárha ismernének.

Felülök, és helyet mutatok magam mellett. Kezüket a mellükre téve egyenként meghajolnak.

- Artúr - mondja az első, palástja világoskék, mint az ég, leül.

- Béla - mondja a másik, a búzavirágkék palástú, s leül.

- Árpád - mondja a harmadik, ibolyakék palástja lebben, amikor leül.

- Jákob - dörmögi a negyedik mélykék palástban, s leül ő is.

- Füst - mondom én, és füst-kezem mellemre téve meghajolok.

Akkorák, hogy elférnének a tenyeremben. Mind a négyen.

- Itt az ideje, hogy megismerj bennünket! - szólalt meg Jákob.

- Eddig is voltunk, csak nem láthattál - mondja Béla.

- Vigyáztunk rád, és te nem is tudtad! No? - kérkedik Árpád.

- Hát nem! - vágom rá élesen, és füstté válásomra gondolok.

- No igen... hajajaj... - sóhajt Artúr, mint ki elérti. Kék szemében szánalom. - A mi hatalmunk is véges... -

Béla vigasztalón fordul felém: - De így már láthatsz és ismerhetsz bennünket. -

- Hm... - tűnődöm, ám azonnal elakad lelkem a párhuzamon: négy emberke s a négy kéz! S már hallom éles hangomat: - Csak nem nektek köszönhetem ezt a palack-házikót és sajátos füst-köd mivoltomat? -

A gyanú keményem bánt és igazságtalan. Azonnal rájövök, hiszen csak rájuk kell nézni! Színtiszta kék jóság mindegyik! A könnyeket palástoló apró fejek láttán elfog a lelkifurdalás. Megsimogatnám őket most bocsánatkérőn, de inkább ülök és hallgatok. Árpád szava hoz békét közénk:

- Mi csupán ezt a rétet hoztuk ide neked. Ennyi telik tőlünk. -

- A rétet? Ezt a csodát? - kapaszkodom a szóba, és tényleg elömlik bennem a hála.

- Na ugye? - dörzsöli két apró kezét a szőke Artúr.

Ügyetlenül fonom tovább: - De most már könnyebb dolgotok lesz, itt nem sok kárt lehet tenni bennem. -

- Kárt magad magadban is tehetsz. S az épp elég! - dörmögi a feketeszakállú Jákob.

- Hm... - hümmögöm ismét. Nemigen értem, de nem faggatózom, nehogy valami sértő csússzon ki a számon megint.

- Hát éppen ezért... - rikkant kurtát, szavát lenyelve rejtélyes mosollyal a rőtfülű Béla.

Zavart csend, érezni, különös titkok gömbölyödnek közénk. A társalgás elakad, hát gyorsan megkérdezem:

- Néha majd meglátogattok, ugye? Hogy ne unatkozzam... -

- Nem tudsz te unatkozni! De amikor majd nagyon szükséges, eljövünk megint, természetesen - ígéri Árpád, a gesztenyeszín hajú.

- Szeretnélek jobban megismerni benneteket. Hm... fontosnak tartanám, mert ugye azt sem tudom, kik vagytok tulajdonképpen. S hogy honnan jöttetek... -

- Mindent megtudsz idejében. Lesz rá időd! - mosolyog Béla, rőt szakálla, mint vörösréz, ragyog, s megint közénk gömbölyödik a titok.

- Ha jobban megnéznél, tudhatnád akár most... - A szőke Artúr hangján enyhe méltatlankodás bujkál.

- Csak nem csillagjósok! - kiáltok s ámulok. Miképp szaladt ki a számon, magam sem értem, de örülök, hogy eltaláltam az igazat, mert ők négyen valóban csillagjósok. Sűrűn és boldogan bólogatnak, azután nagy komolyan egymásra néznek, és egyetértve elővesznek egy meglehetősen nagy csomagot.

- Ez a tiéd - szólnak egyszerre kecses dallammal, mint jól összehangolt quartett.

- Ajándék? - kérdezem.

- Ajándékba nem adunk használati tárgyat. Tiéd, mert szükséged lesz rá - okít komoly arccal Jákob.

- Köszönöm - motyogom, s már bontani kezdem a csomagot.

Mire lehet nekem itt szükségem? Kinyitom. Enyhe csalódottság csiklandoz. Kérdőn pillantok fel, de már csak az utolsó aprócska sarkat látom a fenti kerek lyuk peremén.

Úgy eltűntek, mintha ott sem lettek volna. Ám ottmaradt bizonyítékul egy nagy köteg papír, egy ceruza és egy radír. Ottmaradt az ezüstcsillagos sötétkék csomagolópapíron a zöld rét közepén. Körötte millió tarka virág. Én meg benn az üvegpalackban.

Napok teltek. Köröttem a rét szőnyege, határa zöld üvegfal, kívül kőkamra, és valahol, talán, a távoli Világ.

Többnyire hanyatt feküdtem, bámultam a kis kerek nyílást, és volt bennem valami kevéske várakozás. Esetleg jön valaki. De oda, kívülre, nem kívánkoztam.

Egyszer, már délután volt, a ceruzát forgatva kezemben messzire néztem. Átláttam a palackon, át a kőfalon, és magamat láttam otthon, volt szobámban, a fehér papír fölé hajoltam, épp sötétedett már, és lámpát gyújtottam. Önkéntelenül ismételtem mozdulatomat: nyúltam a kapcsoló után, és csodák csodája! Lámpa gyulladt mellettem a rét közepén.

Igen. Most is itt ülök a fű között, a réten, térdemen fatábla, mellettem hamutartó, gyufa, cigaretta, előttem fehér papír, kezemben ceruza, és egy kék harangvirág kelyhéből sárga körte szór fénykört a papírra. Nem kételkedem. A fény is a csillagjósok ajándéka. Mint az egész rét a SZABADSÁG palackba nem illő könnyű érzésével.

Hát írni kezdek. Az első sorok:

És utána jönnek a következő sorok. Sorban, egymás után, amint itt találhatók:

1986. jan. 8.

A Hatalmas Nagy Világ egyik puha szőnyegén nyújtózkodott a Macska. Gondosan és rutinosan megnyalta mellső lábait, azután lustán elterült, behunyta a szemét, és szépen sorjázó gondolatait figyelte. Előzőleg Goethét olvasott, és Goethe nála valahogy mindig elősegítette a gondolatok burjánzását. Úgy döntött, egy darabig semmitől sem hagyja magát zavartatni. Nem szerette volna, ha ágas-bogas gondolatai elillannak. Még akkor sem nyitotta ki a szemét, amikor a közeli egérlyuk felől neszezést hallott. Csak a füle hegyét moccantotta, de azt is határtalan önfegyelemmel.

Az Egér most ébredt. Reggel van! Új nap! Kipillantott az egérlyuk száján, és meglátta a Macskát. Ott feküdt, egészen közel. Egy hegynyi Macska! És a szaga! Az ismerős, jó macskaillat megcsapta az orrát. Ma reggelre nem számított ilyen izgalmas találkozásra. Mind a négy térde megroggyant, és szőre között a bőrén máris apró, piros és gátlásos pattanások kezdtek dudorodni. Megborzongott most is, mint mindig az újra és újra újdonságként rátörő felismeréstől: - Oh, istenem, szeretem! - és szinte kábulatban, de tudatalattijában hódításra készen kitántorgott a biztonságot nyújtó egérlyukból.

A Macska, nem bírván legyűrni a macskavoltát, résnyire nyitotta az egyik szemét, és megmustrálta az Egeret: - Hm, nem rossz. De hát persze az egész dolog nem olyan sürgős. Majd kialakul... -

Csakhogy a dolgok nem egészen maguktól alakulnak. Az Egér úgy érezte, az alakulás érdekében tennie kell valamit. Egy egértől nem várható merészséggel elsétált a Macska nyakszirtje mellett, és farkincáját óvatosan, mintegy csak úgy, véletlenül, végighúzta a busa, fényes szőrű macskanyak mentén. E tette nem is volt olyan ostoba tett: a Macska megrezzent. Csak a Világmindenség volt a tudója, az Egérke természetesen nem ismerte fel, hogy mennyire érzékeny pontot talált: a faroksuhintás egyenesen macskaságában ragadta meg a Macska lelkét, a megrezzenés pedig azt jelentette: az Egér észre van véve.

Ettől kezdve eme történet ügető, majd vágtázó tempóra váltott, a részletek alig követhetők: egy lábrezzenés, egy bajuszreszketés, egy szemhunyorítás, egy füllengetés, s az Egér bizonyosra vehette, hogy a Macskának valamilyen módon szüksége van rá. Csak hát milyen módon? Az Egér tépelődött. Először egérlelkénél érdeklődött, befelé fordult, figyelt. Semmi. Csupán aggasztó kétkedés. Azután a Mélabús Töprengésből átváltott a Nagy Tűnődésbe. Az eredmény most is puszta spekuláció maradt.

Ekkor halk harangszó lengett át a Hatalmas Nagy Világ puha szőnyegén, ahol ez a történet lezajlott, és valahonnan a plafon alól, vagy az ablak előtt lebegő függöny felső vége felől nesztelenül és fehéren elkezdett hullani a hó. Összejöttek hát a dolgok. Hozzáadódott még a körülményekhez illő csendes-bús hangulat, valamint az egérlélek bizonytalanságából fakadó melankólia. És bekövetkezett az újabb merész tett: az Egér megszólította a Macskát:

- Miért? Mondd, miért ez az egész? - kérdezte rettentő bátran.

- Nem felelek ostoba miértekre - válaszolt hunyt szemmel a Macska.

- Oh, igen, tényleg ostoba. De talán, mégis! - könyörgött az Egér.

- Csak! - És maga a Világmindenség sem tudott volna a Macskából többet kicsikarni, nemhogy a tisztelettudóan elhallgató Egérke, aki ezek után már nem reménykedhetett másban, mint érzékeny lelkéből fakadó intuícióiban, vagy talán, még esetleg, az ösztöneiben.

Mert hej-haj! és ráadásul! és sajnos! ez az Egér olyan egér volt, aki az eszét többnyire másra használta, mint az szokás. Használta pedig azt álomkergetésre, felhőkbeni kalandozásra, képzeletfuttatásra és egyéb ilyen haszontalan dologra, nem pediglen vágyainak szoros féken tartására. Ezért aztán, nem lévén megelégedve a "Csak"-kal, próbára akarta tenni a Macskát. S minthogy ekkor még magát többre tartotta, mint esetleg illett volna, arra törekedett, ill. egészen odáig hajtotta a kíváncsisággal elegy vágy, hogy a Macskából a helyzet adta lehetőségeknél (lásd: a macska-egér viszonyt a közhiedelmekben és más mesékben!) több tiszteletet (!) vívjon ki a maga irányában.

Ugye nyilvánvaló, hogy erre az Egérre vigyázni kellett? Valakinek vagy valakiknek. És jöttek is a mellé kirendelt kék csillagjósok. Fürgén és tettre készen pattantak elő a zongora fedele alól, és elindultak az Egér felé méltóságteljesen, felemelt fejjel, szigorúan, küldetésük teljes tudatában, egymás után, szépen sorban, mint ahogy jó hivatalnokokhoz illik. Megálltak és ránéztek az Egérre, és megszólaltak egyszerre mind a négyen, imigyen:

- Ostoba vagy, Egérke. Minek viszed te a Lelked ezüst-tálcán, amely rubin-csillagokkal van kirakva, madarak vannak a szélére ültetgetve, smaragd tollakkal ékes, cizellált ezüst madarak, és a Lelked rajta a legszebb gyémánt! De el kell azt rejteni, jó mélyen elrejteni, a föld alá beásni, gránitsziklákkal betemetni, odalenn meg éterrel elaltatni, hogy inkább csak csillagos álmokat lásson és hóhullást, mintsem kitenni azt a Macska elé! Legyen neki elég az ezüsttálca, és ülj rá csak magad, fényes, szürke, selymes szőrzeteddel, kacéran himbálódzó farkincáddal, kicsiny rózsaszín körmöcskéiddel, bogárszín, csillogó szemeiddel, ülj rá csak magad, és ha olyan nagyon akarod, add át magadat neki - a Lelked nélkül! Meglásd, a Macska elfogad, és átélheted gyönyörű egérsorsodat. Higgy nekünk, Egérke, és ne hallgass semmiféle hóhullásos, harangszós belső hangokra! -

Ám az Egérke megpödörte a bajuszát, a fenekére ereszkedett, még hüppögött kettőt-hármat, de azután igen harcias kedvvel ellene szegült a józanésszel felfegyverzett négy kék csillagjósnak, és csak úgy, puszta kézzel a földre terítette minden okoskodásukat:

- Mit értetek ti engem? Ha nékem nem csupán az egérsorsom kell, hanem az én szép Macskám zöld szemének elismerő villanása, tésztaszín, párnás, puha talpainak megértő simogatása! Mit értetek ti engem? Hiszen azt sem tudjátok ugye megmondani, hogy a mesecsillogású ezüsttálcámra miért ne tegyem oda a Lelkemet! Mit a Lelkemet? Minden varázsomat, tudásomat, bölcsességemet, okosságomat! Miért ne? Hm? -

- Mert felesleges - hangzott a búgó válasz, amely mélyebb és zengőbb volt a legmélyebb hármas akkordnál a lehangolódott zongorán.

Szállt a válasz, amíg neki nem ütközött a tükörnek, onnan visszapattant, az Egér kerek füleinek ívelt, és rózsaszínű cimpáján megállt.

- Felesleges??? Hát ez a négy ostoba csillagjós semmit nem ért az egészből! - Haragosan hármat toppantott a bal hátsó lábával: - Iszkiri az utamból, nyavalyásak! - kiáltotta el a varázsigét, mire a négy kék csillagjós eltűnt végre a szeme elől.

No persze, valamiféle racionális szempontból igazuk lehet - gondolta az Egér, miközben a nem racionális tettek mezejére lépve már fel is öltötte bronztüzű dresszét, amelyben a legszebb gondolait akarta eltáncolni, és máris kilejtett az egérlyukból.

- Oh! - nyögött fel a Macska, amikor meglátta - már megint az eszét fitogtatja! Nem volna helyesebb, ha egyszer végre megvacsoráznám? És aztán örökre nyugtom lenne tőle? - De jól nevelt volt és udvarias, hát hagyta, hogy az Egér hatalmas szaltókkal eléteregesse legszebb gondolatait.

De ennyi még nem volt elég. A legszebb gondolatok után jöttek a legokosabb gondolatok ezüstvillogású, feszes trikóban, végül az artériás tam-tam vad ütemére - az alkotó gondolatok. Ekkor már az Egér aranyszín kosztüm meleg sugárzásában perdült-szaltózott-cikázott-lejtett a nagy zöld szemek előtt.

Azután a mutatványnak vége lett. A fények kialudtak. A muzsika még halkan szólt valahonnan a puha szőnyeg hátsó kék arabeszkjei felől.

Az Egér állt, pihegett, hallgatott, és nézte a Macskát. Arany kosztümje fel-felfénylett a homályban, a Macska meg csak feküdt lustán, szótlanul, két mancsát komótosan a feje alá tette, és a homályt bámulta a plafonon. Az Egérről lassan leolvadt a csillogás, kiszállt belőle a gondolat. Csak állt, pihegett és hallgatott, és állt és várt és szemhéja felforrósodott, és a lelke össze volt gyűrve.

Ennyi varázslással egy oroszlánt is meghódítottam volna! Hát neki semmi se jó, semmi se kell, semmi se tetszik? Egyetlen elismerő szó, és körberepülöm hatszor a gyönyörű, bozontos fejét!... - kavarogtak az Egérben a dühös és önsajnáló csikarások. Az első kibuggyanó könnycseppet már nem akarta megmutatni. Sarkon fordult, berohant az egérlyukba, ágyára vetette magát, és zokogott, zokogott, zokogott, még a teste is fájt, a lába sajgott, a háta reszketett, csontjai jajgattak, és a vére föl-alá futkosott a túlerőltetéstől.

És ekkor valaki kopogott. A legfiatalabb csillagjós, a kötözködő, okoskodó, szőke, göndörfürtű, göndörszakállú, halványkék csillagjós, Artúr kopogott be hozzá. Megköszörülte torkát, hogy az Egér észrevegye, azután várt még két és fél másodpercig, végre is megszólalt, imigyen:

- Mi volna, ha elgondolkoznál azon, Egérke, ér-e a te nagy mutatványod annyit, hogy bárkitől valamiféle elismerést kicsikarj? - és ezzel eltűnt.

- Hát akkor minek erőlködöm? - cikkantott hangosan és boldogan az Egér. - A fenébe az egésszel! -

Felugrott, megtörölgette könnyes szemeit, és azonmód minden gondolatát, a szépet, az okosat és az alkotót, a bronztüzűt, az ezüstvillogásút és a meleg, aranyfényűt ripsz-ropsz a tűzbe vetette. A gondolatok fellobbantak, majd parázslottak egy picinyt, azután kialudtak.

Ekkor tört meg a varázs. És a megtört varázs az Egér hátán bizseregni kezdett: két tarka pillangószárny nőtt a hátára és a lapockáit csiklandozták.

- Élni jó! - cikkantott egy még boldogabbat. - Hiszen én az egyetlen egér vagyok a Hatalmas Nagy Világmindenségben, akinek ilyen szép, tarka pillangószárnyai vannak! - kiáltotta, és felrepült a csillogó ezüst tálcára. A smaragdtollú ezüstmadarak egyik szemükkel bátorítóan kacsintottak felé. Merő előrelátásból, hogy semmi felesleges dolog ne terhelje a járművet, kinyitotta koponyáján a rejtekzárat, és kirázott belőle minden maradék gondolatmorzsát. Halkan koppantak a földre érve, s mint a szivárványszínű szappanbuborékokat, felszívta őket a puha szőnyeg. Nyomuk sem maradt.

- Hóha, ezüst tálcám! Smaragdtollú madaraim! Vigyetek engem hozzá, a Macskához, mert be akarom teljesíteni egérsorsomat! - kiáltotta.

És úgy lőn.

Az Egér a puha szőnyegen, felszívódott gondolatainak halványuló nyomai felett, éppen a Macska orra előtt landolt. Lelépett a tálcáról, és úgy állt ott pőrén és védtelenül, bár a tarka lepkeszárnyak némileg vidámkodóvá tették a megjelenését. Erőt vett szégyenén, úrrá lett bátortalanságán, és így szólott:

- Bár a szárnyaimról nem tehetek, de azért így és most már elfogadsz-e engem? -

- Miauuuuuu! - szólott a Macska, karmai közé kapta, és - hamm! - bekapta az Egeret.

1986. febr. 16.

- Ezt a kurva sötétséget! - morgott az Egér, amint a buckákon és göröngyökön ide-oda csusszant, sodródott, tehetetlenül hányódott-vetődött, mert megkapaszkodni sehol nem tudott, minden porcikája fájt ráadásul, és törődött és zúzódott.

- Egészen úgy érzem magam, mintha darabokra szaggattak volna! - nyögött és sóhajtozott. Feltételezése nem is állt olyan távol az igazságtól: megrágott diribdarabkái hol összekoccantak, hol széjjelsiklottak a hepehupákon.

- ... hipp! ... hopp! ... jaj! ... csússz! ... mássz .... jaj! ... - ficam, ütődés, gömbölyödés, hengergőzés, himbálózás, siklás és zuhanás, valahová, ki-tudja-hová, valahová a sötétségbe és mélységbe.

- A megsemmisítő mélységbe! - nyögött megint az Egér, és leírhatatlan káromkodásokkal fűszerezte útját. - Ez volna hát az egérsors? Amire vágytam? -

- Oh, nem! - pattant elé búzavirágkék köntösében a joviális, mindig mosolygó, mindenben egyetértő, rőt szakállú csillagjós, Béla. - Ez csak a Sors születése. -

Az már más! Születni nehéz. Majd csak kibírom valahogy! - gondolta az Egér, mert megszólalni, azt nem volt hajlandó. Igen, amint meglátta a Búzavirágkéket, felbukott benne a bosszúság némi halvány hányingerrel kísérve, hogy ezek a csillagjósok még itt sem hagyják békén!

Az útnak meg csak nem akart vége lenni. Folytatódott a ... hipp! ... hopp! ... jaj ... csússz ... mássz! ... jaj!..., a ficam, az ütődés, a gömbölyödés, a hengergőzés, a himbálózás, a siklás és a zuhanás.

De hát megtörtént az, amit optimizmusától meg nem fosztható egerünk is reménylette kínjai közben: hogy mindennek vége szakad egyszer, még a születés is befejeződik: Az Egér tagjai végre megpihentek. Szusszantott egyet-kettőt a rátörő nagy-nagy nyugalomban, és kinyitotta a szemét. Kékeslila, opálfényű, hatalmas teret látott, amely lágyan ringott. Falainak egyik fele tovatűnt, más fele megfényesedett, és úgy mozgott ide-oda, mint egy megállni készülő hajóhinta, illedelmesen.

Ez már más! Amennyiben itt maradok, és nem visz tovább valamely csúfondáros izommozgás, azért lehet majd valamit csinálni... Szóval, ez itt az egérsors - nézett körül az Egér, és pihegett.

Ám a Búzavirágkék megint előbukkant valahonnét a homályból, és szólt:

- Nem. Ez a sors Tere. A sorsodat magad alakítod. - És eltűnt.

- Vagy úgy! - fogta fel helyzetét az Egér. És elkezdte a sorsát alakítani.

Ilyen állapotban, amelyben az Egér leledzett, az első feladat az volt, hogy összeszedje magát.

Ezt sem teheti meg akárki, így, szó szerint véve a dolgokat! - gondolta, mert nem volt kivel fennhangon beszélgetnie, és ez egy bizonyos pillanatig, amely majd bekövetkezik, kissé nyomasztotta, és nekilódult, hogy megkeresse szétszóródott darabkáit. Körültekintett egyszer, körültekintett kétszer, de sem a végtagjait, sem a pocakját, és oh!, még a kacér farkincáját sem találta. Egyetlen egy dolgot tudott csak, hogy a feje megvan, hiszen gondolkodott! Sőt: tervezgetett!

Többje nem lévén, mint ez a fej, egyelőre ezzel indult neki, hogy az imbolygó kékeslila opálgömbben, amelyről kiderült, egyetlen vízszintes vagy függőleges, egyetlen biztos sarok nem volt benne, pedig ő első pillantásra teremnek látta, szóval hogy ebben fellelje a testrészeit.

Jó idejébe telt, de végül sikerült. S mivel szerette a rendet, szép sorban kirakta és megszámlálta valamennyit, mint a gondos nénikék a zöldséget a gyékényen kora hajnalban a piac lécasztalain. Hát amint számlálta, rakosgatta saját diribdarabjait, rájött, hogy most pontosan olyan helyzetben van, mint amilyenre világ életében vágyott: senki sem kérheti számon a döntéseit! Ettől a felismeréstől pedig csuda jó kedve kerekedett, míg dúdolni is kezdett. Azt, hogy:

És ebben a csuda nagy jókedvében játszhatnékja támadt, és eljátszotta, miképpen festene, ha a darabkáit nem oda rakná, ahová eredetileg illenek. A lábát a feje búbjára próbálta, a pocakját meg feldíszítette kacér farkincájával, a fejét a hátára tette, körmeit a füle hegyére, és így tovább. Remekül szórakozott, amíg bele nem unt. Mivel pedig erősen kötődött a hagyományokhoz, és szerette a rendet, a régi alakja mellett döntött:

- kántálta a varázsrigmust, és a lábak, a pocak, a hát, a fej és a kacér farkinca egyszeriben mind a helyére libbent. Még mocorgott benne valami hiányérzet, de egy honnan, honnan nem előkerült talpigtükörben a látvány teljesen megnyugtatta.

- Ez volnék én? - kételkedett fennhangon, és meghajolt. A tükörkép visszabókolt.

- Ha már ilyen szépen helyrerázódtam, tenni kéne valamit. De mit? Mi a dolgom? - tiblábolt az Egér, betelvén testének látásával. - Csak nem kezdek el unatkozni? - fortyogott magában. - A sorsomat kell építgetnem, ugye? No, hát akkor rajta! - nógatta magát. - Először ismerkedjünk meg a hellyel, ahol lakozom! -

Nem hiába döntött így! Csodák ezerére bukkant. Mendegélt körbe-körbe a kékeslila opálgömb falai mentén, és furcsábbnál furcsább dolgokra talált. Mint a mesében, annyi különös dologra. Előszámlálva:

1/ Piros bársony párnán szájatáti nyitott könyv. Belelapozott, latin-görög-magyar-angol-francia szótár.

- Hm - gondolta az Egér, és továbblépett.

2/ Sárga selyemzsinórra fűzött pengő forintok végtelen, súlyos és büszke lánca verejték-patinával bevonva.

- No lám - mondta az Egér, és továbblépett.

3/ Zöldkockás szalvétával lekötött hatalmas befőttes üvegben dicséretek és elismerések, no meg hízelgések pácolt tömege, mint cukrozott gyümölcsök, amelyeket el lehet csemegézni szegényebb napokon.

- Ez igen - mondta az Egér, és továbblépett.

4/ Néhány ápolatlan lelki beteg fehér székeken üldögélt, lábaikon piros masni, a masnik végén cédulák a diagnózissal és a javasolt gyógymóddal. Maguk elé néztek békésen, szótlanul és moccanatlanul. Vártak. - Látod, fiam, Arisztid bátyádat hússal mérgezik - szólalt meg egy szikár, arisztokratikus külsejű, kecskeszakállas öregúr. Szavai összetörtek az opálpadlón.

- Ennek a fele sem tréfa! - kiáltotta az Egér, és fürgén továbblépett.

5/ Egy vörösre mázolt szekér, golyószórókkal megrakva. Az Egér hallgatott. A tények előtt meghajtotta az internacionálé vörös zászlaját, azután továbblépett.

6/ Azaz hatodiktól a végtelenig: barátok, ügyfelek, elveszett szerelmek, elhagyott asszonyok, muszájok, küzdelmek, döntések, választások, sikerek és kudarcok, sok-sok teleírt papírlap, elfelejtett élmények, elhallgatott telefonbeszélgetések és elmulasztott találkák, végül a nagy-nagy Közömbösség.

- Ez mind idegen. Ez mind nem az enyém, egyetlen egy sem! - kiáltott indulatosan az Egér, és tanácstalanul állt az opálgömb közepén.

- Igen, igen - hallotta a Búzavirágkék hangját a háta mögül, merthogy már nem mert előbújni, bőrén is érezvén az Egér fagyos fogadtatását. - Ez a Macska sorsa, ez mind a Macska múltja, a múltja, múlt-ja... - búgott halványulón a Búzavirágkék baritonja, majd lefolyt, lecsurgott az opálgömb falain, végül beleolvadt a nyálkás, sötét csendbe.

- Ki gondolta volna, hogy a macskák lenyelik a múltjukat? - gondolta zárójelben az Egér, majd vállalván a gondolatait, fennhangon kijelentette:

- Mit nekem a más sora! Mit nekem idegen példabeszéd! Nekem a magamét kell építenem! -

És akárhányszor a Macska ásított, és kinyitotta piros szájpadlású, kék erekkel hálózott hatalmas száját, az Egér szépen sorban egy-egy emléket kihajított rajta a nem-tudom-hovába. A Macska így lassanként, szépen sorban, egymás után felböfögte és kiköpte a Múltját, és egyre nyugtalanabbul forgolódott a Hatalmas Nagy Világ puha szőnyegén, és nem tudta, mi baja van. Valami a hasával. Vagy a gyomrával?

- Amióta azt a fránya egeret lenyeltem... - gondolta, és megfogadta, bár tudta, hiábavaló a fogadalom, mert a természete mohó és kéjekre éhes, hogy soha többé nem eszik egeret.

- Huh! Ez nagy munka volt! - pihegett az Egér, miután az utolsó kacatot is kidobta. - Kitakarítottam. -

Körülnézett, és meg volt elégedve. Ragyogott a kékeslila opálgömb tökéletesen tisztán, töretlen fénnyel és üresen. - Üresen, üresen, ü-re-sennnnn... - kongott az Egér gondolata. - Kipp-kopp - pattantak tovább a gondolatok az Egér koponyájában. - Vajon milyen lehet az én gyomrom? -

- Dolgozz fiam, ha már így kitakarítottál! Most rajtad a sor! - hangzott egy kellemesen fátyolos hang. Az Egér körülnézett:

- Nem mer előjönni - gondolta. - Megijedt a Búzavirágkék, és most nem mer előjönni! -

Akkor megismétlődött a szózat:

- Dolgozz fiam! Rajtad a sor! -

- Ez nem a Búzavirágkék hangja! - Az Egér kicsit megijedt. Egészen eddig úgy tudta, hogy egyedüli egér ebben az opálszín gyomorban. A szózat harmadik kondulásánál azonban megvilágosodott az elméje. Meglepetésében le is csusszant a kékeslila sikamlós falon, és farkincáját az ölébe kapva kitátotta a száját ménkű nagy csodálkozásában:

- Ez a Macska hangja! Ez maga a mennyei beteljesülés! Hozzám szól. Ő. Lenyelt és észrevett! - Az Egér lehunyta a szemét, és halkan rebegte:

- Köszönöm... - És hozzágondolta még: - Most bizony körberepülném az egész Hatalmas Nagy Világot! Mindenestül! - és aztán nem gondolt semmit.

Az egész jelenség olyan volt, mintha ő nyelte volna el a Macskát. A hang is mintha a saját pocakja felől búgott volna elő, és a kényszerítő noszogatás is mintha nem kívülről, nem abból a másik, elhagyott világból jött volna, hanem belülről. A saját belsejéből.

- Hát repülj! Ott vannak a csudaszép, tarka lepkeszárnyaid! - szólott ismét a hang. A Macska hangja.

És üresen a boldogságtól az Egér csak érzett. Azt érezte, hogy már nincs egyedül, hogy van valaki... És a lapockája elkezdett bizseregni, és bódult szédülettel elindult, és ment-mendegélt semmit sem látva, és semmit sem hallva, szédelegve a kékeslila opálgömb mentén, miközben hatalmas erőfeszítéssel próbálta feldúlt lelkét helyretenni, amikor megbotlott. Réveteg tekintettel letekintett a lába elé. És a vörös fényű, kékeres opálpadlón előtte hevert egy pár szomorú, tarka, elhagyatott lepkeszárny. Elmosolyodott, óvatosan felemelte, leporolgatta, pikkelyéit elrendezgette, és a hátára illesztette.

- Most jó! Most nagyon jó! Jó... jó... jó...! -

És az egyik csodát követte a másik. Így van ez általában a mesékben. Ugyanis, ahogy ment-mendegélt a síkos és ívelt, homályos, ám fel-felfénylő opálfalak mentén, egyszer csak megint megbotlott valamiben. Megint letekintett. A vörös fényű, kékeres padozaton előtte hevert egy csillogó-villogó, édesdeden mosolygó, rubintos billentyűkkel ékesített, cizellált ezüstmadarakkal feldíszített, tündöklő kis fekete írógép.

Ám mint minden mesének, ennek is hamarosan vége lesz. Hiszen mi is történhet még ezek után? Meg sem is mondanám, úgy is ki lehetne találni: az Egér leült, és írni kezdett. És írt az Egér a Macska hasában hosszú-hosszú ideig, olyan nagyon sokáig, amíg a téli manó ősz szakálla annyira meg nem nőtt, hogy a legöregebb tölgyfa törzsét háromszor által nem érte. Csak ült az Egér, és írt, és egyik bála papirost fogyasztotta a másik után.

A Macska meg ezalatt lustán, amúgy macskamódra heverészett a Hatalmas Nagy Világ egyik puha szőnyegén. Heverészett, élte a világát, és örült, hogy a gyomra helyrejött, örült, hogy ilyen bölcsen közbeszólt belső ügyeinek (nevezhetjük emésztési zavaroknak is), és még az Egér dolgát is elrendezte egy füst alatt.

Csakhogy nem minden olyan egyszerű, amint azt a Macska gondolta. Mert egyszer csak azt érezte, hogy a gyomra mintha megint, szóval hogy kevereg-kavarog ott belül valami megint. Még fájt is néha. Jó lett volna ügyet sem vetni a dologra, de a kényelmetlen állapot csak fokozódott. Míg egy napon...

... egy szép tavaszi napon, amikor már rügyeznek az ágak, és amikor feloszlik a köd, és a távolban kirajzolódnak a hegyek, és a nap is melegebben süt, és az ablakon betóduló aranyos sugárnyaláb még barátságosabbá teszi a puha szőnyeg hangulatát, mert a kék arabeszkek ilyenkor különösen kékek, a Macska egy óriásit, egy minden eddiginél hatalmasabbat ásított, pedig nem is volt álmos, még lusta sem, csak hát muszáj volt kitátania a száját...

... és akkor a hegynyi Macska szült egy egeret. Ugyanis az Egér diadalittasan és mámorosan, szorongva és boldogan kilépett a Macska száján. Hóna alatt kéziratkötegeket szorongatott: minden mű öt példányban, három példány a kiadónak, gondosan megcímezve, egy példány a barátoknak és ismerősöknek, hogy addig is olvassa valaki, amíg meg nem jelenik, egy példány pedig légmentesen fóliába csomagolva az Utókornak,

és rálépett a puha szőnyegre.

1986. febr. 20.

A Macska már hosszú évek - mit évek?: évtizedek! - óta heverészett és lustálkodott, töprengett és álmodozott a Hatalmas Nagy Világ puha szőnyegén, és nem tudta, hogy el van átkozva.

Ahogyan pedig megtudta, az nem volt mindennapi eset.

Egy nyári reggelen épp nyújtózott édesdeden, amikor hirtelen, honnan, honnan nem, fentről-é vagy lentről, kintről-é vagy bentről, a falakból vagy a föld alól, szóval: innen-onnan-mindenhonnan halvány ködgomolyok kezdtek sustorogni-szállani, kavarogni-lengedezni a puha szőnyeg felett, azután ezek a kósza, fehér ködgomolyok lomhán egymás felé lengtek-lengedeztek, ráadásul sűrűsödtek, és egyre nőttek. Mintha vonzotta volna őket valami, igazi felhőkké dagadtak, és ezekben az igazi, lassan úszó, tejszínű felhőkben először csak itt-ott, azután mindenütt, bár rendszertelenül és váratlanul, apró zöld szikrák lobbantak és kihunytak, vékony piros csíkok cikáztak és eltűntek. Majdan ezekből a tejszínű felhőkből úszva, folyva, gömbölyödve kisebb-nagyobb ködgolyók és ködlabdák kerekedtek, és hömpölyögtek nesztelenül a puha szőnyeg felett. Ott libegtek, forogtak és gomolyogtak, belsejükben pedig pattogtak-cikáztak a zöld-piros fények, mígnem egymásba libegtek, forogtak és gömbölyödtek. Már csak egyetlen imbolygó hatalmas gömb, egy lélegző varázsgömb lebegett a puha szőnyeg felett pontosan ott, ahol a Macska lapult.

A Macska a hátán felborzolódott a szőr, a farkát a lábai közé kapta, a fenekét a földre lapította, és kúszott és hátrált a gomoly elől. Rettenetesen félt. Az óriás ködgömb pedig zöldeket szikrázott, pirosakat cikkantott, azután szürke pernyét permetezett, és egyre közelebb libegett a Macskához. Egészen közel. A Macska háta a falnak ütközött, megállt, szűkölt, nyávogott, hörgött és kapkodott a zöld szikrák után, végül a nagy fehér köd bekerítette, ráborult, és magába szippantotta a Macskát.

- Ez a halál - gondolta a Macska. Hideg és nyirkos szorítást érzett a mellén, a hátát mintha jégtábla simogatta volna, és emelkedett, emelkedett, ringott és törődött, és már nagyon magasan szállt a Hatalmas Nagy Világ felett. A puha szőnyeg olyan kicsi lett, mint egy madártoll a végtelen sivatag közepén.

A Macska megadta magát. - Halál... - kószált benne a szó céltalanul. Ekkor fagyos suttogás suhant a fülébe, amely jéggé dermesztette ereiben a vért, és végképp megfagyasztotta elméjében az ellenállást:

- Ó! Nem, kedves Macskám, ez még nem a halál. Ez én vagyok, az Akarásokból Fakadó Következmény. Engem az ilyen konok és önfejű macskák előbb-utóbb megismernek, mert mindenkinek eljön a pillanat, amikor megmutatom magamat nekik: fehér boszorkányalakomat, hatalmas erőmet, simogató hűvösségemet, ahogyan most neked. No, jól érezed-e magad velem? -

- Nem. Hideg vagy. Fázom. -

A boszorkány még jobban magához ölelte a Macskát:

- Hát nem számoltál velem, édesem, amikor akarásaid végrehajtottad? Ilyen oktalan volnál? Nem hittem! -

- Hm. Persze. A Következmények elől aligha lehet menekülni... -

- Nem bizony! Meg kell szoknod engem! Idővel majd nem érzed ilyen hűvösnek az ölelésemet, ilyen nyirkosnak a bőrömet. Talán még meg is szeretsz. -

A Macska rekedten felnevetett.

- Tudd meg, te Zöldszemű, - a boszorkány hangja sejtelmesen, fémesen csikordult - ezután együtt fogunk élni: te meg én! -

- Nem túl kecsegtető kilátások. Persze, mindent meg lehet szokni, és mindent ki lehet bírni. -

- A Végtelenségig? Úgy hiszed?

- Talán. -

A ködlabda formájú Következmény, ölében a didergő Macskával landolt. Hol? A Hatalmas Nagy Világ puha szőnyegén. Akár hiszitek, akár nem (a Macska sem hitte az első pillanatokban,) ugyanott voltak, ahonnan elindultak. Álom is lehetett volna az egész kaland, ha nem érezte volna a jeges hideget, amely áthatolt a szőrszálain, és a bőrét szurkálta. Összegömbölyödött. A ködlabda pedig elkezdett forogni-pörögni, akár egy centrifuga, és a kavargó ködtölcsér szélei kristályosodni kezdtek: jégből, kőből apró kristályszemek perdültek, cikáztak a Macska körül, és nőttek és forogtak és kerengtek és vastagodtak és tömörödtek. A jeges szél viharrá dagadt, a forgás egyre gyorsult, a kristályfal egyre vastagodott, a ködtölcsér egyre kisebb és légiesebb lett valahol lenn, mígnem egy szürke és tömör és hatalmas kőfal nem alakult belőle. A forgás lassult, majd megállt, és a Macskát körülvette egy kőtorony. A kőtoronyból sugárzott, áramlott a hideg. A Macska belül, a puha szőnyegből kerített kör alakú szeleten lapult. A kőfal alján még virított néhány piros virágminta és kacskaringós szürke inda. A Világ többi része kívül maradt.

- Nos milyen? -

- Rideg - sóhajtott a Macska.

- Megférünk majd benne ketten. -

- Tudnálak nélkülözni - válaszolt a Macska.

- Tudom. De hát ez a Nagy Átok. Itt az ideje, hogy felfogd. -

- A Nagy Átok? -

- Igen. Az Akarások Átka. Nem tudtad? -

- Sejtettem. -

- Hát most viseld! -

- Meddig? Minden átkot le lehet rontani. -

- Persze. Ha majd valaki úgy átmelegíti a köveket, hogy elolvadnak. -

- Mivel? -

- Amivel tudja. Az, aki akarja. -

- No hiszen... - dünnyögte rezignáltan a Macska. - Akkor berendezkedhetek erre az életre itt, ezen a tenyérnyi szőnyegen! -

- Szoríts nekem egy kis helyet! - vigyorgott a boszorkány, és bebújt a Macska szívébe. Ott egy foltnyi meleg sem maradt.

Ugyanezen a nyári reggelen az Egér a pohár kávéjával visszabújt az ágyba, rágyújtott, és kéjesen elnyújtózott.

- Ráérek - gondolta, és gondolt aztán még mindenfélét, miközben a beszűrődő napfény zöldülését bámulta a filodendron levelein. Fújta a füstkarikákat, és töprengett.

A békés nyár-reggeli csendben, - pitt-patt! - halk pattogás pattant a zongora felől, és hopp! - az Egérke előtt már ott is állt aprón, ibolyakéken, mosolygó megértéssel a szája szegletében a harmadik csillagjós, Árpád. Gesztenyeszínű göndör haján, a mellére kunkorodó szakálla fürtjein édes színeket varázsolt elő a nyárreggeli nap.

- Figyelj rám, Egérke! A te zöldszemű Macskád - bár tudnánk, mit eszel rajta? - bajban van. -

Az Egér elfelejtett mindent. Napfényt, füstöt, gondolatot, és felült az ágyán.

- Beteljesült rajta a Nagy Átok. - Az Egér idegesen beoltotta a cigarettát, és lábait kidugta a takaró alól. - Kőtoronyba zárva a jeges ködöket lehelő Következmény karjaiba került. -

- De miért? Tudsz valamit, Ibolyakék? -

Az Egér felhúzta a papucsát, és a szívébe szorongás költözött.

- Egy életen át építette maga köré kemény, elutasító, magányt kereső, szürke sziklákból a tornyot. Talán nem tudta, mi végre építi, de ha tudta volna, sem tett volna másként. És most itt a Következménye. Megközelíthetetlenné varázsolta a Nagy Átok. -

- Ne menj még! - kérlelte a csillagjóst az Egér, és kacér farkincáját nyugtalanul pörgette az ujja körül. - Tehetek-e valamit érte, mondd meg! -

- Úgysem hallgatsz az okos szóra - szólt félúton a csillagjós, és szomorúan elmosolyodott a szakálla felett. - Hiába intenélek, hogy maradj veszteg, te már a fejedbe vetted, hogy megtöröd a varázst. -

- Mindenesetre megpróbálom - mondta az Egér, és készülődni kezdett.

Fehér vászontarisznyába úti elemózsiát csomagolt, batyuba kötötte a bátorságát, figyelmét, szívjóságát, mindenféle éles és hegyes szerszámot, kötelet és csákányt, furfangot és fantáziát, nagy adag türelmet és egy csipet beletörődést. - Ki tudja, mire lesz szükségem... - mondta magában, és mindehhez hozzátett még három vasbotot, három vascipőt és három vaskanalat. Vállára kapta a batyut, nyakába akasztotta a tarisznyát, és elindult.

Mire a három vasbotot elkoptatta, a három vascipőt elvásta és a három vaskanalat elrágta, meg is érkezett ahhoz a bizonyos kőtoronyhoz. Ajajaj! Hogy mennyi kalandot élt át út közben! Nem részletezem. Tény, hogy igen fáradt és megviselt volt, mire odaért. Ám meg sem pihent, meg sem tisztálkodott, ételt sem vett magához, hanem úgy porosan, elcsigázottan, sebektől vérzőn nekilátott, hogy ledöntse a falat.

- Miauuuu! - mondta a Macska, és oldalba bökte a boszorkányt. - Ez már a huszonegyezer-egyedik. Hallom a kaparászást. -

- Hahaha! - kacagott a boszorkány. - Mind furfanggal akar boldogulni! Még eddig egy sem találta el az igazi varázsszert. Te biz öröklétiglen itt maradsz - velem! -

- Az könnyen lehet. Hm... No, persze lassan meg is szoklak. Végül is mindegy, hol éli le egy macska a reá kiszabott időt... - és lustán a másik oldalára fordult.

- Ráadásul meglehetősen kényelmes ez a védettség, ugye? Senki nem tud hozzád férni. Hm?... Még ha néha fázol is, amikor hozzád dörgölődzöm, mi? De ki tud neked ellenállni? - süvített a boszorkány, és jeges csókot nyomott a Macska feje búbjára.

- Tudom, te szeretsz, vén Következmény! - cirógatta meg a Macska a boszorkány ráncos, löttyedt arcát, és sóhajtás helyett nyávogott egyet.

Az Egér meg küszködött, reszelt, kapart, ásott, kalapált, döngetett, robbantott, de a tornyot nem tudta kikezdeni. Jól ragasztott akaráskövekből volt az rakva, egy hajszálnyi repedés nem sok, annyi rontás sem esett rajta.

Dolgozott az Egér, egészen belefogyott. Amikor elfáradt, leült falatozni, azután sétált egy kört a torony körül, mert séta közben remek gondolatai szoktak támadni, és bizony elkelt volna mostanság egy jó ötlet.

Nos, az egyik ilyen séta alkalmával a torony tövében nőtt bozótban egy fehér, szél rágta, napégette csontvázat talált. Másnap megint egyet. Azután megint. Talált összesen huszonegyezer csontvázat, egy darabbal sem többet, ugyanis az övé, a huszonegyezeregyedik még a bőrében volt. Megtalálta hát a Macskáért vívott ostromban elhullott huszonegyezer harcos csontvázát!

Az Egér mindet a kőfal mellé hordta lázas szorgalommal, nagy-nagy szorongással és sötét mélabúval, mint aki a jövendő sorsát cipeli bennük, és húsa alatt izzadtak a saját, még jól burkolt csontocskái. Három nap és három éjszaka dolgozott, amíg az összeset halomba rakta. Egyetlen picurka ujjpercet sem hagyott veszni, mert abban reménykedett, hogy rajtuk keresztül hátha bejutna a tetőn át. Ám a csonthegy a torony feléig sem ért.

És akkor, bánatában...

Már ősz volt, didergő hűvös este. Távol kék hegyek ették a ködöt, lenn a folyó a holdfényt csillogtatta a habjain, száradó fűszálak zizegtek a hideg szélben, közel s távol egyetlen fa nem látszott, lila síkság didergett a lila ég alatt. Egy madár repült el a torony mellett, és azt mondta:

- Kár, kár egérke, kár, kár, kár... -

Az Egérke körülnézett, és alágyújtott a huszonegyezer mártír földi maradványainak. Pattogott a tűz pirosan, feketedtek a fehér csontok, a koponyák szemüregén át sárga lángok nyelveltek, és undok füst szállt-gomolygott a csontok közötti réseken. A füst körbejárt és körülnyalta a kőfalat, a lángok bebújtak a kövek közötti zegzugokba, ropogott az égő csont, és repkedtek a pernyék.

Az Egér borzongva szemlélte művét, a szíve összeszorult, és vágyódva gondolt arra a takarításra, amit egykor a Macska hasában művelt. - Gyilkosság, amit teszek! - mardosta a lelkiismeret. Vacogva bámulta a földöntúli tüzet. A lelke vacogott. Pocakja viszont jólesőn melegedett a huszonegyezer mártír máglyájának melegénél, és akkor észrevette - uramfia! micsoda csoda! - hogy a kőtorony csepegni kezd. Csepegni, csurogni, olvadni, vékonyodni!

A Macska meg egyszer csak így szólt a boszorkányhoz:

- No, lám! Mintha inognának a falak! És milyen idegesítő meleg van! - és ledobott magáról egy réteg zordon magányosságot.

Hanem amikor hamuvá égett mind a huszonegyezer áldozati tetem, és éj borult a vidékre, a kőfal még mindig állt. Vékonyodottan, de szilárdan. Az Egér végigtapogatta a forró köveket, döngette erővel, kaparta körömmel, vájta türelemmel, csákányozta értéssel, szívjósággal, mosolygó kedvességgel, de a torony épp olyan makacsul állt, mint hónapokkal ezelőtt.

Az Egér lehuppant bánatában egy vakondtúrásra, és sírva fakadt. Csurgott a könnye, patakká dagadt, és a sós áradás sisteregve végigfolyt a parázsló hamvakon. Odaért a toronyfal tövéhez, és - hihetetlen, de így történt! -, a kő sziszegve oldódott fel a maró könnypatak gyengéd hullámnyelvecskéiben, és utat engedett nékik önmagán keresztül.

- Egy lyuk! - kiáltott az Egér. - Ez az a lyuk, amelynél fogva kidöntöm a sarkaiból ezt az átkozott kőrakást! -

És csurgatta, csurgatta tovább szívből fakadó keservét hordozó könnyeit, mígnem fáradtan elaludt.

Bezzeg nem aludt a Macska. Minduntalan arra ébredt, hogy valami kellemetlen és szokatlan langyos fuvallat csiklandozza. Ha megfordult, akkor a nyakát, ha megint fordult egyet, akkor a hasát cirógatta, ha meg arccal feküdt a légáram irányába, még akácvirágillatot is érzett. Dühösen felült, és ekkor észrevette a lyukat. Kicsiny kis lyuk volt, ahonnan rózsaszínű meleg áradt kintről, a Hatalmas Nagy Világ felől, sőt! - megrezzent a bajusza - az akácillat mellé idegesítő egérillat is társult.

- Csak nem az én egerem? - mormogta a Macska. - Nem hagy békén! Ezek szerint már megint valami buta akcióba fogott. -

- Ühüm! - toldotta meg a Macska gondolatait a szintén nyugtalanul hánykolódó Következmény. - Ő olvasztott meg egy sort a kőváradból. Ő volt az, aki a huszonegyezer érted verekedő elhullott tetemét máglyára rakta és meggyújtotta. Oda most már minden érted vívó. Az emlékük is porig égett. -

- Szóval így! - fújt felháborodottan a Macska, és kidugta a mancsát a könny-rágta lyukon, és szerencsésen nyakon is ragadta a fáradtan szundikáló Egeret.

Hogy milyen boldog volt az álmából riadt Egér a puha és ismerős mancstalpak között! Egészen egy másodpercig. De azután, amikor a hegyes macskakörmök az oldalába vágtak, az ölelés már nagyon fájt.

És a Macska óvatosan húzta befelé az Egeret a könny-oldotta nyíláson keresztül egészen a kőfal közepéig. Nem tovább. Nem magához húzta, nem a kőtorony hűvös belsejébe! Óh nem! Ráadásul ott a kőfalban a kövek között - elengedte, majd ráfújt egy varázsolót, és az Egér azon nyomban kővé változott. Pontosan akkora, szépen csillogó bánatos kicsi kővé, amely elfért egy könny vájta résben, és ezzel a lyuk eltűnt.

- Már semmi zavaró körülmény nem bolygathatja meg nyugodt álmomat... - mormogta két ásítás között a Macska, és a boszorkány jólesően hűvös hátához bújva folytatta álmát édesdeden.

1986. márc. 2.

Hiába mese a mese, mégis bizonyos dolgok bővebben elemzésre szorulnak, mint például az, hogy "Milyen érzés kővé vált Egérnek lenni?". Ez a kérdés egyrészt felkeltheti a T. Olvasó figyelmét, különösképp azokét, akik fokozottabban érdeklődnek az ásványok lelkivilága iránt, ám most és pillanatnyilag e kérdés az Egér előtt is felkiáltójellé meredt így: ! Hiszen megoldása számára éppenséggel Létkérdés volt.

Az Egér élete folyamán már különb-különbféle helyzetekbe belepottyant vagy - sokszor igen meggondolatlanul - beleugrott a csillagjósok józan intelmei ellenére, sőt, néha meggondoltan is, épp azért, hogy ezeket a különb-különbféle helyzeteket közelebbről megismerje, megtapasztalja. Ezekért a tapasztalat-élményekért néha még a bőrét is hajlandó volt kockára tenni.

De kő még nem volt! Tehát és ergo: itt az alkalom, hogy feltegye magának a Kérdést: - Milyen érzés kőnek lenni? -

- Kőszerű - állapította meg, amikor rájött, hogy nem képes megmozdulni. - Ez még persze nem jelenti azt, hogy igazán kővé váltam - kerültek elő a kétségek. - Hiszen hogy a fenében mozoghatnék, amikor alattam-felettem-mellettem kövek tartózkodnak igen szorosan, és magam is mintha szilárd habarcsba volnék ágyazva? Én, egy picurka egér, meg tudnék-e mozdítani egy kőtornyot annak érdekében, hogy kinyújtózzam? Nem. Ez világos. Tehát: sorsom a mozdulatlanság. Mi az ismérve még annak, hogy kő lettem? - faggatta tovább az agyvelejét. - Nos: a kő érzéketlen. És én érzéketlen vagyok? Úgy van! - kiáltott fel boldogan. - Hiszen érzem-e a toronymagasságnyi súlyt, amely rajtam nyugszik? Nem. No lám! És még milyen a kő? Hideg és szilárd. Hogy így van-e, azt biz én magam aligha tudom megállapítani, mert ha tudnám, akkor már nem volnék érzéketlen. Tehát: ezt csak egy kívülálló képes kideríteni rólam. Mondjuk például... ha a Macska idebújna, hozzám dörgölné gyönyörű szép hátát, és azt mondaná: "Hű, de hideg és kemény ez a kis egérkő! Vagy kőegér." Mondhatná úgy is: "kőegér"... - mélázott az Egér. - Ha idebújna... Eh! - szakította el a mélázás édes-mézes fonalát. - Már megint témánál vagyok! Holott rendet kéne végre tenni a dolgok között! Szóval: minden bizonnyal egy teljesen kőszerű kő lett belőlem. De akkor meg hogyan lehet, hogy mindenfélék az eszembe jutnak? Épp úgy, mint régen? Kísérletezzünk hát tovább! Mi volna például, ha kinyitnám a szemem? -

Kinyitotta, és rájött, hogy lát! Méghozzá egyszerre mindenfelé! Valóságos látvány-özön borította el! Látta a hamuhegyet a kőfal tövében, a távoli hegyeket, a folyót, ugyanakkor a szomszédos köveket alatta-felette-mellette, szürke, habarcsba ágyazott különféle nagyságú köveket, a vakolatlan, rideg kőfalat, a falon belül a szőnyeget, és - igen nagyon furcsállotta, hogy - magát a Macskát nem látta sehol! De látta - akár hiszitek, akár nem, őt magát is a legnagyobb izgalommal e tény töltötte el! - látta magamagát belülről. Látta a saját kőbelsejét! Látott zöld és fekete erecskéket, amelyek át- meg átszántották a testét, látott apró kristálycsillámokat, különösen sűrűn a volt pocakja táján, és aggódva észrevett egy hajszálnyi repedést a volt szíve helyén. Szóval, látta, hogy mindenütt kő, és a látvány meggyőzően hatott rá, és eloszlatta minden kétkedését.

- Az ám! De ez így nem fog menni! Mindent egyszerre! Ebbe a magamfajta egér illetve kőegér belekábul, és végül semmit sem lát. Koncentrálni kellene! -

Miközben gyűjtögette, gyűjtögette, és egy irányba terelgette minden látóképességét, még ilyenfajta gondolatok kóvályogtak benne:

- Mi most a legfontosabb? A cél! Az eredeti cél: a Macska megszabadítása, az átok megtörése, a varázs feloldása. Ehhez pedig nem árt adatokat gyűjtenem. -

Végül hosszas munka után sikerült elérnie, hogy csak és kizárólag a torony belseje felé lásson.

Azt hitte, álmodik, vagy nem sikerült a koncentráció-manőver: a torony belseje tényleg egészen üres volt. A Macska sehol!

A kőegér összeroppant. Olyan becsapottnak és megalázottnak, tehetetlennek és feleslegesnek érezte magát, mint még soha.

- Hát ezért? Semmiért? Itt vagyok bekövezve, magam is elvarázsolva... És most... ennyire reménytelenül... folyvást azon töröm a fejem, hogy őt megmentsem! Ő meg közben nincs sehol! Hát normális vagyok én? -

A kőegér egyre inkább összeroppant. Kicsiny, szürke kőtestét apró pattogások kíséretében hajszálrepedések kezdték elborítani, s a gondolatok egyre kuszábban kavarogtak benne.

- Nincs sehol. Csak én itt. Talán örökre. És ugyan ki varázsolt engem ide, ebbe a szörnyű és kilátástalan helyzetbe? Ő. És miért volt ilyen kegyetlen? -

A hajszálrepedések már a belsejét is ellepték. Úgy érezte, darabokra hullik. Már csaknem átadta magát a megsemmisülésnek, amikor megjelent a Macska. A falon át. Hasát behúzva, vállát félrefordítva, óvatosan és elegánsan belépett a Macska kintről, a falon túlról a torony belsejébe. Lábát kéjesen a szőnyegre helyezte, fújt egyet, megrázta a szőrét, nyújtózott egy hosszút, rózsaszínű nyelvével körülnyalta a szája szélét, mint az olyan macska, aki jóllakott. Azután lefeküdt, fejét egy piros virágmintára hajtva.

- Nahát! Egyre több a rejtély. Ezt már nem lehet kibírni! - sóhajtott egy végsőt a kőegér, és kimerülten elaludt.

Első látomás:

Egyszer csak arra ébredt, hogy nem tud megmozdulni.

- Persze, hiszen kő vagyok - nyugtatta meg a felismerés, és aludt volna tovább, de csak forgolódott, forgolódott, az álom azonban nem jött vissza, hát kinyitotta a szemét. Fantasztikus! Dehogy volt ő kő! Ott feküdt benn a toronyban, és nem is volt egér sem, illetve nem volt egészen egér. Valahogy egér is meg macska is volt egyszerre. Erre aztán egészen felébredt, és fel akart pattanni megvastagodott cirmos lábaira, de hiába! Nem ment a talpraállás. Visszahuppant a puha szőnyegre. Macskatestében egérvoltával: a feladat meghaladta az erejét.

- Szóval most már sem egér, sem kő nem vagyok, hanem macska - gondolta, és nem is csodálkozott. - Legalább tudom, miféle státusz az: macskának lenni. -

És máris egy gusztusos kis szürke egér képe jelent meg a lelki szemei előtt, és a vágytól felborzolódott a szőr a nyakán.

Ekkor valaki belépett a kőfalon. De nem a nekivaló egérke jött, hanem sötétkéken, hollófekete fürtjeivel a negyedik csillagjós, Jákob libbent át a falon, mint egy tünemény. Épp úgy, olyan elegánsan és kecsesen, mint az imént a Macska, amikor ő még kő volt. A Sötétkék a csillagjósok jó szokásához híven megállt az egérmacska előtt kissé zordonan, de sok-sok jóakarattal a szívében, és szólt imigyen:

- Úgy látom, segítségre van szükséged. -

- Oh, igen - válaszolt kissé csalódottan az egérmacska. - Bár sok bajom közt - így hirtelen - nem is tudom, miben segíthetnél legelőbb. -

- Azért jöttem, hogy tanácsot adjak. De a szavadat kell adnod, hogy mindenben engedelmeskedsz. -

- Persze, persze! - vágott a kezdődött szónoklatba az egérmacska. - Mindenek előtt mondd meg, hogy tudtál átjönni a falon? -

- A kíváncsiságod megint nagyobb, mint a józanságod. A kérdésed pedig átlátszó. Hiszen tudod, hogy mi, csillagjósok mindenre képesek vagyunk. Igazából te azt akarod hallani, hogy a Macska hogyan tudott átjönni a falon, igaz? No, hát figyelj! A teste könnyen átlépi a falat, csak a lelke, az marad benne örökre fogva. -

- Értem. Ezzel nagyon sok mindent elmondtál. És most kérlek, hagyj magamra! És ha tehetnéd - motyogott már félálmában a féligegér-féligmacska - küldj ide nékem egy helyre kis egeret! -

- De hát a megszabadulásod? -

Az egérmacska a másik oldalára fordult, és már aludt is tovább. A Sötétkék csillagjós tehetetlenül legyintett egyet, aztán ő is fordult hármat meg perdült hármat, és úgy eltűnt, mintha soha ott sem lett volna.

- Csak egy fal, amely a testnek-valóságnak nem létezik. Semmiség! Úgy át kell ugorni rajta, mintha ott sem volna - morogta az egérmacska álmában, és már neki is akart ugrani a falnak, de csak küszködött és erőlködött és izzadt, és nemhogy ugrani, de még moccanni sem tudott.

Ekkor felébredt.

- Tényleg álom volt - gondolta szomorúan. - Még mindig kő vagyok abban a falban, amelyet a Macska olyan könnyűszerrel átlép. -

És majdnem sírva fakadt. De mivel tényleg felébredt, bepillantott a "nem-létező kőtorony" belsejébe.

A Macska hasrafekve a puha szőnyegen egy hatalmas köteg kéziratot lapozott, közben egyet-egyet kortyintott a mellette álló hamvasfalú pohárból. A papír ismerős zizegéséből az Egér azonnal rájött, hogy a Macska az ő kéziratát olvassa. Azt, amit egykor réges-régen a Macska hasában írt. Szíve helyén összeszorult a repedés, az izgalomtól egyre jobban szikráztak a mellében a kristálycsillámok, és az agya össze-vissza működött.

- Hogyan jutott hozzá? Csak nem kereste? Mert olyan kíváncsi volt? - és nőttön-nőtt benne a Reménykedés, és egyre jobban figyelte a jelenetet a falon belül. Figyelt és várt és reménykedett, és remegett-csillogott-zengett benne minden kicsiny ásványi molekula.

Második látomás:

Az elvakító izgalom és a feszült figyelem olyan erővel fogva tartotta minden idegszálát, hogy csak harmadszorra hallotta meg a suttogását:

- Befelé is figyelj! - hangzott most már az Egér számára is tisztán egy mélyzengésű basszus.

- Honnan jön a hang? - tűnődött az Egér.

- Befelé és figyelj! - hangzott immár negyedszer.

És akkor rájött, hogy tényleg befelé kell figyelnie.

Benézett a saját belsejébe, és olyan látvány tárult a szeme elé, hogy a lélegzete is elakadt. Benn, kőegér voltának legbelsejében, fekete homályban fekete lakktrónuson ült a sötétkék csillagjós, Jákob. Feje körül a kristálycsillámok úgy rezegtek, mint a csillagok, a lábainál vékony zöld erecskék kígyózták körül a lakkosan fénylő trónust, éjkék palástja áttetszőn terült szét, végeláthatatlanul. És a kőegér belseje is olyan volt, hunyorgó csillag-csillámaival, mint egy nyáréji égbolt.

Amikor a gyönyörűséges látványtól elakadt lélegzete újból visszatért, az Egér suttogva megkérdezte:

- Miért jöttél megint? És éppen most? Amikor a Macska olvas! Engem olvas! -

- A csillagjósok tanácsa küldött, mert a fejedben megint nem a legéletrevalóbb gondolatok keringenek. -

- Mi a csudától féltetek ti engem, hiszem semmit nem tudok én tenni! Kő vagyok! -

- Nálad ez semmit nem jelent. Pusztán egyetlen kérdést kell feltennem. Ennyi türelmet kérünk tőled. -

- No, mondjad végre! -

- Így szól: Vajon miért varázsolt el téged a te zöldszemű, rajongott macskád a kőfalába a többi akarásköve közé? -

Ez volt a kérdés.

- Az átléphető, nem valóságos kőfalába! - javította ki Sötétkéket fennhéjázó pökhendiséggel az Egér.

- Ha kőfal nincs, akkor te sem vagy kő. Így véled, ugye, oktondi Egér? Nem fogod fel végzetes helyzetedet? E kérdésen kellene egy kicsit eltöprengened! Azt hittük, észre térsz végre! -

- Okfejtésed logikusnak tűnik, csillagjósom. Ám a logika alulmarad, ha fellép a képzelet. -

Ekkora badarság hallatán a csillagjós felpattant fekete trónusáról, haragosan toppantott, és hatalmas basszusán dühösen dörmögte:

- Gondolkodj, Egér! -

És azzal eltűnt. A kőerek ijedten összehúzódtak, és a csillámok idegesen megreszkettek az elsuhanó, áttetsző éjkék palást mögött.

Az Egér riadtan kinyitotta a szemét.

A Macska az utolsó lapot is elolvasta, és félretette a kéziratköteg tetejére. Felállt, nyújtózkodott egy kéjeset, a gyöngyöző pohár aljából kiitta az utolsó csepp italt, ásított, majd felemelte a hatalmas paksaméta papírt, és könnyedén és játékosan, mintha egy marék konfetti volna, a kőtorony falára szórta. A papírlapok szétterültek a falon, a Macska rájuk lehelt egy varázsolót, és a kéziratból sárga, agyagos, szétfolyó kőréteg lett.

- Értem - szorult el az Egér kőszíve - a maga részéről eleget tett a vállalásának. Most elégedett. Bizonyára. Hát így nő a fal... -

Harmadik látomás:

Természetesen a Macska elégedett volt. Töltött még egy pohárral, és így hajtásra kiitta. Összehúzta az ablakon a függönyt, felkattintotta a villanyt, és ernyedt ringással körültáncolta lelke tenyérnyi lakhelyét. Megint kortyolt és tovább táncolt, és illegett és billegett, még a papucsából is kilépett, és táncolt és dúdolt és énekelt mezítláb a szőnyegen:

Kicsit hamis volt, a szöveg sem pontos, a tánca viszont mámoros. Teste lágyan kinyúlt, siklott, hajlott, vonaglott, a szőre csillogott, a szeme mosolygott.

A libbenés, forgás, pergés közben időnként az ujja hegyével megpöccintette a kéziratból fakadt követ, az mállott, porlott, pora szállt, mint ami semmivé lett, azután a farka végével meg-meglegyintette az egérkő csillogó felületét. Nézte, mosolyogta, talpával is meg-megcirógatta, végül kiemelte a falból, a hóna alá kapta, és átlépett vele a falon. Az Egérkő megborzongott.

- Oda, belülre, persze nem kerülök... - gondolta rezignáltan az Egérkő a Macska hóna alatt.

Künn, a hajnali harmatos, sárgán kócos őszi füvön a Macska letette a követ, és rálehelt egy varázsolót. A lehelet leolvasztotta az Egér kőbőrét, és akkor ott állt és didergett az Egér, mint egér. A Macska átölelte, cirógatta, hízelegte, meleg vérrel átpezsgette, és már libabőrözött az Egér is, és már majdnem megadta magát, de észre tért hirtelen (hogy örültek ennek a csillagjósok, istenem!), megrázkódott, az agya kitisztult.

- No, nem! - mondta halkan a Macskának. - Ezt nem! Ez olyan, mint egy vicc! -

Ki akart bontakozni a Macska karmaiból, de a menekülése a korábbi lidércnyomásos, nyomasztó álmaihoz volt hasonló: meg sem tudott moccanni.

Hát persze, hiszen kő vagyok... Hogy mennyi bolondságot összeálmodom itt magamban, befalazva!... De az a tánc, az gyönyörű volt...

A felidézett látomásra széleset mosolygott az Egér.

- Még az is lehet... hahaha!... - s erre a gondolatra már a kőpocakja rengett a nevetéstől - ... hogy tükörnek hiszi a tornyát, és látja magát a kövekben! Akkor pedig magának táncolt! ... hahaha! ... Magamagának. És vajon... - és itt következik az Egér legvidámabb gondolata: - Vajon milyennek látja magát? -

De erre már úgy, de úgy nevetett a kőegér, hogy egész kis kőteste beleremegett, és a habarcs felpattogzott körülötte. Ő pedig csak nevetett tovább, szeme előtt a táncoló Macska képe, és nem bírta abbahagyni. És a habarcs lazult, és a kőegér meg rángott, vihogott, kacagott és ugrált hatalmas nagy mulatságában, míg végül a habarcs nem tartotta tovább. A kő kiesett a falból, és elgurult. Gurult, gurult lefelé a bozóton át, a kiszáradt fűszálak között egészen a folyóig.

1986. márc. 9.

A Földgolyó sztratoszférájának peremén, ott, ahol a Valami találkozik a Semmivel, ott laknak a csillagjósok. A légkör láthatatlan hártyaburkára épültek a gömb alakú házak, amelyeken sem ajtó, sem ablak nincsen, hiszen a csillagjósok arra mennek ki-be, amerre akarnak. Képzeljétek el a fekete űr határán a gyöngyházfényű, gömb alakú házak puffancsait, amelyeknek minden pontját ezüst csillagfény-huzalok kötik össze a csillagokkal! Olyan tőlük a sztratoszférán túli égbolt, mintha szikrázó hálóval lenne át- meg átszőve. Ha valaki véletlenül idevetődne, és feltekintene az égre, olyan érzése támadna, mint amikor az ember a pesti Szent István Bazilikában a kupola alatt áll és nyakahajlítva bámul felfelé, és úgy érzi, mintha óriás és porszem volna egyszerre.

A csillagjósok birodalma a Földdel is összeköttetésben áll. Áttörve a sztratoszféra burkát mindenhonnan, mint köldökzsinórok, vékonyfalú közlekedési csatornák ereszkednének lefelé. Rajtuk száguldoznak villámgyorsan a csillagjósok a tetthelyre, amikor hirtelen szükség van rájuk. Éppen úgy, mint a tűzoltók.

Nos, rengeteg csillagjós él ezen a vidéken, de én csak négyet ismerek közülük. Artúrt, Bélát, Árpádot és Jákobot. Nekik négyüknek közös utazócsatornájuk van, amelyik egyenesen az Egér lakhelyébe vezet. Általában a zongora belsejébe szoktak megérkezni, hogy kerüljék a feltűnést. Néha ugyan nagy siettükben bele-belebotlanak a zongora húrjaiba, ilyenkor nagyot mulatnak, mert a húrok, ha megpendülnek, pontosan olyan hangot adnak, mint odafönn az a bűvös zengemény, amit a szférák zenéjének hívnak.

Még azon is kuncognak egy sort, hogy az Egér milyen ijedten pillanthat a "megelevenedett" hangszer felé: a füle káprázik-e, vagy netán bosszantó módon megint váratlan látogatói érkeztek? Ha nem sürgős a dolog, néha percekig is némán lapulnak, hogy megtévesszék védencüket, és csak amikor az már megnyugodva tovább babrálgat lelke bütykeivel, akkor toppannak elő roppant komoly ábrázattal. Így nagyobb a meglepetés!

Történetünk kezdetén csillagjósaink fenn ültek egy szürke felhő szélén, és kártyáztak. Már kibújt a hold, amikor...

... amikor a nagy nevetéstől-mulatástól a kőegér, vagy egérkő?, kipottyant a kőtorony falából és a helyén csak egy lyuk maradt, és elgurult, át a bozóton, a kiszáradt fűszálak között, egészen a folyóig. Ott megállt, mert fennakadt egy őszi, lankadó, aludni készülő ibolyalevél-bokorban.

Árpádnak terített lapja volt, és miközben egyet kortyintott az odakészített kristálypohárban gyöngyöző égi nedűből, lepillantott a Macska kőtornyára, és felkiáltott:

- Az Egerünk helyén lyuk van! -

Azonnal lecsapták a kártyát. Elérkezett a cselekvés ideje. Odavonultak ahhoz a nagy kerek asztalhoz, amely kinn állt a mennyei rózsalugasban, mindig, használatra készen, és amelynél a legeslegjobban lehetett tanácskozni. Leültek, felvették az ilyenkor szükséges méltóságteljes pózt, és elkezdtek tanácskozni az Egér sorsának megoldásáról. Legelőször szólalt Béla.

Béla - Engedd meg, Jákob bátyánk, hogy mindenek előtt gratuláljak. Az egyetlen vagy közülünk, akinek sikerült. -

Artúr - Igen, igen! Fantasztikus, Jákob bátyó: Egerünk kikeveredett a Macska kőfalából! -

Árpád - A bűvköréből! Engedd meg, hogy magam is szívből gratuláljak! -

Jákob - Áááá! Megköszönném, ha részem volna benne. Ezt bizony, sajna, magának a Macskának köszönhetjük. Ha nem válik olyan nyilvánvalóvá öntelt elbizakodottsága, hogy még az Egérke is... De hagyjuk! Volt, ami volt, nézzük, mi legyen! -

Béla - Úgy van! Mi legyen a mi Egérkénkkel? -

És határoztak.

Régi szép könyvekben lehet olvasni, hogy az elvakult szerelmest próbára teszik. Elküldik felejteni hosszú-hosszú külföldi utazásra. Ha pedig, visszatérvén, még mindig dúl benne az érzelem, hát elveheti szíve választottját. Ezen a régóta bevált romantikus meggondoláson alapult a négyek határozata: az Egeret leválasztják egy időre a Macskáról, pihenjen az is egy keveset, és elviszik messzire.

Artúr elragadtatottan felkiáltott:

Artúr - Mily gyönyörű gondolat! -

Béla - Én a magam részéről megszavazom. Ez csak a javára válhat. -

És megszavazták mind a négyen.

Árpád - A kérdés már csak az, hova vigyük védencünket? -

Béla - Őt magát kellene megkérdezni! -

Jákob - Szó sem lehet róla! Nézetem szerint kész tények elé kell állítani. Nekem az a törvénytelen gondolatom támadt... -

Artúr (lelkesen, közbe) - Oh, Jákob bátyó! Neked nincsenek törvénytelen gondolataid! -

Béla - Ám szükség törvényt bont... -

Jákob - Hozzuk el ide, magunkhoz! -

A három csillagjós eltátotta a száját nagy-nagy csodálkozásában. Azután rábólintottak, mert igen helyesnek, sőt: zseniálisnak tartották az ötletet.

Így került az Egér a csillagjósok birodalmába.

A csillagjósok az egérkővel megálltak az utaztató barna őszi felhőn a Földgolyó sztratoszférájának peremén. Egy villanás alatt az összegyűjtött csillagfénnyel élővé melengették a kőegeret. Hát amint az visszaváltozott igazi szürke egérré, és kinyitotta a szemét, felháborodott hangon így kiáltott:

- Már megint ti! Mit csináltatok velem? Hová hoztatok engem? Mi ez? Erőszak! Kikérem magamnak! -

A négy csillagjós hallgatott.

- Nem kértem, hogy idehozzatok! - folytatta hálátlan kirohanását az Egér. - Egyébként is tudjátok, hogy tériszonyom van. Mit gondoltok, meddig bírom ezt a rémes szédülést ilyen istentelen magasan? -

Ekkor szigorú hangon megszólalt Jákob, hogy elvágja a vita további fonalát:

- Nincs tériszonyod, ez egy. Mi mindenről gondoskodtunk, habár nem érdemled meg. Kettő: örülj, hogy ismét a régi formádban élvezheted az életet! Ez három. Igaz, és ezt meg kell vallanunk, megmenekülésedet elsősorban magadnak köszönheted. -

- Bizony! - vágott közbe Artúr, a kotnyeles. - Ha nem nevetsz olyan megállíthatatlanul a Macska hiúságán, még mindig a kőfalban lapulhatnál! -

- Negyedszer: - szólalt Jákob a kotnyeleseknek kijáró megrovó pillantást vetve Artúr felé. - Szeretnénk, ha kicsit messziről, pontosabban kellő távolságról nézegethetnéd a Macskád viselt dolgait. Sok mindent jobban fogsz akkor érteni... -

- Semmit sem akarok megérteni! Már ami a Macskára vonatkozik. Nekem pontosan elég a saját szemszögem! -

- Tévedsz - vette át a szót Árpád, a megfontolt. - Minden rajongásnak elvakultság az oka. -

- Rendben! - replikázott az Egér. - Én elvakult akarok lenni! -

- Valószínűleg az is maradsz. Épp ezért nincs kockáztatnivalód, ha egy kis időt velünk töltesz - szólt Jákob.

- Ha ezt Jákob mondja, akkor el is hiheted! - tette hozzá Béla, és átnyújtott egy tálka mennyei mannát az Egérnek. - Fogadd szívesen a mi szerető vendéglátásunkat! -

- Hát jó. Ha már így esett. Természetesen nem árt, ha egy egér körülnéz kicsit a világban... -

- Benn még írógépet is találsz - kottyantotta közbe Artúr.

És ezzel magára hagyták az Egeret.

Aki, elfogyasztván a nagyszerű égi eledelt, végighevert a legközelebbi ágyon. Körülnézett, és elmosolyodott elégedettségében. A csillagjósok gömbháza belülről is rózsaszínű gyöngyházfényben tündökölt, a padló gomolygó, meleg, sötétkék felhőszőnyeggel volt borítva. Nem állt más a kerek teremben, mint négy ágy: egy világoskék, egy azúrkék, egy búzavirágkék és egy éjsötétkék, csillagformán elhelyezve a kupolás boltozat alatt. Mellettük egy-egy szék, nyilván a heverészve-diskurálás céljából, és messze, a fal mentén egy kicsiny fehér asztalka a fekete, jól ismert, ezüstmadaras, ezüstbillentyűs írógéppel.

- Én azért másképpen rendezkednék be. Kicsit rideg így, könyvek, bútorok, képek nélkül. De azért nagyon szép. Lágy színek, és minden olyan nagyon nyugalmas. Jól el lehet itt gondolkodni! Nem kalandozik el a szememmel együtt az eszem is - nézelődött az Egér.

Miután természetéből következően nem tudott sokáig egy helyben maradni, és mert kimélázta, kipihente magát, felült. Tudomásul vette mesébe illő helyzetét, és úgy döntött, hogy odakinn is körülnéz egy kicsit.

- Sétálok egyet - szólt a tereferélő csillagjósoknak, kik lábukat lógázva a szürke felhő szélén üldögéltek, és szélesen mosolyogva rábólintottak a remek ötletre.

- Ebédre gyere haza! - szólt utána Árpád.

Az Egér pedig elindult az orra után. Léptei szikrázó hóport kavartak.

Nézelődött. Megcsodálta az űrboltozat csodás pókhálóját, el is szorult a lelke egy kicsit! Aztán élményváróan figyelte a gömbházakkal telehintett birodalmat.

- Nem túl nagy a változatosság! Egyik ház olyan, mint a másik - állapította meg, de valahogy mégis rendkívül érdekelte a látvány: az egymás takarásából elő-előbukkanó halványfényű gömb-pamacsok egyfajta földöntúli geometrikus élménnyel ajándékozták meg. Egy idő után azonban magukra vonták a figyelmét azok a felhőkből kiemelkedő bronztányérok, amelyeket minduntalan kerülgetnie kellett. Így hát megállt az egyik mellett, és észrevette, hogy a bronztányéroknak fogantyújuk is van. Már sejtitek, ugye, minek jött a nyomára? Ezek a bronztányérok fedték a Föld felé vivő utazócsatornákat. Lehajolt hát, és megemelte az egyiket.

Amikor belenézett, szeme-szája elállt a csodálkozástól. Úgy tűnt, csupán karnyújtásnyira van tőle a látvány, csak le kellene hasalnia, és eléri a csatorna végén azt a karosszékben ülő emberlányt, aki olvasott, illetve úgy tett, mintha olvasott volna. Néha sóhajtott, és tüskés kis lila virágok pattogzottak felfelé, mint a rázott tepsiben a kukoricaszemek. Azután az Egér egy másik csatornához futott, és azt is felnyitotta. Annak a végén, akárha kútba nézett volna, egy emberfiú állt, kezében hegedű, és a hangok, mint szappanbuborékok szálltak fel a csatornában, és minden buborékon picinyke, szomorú, sárga kankalin himbálózott.

Az Egér még számtalan bronztányér alá bekukkantott, és így számtalan földi életbe bepillanthatott, miközben azt is megtudta, milyen sokféle virág létezik a Földön. Mert mindegyik csatornán más-más virág kergetőzött, pattogott vagy himbálózott felfelé.

A csillagjósok biztosan meg tudják fejteni a virágkódokat... - gondolta irigyen. Rémesen kíváncsi lett volna egy-két ilyen embertörténetre. - Persze, pontosan elég nekem a magamé. Igaz is, ezek szerint hozzám is vezet ilyen csatorna valahonnan. Valahonnan!? Minden bizonnyal az én négy göndörfürtű csillagjósom házából. Hát persze! - és máris indult volna visszafelé.

Igen ám, de merre van a vissza? Mindenütt egyforma gyöngyház-gömbház, lába alatt ugyanaz a légburok-hártya, itt-ott elszórva a bronztányérok, térde körül felhők gomolyognak...

Már majdnem kétségbeesett helyzetének reménytelen voltát felmérve, amikor mellette egy suhogás, egy surranás és egy toppanás, és ott állt mellette Béla.

- No, gyere! Épp itt az ebéd ideje. Örülök, hogy ilyen pontos voltál - mondta, azzal kézen fogta, perdült vele egyet, perdült vele kettőt, és átléptek egy gyöngyház-falon: már otthon is voltak. Az Egér első pillantásra észrevette, hogy közben törődtek vele: a kupola alatt már öt ágy állt csillagformán. Az ötödik, az övé, ezüstszürke volt.

Tehát az előrelátó, gondos csillagjósok berendezkedtek arra, hogy az Egér egy kis időt eltölt itt a Valami végén és a Semmi kezdetén, a csillagjósok birodalmában.

És így történt. Az Egeret eleinte annyira elfoglalta a különböző sorsok vizsgálata, a kukucskálás a csatornanyílásokon lefelé a Földre, hogy a magáéval szinte alig törődött. Időnként elhatározta, hogy leül az írógép mellé, de a kíváncsisága nagyobb volt alkotói vágyánál. Újra és újra nyakába szedte a lábát, és nekiindult még ismeretlen csatornákat felfedezni.

Az egyik ilyen felfedező útján - este volt már, s épp fordult volna visszafelé, - amikor egy szokatlanul kicsi, mondhatnánk icipici gömbházat látott gubbasztani a többi között. Miután ezen sem volt sem ablak, sem ajtó, némi habozás után belépett. Ebben a kicsinyke gömbházban azonban nem volt sem ágy, sem szék, csak egyetlen hokedli állt a közepén a bronz csatornafedél mellett. Azon a hokedlin pedig egy aprócska ősz-öreg csillagjós ült kopott és penészfoltos indigókék palástjába burkolózva.

Az Egér tisztelettel köszönt, és elmondta, hogy a kíváncsiság hajtotta ide, ugyanis rettenetesen érdekli minden csatorna, amelyből a Földre láthat, és hogy ő most itt is szeretne belekukkantani abba az életbe, amely a csatorna túlsó, földi végén folyik.

- Tedd csak, Egérke, tedd csak! Én már úgyis hiába nézegetek, semmi de semmi újat nem látok odalenn. A védencemnek ugyanis soha nincs rám szüksége - felelte az ősz-öreg, és az Egér látta a feleslegességből fakadó nagy-nagy szomorúságot az ősz csillagjós szemében. - Minden problémát azonnal és nagyon egyszerűen megold - folytatta az apró öreg. - Feltehetően más csillagjósoknak okozva ezzel némi gondot. -

- Úgy érted, esetleg más földieket kellemetlenül érinthet védenced bölcsessége? Hogy lehet az? - érdeklődött az Egér.

- Úgy bizony! Csak a közömbösség képes ekkora önző bölcsességre. A közömbösség pedig annak, akit érint, nagyon tud fájni! -

Az Egér egyre kíváncsibb lett. Ám az ősz-öreg, kopott és penészfoltos palástú csillagjós igencsak ki volt éhezve némi egyetértő diskurzusra, és folytatta rendületlenül:

- Nagyon-nagyon unatkozom. Már arra is gondoltam, másik földi védenc után nézek, de hát a csillagjósok tanácsa úgy döntött, mivel már igen-igen öreg vagyok, és a nagy feladatok amúgy is fárasztanának, hogy hát csak maradjak én e mellett a zöldszemű macska mellett. -

No, de most már nem türtőztette magát tovább az Egér, hanem felkiáltott:

- Zöldszemű? És Macska? Oh, akkor igen-igen szeretnék máris belekukkantani az életébe! -

Az ősz-öreg mosolygott, és engedélyt adóan a bronztányérra mutatott:

- Csak tessék! -

És az Egér belenézett, és látta...

... hogy a Macska nyugtalanul járkál le-fel tenyérnyi szőnyegén, és berzenkedve pillog az egérkő hiánya okozta lyuk felé. Ki-bejárt azon a langymeleg szellő.

Ekkor épp megjelent a kőtorony aljában egy fehér macska. Körüljárta a falat, szimatolt, kaparászott, és más nyílást nem találván, hogy hozzáférjen a zöldszeműhöz, bedugta a mancsát az egér hagyta résen. Mintha barátkozni szeretett volna.

És jött más macska is: fekete, tarka, vörös, és mindenféle, sokan. Érezvén a macskaszagot, mind közeledni próbált, de a résen csak a mancsuk fért be. No meg néha egy-egy papírlap, netán egy-egy csokor virág, néhány érdemrend, kötegnyi bankó, olyik holmi macskanedűvel kísérletezett, hogy a zöldszemű elfogadja a közeledését. Ám mindegyik kudarcot vallott. A kéznyújtásnál tovább nem jutottak. A lyuk kicsinek bizonyult.

De nem a Macskának. Folyvást csak fújt, dühöngött, hogy állandóan megzavarják a nyugalmát. De a lyuk ellen semmiféle ellenszert nem tudott kiagyalni.

Most bezzeg jól jött volna az ősz-öreg csillagjós segítsége, de az épp elszunyókált a hokedlin.

Ám a segítség, mily szerencse, magától jött négy egérlábon és véletlenül: egy fakószürke gyanútlanul ődöngő kis egér.

- Nem egészen olyan, mint én, bár igen hasonlatos hozzám - gondolta az Egér, és szíve összeszorult. Már sejtett valamit, és nem tévedett. Mert ekkor a Macska kinyúlt a lyukon, és hopp!, berántotta a nyomorult, ostoba kisegeret.

A többit az Egér már nem bírta nézni. Világos volt a számára, hogy ebből az egérből is kő lesz. Kő a magány-kőtorony falában. Csakhogy ennek az egérkének semmi de semmi köze nem volt sem a toronyhoz, sem a Macskához. És az Egér nem tudta eldönteni, hogy melyikükhöz volt gonoszabb a Macska: hozzá-e, vagy ehhez a vadidegen jószághoz?

Lefedte hát a látványt a bronztányérral, egy sajnálkozó pillantást vetett a rendületlenül szunyókáló ősz-öreg, felesleges csillagjósra, hangtalanul megfordult, és hazabaktatott. Egyáltalán nem volt vidám.

A négy csillagjós már várta. Leültették egy hipp-hopp odateremtett asztalhoz, amely meg volt rakva mindenféle jóval, és megvacsoráztak. Aztán az Egér megszólalt:

- Maradhatok még nálatok? -

- Persze! - szólt a négyek kórusa.

- Akkor jó éjt! - mondta és elvonult, és leült a feketén csillogó, ezüstmadaras írógép mellé, és elkezdett írni.

Írt egy mesét egy egérről és egy macskáról, akik sem nem akarták, ha meg akarták volna, sehogy sem tudták volna megfejteni, mit vár el tőlük a másik. Ráadásul az egér magamagát sem értette mindig, és mindebből roppant szomorú félreértések következtek.

Hát folyt-folydogált a történet meg az Egér könnye, és kopogott az írógép, és recsegtek a huzalok a sztratoszférán túl, és olykor meg-megindult egy csillag odafenn, és miközben írta a mesét az Egér, fejében egyre tisztultak a dolgok. A mesebeli egér és a mesebeli macska dolgai. Közben a magáé is. Talán, mire a mese végére ér, ezt az egész Macska-ügyet is a helyére rakja. Volt már ilyen.

1986. márc. 17.

Az Egeret valami különös kór kerítette a hatalmába: napról napra kisebb lett. Eleinte észre sem lehetett venni, még az igencsak éles szemű csillagjósoknak sem tűnt fel. Mire kiderült, már hiába kapkodtak fűhöz-fához, csillagfényhez, holdvilághoz, csodaszerhez, kuruzsláshoz, az Egér méreteinek csökkenését nem tudták megállapítani. Ez volt a Világ kezdete óta az első eset, hogy csődöt mondott a tudományuk.

- Ennek aztán a fele sem tréfa! - hápogták kétségbeesetten, de ekkor már az Egeret szinte észre sem lehetett venni a sztratoszféra határán álló gyönyörű gyöngyházfényű gömbház ezüstszürke ágyán az ezüstszürke párnák között, mert ekkor már az Egér akkora volt, mint a mondat végén a pont. (Lásd: Gyárfás Miklós A világ legkisebb szerelme című drámai művét!)

- Konzíliumot kell összehívni! - hangzott a döntés.

És így történt.

Még aznap délután Artúr, Béla, Árpád és Jákob gömbháza megtelt csillagjósokkal. Olyan sokan voltak, hogy levegőt is alig lehetett venni. Mert bizony csillagjós annyi van, mint csillag az égen, tehát képzelhetni, majd szétvetették a gyöngyházfényű falakat. Szorongtak, lökdösődtek, pipiskedtek, kapaszkodtak: mindenki az Egeret akarta látni, aki mint egy légypiszok, csak annyi volt az ezüstszürke párnák tetején, egy csillagvizsgáló látcső meg ráirányítva, bizonyítandó, hogy az a pötty nem más, mint az Egér!

De sajna, biz a csodálkozásnál és ámuldozásnál a Világ összes csillagjósa sem jutott többre. Nagy volt a tanácstalanságuk, hogy itt most mit lehet tenni? Súgtak-búgtak-tanakodtak, és a nagy súgás-búgás-tanakodás, mint a méhzümmögés, megtöltötte az izgatottan remegő gömbházat, amelyben még a fény is izgatottan remegett a millióféle kék palást fölött.

Akkor megszólalt egy vékonyka, reszketeg, de határozott hang, hogy hát ő mondana valamit. Azonnal csend lett, mert eddig még senkinek sem jutott az eszébe semmi, ami az esettel kapcsolatban hangosan kimondható.

- Hmm... Krrrr... hm... - krákogott bátortalanul az Ősz-öreg, mert ugye mondanom sem kell, hogy a vékonyka, reszketeg hang tulajdonosa nem volt más, mint az a vénséges csillagjós, aki a Macska sorsa felett unatkozott immár ki tudja hány esztendeje. - Tudom ám, hogy most nagyot vétek a csillagjós-etika legszigorúbb szabálya, a titoktartás ellen, de úgy érzem, el kell mondanom az utóbbi hetek eseményeit, annál is inkább, mert sok száz év óta először ez a kedves földi jószág hozott valami eseményt az én elunalmasodott, elszürkült életembe, először volt valaki, aki végre bekopogott hozzám, aki megszólított, aki Ősz-öregnek nevezett, aki megosztotta velem a magányt. Minden áldott nap megjelent nálam, leült az én földi csatornám mellé, leemelte a fedelét, és nézte-nézte a Macska meglehetősen egysíkú, monoton életét, és közben pedig nagyszerűeket beszélgettünk... -

- A tárgyra, öreg! Gyorsan a tárgyra! - kiáltozták össze-vissza innen is, onnan is.

- Hallgass, Ősz-öreg, hallgass! - ugrált és ordibált kétségbeesetten az Egér. - Hát ez a hála? Szégyelld magad, szemérmetlen, pletykás, vén locsogó! Van képed kiteregetni egy szegény egér legbensőbb és legmagántermészetűbb ügyeit? Hallgass, a jóistenit a világnak! Hallgass! - kiabált, ahogy a torkán kifért, de esélye, hogy meghallják, tekintve a méreteit meg a világ összes csillagjósának iszonyúvá dagadt kíváncsiságát, amellyel az Ősz-öreg ajkán csüngtek, hát az egyenlő volt a nullával.

- Tehát elmeséled - morgott magában tehetetlenül az Egér - elmeséled, hogy nap mint nap ott ültem nálad? Elmeséled kikívánkozó aggódásaimat, rajongásomat, féltéseimet? Fúj! Nyavalyás! Így bízzon egy egér egy csillagjósban! Még azt is képes vagy elmondani, hogy amikor megláttam, amikor azt a nagy építkezést megláttam, akkor már bizony nem tudtam egyedül leemelni a bronzcsillogású csatornafedelet. És persze azzal is elbüszkélkedhetsz, hogy még segítettél is nekem? Akkor te is lepillantottál végre, és te is kétségbe estél a látványtól. Vagy nem? Milyen tehetetlenül tártad szét a karod, hogy "No, ugye, ezen a Macskán maga a Jóisten sem tud segíteni, hát még te!" Vén pletykás! És elmondod persze, hogy azóta nem voltam nálad? Nem, csak egyetlen egyszer. Amikor az eredeti méreteimnek kábé a fele voltam már. És ekkor te, minden szabályt felrúgva, te magad emelted le számomra a fedelet. Kettős bűnbe keveredsz, Ősz-öreg! Nemcsak az én titkaimat, hanem a Macska titkait is kibeszéled! Mert elmondod ugye, hogy a Macska a magas fallal körülrakott kőtornyában, az arabeszk-mintás szőnyeg kellős közepére márványból obeliszket emelt magának? Ketten betűztük ki a felírást: "ÉN". És akkor egy kicsit megint zsugorodtam. Te rám néztél szomorúan, azután halkan visszatetted a fedelet. Elmondod-e, hogy azóta nem jártam nálad? Hogy megint szürkévé és unalmassá váltak a hétköznapjaid? Elmondod, persze. Szégyelld magad!!! -

- ... Pedig csak a reménytelenség hatalmasodott el rajta, azért nem jött többé - fejezte be meséjét az Ősz-öreg.

A teremben még percekig makacsul állt a csend.

Miután minden csillagjós némán eltávozott, és az Ősz-öreg is kicsoszogott a gömbházból, a négy lélekőr magára maradt. Leültek az Egér ágya mellé, hatalmas bűntudattal lehajtották a fejüket, mert ilyen vigyázatlanok voltak, és nem gondoltak arra, hogy ennek a bolond Egérnek a sztratoszféra peremén is visszatarthatatlan és kórosan elhatalmasodott kíváncsisága és akarata vagyon. Csak egy dologban bíztak még, hogy az Egér ennél kisebb:  .  már nem lehet.

Ültek, és az járt a fejükben, amit az Ősz-öreg távoztában megsúgott nekik. A legeslegfőbb bűnét, azt, hogy megengedte az Egérnek, ami végképp tiltva vagyon: üzenetet küldeni a Földre!

Minden áldott nap lehullott a csatornán egy-egy sárga-vörös vádoló-lángoló szó. Ha a Macska észrevette volna, ha összeszedegette volna, ha egymás mellé rakta volna, akkor a következő dalt olvashatta volna:

- Óóóóó! - sóhajtották a csillagjósok, majd tovább lapoztak:

De a Macska nem olvasta. Viszont Artúr, Béla, Árpád és Jákob fejében egyre zümmögtek a sárga-vörös szavak.

Akkor Jákob így szólt:

- Megint a Macskára kell bíznunk a dolgokat! Nem segít itt más, csak az ő rettenthetetlen egoizmusa! -

- Úgy van! - rikkantott Artúr.

- A Föld! - heurékázott Béla.

- Menjen vissza, ha akar! - tett pontot a gondolat végére Árpád.

- Visszatérjek? Komolyan? - kérdezte az Egér, bár senki nem hallotta. - Remek! - kiáltott, azután...

... azután a csillagjósok még hallottak egy aprócska cikkanást, majd meglepetten konstatálták, hogy a . már nincs az ezüstszürke párnán, mert a . egy szemvillanás alatt lekúszott a padlóra és eltűnt.

Eltűnt az ágyról, el a gyöngyházfényű házból, el a sztratoszféra pereméről, és már hussant-csusszant-lendült-perdült lefelé a Földre vezető, áttetsző falu, ingó-bingó csatorna belsejében. Perdült, lendült, hussant és csusszant, végül megérkezett a Végtelen Nagy Világ puha szőnyegére. Egy . egy kacskaringós kék inda legcsücskén.

- Ez így biz nehezen fog menni, - sóhajtott az Egér, amikor körülnézett, illetve nézett volna, de a szőnyeg szálai mint magasra nőtt, sohasem kaszált fű, eltakarták előle a kilátást.

Fordította a fejét erre, fordította arra, nézett felfelé erősen, és csak álmélkodott:

- Milyen csuda óriásira nőtt körülöttem a világ! De hát hol vagyok? -

Mert azt látta, hogy egy hatalmas és félelmetes tengeri szörny libeg felette:

- Ez volna a csillár? Jaj! - ugrott egy szőrszál mögé. - A fal is rám akar zuhanni, és kopott, csillagtalan ég a plafon! - riadozott, és behunyta a szemét, mert a függöny csipkéi közül a fényben úszó morzsányi porszemek agresszíven tódultak felé, és különös árnyékok táncoltak szédítően a levegőben.

A tárgyak és az árnyak az Egér számára felismerhetetlen méretekben, elmosódottan, körvonalaikat vesztve lebegtek a mérhetetlen térben. Csak miután megnyugodott, nagy sokára az emlékezete segítségével tudta azonosítani őket.

- Tehát jó helyre érkeztem - pihegett, míg a félelem maradékai is eltávoztak belőle, sőt! megnyugodott, mert rájött: éppen valószínűtlen kicsinysége nyújt számára biztonságot.

- Milyen jó, ha ilyen észrevehetetlen egy egér! - morfondírozott aztán. - És milyen érdekesek innen nézve a dolgok! - s már lelkendezni kezdett: - Nicsak! Így bizony szemügyre vehetem a legapróbb részleteket is!

És jött a nagy ötlet:

- Nem is volna ostobaság világkörüli útra indulni a szőnyegszőr rengetegén át, és újra felfedezni ismert és mégsem ismert pátriámat! -

Ekkor következett be a Napfogyatkozás.

Hatalmas, sötét árnyék közelgett lassan és félelmetesen. Megrendült a föld, és morajló vihar kavarta a port: a hegynyi Macska lépegetett el közvetlenül az Egér mellett kozmikus méretűvé hatalmasodva. A vastag és hosszú szőnyegszőrszálak halálra váltan dőltek el az iszonyú talpak alatt.

A macska illatától feltámadt bódulat megbizsergette az Egér gerincét. Nem gondolkodott, hanem hirtelen és elszántan belecsimpaszkodott abba, ami a Macskából elérhető volt: egy szőrszálba. A legfényesebbe, a leghosszabba, a legeslegszürkébbe.

- Most nem csúszik ki a kezem közül! -

Hogy milyen érzés pontnyi egérként egy valódi méretű macska lábszőrzetébe kapaszkodva végigzötyögni a Kerek Nagy Világ puha szőnyege felett? Leírhatatlan! Az Egér nem is ért rá elmerengeni a helyzeten. Egyetlen dologgal volt elfoglalva: kapaszkodni! kapaszkodni! kapaszkodni! Mancsai elzsibbadtak, és halálfélelemtől lucskossá vált a selymes szőr a hasán, a hátán, a mancsán, a fején, és talán bele is sápadt a rémületbe: Mi történik, ha lezuhan, és ha a macskatalp épp a testén keresztül törtet tovább? Pedig csak ekkor kezdődtek a megpróbáltatások!

A Macska, lábán az észrevehetetlen Egérrel, körüljárta önhittség-kövekből rakott, márvánnyal borított, fényesre csiszolt szobortalapzatát, és elégedetten dörgölte mancsait:

- Hát igen! Ezt megcsináltam! Ezt mind ÉN csináltam! Szép és monumentális. Éppen olyan, amilyenre szükségem van. Ámulhat majd az utókor! -

Az "ÉN" két betűje ragyogott a koraesti fényben.

A Macska akkor nekirugaszkodott. Ám felkerülni a piedesztál tetejére, nem ment könnyen. Körmei megcsúsztak a simára csiszolt falon. Többször is újrakezdte, mert - mint tudvalevő - a macska szívós állat, és nem adta fel. Jól tette, hogy nem adta fel, mert végül is kikötött ott, ahová az önhittsége emelte.

Hogy mit élt át ezen próbálkozások alatt az Egér? Az olvasó képzeletére bízom, hiszen ismerhetnek nem egy mesét törpékről és óriásokról, még ha pöttynyi egér nem is akadt a mesehősök között, pláne olyan, aki egy macska önhittségének piedesztáljára került. A lényeg az, hogy az Egér aprócska és meggyötört teste végre megnyugodhatott. Lemászott a Macska lábáról, megmasszírozta zsibbadt tagjait, szusszanhatott egyet, nyújtózhatott kettőt, azután felkiáltott, fel a Macska mérföldnyi messzire meredő füle felé:

- Hello, Macska! Figyelj rám! Itt vagyok! Nézd csak! Itt, a füled mellett! Csak nem fáradtál el? Egy icipicit el kéne fordítanod a fejedet! Erre! No, mozdulj már! Én vagyok, az Egér! Csak egy kicsit összezsugorodtam! -

Így kiáltozott jó ideig, ám a Macska boldog révületben nem látott, se nem hallott. Csak nagy sokára figyelt fel az állandó és ismétlődő ciccegésre, ciccenésre és nyüszítésre. Akkor arra fordította a fejét, és észrevette az aprócska pontot a tükörsima márványlapon. Meg is vizsgálta alaposan.

- Egy szemtelen bolha köhög? És nem fél, hogy összelapítom? -

Ekkor felismerte az Egeret.

- No, ilyen miniatürizált állapotban aligha zavar majd. Ha megunom, egyszerűen lepöckölöm. És kiabálhat. Annyi sem, mint egy légyzümmögés - gondolta, és tűrte, hogy az Egér elmesélje az élményeit a csillagjósok birodalmáról, az Ősz-öregről, a gyöngyházfényű gömbházakról, az utazócsatornáról, és arról, mi mindent tud már róla, a Macskáról.

- Többet is tán, mint magad - fogalmazott így az Egér, nem egészen tisztelettudóan.

A Macska meg csak tűrte, hogy elmondja neki a véleményét a kőtoronyról, az önzés és a magány viszonylatáról, az önhittségről és egyéb olyan tulajdonságokról, amelyek mind-mind elcsúfították a Macska egyébként szépséges Macska-voltát. Tűrte, mert mit neki egy ekkora jószág szövege! Kár is volna a fáradságért, ha odafigyelne és netán kiszűrné belőle az igazságokat!

- Mert nem a szöveg a fontos, hanem hogy honnan jön! - szólt a Macska bölcsessége.

És ezen Macska-elv alapján maradhatott az Egér a piedesztál tetején. Hanem amikor azt javasolta, hogy nézzen körül a világban, mert biz az igen érdekes, aztán meg tanulságos volna kicsinykét kitekinteni saját magából, sőt! menjenek együtt világgá, keressenek szép élményeket, hadd melegedhessék egy kissé az a bekérgesedett macska-szív, ez már sok volt!

- Pont most, amikor épp elérte a Nagy Célt? -

Nem is tett mást a Macska, csak söprintett egy picinyt a farka végével, és az Egér hosszan, szaltózva-bukfencezve-karikázva, legvégül nagyot nyekkenve megérkezett a piedesztál tornyáról le, egyenesen a földre. Fájt minden porcikája. És olyan reménytelenül magasan tornyosult előtte az önhittség-talapzat, hogy legfelül nem is látta a Macskát.

Ám ekkor csoda történt! Mert egy mesében csodáknak is kell történniök, különösen akkor, amikor a főhős sok megpróbáltatása közepette épp a legszorongatottabb helyzetben van.

A csoda pedig az volt, hogy az Egér elkezdett nőni. A Macska pedig elkezdett zsugorodni.

A piciny egércsontok sajogtak a növéstől, szenvedett, de mégis örült az Egér:

- Fájdalommal születik minden nagyszerű dolog! - biztatta magát. Ez a közhely a legjobbkor jutott az eszébe, hiszen a közhelyek néha igen hasznosak, - és tűrt. Nem hiába! Mert végül egy nem is akármekkora egér lett belőle, hanem egy óriási egér. Olyan óriási, mint egy kutya. Egy fehérhátú, feketepettyes, nyúlánk kutya, amolyan egérkutya.

Akkor lenézett a szobortalapzatra, és meglátta a Macskát. Az szánalmasan picinyke lett, egy igazi egérnél is kisebb.

- No, jössz-e velem világot látni? - zengett az érces egér-kutyahang, belsejében meg csak úgy csengett-bongott a boldogság!

- Persze, persze! - nyikorgott a Macska. - Hogyne mennék veled, te óriás csodaegér? Nézd, már szedem is a sátorfámat, vállamra akasztom a tarisznyámat, benne a hamuba sült pogácsám meg két fillér az útra! -

- Akkor indulhatunk! - örvendezett a váratlan fordulatnak az egérkutya, és elindult.

Az egereknek, de még az egérkutyáknak is van egy olyan valahanyadik érzékük, amellyel észreveszik, ha valami nem stimmel. Ez az érzés borzongott az Egérkutya nyakcsigolyájában, hát megállt, és visszanézett. Azt látta, hogy a Macska, vállán a tarisznyával és igen peckes léptekkel gyalogol a piedesztál tetején - körbe-körbe, miközben nyekergő cérnahangon azt dalolja, hogy:

- Hát nem jössz? - kérdezte a kutya az ajtóból. - Vagy vigyelek? Elférsz a vállamon. Gyere! -

- Megyek én, nem látod? Vándorúton vagyok. Megyek-megyek, vándorolok... - szólt vissza menetelés közben a macskácskányi Macska, és rótta tovább a köröket.

A Kutya vállat vont: - Ez menthetetlen! Én viszont IGAZÁN világot akarok látni! - Azzal hátra sem nézve kinyitotta az ajtót, és kilépett.

1986. máj. 13.

Lassan csukta be maga mögött az ajtót. Tudta, odabenn a Macska rendületlenül rója köreit a márvány piedesztál tetején.

Szusszantott egy kissé búsat-bánatosat, azután leiramodott a lépcsőn.

Megtörtént a Nagy Elszakadás!

- Igen. Világot kell látnom! - gondolta önerősítésképpen, és határozott mozdulattal kinyitotta a kaput.

Akkor, azon a délutánon rettenetesen szentimentális volt a tavasz. Sárga ág-bogait nyújtogatta az aranyeső, az orgonabokrokon lila fürtök rezegtek, fehérrel sűrűn pettyegetett jázminágak hajoltak ki a kerítésen, a ház tövében kukacvirágok tarkálltak, büszkén tartották a piros fejüket a tulipánok, égtek a tűzliliomok, kecsesen fodrozódtak az íriszek kék szirmai, a gesztenyefákon halvány rózsaszín gyertyák virítottak, a hárs zöldessárga pillangói versenyre keltek az ecetfából gomolygó és az akácból áradó bódító illatokkal. Nemrég elállt zápor nedvessége bizsergett a levegőben. Csillogott a világ. A leveleken ezüstszürkén tükröződött az ég, s néha egy-egy esőcsepp pergett az aszfaltra. Köröskörül égtek a színek.

Nem csoda, ha a Kutya földbe gyökerezett lábakkal állt a küszöbön. Csak sokára vette észre a bodzabokor alatt ülő macskát, aki egy egészen MÁS macska volt, fehér-vörös foltokkal a hátán, lábán. Egy közönséges macska.

- Talán ő az igazi... - gondolta, és ránézett barátságosan, mint aki mondani akar valamit. Ettől a mozdulatlan szándéktól a fehér-vörös jószág riadtan elinalt. Bundája még egy pillanatra feltűnt a nedves fűszálak között, azután eltűnt. A Kutya recehártyáján megmaradt belőle egy emléknyi folt.

- Mennyire hasonlít rá!... - avázott a látottakon. Azután beleszagolt a levegőbe, és elhatározta, hogy kerülhet akárhány macska is az útjába, ő biz nem kerül többé egyiknek sem a bűvkörébe!

- Hiszen kutya vagyok, vagy mi!? - és kihúzta a mellét. Szusszantott megint, most egy öntudatosat, és elindult a kerti úton kifelé a Világba.

Jobbra fordult az utcán, és ment, amerre a lába vitte, miközben mind csak nézelődött és gyönyörködött. Hagyta, hogy a szőrén át meg a bőrén át a tüdejéig hatoljon be a Világ. Könnyű volt a szíve.

Az utca így alkonyattájt olyan üres és csendes volt, mint egy kihalt bolygó. Csak ő, a feketepettyes fehér agár baktatott a zápor utáni nedves járdán. Így hát... és egyszer csak... a Kutya fejében különös mondatok kezdtek formálódni, sorban, egymás után:

"... A felfelé kapaszkodó El Kuvik utca végén egy fekete kereszt áll. A kereszten egy kékszárnyú, fehérruhás angyal ül és vár. A halálraítéltekre vár. Hiába. Mostanában a bűnösöket és az ártatlanokat villamosszékbe ültetik..."

- Egy Chagall és egy Kondor Béla keveréke - állapította meg a Kutya.

Felváltva gondolt a keresztre, az angyalra meg a villamosszékre, miközben a páracseppekkel teli levegőt szagolta, és a bokrok illatáradatára ügyelt. Épp átugrott egy pocsolyát, de úgy a hatalmába kerítette a különös mondatfüzér, hogy nem vette észre: elfelejtett visszalépni a földre. Úgy tíz-húsz centiméterrel a járda felett gyalogolt elmerülten.

- ... A felfelé kapaszkodó El Kuvik utca végén egy fekete kereszt áll. A kereszten egy kékszárnyú, fehérruhás angyal ül és vár... - mondta a jobb füle.

- A halálraítéltekre vár. Hiába - mondta a bal füle.

A Kutya erre megállt.

- Már megint ti. Igaz? - kérdezte fennhangon.

Ettől a fennhangtól úgy megzengett a kihalt bolygóhoz hasonlító utca, mintha üres hordót kongattak volna.

- A kutyahangom... - gondolta. - Milyen fenséges és magabiztos! -

- Szóval már megint ti! - ismételte halkabban.

- Hát... - rebegte a bal füle, amelyikben Béla ült.

- Hát... - rebegte a jobb füle, amelyikben Artúr ült.

- Jómadarak! Mikor hagytok végre békén? - kérdezte zordan a Kutya.

- Járj a földön, Kutya! - súgta Artúr.

- Bizony. Ahogy szokás! - búgta Béla.

- A földön? -

- Ühüm. A földön! - ismételte Béla.

A Kutya ekkor vette észre, hogy a föld felett jár.

- Egy kutya a levegőben!? - méltatlankodott Béla.

- Nem vezet ez jóra: a föld felett gyalogolni! - szigorított a hangján Artúr.

- Na és? Ha tudok?! - mondta a Kutya, és még mielőtt választ kaphatott volna csillagjósaitól a jól ismert okító hangnemben, megrázta a fejét, amelynek eredményeként Artúr és Béla hatalmas, kétfelé ágazó ívben a járdára huppant. Mire észhez tértek, már csak az iramodó agár távoli alakját látták úszni a föld felett, és csak sajgó feneküket simogathatták a kékszínű, ezüstcsillagos selyempaláston keresztül.

- Akkor ez megvolna - lassított a Kutya.

Ment-mendegélt, néha megállt, máskor nekiiramodott, de mindig csak lefelé. Nem akaródzott sehogy valahol egy felfelé kapaszkodó utca végében fekete kereszttel találkozni...

- Csak lefelé! Csak várjon az a fehér angyal! - gondolta, és kénytelen megkerült néhány dombot, azután átsétált a Lánc-hídon, megcsodálta a Dunát, Pesten a hatalmas házakat, az autókat, a forgalmat - és boldog volt. Ezt akarta ő: látni! Mindent látni!

Egy tér sarkán álló ostornyeles lámpa aljában öt kutya verődött össze. Az egyik fekete lomposszőrű volt, a másik fehér, nyírotthátú, a harmadik kövér, barna és rövidlábú, a negyedik zsemleszínű, girhes, az ötödik szürke, vedlettszőrű. Nagy társalgás és szaglászás folyt közöttük. Láthatóan jól ismerték egymást, és élvezték az együttlétet. A Kutya tisztes távolban megállt.

- Egész délután egyetlen élőlénnyel egyetlen szót sem váltottam. A póráz végén baktatókkal nemigen lehet csak úgy ismerkedni. Itt a jó alkalom, nem szabad kihagyni! - gondolta sóváran, és állt, és nézte őket. Azután egy lépéssel közelebb kúszott hozzájuk, azután megint eggyel, és megint. Akkor észrevették, hangtalanul és gyanakodva körüljárták, megszaglászták a bőrét, megszaglászták a nyomát, egymásra sandítottak, egyenként megfordultak, és elsomfordáltak. A távolabbi ostornyeles lámpa aljában megint összegyűltek, és még élénkebb társalgásba fogtak, és úgy tettek, mint nem tartanák szemmel titkon azt a feketepettyes fehér agárt.

A Kutya állt még egy darabig, majd tovább baktatott. Vissza-visszanézett, nem követi-e valamelyik, legalább a tekintetével ...

Már komolyra fordult az éjszaka, hűvösödött is. Maga mögött hagyott már több ilyen utcasarki találkozást ugyanilyen keserű tapasztalatokkal.

- De miért? - hajtogatta értetlenül. - Miért nem áll velem szóba egyetlen kutya sem? Mintha nem is kutya volnék. Egy darab kő, vagy levegő. Miért? Áh! Aludnom kéne! - próbálta lerázni töprengéseinek kínját. - Majd nappal. Reggel talán más lesz minden. -

Egy térre ért. Átugrotta a szügyig érő cifra vaskorlátot, behatolt a sűrűre nőtt bokrok között a fűre, körülszaglászta a terepet. Egy lélek nem volt sehol. A sötétben padok és kőasztalok álltak feketén. Bebújt egy deszkaülés alá, szorosan a pad lábához simult, és egy odatévedt, selymesre nőtt fűcsomóra hajtotta a fejét, és elaludt. Álmában néha idegeset rándult. Ilyenkor Artúrral és Bélával vitatkozott arról, hogy talán mégis a földre kellene lépnie.

- Úgy, mint a többiek - érvelt Artúr.

- Ki kell próbálnom, mit érek a tudományommal. Hát nem értitek? - vitázott a Kutya.

- Kipróbáltad, nem? Észre sem vesznek. -

- Ezért? -

- Ezért. Mert más vagy. -

- Egye a fene! A másmilyen is találhat barátra, nem? -

- Aligha - kételkedett Béla.

Végre hajnalodott már, felkelt a nap, és az álommal együtt a két csillagjós is eltűnt. A Kutya egy megkönnyebbültet sóhajtott, és kinyitotta a szemét. Azután becsukta, és megint kinyitotta. Mert amit látott! ...

Tizennégy ragyogóan kék szemet látott mosolyogni a pad alatti másik sarokban, és a sor végén egy hunyornyi aprócska kék ragyogás is villogott.

A Kutya beleszagolt a levegőbe. Semmi azonosítható illat. Kihez tartozik ez a tizennégy és fél ragyogóan kék szem? Fura egy szerzethez, az bizonyos!

A tizennégy szem hét gömbölyű fejen ült, a hét gömbölyű fej pedig egy malacbőre-rózsaszínű testen, amely alatt tizennégy lábacska toporgott, a tizennégy lábacskán tizennégy szőrtelen macskatalp - karmok nélkül. A hét gömbölyű fej mögött egy farok nyúlt volna hosszan, ha épp be nem kunkorodik. Egyetlen szőrszál sehol a malacbőre-rózsaszínű testen, csak a gömbölyű fejek két oldalán meredő tizennégy hegyes kis fül végén ácsingózott egy-egy fehér szőrpamacska.

- Jó reggelt! - mondta az egyik száj a hétből.

- Jó reggelt! - mormogta a Kutya. - Hát te ki vagy? -

- Sárkány. A nevem Kázmér. -

- Mindannyian sárkány vagytok? - kérdezte a Kutya.

- Egy sárkány vagyunk. Egy hét és fél fejű sárkány. -

- Hm. Egyáltalán nem ilyenek a sárkányok - ingatta a fejét a Kutya. - Bár még egyetlen sárkányt sem láttam soha életemben. -

- Az nem baj! Attól még léteznek. Ilyenek, mint én, láthatod! -

- No, perszem persze. De ilyen kicsinyek? Hiszen kisebb vagy még nálamnál is! -

- Valamikor óriás voltam. De hát az idők múlnak... - tette hozzá egy icipicit szomorkásan a sárkány.

- Azért ne haragudj! - helyesbített a Kutya. - Tudod, néha kételkedem. Még magamban is... -

- Sejtettem. Azért is telepedtem melléd. Mert én is szoktam kételkedni. Már messziről éreztem: olyan a szagod, mint aki sokszor kételkedik... -

- Aha! - válaszolta a Kutya. Azután egy röpke mélázásnyi idő múlva felült, és a kelő nap felé mondta, mint aki senkinek sem szánja a kérdést: - Mit gondolsz, a többi kutya nem szokott kételkedni? -

- Ők a földön járnak. Te is megtehetnéd, és akkor megtudhatnád tőlük. -

- Honnan tudod, hogy nem járok a földön? -

- Most is a föld felett lebegsz, így, ültödben. Észre sem veszed? -

- Nem. Tudnom kellene, de néha megfeledkezem róla. -

Rövidke csend ingázott közöttük.

- Hm... Én, sajna, nem tudok megfeledkezni a bajomról. Azért járom a világot... - szólalt meg a sárkányka.

- Te is világgá indultál? - kapta el a szót a Kutya.

- Segítséget keresek. Valakit, aki szívesen öntözne. -

- Öntözne? - ámult a Kutya.

- Hát... - kezdte a mesét Kázmér, a sárkány, amely meséből a Kutya megtudhatta, hogy váratlan-véletlen ott leghátul, a sárkányka törzsén egy új fej kezdett el nőni.

Akkor kezdődött, amikor Afrikában járt, ott, ahol minden nap esik az eső. De nem tartózkodhat örökké Afrikában! Vonta a vágy hazafelé. Hát alig, hogy elhagyta a mindennapos esők vidékét, az új, a nyolcadik feje megállt a növésben. Rém kínos volt a dolog azzal a fél szemmel ott hátul, meg a sarjadó fejbimbóval! Hát milyen sárkány ő így? Igen szégyellte a dolgot, amíg egyszer egy alpesi zápor után megvilágosodott a helyzet! Azért nem nő az a fej, mert nem kap vizet! Igen ám, de mit tehet ő ennek érdekében? Hiába a sok keze-lába, ha mind olyan rövid, hogy a hátát ott leghátul nem éri el! Nincs más hátra, mint keresnie kell valakit, aki minden nap szépen megöntözgeti. Azóta járja a világot, és keres egy társat, aki minden nap szépen megöntözné. De véle eleddig senki az égadta világon nem állt szóba, hanem - ahogy az a sárkányokkal történni szokott, még az ilyen apró termetűekkel is, mint ő - mindenki riadtan menekült előle. Kétségbeesésében már megpróbált bejutni abba a mesébe is, ahol a Süsü nevű sárkány található, mert ott igen jószívű kétlábúak élhetnek. Ha megszánták az egyfejűt, tán megszánnák őt is a nyolcadik fejével, de az sem sikerült. Akkor tegnap, úgy éjféltájt a sors erre a háromszögletű térre vezette, ahol megérezte a Kutya szagát. Letelepedett mellé, hátha...

- ...szóval hátha. Olyan bizalomgerjesztő szagod volt - fejezte be történetének summázatát Kázmér.

- Rendben! - mondta a Kutya. - Én vállalom az önzésedet, ha velem tartasz. Mert hogy én világot látni indultam, és fel nem adom az elképzelésemet semmi kincsért! -

- Akkor nagyszerű! - lelkendezett Kázmér. - Magam is olyan vándorfajta vagyok. Ma itt, holnap ott. Menjünk együtt! -

Először is kerestek egy locsolókannát. Szép piros volt, amolyan homokozóban felejtett gyerekjáték. Találtak egy csordogáló kutat is a tér közepén. És megtörtént az első locsolás! Itt, Budapest közepén, egy háromszögletű téren.

Aztán elindultak, tovább, a Világba.

Közben jó nagyokat beszélgettek erről, arról, ki mint élt eddig, ki hogyan gondolta, ki miért csinálta, szóval mindenféléről, ami azért fontos, hogy az egyik alaposan megismerje a másikat, a másik meg az egyiket. Enélkül ugyanis barátság nemigen létezik.

Biz, aki látta őket, nem hitt a szemének! Az országúton az eperfák árnyékában gyalogolt úgy tíz-húsz centiméterre a föld felett egy fehér agár gyönyörű fekete pettyekkel, mellette apró tizennégy lábacskáin szaporázta egy rózsaszínű sárkányka, hét és fél fejjel, hosszú farkát maga után húzva a porban. Néha megálltak. Ilyenkor a Kutya lehajolt a sárkányhoz, kihúzta a tüskét valamelyik lábából. Máskor meg csak döcögtek, mert a sárkányka nem bírt ellenállni a szüretelés ingerének, és erre-arra imbolyogva a locsolókannába szedegette az édes, fekete eperszemeket. Azután megint mentek-mendegéltek, és szemezgettek, és beszélgettek, beszélgettek, beszélgettek...

Már messziről áradt róluk valami hatalmasan békés nyugalomféle, amelyben azért benne bizsergett a megismerés és barátságnevelgetés boldog izgalma.

Csakhogy a dolgok nem mindig alakulnak szerencsésen.

Éppen egy hatalmas nagy hegy lábához értek, és azon kezdtek tanakodni, megmásszák-e a hegyet vagy megkerüljék. Kázmér sem járt még erre, de azt tudta, hogy ez a hegy a Madarak Hegye, és úgy hallotta, semmi különös nincs rajta. Pontosabban: nem hallott róla semmi különöset. Jobb hát, ha megkerülik.

- Hallottad, hallottad! - háborgott a Kutya. - Az neked elég? Én látni szeretném! Mert mi az, hogy a Madarak Hegye? Miért pont ez a neve? És milyen ez a hegy közelről? És milyen madarak élnek ott? Satöbbi, satöbbi! - sorolta volna tovább a kérdéseket, de Kázmér közbevágott:

- Ugyan már! Madarat eddig is annyit láttunk, hogy még! Érdektelen kétlábúak-kétszárnyúak. Buták és ijedősek. Mit gondolsz, ezek itt nem ugyanolyanok? -

- Meg kéne néznünk! Időnk van. Vagy sietünk valahová? - kérdezte a Kutya, és eszébe jutott, hogy a hegyen mindig csak felfelé kell menni, de tán a rengeteg sűrű erdőben nincs El Kuvik utca, de nem szólt, hanem buzgón locsolgatta azt a fejbimbót ott leghátul.

- Nem sietünk. Ha nagyon akarod, megnézhetjük! - egyezett bele Kázmér, és közben csuda jól esett neki a langyos víz csordogálása a farka tövénél meredező púpocskára. Érezte is, hogy megint nőtt egy keveset. Fennhangon hát megjegyezte:

- Tudod, Fehéragár! - Így nevezte a Kutyát, amikor nagyon szerette. - Rém izgatottan várom, hogy kibújjon az utolsó szemecske is! Úgy érzem, egészen különös fejem lesz az a nyolcadik... -

- Szép kis fej lesz, meglátod! - melegedett fel az Agár szíve, hiszen közös művük lesz az: bár a sárkány hátán ül, de biz ő nevelgeti!

Azután roppant magabiztosan és kíváncsisággal telve előrevágott, bele a hegy erdejének a sűrűjébe. Mögötte lihegve kapaszkodott Kázmér. És nagyon hasznosnak bizonyult, hogy a szokásostól eltérően annyi rengeteg szeme volt!

De ne vágjunk a dolgok eleibe!

1986. jún. 18.

A hegy erdeje olyan sűrű volt, hogy csak az ezer rétegű levélrács kósza résein szivárgott be némi fény. Éppen hogy látni lehetett.

A kutya a kis piros öntözőkannát ide-oda lóbálva próbált utat törni a bogas bozótban, mögötte lihegve kapaszkodott Kázmér, aki kurta tizennégy lábának valamelyikével minduntalan hol egy kőbe, hol egy gyökérbe, letörött gallyba botlott, ráadásul alig győzte mind a hét és fél fejét kapkodni a visszacsapódó ágak elől. Ám, okulván a megpróbáltatásokból, hamarosan a Kutya fekete pettyes, hosszú lábai között, a meleg és lágyan védelmező kutyapocak alatt folytatta útját, hogy legalább a csípős vesszősuhintásoktól szabaduljon. De, merthogy kíváncsi jószág volt nagyon, eme lehetetlen ám valamivel komótosabb helyzetben hét fejét mint periszkópokat jobbra-balra tekergette, és szemügyre vette körös-körül a rengeteg erdőt.

Egyszer csak a földön, nem sokkal előttük, megmoccant egy gyökér.

- Kígyó! - sikított élesen a Sárkány, a sokfelé figyelő.

Már nem volt idő a kitérésre.

- Kapaszkodj belém! Vakkantott a Kutya, és nekirugaszkodott a levegőnek. Hasa alatt a hét és fél fejével lefelé csüngött a Sárkány, és kerekre meredt mind a tizennégy és fél szemével szorongva figyelte, elég magasan húznak-e el a sziszegő kígyófej felett. Már-már megkönnyebbült, mögöttük tudva a veszélyt, az Agár is épp pihenőre ereszkedett volna, amikor Kázmér újabb, az előbbinél hosszabb és vaskosabb kígyót vett észre.

- Még feljebb, Fehéragár! - kiáltotta, s a Kutya teljes erejéből megint nekirugaszkodott.

Nem volt többé megállás.

Egyre több és egyre hatalmasabb kígyótestek tekeregtek alattuk, és egyre magasabbra nyújtogatták villás nyelvüket. Bármerre fordultak, vonagló, villogó szemű kígyófejek meredeztek a földről.

- Hamarabb kellett volna visszafordulni... - Az Agárban felködlött a reménytelenség, amikor a sziszegő, imbolygó fejek már a bokrok ágairól is feléjük nyújtóztak.

- Figyelni! Figyelni! Csak előre! Előre! Felfelé! - biztatta magát, és repült-cikázott a kapkodó, mohó hüllők között.

- Talán megpihenhetnél egy faágon... - szólt alant alig hallhatóan Kázmér, aki már órák óta csüngött hang nélkül, torkát némára szorította a halálfélelem.

Faág magassága? Óriási erőfeszítés! Sikerült!

Ez égerfán zihált a Kutya, szemei előtt sárga karikák zizegtek. Kimerülten lebegett az ágak között.

- Nem. Tovább már nem bírom, akármi lesz... -

Kázmér elterült mellette. Fejeiben lassan ismét értelmes irányban csordogált a vér, lábai gémberedetten lógtak.

Már régen megbánták ezt a hegymászó játékot, de egyikük sem szólt. Pihegtek, és fáradtan pillogtak körbe-körbe: Vajon messze még a csúcs? Nem láttak mást, csak lombokat, lefelé, felfelé és köröskörül. Egy rengeteg erdő, semmi más. Fák és kígyók.

- Nem tévesztetted össze a Kígyók Hegyével ezt a ménkű rengeteget? - kérdezte végül a Kutya némi iróniával.

- Nem. Biztosan nem. A Kígyók Hegye északon van, és csupa nyírfa borítja. Ez meg itt juhar meg éger meg szil... - még mondott volna néhány ismeretterjesztő tudnivalót, amelyek szavainak hitelét alátámaszthatják, de a harmadik és negyedik szeme riadtan adta le a vészjelzést: a kígyók megtámadták a fát! Úgy kúsztak, tekeregtek felfelé, egymásra hágva, egymásba gabalyodva, mintha ezer éve senki fia nem járt volna erre, akire a fogaikat fenhették. Szedni kellett hát az irhájukat, de minél hamarabb!

Újabb vágta, már a fák koronájának a magasságában. Lent a fatörzsek úgy hemzsegtek a kapaszkodó kígyóktól, mintha megelevenedtek volna. A Kutya a halántékán érezte a szíve dübörgését, Kázmér már nem is látott. Mind a hét és fél feje szinte élettelenül lógott az Agár hasa alatt. A Kutya kiszemelt egy igen magas, százéves szilt újabb pihenőnek. Ám már az ágakon is egész kígyótömeg várta őket. Odafenn, a lombok között!

Tovább!

A Sárkány teste egyre nehezebbnek tűnt, és mindegyre csak emelkedni kellett. Már az ég alatt repültek. Előre! Előre!

- Meddig fog tartani ez az egész? - Lelke mélyén igaztalanul szidta a hasába kapaszkodó rózsaszínű útitársát: - Mert ha valaki úgy ismeri a világot, hogy esküszik egy hegy nevére, azt is tudnia illenék, miféle veszedelmeket rejt az magában, de ő! -

- Kár, nagy kár, hogy a madarakkal soha szóba nem álltam - hörögte alulról a Sárkány, aki meghallotta a Kutya gondolatait. - Ha nem átallottam volna beszédbe elegyedni ezzel az ostoba népséggel, tán... akkor most... -

- Hja, az az átkozott kivagyiságod! -

- Meg a te átkozott kíváncsiságod! -

De elhallgattak mind a ketten, mert hát érdemes ilyen helyzetben hajba kapni?

- Tartsatok jobbra! Van ott egy tó. Annak a közepén egy jókora szikla. Ott megpihenhettek. Oda nem jut el egyetlen madár sem! - vijjogott felettük egy hang, amelynek a tulajdonosa a Sárkány állítása szerint egy közönséges keselyű volt.

- Ha a madár sem, akkor én hogyan? - de azért a Kutya irányt változtatott.

- Na látod, vannak erre madarak is! - kockáztatta meg a Sárkány a Kutya hasa alatt, de az válaszra sem méltatta.

Nemsokára feltűnt a tó meg a jókora szikla. A tó kék volt és kerek, a sziklán pedig ezernyi madár cserregett, károgott, csipogott és tollászkodott.

- Egyetlen madár sem? - pillogott ámulva Kázmér. - Mik ezek, ha nem madarak? -

Az Agár már erejének a legvégén járt. Talpai a vizet érték, Kázmér hét feje búbja a hullámokat hasította, a nyolcadik pedig szinte teljesen elmerült a habokban. A sziklatömb legszélső pereméhez értek. Kázmér kikecmergett a Kutya hasa alól, a partra hempergőzött, zsibbadt végtagjait szétdobálta, orrain, szájain, fülein kifelé csordogált a víz. Alig lélegzett. A Kutya pedig úgy maradt a levegőben, ahogyan az utolsó tempót vette. Lebegett aléltan, mint Mohamed koporsója, eszméletét vesztve.

A jövevények partra szállása nem volt akármilyen esemény a sziklán. Lett nagy felbolydulás! A rengeteg madár mind felreppent, a cserregés, károgás, csivitelés, csipogás pedig olyan kibírhatatlan hangorkánná erősödött, hogy a Kutya kinyitotta a szemét. És azt látta, hogy a szikla legfelső csúcsán egy igen kopott, igen szürke, igen öreg és igen nagytestű varjú ül nyugodtan és méltóságteljesen, azután lassan felemelkedik a magasba, és felhőnyi szárnyait széttárva árnyékot vet a repdeső madársereg fölé. Erre olyan csend támad, hogy a légy zümmögését is meg lehet hallani, azután visszaereszkedik a csúcsra, a jövevények felé fordul, és így szól recsegő-dörgő, hegyet reszkettető hangon:

- Nem kérdezem, kik vagytok, nem kérdezem, hogyan jutottatok ide, holott szárnyatok sincs, különös élőlények, de kérdezem a szándékot, mert ez a hegy a Madarak hegye, és nem tűr meg a törvény itt mást, mint a Kígyók Népét! -

- Mit locsog ez itt össze-vissza a kígyókról meg a madarakról? Mondtam én, Fehéragár, hogy ezek igen ostoba egy... - de a Kutya oldalba bökte a sugdosó Sárkányt, és a Vezérvarjúhoz fordult:

- Köszönjük tapintatodat, oh, Madarak Hegyének Fejedelme! Mindössze megpihennénk itt egy rövid időre, amint a keselyű tanácsolta, azután folytatjuk utunkat. -

- Egy rövid időre, tisztelt idegenek? - szólt a Varjú, és hatalmas hahotára fakadt, csak úgy rengett belé a teste. Nevetése végiggurult a sziklán, és magával sodorta sok ezernyi madárnépét. Harsogott a millió torok, hogy már az egész kősziget is reszketett, és megfodrozódott a tó felszíne. Még a messzi túlparton álló, kígyókkal megrakott fák is ingtak-bingtak a hatalmas röhögés-orkántól.

- Szóval, egy rövid időre... - folytatta a Varjú. Hangja komollyá vált, igen szigorúvá, és csend lett megint körülötte, tisztelettudó nagy csend. - Hát csak gondoljatok az erdőre, amely tele van csúszó-mászó, mérgesnyelvű, éhes madárral! Közülünk sem igen merészkedik oda senki, pedig kígyónépemnek magasra röpítő tollas kígyószárnya van! Visszamerészkednétek? Alig hiszem! -

- Vissza nem. De felfelé igen - szólt tisztelettudóan a Kutya, és meghajolt a csúcs felé.

A Vezérvarjú csúfondárosra húzta korhadt-sárga csőrét, és fejét ingatta:

- Igen kételkedem én abban, hogy ti valaha is elhagyjátok a mi birodalmunkat! -

- Márpedig megpróbáljuk, óh, Kígyók Atyja! - igazodott a Kutya a szigeten elharapódzott mániához, amely szerint a madár kígyó és a kígyó pedig madár.

- Megpróbáljátok? Ugyan-ugyan! Nem fog az olyan könnyen menni! - A Varjú hangjában gúny bujkált, és innen-onnan, a megülő madarak tömegéből csúfondáros cserregés reppent fel.

- Eddig sem volt könnyű! - kottyantotta közbe Kázmér, de menten elhallgatott, mert a csúcs felől iszonyú recsegés zuhant a fejére:

- Sehogy sem fog menni! -

A lomha szürke jószág megnyalta a csőre szélét, nagyot cuppogott a nyelvével, széttárta kopott szárnyait, hogy beterítette vele a fél sziklát, alkonyt borított a jövevényekre, és még emeltebb, dörgőbb, zúgóbb hangon ezeket mondotta:

- Most szárnyatok megbénul. -

És úgy lett, lábaik megbénultak.

- Bátorságotok elszáll. -

És a két vándor kétségbeesetten érezte, hogy erejük oda.

- Vágyatok megül itt, ezen a sziklán. -

És sejtették, hogy vészes átok végez velük.

- Lám-lám! - dörgött tovább a Varjú. - Ugye, most már nem akartok tovaindulni? Vagy esetleg nem tudtok? -

Hogy is válaszolhattak volna? Testükre merev tehetetlenség terpeszkedett, és úgy maradtak, ahogyan voltak: a Sárkány hétfelé tekert hét fejjel, lábai között a piros öntözőkannát szorongatva, a Kutya pedig alázattal meggörnyedt pózban úgy tíz-húsz centiméterrel a szikla felett lebegve, amint éppen szólni készült.

- Így maradtok mindaddig, amíg megérik az Idő. Évek telnek és évek jönnek majd, amíg a végső halálnak feloldom izmaitokat, hogy friss, élő húsotok ünnepi tápláléka lehessen népemnek, ha eljön majd a nap, a Nagy Búcsúlakoma napja! - zengett az átok a szikla felett, és fekete lett az ég, a tó, a hegy.

A Kutya és a Sárkány mozdulatlan testében nem járt a vér, de idegeikben fel s alá jártak az ingerek. Érezték a levegő hűsét, a víz illatát, hallották a madarak üdvrivalgását, a Varjú csúfondáros, hars röhögését, és fejeikben zúgtak a gondolatok, és meg nem állt szívükben a félelem.

1986. július 1.

Mögöttem fekszel a fekete furgonban. Vigyázom az utat: régről ismert hepehupák. A koporsódon egy csokor virág. Billeg.

- Hallod a harangszót? Érted harangoznak. -

- Nem. Csak te hallod, így szoktad meg. A zsidókat csendben temetik. -

- Viszlek. -

- Vigyél. Mindig is vittél. Most ez persze egy kicsit más. -

A motor halkan berreg. Ugyanaz az út. Hol balra, hol jobbra kanyarodom, de lényegében véve mindig ugyanaz. Már több, mint 25 éve. Ez a huszonhatodik. Öregszem és unom, és nem lehet kilépni. Mert hová mennék máshová? Ugyan hová?

- És ez volt a legkeményebb, ez: a huszonhatodik. -

- Hallod a gondolataimat? -

- Miért pont a gondolataidat ne hallanám? A szívedet is hallom... -

- Tele van gonoszsággal. -

- Mert unod? Ugyan. Nem rám gondoltál, hanem erre a monoton útra. -

- Tényleg arra. Miért, hogy mindent tudsz? Most meg már abszolúte mindent. Mennyit töprengtem, hogyan találod el a kételyeimre mindig a leghelyesebb választ? -

- Huszonhat év alatt... Tudod, ez alatt a huszonhat év alatt kiismerheti az ember a másikat. -

Egyszer, csak egyetlen egyszer kapcsolhatnám a negyedik sebességet! Egyszer, csak egyszer kijuthatnék a városba! Vagy, uramisten: az országútra! A fák közé, a dombok közé, a messzire ülő falvak közé, és száguldhatnék! Mögöttem mindig gyalog jönnek, és én igazodom a lehajtott fejűek lépteihez. Néha sokan vannak, százasával, gyakrabban csak tíz-húsz ember, van olyan is, hogy csak egy-kettő. Ilyenkor eltűnődöm. Legszívesebben beállnék harmadiknak... És minek is ez az egész? Ceremónia!

- Igen, a ceremóniáknak nem sok értelmük van. Egy esemény, amelyet emlékezetessé kell tenni. Vagy meghatóvá. Különben ki siratná el az embert? Néhány szívszakajtó hazug szó, hogy a szemek megnedvesedjenek. -

- Azután szétszélednek, és örülnek, hogy végre rá lehet gyújtani egy cigarettára. -

- Mondd! Ezek is minek jöttek el? -

- Hogy lássák, mit csinál a másik, ki mennyire meghatott, ki mennyire sajnál. -

- Ők nem tudják, amit te, hogy én tudom, ki mit érez. -

- Biztos vagy ebben? Engem is elolvasol? -

- El. Ne gyötörd magad! Attól még nem vagy gonosz, ha néha szívesebben bekapcsolnád a negyedik sebességet, vagy levethetnéd a fekete uniformist, és sétálhatnál egy vízparton a fák alatt. De most azért ne menj el! Még ne! Majd utána. -

- Mit szólnál, ha ketten mennénk? Megnéznénk magunkat a víztükörben, letépnénk egy ágat, megfosztanánk a leveleitől, út nélküli ösvényeken sétálnánk, és figyelnénk a felhőket. Nos? -

- Gyáva vagyok. És fáradt. Csináljuk csak végig, ahogyan elkezdtük! Azután... majd te... -

- Egyedül? -

Sikított a fék, sikított a lelkem. Egyedül???

A porban verdeső madár már nem éled fel többé. A bal első átment rajta. Nemsokára végleg mozdulatlanná dermed. Persze, addig még szenvednie kell.

- Mennyit szenvedtem! Tudod, most már jó. -

- Tudom. Éppen ezért! Most itt jobbra, a gazdasági bejáratnál... -

- Nehezemre esik a döntés. Világéletemben nehezemre esett. Emlékszel? A szerelmet sem mertem. Rábeszéltél... -

- Többet kellett volna találkoznunk. -

- Igen. Mint a végén, az utolsó esztendőben. Csak nem úgy. -

Ekkor a második sebességbe kapcsoltam. Azután a harmadikba. A visszapillantóból láttam a távolodó, feketébe burkolt, megrökönyödött arcokat, a tanácstalanságukat, hogy hát most mit kell tenni? A portás ijedten ugrott hátrébb, azután befutott a házikójába. Biztosan telefonál: megszökött egy halott!

- Na, mit szólsz? -

- Sejtettem, hogy nem bírod ki. És most hová? -

- Előre. Kifelé a városból. Nem kellemetlen az út? Felfagyott. -

- Nem. Lebeg a fehér szemfedő felettem, a réseken befúj a szél. Jó volna látni! -

- Még nem állhatok meg. Majd később. És leveszem rólad a tetőt. -

- Addig mesélj! Merre járunk? Mit látsz? Én meg majd elképzelem. Nem sokkal volt több az életemben sem. A java részét a te meséid mutatták a te tükrödön át. Én már akkor be voltam zárva. -

- Dehogy! Elhagytad magad. Most itt az alkalom: újrakezdeni! -

- Épp most nyissam ki a szemem? Befagytak az agytekervényeim. Eddig csak a testem gyötrelmeire figyeltem. Már nem tudok feloldódni! -

- Dehogynem! Süt a nap, jobbra, balra bokrok, s a bokrokon túl domboldalra vetett búza. Mindenütt búza. Nagy, sárga búzatábla. És kék az ég! Olyan apró felhők járnak rajta, hogy meg lehetne fogni őket! -

Csend. Csak a motor zúgását hallom. Lábam a gázpedálon. Tövig nyomom. Sehol egy lélek. Hol járhatunk? Ki tudja?

- Megálljunk? Körül akarsz nézni? -

Nincs válasz. A harangszó is elült rég. Miért nincs válasz?

- Itt egy árnyas hely. Leülünk, és megbeszéljük, hogyan lehetne újból élni. Jó? -

Leálltam. Csalán és bogáncs végig az árokparton. Beljebb az erdő. Nyirkos és sötét. Itt az út mentén még süt a nap. Kiszálltam, kinyitottam hátul az ajtót. Egyedül nehéz volt kihúzni, nem is mertem egészen, csak hogy a fedelet leemelhessem. Ott feküdt még nem mosott fehér gyolcsban, nyitott szemmel. Nagy, barna szemekkel. Az egész arc csak a két szem volt, meg a sárga, csontra aszott bőr.

- Na, gyere! -

- Nem! Fordulj vissza! Vigyél vissza! Nem akarok semmit újrakezdeni! Örülök, hogy vége. Kérlek! Ez nekem így lesz jó! -

- Nem hiszem! Nem lehet így jó! Így senkinek sem jó! -

- Megint önző vagy. Majd megszokod. Meglásd, megszokod... Néhány hónap... -

- Nem! Nem akarom megszokni! NEM BÍROM MEGSZOKNI!... Na, gyere! -

- Ne gyötörj! -

- Jó. -

Visszacsuktam a fedelet. Döngött. És nem láttam többé.

- Azért láttad a felhőket, nem? -

- Csak a szemedet láttam. Nem kell úgy kétségbe esni! -

- Nem te vagy önző? -

- Lehet. Én már kiérdemeltem. Már önző is lehetek. Egy kicsit. Így, a végén. -

Visszaültem a volánhoz. Megfordultam. Még mindig senki az úton. Vajon hol járhatunk? Most lassabban mentünk. Más a cél: végre kell hajtani a muszájt. Így akarja.

Messziről piroslott a míniummal kent temetőkapu. A portás meg akart állítani, de fütyültem rá. Rákanyarodtam az eredeti útvonalra. A régről ismert hepehupák. Hát járjuk végig!

- Így gondoltad? -

- Így. -

- Mind elmentek. Senki sincs itt. Csak a két sírásó meg egy egyenruhás ember. Talán rendőr. -

- Hogyan tudod majd kimosni magad? -

- Mindegy. Meg lehet ezt magyarázni? Legfeljebb foglalkozást változtatok. Már épp itt az ideje. -

A torkom szorosra feszült.

- Menj el autóversenyzőnek! Megnéznélek!... -

- Nőket nem alkalmaznak. -

- Itt is unikum vagy a gyászkocsiddal. Nem gondolod? -

- De kisebb a rizikó. Vénülök. -

- Hát azért vigyázz! Vigyázz magadra! -

- Te is! -

Hülyén hangzott ez a "Te is". Legfeljebb a sírásók vigyázhatnak, le ne boruljon a koporsó a két szál deszkáról. Egy marék rögöt dobtam utána.

- Kösz! Mindig tiszteltem benned, ahogyan ötvözöd a konvenciókat és a lázadásra kész elégedetlenségedet. Ez a kirándulás azért jól esett. Az igyekezeted. Kösz! -

Hullott a föld. Emelkedett a halom. Gyalog indultam vissza. Majd elviszi a kocsit valaki. Úgyis kilépek ebből az állásból. Valami izgalmasabb után kellene nézni...

- Szia! -

Ma reggel a Rákóczi úton egy fekete gyászkocsi száguldott a megengedettnél nagyon sebességgel. - Ez egyszer nem kell poroszkálnom! - gondolhatta a sofőr.

A majdani hiányodra emlékeztem.

1986. július 8.
Két hónappal Pipi halála előtt.

Ettől fogva így léteztek ők ketten: moccanatlan és dermedten, tenni készen tehetetlen. A Sárkány hétfelé tekert hét fejjel terpeszkedett a sziklán, felette libegett alázattal meggörnyedt pózban a Kutya. Testükben nem járt a vér, de idegeikben fel s alá jártak az ingerek. Mindent láttak és mindet hallottak. Látták, ahogyan telnek az évek, madarak elhullnak, és újak bújnak ki a tojásokból, a kőszirtről le-leperdül egy-egy morzsányi kődarab, a peremeket egyre alább mossa a tó, a parton a fák sudarulnak-lombosodnak, eső esik és fúj a szél, vihar tombol, és levél virul, ha jön a nyár.

A madarak lassan megszokták őket. Kikerülték a víz fölé hajló kőperemet, ha arra vitt a dolguk, és havonta két fehér sirály megvizsgálta, megtapogatta a testüket, nem esett-e bennük kár a naptól, fagytól, esőtől, széltől, egyébként nem törődtek velük.

Ők állták az Időt dermedten és moccanatlan, tenni készen tehetetlen. Fejeikben zúgtak-búgtak a gondolatok, s mert nem tudták elmondani egymásnak, hát megtanultak gondolatot cserélni hangok nélkül, szavak nélkül. Hallották a madarak zsivaját, de még jobban hallották egymás gondolatát. Látták a madarak nyüzsgését, de már inkább látták egymás gondolatát, s mert így volt, nem is érezték, hogy olyan boldogtalanok volnának. És gondolataik egyre folytatták vándorútjaikat:

- Valami különös fény ül a szemeikben... -

- Ismerős, gonosz fény... -

- A kígyók ádáz szemeiben villant ilyen... -

Elúszott előttük a tekergő kígyófej képe, visszaúszott egy másik, a madárfej képe, a fejek azután egymásba úsztak, és nem lehetett a szemeket megkülönböztetni egymástól.

- Ugyanaz a gonosz villogás... -

- És kígyónépnek nevezik magukat... -

- Kik között élünk egyáltalán? -

- Madarak között? -

- Kígyószemű madarak között... -

- Kígyóvágyú madarak között... -

Látták magukat és látták egymást moccanatlan, tehetetlen, és látták a düh szikráit pattogni a bőrük alatt.

- Élni vágytam, tenni akartam... -

- Magamat örömmel tölteni... -

- Látni vágytam, világot járni... -

- Összetörték az akarásainkat! -

Keserű íz futott a szájukban, és megint villant a kép. A szorongás hosszú, fehér asztalt idézett eléjük, körülötte ezernyi madár repdes, csapdos, s a fehér, hosszú asztalon fehér porcelántálon fekszik pirosra pirítva Kázmér, és egy másik fehér porcelántálon puhára párolva a Kutya.

- Inkább élve tépnek szét bennünket. -

- Igen. Élő, friss húsunk kell nekik. - A lila félelem homályba borította a fehér asztalt:

- Újjászületünk majd a halálunkra. -

- De meddig így? -

A válaszolatlan kérdés, a nagy, közös bizonytalanság fekete háttért színezett minden kép mögé.

- Ha megérik majd az Idő... -

- Mire? Mire érik az Idő? -

- Halálunkra. -

Történt olykor, néha-néha, teliholdas világoskék éjszakákon, hogy megszakadtak az egyre folyó, folydogáló gondolatcserék. Olykor látogatóik jöttek. Hogy kik voltak ezek a látogatók? Nem más, mint az öt csillagjós. Hogy-hogy öt? Nos: Artúr, Béla, Árpád és Jákob - meg a dióbarna tekintetű mandulavágású szemű, őszbehajló, sima szakállú, aprócska, a többinél is egy fejjel kisebb Barnabás. Barnabás pedig nem volt más, mint Kázmér csillagjósa, akit most végre személyesen megismerhetett.

Eljöttek ilyenkor, teliholdkor, leültek szépen a szikla peremére, lábaikat a víz fölé lógatták, és megpróbáltak igen vidám képet vágni, és meséltek arról, mi minden történik a világban túl a tavon, túl a Madarak Hegyén. Meséltek városokról, emberekről, régen volt sárkányokról, hiú macskákról, meséltek katasztrófákról és ünnepekről, mert tudták, hogy ezek itt ketten milyen nagyon szerettek volna mindig is Világot látni. Azt is tudták, miféle gondolatok-sejtések, bizonytalan érzések és sötét félelmek járnak közöttük oda-vissza lebegő szavak és úszó képek formájában. S mert segíteni nem tudtak, hát úgy gondolták, jobb, ha irgalmasan elterelik a figyelmüket. Meséltek. Szórakoztatták az alázatosra merevedett Kutyát és lezsertartású, szoborrá vált Sárkányt.

Amikor éppen nem meséltek világoskék éjszakákon a Madarak Hegyének sötét tavánál a kiálló szirten üldögélve, hanem fenn a sztratoszféra peremén, a felhőborította kerti lugasban teáztak vagy égi harmatos nektárt iddogáltak, akkor folyton folyvást tanakodtak, mitévők legyenek, mert ez így nem mehet sokáig.

- Húsz éve merednek a madarak között. -

- A kígyók között! -

- Mindegy! -

- És állandó bizonytalanság lebeg az agyukban: mikor és hogyan? Mert azt tudják, hogy biztosan eljön a pusztulás órája. -

- Nem elég a Mese. Ámítás csupán. -

- Múló öröm, vagy annyi se tán! -

- Eljövünk tőlük, és velük marad a valóság tudata. -

- Meg kellene nekik mondani az igazat! - vetődött fel egyszer egyikükben.

- A MIKOR úgy is rejtve marad. Az titok. -

- A földiek ehhez a titokhoz hozzászoktak már... -

- A HOGYAN, az is nagyon fontos! -

Ebben maradtak.

Egyszer egy napon mind az öten nagy lélegzetet vettek, és nekifogtak, hogy elmeséljék a Kutyának és a Sárkánynak a Madarak Hegyének titkát. Ennek pedig épp itt volt az ideje!

- Tudjátok, el kell mondanunk tinéktek a Madarak Hegyének titkát... - kezdte Jákob, tőle szokatlan bátortalansággal.

- Szürkefelhő, a legeslegkegyetlenebb boszorkány keze van a dologban - toldozgatta tovább Béla.

- Szóval, megharagudott egy csúfondáros fakopácsra itt a Hegyen... - folytatta Artúr.

- És kifordította a Hegyet - mondta Árpád. - A madarakat éhes kígyókká változtatta, akik felfaltak minden négylábút, akár a Hegyen lakott, akár csak odatévedt, a kígyókat meg madarakká. -

- A kígyókból vált madarak pedig - mesélte csendesen egyszerűséggel Barnabás - idemenekültek erre a sziklatömbre, és azóta itt élnek, mert félnek a madarakból lett kígyóktól. De bennük maradt a kígyók vére, ahogyan a kígyókban a madaraké. És most mindnyájan attól szenvednek, hogy mások: a szelídek, hogy kegyetlenekké lettek, a kegyetlenek, hogy szelíden kell élniök. -

- És mindaddig marad imigyen kifordítva a Hegy - vette át a szót Jákob -, amíg egy négylábú meg nem érinti a sziklát. Ezt itt a tó közepén! -

- Ami ugye lehetetlen, - fontoskodott Béla -, merthogy a kígyók nem kímélnek senkit, aki a rengeteg erdőbe vetődik. -

- Illetve mindeddig lehetetlen volt... - kottyantotta közbe Artúr.

- De ha mégis megérinthetné egy négylábú a sziklát, a sok ezer madár menten visszaváltozna kígyóvá - folytatta a következtetések láncát Árpád.

- És akkor meg a kígyók menten felfalnák a megváltójukat - végezte kurtán Barnabás.

- Ez a megváltók bére - gondolta a Kutya.

- Hm... Hm... - tették hozzá ők öten, azután huss! elrepültek vissza a sztratoszférára, mert már hajnalodott. És egyébként is, mit lehet itt tenni még?

- Igen. Mit lehet tenni? - morfondírozott a Kutya. - Akár madarak szabdalnak fel könnyen emészthető étekül a Nagy Búcsúlakomára, akár mint kígyók nyelnek le. Egykutya. -

- Hajaj! Édes mindegy! - fakadt volna sírva Kázmér, ha tehette volna. - Jobb nem gondolkozni! -

- Azért nem árt! - küldte át a gondolatát a Kutya.

- Csak nincs valami ötleted? - ámult el a Sárkány lelke.

- Szóval, Kázmér, ha lehet, annyira ne keseredj el, hogy ne tudj figyelni, ha muszáj! -

Haldokolt már az igen loncsos, igen szürke, igen öreg Vezérvarjú, és a közelgő gyász árnya borult a sziklatömb lakóira. Mire felbukkant a nap a hegycsúcs mögött, morajló sziklazengés adta hírül minden élőlénynek a Madarak hegyén, hogy meghalt a Varjú. Gonosz lelke fekete felhőárnyként felszállt az égre, és megállt a tó felett. Ekkor keselyűk száza vonult félelmetesen a megátkozottak felé. Szárnyaik suhogása iszonytató gyászinduló, körmeik villanása pengeél fenyegetése, szemeik vörös izzása maga a halál. Amikor megszólaltak, vijjogásuk megmozgatta a Hegyet, a sziklatömb repedni kezdett, és csikorogtak a súrlódó kövek, amikor a keselyűk leszálltak. Testük zuhanása megsűrítette a levegőt. Közben a halott Varjúkirály fekete lelke megállt a végrehajtás tetthelye felett, és lassan, mint az idő múlása, ereszkedett, sűrűsödött, a feketénél is feketébbre feketedett.

Hatalmas némaság lepte el a Hegyet. ITT VALAMI TÖRTÉNNI FOG.

Ők ketten csak vártak. Testük jegesre fagyott, tudatuk kővé meredt a rémülettől, lelküket teljesen betöltötte a hófehér, vakító iszonyat.

Körülfogták áldozataikat a keselyűk, nagy ívű hóhérfalként tömörültek, szemeik kegyetlen villogással rájuk szegeződtek, horgas csőreik idegesen csattogtak, körmeikben bizsergett a gyilkolás kéje. Már benne éltek a következő pillanatban, amikor a fekete lélekfelhő rettenetes éjszakával egészen beburkolja a dermedt húsukat, amikor majd vijjogva és tülekedve, hisztérikus mohósággal apró cafatokra szaggatják őket...

... és a fekete felhő beburkolta és megérintette őket.

És akkor egyszeriben széttört a Varjú-varázslat.

És ereikben vidám lendülettel suhanni kezdett a vér, izmaikban rugózni kezdett a tett.

Körülöttük tömör sötétség, agyukban elszánás. A Kutya megrázkódott: izmai engedelmeskedtek. A Sárkány figyelme pattanásig feszült.

- Most! - gondolták egyszerre, egyazon pillanatban.

A Kutya leereszkedett, és mint a négy lábával megállt a sziklán.

És akkor egyszeriben széttört a Szürkefelhő-varázslat.

És visszafordult a Hegy.

És minden hóhér-keselyű azon nyomban kígyóvá változott.

És vonaglott feléjük a sziszegő kígyótömeg, és síkosan és undorítón és dühödten és gyilkosan tekeregtek, csúsztak egyre közelebb, és nyelveiket mohón öltögetve már-már elérték az eleven húsú áldozatokat, amikor...

... amikor az évek óta meredt izmú Agár hatalmas életakarással dobbantott egyet, és a hátára pattant rózsaszínű Sárkánykával felemelkedett a levegőbe.

Úsztak a tó vize felett, belevágtattak a sűrű, fekete lélekfelhőbe, utat törtek benne, és kirepültek a fénybe, és repültek, repültek a kígyókból lett madaraktól hangos, boldog erdő felé, egyenesen a hegycsúcs irányába.

1986. aug. 1.

Szótlanul repültek. Halkan elúsztak a madárzsivajos rengeteg erdő felett, felvertek néhány fácánt és kakukkot, cinkét és fakopácsot, és még ki tudja, hányféle félénk madarat, akik tisztelettudóan kitértek előlük. Szakadatlanul felfelé tartottak. Már alacsonyabbra nőttek ott a fák, majd csenevész cserjék kúsztak a sziklákon, azután hosszúszárú fű zizegett, és még feltűnt néhány tüskés törpe giz-gaz, végül az se, csak a szürkeárnyas lilaszín kövek. Élükre fénylő koronát sütött a nap, de lenn, a völgykatlanban sötétkék homály borongott.

Kázmér meg sem mert mukkanni. Most már az összes szemét behunyta, tizennégy lába vaskapcsok voltak a Kutya hátán. A Kutya meg csak repült, élvezte a szelet, a teret, a fény váltásait. Igazából repült! Nem sokkal a hegycsúcs alatt egy simára csiszolt szikla tetejére leereszkedett:

- Pihenjünk! Jó? -

- Hm - pihegte a Sárkány. - Ha elgurulnék, kapj el! Zsibbadok. -

- Szédültél? -

- Hogy a fenébe ne! Egy hüllő ilyen mélységek felett! -

- Akkor együnk! - mondta a Kutya, és a piros öntözőkannából kipergetett a Sárkányka elé nyolc szem fekete szedret.

- Ez mind a miénk? -

- Igen. Egy száj - egy szeder. Netán kevesled? -

- Igazságtalannak tartom. Egy szeder - egy gyomor. No? -

Hát eszegettek csendben, nem szóltak, csak járatták a gondolataikat fel-le, fel-le. A hetedik szemet Kázmér a nyelte le, a nyolcadikat az Agár. Azután ittak egy jóízűt a lábuk előtt csörgedező jéghideg forrásból. Kázmér a lábait masszírozta és tűnődött, felidézte Fehéragár villámgyorsaságát. Az Agár elterült a napsütötte, tükörsima kőpárna felett úgy tíz-húsz centiméterrel, és szintén tűnődött: azokon az esztendőkön, amelyeket élő tudattal, tehetetlenül töltöttek folytonos bizonytalanságban. Tűnődtek és hallgattak, és ez így tartott egy jó darabig.

- Sziasztok, Győztesek! - kiáltotta az átlátszó sztratoszférabeli utazófonalon csüngve Artúr.

- Hello! Hello! - hangzott azután még négy felől.

Öt apró, kékcsillogású köpenyke ereszkedett alá libegve, pont az orruk elé.

- No, Héroszok héroszai! Óriási örömlakomát rendeztünk a megmenekülésetekre. Ha láttátok volna, amint ott ültünk a nagy kerek asztal körül! Még a könnyünk is csorgott a boldogságtól! - hadarta Béla, miközben letelepedett a piros öntözőkannára.

- Pont olyan boldog volnék én is, ha nem ecsetelnéd bővebben azt az örömlakomát. Évek óta most ettem először. Négy szem szeder van a hasamban! - morgott a Kutya.

- Aj-haj! - sóhajtott Árpád.

- Bakumbálecimberspicc! - suttogta Béla, és a terülj-asztalka máris biccenve földet ért.

- Most már oké? - kérdezte Artúr.

- Ühüm... - vagy tán ennyi sem hangzott. A Kutya és Kázmér mohón átadták magukat a gyomor gyönyöreinek.

- Óriási pillanat volt! Onnan fentről nézve: egy mesebeli tett! - lelkendezett Béla.

- Alig hittünk a szemünknek. Bizony már-már lemondtunk rólatok... - emlékezett Barnabás.

- Tény az, hogy fantasztikusan gyorselméjűek és fantasztikusan bátrak voltatok! - szögezte le Jákob. - Olyannyira, hogy meg kell jegyeznem... -

Folytatta volna, de a Kutya sejtette, hogy most valami szörnyen hosszadalmas tiráda következik, és bár kétpofára tömte magába a földöntúlian finom falatokat, közbevágott:

- Egy frászt voltunk bátrak! Féltettük az életünket, és kész. -

- Még most sem hisszük el, hogy megúsztuk - hörögte teli szájjal Kázmér. - Tisztára hihetetlen, hogy a kalandnak ezzel vége volna... -

Csippentett még egy darabkát a barnahéjú mazsolás kalácsból a vékonyraszelt rózsaszínű sonka mellé, megsózta a negyed girizd kemény tojást, amelyre a villa hegyével csípős tormát hintett.

- Pedig vége volna, ha megülnétek a feneketeken - szólt Árpád.

- Fogadjunk, mihelyt jóllaktatok, és kiszuszogtátok magatokat, megint nekivágtok, hogy meglessétek a Madarak Hegyének csúcsát! Amelyet pedig a szárnyas lények közül is csak a legerősebbek és legkitartóbbak tudtak megközelíteni - tette hozzá Jákob.

- De mit nektek az intelem! - legyintett Béla.

- Négyen se igen győzzük az ötleteiteket! - morgott Artúr.

- Öten - egészítette ki szerény méltatlankodással Barnabás.

- Ha mindezt inkább odafönn, a nagy kerek asztal körül vitatnátok meg... - törölte meg a száját a Kutya. - És ne akarjátok elvenni a kedvünket, mert úgy se fog menni! - szólt, és kiitta utolsó cseppig a meggyszínű nektárt.

- No, Fehéragár! - A Sárkányka még egy fürt szőlőre vágyott. - Nekik eddig mindig igazuk volt... -

... de hiába vágyott a szőlőre, a terülj-asztalka és az öt sértődött csillagjós már ott sem volt.

- Na látod! Most jó? -

- Folyton csak sopánkodnak, segíteni meg igazából soha nem tudnak. Elegem van belőlük! -

A Kutya tudta, hogy kissé igazságtalan, de nem visszakozott. Bűntudata szegény Sárkánykán csattant:

- Indulunk vagy nem? - s már fordult is felfelé, a csúcs irányába.

- Máris? Alig szuszogok a tömött hasamtól! -

- Egy kis séta majd jót tesz - vetette hátra a Kutya.

Mit tehetett Kázmér egyedül a sziklarengeteg kellős közepén egy dúlt lelkű kutyával? Hát feltápászkodott.

Minden kanyarnál úgy tűnt, már nincs messze a cél. De csak egy újabb kőszirtet másztak meg, amelyik eddig eltakarta az utána következőt, és az megint az utána következőt. Ahol keményebb útszakasz, meredek szikla vagy csúszós mohabojt került eléjük, ott a Kutya megtaszajtotta a szuszogó Sárkánykát, és baktattak tovább. Igen lassan haladtak. A Kutya a repülő tudományát későbbre tartogatta.

Egy hét is eltelhetett már. Esténként biccenve földet ért a terülj-asztalka, meglakomáztak, és a hideg magaslati éjszakák miatt összebújva, egymást melengetve elaludtak. Napkeltekor megint útnak eredtek.

Ez alatt, és a szorgalmas locsolás mián is, a nyolcadik fej hatalmas lendülettel kezdte felvenni a végső formáját. Sőt! Egy napon meg is szólalt:

- Látok egy szakadékot. Akkorát, hogy azon biz át nem tudunk kelni! Akár vissza is fordulhatunk! -

- Igencsak pesszimista fejet növesztettél! - ingerkedett az Agár.

Ám amikor meglátta a szakadékot, megtorpant. Akkora mély volt a szakadék, akár a pokol kapuja lehet, és akkora messzeségben állt a túlpart, mintha nem is volna. Csak sejlett, akár a Világvége. A túlpart ködcsíkja felett, mint egy székesegyház kupolája, aranyló gömb libegett. A csúcs!

Úgy álltak ott ketten az aranygömbre meredve, mint reménytelen sóbálványok. Előbb a Sárkány szedte össze magát:

- Nos? Van valami ötleted? - kérdezte. - Hja! Nagy baj, ha nincs, mert most már még náladnál is kíváncsibb vagyok, mi lehet odaát!? -

- Ötletem? Az nincs. De megtanultam repülni a kígyók között. - A Kutya hangjából ébredező önbizalom árast.

- Átviszel? -

- Át. -

- És ha leszédülök? -

- Magamra kötözlek. -

- Mivel? -

- Holdfény-szállal, akarat-madzaggal, barátság-fonállal.

- Nehéz vagyok. Nehéz leszek. -

- Voltál nehéz nehezebb napokban. -

- Kígyók között, életünkért. -

- Most a vágyért. Nem megéri? -

- Élet, ábránd: egyaránt fontos? -

- Van úgy, hogy egybeesik. -

Nekilódultak.

A Kutya ilyen szépen, ilyen biztosan, ilyen sebesen még soha nem repült. Felettük a hajnali ég. A nap pontosan a gömbölyű csúcs mögött emelkedett, és tűzfénnyel beragyogta. Alattuk mélyfekete volt a szakadék.

Nem néztek másfelé, csak előre. Még gondolni sem mertek arra, mi van alattuk, sem a növekvő távolságra mögöttük, sem a reménytelennek tűnő túloldalra előttük. Mert a túloldal alig közeledett. Felmérhetetlen messzeség...

- Ha elfáradok? -

- Ha elszakad az akarat-madzagom? -

- Bírnom kell! -

- Megtart a barátság-fonál! -

A nap már mögöttük járt. Az aranygömb pirosra váltott, lilába borult az ég, és alattuk még mindig a mérhetetlen feketeség. És csönd.

Amikor a gömb lilára váltott, és az ég feketére, élesedni kezdett a láthatár. A tüskés, hegyes, csipkés sziklaszegély mögött - hihetetlen látvány! - fű zöldellt, és óriási piros virágok nyíltak! Mintha nem is egy kevéssel a csillagok alatt járnának!

Éjszaka lett, mire elérték a túlsó partot. Feketeség odafenn, és mint eső után, szürke fény a lábuk alatt.

Világított a föld!

Közelről a piros virágok, mint megannyi harang. Akár beléjük bújhattak volna, akkorák! A sziromtölcsérek belseje sárgán virított, és a zöld pázsit úgy hullámzott körülöttük, mint a víz színe a szélben. És olyan illat áradt, de olyan!...

Bekukkantottak a bibék közé, hengerbucskáztak a harmatos füvön, beszívták a csudamező édes leheletét, és megújultak, és frissebbek lettek, mint valaha is voltak: megrészegedtek!

A Kutya az elért vágy édességével libegett, fejét, orrát magasra tartva, imbolyogva lépdelt a piros harangok között, miközben fel-felvillant a régi boldogság, amikor mint kutya, először lépett ki azon a kapun a tobzódó tavaszi kertbe...

Kázmér vonagló sárkány-táncot lejtett, és tizenhat szeméből kék örömragyogás sugárzott.

Még énekeltek is!

Reggel indultak tovább. Közelről a csúcs nem volt aranyló. Tükörsimára csiszolt óriási gömb volt, halványsárga márványtestét rozsdaszín erek hálózták be. Szikrákat vetett rajta a kelő napsugár.

- Ezen még a légy is hasra esik - jegyezte meg a gömb árnyékában Kázmér.

- Mi azért megnézzük, ami innen nem látható - mondta az Agár.

- No, persze! Ha már erre járunk. - Kázmér kissé rezignált volt, de azért felpattant a Kutya hátára. - Remélem, kímélni fogod a tériszonyomat, és nem akarsz a napig emelkedni... - tette még hozzá.

Felrepültek.

Nemsokára megpillantották a gömbcsúcs legtetejét, a legtetejének a legközepét, ahol egy arany trónon egy arany madár ült, körülötte arany kalitkák csüngtek arany póznákon. Az arany kalitkák fémesen csengtek-bongtak a hegytetőn lengedező szellőben. Üresek voltak.

Az arany madár kedvesen fogadta őket:

- Száz esztendeje ülök itt, és várok. Nemigen járnak erre látogatók. Boldog vagyok, hogy vendégül láthatlak benneteket! Azt is tudom, hogy nektek köszönhetem megint tündöklő arany tollaimat. Köszönet érte, ismeretlen vándorok! -

- Nem rajtunk múlott, hogy elvarázsolt kígyótested visszanyerte tündöklő tollait, ó, Madarak Hegyének Királya! - szólt a Kutya. - Mi pusztán az életünket mentettük. Nem jár köszönet érte, Fenség. Véletlen volt. -

- Elhárítjátok köszönetemet? Nem baj. De vendéglátó szeretetemet csak nem utasítjátok vissza? -

- Nem, ó, Madarak Fejedelme! Csak hát... Hogyan maradnánk meg itt, síkos gömb-birodalmad tetején? Nincsenek szárnyaink, csak vágyaink, amelyek megülnének nálad, hogy megpihenjünk. De hol? -

Az arany madár az arany kalitkára mutatott:

- Íme. Választhattok! -

- Nem szívesen költöznék egyikbe sem! - szólalt meg Kázmér. - Ugye, Fehéragár, neked sem tetszenek a rácsok? Inkább álljunk odább! -

- Ó! Arról szó sem lehet! Évek óta nem beszélgettem senki fiával. Mindent megkaptok, amit kívántok, csak egy kicsit üljetek meg nálam! -

Mit volt mit tenni? A Kutya, hátán a Sárkánykával válogatni kezdett a kalitkák között. Repült egyiktől a másikig, de mind szűknek bizonyult.

Ahogy így repkedett és nézelődött és válogatott, az egyik picinyke kalitban meglátott valakit és valamit: egy egérkét, egy szürke kis egérkét tarka pillangó szárnyakkal a hátán, meg egy fekete, ezüstbillentyűs írógépet smaragdtollú ezüstmadarakkal díszítve.

- Olyan ismerős... - gondolta.

- Az Egér vagyok, Kutya. Nem ismersz meg? - cincogott a hang az aranykalit sarkából.

- Ha te vagy az, akinek hiszlek... De nem, az lehetetlen! Akkor te én vagyok - válaszolt a Kutya.

- Így igaz. Én vagyok, aki te voltál. Már vártalak. -

- Ide vágytál? Itt maradtál? Mire jó ez? -

- Én írok, te küszködöl. Én voltam, te vagy. Én maradok, téged meg visz a kíváncsiság. -

- Nem! Nem lehetek kettő! -

- Emlékezel. Ennyi. -

- Vagy te képzelsz engem. Hm? -

- Lehet. És leírom. -

- Unalmas, nem? -

- Ha képes vagy álmodni, nem. Így van ez, Kutya. Én vagyok a múlt. Menj tovább, de minél hamarabb! Nekem nem volt bátorságom vállalni az újabb ismeretlent. Rámcsukódott az ajtó. Örökre. -

- Gyere velem! Elviszlek innen! -

- Nem. Itt maradok. De te sohase fordulj vissza! Előre! Mindig csak előre! - szólt az Egér, és két könnycseppet eltörölt a szeme sarkában. - Tényleg szívesen itt maradok, Kutya. Menjetek, amíg bírod, és amíg nem késő! Nem szabad a csúcson megpihenni, akármilyen mézes szavakkal marasztal is az arany madár! -

- Így teszek, Egér. És gondolni fogok rád. - A Kutya visszatért az aranytrónus elé:

- Becsaptál, Madarak Fejedelme! Nem pihenünk meg, hiába marasztalsz. Legyen tiéd a múlt. Miénk inkább a jövő! - és azzal elrepült.

- Nem választod a jelent? Az örök jelent? Kutya! Sárkányka! Neked múltad sincs, amit itt hagyhatnál magad helyett! Gyertek vissza! - sivított kérlelőn az arany madár. - Olyan nagyon magányos vagyok! -

Lefelé repültek a gömbcsúcs túlsó oldalán. Még hallották az arany madár kérlelő, síró hangját, még fájt a Kutya szíve a ragyogó, de egyhangúan békés jelenért, Kázmérban pedig feltápászkodott a lelkiismeret-furdalás:

- Mi lenne, ha itt hagynám neki a nyolcadik fejemet? -

A Kutya hátranézett:

- Éveken át növesztgettük. Együtt. Itt tudnád hagyni? Egyébként is abszolúte hozzád van nőve! -

- És az Egér? Ő sehol sincs hozzád nőve? -

- De. Mindenütt. -

Kázmér eltűnődött:

- Mondd, Fehéragár! Mi lenne, ha én is megtalálnám a múltamat? -

- Hm. Keressük meg? -

- Nem tudom - kételkedett Kázmér. - Nem tudom, jó volna-e? -

A gömb túlfelének alján, a piros virágos, zöldpázsitos földre léptek, és egy darabig azon mentek-mendegéltek. Azután következett a tüskés, hegyes, csipkés sziklaszegély, és azután...

... azután sehol sem volt a szakadék. Csak a hegyoldal hepehupás, hasadékos, élesre tört, csúszósra csiszolt szirtjeivel.

Ráléptek hát. Így egyszerűen.

És ezzel átlépték a Jelen határát. És elindultak a sziklák között. Lefelé.

1986. aug. 23.

A Kutya és a Sárkány elindultak lefelé. A hegyoldal gircses-görcsös sziklái, ingatag kövei között szökkenve, csusszanva, döccenve, huppanva haladtak, s mert alaposan ügyelniök kellett minden lépésre, kizárólag a lábuk alá néztek, olykor megálltak, ha talpaik alól apró kőmorzsa folyam indult görögve lefelé.

Egyszer csak hipp-hopp! szél felkapta, idő repítette, napsugár lebbentette őket, mint a pelyheket. A perc kifordult, és az idő elkezdett visszafelé járni. Dobb! - egy lépés, és már a tegnapot járták, dobb! - a másik lépés, és már a tegnapelőttnél tartottak. Dobb, dobb, dobb, dobb... Úgy dobbantak visszafelé a napok, mint a szívdobbanás.

Dobb! - már alattuk a mély szakadék, akár a pokol kapuja,

Dobb! - és megmásztak egy újabb kőszirtet, amely mögött felbukkant a következő,

Dobb! - a fák egyre magasabbak, és felvernek néhány madarat,

Dobb! - és széttört a varjú-varázslat, ereikben suhanni kezdett a vér,

Dobb! - körülöttük hóhérfalat álltak a keselyűk,

Dobb! - meghalt a varjú, gonosz lelke fekete felhőárnyként felszállt,

Dobb! - éltek moccanatlan és dermedten...

Összesen hétezer-háromszáz szívdobbanás.

Dobb! - a szikláról leperdült a morzsányi kődarab,

Dobb! - a peremeket alább mosta a tó,

Dobb! - tombolt a vihar,

Dobb! - és virult a lomb, ha jött a nyár,

Összesen hétezer-háromszáz szívdobbanás.

Dobb! - és partra szálltak a sziklán, a rengeteg madár mind felreppent,

Dobb! - az ágakon egész kígyógomolyag várta őket,

Dobb! - a fatörzsek úgy hemzsegtek a kapaszkodó kígyótömegtől, mintha megelevenedtek volna,

Dobb! - repültek-cikáztak a feléjük kapkodó hüllők között,

Dobb! - a Kutya nekirugaszkodott a levegőnek,

Dobb! - "Kígyó!" - sikított élesen a Sárkány,

Alig két óra, s mégis több, mint húsz esztendő.

A hegy erdeje olyan sűrű volt, de olyan, hogy a belsejébe a nap sem tudott behatolni, csak az ezer rétegű levélrács résein szivárgott be némi fény. Éppen, hogy látni lehetett.

Dobb! - megálltak a Hegy lábánál.

Már épp elkezdtek volna tanakodni, megmásszák-e a hegyet vagy kikerüljék, már épp háborgó hangon mondta volna a Kutya:

- Én látni szeretném! Mert mi az, hogy Madarak Hegye? -

És akkor megállt a pillanat. És szájukban megállt a szó. És elindult közöttük a gondolat, és vibrálva helyet cserélt:

- Van-e? Vagy volt? -

- Megtörtént-e, ott voltunk-e, láttuk-e, éltük-e? -

- Éltük-e, vagy csak átsuhantunk az időn? - Szívükben hideg nyugalom:

- Ennyi volt az egész? -

- Innen már nem is olyan rettenetes... -

- Ha kifordul a perc, és visszafelé járnak a napok... -

- Dobb, dobb, dobb, dobb... -

- Hagyjuk a múltat! - ocsúdott a Kutya. - Kerüljük meg inkább ezt a hegyet! -

- Nem! Keressük csak azt a múltat! - szólt Kázmér. - Mintha szó lett volna róla... -

- Nem gondolod te az olyan komolyan! -

- Hát... - vonta vállait Kázmér.

Ám a kérdés így maradt, eldöntetlenül...

... Mert akkor a tanakodókra, az elbizonytalanodottakra, az álldogálókra és a döntésképtelenekre hatalmas fényesség zuhant le az égboltról. Cikázó-villámló, szemet égető, idegeken rángatózó hatalmas fényesség. Szemeiket behunyták. Legszívesebben bebújtak volna a föld repedéseibe. Kibírhatatlan fényesség!

- Elviszem a nyolcadik fejedet, Kázmér - bukott eléjük az arany madár forró hangja. - A múltadért cserébe visszakaphatod. -

És az arany madár leszállt. Kázmér iszonyú hasítást érzett a hátán a farka közelében, és a kissé pesszimista, újszülött nyolcadik fej aranymarokba zárva már hiába kiáltott segítségért. Repült, repült felfelé, és körülötte a hatalmas aranyfény. Azután eltűnt.

Az iménti nyári nap megint előlangyosodott az égen. A Sárkány elhajította a kis piros öntözőkannát, a Kutya pedig megkérdezte:

- Vágjunk mégis neki a hegynek? Szerezzük vissza, ami a tiéd! -

- Harmadszorra is járjuk meg a rémségeket? Küzdeni ennyit? Egy fejért?

- Hiszen a tiéd! -

- A múltamért visszakapom, hallottad - hajtotta le maradék hét fejét Kázmér. - Most már tényleg meg kell keresnünk. Minél előbb - sóhajtott egy nagyot. Nem volt boldog.

És alighogy kimondta, a perc újra kifordult. És dibb! és dobb! és dabb! És dubb! ... mentek újra, mendegéltek visszafelé, mint a rákok. Dibb és dobb és dabb és dubb, és megint dibb és dubb és dabb és dubb: egy szívdobbanás - egy nap. Szemezgettek, beszélgettek és egyszer csak felébredtek ott, a pad alatt, a háromszögletű téren.

A Sárkány bemutatkozott, mint akkor, és felfedezte, hogy a Kutya úgy tíz-húsz centiméterrel a föld felett lebeg, mint akkor, és megfogadták, hogy elindulnak együtt világot látni, mint akkor, és a Kutya majd öntözgeti a növögető nyolcadik fejecskéjét a szép kis piros öntözőkannával, mint akkor.

Épp a mondat közepén, mert az idő nem áll meg a visszafelé futásban, ripsz-ropsz, egy pillanat, és a Sárkány eltűnt, épp úgy, ahogy akkor felbukkant. Azt se mondta bú vagy bá. Mintha soha ott sem lett volna.

A Kutya szívében, ott benn, a hiánytól nagy-nagy fájdalom született. Mert elérkezett a dolgok elejére, mert most már tudta, milyen az, ha valaki együtt rója vele az utakat. Hát felállt, és elhagyta a háromszögletű teret, és ment valamerre az orra után, mert elhatározta, hogy megkeresi a barátját. Ha három vascipőt ugyan el nem tud koptatni, hogyan is kopna el a levegőben?, ha három vasbotot el nem tud nyűni, ugyan minek is bot, ha valaki olyan könnyedén szeli a légi akadályokat, mint ő?, de három vaskanalat el tud rágni, és addigra talán meg is találja.

Ment-mendegélt a Kutya nagy búsan, és közben nagyon ügyelt arra, hogy semmit, a legapróbb nyomot se kerülje el a figyelme, amely őt a Sárkányhoz vezetheti.

Először elment Afrikába, ahol olyan nagy esők vannak.

- Hátha Kázmér egy új, nyolcadik fej születésében reménykedik. - Ez volt a legkézenfekvőbb gondolat, hogy a nagy keresésben merre is induljon.

Ahogy bandukolt a legrengetegebb, legsűrűbb erdőben, hirtelen megállt:

- Mintha ő volna az ott? - remegett meg a szügye, és merőn figyelt egy bizonyos bokrot. A bokor mögött egy sárkány üldögélt, aki majdnem olyan volt, mint Kázmér, csak a bőre színe sötétebb, a farka kicsit hosszabb, és mintha az egész állat egy picinykét megnőtt volna. A gerince mentén meredező apró pikkelyes taraj egy kissé ugyan elbizonytalanította a Kutyát, mégis odakiáltott:

- Kázmér! Kedves hüllő-barátom! Csakhogy látlak! -

És rohant a felé a bizonyos bokor felé. Ám mire odaért, a sárkány csak hűlt helyét hagyta maga után. És a sárkány hűlt helyéből a Kutya arra következtetett, hogy talán mégsem Kázmér volt, hiszen Kázmér soha nem tudott ekkora helyet elfoglalni.

- Ez a sárkány biz nemigen fért volna el a hasam alatt! Hajaj! Igen... Abban a rettenetes kígyós erdőben... - emlékezett szomorúan a Kutya.

Azután elment Ausztráliába. A sivatagi szél a szemébe fújta a homokot, lába alatt aprócska fűcsomók kapaszkodtak, a távolban időnként feltűnt egy-egy ugrabugráló kenguru.

Egyszer csak egy patak partján álldogáló homokbucka mögött egy sárkány üldögélt. Ez is majdnem olyan volt, mint Kázmér, még arra az afrikaira is hasonlított, csakhogy ennek mintha majdnem fekete lenne a bőre, a taraja is hegyes-csipkés, és ráadásul zöld! És majdnem akkora, mint egy agárkutya. De a tizennégy kék szeme, az egészen a Kázméré volt. Odakiáltott hát:

- Kázmér! Kedves jó barátom! Csakhogy megtaláltalak! -

És rohant a felé a bizonyos bucka felé, de mire odaért, a sárkány megint csak a hűlt helyét hagyta maga után. És akkor a Kutya végképp elszomorodott. Mert ez a hűlt hely bizony nem az ő sárkánykájáé, hiszen ez akkora, de akkora, hogy ő maga sem foglal el akkora helyet.

- Hogy mennyi sok sárkány él a Földön! Több is talán, mint a mesékben... - álmélkodott a jelenségen a Kutya.

Azután elment Amerikába. Északról haladt dél felé. Már a Panama-csatornánál járt, és igen-igen levert-bánatosan ballagott, mert sehol az egész nagy kontinensen nem talált egyetlen fia sárkányt sem, nemhogy Kázmért.

Egyszer csak a tengerparton, egy szikla tetején egy nagyon gyanús figura üldögélt. Egészen olyan volt, mint egy sárkány, csak Kázmérra alig hasonlított. Csillogó fekete pikkelyekkel borított testének közepén smaragdzöld tüskés taréj meredezett, hét fején ezüstös páncéldísz villogott, a farka piros színben lángolt, tizennégy lábán hatalmas vörös karmok görbültek. Csak az a tizennégy szem, az volt olyan derűsen kék, mint Kázméré. Ahogy a Kutya ezekbe a szemekbe belenézett, kénytelen elkiáltotta magát:

- Kázmérom! Drága Kázmérom! Csakhogy megvagy! -

És rohant a felé a bizonyos szikla felé, de a sárkány nagyot ugrott, és csak a tenger csobbanása hallatta, hogy a Kutya netán most sem csak képzelődött.

Azután elment a Kutya Európába. Hogy miért is nem ott kezdte? Hiszen tudta, hogy Kázmér valahonnan a Fekete tenger partjáról származik! A Kutya az Atlanti óceánnál lépett partra, látta az Eiffel-tornyot és a Montmartre-t, bekukkantott a ködös Albionba, látta az Alpokat. - Ezeknél már csak a Madarak Hegye lehetett magasabb! - gondolta, látott zöld réteket és virágos lejtőket, barnagerendás alpesi házakat muskátlis ablakokkal, látta Nürnberget és a Rajnát, elhúzott a folyó menti várromok fölött, és lakmározott a teraszokon katonás glédába ültetett szőlőtőkék kövér fürtjeiből, látta Prágát, és elrepült a háromszögletű tér felett Budapesten. Itt nem akart megpihenni, mert a mellét csikarva szorította az emlékezés. Hát ment délnek tovább. Napsütötte tengerpart mentén virító cseréptető-dzsungelek, fehérfalú városok fölött suhant, látott kupolás mecseteket, és látott lándzsavégű minareteket a kék égbe fúródni, látott sárga búzatáblákat és íveltlombú pálmákat, látta a fél világot, vagy tán az egészet. Közben pedig folyvást arra ügyelt, nehogy valahol egy sárkányt elszalasszon.

Végül megérkezett. A Fekete-tenger partján leült a sárga homokra tisztes távolságban a tarka napernyők alatt és között nyüzsgő kétlábúaktól, és gondolatok nélkül bámulta a fehér tarajokat a kék vízen futkározni, amikor...

... amikor a habok közül kiemelkedett egy hatalmas sárkány. Csaknem olyan, mint amilyent a Panama csatornánál látott, csak sokkalta fényesebben fekete a pikkelyes teste, sokkalta tüzesebben vöröslött a farka, sokkalta smaragdabban ékeskedett a hátán a tüskés taréj, sokkalta ezüstösebben ragyogott hét fején hét ezüst koronája, és a hátából nőtt két hatalmas, zöldbe-kékbejátszó hollószárny felhőárnyékot vetett a vízre. A föveny felett köröző csodás hüllő tizennégy derűs kék szemével lepillantott a partra, az ott álmodozó Kutyára, és mintha mosolygott volna, majd egy hatalmas ívű fordulattal felemelkedett a felhők közé, és eltűnt az égen. Mint a füst.

- Veled tartok, Kázmér! Várj meg! - kiáltotta a Kutya, de addigra a sárkány már nem volt sehol.

- Legszívesebben magam is fehér füstté válnék, és szétoszlanék a kék semmiben... - emelkedett felfelé a Kutya kósza gondolata az eltűnt sárkány nyomában... Hátha utolérné... De a teste ott maradt a sárga homokon. A repülő gondolat alatt elültek a habok. A tenger kidobta kagylóit, moszatjait, élhetetlen-sodródó apró állatkáit, szegélyét pedig elnyelte a föld...

Nemsokára eléri a Madarak Hegyének csúcsát. Talál-e majd kalitot, akkorát, amelyben elfér?... Hontalan lesz, és örökkön repkedő a síkos márványgömb felett. Vajon mit szól az aranymadár? - és nézte a semmit az égbolton.

- A volt eltűnt. És most már a vannak kell lennie! Van is! Persze, hogy van! - kapott észbe a Kutya. - Vissza kell térnem. És ott találom. Bizonyosan ott találom! -

Felpattant, gerincét görbítette, lábaival megtaszajtotta a levegőt, nyugatnak fordult, és elindult. Olyan gyorsan repült, amennyire csak bírta. Vissza. Haza. Oda, a háromszögletű térre.

Épp hajnalodott. Az ég szürke volt. Esővel terhes. Csend ült a poros fák között, még a trolik sem jártak. Egy kőpadon szutykos ember aludt. Feje alatt iszákja, mezítelen sarkai kérgesek. Gömbölyödve aludt, mint a fázó társtalanok, ha nincs kihez bújniok.

A Kutya az alá a pad alá mászott. Teste-lelke leereszkedett a földre. Fejét a lábai közé húzta, állát a mancsaira fektette, szemeit lehunyta. Hasa alatt megmelegedett az eltévedt fűcsomó, a kavicsos talaj, s alomnak jó volt a szétszórt szotyolahéj is. Pontosabban mindegy volt. Elfáradt.

Félálmában fehér füstté vált, és már el is oszlott volna a kék semmiben, amikor balról meleget érzett. Olyan meleget, amilyent egy hűvös őszi reggelen egy rózsaszínű sárkányka bocsájthat ki magából. A Kutya lassan arrafelé fordította a fejét, és nagyon óvatosan kinyitotta a fél szemét. Azután a másikat is. Előtte ragyogott az a kedvesen kék tizennégy szem.

Kázmér megérkezett.

- Elintéztem. Itt vagyok. -

- Láttalak erre-arra... -

- Én is. -

- Egyre szebb voltál, és egyre félelmetesebb... -

- Minél sebezhetőbb egy sárkány, annál keményebb páncélt növeszt. -

- Most egészen védtelen vagy. -

- Az. -

A Sárkány odahúzódott a Kutya mellé. És a Kutya ekkor vette észre még friss, gennyező forradást Kázmér hátán.

- Hát a nyolcadik fejed? -

- Nem adta vissza. A múltam ott röpköd a gömb felett. Néha leszállhat megpihenni az arany trónus támláján. Vele van a tarkaszárnyú egér, és a nyolcadik fejem. Nem unatkoznak, és azt hiszem boldogok. -

- És te? -

- Fáj. -

- Segítek. Jó? -

- Mit tehetnél? Nagyon fáj. -

- Házat építek puha ággyal, kenegetlek orvossággal, mesélek, te hallgatod. Készítek békés holnapot. -

- Jó - mondta a Sárkány, és lehunyta a szemét. - Most alszom. Sötétedéskor indulhatunk házhelyet keresni. Végy majd akkor a hátadra engem! Nagyon fáj! -

A Kutya rálehelt a sebre, ahol valamikor a nyolcadik fej ült. Kázmér elmosolyodott - már félálmában. A Kutya pedig fejét a vállai közé húzta, állát a mancsaira fektette, és behunyta a szemét. Képzeletét a végtelenbe küldte, vágyait szorosabbra fogta, és abban reménykedett, hogy addig talán nem veszi észre őket senki, és majd ha alkonyodik, nekiindulnak házhelyet keresni.

1986. szept. 12.

De addig előttük állt egy nap.

Először csak reggeledett. A Kutya beljebb húzódott a pad alá, hátát Kázmér szuszogó hasa elé gömbölyítette, és nagyon reménykedett abban, hogy a leveleitől fosztott száradó bokor teljesen elfedi őket.

A délelőtt még eltelt valahogy. Az egyik kőasztalnál néhány öregember üldögélt. Kártyáztak, söröztek, izzadtak. Gyerekkocsik mellett mamák olvasgattak. Nyárvégi hőség ült a gondozatlan tér fölött. A kaviccsal szórt focipálya és a tikkadt fűszálakkal, tépett bokrokkal szomorkodó park porcsillámokat eregetett a forróságtól remegő levegőbe. Rövid, néhány órányi nyugalom.

És eljött a délután.

A környező iskolák a térre ontották a kötőfékeiktől szabadult, visongó gyereksereget. A Kutya idegszálait készenlétre feszítette, füleit a zajokra hegyezte, izmait mozdulatlanságra merevítette, lehunyt szemhéja mögött a félelem karikái villództak. Legszívesebben láthatatlanná vált volna.

- Talán az is elég lenne, ha csak Kázmér válik teljesen láthatatlanná! Mert mi történik, ha...? -

És begurult a pad alá az első labda.

Mögöttük, a kiszáradt bokor legfelső ágán egy papírrepülőgép landolt.

Sportcipős lábak vertek port a pad előtt, marokszám szállt a homok, hinták nyikorgása, csúszkáló nadrágok surranása veszett el a gyerekzsivajban. Olykor akadálypálya lett a padsor, felettük megvadult lábak dobogtak.

Azután sípszó, füttyök, vezénylő tanári kiáltások. A tér elcsendesedett.

Tovább haladt a délután.

A Kutya hátán piros pamutgomolyag görgött végig, és megállt az orra előtt. Viseltes fekete félcipő kaparta elő.

Egy Népszabadság libegett alá később. Repedtkörmű kérges férfikéz emelte fel.

Majd a pad támlájára egy siheder telepedett. Szájából nyálas szotyolahéjak potyogtak.

Kázmér egyfolytában aludt. Rózsaszínű bőrén néha remegés futott végig. Álmodott.

- Ilyenkor tán a sebe sem fáj... - A Kutya aggódva pillantott barátjára.

Két kis sárga szandál harangozott a pad szélén. "Hej, Dunáról fúj a szél..." - dúdolta valaki a sárga szandálok felett. Kavicszápor kergette el onnan.

- Csípnek! - szisszent fel Kázmér.

- Már sötétedhetne! - morogta a Kutya, és a gennyező sebre lehelt.

- Jó... nagyon jó... - sóhajtott Kázmér, és megpróbált a másik oldalára fordulni. - Ha valaki bejárja a múltját, az nagyon elfárad - tette hozzá az átmeneti csendben, és már aludt megint.

Úgy tűnt, mintha ennek a napnak sehogy sem akarna vége lenni.

Egy fehér tornacipő köröket rajzolt a porba. Mellette a padon magnó nyekergett. Újabb tornacipők érkeztek, és ütemre toporogtak a kavicson.

Azután a magnót felváltotta egy gitár. Kamaszhang énekelt a fejük felett.

Alkony felé haladt a délután. Az ég szürkére váltott.

Mint apró felhő, fehér sál libegett lefelé. Szőke leányfej hajolt utána, s a zöld szempár bepillantott a pad alá:

- Egy kutya. -

A lány leguggolt, és simogatásra nyújtotta a kezét. Megjelent egy göndör fej is, meg egy kopaszra nyírt. A Kutya udvariasan barátságos tekintettel viszonozta a közlekedést, de nem mozdult. Kázmér álmából riasztott bódultságán azonban győzött a kíváncsiság. Felkönyökölt, és a srácokra bámult.

- Hát az ott miféle szerzet? -

- Egy kicsi sárkány. Nem látod? -

- Olyan nincs. -

- Látod, hogy van. Hétfejű. -

- Mennyit ittál, kétfejű? -

- De csodaszép ez az agár! -

- Vigyük haza! -

- Gyere kutya! Na, gyere ki! -

A Kutya védekezésül morgott egy szigorút.

- Hagyd! Nem látod, mennyire fél? -

Visszahúzódtak a fejek, és megint megpendült a gitár húrja.

- Simi! Énekelj még valamit! -

- Énekelj a sárkánykának! -

És énekeltek.

Közben leszállt az este.

- Tetszett? - hajolt feléjük a szőke fej, és a fehér fátyolsálat a Kutya nyakába kötötte.

- Még mindig itt vannak. Jé! - konstatálta a göndör hajú.

- Na, menjünk! Még nincs kész a matekom. -

A kopaszra nyírt elindult. Csend lett a téren.

- Aggódtál, Fehéragár? - kérdezte Kázmér.

- Aha. Az emberek nem nagyon szeretik a sárkányokat. Még az ilyen kicsiket sem, mint te. -

- Ugyan! A szemüknek sem hisznek. Én csak egy káprázat vagyok. -

- Mégiscsak féltettelek... -

- Inkább magadat féltetted, nem? Egy valódi kóbor kutya, akit megkergethetnek, megverhetnek. Téged elhisznek. -

- Indulhatnánk... -

A Kutya hangja kissé ingerült volt. Nem akaródzott filozofálni ennyi félelem után.

- Várjatok! -

Barnabás hangja barnán zengett. Még földet sem ért, még libegett kék köpenykéje, s ő maga is a köpenykében. Röptében Kázmér felé nyújtott egy kicsiny, simára csiszolt fadobozt. Olyan barnát, mint a hangja.

- Fájdalom ellen, Kázmér. Szükséged lesz rá. Nehéz az út, míg odaértek, és hosszú az idő, mire megérkeztek - mondta, s már ott sem volt, csak kék köpönyege terült szét a feketülő égen.

- Barnabás! - kiáltott utána a Kutya. - Nekem nincs üzeneted? -

- Magadnak kell döntened! - Barnabás hangja már a csillagok alól hullámzott halkan.

- ... Egyedül... - A Kutya szívébe beleült a szorongás.

Kázmér felkapaszkodott a Kutya hátára. Elindultak.

A Kutya óvatosan lépdelt, hátát egyenesre merevítette, fejét feltartotta, nyakát párnának nyújtotta a Sárkányka alá. Igyekeztek mellékutcákon haladni, ahol alig pislognak a lámpák, kikerülték a tántorgó részegeket, a csókolózó párokat, és megvárták, amíg az autók fénye elsuhan előttük.

- Merre? Te tudod, hogy merre? -

- A zöld felé, ahol a virágok nyílnak. Ki a városból. Arra. -

Kázmér néha meg-megcsúszott. Olykor megálltak.

- Nehéz lehetek, Fehéragár, igaz?

Kázmér szégyellte a tehetetlenségét. Fényes fekete pikkelyeire vágyott, éles, vörös karmaira, ezüst koronáira, hajdanvolt erejére.

A folyó már nem volt messze, eltűntek a sötét mellékutcák.

És éppen itt, és éppen most, egy házak közé ékelt templom előtt a Sárkányt mintha végleg elhagyta volna az ereje. Le kellett ülniök a lépcsőkre. Kázmér a templomkapu oszlopának dőlt. A Kutya elővette a kicsi, fényes, barna fadobozt. Kinyitotta. Három sárgafényű üveggolyó ragyogott benne. Egyet kivett, és Kázmérnak nyújtotta:

- Vedd be! -

Nem telt el két pillanat sem, és Kázmér tizennégy szemének kék derűje visszatért, és úszni kezdett előtte a város. A templomtornyok csilingeltek, a későn fekvők villanyfényes ablakai kacagni kezdtek, a falon megelevenedtek a gipszangyalkák, és felreppentek, a kivilágított kirakatok az égbe emelkedtek. Kaleidoszkóp-táncot járt a Belváros. A Kutya hangja nagyon messziről úszott felé:

- Gyere, Kázmér! Messze még a túlpart. A híd tele emberekkel. -

- Persze, persze... Siessünk, Fehéragár! Te csak fuss előre! Én rögvest szaladok utánad! -

Kázmér ült, nevetett és gyönyörködött, és nem tudta elhagyni a templomkapu oszlopát. Tizennégy lábacskájával indulót hadonászott, és egyre azt kiabálta:

- Fussunk, fussunk, házhelyet keressünk, fussunk a zöld rétre, vár már az én házam! -

A Kutya képtelen volt a Sárkányka hét száját befogni. Visszhangoztak a házfalak. Egy nő megállt előttük:

- Ez hihetetlen! -

A nő szája hangtalanul bökte ki a szavakat, és nem tudott továbblépni.

Egy elegáns ősz úr régimódi sétabottal a kezében kővé meredt a látványtól.

Egy fehérruhás kislány futott feléjük, felnevetett:

- Micsoda mókás egy sárkány! De anyu! Fagylaltot ígértél! - és magával rángatta a nőt. Azután az öreg is továbbhaladt fejcsóválva.

Kázmér végre elhallgatott. A Kutya mellében hangosan dobogott a félelem. Üres lett a Duna-part. Körülnézett, és nagyon óvatosan felemelte a Sárkánykát, mint egy gyereket, és elindult vele a folyó felé. Kázmér a Kutya vállára hajtotta mind a hét fejét, és mókás dallamokat dúdolt csendesen. Így mentek a hídon át.

A Kutyából elszállt a szorongás. Tudta, dolga van. Már az sem zavarta, hogy néhányan utánuk fordultak.

Elérték a Tabánt. Megálltak.

- Jó volna itt, Kázmér? -

- Nagyon - suttogott Kázmér.

A teste mintha könnyebb volna...

- Mégis merre? Mondd, hol gondolod a házad? -

Kázmér a Kutya nyakába kapaszkodott, magasra nyújtózott, és körülnézett. Fojtottan feljajdult, azután visszatette mind a hét fejét a Kutya vállára, mint akit elhagyott az ereje, és elsírta magát.

- Kérsz egy üveggolyót? - kérdezte a Kutya.

- Nem. Most nem. Hanem... Látod? Ott! Virágzik a gesztenye! Szeptemberben! Az alatt rakjunk tanyát! -

A virágzó gesztenyefa tényleg ott állt a domb tetején. Messze és magasan. A fekete égen csak a sziluettje látszott, de gyertyái fehéren vibráltak a holdfényben.

Tehát arra.

Feltámadt az éjszakai szellő. A Kutya nyakán táncolt a fehér sál, lábai alatt meg sem lebbentek a fűszálak. Kázmér tizennégy kék szeme beragyogta az utat. Köves lépcsősoron kaptatott, kitaposott ösvényre fordult, kavicsos sétányon lépdelt. Körülöttük tiszteletteljesen meghajoltak a későn nyíló kutyatejvirágok sárga fejecskéi. Előttük a ciszterna rozsdaszín fala csikorgott.

És mentek felfelé, még mindig felfelé.

Már hajnalodott.

- Most kérek egy üveggolyót! - nyögte Kázmér.

A Kutya egyre könnyebb terhét óvatosan letette a fűre, és kivette a második üveggolyót.

Alattuk csillogott Pest, köröttük, amerre elláttak, a derengő homály, ahol álltak, a fekete Tabán. Még pár lépés a virágzó gesztenyéig.

- Nézd, Fehéragár! Ez lesz a mi utcánk! -

Kázmér egy rozsdásodó utcatáblára mutatott a gyepen.

- Mi a neve? Hol fogunk lakni? Na! Olvasd már! -

Kázmér tizennégy szeme derűje fényt vetett a bádoglapra, és kacagott, és táncolni kezdett a világ. Varázsos üveggolyók!

A Kutya felemelte a zománcát vesztett, repedezett, igen öreg névtáblát. El Kuvik utca. Ez volt ráírva.

- Nem! -

Eléje buktak a szavak: "... végén egy fekete kereszt áll. A kereszten egy kékszárnyú, fehérruhás angyal ül a vár. A halálraítéltekre vár..."

- Nem! - kiáltott a Kutya. - Nem! -

- De! - válaszolt halkan Kázmér. - Itt fogunk lakni. -

"Az angyal vár..." A Kutya nem szólhatott semmit. Sötét lett benne minden, akaratvesztett és erőtlen. A teste is, a lelke is. Hát legyen!

A táblát egy bokorra tűzte, felemelte Kázmért, és a könnyű kis testtel tovább indult a láthatatlan utcán, felfelé.

Kázmér alig tudott nyugton maradni a Kutya ölében:

- Nézd! Ezt a sárga házat! Nézd! Fekete rácsos ablakok, egy sarokerkély. Madár tartja a szárnyaival. Pont olyan, mint az arany madár a Hegycsúcson. És azt nézd! A másikat! Csúcsíves ablakok! Mit gondolsz, hány száz éve áll itt ez a ház? Kicsiny mesepalota! És a túloldalon, ott! fekete cégtáblán kehely lóg, rajta a kígyó tekeredik. Ezüst kehely ezüst kígyóval. Milyen közel lesz a patika! És ott a tejbolt! Érzed a sajtok illatát? Nagy, kerek, kövér sajtok. Még a lehúzott redőnyön át is kicsúsznak a szagok! Itt fogunk vásárolni. Tejet, meg meleg, barna-ropogós zsömléket. No, mit szólsz? És ott, az utca végén! Földbesüppedt, kétablakos fehér házikó! Piros muskátlik virítanak a párkányon. Siess egy kicsit jobban! No, fogadok, fehér függöny fedi az ablakokat... Itt! Itt állj meg! Jó? Itt lesz a házunk. Látom. Már vár ránk. -

A Kutya hallgatott. Köröttük az őszi füves park, néhány lécét vesztett pad, ecetfák és bokrok. De fenn - pár lépés csupán - ott áll a kereszt. Nagyon jól látta. A fekete kereszt.

- Ugye, te is ilyennek képzelted, Fehéragár? Szólj hát! Egészen kicsi ház. Egy kétszárnyas fakapu bronz kilinccsel. Fölötte erkély, mellette egyetlen ablak. Belül csigalépcső vezet egy keskeny folyosóra. Onnan nyílik az erkélyes szoba. A fala bordó kárpittal vont, bordó bársony fotelek szétszórva, és tükrök. A vázákban tarka kerti virágcsokrok. És egészen estig besüt majd a nap... -

- Igen... - szólt a Kutya. És látta, hogy az angyal leszáll a keresztről, és eléjük jön. Ujját a szája elé teszi, karját Kázmér felé nyújtja.

- Nem adom! - kiált a Kutya.

Az angyal a fejét csóválja rosszallóan. Feléjük emeli a tenyerét. A Kutya megáll. Az angyal egészen közel lép hozzájuk. Szótlanul letekeri a fehér fátyolsálat a Kutya nyakáról, és ráborítja Kázmérra.

- Már nem fázom, Fehéragár. Begyújtottál a cserépkályhába, mi? Érzem ám! Fehér cserépkályha. A kályhaszemekben fehér angyalok repülnek, kék szárnyaik vannak, és meleget hintenek rám... -

A Kutya áll, és nézi ölében a Sárkánykát. Már olyan kicsi és könnyű, mint egy virág.

Sírni szeretne, de nem megy. Áll a fekete kereszt alatt.

- Ártatlan - mondja. - Ne kínozd, kérlek! -

Az angyal hallgat, elfordul, lehajol, és meggyújt egy szál gyertyát a kereszt tövében.

Már kél a nap. Kelet felé rózsaszínű az ég alja, mint Kázmér didergő teste. Feljebb kéklő ragyogás világít, és egyetlen felhő sincs sehol.

- Gyújts még több fényt, Fehéragár! Szikrázik az én csillárom. Még több fényt, kérlek! Hiszen már éjszaka van! -

Az angyal még egy gyertyát gyújt. És még egyet. Lobog a fekete kereszt alja. Azután odalép a Kutyához, és átemeli Kázmér testét. A melléhez szorítja.

- Inkább én! -

Az angyal nemet int. Ez már az ő dolga. Ölében a testtel felemelkedik a kereszt tetejéig, ott leül. Úgy ül, mint amikor várt.

- Boldog vagyok, Fehéragár. Tudod-e, mindig reméltem, együtt élünk majd. Elég volt a világjárásból. Igaz? Te is így gondolod... -

- Igen. Elég volt. És én is nagyon boldog vagyok... -

Az angyal felemeli Kázmért, és mint amikor a gyermek a kezére szállt pillangót repíti, ellebbenti a Sárkányt a kelő nap felé. A test repül. A színe beleolvad a hajnalpírba. A fátyol fehér felhővé gömbölyödik a Tabán felett. A Kutya meg ott áll a kereszt alatt. Immár egyedül.

Az angyal nézi őt, és tudja, még néhány pillanat, azután megfordul majd, és elindul vissza, lefelé az El Kuvik utcán.

1986. okt. 19.

A Kutya elindult lefelé az El Kuvik utcán. Útját izmai irányították, és nem hitte igazán magamagát sem.

Átvágott a gyepen, keresztül ugrotta a Ciszterna alacsonyan csikorgó betonfalát, belegázolt a játszótér homokjába, bokrok ágain hatolt keresztül, padokba botlott és rozsdás csőkorlátokba, poros ösvényekre tévedt. Szeme előtt a rózsaszínű-kék-fehér elmúlás képe illant, sziporkázott, oldódott tünékenyen, mint egy függöny a létező dolgok előtt. Közben kisütött a reggeli nap.

- Azt hihetném, nyár van... - mormogta.

Vágyott a hiányérzetre, de csak a SEMMI legbelül. Még nem került elő a magára maradottság igazi fájdalma. Testében, agyában fáradtság zsibongott, és vitte a lába irányítatlanul.

Közel járt a Rácfürdőhöz. Leült, és várta tudata visszatértét: bámulta a sárga avart, a kunkorgó, száradó levelek közül kikandikáló élénkzöld fűszálakat, behunyorgott a fák közé, érzékelte az egymást takaró törzseket, a csupaszodó ágakat.

Három vékonyka ág között, fenn, egy félig-harapott alma ült. Virított a piros folt a szürke, levéltelen ágak kusza rajzolatában.

- Talán valaki feldobta játékos kedvében, és beszorult. Másképp hogyan kerülhetett oda? -

A kép befurakodott gomolygó tudata közepébe: egy piros, félig-harapott alma fenn, az ágak között!

Feketerigó szállt az ágra, csipkedni kezdte az álmát. Eleinte bátortalanul, oda-odakapva, majd egyre mohóbban csapkodta, vagdosta. Az alma persze kilazult, és lepottyant a földre. A rigó még oda-odavágott a gyümölcs helyére, csalódottan nézelődött, toporgott az ágon, azután elrepült.

- Az ostoba madara! Hisz ott a csemegéje a fa alatt! - A Kutya csúfondárosan elmosolyodott, úgy általában a madarak butaságán, és eszébe jutottak Kázmér fitymáló szavai erről a szárnyas népségről.

Ekkor hatalmas fényesség zúdult le az égboltról. Cikázó, villámló, szemet égető, idegeken rángatózó, hatalmas fényesség. Mintha rázuhant volna a Nap.

Ismerős forróság rohanta meg a testét, ismerős és védhetetlen félelem fogta markába a lelkét: Megint az arany madár? A fényességes, forróságos, hatalmas, hegycsúcson trónoló, múltakat birtokba vevő arany madár?

Szörnyű fájdalmat érzett a nyakszirtjén. Mintha a Nap odaült volna, pontosan a nyaka tövére. Elterült, eszmélete becsukódott, és hagyta, hogy körülölelje a forróság.

- Az örökséged. Hogy tudd, mindétiglen a foglyom vagy - búgott a fülébe a sűrű izzás. Az arany madár hangja.

A Nap, az igazi, a virágzó gesztenyefával ékes domb mögött hanyatlott alá, amikor a Kutya magához tért.

- Az apám valódi, fekete pikkelyes, hétfejű, hétkoronás sárkány volt, amikor fogságba került. Lenn, a Duna alsó szakaszán tonnás köveket rakott halomba, és vérrel írt leveleket küldött nekem... - suttogott a hang a nyaka tájáról. Erre ébredt.

A Kutya gyötrött testét kiegyenesítette, a fejét félregörbítette, csigolyái fájdalmat sikítottak a fülébe. Kázmér nyolcadik feje ült a nyakszirtjén, rózsaszínűen és kék szemekkel. És fájt az a fej. Égetett. Mintha az arany madár a fényt a gerincébe oltotta volna.

- Végül is igazad lett, Kázmér. Úgy történt, ahogy mindig is kívántad: együtt fogunk élni eztán örökétiglen. Míg magam is fel nem keresem az El Kuvik utca keresztjét. Csak ne fájnál annyira! - mondta a Kutya.

- Hajaj! De mennyire együtt, és mennyire örökétiglen! - válaszolt a Fej. - Csakhogy én nem vagyok Kázmér. Én a Nyolcadik vagyok, és gyökeret eresztek benned, mert ez az arany madár parancsa. -

- Igen, igen... Láttam Kázmért elrepülni a Nap felé... -

- Én meg a Naptól jöttem hozzád. Kázmér már a SEMMI, én meg itt ülök a füled mellett. Én VAGYOK! -

A Kutya észrevette az avarban a félig-rágott, félig-csipegetett almát. Eszébe jutott a buta rigó esete. Észrevette a fákat, az utakat, a nedvesen húzódó vaskorlátokat a kőlépcsők mentén, észrevette a fekete Tabánt. Megpróbált felállni, de vonzotta még a Föld és a fájdalom.

- Az anyám hétfejű hullámtaraj volt a Fekete-tengerben. Miután megszült engem, eltűnt a parti fövenyben. Akkor az apám elrepült velem Északnak, ott megtalálta a Nagy Fekete Medvét egy nagy fekete barlangban. Nála nőttem fel. Amikor a Nagy Fekete Medve meghalt, elindultam világgá. Bolyongásaim közben szép fényes, fekete pikkelyek nőtték be a testemet, hatalmas vörös karmaimmal az állatokat riogattam, hét ezüst koronámmal tiszteletet csikartam ki az alattvalóimból... - suttogott tovább a Nyolcadik.

- Ne túlozz! Ez nem Kázmérhoz méltó! - szólt feddőn a Kutya és megint megpróbált felállni.

- Mindig szerettem volna alattvalókat... -

- Igen, ez így igazabb. -

A Kutya feljajdult.

- Egyébként, ha elfeledted volna, a hónod alatt szorongatod Barnabás faládikáját, benne a harmadik üveggolyóval. Mi volna, ha kipróbálnád? Talán talpra tudnánk állni. -

- Nekem is eszembe juthatott volna! - mondta a Kutya, és már nyitotta is a fadobozt.

- Mindegy, melyikünk gondolja... -

A Kutya bekapta a sárga üveggolyót. Nem telt el két pillanat, és összegabalyodtak a fák, a csupasz ágak alól a sárga avarszigetek felhőnek emelkedtek az égbe, és a fehér felhők a lába alá telepedtek.

- Hurrá! Már nem fájnak a gyökereim! Csak érzem, mint nőnek, húzódnak szét a testemben! - kiáltott fel ujjongva a Nyolcadik.

- Az én testemben! - nótázta a Kutya. - Te csak egy fej vagy, egy fej, egy fej... -

- Nem! - szólt józanul a Nyolcadik. - Én te vagyok, te pedig én. Ez eddig is így volt. -

- Igen, Kázmér. Mindig tudtam. De talán nem volt ennyire nyilvánvaló. -

És tánclépésben elindultak megint világgá.

Már sötét volt. Éjszaka. A Kutya négy lába vitte a két fejet úgy tíz-húsz centiméterrel a föld felett. Mind a két fej nagyon jókedvűen viháncolt, hülyeségeket motyogtak egymásnak, és vígan kuncogtak rajta. Volt, amikor olyan viharos hahotában törtek ki, hogy visszazengtek a Gellérthegy sziklái. A járdára halvány köröket világítottak a kandeláberek. A két viszketeg fej alatt a kutyatest táncra perdült a sárga fényfoltokban, körülölelte a vasoszlopokat, átugrált a hegyes végű vaskerítéseken, felreppent, és sárga leveleket tépdesett az út menti fákról. Közben persze így-úgy tartotta az irányt: kijutni a városból. De hát a varázsos üveggolyó kihörpintette fejeiből az értelmet.

Hajnalodott, és megjelentek az emberek.

Épp a Gellért Szálló kapuja feletti esővédőn csúszott lefelé hatalmas kettős kacagással, a lendülettől átrepült a villamossínek felett, és kikötött az obeliszk ötágú csillagának a csücskén. Alatta megállt egy ember, és felnézett. Az öregúr volt a régimódi sétapálcájával. A két fej megpróbált csendben maradni, csak a szemeik kuncogtak. Az öregúr elsietett. Látták, hogy a túloldalon posztoló rendőrrel tárgyal, és feléjük mutogat.

Gyorsan átrepültek a Duna felett. Egy kirakodásra váró teherautó tetején pihentek meg egy szőlőfürtökkel megrakott ládán. Az ellenállhatatlan csemegén üldögélve két szájjal víg lakmározásba csaptak, és habzsoltak önfeledten.

A csarnok felé a nő igyekezett, karján fonott kosár, a kezét a fehérruhás kislány fogta. A Kutya épp az orruk elé hajította a szemeitől megfosztott szőlőcsutkát. A nő felpillantott, és a kislányt maga után vonszolva éktelen sikoltozással futni kezdett:

- Szörnyeteg! Ott, a tetején! - mutogatott.

Hamarosan kisebb tömeg csoportosult a teherautó körül, felfelé nyújtóztak és zsibongtak. A két elmerülten táplálkozó fejnek akkor vált feltűnővé a hangzavar, amikor egy gumibotos rendőr a zsebéből előhúzott egy URH-vevőt:

- Egy kétfejű kutyaféle szörnyeteg itt tombol a ... - A Nyolcadik fogta fel elsőnek a helyzet komolyságát:

- Gyerünk, mert még ellátják a bajunkat! -

A Kutya igyekezett minél gyorsabban eltűnni a háztetők felett. Lihegve ült le egy erkély kőmellvédjére. Mellette a házfalon fekete lobogó lógott szomorúan, alatta ovális tábla hirdette: "........ iskola", szorgos öregasszony takarított odabenn, piros kötött mellényt viselt. Kitárult az erkélyajtó, porfelhőt eregetett egy kockás rongy. Két szájból két tüsszentés, a rongy megállt a levegőben, partvisnyél koppant a kövön, és az öregasszony szeme, szája kerekre tágult a nyitott ajtóban. És úgy maradt. A Kutya sajnálkozva felreppent. Amikor már vissza mertek nézni, a pirosmellényes néni hadonászva lógott ki az erkély mellvédjén, és rekedten nyikorgott:

- Segítség! Vámpír! Segítség! -

A Kutya és a Nyolcadik elhagyta a kőelefántnak sikeredett templomot, tágas úton repült végig, alatta buszok, autók suhantak. És feltűnt egy visító rendőrautó.

- A dolog kezd komollyá válni - vélte a Kutya.

- Magam is azt hiszem. Adjuk össze az akarásukat, és próbáljunk nagyobb sebességbe kapcsolni! - ijedezett a nyolcadik.

- Az akarat kevés, a lábaim teherbírása pedig véges -

Úgy hullott ki belőlük az üveggolyó jókedvre derítő varázsa, mint egy verébtotty. Leesett, és összetört a járdaszegély kövén. A golyóba gyűlt forró fájdalom szétfolyt az üvegszilánkok között. Egy fehér tornacipő belegázolt az aprócska nedvességfoltba, megcsúszott, és tulajdonosa fenékre huppant, ám sajgó fenekén ülve észrevette a repülő kétfejű csodabogarat, amint egy villanyvezeték felett kúszott át. Az úttesten egy, kettő, három, négy, sőt! számtalan szirénázó rendőrautó száguldott el, közvetlenül mellette. A lehúzott ablakokból rendőrfej fürtök tekintgettek az égre.

A göndör hajú fiú idegesen váltogatta lábait az autóbusz megállóban:

- Már megint érkezett "valaki". Már megint elkések! -

Az egy, kettő, három, négy, sőt! számtalan szirénázó rendőrautó visítva utat követelt magának. Az égre meredő fejeket követve ő is észrevette a Kutyát. Elmosolyodott: egy ismerős a háromszögletű térről!

Puskalövés dördült. A göndör hajú fellélegzett: a Kutya feljebb emelkedett.

A kisfiú sem fogta fel a helyzetet. A szirénázó rendőrautókból felfelé irányzott puskalövések záporoztak, és egy Kutya egy sárkányfejjel a nyakán a levegőben talpalt a házfalak között. A kisfiú a falhoz lapult, és elbőgte magát:

- Miért kell kiirtani egy repülő kutyát? Még ha a sajátján kívül egy sárkányfejet is visel a nyakán? Kit bántott? -

A szőke lány megállt mellette:

- Nem fogják elkapni, ne félj! A mesékben minden jól végződik. -

A gyerek logikusnak érezte az érvelést, és megnyugodott.

- Menjünk együtt! Én is az iskola felé igyekszem - mondta a lány, és kézen fogta a fiúcskát. Amikor visszanéztek, már nem látták a repülő Kutyát. A rohamkocsik megszaporodtak, utánuk ponyvás dzsipek száguldottak, bennük katonák ültek géppuskát szorongatva, azután piros tűzoltóautók, lánctalpas harckocsik, majd légvédelmi ágyuk zárták le a konvojt. És mindegyik szirénázott. Az egész város szirénázott.

A Kutya az országút felett már elhagyta a zöld táblát: BUDAPEST.

- Miért ez a hajsza? Mondd, miért? - kapkodott levegő után a Kutya, és egy rendkívül bravúros kanyarral az utat szegélyező erdőbe vetette magát. Mögötte fékek csikorogtak, és a járművek éktelen zörgéssel utána kanyarodtak a földúton.

- Ki tudja követni az emberi logikát? - a Nyolcadik késve nyögte ki a választ.

A kocsik megálltak. Fegyvereiket a mellükhöz szorítva száz meg ezer rendőr, katona, tűzoltó ugrált ki belőlük, és előre nyomultak a fák között a cserjéket letaposva, az ágakat letördelve, fákat kidöntve, mereven felszegett fejjel, fürkésző tekintettekkel, sípszó sivított, káromkodások röpködtek, vezényszavak dörögtek.

A Kutya egyre beljebb bújt a sűrűbe.

A zajok hol távolodtak, hol felerősödtek ismét meg-megszakadva. Az üldözők mintha elbizonytalanodtak volna. A Kutya a fák fölé emelkedett.

Odalenn az egymást lökdösődő, tolongó emberek az égre irányított puskacsövekkel, mint gyilkos kukacok nyüzsgése a békésen meredező, halott levelektől sárgán pöttyözött fekete ágak alatt. Aztán egy patakot keskeny liget kísért hűségesen, majd eltűnt az is. Csend.

- Hunyd be a szemed, Nyolcadik! - suttogott a Kutya.

Süvített a levegő, amint zuhant lefelé. Alatta sárga, végtelen kukoricás. Az életüket vesztett száraz szárak mint lándzsák meredtek felfelé, és vészesen közeledtek.

- Lapulj a fejemre! - kiáltott most.

Amikor földet ért, a barna szárak pattogva roppantak alatta.

- Feladtam. Fáradt vagyok - terült el a Kutya.

- Én meg azt hiszem, győztünk. Itt találjanak meg, ha tudnak! - nézett körül a Nyolcadik. Nem látott mást, csak a szárak sűrűjét.

Szuszogtak, pihegtek: egy tüdő két fejjel próbált levegőhöz jutni.

A Kutya hátrafordult, és a Nyolcadik szemébe nézett:

- De miért? Miért kellett menekülnünk? -

A Nyolcadik kék szemei nem világítottak olyan derűvel, mint az a jól ismert tizennégy. Valami másság volt benne, ami nem illet Kázmérhoz. - Most vettem csak észre? Vagy a félelem oltotta ki azt az örök derűt, ami mindig elővillant, ha rám nézett? - villant a fejében sárga kétely.

- Csak te menekülsz, Fehéragár... Én kénytelen vagyok veled tartani. -

A válaszban az arany madár hanghordozása...

- Azt ajánlom, ne keveredj az emberek közé! -

Idegenszerű és rideg minden szava.

- Hmm - hümmögött a Kutya, és rámosolygott a Nyolcadikra. Azt a szeretetet akarta látni...

A Fej elfordult.

Most külön-külön jártak a gondolatok a két fejben.

A kukoricaszárak zörögve neszeztek, mintha valakik járnának a közelben. Suttogó hangok, szófoszlányok kúsztak feléjük. A kutyatestben megállt a vér.

- ... lehetetlen... -

- ... nyomuk veszett... -

- ... ráadásul elszakadt a köpenykém... -

- ... éjszakai csillagfénnyel összevarrhatod... -

A megkönnyebbüléssel egy időben a zizegő szárak közül előbújt Artúr, Béla, Jákob és Árpád.

- Mindig a legjobbkor érkeztek! - vakkantott a Kutya.

- Hiába gúnyolódsz! - mondta Jákob. - Legalább ezer puskagolyót kaptunk el a levegőben! -

Azzal előhúzott egy kékpettyes tarisznyát, és kirázta belőlük a töltényeket.

- No? Egy egész halom halál! -

- Bocsássatok meg! - tette a mellére a mancsát a Kutya, és kutatón végignézett zilált csillagjósain. - Hát Barnabás hol van? -

A négy csillagjós egymásra pillantott, lehajtották a fejüket.

- Felszállt a Napba. Porrá égett - mondta halkan Árpád.

- Akkor. Hajnalban. Tudod. Ismered a törvényeinket - tette hozzá Béla.

- De hát... - kezdte a Kutya, és hátrabiccentett a Nyolcadikra célozva.

- Ő a tied. Egy emlék. Vagy büntetés. Aminek érzed - szólt Artúr.

- És így a tietek is... - következtetett a Kutya.

- Hm. Inkább az arany madáré. - Jákob hangjából úgy tűnt, be akarja fejezni a témát. - Hoztunk neked valamit, Fehéragár. Azért jöttünk. -

És a köpenye alól elővett egy apró palackot. Sötétzöldet, felirat nélkül. A Kutya forgatta, nézegette, a Nyolcadik szeméből egy könnycsepp hullt alá.

- Mi ez? - kérdezte a Kutya, és a hallgatag csillagjósokra nézett. De egyik sem szólalt meg.

- Nekem kell kitalálnom? Furcsán tudtok segíteni! - mondta a Kutya.

- Tedd csak el, Fehéragár! - szólt a Nyolcadik a füle mögött. - Ők valóban jót akarnak neked. Majd meglátod! -

A hangja olyan halk volt, mint egy múltból felszálló sóhaj.

És hang nélkül, mint az emlékezet, felszállt a négy csillagjós is az égbe. Sokáig látszottak az őszi szürke égen. Az esőtől terhes felhők alatt úgy csillogtak a kék köpenykék, mint a madarak szárnyai akkor, ha alulról éri őket a surranó fény.

1986. okt. 28.

"... Volt egy bátyám is, zöldpikkelyes, sárgaszemű, tüzet okádó, hatalmas hétfejű. Szerettem. Tőle tanultam meg énekelni. Akárhogy is csodálkozol, valamikor végigénekeltem a felhőket a Himalája felett. Zengtek a havas hegyormok, az emberek a vállaik közé húzták a fejüket a félelemtől. Azt hitték, a Viharisten nótázik odafenn... Bátyám, a zöldpikkelyes, sárgaszemű, meghalt. Egy aranypáncélos királyfi döfte le apró acélkardjával, mert az ostoba elrabolta a Föld legszebb mesebeli királylányát. Hát így..."

A Nyolcadik mesélte-regélte folyton-folyvást Kázmér hajdani csillogásának történeteit. A fájdalmakat, az örömöket, a sikereket, a boldogtalanságokat. Néha úgy, mintha ő maga volna Kázmér, néha, mintha egy idegenről beszélt volna. Csak egy valamiről nem mesélt: hogyan lett a gyönyörű szép, feketepikkelyes hatalmas sárkányból olyan apró, védtelen testű, szomorú lelkű rózsaszín sárkányka, aki nem találta meg a helyét a világban. Pedig kereste. Bejárta érte az egész kerek Földet.

Így éldegélt a Kutya, hátán a folyvást mesélő Nyolcadikkal a már télbe forduló, egyre barnább, rothadó szagú hatalmas kukoricatábla közepén.

Eleinte, néhanapján a közeli erdőből puskaporropogás pergett, aztán dübörögve elvonultak a rohamkocsik, a dzsipek, a nehézkes tűzoltóautók, a légvédelmi rakéták és tankok. Csend lett. Olykor ki-kirepült a táj fölé egy alulról jóindulatúnak látszó, pergő propelleres, berregő helikopter, körözött az erdő és a környék felett. Azután az sem jött többé.

Közben a feketepettyes fehér Agár kuckót épített. A Nyolcadik ötletekkel irányította, a Kutya végrehajtotta. Lett egy óvó fészek gallyból, avarból, kukoricaszárból, tollból, pihékből, kései fűszálakból. Fészek, ahová behúzódtak estelente. Oh, nem! Nem az az erkélyes, bordó bársony kárpittal borított, angyalos-csempés fehérkályhás csodaház! Nem. De végül is bármelyik nap lehullhatott már a hó.

Korán sötétedett. Ilyenkor a Kutya kiült a kuckó elé. Fáradt volt. Már nehezen talált harapnivalót az üresedő, alvásra készülő világban.

Egy ilyen szürkületben, a kuckó előtt üldögélve, a Kutya így szólt:

- Te mégiscsak egy kicsit Kázmér vagy, Nyolcadik! - A Nyolcadik hallgatott.

- Ritkán fordulok hátrafelé. Tán észrevetted. Kerülöm az alkalmat, hogy a szemedbe nézzek. De ma, amikor, tudod, amikor az a nyúl elette előlünk a répát, az egyetlen-utolsót a feltúrt földben, akkor láttalak. -

- Csak nem? - a hetyke kérdés mögött rezgő kívánság bujkált. - És ugyan mit láttál? -

- Hmm... Kázmért mosolyra késztette volna a felsülésünk. Hogy épp az a szürke füles jószág, az a riadt és esélytelen, találta meg és rágja hangos hersegéssel a répát. A mi elrejtett répánkat. Hát megfordultam. -

- És? -

- Kázmér kuncogó, önmagán mulató derűje villant a szemedben. -

- Jó vicceid vannak, Kutya. -

- Fehéragár. -

- Rendben. Fehéragár! Akár így is szólíthatlak. -

- Amikor nagyon örülsz nekem... -

- Amikor nagyon... Folytathatom, Fehéragár? Szóval valahogy mégiscsak a testének része volnék... -

- Én neveltelek. -

- Világra segítettél, öntözgettél... -

- Amikor te már nem az a félelmetes, feketepikkelyes sárkány... -

- ... hanem egy vágyaitól fosztott, védtelen és puha, melegre vágyó kicsiny sárkányka voltam. -

A Nyolcadik szeméből könnycsepp gördült. Ugyanolyan maró és mégis lágyan meleg, a Kutya nyakszirtjén lepergő, szívet bizsergető könnycsepp, mint az, mint amikor a négy csillagjós lehozta neki azt a palackot. A Veszedelem napján.

Néhány nap múlva fekete felhők gyűltek az égen, és leesett a hó. Esett, hullt, kavargott hét teljes napon át. A Kutya behúzódott a kuckóba, didergett, éhes volt. Vele didergett és vele éhezett a Nyolcadik. A Kutya összegömbölyödött, a Nyolcadik pedig a két füle közé hajtotta a fejét. Felettük méretes hódunyha nőtt, hasuk alatt a mélyről a föld melege áradt. Sötét volt.

- Aludni kéne... - gondolták mind a ketten, de nem ment.

Közös emlékek kavarogtak a két fejben, és a képek a gyökereken át száguldoztak az egyik fejtől a másikig, a képek agyat, szívet cseréltek, összefonódtak, egybemosódtak. Melyik fej kié? S honnan indult az emlékezés? Nem tudta már egyikük sem.

A kunyhó résein beszűrődő halványszürke fény ébredése és kihunyása az idő múlását jelezte. Reggel. Este. Megint reggel. Megint este. Így telt el három hónap. Hangtalanul. Csak a gondolatok, a képek jártak a gyökereken át ide-oda, a Kutyától a Nyolcadikig, a Nyolcadiktól a Kutyáig. Ide-oda. Folyvást.

Míg ki nem sütött a későtéli nap, és cseperegni nem kezdett a kuckó eresztékein át az olvadó lé. Akkor kiültek szárítkozni a fehér napsütésbe.

- Megkínoztalak, Fehéragár. Egy télen át csak gyötörtelek. -

- Nem, Kázmér. Nem. Kell, hogy velem maradj! Szükségem van rád! -

- Az arany madár követe vagyok. Beléd oltottam a nem-felejtés gyötrelmeit. A dolgom elvégeztem, Fehéragár. -

- Míg kizöldül a fű, maradj! -

És a fű kizöldült. És megdőltek a kukoricaszárak. A hatalmas tábla közepén kicsiny barna kupola, a Kuckó. Héthatárból láthatóan emelkedett a pusztuló-éledő tájban. A Kuckó körül apró zöld sarjak bújtak elő. És messziről traktorok pufogása hallatszott.

- Közeleg a kiűzetés - mondta a Nyolcadik. - Tedd le a terhedet, Fehéragár! -

- Csak amíg barkát nevel a patakparti fűz, maradj! -

És kibontották rügyeiket a fák. A patakparti fűz halványzöld barkáit eregette a csorgó patak fölé az erdőszélen.

A traktorok dohogása egyre közeledett.

Egy hajnalon a Kutya kiment a patakhoz, leült a fűz alá, és nézte, hogyan borítja be a vas a zsíros földbe azt a Kuckót, a közös menedéket.

- Fogd hát a palackot, Fehéragár. Búcsúzzunk! -

- Ne még! -

- Menned kell. -

- Szedjük le együtt a szamócát a szétfutó puha szárról a cakkos levelek közül! -

- Az már a nyár. Az még messze van. -

A Kutya felállt. A fűzfa tövéből előkaparta Barnabás fadobozát. A barna fényt a tél lepattogtatta róla. Kinyitotta. Benne feküdt a zöld palack. Megforgatta: tele volt. Piros viasz a dugó tetején.

- Nyisd ki hát! És adj innom belőle! - suttogta a Nyolcadik.

A Kutya legszívesebben a patakban ülő, víznek utat álló, mohos kőhöz csapta volna a palackot, de már régóta tudta, hogy meg kell történnie ennek is...

Egy télen át volt ideje rá, hogy megfejtse a palack titkát. A Nyolcadik felé ágaztak a kérdések, okoskodások, és hangtalan képek úsztak visszafelé, a Kutya képzeletébe:

Látta magát a kora tavaszi napsütésben a patak partján a fűzfa alatt, és látta, hiányzik a nyakszirtjéből kikandikáló rózsaszínű sárkányfej. És látta a testét odabenn: a csigolyák alatt a húsban gombostűfejnyi, kéken csillogó apró kristály ült, belőle vörös gyökerek ágaztak szerte-szét, behálózták az izmait, ráfonódtak a csontjaira, befúródtak az agyába, ketrecbe zárták a szívét. Látta a kristály ragyogását, látta a lét gomolygását a vörös erekben, és látta a csöndet, a válasz nélkül hagyott kérdéseket, a kihűlt meséket, a helyet a nyakszirtjén, ahol nem ült a Nyolcadik.

Ekkor kezdett csepegni az olvadó lé. Ettől kezdve kért, könyörgött haladékért.

Amikor a fű kiserkent a Kuckó körül, újabb képek áradtak a Nyolcadik felől az ereken át, és befúródtak a Kutya agyába:

Látta az Időt! Az Idő olyan volt, mint az arany madár. Jött és elment, és amit maga után hagyott, az már csak a VOLT. És az Idő behúzta-vonta testébe a Nyolcadikat. Az Idő nyomorította, préselte, gyűrte azt a fejet, ameddig a szemek derűs kék ragyogásából csak egy apró, gombostűfejnyi kék kristály nem maradt a nyakcsigolyája alatt. Az Idő meggyötörte a Nyolcadikat.

Ezt látta a Kutya, amikor kiserkent a fű a Kuckó körül.

Most ott ült a barkát bontó fűzfa alatt.

Tehát ki kell innia a palackot. Legyen a búcsú gyors, az elmúlás könnyű, rövid.

A Kutya nem csapta a patakban ülő, víznek utat álló, mohos kőhöz a palackot. Nem. Lekaparta a viaszt, a dugót kihúzta, s az italt a Nyolcadik felé kínálta.

Az húzott belőle. Harmadát kiitta.

A Kutya elfordította a fejét. Érezte, megrázkódik a másik, a nyakszirtjét harapófogó markolja meg. A harapófogó szorított. Egyre jobban. Testében az erek megfeszültek, inai összehúzódtak, agyában egy szó üvöltött: "Fáj!". Szívének dobbanásait a ketrec elzárta, tüdejében megállt a lélegzet. A Nyolcadik nyögött kínjában, azután elsuttogta:

- Még! -

És kiitta a második harmadot.

A Kutya hátrafordult, és feledte, hogy "Fáj!". A Nyolcadik bőre olyan ráncos lett, mint a kimosott bőrkesztyű. Kék szeméből egy villanásnyi derűt még kipréselt, és a Kutya felé küldte. Azután leeresztette a szemhéját, amely mögül a golyók laposra szívódtak. Füle hegyén barna folt jelent meg, orrából csak a likak maradtak: két fekete üreg, apró, tágulni akaró, mint aki fuldoklik. A bőr összeszorította a koponyát, s mint lyukas luftballon, zsugorodott a fej, és már egészen barna lett, mint a sütőben aszalt alma. Eltűnt a szemhéj, két kicsiny forradás jelezte a helyét, s az orrlyukak besüllyedtek a feketepettyes fehér szőr alá. A Nyolcadikból, Kázmérból a Kutya nyakán csak a száj maradt, amely nyögött. Mintha "Isten veled, Fehéragár!" azt mondaná, de hallhatóan, a képzeleten innen, csak annyi hallatszott:

- Még! -

A Kutya a palack utóját ebbe a szájba öntötte.

Sírt. A könnyein át látta, a harapófogó feszítésének enyhüléséből érezte, hogy a nyakszirtjén nem ül már semmi. Testében az erek meglazultak, lélegzete szabaddá vált, szívének koppanása nem ütődött a falba.

A Kutya úgy sírt, mint egy ember. Ült a fűzfa alatt, érezte a felszántott föld szagát, hallotta a víz surranását a kövek között, de mégsem érzett semmit, mégsem hallott semmit, mégsem látott semmit. A tudata beleveszett a sírásba.

Sírt.

Közben bevetették a fekete földet.

Amikor abbahagyta, már kisarjadt az új mag.

Amikor felállt, már embernyire nőttek a vastag, üreges, kemény szárak.

Amikor megrázta magát, a levelek hóna alatt zöldvirágos apró csövek ültek.

Amikor elindult, címert bontott a szár hegyén a kukorica.

Amikor odaért, ahol valaha a Kuckó állt, addigra megsárgultak a szemek, és bajuszt eresztettek.

S ott belül - hiába teljes és élő az emlékezet, - az a kék kristálycsepp csak töredéke az egésznek.

1986. nov. 26.

Coda:

Egy kék kristálycsepp a húsba ágyazva...

S Te odalenn.

A bőr, mint kimosott kesztyű, ráncos...

Idefenn hideg van. - Fázol? -

Egynemű anyaggá válik a hús, az idegek, a velő,

Gomolyog, süpped meggátolhatatlanul...

Idefenn szürke az ég. - Látod? -

A szemhéj mögül a golyók laposra szívódtak...

- Hiányzol. Mondtál valamit? -

A száj besüllyed, és kivillannak a fogak...

Nem mosoly ez! Vigyázz! Enyészet.

Idefenn mocskos a lég: füst és gáz terjeng láthatatlanul...

Az orrlikak helyén két fekete üreg. Tágulni akar.

- Levegőt! - kiáltod, és beléd omlik a föld.

Kék kristálycsepp ...

Idefenn helyetted is élet, mert addig vagy,

Míg sejtjeim őrzik alakod, képed.

A kristálycsepp áttüzesedik. Piros.

Gondolataidat kigondolom.

A kristálycsepp lángra kap. Szereteted védőn átölel:

- Vigyázz! - suttogod onnan lentről...

... És átlépem a szakadékot, és felreppenek az úthenger elől, és tengerbe merülök a tűzeső elől, és kitérek a kés útjából, ha felém iramlik.

Mert fogod a kezemet.

1986. dec. 8.

Néha elég csak üldögélni.

Balra egy kamilla pohos bibéjét morzsolgatom, jobbra árvácska simul a lábamhoz, mint bársony lepkeszárny, előttem vasvirág fénylik, fogaim közt fűszál hersenti ki a nedvét.

Jókedv, rosszkedv mozdul szememben, mint a volt és a lesz.

Felrémlik: Valahol valami elmaradt. Néhány betű.

Idevetem, mielőtt továbbgondolnék.

Amúgy a palackon belül nem történik semmi.

            Minek a hamis üvegkép?

Szétfújom. Ezer csillámra porlik szét,

S minden csillámban ezer álom,

Vágyam, örömben, fájdalmam: létem.

A tört darabokat összerakom szépen,

Mi élő - káprázat! -

bennük megtalálom...

1987. jan. 11.

Amikor elindult a patakpartról, még csak a frissen vetett fekete föld göröngyein lépkedett, később már kisarjadt zöld fűszálak hajoltak meg alatta.

- Vetés ... Új élet... -

Orrába tavaszillat áradt. Lehajolt, és felállítgatta a megdőlt hajtásokat. Megpróbált feljebb emelkedni, bár úgy tapadt a földhöz, mintha egy elefántot kellene agárlábain cipelni, s amíg így, néhány centire a föld felett lebegve rakta egymás után a lábait, óvatosan, nehogy kár érje a vetést, a növények szemmel láthatóan húsosodtak, növekedtek. Ment. Már a szügyéig értek. Ment tovább. Már repülnie kellett volna, ha felettük akar továbbjutni. Erre azonban most nem futotta az erejéből. Hát evickélt a szárak között, és a tavasz élethozó, dús levegőjéből igyekezett kiszaglászni a nyomravezető illatokat.

Azon a helyen, ahol valaha a kuckó állt, sűrű, rózsaszínű sárkánymeleg billegett elő a föld alól. A Kutya megállt, lehajtotta a fejét, és aprókat szippantott a feláramló emlékekből. A kuckó helyén épp úgy, mint körös-körül mindenütt, ameddig ellátott, nedvtől duzzadó óriási kukoricaszárak álltak feszesen. Ha háromszor áll a saját hátára, akkor sem éri el a barnuló, lekonyuló címersorokat a levelek felett, nemhogy túllátna rajtuk. Tobzódó, hatalmas kukoricás. Az egész Világ egy hatalmas kukoricatábla. Felette a nyárvégi ég, nyakszirtjében egy kék kristály, fejében a Nyolcadik sok száz meséje. Nem tudta, mitévő legyen.

Zörrentek a levelek.

- Csillagjósaim. Majd ellátnak bölcs tanácsokkal... - Fel sem emelte a fejét.

- Előbukkannak mindjárt a lábaimnál, ahogy szoktak, megállnak, és néznek rám résztvevő pillantásokkal. -

És valóban megállt mellette valaki. De nem ám az az ismerős négy kék figura, hanem egy hatalmas pár csizma, abban roggyant, kopott nadrág, s ahogyan a Kutya egyre feljebb csúsztatta a tekintetét, az alak legtetején fehérszakállas emberfej ült, és mosolygott.

Felbuktak a Nyolcadik szavai:

- Azt ajánlom, ne keveredj az emberek közé! -

Így hát visszaeresztette a fejét, és úgy tett, mintha senki sem állna mellette hatalmas hószín szakállal és mosolygó kék szemekkel.

- Ej, de magányos vagy, te kutya! - hangzott onnan fentről a mélyszínű hang.

A Kutya a kuckó helyét bámulta mereven. Átfutott az agyán, hogy a szárak között aligha menekülhet. Az öregember zsebre dugott kézzel várt. Barátságos halkan közeledett másodszor a hang:

- Nincs otthonod, Fehéragár? -

- Volt. Itt. - A válasz ki nem mondatott, csak megfogalmazódott.

- Akkor újat kell keresned, igaz? -

Az öreg az egyik kezét kihúzta a zsebéből, kinyitotta a markát, és a Kutya elé nyújtotta:

- Nem a tiéd? -

A hatalmas tenyéren Barnabás faládikája kuporgott, mint apró csecsebecse.

- Nem - mondta a Kutya.

- A parton találtam. -

A Kutya felbámult a kék szemekbe. Nyugalom és derű bujkált azokban, de nem Kázmér derűje, hanem ősi, mindent tudó kékszínű bölcsesség. A tenyér azután becsukódott, s a dobozka visszasüllyedt a zsebbe.

- Kázméré volt. - Már megbánta, hogy szólt. Ugyan mi köze ennek a csizmásnak Kázmérhoz?!

- Adok néked otthont. Gyere velem! -

Csábították már más emberek is. Gondolata visszarepült a háromszögletű térre. Most azonban egyedül a saját sorsáról kell döntenie. És mi történhet, ami nem volna már édesmindegy?

Tiszta emberszag áradt az öreg felől, nem reszketett körülötte nyugtalan indulat. Talán ment is volna véle, de mozdulatlan maradt.

Az öreg akkor széthajtotta a szárakat, és elindult. A Kutya nézte a hátát, látta, megáll és visszafordul:

- No? -

Elindult utána.

Az öreg utat hajtott néki a szárak között, amíg ki nem értek egy rétre. Onnan taposott ösvény vitt tovább.

- Tudod, agár, tetszik a járásod, tetszik az a távolság, ami közted és a föld között van - szólalt meg az öreg először azóta, hogy együtt baktattak.

- Nem is látod! Előttem mész - hümmögte a Kutya.

- Mégis látom ám! - mondta huncut dallammal az öreg, s bár a Kutya nem láthatta az arcát, tudta, mosolyog.

Jókora házhoz értek. Goromba kövekből rakott falán sem vakolat, sem ablak. A keskenyebbik oldalán kétszárnyú deszkakapu zárt egy nagy, íves kocsibejárót. A tetőn téglakémény füstölgött.

Az öreg lenyomta a behemót rézkilincset. A Kutya megállt a küszöbön.

- Gyere, no! Épp most ment el a bátorságod? - hívta a hang melegen.

A Kutya mögül beáradt a fény a házba. Hatalmas hodály, a túlsó fala elmerült a sötétségben. Felül a tető sátra, alatta gerendák barnálltak. A tető és a kövekből rakott fal közötti hosszanti nyíláson besurranó rezgő fénypászmák súrolták a döngölt padlót. A hodály bal oldalának egy részén gyalulatlan, idő ette cölöpök galériát tartottak, szélén esztergált fabábokon fényesre kopott korlát futott, azután megtört egy lépcsőt szegélyezve, amely a térség közepére ereszkedett. A lépcsővel szemben épített tűzhely, benne apró lángok lobogtak, tetején vasfazék sustorgott. Előtte mélybe futó hosszú asztal kezdődött, s ülőhelyül fapad. A tűzhelyen innen, mint egy titokzatos fészek, téglával rekesztett cellányi helyiség, falában repedt festékű ajtó. Zugában szúette faláda. A kapu melletti fal előtt szalmazsák hevert.

A galéria megfeketült deszkamennyezete alatt a falon polcok, a polcokon bögrék és kancsók, mécstartók és petróleumlámpák, dobozok és palackok, kelmék, hangszervázak, az alacsony, külön életet élő térben egy fazekaskorong állt, körülötte még nedves agyagfoltok, edények, szerszámok. A kapu melletti falnál ládák, zsámolyok, rendetlenül szétszórva zsákok hevertek, meg fonott kosarak színes zsinórokkal, fonalgombolyagokkal, itt-ott felfüggesztve kürtök lógtak, hegedűk, lantok, szőttesek és szőnyegek, a sarokban ormótlan szövőszék, és a földön, ahol még hely maradt, forgácshalmok, cérnagubancok, drótok, és más hulladék. Akár egy műhely vagy lomtár, amelynek határát a galériát tartó facölöpök jelzik.

A hodály közepén nem volt semmi. Hűlt szagok terjengtek a levegőben.

- Ha fáradt vagy, heverj ide! - mutatott az eres kéz a szalmazsákra.

A Kutya beljebb lépett. Döngve becsukódott mögötte az ajtó. Kizárta a napot. A homály elkente a távlatokat, emberivé csökkentette a tér mélységeit.

Az öreg a tűzhelyhez ment, egy tányérba levest merített, az asztalra tette, és szólt:

- Ha éhes vagy, egyél! -

Azután komótosan felballagott a nyikorgó lépcsőn, és eltűnt a galérián. Csak a léptei alatt pattogó padló neszeit küldte onnan vissza.

A Kutya egyedül maradt. Bátortalanul elindult a tűzhely felé a döngölt föld felett, és megette a levest. Azután, bizonytalanul a szürke homályban, visszafordult a kapu repedésein beszüremlő fénycsíkok felé. Amikor a szalmazsákhoz ért, elnyúlt fölötte, és becsukta a szemét.

- Akkor is lebegsz, ha alszol... - suttogott fentről az öreg.

A Kutya még hallotta, mint leült: öblös fotel rugói nyögtek fel alatta. Azután elaludt.

- Anna! Ébresztő! -

Hangok közeledtek és erősödtek, amíg a tudatáig nem értek. Visszhangzott a név:

- Annaaaaa! Ébresztő! -

- Hol lehetek? -

Kinyitotta a szemét. Felül a zsindelytető sátra, alább barna gerendákból ácsolt szerkezet, amely sokszögűre szabdalta az összefutó teret, s körül a részleteit, éleit és távlatait vesztett hatalmas hodály. Csend. Hűvös és homályos zárt tágasság.

Szemben vele, odafenn, az esztergált fabábokon húzódó, fényesre kopott korláton könyökölt az öregember, mosolyogva nézett le rá, és a szakállból megint elősurrant a hang, most már csendesebben:

- Anna, ébresztő! -

- Elaludtam, hajaj... - Lerúgta magáról a kockás pokrócot.

- Valaki rám terítette. Észre sem vettem. - Felpattant a szalmazsákról, és akkor...

... akkor azt érezte, hogy szédül, bőrén levegő tolakszik, és olyan közvetlenül simogatja, mint a folyó vize, amikor úszott benne. Két mellső lába szőrtelen oldalához ér, testében még a takaró melege, de kívül árad az ismeretlen érintés: mindenütt csupasz és védtelen. Nem mert magára tekinteni, csak nézett felfelé, az öregre, testén borzongás futott végig, és kissé megbillent a szokatlan egyensúlytól. Kábult volt, mint aki nagyon mély álomból próbál kilépni, de nem megy mindjárt. A dimenziók összetorlódtak, a feje felett mintha lebegne a tér, egy pillanatra egybeszaladtak a véglegesnek vélt falak, a lépcső, s ott fenn a korlát egy félig látható emberrel. Azután érezte, vér járja át a húsát, hasán és mellén szégyenlős libabőrök pattannak-tűnnek el. Maga elé vonta a puha, kockás pokrócot.

- Szép vagy, Anna - suttogta fentről a hang. S már hallotta is a léptek neszezését, a lépcső nyikorgását.

A Kutya csak állt, s amikor az öreg rálépett a döngölt földre, ijedten érzékelte: szemei egyazon magasságban kapcsolódnak.

- Mi történt? -

- Csoda. Ember lettél, Fehéragár! - mondta az öreg.

Rendkívül magától értetődően hangzott.

- Gyere, nézd meg magad! - és kézen fogta a lányt, és odavezette az épített tűzhelyhez. Egy széken fehér zománcos lavórban meleg víz rezgett.

- Hajolj fölé! Nézd meg magad benne! -

És az ember-agár úgy tett. A víz fölé hajolt. Egy arcot látott, hasonlót ahhoz a szőke lányhoz, akitől a fehér fátyolsálat kapta, csak a rezgő tükörben ez a haj barna volt és hosszú. Válla alatt két kerek mellét látta, és két kezét, amint a víz fölé emeli.

Az öreg letette a lavórt a földre.

- Lépj bele! - szólt, és letérdelt. Fehér gyolcsot mártott a vízbe, azzal a lány testét végigmosta. Amikor az arcát mosta, a nyakát megfogta, amikor a nyakát mosta, a haját felfogta, amikor a karját mosta, simogatott a fehér gyolcs, amikor a mellét mosta, a hasán szaladt a víz, és a csípőjén csorgott tovább, amikor a hátát mosta, tompora hasadékán összeszaladt a víz, és lecsorgott a lábai közt.

... És még mindig nem tudta, kicsoda...

Az öreg puha kendővel megtörölte. Akkor ő azt gondolta:

- Születni jó! -

- Gyere! - hallotta. - Most már tudod, ki vagy! - És az öreg a kezét megint megfogta, és a lépcsőn felvezette.

Ott fenn a padlót bordó szőnyeg borította, puha bársony bordó szőnyeg, a falat is szőnyeg borította, fehér, puha, vastag szőnyeg, s a pamlag mellett gyalult asztalkán mécs és üvegpohár. A falból meleg áradt. Az öregből is meleg áradt. Szürke ingét kibontotta, kortyolt egyet a pohárból, és megcsókolta a lány vállát.

- Ülj le, Anna, és figyelj! Tudod-e, ki vagyok én? -

- Nem - mondta Anna, és leült a fehér pamlagra.

- Azt akarom, hogy szeress, s hogy szerethess, megismerjél! -

- Jó - mondta Anna, és karjait kerek vállaira fonta.

- Nevem Jákob. Itt élek már ezer éve és még annyi. Ezt a házat én emeltem, két karommal építettem, amikor még a hegyek álltak és azokon dús lombú erdő, errefelé, ahol most már nem láthatsz mást, csak puszta mezőt, ritka ligetet, rétet. A hegyekkel beszélgettem, a fákkal birokra keltem, erdőbéli leányokat mind magamévá tettem, és nemzettem embereket, férfiakat, asszonyokat, kik elhulltak mind mellőlem. Már azt hittem, magamra maradok, hiába vetek, hiába szántok, hiába aratok, nincs kinek. Már megkoptak a hegyek, már kidőltek az erdők, már a folyóból patak apadt, amikor erre járt egy asszonymadár, fényes tollú, fényes lábú, fényes csőrű arany madár. És férjéül kívánt. Boldog voltam, vígan voltam, folyton daloltam, folyton csak táncoltam, mert az aranymadár-asszony gyermeket várt. Én azt hittem, balga fejjel, repdeső, szárnyas gyermekeim lesznek, felrepülnek majd az égig, meghódítják a csillagokat, szárnyas ember-gyermekeim. De nem így lett. Hármat szült az arany madár, három fiút, szárnynélkülit, és itt hagyott. Azóta sem láttam, nem is kívántam. Felneveltem a fiúkat: egyik süket, másik vak, a harmadik néma. -

- Ó, te szerencsétlen, ősöreg Jákob! - sóhajtott a lány.

Az öreg visszanézett a múltjából fehér pamlagára, a fehér pamlagán ülő leányra, felnyúlt a magasba, a fekete gerendára, és leemelt onnan egy ezüstszín köntöst, reáborította a lány fehér vállára. Majd folytatta:

- Ne sajnáljál! Szeressél, Anna! Az aranymadár-asszony elvitte a múltamat, helyette itt hagyta őket, akik gondoskodnak rólam, velem laknak, velem esznek, felruháznak, és szeretnek. Csakhogy egyik éjszakámon álmot láttam, fényes álmot... -

- Mesélj, mesélj öreg Jákob! - szólt a lány, és ő is kortyolt a pohárból.

- Álmomban patakot láttam, patak partján fűzfa ült, a fűz alatt leány táncolt. Nem is táncolt, lebegett, a fűszál meg sem hajolt alatta, a százszorszép csak billegett, mert tetszett néki a lány, tetszett néki a tánc. Nekem is! Kétezer éves szívem dobbant, levettem szomorúságom, s beálltam véle táncolni, és keringtünk és forogtunk, és átöleltem és átölelt, kerengve szálltunk a patak vize felett, bódultan szálltunk a füves rétek felett, szédülve szálltunk a sárga kukoricás felett, mígnem idetáncoltunk az én házamba. És akkor megetettem, megitattam, fáradtságát mind lemostam, megcsókoltam, simogattam, és álmomban nőmmé tettem. -

- Tudom már, ki vagyok. Rólam szólt az álmod, nem? - nézett rá Anna, és felállt. Válláról lecsúszott az ezüst köntös, és átölelte Jákob nyakát, és feledte Jákob fehér haját, ezer évét, mert a teste keményizmú, erősizmú, melegizmú férfiember teste volt, s mert örömittas, gyengédszavú, szerelmes víg szíve volt. És a csókja, haj, a csókja, a nyelve íze, foga síkja, szája fodra! Mennyei lágy íze volt! S ahol csókolt, sok forró folt égette a testét, s vágyat szított a leányban.

Hogy mi történt ott fenn a pamlagon, arról a sok tarka szőnyeg mesélhetne, feltéve ha - a szőtt virágok szirmai szemérmesen be nem csukódtak volna, ha a madarak fejüket a szárnyuk alá nem dugták volna. Így hát nem látott senki semmit. Csak az ős Jákob érezte, hogy megint él, és a Kutya érezte, hogy otthonra talált, hogy soha többé el nem megy innen, és hogy milyen jó embernek lenni.

Ezt érezte, és azután megkérdezte, amikor már csak feküdtek egymás mellett, és a falból meleg áradt, és az indák, virágok, madarak félénken újra a pamlag felé mertek nézni, megkérdezte csukott szemmel:

- Honnan tudtad, hogy én vagyok? -

- Onnan tudtam, hogy a fűz alatt ültél, és a vizet nézted, onnan tudtam, hogy szántott földemen elindultál, onnan, hogy mire a közelemig értél, beért a szem a csuhéj alatt, onnan, hogy amikor mellettem a földre néztél, lebegtél a föld felett, és én is majdnem lebegtem az ujjongástól, onnan, hogy amikor mögöttem jöttél, nem hallottam a léptedet, és úgy jöttél, mintha táncoltál volna. -

- Én emberem, ezer éves, lehetséges, hogy erre vártam? Sosem tudtam, mégis vártam?

Csönd lett, nagy csönd benn a házban, és a hosszú, békés csöndben egyszer megint megszólalt a lány:

- A fiaid hová tetted? -

- Estére majd mind megjönnek. -

- Várom őket, ahogyan te. -

- Jönnek azok... -

- Szeretem majd őket, ahogyan te. -

- Tudom, tudom... - sóhajtott az öreg.

És Annának fájt ez a sóhajtás.

1987. jan. 24.

- Öltözz fel! Mindjárt megérkeznek. -

Az öreg a fehér pamlag mellett állt, és Annát nézte. Testén táncolt a mécs pisla világa, árnyékot vetett mellére, hasára, ágyékára. Mint a virág ha nyílik, lassan állt fel Anna, és meg nem állhatta: ős Jákob derekát hátulról átfogta, reácsókolt a vállára. Csupasz melle felizzott a férfiháton, de Jákob megint szólt halkan:

- Hallom őket a kert alatt, öltözz, Anna! -

Akkor mint fa a szélben, lehajolt Anna. A zsámolyon ruhát talált. Azt a flanel kék szoknyát magára kötötte, azt a fehér inget magára öltötte, vett fekete kötött mellényt, lábát papucsba bújtatta, hosszú haját fonatba fonta, megtűzte, és perdült már lefelé a lépcsőn. Meggyújtott minden mécsest körül a falakon, gyertyákat tett az asztalra, kibontotta a kenyeret a kendőből, az öt tányért és kanalat széjjelrakta, a vasfazekat emelte éppen, amikor nyílt a kapu. A lángok meglobbantak, majd meghajoltak. Jákob is elindult lefelé a lépcsőn.

A kinti sötét estéből belépett a három fiú. Megálltak, és annyit mondtak:

- Jó estét! -

Anna állt kezében a vasfazékkal, és várt. Jákob szavát várta, bemutatná fiainak, mondja, ki ő és mit keres itt. De az nem szólt. Akkor a levest a tűzre visszatette, két karját leeresztette, nézte őket így, együtt.

Akárha ott sem volna.

Gesztenyeszín hajú deli magas Árpád a kosarat a faládára tette, rőtszakállú vézna Béla furulyáit a polcra helyezte, szőkehajú világtalan szelíd szép Artúr a zacskó pénzt az asztalra vetette. Akkor Jákob hangja borította fel a neszekkel súrolt csendet:

- Öntsél vizet a lavórba! -

Árpád Annára mosolygott, és kezét megmosta. Artúr meg annyit mondott:

- Néked is jó estét, Anna! - és a lavór fölé hajolt, kezeit megmosta.

Mind az asztalhoz ültek. Anna a vasfazekat középre rakta. Jákob merített először, azután a többi, csendben, végezetül Anna. Ettek.

Négy koppanás: üres kanalak használatlan hangja az asztal deszkáján; négy dobbanás: öklök fáradt lazítása a napvégi gyertyafényben. Most szólalt meg újra Jákob:

- Eredménnyel jártatok-e? -

Körülhordta tekintetét fiain. Elsőnek bólintott rá Árpád, azután Béla, Artúr az asztal közepére mutatott. Jákob a zacskót kibontotta, a pénzt az asztalra szórta, gondosan megszámolta, azután Annához fordult:

- Töltsél, Anna! Hadd igyanak. Magadnak is végy egy pohárt, mert ez ünnep. Jó vásár volt. -

A pénz felét zsebre tette, a többit a lány felé tolta:

- Holnap bemégy a városba, és megveszed mind, ami kell. Ezen pedig - még egy pénzt tett a halomra - végy magadnak meleg kendőt, mert a régi elég keshedt. -

... Mindig így volt? Mindig itt voltam? Köztük? Együtt? Olyan magától értetődő az egész. Nekik. Négyüknek. Vagy játék? Úgy tesznek, mintha mindig így lett volna? Mintha mindig velük éltem volna? Ismernek. Ismerem őket. Feketepettyes agártestem, tarka egérszárnyam elégett a fehér pamlagon, és a palack zöld üvegfalán át lehet lépni. Csillagjósok pedig nincsenek. Ahogyan gurulnak a napok, elmesélhetővé válik az elgondolhatatlan... - gondolta volna Anna, de figyelt, mert a férfiak hozzá beszéltek.

Artúr egy vég vásznat kért meg sokszínű fonalat, köztük ezüstöt, aranyat. Árpád három zsákot tett elé, azon fekete betűk: "agyag". Béla rendelt húrnak való kutyabelet, szamárbőrt, lószőrt, sodrott selyem madzagot, ilyen-olyan faanyagot, Anna alig győzte hallani, a fejében megtartani, s Jákob még reá tett a halomra:

- A házat ki kell meszelni már, fogytán van a petróleum, szappan, gyertya, cipőkenőcs, végy fenőkést, öles deszkát, korhadt már a disznók óla... - és sorolta, sorolta.

Tövig égtek a gyertyák az asztalon, megpuhultak az inak az arcokon, lassúsodott az erek munkája, tompult a levegő a házban, és sűrűsödött a homály a fáradtságtól. Elsőnek állt fel Jákob, a lépcső tövénél megfordult:

- Jó éjszakát! -

A fiúk is felálltak, a kamraajtónál ők is megálltak, és visszaszóltak:

- Jó éjszakát! - mondta Artúr, és belépett.

- Jó éjszakát! - mondta Béla, és belépett.

Ámde Árpád visszamaradt, elkapta a lány derekát, és erősen megcsókolta, és belépett. Nyikorgott a vén kilincs a kopott ajtón.

Anna kézét a szája elé kapta, mind ki letörölné a más bőr ízét, s eltűnődött:

- Hangok helyett? Árpád a néma?... -

Szeme a földpadló hupáit járta, belül a kérdés motoszkált, és közben a haját kibontotta, a mécseket mind elfújta, egy szél gyertyát vett magához, elindult a szalmazsákhoz, ruháit mind levette, lefeküdt, s a takarót magára húzta, a gyertya lángját maga mellett lenn a földön elfújta, amikor a kamra felől nyikorogva nyílt az ajtó, mezítlábas lépések osontak. Lélegzetét visszafogta, szemét tágra meresztette, mintha látna.

- Valamelyik tán a kaput zárja? -

S már mellette állt valaki, már az arca bőrén vibrált szapora lélegzése, testén férfikéz melege járkált, védekezőn taszította, ámde nem bírt véle. Már az izmos tenyerek a derekát fogták, s nem is kiálthatott, a száját becsókolták.

- Ez a csók jóéjszakát-ízű, ismerős... Árpád csókja! - talált rá a válaszra Anna, de már továbbperdült a pillanat. A férfi a leányt felemelte, takarója földre hullt, és már vitte, elfeledett kiáltását újabb csókkal fedte, megnyílt a nagy tölgyfakapu hangtalanul, mint az álom. Már kinn voltak a fekete éjszakában, és csak vitte őt Árpád suhanva.

A fekete éjszakában egy magas árny fehértestű könnyű lányt vitt, vette őt Árpád suhanva.

Látta Anna a fekete éjszakát. Csillag sem volt, hold sem sütött, mégis látta mezítelen önmagát, amint viszi karjaiban őt Árpád, a néma. Haja lobog, barna haja, Árpád haját is szél fújja, fejük egymás mellett, érzi a férfi leheletét, érzi szeme perzselését, érzi karja szorítását, s ahogy nézi, ahogy nézi, karját a nyakára fonja, fejét a vállára hajtja.

- Történjék hát, aminek kell. Történjék hát már akármi... -

Árpád árnya a leánnyal úgy repül az éjszakában, oly sebesen, mint hogyha az időt maguk mögött szánnák hagyni. Alig pár perc, már oszlik az éj sötétje, látja Anna, fehéredik az ég alja, hajnalodik. Erdőt lát és sötét folyót, annak partján széles tisztás, marhák legelésznek rajta. Ottan leszállnak, útfélen megállnak, és az útféli bozótból előbújik egy ember, arctalan, görnyedt ember, lovat tart a kötőféken. Haj, de milyen lovat! A nyereg ékkövekkel, a zabla arany lemezekkel rakva, a hátára bársony, rojtos takaró borítva.

Árpád nem szól, hogy is szólna? A kantárt átveszi, karjában a leánnyal felpattan a nyeregbe. Épphogy rántja, s már vágtatnak.

Visszanézve Anna látja, az az ember még mindig úgy, arctalanul, alázattal meghajolva visszahátrál a bozótba.

Porzik az út a ló alatt, szemben hegyek sötétlenek.

Elfogy az út a ló alatt. Félelmetes magas hegyek...

Akkor Árpád jobbra fordul. Úttalan útra térnek. Bokros mezőn áthatolnak, sebes patakon átugornak, éles nádason csörtetnek. Már a lónak szügye reszket, amikor kitárul a táj keletnek.

De már ilyen csudát, amilyent Anna lát! Felfénylik a kelő Nap, és a lapályban, amerre mennek, rengeteg sok sátor verve, rengeteg tarka sátor, egész tábor, és a lapály végiben egy domb áll. A dombtetőn sátor lángol. Nem olyan ám, mint a többi: vérvörös selyem sátor! Úgy lángol a kelő napban, mit egy máglya. Fejedelmi!

Már a lapályba érnek, sátrak között lépegetnek, itt egy ember, ott egy harcos, csupa férfi valahány. Anna eszmél, meztelenségét takarná, de lám! Finom ruha rajta, olyan lenge, mint a szellő, színe mint a pirkadaté, lábán apró csizma ül, derekán öv feszül, gyémánt csatos, nyakán súlyos lánc függ, a karján díszes, vert perec. Árpád kopott inge helyén lobogó barna köpeny, hímzett szélű, derekán meg görbe kard, combján posztó nadrág simul, göndör fején süveg ül, és magasabb, mint látni vélte még a házban. Háta feszes, szálegyenes, és az arcán gőg és fenség. Amikor így széttekint, olyan, mintha övé lenne minden körül, övé mind.

Felvágtatnak, fel a dombra. A domb körül sorban álló rengeteg sok lándzsás vitéz, ahogy Árpád arra léptet, mind meghajol, fel sem tekint, mind megannyi hódolat. A lángoló sátor előtt két testőr lebbenti szét a bejárat szőnyegét. Bevágtatnak, ott megállnak. Egy a lovat kivezeti, egy a leányt leemeli, jön a másik, földre szegzett tekintetű, karján prémes köpönyeg.

Anna ámul. Csupa kárpit, csupa bársony, amerre a szem tekint. Olyan puha ez a sátor, mint egy madárfészek. Árpád alacsony asztalhoz lép, azon díszes arany kancsó s két kehely, egy tálon friss zöld leveleken barna húsok, ropogós sült libacombok, kékre pácolt halak, töltött fürjek halmozódnak. Árpád a kelyhét kiissza, másikat a lánynak nyújtja:

- Tessék, tiéd! Igyál, Anna! -

Anna venné, de megdermed. A férfire tekint, a férfi arcára, csukott, keskeny szájára. Nem hiszi a hangokat, már futna is, már szaladna, de erős Árpád elkapja, mint a pelyhet felemeli, a kerevetre teszi, és megint megszólal a hang:

- Ne félj tőlem! Nem bántani hoztalak. Néma vagyok. Igen, néma. Mégis hallod hangomat. Mert ez itt az én világom. Itt megszólal az én hangom, sehol másutt. Ezt a népet én vigyázom, én vezérlem, én kormányzom, hadba viszem, hogyha kell. Itten élek minden éjjel. Tudom, Atyám asszonya vagy. Mégis kellesz! Enyém leszel minden negyedik éjjelen. Fogadom, hogy így leszen! Mert akarom, és mert itten úgy történik minden, ahogyan én parancsolom. -

- Igen. Látom. Hatalmas nagy úr vagy, Árpád. Nem is félek, nem is bánom, hogy itt vagyok, még ha Atyád asszonya is vagyok. Ez itt úgyis csak egy álom... -

- Dehogy álom! Ez valóság. Ez az igazi valóság! Lássad meg, és jól figyelj! -

Ezzel földre tekintő szolgája a prémes köpenyt a vállára teríti, a másik meg süvegére az arany koronát illeszti. Árpád Annát kézen fogja, kilép vele a sátorból. Földet rázó "Éljen Urunk!" zeng szét a lapályon. Előttük áll a sereg, mind királya arcát lesi. Amerre a szem ellát, dárdák ezre, s tarka sátor-rengeteg. Tetejükön harci zászlókat lobogtat a reggeli szél.

Megáll Árpád, s temérdek lesz a csend. Akkor kardját hüvelyéből kivonja, és felemeli:

- Népem, népem, vitéz népem! Kedvező a barmok béle, a madarak repülése. Kereken egy óra múlva nyeregbe minden katona, felszedve a sátrak fája, mögöttük a marha nyája, asszony, gyerek mind elindul. Átkelünk a nagy folyón, át a hegyeken, nyugotnak. Várak állnak ott, és vad nép várja ostromunk. Ott a folyó halakkal dús, a mezők buján zöldellnek, a föld mélye kincseket rejt, sűrű erdők vaddal telve, erdők vaddal, a várak még várnak minket kőzáporral, nyílvesszővel, tűzzel-vassal. De mi megbirkózunk vélük, kard élével vesszük vérük, asszonyaik miénk lesznek, porontyaik szolgák lesznek, szekerekkel várat rontunk, lovainkkal vetést tiprunk, házaikat földdé tesszük. Az a vidék nékünk virul, az a folyó nékünk nevel, az az erdő nékünk terem! Miénk lesz ott az egész föld! -

- A miénk lesz! - Zúg a nép, és megremeg a dárdák ezre, harci kedv fut az erekbe, öröm a sok elszánt férfiarcot látni!

Akkor Árpád visszalép a sátorba, és utána belép Anna. Fejében jár rengeteg gond, fazekas, néma Árpád gondja, harcra hívó szava hangja, meg a házé, háznak gondja, és Jákobnak háza gondja, a négy férfi sorsa, meg az övé. És a szemét földre ejti.

- Ej, mi gondod, lelkem Anna? Gyere, bújjál a karomba! -

- Árpád, nem esmérek én ki magam, mi igazán van, és mi nem. Félek, félek, eltévedek. -

- Már megint a félelem! Gyere Annám, jer velem! - és a kerevet felé vonja.

- Mi történik, hogyha egyszer szétomlik majd a világod, a te külön birodalmad? Mi tart élni, Néma Árpád, mint hajtja majd a korongot, sáros kezed mire számít, hogyha itt nem leszel király többé? -

- Mindig király leszek, meglásd! Ne törődj te ezzel, Anna! Most csak szeress, szeress, Anna! -

Akkor Anna könnyes arccal a férfi asszonya lett. Még akkor is könnyek folytak két szeméből, foltot hagyva selyem párnán, amikor a szerelemből felocsúdott erős fejedelem-ura karján. És a férfi simogatta, könnyes arcát csókolgatta, medvebőrrel betakarta, mellén álomba ringatta.

- Anna! Ébresztő! - kúszott a hang a leány fülébe.

- Álmodom? - próbált ébredni Anna, a szemeit kinyitotta: üres a ház, kapuja meg tárva-nyitva, hideg hajnali levegő áradt be rajta, s szürke fény, alig derengő.

- Ez a MÁSIK valóság... - villant belé.

És mint aki sohasem járt fényes sereg táborában, fejedelem sátorában, úgy ugrott fel fekhelyéről, teljes éber ijedelemmel. Sebtiben felöltözött, felélesztette a tüzet, arcát hideg vízzel megmosta, az asztalra kenyeret tett, a bögréket széjjelrakta, s kipenderült az udvarra.

Micsoda gyönyörű reggel!

Ott messze a patak fái, addig körben sárguló szép kukoricás, itt az udvar illatokkal és neszekkel: friss hajnali tanya-illat, föld- és víz- és levegőszag, disznók éhes horkanása, csibék éles csirregése, lejjebb füttyszó, mellé balta puffanása. Anna akkor félsze egyik felét felengedte, fel az égig, kelő napig, s befordult az istállóba.

Béla volt ott. Friss almot szórt a tehén alá. Most megállt kezében a villa, reátámaszkodott, s Annát nézte merően, míg a dús tőgyet mosta.

Amikor Anna a sajtárral kilépett, vak Artúr a kútnál a lovat itatta. Ahogy a sajtárral, gőzölgő tej illatával elvonult mellette, Artúr arcán mosoly futott, s elérte a leány haját.

Azután a kamrából kötényébe magokat mert, és kiállt az udvarvégre. Karja szélesen ívelt, pergett a mag, kezében köténye széle, körötte a szárnyasok népe. Közel, a fásfészer mellett görbedt Árpád: egy puffanás, fejszecsapás, hasadt a vastag rönk széjjel dalos füttyszó kísérettel. Anna reámosolygott álma mélyeiből, ám a férfi fel sem nézett. Dolgát tette, mint ki nem lát, mint ki vak is, nem csak néma.

Akkor Anna tüzet érzett arca bőrén, tüzet érzett a nyakában. Tekintetét hátra vitte, amint a tüzet megérezte: ott állt Jákob, ott mögötte, s nézte Annát, nagyon nézte.

Akkor a lány egy szó nélkül perdült, futott, papucsa csak úgy csattogott mezítelen lába sarkán, s szoknyája kevélyen lebbent.

Benn a házban, egymagában, férfiszemtől biztonságban, mellén ülő némaságban kendőjét magára kapta, és a félsze másik fele torkát egyre szorosabbra fogta, szeme és a tárgyak közé vastag zöld üvegfalat vont, csak kezével érzékelte, hogy ő van, és van az asztal, a pad, a ház. S van a zacskó, pénzzel teli, azt szoknyájába süllyesztette, csak úgy csörgött. Akkor rezzent: futva lépett ki a kapun. Félrebillent most már benne lelke félsze, tárgyak kontúrja, éle, az erdő, a hegyek éke, s mögötte a férfiak élte.

Hová? Merre?

Vásárolni a vásárba...

1987. febr. 5.

Néha csak úgy üldögél az ember...

Köröttem minden fehér: hó szikrázik rétemen. Csillagjósaim a tél gyönyöreiről sem feledkeztek meg. Élvezem, nem fázom. Füst-testemet káprázat védi.

Vagy mégsem? Átéltem egy elmúlást. A kőkamrán kívül valaki valakit eltemetett. Mennyi a részem benne?

Füst-kezem puha hóban turkál, aztán belemarkol, megszorítja öklét: a hó megkeményedik. Melengetem, és füst-markomban felolvad a hógolyó. Ami marad tenyeremen: kék kristálycsepp. Csillog-hunyorog:

- El ne engedj! -

Füst-szemem belenéz a zöld palack vastag üvegfalába, és mielőtt még tovább gondolnék, a fehér hóban a fehér papírlapra még idevetettem ezt a néhány betűt.

Amúgy a palackon belül nem történik semmi.

1987. febr. 15.

Futott a ház árnyékában, aztán kifordult a napra.

"Csak el innen. El a háztól!" - kongott-bongott félelme s haragja. Átvágott a kerek zöld réten, iramló papucsa hegyét figyelte, mint kergeti előre testét, s nagy elszántan belevágott a tanyát körülölelő rengeteg kukoricatengerbe.

Száraz ágat kerülgetett, zörgő levelet hajtogatott, és orrába belecsapott emlékhozó régi illat: Két napja tán? Lehet három? Amikor egy öreg csizma után lépdelt hontalanul. Illat-adta sejtelem-kép, mint amikor félig ébren az elszállott álom után kapisgál az értelem.

Egyszerre csak, ahogyan épp magában vesződött a képpel-félsszel és az útjában álló temérdek levéllel, valahonnan szíves szót hall:

- Erre, erre, Anna kedves! Amerre a patám topog, arra gyere! Erre, erre! -

Hát Anna a rengeteg kukorica között talált egy szekeret, előtte a Barna befogva.

- Vártalak már, indulnunk kell! -

- Tudom. Megyünk a városba. -

- Eléd jöttem, el ne tévedj! Ülj fel mögém a bakra! -

Most megkönnyebbült Anna, felpenderült, gyeplőt fogott, kerek égbe kapaszkodott, szeme csillant, felkacagott: nincs magába, fényes szőrű kancájával együtt mennek a vásárba!

Mentek, de hogy! Úgy, mint a szél suhanása, vízen a hajó siklása, mint az Agár földfeletti rohanása. Elszállt alattuk a sárga kukoricás, el a fiatal ligetsor, el a széltől óvó mezsgye széle. Látszott messze fehér tanya felszántott föld közelében, látszott körül öt szál akác, amint árnyékot rak a ház tetejére. Aztán friss zöld mező száguldott el kacskaringós keréknyommal, patak felett futottak át, keskeny hídja korlátfáján fehérhasú gólya állt, majd még szőlők közeledtek, benn a tőkék álltak sorban, szalutáltak a szekérnek. Egyre lejjebb ereszkedtek, emberlakta helyhez értek. Döccent a négy kerék, már az útra ráhuppantak. Széles szürke betonúton fényes autók suhantak. Itt kezdődött a Város. Jobbra, balra kerítések, porlepte fák, kockaházak, egyik olyan, mint a másik, némelyik közt bolt kuporgott, kopottfalú piszkos boltok, póznák, táblák, részeg betűk, felettük füstös kémények vigyáztak, közöttük szomorú gerlék kószáltak, fáradt emberek baktattak, és az autók kergemód suhantak. Zuuuu... zuuuu...

Letértek végre az országútról, zörgős utcán zötykölődtek, míg egy hosszú vakolatlan kőkerítéshez nem értek. Kőkerítés közepében szélesre tárt kapu nyílott. Befordultak. Messzivégű dudvás udvar, farakások, szénhalmok, ajtófélfák, ablakrácsok, máglyába rakott zsákok. Megállt a ló, és suttogva szólott hátra:

- Mostan szállj le, vidd a zsákot, kopogj be azon az ajtón! -

Anna úgy tett.

Odabenn egy kopott asztal mögött ősz ember ült.

- Nocsak! Anna! Régen jártál errefelé. Csak nem fogyott el az agyag? Hogy s mint vagytok ottan messze? - harsogott kedvesen az Ősz ember, felállott és akkor látszott, milyen aszott, milyen apró. Elvette Annától a zsákot.

Akkor szólalt végre Anna:

- Deszka is kell ólat javítani, tetőt megfoltozni. -

- Jól van, jól van. Gyere velem! Keresünk majd szálegyenes fenyődeszkát. -

Összeszedték mind, ami kell, aztán Anna felült a bakra. Mögötte a zsákok ültek, elfektetve sok szál deszka. Elindultak. Akkor visszanézett Anna, s látta, az öreg ősz ember mosolyogva integetett utána.

- Hm. Különös. Mintha mindig idejártam volna... - szólt nagy sokára Anna.

- Ne csodálkozz, ne is kérdezz! Te csak a dolgodat végezd! - mondta rá a ló.

Mentek tovább célirányost, kényelmesen. És tárult a Város képe. Elfogytak a kerítések, magasodtak már a házak. Széles úton, árnyas úton ballagott a szekér s a ló, ragyogott a nyárreggeli nap. Anna megoldotta zöld kendőjét, haját kitárta a szélnek, s nézett erre, nézett arra: Mennyi tér és mennyi virág, mennyi ház és mennyi fény, és minden ház és minden fény csupa sárga! Csak egy ház maradt fehéren, ottan állt egy kicsiny téren, bakfis fácskák vékony lombja kiszűrte a sárga napot, és a levelek közt kihívóan ragyogott a fehér ház. De milyen! Annak fala csupa levél, erre hajló, arra hajló, s a vakolatból faragott hatalmas zöld leveleken virágerkélyek ültek, és az ablakok virágszirmok közepében könyököltek, a tetőt indák szegték, s a kacsaringós szárak között kék íriszek nyíltak. Az egész ház mint egy váza! Anna látva még a száját is eltátja. Ám ott van a barna kanca, ki most szólal, ébresztőnek:

- Rajta, rajta, Anna lelkem! Vásznat venni vásárházba! Az a rozsdabarna ott, ni, fehér lépcső vezet oda, üvegből van az ajtaja. Menj, s tegyél úgy, mint a többi! -

Igaz, persze. Nem ezért jött, bámészkodni, világ csudáját meglátni, menni kell, hát itt a járda, itt meg a zöld-piros lámpa. Anna kosarával a karján igyekezett a többi után, bár néha meg-megállt: mennyi ember, mennyi üveg, kirakat, s mögötte mennyi minden! Alig győzte szemmel falni. De hát tovább is kell menni! Arra, arra, mint a többi!

Belépett az üvegajtón. Mit is lásson? Mit is nézzen? Merre menjen? Hová kapjon? Hm, mennyivel jobb otthon, ahol mindennek dolga van, ahol mindennek helye van, ahol tudja, mit kell tenni. De itt?

Imbolyogva bámészkodott, ebbe botlott, abba botlott, míg megállt egy pult előtt.

- Te vagy Anna? No de ilyet! Egyre szebb vagy, édes lelkem! Melyik vászonból viszel most? - szólt a pult mögül egy asszony. És csak mondta, és mosolygott, sergett-forgott, már Anna előtt tornyosult több vég kelme. Anna meg csak annyit mondott:

- Azt adja kend, nénémasszony, tudja, amelyikből máskor vittem! -

Bólintott az asszony, kiválasztotta a legfehérebb finom vásznat, a legfényesebb selymet, a legpuhább gyapjút. A szekérre került minden.

- Ügyes vagy, jól csináltad! - szólt a Barna, s felnyihogott.

Tovább mentek, poroszkáltak. Már megint egy térre értek, hatalmasra, nem láthatni a végébe. Körül sötétvörös téglafalban fehér ablakok sora, azok mögött homályt rejtő folyosó vonult körbe. A vöröstéglából rakott árkád homálya úgy vonzotta Annát, lependerült az ülésről mivel sem törődve, és csak lépdelt a hatalmas téren át, mint aki teliholdat lát. Odaérve megtorpant. A homályban húzódó falakon benn véges-végig kőfejek, márványtestek, bronzalakok, kőállatok, betűk, számok. Feltartott fejjel, ámuló szemekkel lassan ment Anna egyre beljebb, egyre tovább, mint egy gyermek, kíváncsian, mégis félve. Jaj, bármelyik pillanatban megfoghatják, lehajolnak, magukhoz is felragadják! Nézte őket, nézte, nézte, és úgy látta, már egy fényes csőrű madár szárnya billent, egy faragott oroszlánnak szeme rebbent, egy szakállas bronzalaknak csúfondáros mosolyra nyílt az ajka, egy magas talapzaton súlyos vascsizma nyiszorogva reccsent, feléfordult egy szürke kőfej, pillantása mögötte koppant.

- Uramisten! - sóhajtott Anna.

- Uramisten! - volt a válasz a sóhajra.

De már erre hátat fordított az árkád csábos homályának Anna, s futva futott a boltívek foglyaitól ki a fényre. Jaj, de merre? Ím kiért egy másik térre!

Milyen város? Tér torkollik másik térbe, s emberarcok minden téren, boltív alatt, falfülkében! Jaj, itt is egy mozdulatlan, elvarázsolt szép szál férfi! Körötte platánok lombja, naptól foltos üde pázsit, s odabenn a tér ölében, üde pázsit közepében bronzba öntött lovas szobra.

- Ej, de furcsa! Milyen ismerős az arca, ismerős a lovat ülő hosszú combja feszülése, gyeplőt tartó izmos karja! -

Anna csak állt, nézte, nézte, addig nézte, szinte mintha mozdul is már. Anna mintegy félálomban átlépett a vasrács felett, és rálibbent a pázsitra. Felhorkantott a szobor ló, lenézett a vitéz a lányra, mosolygott is, csilingelt a mosolya.

- Mit vétettél, szegény Árpád, hogy ide vagy varázsolva? - kérdezte Anna, és a bronzló fejét megsimogatta.

- Varázsolva? Bronzba öntve, a múltakra emlékezve én vagyok Rákóczi szobra. -

De már a szavakkal szóló bronzlovastól úgy megijedt, oly sebbel-lobbal lebbent tovább Anna, hogy még csak meg sem bókoltak a főszálak alatta. Alig futott, és lám, a szekérbe botlott! Anna már ezt sem csodálta, lihegve lehuppant az ülésre, szemét is behunyta, jólesőn érezte, amint a szekér ringva megindul.

Puha emberzsongáson át egyszercsak odafentről, valahonnan, kacagás kunkorgott lefelé. De milyen édes, milyen érces-recsegős kacagás! Olyan, mintha százéves nénikék nevetgélnének a kályha mellett, egy régi, sárga könyv felett. Anna fülelt, a szemét is kinyitotta: kereste a hangokat. No de ilyet! Fenn magasan, egy szürke sarokház vörös cseppes kupolája körül öt ezüst leány táncolt. Ők kacagtak a nyári ég alatt.

- Hát ti ott fenn min nevettek? - kiáltott feléjük Anna, kiáltásban édes méz volt újdonatúj vidámsága.

- Látnád Anna, milyen nagyon mulatságos... - kacagásba fúlt a szavuk.

- Csak nem rajtam mulatoztok, pimasz pucér bádoglányok? - évődött Anna.

- Dehogy, dehogy! Hanem látnád! Innen fentről nézzük, látjuk, kicsiny boltban három néne fényes selyemfonalakat papírdobozba rakogat. Az egyik a fehéreket, a másik a feketéket, harmadik az ezüstöket. És mint a három téged vár, Anna, már a tálon a cukros sütemények halma, már gőzölög az illatos kakaó a csészében... Haha, hej! Siess hát, Anna! -

Éppen ekkor a barna kanca elkocogott egy hatalmas templom előtt. Mintha fehér kőcsúcsain lefelé lebegne az égből, akár egy óriási karosszék, ott ült egy katedrális. Égnek szállt kék vastag tornya.

Bizony megint lereppent a szekérről Anna, úgy űzte a kíváncsiság.

- Sietnünk kell! Most meg hová rohansz, Anna? -

Futtában kiáltott vissza:

- A templomba. Mindjárt jövök! Úgy érzem, vár ott valaki. -

S igaza volt.

Nyikordult a nehéz tölgyajtó, amikor Anna a kovácsolt bronzkilincset megforgatta. Hűvös homály tárult elé, és azután, beljebb lépve, mint amikor kibújik a nap a felhők mögül, szeme nyílott édes kertre. Kivirágzott a templom. Kert a falon, oszlopokon, kert a boltos mennyezeten, kert a kupolás tetőkön, kert az ablakok mélyeiben, és a kertben szentek jártak, szökőkútból galamb ivott, gyümölccsel terhes almafa alatt szelíd oroszlán bandukolt, felhős égen sas repült, Eszter állott szégyenlősen terített lombú ciprus alatt, Sámson döntött oszlopokat...

Valahonnan harang csendült, de nem fentről, a toronyból, innen bentről, boltív alól. Harang csendült, harang mondta:

- Itt állok a kék mezőben, itt állok fehér szakállal. -

- Te vagy, Jákob? Honnan szólítsz? - kérdte Anna a harangot.

- Itt állok a fejed felett. Téged várlak 40 éve. Várom, hogy megint reám tekints. -

Akkor a lány felnézett. Kék kerek mezőben, veres ruhában, fehér palástban, fehér szakállal állt egy gyönyörű öreg. Épp olyan a képe is, a harangszó-hangja is, mint Jákobé.

- Jákob, Jákob! Te is itt? Árpádot már megtaláltam. -

- Ahogy Árpád sem volt Árpád, én sem vagyok az, kit gondolsz. A nevem Szent Habakkuk. -

- Pedig, Jákob, hiányoztál... - szomorodott Anna. Most érezte igazán, itt a kertes templombelső tágas-magas térségében, milyen nagyon egyedül van. Mind mosolygós, mind ismerős, kedves, szelíd, mégis furcsa ez a város. Sárga város.

Könnybe lábadt szemmel gyorsan búcsút intett felfelé a festett szentnek, s már indult is.

- Jöjj be máskor, kérve kérlek! Megpendítem az orgona sípocskáit, muzsikát küldök le néked! Jöjj be mindig, kérve kérlek! -

Anna futott, lova várta.

- A fehér porceláncsészében hűl a kakaó. Várnak már az öreg nénék - mondta szelíd korholón a ló, és megindult sebesen. Patáinak csattogása visszhangzott a tágas téren.

Három utca futott egybe. A magas házak között az ég alig látszott. Mint egy katlan. Három utca keresztjében a ló megállott. Az egy eperfagylalt színű házban sötétbarna bolt kuporgott. Anna egy picinykét tétovázott, azután nagy bártan benyitott.

Csilingelt az ajtócsengő, fehér horgolt függöny lebbent a virágmintás üvegen, és odabenn meleg ódonszag fogadta. Fonalak, gombok, zsinórok, csipkék illata keveredett kávészaggal, vanília illatával, nénikék százéves testének verejtékszagával. Öreg polcok körös-körül tarka fonalakkal rakva, alább rézfogantyús fiókok sorakoztak, előttük faragott pult kevélykedett virágokkal, madarakkal. Az ajtó mellett kerek asztal mélyzöld bársonyszékekkel, a falon aranykeretes tükör, s a rózsás mennyezetről három üvegharang szórta a bágyadt fényt.

Anna épp hogy körülnézett, amikor a bolt mélyéről, kopott bársonyfüggöny mögül három feketeruhás, fehérkontyos öreg néne topogott elő. Az egyik papírdobozt szorongatott, amelyen fényes selyemszalag hivalkodott, a másik az asztalkára tette ezüst tálcáját, amelyen fehér porcelántálon apró sütemények ültek, a harmadik ezüst tálcáján négy csészében illatos kakaó gőzölgött. És egyszerre mondták hárman:

- Megfáradtál ugye, Anna? Megéheztél, igaz, lányom? Nehéz eleget tenni a négy férfinak ott a pusztán, a világtól elzárva, csak az ő gondjuk közt élve? -

Anna ingatta a fejét:

- Nem nehéz ott, egyáltalán! -

- Mindig ezt mondod csak, te lány! -

- Mit mondhatnék mást, ha szeretem mindet? -

Nagy lett a csend. Eszegettek, a csészékből hörpölgettek, öreg nénék reszketős kezében a tányérok és a csészék, mint csengettyűk, csilingeltek. Azután felállt a lány:

- Már mennem kell. Artúr dolga a dobozban, de még Béla fája ott rejtőzik valahol a város szélén! -

Az egyik néne Anna haját félénken megsimogatta, a másik meg új zöld kendőt terített a vállára, s mondta:

- Ez a tiéd. Néked kötöttük, Anna. -

A harmadik búcsúzóul a kezét megfogta:

- Három testvér, három párka, színes fonalakat fonunk Artúr fehér vásznaihoz, suhogó szép selymeihez, puha gyapjú fonalakat vadvirágos szőnyegéhez. Gyere mindig! És ha rosszra... -

De már Anna a szó végét meg sem várta, perdült, fordult, és a szalagos papírdobozzal kisietett a csengős ajtón.

Elindultak a szekérrel kifelé, a folyópartra.

A lassúdan sodródó szürke, szelíd folyó mentén kerek bástya ült a vízben, a köveit a Tisza fodros habú hullámokkal nyalogatta, méltósággal körülfogta. A kerek bástya kőpárkányán egy férfi horgászott.

Anna látta jól a férfit, széles hátát, napsütötte izmos karját. Meg is állt a Barna lova, mert már tudta, Anna megint ismerőst lát.

Valóban! Vélte a lány, Béla ül ott süket csöndben, reménytelten halat fogni a horogra. Hát egyre közelebb ért, földbe gyökerezett a háta. Az a férfi nem férfi volt: hatszemű szörny!

Anna fordult, szaladt volna észveszetten, de a horgász vékony, rezgő nénehangon megszólalt:

- Ne félj, Anna! Egyedül mi vének vagyunk, gyengék vagyunk, ezért néha összefolyunk, mint a folyó a patakkal, eggyé válunk. Bátran! Nem is olyan rossz a fogás! -

S lám a vederben halak verdestek vagy tízen véres vízben.

Megint erőt vett a félszén Anna:

- Ezzel a kis semmi bottal? - kérdte.

Ám igencsak zavarta az a hat szem egy csokorban. S mind a hat szem csak őt nézte, nézte hosszan.

- Dehogy ezzel! Hanem ezzel! - és a hármas néneférfi felemelt a bástyaszélről egy szigonyt.

- Látom. S ha jő, belévágom! -

És úgy is tett. A szigony végén nagy ezüst harcsa még fickándozott egyet-kettőt, hasában a szigony hegye, fehér hasából piros vére folyt, azután belezuttyant a vedernyi véres vízbe.

Anna halvány. Béla testén vénasszonyok hat szemével mint lidérckép rémítése, kergette a menedékbe, barna kanca szekerébe.

Alkonyodott, hűvösödött. Barna is vágtára fogta. Úgy szálltak a folyó mentén, mint egy fura nagy bogár: elöl a négylábú ló, mögötte asszonyülte szekér úszott a fák között a parti lombos gesztenyésben. És elértek más templomot fűcsomó takarította libalegelő kellős közepén. Süppedt falú fehér templom, körülötte apró házak.

- Ide térj be, egyenest a sekrestyébe! - szólt a ló, és megállt.

Anna pedig átvágott a réten, elérte a templomot, csukott ajtaján benyitott. Odabenn is szürkület volt, egyetlen szál gyertya sem égett. Vélte, festett képek keretein arany angyalok repkednek, csak a szárnyuk vége csillan. Úgy ment, mintha tudná, merre. Befordult egy végtelen folyósóra, rálépett a simára koptatott kőpadlóra. A kerengőre nyíló apró ablakokból reményt keltő szürke fény szivárgott, el ne vesszen. Úgy sietett, lépteinek szele úgy suhant mellette.

- Megint tévednék? - kérdezte önmagát, és megállt.

Szemben vele évszázados szúette fából évszázados gondos kézzel remekbe faragva Artúr dőlt a fehér falnak bodros szakállal, göndör hajjal, messze néző világtalan szemmel. Nem látta Annát, csak várta talán. A belső kertből besurranó utolsó sugár arcára ült, és rebbent egy végsőt a férfi ajkán, mint végig nem gondolt mosoly, amelyet visszaszívnak.

Annában felderült a mosoly, és hálásan végigsimított a faragott szent merev arcán, ujjain elmorzsolta a meleg emlékű simaságot, és egy nagy lélegzettel belépett a sekrestye ajtaján.

A plébános is szőke volt és fiatal, épp olyan, mint az a szúette Szent Artúr a templom falánál, éppen úgy nem mozdult semmi az arcán, még akkor sem, amikor szólt, csak barna szeme égett: utolsót izzó alkonyi sugár:

- Jó estét, Anna! Hát megjöttél. -

- Dicsértessék az Úr neve! - szólt a lány.

- Ím tiéd mind ez a láda. Mindent megszereztünk, mit Béla mester kért, vigyed! - mondta a pap, és megfogta Anna kezét a szent, a pap, a faragott szobor, a férfi, kiben eggyé vált minden, s véle a Város: - Anna! Ne csodálkozz! Összemosódik minden, felmelegszik a fabáb, a bronzfej feléd fordul, a három nénéből férfi válik, s a bádogszűzek is felkacagnak, mert körülötted minden éled. Minden ismer téged, te meselány... -

Azzal, mint ki zavarát űzi, a ládát vállára kapta, és kisietett a sötét templomból. Sötét árny, csuha suhogása, mezítelen talpak surrogása, Anna előtt cipekedő élőlény halk szuszogása, és kinn a feketülő tér, s az árnyas-fekete fák alatt a szekér álldogált.

Haza. Az út visszafelé szállt, és kigyúltak a Város fényei.

Elfáradt a leány teste, már a szeme becsukódott, feje temérdek élménnyel telve, szíve örömmel telve, körötte a Város esti zümmögése. Akkor az autók suhanása közben, az emberek zsivaja közben, s sínek sírása, huzalok zümmögése közben valahonnan, mintha mélyből, mélységes kút fenekéből szólalna fel panaszos hang nyüszítve, fuldokolva. Akkor Anna felriadva a gyeplőt megrántotta. Felágaskodott a Barna, és ráfordult a sínekre. Mögöttük csikorogva fékezett a villamos. A járdán az asszonyok sikítoznak, az autók fékezve megálltak, a sofőrök kiugráltak, a buszok ablakához tódultak a kíváncsiak. Egy pillanat alatt köréjük tömeg kerekedett, mint a hangyák körülfogták a szekeret, s mind keresték, ki vezette ilyen ostobán a lovat. De nem láttak sehol senkit.

Persze, hogy nem! Hiszen Anna egy suhanással a kicsiny tér közepére perdült, lehasalt, és fülét a földre tapasztotta. Akkor már jól hallotta, onnan bugyogott a sírás, fogoly madár a föld alatt. Anna akkor oly magasra emelkedett, amint erejéből tellett, fel a fák koronája fölé, fel a házak kéményei fölé, ott ahol felhő szilárdul, és a földre visszahullott oly erővel, hogy sarkával az aszfaltot áttörte, s föld kérgét horpasztotta, beállt a lába a réteges kéregbe. Azután kihúzta onnan, s nyomában sírva, nevetve, kiabálva meleg forrás tört fel sugárban.

- Sikonghattam én hiába! Évezredek óta mindhiába! Köszönöm, hogy megmentettél! - szólt a víz, és páraarcát felemelte, fel az égre, felszökött a házak fölé, fel a tetők tetejébe. Anna rászólt:

- Csak ne olyan hevesen! Gyere az emberek közelébe, és csobogjál csendesen! -

Szót fogadott a forrás, minden a helyére talált: kerek pázsit közepébe apró bazaltkockák ültek rendben, bazalthalom közepébe faragott kő emelt gátat a csorgó víz fölébe.

Mire a nép felhördült volna, mire észrevette volna, mire elkapta volna, Anna visszareppent fel a bakra, már repült a szekér véle, s eltűnt a Várost borító fekete estébe, mintha sohasem lett volna ott.

Ám a kút az ma is áll még, rajta Anna neve írva. Ki akarja, langyos vizét megkóstolja.

1987. márc. 17.

Hátuk mögött már foszlottak a rózsaszín alkonyfelhők. A lilafoltos szürke égbe szinte beleolvadt a szekér, és rajta Anna.

Úgy mentek, mint a szél suhanása, mint a vízen a hajó siklása, mint az Agár földfeletti rohanása. Már elhagyták a széles betonutat, eltünedeztek a szőlők, gyümölcsök, piros terhükkel rakott lombok között elrepült a fehér tanya, elszállt a fűzfákkal ölelt patak meg a fahíd, friss zöld mező száguldott el, ákombákom szekérnyomok kanyarogtak. Úsztak a felszántott fekete föld felett arra, amerre a nap kél. Hazafelé.

Hátát Anna a kemény ülésfának támasztotta, szemhéja úgy elnehezedett, már csukódott befelé, már a pilla súlya húzta. - Nem akarok hazamenni! Barna lovam, nem akarok! - sóhajtotta fáradtan Anna.

Pilláinak sűrűjén át idegen színű villogás hatolt át: zöld homály és zöld csillogás. Vastag, édes illatok remegtették orrcimpáit. Elengedte a gyeplő szárát, ölébe ejtette karját, ujjai közt fűszál perdült-sodródott, lába szárát szirom cirógatta, arca bőrét melengette, testét élet duzzasztotta. Akarva akaratlan a szemét is kinyitotta...

... Kinyitottam. Már megint a zöld üvegpalackban voltam.

- Nem kell mégsem hazamenni - villant elém éber öröm. Meghempergőztem a fűben, és a képzelt biztonságban elterültem az üvegfényű, zöld égbolt alatt. Meddig tartott? Néhány pillanatnyi volt talán? Mert üvegfényű zöld égboltom zöldje sötétedett. Mintha az éjszaka alulról közeledne: először virágos rétem borult árnyékba, azután lassan, mint a lélekben a félelem terjedése, kialudtak felettem is a csillogó üvegfények. Még láttam a haldokló zöld homályt fenn, a palack nyílása körül, láttam, mint kúszik a világosság határa, a hajszálvékony zöld karima egyre feljebb, egyre feljebb, míg el nem tűnt az is.

- El! Ki innen! -

Atomjaimat szétküldtem, kiterjedtem, füstkarommal kinyújtóztam, csúszós üvegfalon kapaszkodtam, mind felfelé torlódtam, már az üveg keskeny nyakában tömörödtem, az üvegből mégsem jutott ki egyetlen füstporcikám. Nincs tovább? - dübörgött bennem a pánik. A nyitott börtönből sincs szabadulás?

Szétoszló, ernyedő füsttestemmel együtt megadóan oszlott el a pánik, és halvány tudatommal még felfogtam: az üvegfalon át tükröződik a külvilág: Kintről fölém emelkedett a kőkamra kőpadlója, felém zuhantak a vízszintesek, égnek meredtek összefutón a függőlegesek. És egyre csúsztak rám a vízszintesek, és egyre meredekebbre távolodtak a függőlegesek.

- Süllyed a palack! - villant füstagyamon át. Egyre lejjebb! Egyre lejjebb! A föld alá? -

Akkor eltűnt odakünn az utolsó atomnyi fény is.

- A föld alá. -

Nyitott szemem nem fogott semmit, csak az áthatolhatatlan feketeséget. Mérhetetlenné vált a tér, és meg nem mérhetővé az idő. Hanyatt feküdtem mozdulatlan, és rájöttem: MOST nem zavar semmi: MOST nem elképzelhető!

Igen.

És akkor eget zengető robajjal megcsendült a nagy Rianás. Mint a jégfal, elpattant az Üveg. Halk sóhajjal ajtók nyíltak, résein át éppen csak sejthető meleg homály úszott szemembe, és felém élő, puha kéz nyúlt. Megkapaszkodtam benne. És kiléptem a meleg homályba.

Vezetett a Kéz. Én mentem.

- Ezt a kezet éreztem már. Ez a kéz szeretett is már. Ez a kéz már engem egyszer megteremtett. -

Mentem síkfalú, sárgán sejlő, rugalmas hengerútban, alagútban. A homály egyre melegebb lett, egyre fényesebbre tisztult, végül egy terembe értem.

Sárga terem. Falain csillámlapokon tört a fény, és éles élein, az összefutó pontok csúcsain felszikrázott élesen.

Ott láttam a közepében. Mezítelen. Láttam magam, régvolt magam, kit már csaknem elfeledtem, kit szorosan lepréselve, mint holt virágot imakönyvbe, emlékeim közé tettem.

Mellettem még állt valaki. Mezítelen. Átölelt. Hátamon éreztem karját, kezét, ujjait.

- Ezt a kezet éreztem már. Ez a kéz szeretett is már. Ez a kéz már engem egyszer megteremtett. -

A szekér és a Barna csillagfénytől elolvadva semmivé vált: lezuhant álmában Anna. Ott feküdt az éjszakai fekete égbolt alatt, ott a réten. Feküdt, és tovább álmodott Anna. Álmában két puha kéz ölelte.

Két puha kéz öleli, testét karjára fekteti, felemeli, és a száját becsókolja...

... Igen, erre ébredt Anna.

Fejében a sárga csillámfényes terem kábulatja, de a csók - az idegen. A karoló kéz is idegen.

Felemelte szempilláit, és a fekete ég alatt reáborult Béla arca olyan közel, hogy csak a szemét láthatta. A szemek eléhozták azt a képet a Városban, a szelíd szép folyó által körülölelt bástya szélén szigonyt vető, hatszemű, véreskezű férfi képét.

Fejéből fehér viszolygás indult le az ágyékában:

- Eressz el! - kiáltott.

De a férfi hallgatott. Suhantak a fák között. A szél utánuk vitte Anna új kendőjét, lobogtatta. Két kezét Anna a férfi mellének vetette, feszítette, taszította. Szabadulni próbált Anna. De a két kéz egyre jobban szorította.

- Eressz! Eressz! - sikított már, és a hangja messze repült, olyan messze! A felhőket megborzolta, még a Hold is belerezdült, csak Béla, a süket Béla nem hallotta.

Odafenn az éjszakában apró, fényes pontok felett repültek. Egy falu ím alattuk. Főutcája lámpafényből rakott kígyóként kanyargott. Amott város: szertelenül széjjelszórt zafírfények hunyorogtak hol sűrűbben, hol ritkábban.

Falu repült falu után, város várost hagyott el. Megfordult a mennybolt, letelepült a földre milliárdnyi csillagával.

Egyszer csak a csillagkígyók között és a csillaghalmok között drótkerítés övezte újabb város közeledett. Előttük keresztbe-kasba huzalok villództak, vasból szegelt oszlopok nyújtóztak, ablaktalan épületek mellett kevély kémények ágaskodtak, és szürke, vastag füstöket ontottak; mint a belek, ezüst csövek kanyarogtak, hasas, kövér tartályok pöffeszkedtek, sárga, lépegető gépek kocogtak; kopott házak álldogáltak megtámasztva vashordókkal, gerendákkal, pettyegetve üvegtelen ablakokkal. Sehol egy fű, sehol egy fa. Letaposott udvarok földjét összefutó-széjjelfutó sínpárok osztották szeletekre; a síneken üres csillék ácsorogtak, mellettük teherautók pöfögtek, s amott egy hatalmas szöcskedaru rakta át a szürke követ az egyikből a másikba.

Béla úgy repült, mint egy lomha cserebogár, majdnem ülve, lábait hasára húzva, a lányt combjai közt, mint rabságban szorosan ölében tartotta, vasmarokkal szorította.

Anna már nem viaskodott. Úgy ült a férfi térdein, mint egy csapzott, újszülött madárfióka.

Ilyen tájat még nem látott, ilyen csupa fém- és kő- és betonvárost, ahol minden óriási és rideg, ahol élni sem lehetne. Mégis bírja-lakja ember: itt is egy, meg ott is egy, aztán még több! Amott az egyik guruló szerkezeten áll, és azzal száguld, emitt ketten cipekednek, arrafelé hosszú géppel vasrudakat az égnek emelnek, állványokon, szegelt vason, gépek mellett férfiak tesznek-vesznek. Olyan látvány, mint amikor az ember a hangyabolyt figyeli, és a nyüzsgés célját, logikáját nem leli.

- Ez a Gyár - szólalt meg Béla. - Az én Gyáram. Ez itt az én birodalmam. -

Olyan volt a férfi hangja, mintha nem is a torkából jönne, hanem csak a fogak közül nyikorogva, akadozva, mint odalenn az a kocsi a síneken fékezőben, mint a kerék, mikor forgott azt a rudat emelőben. Összerezzent Anna, félt: vasból van a férfi hangja.

A föld felé ereszkedtek, már a falak árnyékában himbálóztak, ablakokon benézhettek. Anna látta, odabenn egy komor, tágas hodályban vastraverzeken vasak utaztak, óriási vaskarok emelkedtek-süllyedtek, vasöklök vasat püföltek, vasélek vasat köszörültek, vaskönyökök vaskerekeket forgattak, szíjak vasterhekkel futottak. Ezekből az üvegtelen ablakokból olyan félelmetes dübörgés, zaj és vaskiáltás áradt, hogy Anna Béla hangját és vasmarkát elfeledve arcát a férfi ingébe temette.

A hajnalból már reggel lett.

Kopár udvar közepében öt férfi üldögélt egy farakáson. Beszélgettek, eszegettek. Fal tövében, tőlük távol földet ért Béla és Anna.

Béla a lányt két karjával óvatosan a betonra tette. Amíg a talajt el nem érte, Anna a derekán érezte, egyre nagyobb Béla keze. Már csak a markában fogja. Betonkocka közepében, a falnak tövében oly kicsiny, oly apró lett Anna, mint egy baba. Béla lehajolt érte, zubbonyának zsebébe rejtette, és sietősre fogta léptét.

- Adjonisten! Még mindig csak reggeliztek? -

Anna csak ült benn a zsebben: Béla volna, aki szólal? Kemény hang, számonkérő, nyikorgó vaszöreje most acélosan koppan.

- Fogadjisten! - szólt a munkás. - Már éppen becsomagolunk. -

- Akkor rendben. Munkára fel! Indulni kell! -

Szóra szó hullt, Anna ámult: hinni kellett a fülének. Minek csodálkozik, persze! Ez az éj az ő éjjele, még ha erre süt is a nap, mégis ez a Béla álma, az ő vágya, birodalma, éjszakája!

Puha tenyér simításán tudta azt, hogy számon tartják: el ne vesszen, megtapintják. Odabenn a sötét zsebben, simulva a férfitesthez, kapaszkodva, himbálózva el-eltűnődött Anna.

Aztán dél lett. Éjnek délje, gyári ebédnek ideje.

Ekkor Béla a lányt magához emelte, széles tenyerére tette, és mosollyal rátekintve vitte, vitte, messze, hátra, sínek futó távolába, a legnagyobb kémény alá. Nem járt erre senki, csak a távol mormogott halványan.

Süket csöndben, délidőben, a kietlen vasvidéken akkor újabb csoda történt, vasból szegelt, kemény, forró, dübörgéssel teli éjszaka csodája! Mert a kézben, lágy tenyérben Anna azt vette észre, Béla már nem óriási, hanem a vállát átölelte, karját derekára tette, oldala oldalához simult, fejét magafelé fordította, és a lány azt az éles tekintetű férfiarcot egészen közelről látta, s az ércesen csikorgó, keményen kopogó szavakat hallotta:

- Mit szólsz az én Gyáramhoz, Anna? Szilaj vasból van itt minden, szilaj vasból vasat gyártunk, mozgó gépeket csinálunk, akkorákat, száz emberrel felér egy is. Ilyen csoda az én Gyáram! -

- Férfi kell ide, úgy látom, aki bírja, aki végzi erővel és értelemmel. Erős férfi vagy te, Béla, aki otthon hallgatod a süket csöndet, aki otthon begubózol, néma világba zárkózol. -

- Most már ismersz, ugye, Anna? Most már el is fogadsz, Anna? -

- Ismerlek is, kedvellek is. Megmutattad birodalmad. Most már menjünk haza, Béla! -

- Nem úgy van az! Enyém leszel! -

- Láttam szemed éles kékjén akkor reggel, hogy tudod te, másé vagyok. -

- Megosztozom vélük rajtad. Enyém lesz minden harmadik éjed! -

- Megosztozol? Mint egy korsó tejen? Mi vagyok én, süket Béla? Ha birodalmad kemény is, olyan kemény vagyok én is! - kiáltotta felháborodva Anna. Kipenderült az ölelésből, ki az erős férfikézből, mint a kígyó, és elfutott. Úgy nekiiramodott a térnek, amerre lába vitte, mintha sohasem akarna megállni, csak ki ebből az éjszakából! Ebből ki akar szállni!

- Állj meg, szerelmem, Anna! - futott utána Béla.

De a lány csak nézte, hol a drótkerítés vége, és iramlott a föld felett, már repült is.

Akkor Anna odafentről azt látta, hogy három férfi bukkan elő. Az egyik kezében lasszó, a másiknál gumibot, a harmadik vasdorongot szorongatott. Repült a lasszó, Béla lábára csavarodott, s Béla elterült, arccal a poros földre bukva.

Három egy ellen! A düh Annát visszafordította, s ész nélkül ugrott feléjük:

- Ne bántsátok! -

Gyenge leány varázslata, meghökkentő bátorsága a kegyetlen férfiaknak mozdulatát vágta. Három pár tekintet meredt Annára, három arc nem rezdült, nem szólt, három gyilkos mozdulat nem végződött.

- Ez a dolguk, Anna. A léhűtőket, a munkakerülőket el kell kapni, megbüntetni! - szólalt Béla. - Kemény fickók. Így szerződtünk, ugye, fiúk? - és felállott. Véres arcát letörölte, ruháját leporolta, akkor mozdult az a három:

- Nem ismertünk fel, uram! - mondták, és vártak.

- Adjátok a szerszámokat! - koppant az acélhang, és azok Béla elé tették a gumibotot, a vasdorongot és a kötelet.

Akkor felállott Béla, talpát a földnek feszítette, s elhajolt a gumibotért.

Ami eztán következett, mint egy rémisztő álmot az álomban, úgy látta Anna, mintha messze, tőle távol, fátyolon át, a valószínűtlenség ködén át látta, vagy tán nem is látta volna.

Béla a felemelt gumibottal, hideg, kimért mozdulattal úgy ütött az elsőre, hogy az menten összeomlott, mintha teste rongyból volna. Azután megint hajolt egyet, felemelte a dorongot, és azt a másikhoz csapta. Annak teste kettéhasadt, folyt a vére, omló béle kifelé a nyitott hasból, mint élő lavinaomlás. Azután a kötelet a harmadiknak nyakába csavarta, s szorította, míg a fej kékre nem vált.

- Eztán így tévedjetek! - szólt, s a hang repedt lemez hangján zengett.

Akkor a tetemeket, mint zsákokat a vállára dobta, és elindult a kéménynek, elindult a meredek vaslépcsőkön felfelé, és vissza sem nézett, ment vakon Béla, ütemesen, hátán ringott a három hulla. És felért a kéklő égbe nyúló magas kémény tetejébe. Ottan megállt, lábát a keskeny peremnek vetette, s a büntetett büntetőket a kémény torkába ejtette. Alakját a kiömlő füst körülölelte.

Mikor leért a vértől ázva, füsttől-koromtól megcsapva, ádáz tettétől izzadva, akkor látta meg Annát élettelen-fehéren, tudattalan merevségben állva, tág szemekkel rátapadva, mintha reá várva várna.

Akkor nyomban átölelte, karjába kapta és vitte. Épp úgy vitte, mint az éjszakai réten, úgy suhanva, meg sem állva, csak a szeme szikrázott fehéren, csak a melle lihegett szaporán, csak a karja izma rándult, de az arca rezzenetlen, homloka vére csorgott le a szemére. Vitte, míg egy halomhoz nem értek, olyan temérdek acélforgács halmához, mint egy nyári szénaboglya. Szikrázott a napfényben, mintha csupa gyémántból volna hányva. Az éles, kunkori acélforgácsok hegye vége, kimeredvén a halomból, az szikrázott. Zizegett a vas szilánkja, amikor Béla a leányt ráfektette, hajlott minden szúrós vége, alásimult éles széle.

- Lágy lesz a kemény vas is, hogyha szerelmesed fekteted rá. Érzed, Anna, úgy simogat, mint a vatta. -

Csak erre a hangra eszmélt Anna.

Gerincében iszonyat ült, teste dermedt, mint halotté, lelke halálra volt szánva. Mint hogyha az égből szólna, oly messziről kúszott a fülébe Béla hangja:

- Ahol vasat formáznak, ott ilyen az élet, Anna. Ez a Gyár az én munkám. Én teremtettem, benne a gépet én irányítom, a kemény acélt én puhítom, alakját én alakítom, a férfiakat a fortélyra én tanítom. Ha egy másik jön utánam, aki nálam jobban tudja a sok gépet megalkotni, a vasat forrón formázni, a követ idomítani, akkor szólhat, akkor vághat, akkor akár meg is alázhat. De csak akkor! Érted, Anna? -

Nehéz volt Annának szólalnia. Idegen szó volt magának is előkúszó, félő szava:

- Azt a hármat miért gyilkoltad, mikor őket megtorlásra te oktattad? Mikor őket éppen erre, gyilkos tettre te fogadtad, ezt a munkát, véres munkát a kezükbe te adtad? -

- Gyilkos tettre én fogadtam, véres munkát a kezükbe adtam, tegyék, ha kell! Itt a Gyárban fegyelem kell. De legyen a gépnél okosabb az ember! Kit büntetnek, azt mérjék fel! -

- Neked szabad, mit másnak nem? -

- Így van! Ez itt az ÉN Gyáram, én szerveztem, én csináltam! -

- Nagy és erős vagy te, Béla. Kegyetlen a te világod, gyilkos, véres birodalmad. Soha meg nem értelek, Béla! - mondta a lány, s hideg testtel feküdt a puhára vált szúrós halmon.

- Nem is kell, hogy megérts engem! Nem is kell, hogy elfogadj engem! Azt sem kértem, szeress engem! Csak vedd el az én szerelmem! -

- És hogyha nem? -

- Mit tehetsz mást, kedvesem? Hová repülsz, hová szöksz az én álmomból, én Gyáramból, kemény vasbirodalmamból? Én álmodlak, én akarlak, kemény kézzel magamnak faraglak! -

- De én téged nem akarlak! -

A lány arcát két kezébe vette Béla, lágyan fogta:

- Taszít a mély, taszít a vér, a kíváncsiság mégis arra hívogat, vonz a fehér iszonyat, tiszteled a keménységet, alázatod bálványt kíván, hidegvérű, gyilkos bálványt, elítéled, mégis vágyod; hogy szeresd, a parancsot várnod. Az erőd a gyengeséged, a hatalmast kényszeríted, hogy kívánjon, s akkor tested eléje teríted...

S akkor a vadszívű Béla vérszagú kézzel, gyengéd karral a lányt átölelte, mellét csókokkal borította, a szoknyáját kioldotta, hasát is csókokkal borította.

Hagyta a lány. Gyilkosmúltú kemény éjben, vakító napsütésben, taszításban és vonzásban, újfajta nemakart vágyban hagyta Anna, és nemakarva akarta, lelke-teste tárva vágyta, hogy a férfi asszonya legyen.

- Anna! Ébresztő! - hallotta felülről hullani az ismerős hangokat.

Hajnalodott, ébredt Anna. Körülötte ismerős falak, háta alatt ismerősen zizegő szalma, testét ismerősen puha takaró borította, ismerős volt a hajnali derengés, amely a tetőn át szűrődött be a döngölt padlóra.

Félig éber pilláit egészen kinyitotta, felkönyökölt. Akkor látta, szemben véle, a galéria alatt ott ült Artúr. A hajnali ferde pászma épp ráesett, ölében fehér selyem terült, kezében tű villant, aranyló göndör haját homlokában hullani hagyta, amint fejét lehajtotta. Kezében repült a tű, repült a fonál. Mint varázslat, úgy bújtak ki keze alól a szikrázó fehér selymen, mint vérpettyek, piros virágok. Olyan vadpirosak, mint a szigonyon rángatózó harcsa vére, mint éjjel annak a háromnak a vére, mint a Béla arcán csurgó hasadt bőre vére. A piros virágok körül ezüst forgács-kunkorok csillogtak, mint a halaknak pikkelye, mint az éjszakai csillag fénye. Ezüst indák között Artúr vérpiros bokrétája a lágyan omló fehér selymen a hajnalba kiáltott.

Új nap érkezett.

1987. márc. 29.

A gyerekkéz formálta sárga Nap körül, a kuszán satírozott kék égbolton egy kicsiny pont kering.

Ha az ember a papírt egészen az orra elé tartja, a kicsiny pont nem egy suta ceruzapötty csupán, hanem, mondom, ha az ember közelebbről szemügyre veszi, olyannak tűnik a felülete, mint a buborék szivárványszín ezer fénye, mint egy apró, élő zselatingömb.

Az ember nézi, nézi, addig nézi, amíg csak AZ, és semmi más. Eltűnik a papír az éggel, a rajzolt kerek sárga Nappal, s csak az apró gömb rezeg. S ahogy rezeg, vele rezeg körülötte a levegő. Árad belőle a meleg...

... És máris, hipp-hopp! abban az emberi meleg Kézben termett. Akkor ráébredt az a Kéz, hogy mindez odalenn, a csillámlapokból emelt sárgafényű teremben történik, és hogy tenyerében csoda támadt. Születés folyt.

"Egy apró gömb, tiszta forma, olyan ősi, mint a Világ, határtalan, önmagába visszatérő, lehetőségekkel teli élő forma. Színét a magmaszín fénylő teremtől kapja. Milyen volna saját színnel? Milyen volna, ha kinyílna? Milyen volna, hogyha igazából élő volna?" S megkérdezte:

- Nem akarsz-e ember lenni? -

És a lágy golyó megszólalt:

- Félek, kihullanék a meséből. Az emberek olyan önzők! Félek, fázni fogok, és lehuppanok a Földre... -

A tenyér reálehelt, melengette:

- Majd én segítek tenéked. Mese maradsz, embermese... -

- Akkor várom, teremtsél meg! - mosolygott a buborék, és benne mosolygott a lehetőség ezer fénye.

Így most megint megteremtettél engem. Közrefogtál két tenyeredben, s mint a madártojás a tollas fészekben, melegedtem, melegedtem, mígnem valóságos mese lettem.

1987. máj. 1.

Tegnap hajnalban, amikor nekifutott a kukoricásnak, fedezte fel a rétet a ház mögött. Nem is igazi rét volt, inkább libalegelő.

Itt ült most a holdfényben Anna ölnyi fatönkön, kezét combjára ejtve, a nap dolgait maga mögött hagyva, háttal az éjszakára készülődő háznak, s képzelte a tegnapi Várost. A ház sarkától láthatatlan vonal futott el keletnek, túl a tönkön, túl Annán és túl a réten a feketén sejlő kukoricatábla mögé, oda, ahol messze halovány felviláglott az ég alja. Arrafelé bámult. Ott a Város, fényeit az égre küldte.

Milyen szabad volt aznap! S milyen messze! Emlékével most éjeinek emlékeit hessegette, az éjekkel a férfiakét, akik benn épp alvásra vackolódnak.

A holdfényben elmosolyodott magában Anna: - Ez az éj már nem az övék. Ágyam, szalmám hideg, üres. Itt a réten a harmadik, világtalan szegény Artúr hogy találna! -

Holdfény alatt éjeinek emlékeit hessegette, és lám, mégis előjöttek. Fejcsóválva arra eszmélt, hogy még Ott is, a Városban, mindegyre csak előjöttek! Részei a napjainak, részei éjszakáinak, részei az életének.

És ez most már mindig így lesz? Nem. Ma nem lesz! Három közül a legkisebb csaknem gyermek! Az nem jöhet! - Bízik abban, nem keresi, hideg ágyát nem kémleli, asszonytestét meg nem leli. Nyugodalmas éjszakában, ott a fatönkön magában, ott ült Anna.

Arcát hűs szél hűsítette, lábát harmatos fű lebbentette, ki is bújt a papucsából, fáradt talpát harmatos-hideg fűcsomóra, sárgafejű boglárkára pihentette. Gondolatot űző fejét messziről zörgő-susorgó lombok zsongították, zizegő kukoricalevelek zenéje bújt bele a fülébe, kimosták az emlékeket, a gondokat, sejtéseket. Úgy elernyedt Anna teste, mintha nem is volna. Hagyta, hogy az éjszaka magába olvassza, hagyta, hogy a hold elé úszó felhő betakarja, hagyta, hogy a feje szavak nélkül emelkedjen, ide-oda billenjen az éj zengette muzsikára. Mintha már lelke sem volna.

Így lebegett bujdosásban, a harmadik elől való mozdulatlan futtában kinn a réten Anna.

Akkor meleg szél fújt nagy hirtelen dél felől. Olyan meleg, mint a lehelet. Anna kigombolta ingét, vállkendője csípőjére hullt, a felhő takarta csillagtalan égbolt átölelte.

- Vállad, inged foszforeszkál a nyári éjben, Anna. Olyan vagy, mint az ég szeretője, a Hold kedvese, füvek királynéja, Anna! - suttogott hang a fülébe.

Ismerős hang.

- Csak nem Artúr? - riadt a lány.

Ő volt bizony. Halványszőke feje csillogott a lila ég alatt, fehér ingét a meleg szél lobogtatta, kék szemből parázs villant.

- Foszforeszkál? - döccent a szó a lányból.

- Igen. Fénylesz. Csodaszép nyáréji jelenség vagy! -

- Látsz te engem, világtalan, ifjú Artúr? -

- Mostan látlak. Fiatalnak, asszonyosnak, vágyra vágyó asszonyomnak. -

- Állj meg, fiú, szőke Artúr! Ősz apátok, az ős Jákob asszonyának hozott engem. Aztán Árpád első éjjel némaságát levetette, sátorába bevitt engem. Aztán Béla süketségét széjjelszórta, acélforgács csillogásban övé lettem. S most, te gyermek, látóvá válsz, itt a réten állsz előttem, és látomásokról beszélsz nékem. -

- Ez a ház a csodák háza. Minden éj a csodák éje. Ezért élünk, ettől vagyunk. Nappal dolgunk úgy végezzük, tudjuk, ára az a csoda, amit éjszaka átélünk. Olyankor egésszé leszünk. -

- Ehhez kellek? Életetek megkönnyítni? Álmaitok tovább szőni? -

- Ehhez mi is kellünk néked. Életedet kiszínezzük, álmaidat berendezzük. -

- Tán én álmodlak titeket? Valóságos hús-vér testtel közeledtek hozzám éjjel! - emelte fel a hangját a lány.

- Te minket, mi meg téged. Hát nem érted? Ez a ház a csodák háza! -

- Csodák háza! Minden éjjel férfivágyak éjszakája! De ezt én így nem akarom. Legalább te, ha szeretnél, tisztán hagynád ezt az álmot! Inkább lennék az Aranymadár helyett anyád! Inkább itt a füves réten, bárha hagynád, lágy hajadat simogatnám, fejedet ölembe vonnám, ringatnálak, mintha fiam lennél, altatnálak, mintha anyád lennék! Mesét mondanék füledbe, álmot csorgatnék szemedbe! Úgy szeretném, hogyha csak ma éjjel testnélküli lenne álmom! -

Áll a fiú, nézte Annát. Aztán csak a földet nézte. Nyaka hajlott, válla görbedt, egész teste megbántástól kékre váltott. Ahogy állt ott, lábujjából holdfény pattant, talpa alatt holdfény úszott, két karját meglebbentette, mint a beteg madár szárnyát, két karja csüggedten rebbent, s a talpa alatti holdfény megemelte, fel a rétről. Egyre feljebb emelkedett a sötétben. Anna már nem is látta, egybeolvadt fenn az éggel kékre váltott bánatos teste. Fehér inge, mint fehér pont, egyre kisebb lett az éjben. Szállt, mint az egyetlen csillag odafenn a felhős égen. Anna tágult szemekkel nézte. Rettegett, hogy így elűzte, fel az égbe, a csillagok közelébe. Mi lesz ebből?

Az lett, hogy Artúr a felhőket szétkergette, mögülük a fehér Holdat a karjába vette, s mint a labdát az égboltról lepergette. És tovább szállt még feljebb és magasabbra. Akkor ott a sötétkék égből a szikrázó sárga Napot előkapta, s felhengerítette az égboltra. Nagy hirtelen verőfényes nyári dél lett. Olyan fényes, olyan nyári, hogy a szemet vakította, hogy a tüzes meleg lég a lány testéről az inget leolvasztotta.

Akkor Artúr ereszkedett lefelé a füves rétre, és megállt az asszony előtt éppen úgy, mint mikor éj volt: fehér ingét a szellő csak lobogtatta, szőke fejét a nap aranyszínre ragyogtatta, kék szeméből parázs villant.

- Napfényben fürdik arcod, vállad. Látó szemmel jól megnézlek verőfényes nyári éjjel, s mégis, most is olyannak talállak, mint az imént: fiatalnak, asszonyosnak, vágyra vágyó asszonyomnak! -

Anna szeme előtt még parázslott a varázslat, de nagy nemakarása újabb érvet kerített:

- Ne akard a harmadik éjt, ne akard, fiam! Évtizedek járnak közöttünk! -

Artúr akkorát kacagott, hogy a lombok megrezdültek:

- Évtizedek? Évezredek! Ősszel éppen ezeréves leszek! - s csak nevetett, csak kacagott, és letérdelt a lány elé: - Figyelj reám, te leány, Anna! Három napja, hogy születtél, és már ilyen öreg lettél? -

- A három nap három ezred, amit veletek öregedtem. Nézd a vállam, nézd az arcom, nézd a testem! Szégyellem, hogy véled szemben mivé lettem! -

- No, jól van! Reád bízom vágyaimat. Legyél anyám, ha akarod! De ez az éj az én éjem. Gyere velem, nagyon kérlek! Nézzed meg az álmaimat, s akkor döntsél! Lelkemet ha eléd tártam, tükrömet ha eléd tartom, akkor döntsél! Gyere velem! Szálljunk együtt! -

Akkor a fiú Annát kézen fogta, és a déli verőfényben a fűszálak felett lebegve visszaszálltak nyolcszáz évet.

Valahol egy vár hatalmas komor terme. A falakon körbe-körbe gyér fénnyel fáklyák lobogtak, szálló kormuk összeolvadt a mennyezet sötétjével.

Tele volt a terem néppel. Mégis csend ült.

A homályba vesző falak alatt ezer testen ezer színben hullottak alá a lágy kelmék: könnyű selymek meglebbentek, nehéz brokátok omlottak, súlyos posztók feszültek, puha bársonyok terültek, a kelmék élő tarkasága fölött edzett férfiarcok ültek, halvány leányarcok világlottak, fel-felrebbent egy fehér kéz, fel-felvillant egy ezüst kardmarkolat, s a testőrök könnyű vértje; vakítóan meg-megrezdült egy rubintnak, gyémántnak fénye.

Csupa pompa, halk szelídség, s hallgatagon várakozva mind a trón felé figyeltek.

A faragott cifra trónon halványsárga hímzett selyemruhában, meleg bársony vánkosokon ült a Hercegnő, Anna. Mindenki a szavát várta.

Ez volt a Választás éjszakája.

- Jöjjön az első! - szólalt meg halkan Anna.

A teremnek túlvégében ódon tölgyfaajtó nyílott. Ezüstvértes lovag táncolt be ezüstszőrű paripán. Ragyogott a vért, a fegyver, ragyogott a kanca vert istrángja, földet seperte a szőréről omló mélyzöld brokát kelme.

A lovag a fejét mély hódolattal a mellére hajtotta, onnan kondult tompán hangja:

- Ó, Hercegnő! A kezedért s szerelmedért parancsod, ím, teljesítve. Itt a király a kezemben. -

Vértjét fedő mélyzöld köpenyét feltárta, alóla egy fekete fejet emelt fel fürtjeinél tartva. Nyakából még vér csepegett.

- Megjártam érte Afrikát, elhoztam néked a szerecsenkirályt. Életem a te kezedben, ahogy e fej az enyémben. Íme, lássad! -

Anna arcán iszonyat suhant át:

- Nem lesz tiéd a kezem. Nem lesz tiéd a szerelmem! Élve kértem tőled a szerecsenkirályt! - tapsra tárta a kezét. - Mostan zenét! Szomorú zenét, hogy a négert megsirassam! -

Hátul egy sötét sarokban, faragott oszlop tövében szőkefürtű lantos állott. A Hercegnő szavára megpendítette a húrokat, és a lantos dalba kezdett. Olyan szomorú dalt zengett, hogy a terem gyászba borult, könnyár omolt szét a termen, könnyes hangok könnyes árja.

Elült az utolsó hang is, rezgett még a levegőben, amikor a Hercegnő szólt:

- Lássuk a következőt! -

A nyikorgó tölgyfaajtón újabb lovas lépett be. Arany vértje úgy ragyogott, mint a napfény, arany lova bíborszínű palást alatt büszkén lépdelt.

A lovag a fejét mély hódolattal a mellére hajtotta, onnan zendült érces hangja:

- Ó, Hercegnő! A kezedért s szerelmedért parancsod, ím, teljesítve. Elhoztam néked Észak gonosz királynőjét - mondta, s intett.

Meglebbent az ajtó nehéz függönye, s négy fehér apród vállán hozta Észak fehér királynőjét fehér koporsóban. Fehér selyem párnán feküdt a halott asszony. Fején csillogott igazgyöngy koronája, hószín arca körül éjfekete fürtje lebbent, éjfekete hosszú haja, mint egy hosszú, sötét fátyol, mint egy éjfekete felhő úszott a koporsó után.

Anna szíve pirosra gyúlt, ám kezét álljra parancsolta:

- Vigyétek a gonosz tündért, vigyétek ki a kertembe! Temessétek rőt pompával a legvörösebb rózsabokor tövébe! Te meg, lovag, ne várd kezem! Én az Észak királynőjét fogolyként váramba vártam. Te megölted. Bátor voltál, vitéz voltál, csak nem tetted, amit kértem. Amit kértem! Még csak nem is parancsoltam! Hej, te zenész! Azért mégis vidám dalt zengj! Örömünnep eltemetni, kitől féltünk, sötétszívű ellenségünk. -

Akkor a lantos, aranyfürtű ifjú Artúr, belekapott a húrokba, s áradt a dal a falak közt, örömzene vidám árja. A szíveket dobogtatta, az erekben a vért gyors iramra serkentette, a lábakat táncra ingerelte, a derekakat hajladozásra, az arcokat mosolygásra. Még a füstös fáklyák is kacagva lobogtak, lebegő árnyuk a komor falakon táncra perdült.

A Hercegnő újra intett:

- Jöjjön most a harmadik! -

Mint kísértet, hamuszín köntösében, gyémántokkal rakott vérttel, szürke lován szürke posztó takaróval belépett a harmadik lovag. Szürkesége homálylott a szürkeségben, szürkeségét a rengeteg gyémántszikra vakítóan ragyogtatta. Mint egy nem-földi jelenség, jött a lovag, és a trónig meg sem állott. Ott a lováról leszállt, a gyémántos kantárt a ló hátára dobta, és bátor, büszke nyílt arccal a trón lépcsőjéig lépdelt, ott letérdepelt, hangja zengett:

- Meghoztam, amit kértél, Hercegnő, te Csodaasszony! Íme, leteszem elébed - szólt, s a tőrét kirántotta, mellén szürke selyemingét feltépte. Felsikoltott minden leány, felszisszent minden vitéz lovag: mire készül az idegen?

- Mire készülsz, Felhőlovag? - kérdezte Anna sápadva.

- A világ minden vágyát kérted. Ében ládát adtál nékem, minden vágyat szedjek belé. Én helyette a szívemben elrejtettem a világnak minden vágyát, minden álmát. S most a vágyakat a szívemben rejtve, íme, általadom. -

Szaladt a tőr, élő húsát felnyitotta, felnyitotta, beléje nyúlt, és vérző, piros, élő szívét a Hercegnőnek nyújtotta.

- Mire nékem a világnak összes vágya, ha te életedet adod érte? - kiáltotta a Hercegnő-Anna. - Hogyan teljen véled vágyam, halott karba hogyan zárjam, halott szívben hogyan fészkel, halott testben hogyan tüzel? Nem ezt kértem! Nem ezt kértem! -

A hamuszín lovag teste, int a magra szálló madár, mint a hulló nehéz selyem, úgy omlott le a hideg márványkőre. Egyik kezében a véres tőr csillogott, élettelen másik marka piros szívét szorongatta.

A teremben mozdulatlan döbbenetben, mintha hagynák, hogy a lélek zavartalanul kiszálljon a Vágyak Szürke lovagjából, ebben a nagy némaságban akkor hátul a sötét sarokból először csak félve, halkan, felcsendült a zenész lantja.

Szállt a dal majd egyre dúsabb hangzatokban, szállt a fiú hangja búgva, s benn a dalban, benne zengett a világnak összes vágya, szerelmes szép óhajtása:

Szállt a dal, és egyre zengőbb. Csupa dal az egész terem, csupa dal és csupa hang, már nem fért el odabenn. A kőfalak megmozdultak, az ablakok széjjelhulltak, az oszlopok táncra keltek, és a nyíló falakon át kiszállt a dal a kertbe, ki a kertbe, onnan a hegyre, szállt, szállt egyre magasabbra.

A daliák szeme nedvesen csillogott, a halovány leányarcok kitüzesedtek, rebbentek a pillantások, moccantak a félénk ujjak, és a másik ujjhoz simultak, benn a selyem, brokát, bársony ruhák alatt, asszonytestben, vértek alatt férfitestben bújva bujkált a vér, a vágy.

- Ez az a vágy, mire vágytam! - szólt a Hercegnő, s felállott. - Halott régi reménységem. Mostan mégis minden vágyat, ami él a földön, te elhoztad, édes lantos! Hangszered a Világ nékem! Dalolj, dalolj, kedves Artúr, dalolj nékem minden éjjel! -

Vörös bársony szőnyeg felett lépdelt Anna, mint lehelet, olyan lágyan, olyan könnyen, végig a hatalmas termen, s odalépett a zenészhez. Kezét feléje nyújtotta:

- Azt teszel vélem, amit csak akarsz. Ha akarod, sírok, ha akarod, táncra perdülök, ha akarod, andalítasz, ha akarod, vágyra serkentesz. Gyere, menjünk, vár a nászunk! -

- Így képzeltem, Anyám, Anna - mondta Artúr, és felkapta a Hercegnőt.

Az udvar némán bámulta őket, a boldog szentségtörőket, a Hercegasszony választása megbénította a törvényt tisztelőket. De hát övé a hatalom, övé a Választás szabadsága.

Így repültek ki a várból, ki az álmodott világból.

- Így kellett tenni! Így kellett az időt levetni, drága Anna! - szólt a kékszemű vak Artúr.

És repültek az Időn át. Repültek már párszáz évet, s akkor Anna fehér karja a fiú fehér nyakát átkulcsolta:

- Siess! Nemsokára vége az éjnek, az álmodnak, az álmomnak! Akarlak téged! -

1987. máj. 5.

Nappalok és éjek múltak, végefelé járt már a nyár, de még tombolt, mintha sohasem akarná abbahagyni. A határban egyre kevesebb volt a zöld, uralkodó lett a mély sárga, a sápadt barna, a barna sok száz árnyalata, némelyik lomb borvörös.

Dél van és csend. Túl a nehéz munka javán pihenésképp, frissítőnek ilyenkor megy fürdeni Anna. Átvág az udvaron, végigballag a taposott ösvényen, azután alakját magába nyeli a szárazlevelű, zörgő kukoricarengeteg.

Azon túl már ott a patak. Arrafelé még dús nyár van. Lombok őrizte árnyak alatt zöldell a fű, selymes a pázsit, az öreg fűz fehérfonákú levelei villognak a fényben, és élőágú a bokor, amelyre Anna az ingét leteríti. Spanyolfalat hajol fölé a fűz, talpa alatt puha pázsit, haján levelek árnyéka vibrál. Levetkőzik.

Lábujjával óvatosan megkóstolja a patak vizét. Olyan hideg, hogy megborzong. Óvatosan belép középre, a sodrásból kiálló két kőre, s lehajol. A markába vizet merít, ujjai közül csorgatja mellére, hátára: forró, izzadt testét cseppenként szoktatja hidegéhez. Belép a mederbe aztán, figyelmesen rakja lábát, nehogy egy kő felhasítsa. Lépdel, míg már térdéig ér a futó víz. Ott leguggol, a karjait elernyesztve belógatja az árba, és csak hagyja, lebegtesse két kezét a patak sodra. Ujjaival beletúr a kavicságyba.

Tenyere alatt ebihalak bújnak. Hátán csillognak a cseppek.

Azután lassan elmerül, a patak fenekére ül, fejét egy kő vájt mélyére hajtja. Mindent felejt. Csak a tiszta hűvösség van. Érzi-hagyja, hogy a bőrét csiklandozva a patak átfusson rajta. Testét az ár felemeli, színét és formáját magával viszi. Úszó sejtéssé válik Anna, csak a fodrokon hullámzó haja él együtt a rohanással.

Amikor már épp a vízzel eggyé válna, élő vére tiltakozik. A hűvös megborzongatja. Feláll, megrázza testét, haja hátára, mellére tapad. Áll a meleg levegőben, a fák közötti napsütésben. Bokáját még hab nyaldossa, de bőréből fut a hideg, élvezi a lába szárán csiklandozó vízcseppeket. Ereiben újra jár a meleg élet.

Ahogy éli frissességét, látja lenn a tükörképét, látja magát a vízben. Látja s nézi asszonytestét, a derekán azt az ívet, ami most kezd alakulni. Látja s nézi mosolyogva, hogy ő most már nemcsak Anna.

Senki még csak nem is sejti!

Tenyerét derekára tapasztja, hasát lágyan végigsimítja. Érzi még a régi formát, de az újat is tapintja.

Egyetlen szökkenéssel kinn terem a parton. A fűz ágait széjjelhajtva gyorsan kiszalad a napra. Mosnivaló hordott zöld szoknyáját kiteríti, arra fekszik. Szemét behunyja, szél szárítja, a nap testét meleggel borítja. Karjait széjjeltárja, ujjai közt szirmot sodor, szemhéján át zöld fény világít...

... Üvegfalú horizontjának zöld fénye. Füstteste ezervirágos rétjén terül, ujjai közt szirmot sodor. Hallja üveg koccanását, hallja selyem suhogását...

... Hallja ágak suhogását, hallja víznek csobogását. A szemét kinyitja. Körötte a patak partja, felette a nyári ég, ujjai közt morzsolt lila virág szirma. Testét örömmel tapintja: rajta még a hűvös pára, és belül, derekán táguló ívében benne rejtező szép titka. Fél mosollyal, fél sóhajjal karját feje alá hajtja, lehunyja szemét. Újból átadja magát a napnak. Aranysárga fény világít...

... Aranysárgán szikrázó csillámfalú terem foglya. Sehol nyitja, sehol zárja. Egyedül és gyámoltalan ott áll ő a közepében. Merre menjen? Hiszen innen sehová sem visz egyetlen út sem. Ahogy tudat nélkül ott áll, tenyerébe tenyér csusszan, ujjait melegen szorítja, és gyengéd vonzással egy lépéssel arrébb vonja. Aztán eggyel megint arrébb. Így lépdel a meleg kézben. S ahogy lépdel, ahogy vonzzák, testét sárga bántó fények szúrják...

... Karjába ezer apró tű szalad, naptól nehezült teste, s ujjai közt ragadós a préselt szirom nedve. Zsibbadó karjait kitárja, szaladjon ki belőle a zsibbadása! Szemhéját is felfeszíti, szaladjon a sárga fény az égbe vissza!

Körötte a patak partja, felette a nyári ég, és mellette a bokorágon ott villog tiszta ruhája. Ezervirágos réten terül. Hallja víznek csobogását, és igen, ez itt a teste, naptól meleg, naptól bágyadt, és benne ott él a titok. Ez itt az ő valósága!

Megfordul. Most a napnak hátát tárja...

... Lobbannak a sárga szikrák ...

... Újra látja zöldfényű palackja üvegfalát ...

... Újra követi a kéz vonzását ...

... Újra hallja selyem suhogását ...

... Érzi meleg test gyengéd érintését ...

... Sodorja lilaszirmú halott virágját ...

... Füle mellett hallja léptek neszezését, hangok suttogását ...

... Füle mellett léptek neszeznek, hangok suttognak.

Kábultan felül Anna. Fejében az álmok zsongása, és ekkor odalenn a bokájánál, leterített szoknyájának ráncai közt megpillant négy apró embert.

Ez még álom? Vagy már mese?

Ez itt Jákob, csakhogy annak haja fehér! Ez itt Árpád, szeme most is úgy szikrázik! Ő meg a kedves mosolyú Artúr! És amott ül süket Béla! Csakhogy mind arasznyi apró! S úgy nézik őt, mintha sosem látták volna! Tekintetükből tréfás sugarak illannak, szájuk körül mosoly terül, s némák, mintha összebeszéltek volna. Nézik a zavart Anna hitetlen-értetlen arcát, és ülnek huncut hallgatással különbözően kékárnyalatú selyem köpenykéikben.

Nagy sokára Jákob szólal. Még a hang is oly ismerős! Az meg lágyan, mint a szellő simítása, mondja:

- Tudod-e, hogy csodaszép vagy?! -

- De mennyire! - búg a másik három is egyszerre.

Nohát! Szinte lehetetlen! Éjszakai szép álmai, zsugorodott férfiai itt bókolnak teljes hévvel! S Anna belebújik a játékba:

- Csak nem akartok most nekem itt udvarolni? Így egyszerre? Mind a négyen? - szól kacagva, s fehér térdét két karjával általfonja.

- Jaj, dehogynem! - kiáltja Árpád, felkapva a könnyed hangot. - Mi mást akarhatnánk, amikor téged így látunk anyaszült mezítelen szépségedben! -

- No, csak rajta! Ha már utánam merészkedtetek, s kényelmesen, hívás nélkül a szoknyámra telepedtek! - mondja, és a helyzet adta kacér ingerkedés kuncog a szemében.

- Hát! Ha visszaheverednél közénk... - sóhajt Béla.

- Füledbe suttoghatnánk kívánkozó szép szavainkat! - szárnyal Artúr képzelete.

- Ugyan! Talán nem is a régi légi csillagjósok vagytok, hanem... Biz ám! Ti itt négyen!... - dobja föl a labdát Anna.

- És ha úgy van? - szól az egyik.

- Mert méretünk ilyen apró? - toldja a másik.

- Jól elférnénk gyönyörű szép combod között... - évődik a harmadik.

- Meg sem bánnád, ha fészkedbe beengednél! - pajzánkodik a negyedik.

Hanem ezt már sokallja Anna:

- Nem féltek attól, hogy egy könnyed legyintéssel agyoncsaplak benneteket, szemtelenek!? -

A hangjában semmi harag, mert azonnal elképzelte, milyen lenne az arasznyi csillagjósok szerelme. Ám hirtelen kedve dermed. Ahogy ott ül teste súlyát hátravetett karjára ejtve meztelenül, odabenn a meleg éjben megmozdul a kicsiny élet. Egy picinyke moccanás, nem több, és mégis, mint aki csodát lát, szeme tágul, s átfúrja az égnek falát. Arcát elönti piros szégyen. Úgy érzi, hogy nemcsak testét, ezek itten a titkát is kilesték. Úgy érzi, nappalainak álmát meglopták.

S ahogy támadt évődő kedve, úgy lobban el, mint pisla gyertya lángja:

- Csillagjósok? Álnok lények! Ti férfiak, húsból valók! Idejöttök ál-alakban, s nagy ravaszul magányomat is vennétek! Vágyaimat meglesnétek! Nem elég, hogy nappalaim, éjszakáim a tiétek? Nektek minden csoda kevés immár? - ugrik fel gyorsan.

Magára kapja hószín ingjét, vasalt szoknyáját, haját hátul kapkodva összefogja, lábát papucsba bújtatja, és szaladna minél messzebb!

Oly pillanat volt, oly gyors váltás, hogy a szeppent csillagjósok még csak mukkanni sem mernek. Józan Jákob veszi a bátorságot végül, és megszólal mélyről zengő kedves hangján:

- Bocsásd meg a tréfás kedvünk! Bocsásd meg a pajzánságunk! Mi ma nem is azért jöttünk, hogy szépséged itt meglessük, nem is azért, hogy nappali magányos szép álmaidat elkergessük, hanem éppen ünnepelni! Azt akartuk, ünnepeljünk, együtt ünnepeljünk véled, s legyen ez a nap olyan néked, mintha a mesében volnál... -

Ámde Anna fordul, és megy, viszi benne mocorgó kicsiny titka, fogódzna a valóságban. Ám...

... ahogy a fű közt lépdel, zengeni és bongani kezd körülötte a világ, és tengelye körül meg is perdül úgy, hogy meg kell állnia, bokorágba kapaszkodnia. Ekkor látja, reppenő négy csillagjósa feje körül táncba kezd. Lebegve és hullámozva, kecsesen és légben úszva, selyemszárnyú kék halak, körüllengik, s gyönyörű szép dalba fognak. És dalba fog a patak partja, ütemre csilingel a csobogása, dalt zizeg az öreg fűz minden levele-ága, dal susognak a virágok, bennük bibeszálak csengnek, mély hangon felbúg a szél, hozzá légi dallamot kísér az egyetlen bodros felhő fenn az égen, hárfaszót peng az ezüst utazószál, mint a holdfény hárfahangja.

A csillagjósok dala arról szól, hogy ember készül a világra, arról szól, hogy Annában élet él, és olyan ünnep benne minden ideg, minden ér, minden sejt, és olyan öröm, mert Anna nem a régi, mert Anna anya lesz!

Lassan tengelye körül megáll a világ, pihenni tér. Eltűnik a bodros felhő, ólomszürkére vált az ég, elül a szél, meredt ősz hidegje pattan, csendesül a patak vize, lassul, fárad suhanása, a virágok muzsikája aszott szirmaikba dermed, a lombok zenéje csenddé foszlik az ágak levéltelen merednek, a füvön fémesen csillog a dér.

A rét és a patak partja zord novemberben didereg.

Kihűl a dal. Elpillednek a selyemszárnyú kék halak, és megülnek Anna vállán.

- Szép volt... - sóhajt Anna. - Hát ti már ezt is tudjátok? -

- Tudjuk, s együtt örülünk veled! -

Anna kendőjét fázósan összehúzza, melege alatt összefonja karját, és gömbölyödő hasára ejti. Újra indul. Hazafelé. A bőrén át érzi, tudja, odabenn a melegben és biztonságban él a gyermek. Csizmája alatt az ösvény keményen ellenáll: minden lépés egy-egy új nap.

Így ballagnak ráérősen. Anna arcán mosoly bujkál, ha éppen nem érzi, hát várja, hogy a másik oldalára forduljon a gyermek. És mint apró melegítő kékes lángok, lobognak a vállán ülő csillagjósok. Menet közben dudorásznak:

Dudorásznak, néha-néha felpattannak, Anna körül vidámító táncot járnak, avagy fel a havat hordó szürke égbe, messze szállnak. Mint villódzó kedves kék fények, felpezsdítik a télbe dermedt messzeséget. Majd meg előre sietnek, mint akik a lassú percet kergetik, egy közeli ágra ülnek, onnan várják be, míg Anna nehézkes lépteivel az időt fogyasztja.

Már a kukoricaföldre érnek. Körül dértől fehér a tarló. Ahogy mennek, mendegélnek, novemberből december lesz, majd januárra fordul az év.

Hó hull, s dagad egyre magasabbra. Anna fekete csizmája beletúr a szűz takaróba. Mögötte a napok sora, mögötte lépteinek nyoma messze visz a múló időbe. De előtte még messzi fehér föld terül. Néha érzi, kimerül, le is ülne pihenőre, de négy apró őrizője nem engedi megállani.

- Bár csak már véget érne! - érzi Anna türelme fogytát. - Milyen messze még a ház!?... -

Emeli lábát Anna, s rakja újra, bele a hóba. A hó kérge ropogva pattan, eljegesült már a tél. Az útfélen madártetem, áldozatokat szed a fagy. A szántó domború szélén távol, a sűrű erdő szegélyén csupasz ágon, havas ágon varjak ülnek reménytelen. Mintha már kedvük sem maradna szállni.

Annának sincs kedve járni. Meg-megáll.

Már nem csak a lába fáradt. Derekába nehéz súly ül, húzza, húzza le a fájás. Még egyet lép. Megint egyet. Csillagjósai felfogják, mint a pelyhet, megragadják:

- Még ezt az egyet, ezt a napot hord végig! - suttogják, és leteszik a fehér hóba.

Anna fekszik.

Fenn az égen ül most a fagy, és idelenn körülötte meleget ont a január. Meleg a hó, mint a párna, feje körül lobog a tűz, piros a láng, a testét is általjárja. Vörösödnek a fájdalmak, derekából fekete út indul el a havas tájba. Fekete út, kapu tárva.

Anna tudja, itt az idő. Elindult már a gyermek, elindult ki a világba.

Kiürült a táj. Ketten vannak. Ketten, egymásra utalva. Semmi sincs, csak az, mit meg kell tenni: őt, az újat életre segíteni. Anna teste eggyé válik tudatával, minden sejtje egyet akar: azt a csodát végigjárni.

És a csoda izzik. Érzi. Fájdalombuborékok hasadnak, feszítések szétszakadnak, lassú, édes, szabad siklással kibújik belőle, és két combja közt piros vérben felsír a gyermek.

Azután semmi.

Fehér táj közepében csukott szemmel fekszik Anna. Mi történik, nem is tudja, nem akarja. Csak a hang, a szívszaggatóan panaszkodó, szemérmesen, halkan síró, csak az cseng a fülében. Minden-minden olyan távol, messze még a valóságtól, nem hihető, csak egy sejtés. Olyan könnyű, mintha repülne, olyan üres, mintha nem is volna.

Körötte négyen kéken, apró négy őrizői sürögnek. Meleg kézzel kaput zárnak, a gyermeket, életre kelt piros rívót fehér hóban megmosdatják, fehér gyolcsba betakarják, fehér kendőbe burkolják, aztán Anna mellére rakják:

- Ím a lányod. Tiéd, Anna! -

Síró gyermekét az anyja két karjába veszi, nézi-nézi, nem is hiszi, igaz-e, hogy ez a kedves belőle jött, az övé! Nézi-nézi, vigasztalja, elringatja, du-du-du-du, elaltatja.

- Mehetünk! - mondja Anna. - Már csak haza kell érnem... -

Fekete kendőben kipirulva, fehér terhét magához szorítva megy Anna hazafelé, megy lebegve. Alig várja, hogy örömét övéinek megmutassa.

Búcsút int a négy csillagjós, és eltűnnek köddé válva, mintha a hosszú idő, hosszú járás, hosszú várás soha-soha nem lett volna.

Megáll Anna a nagy kapu előtt, beleképzel a jövőbe, örömhozó szép ajándékát szorítja a mellére. Mintha félne.

Belép a házba, és olyat lát, hogy földbe gyökerezik a lába:

A homályban, pislákoló esti fényben a nagy asztal körül ül a négy férfi moccanatlan. Fel sem néznek, oly komorak, mint a medvék. Jákob arcán kemény ráncok feszülnek, Béla karját ölébe ejti, kérges kezét merőn nézi, Árpád szemét földre veti, mintha látná, úgy mereszti, Artúr karja az asztalon, megfeszülve minden izma. Válluk görnyedt, gerincük roppan, mintha testük összes sejtje egyetlen gondba szakadt volna.

Áll csak Anna, menne is be, mondaná is, kérdené is, de csak hallgat. Túl nagy, és túl hosszú a csend. Hát megindul, megy feléjük, és leteszi apró lányát az asztalra.

Keze dermed. Mindent ért már. Üres asztal közepében toll világít, mint a nap. Aranytoll az, színaranyból. Aranymadár tolla virít, mint egy üzenet.

Ölelésből kiszakadva, rossz sejtés közt magára hagyva, toll tüzétől, a ráeső gyertyafénytől megriadva felsír a gyermek.

Lassan mozdul a négy férfi: legyen idő felocsúdni. Arcuk fordul, és mint a reppenő galamb, egyszerre eltűnik homlokukról a gond, szemeikben mosoly bujkál, érdeklődés, szeretet. Jövevény jött! Fogadni kell! Ez a csepp az ő leányuk! Szót sem ejtve, az örömöt keblükbe rejtve, gondfelhőzte félmosollyal mind felpattan, s munkába fog.

Egy-kettőre kész a bölcső, fából készült, levelekkel díszesre faragva, hímzett vánkost tömnek gyorsan, madarakkal körülvarrva, meleg víz forr a tűzhelyen, tiszta gyolcs a székre rakva. Anna kötényt köt maga elé, s magzatját megmosdatja, aztán maga is fehér inget ölt, lába alá fehér zsámolyt húz, és a lányát, az új nevűt, Veronikát megszoptatja.

Körüle áll a négy férfi. Nézik a csodát, mit Anna hozott, nézik az apró jövevényt, nézik Anna anyaságát, s olyan halkan, mint a lepkék, elhúzódnak, kiosonnak.

Csak a gyenge mécs pislákol. Csend van. Anna fejében megújul a kép, amely fogadta. Kezében a szálldosó lángú méccsel odafordul az asztalhoz, s azt a tollat, fényes tollat megforgatja. Éget, mikor tűzbe dobja.

Aztán tovább üldögél még, utolsót sercegnek a falon a mécsek, csak a kályha apró lángja rajzol a földre táncos veres fényeket, s a sötétség felkúszik a fal tövéből, elborítja a termet, s megáll a füstös gerendák felett, s megáll Anna lelkében. Ösztönében megszületik az aggódó félelem.

Ül az éjben, lábával a bölcsőt ringatja, benne már békésen szendereg a jövőt kérő gyerek, pihegése alig hallszik.

Anna arcán könny pereg.

1987. nov. 15.

Héja vagyok, barnaszárnyú réti héja. A hegyek felől jöttem, ahonnan lefelé indulnak a rétek, és nyújtóznak hosszan, a végét sem látni, meddig. Ennek a beláthatatlan tájnak közepében egyetlen tanya tarkállik. Udvarán tyúkok kapirgálnak, és tenyérnyi legelőjén pelyhes, sárga kacsák totyognak. Könnyű préda.

Ameddig héjaszemem ellát, rengeteg zöld kukoricás terül, körülöleli a tanyát emerről a hegy lábáig, azután a patak partjáig, és kelet felé is jó darabon. A zöld kukoricás védett belsejében ül a ház az ólakkal, istállóval, fészerrel, gyümölcsössel, konyhakerttel, és azzal a tenyérnyi libalegelővel, ahol már a kacsatojó észrevett, és szárnya alá gyűjtötte a fiókáit. Kár!

Szárnyammal a szélre ülök, lebegek a tenyérnyi zöld legelő felett, azután zuhannék zsákmányomra, ám hirtelen egy dobbanás felfelé hajt. Miért? Mi űz el innen? Odafentről már látom: A rengeteg zöld kukoricás külső pereméről fehér füst száll, alóla vörös tűzkígyó tekereg körbe-körbe, és beleharap a húsos, élő levelekbe. Mintha a föld égne.

Egy asszony lép ki a házból, kezét szeme elé tartja, körülnéz a reggeli fényben, feltekint az égre, s meglát. Karját felém hessentve rebbenti, és kiáltja:

- Hess, madár! -

Meghallottam, tán azt hiszi, mert ekkor épp a tűzölelte tájról jobbnak látom odébbállni, és belefúródok az égbe.

... Anna kilépett a házból, kezét a szeme elé tartotta, és körülnézett a reggeli fényben. Feltekintett az égre, és látta, ott fenn barnaszárnyú héja kering. Két karját hessentve rebbentette fel, és kiáltotta:

- Hess, madár! -

S lám, mintha hallaná a ragadozó, elrepült, olvadó pettyként belefúródott az égbe.

Anna nem héját hessenteni lépett ki a házból. Odabenn ült eddig a tűzhely mellett, lába a zsámolyon. Kicsinyét szoptatta, miközben fél kezével megkeverte a lábasban szotyogó ételt. Körüle a szokott csend, a homály és a hűvösség. A férfiak, ki tudja! Egyik itt, a másik ott, talán a fészerben, az istállóban vagy hátul a kazlak körül.

A gyerek szája a mellére tapadt, beleszívott, s folyt az édes tej meleg bizsergéssel, mintha a nyakából, csipejéből is az folyna. Kéjes titok, gyönyörűség, állatösztön, emberi szép egymásrautaltság. Anna elmerült a kettős-boldog élvezetben, míg egyszer csak a fejét felemelte, tekintetét a hunytszemű gyermekarcról elvette, gerincében zúzmarás borzongás szaladt, és mint a kutya, ha orrát az égnek emeli, úgy fülelt Anna bele a csendbe.

Nem a tűzhely lángjának a ropogása, nem. Ez a hang messziről jött, ezt a hangot a szél hozta!

Gerincében a nyugtalanság egyre nőtt. Letette a gyermeket, papucsba bújt, és kilépett a házból az udvarra. Kezét a szeme elé tartotta, és körülnézett a reggeli fényben. Feltekintett az égre, meglátta a barna héját, azt is látta, elrepült, útját az erdő felé vette, mint aki menekül.

Anna hátában csak szaladgált a zúzmarás borzongás. Nem nyugodott, s a ház falához támasztott létrán felszaladt. Tekintetét körbe vetette, s ahogy a reggeli fénybe nézett, azt látta, hogy a kukoricáson túl, de még a hegyen és a patakparton innen forrón remeg a levegő. Még mintha apró fehér csíkok is kunkorodnának a címert hajtott szárak felett. Egész messze.

Éppen Jákob lépett ki az istállóból. A barna kancát vezette a kúthoz itatni. Anna futott, majd elbukott, bőrén a félelem táncolt, szeme tágult, arca izzott, hangja nem a torkából jött, rekedten a gyomra felől, úgy suttogta:

- Ég a határ köröskörül! Ropog a föld. Hallod, Jákob? -

- Lehetetlen - szólt az öreg. - Dúsnedvű nyár van. Élő levélen nem fog a láng. -

A kanca felnyihogott, sörénye fellobogott, magasra felágaskodott, a kantárt az öreg vasmarkából kitépte, egy pillanat, s patkói nyomán szétporzott az udvar földje. Fényes barna szőre eltűnt a zöld kukoricaszárak között.

Anna futna, de Jákob a karját megfogta:

- Barna kancád nem rohanna a halálba, ha ott a föld égne. Erős ám az állatösztön. Majd visszajön! -

Anna fejét lehajtotta, rohanását visszafogta, de aztán Jákob arcába nézett fehérlő félelemmel:

- Gyere, nézd meg! Lásd magad is! - és a férfit a létrához húzta.

És akkor Jákob is láthatta a nyári reggelben remegő levegőt, a bodorodó fehér füstcsíkokat köröskörül, hallhatta az élő levél tehetetlen sustorgását, láthatta a vörös tűzkígyó perzselő dagadását, a lángnyelvek mohó kapdosását, a kukoricás szélén a haldokló élet hamvadását.

- Sehol egy rés. Tűzkerítés! - mondta Anna.

- Ne félj, kedves! Ezer éve harcolok én heggyel, fával, vízzel, kősziklával, nap hevével, hold sárkányával. A tűzzel is megbirkózom! - szólott Jákob, és az asszonyt szelíden átkarolta.

Amikor visszatértek az udvarra, ott állt már a három fiú. Egyikük kezében ottfelejtődött a balta, a másikéban üres zsák lógott, a harmadik még a fenőkést szorongatta. Mind a határba figyelt.

- Az ásókat! - Jákob hangja parancsoló.

Futottak négyen négyfelé. Árpád a ház mögé, Béla a pitvar hátuljába, Artúr a füves rétnek vette útját, Jákob pedig szemben a tárt kapuval a patakhoz vivő ösvénynél megállt, és ásóját a földbe mélyítette keményen.

Anna meg benn a házban csak állt a bölcső mellett. Nézte a gyermeket, de nem is látta.

Hallotta a növényt emésztő tűz ropogását, orrában érezte a hamvadás kesernyés szagát, és borzongva maga előtt látni vélte a barna kancát, amint beleveti magát a pozsgás levelek közé. Ő is azt érezte: a futás kényszerét, a félelem izzadságát, a tehetetlenség tipródását. Nem is bírta lábát megálljra parancsolni. Hogyan tehette volna, hisz odakünn a négy férfi küzd a vésszel?

Napsütötte négy vörös hát hajlong a négy égtáj felé, gerincükön verejték csorog, fülükben a lüktető vér zúgása keveredik a szél felkapta ropogással, szemükben a lüktető vér pirosa keveredik a tűz pirosával, hátukban a nap hevítése keveredik emésztő tűz melegével. A vésznek útját kell állni! Nehogy a kazalba kapjon, nehogy a fedélbe harapjon, nehogy a ház porig égjen! Agyukban nincs gondolat, hanem csak az: erejüket egyre tenni, az ásókat földbe vágni, a földet félrehányni, egy lépéssel-ásónyommal mindig csak tovább menni, hátrafelé körbe-körbe...

Anna mint az eszeveszett a bölcsőt otthagyta, hogy mit is tesz, nem is tudta, kirohant a házból. A kút mellől felkapta a kannát, bögrét, szaladt a négy égtáj felé mind a négyhez, s vízzel telt edényét nyújtotta. Közben látta: az a fekete árok köre egyre kisebb, a reményük egyre halkabb. Veszni hagyták már a rétet, veszni a gyümölcsös fáit, s a szépen rakott kazlakat. Csak a ház, csak az maradjon!

Közben a tűz mind beljebb mart, mintha élne, mint az egész föld égne!

Anna a kannát elhagyta, ásót kapott, és beállott ötödiknek Béla mellé, oda, honnan a hegyről fújó nyári szellő a lángokat a ház felé egyre viharosabban sodorta.

... Hííí! Felröppenek. El, el innen, egyre messzebb! A hűvös hegy magasába, a zúgó fák árnyékába. Hegy tetején pihenő szirt, ott megülök, s onnan látom, a füst mögül fel-felvillan az öt ember karja, háta, amint az ásót ütemesen mind a földbe vágja, megforgatja, aztán félrehányja. Megint bele a földbe, és megint. Már nem érzik testük fáradságát, sem a szomját, sem az izzadság csorgását. Csapzott hajuk arcukra tapad, hajladoznak, mint a gépek.

Hííí! A félelem idekúszott, szirttetőre, idáig zúg a tűz ropogása, a lángok sistergése, a levelek sikoltása. Mégis a hegy csendje olyan kemény, részvéttelen, mint a szikla! És a csendjében most benne dübörög az enyészet! Ez a csend az állatösztön kiáltása: Híííí! El, el innen, a hegyen is túlra! Minél messzebb!

És a héja messze szállt.

Anna hátrafelé lépő lába puha földbe tapod. Árkával összeért a Jákob vájta árok! Homlokát megtörli, Artúrhoz fut, de ott már Jákob: ketten vannak. Hát tovább fut Árpádhoz. Hajjaj! Innen messze még a másik árok vége. Beáll középre.

- Istenem! Csak már végig érne! - Futva jön Béla, vállán az ásója:

- A hegyek felől a tűz már az árkot érte! - kiáltja. Hangja éles, és beáll ötödiknek a kör végébe, ásóját a földbe mélyíti.

Izgatottan kapkodnak a lángok, mintha az emberek testébe akarnának marni. Férfiak bőrére pattog a sok apró tüzes pernye, mikor arrább lépnek, vigyorgó parázsba tapodnak, hallják is, a lángok örvendve felnyihognak, lehullt tüzes szikrák égetik lábukat, de csak lépnek eggyel hátrább, emelik a földet, s a közel sziszegő tűzkígyókra dobják.

Nincs idő látásra, bőrükre hullt pernye oltására, arcuk törlésére. Szemhéjukon a sós izzadság megül, s lepereg.

Anna is az ásót lábával segíti, teszi mint egy férfi, és közben észre sem veszi: szoknyáját tűz fogja, a lábát nyaldossa, mire észbe kapna, már lángban áll az asszony alakja. Ős tűz emészti, eszméletét veszti.

Arra ébred aztán, hogy a négy férfi aggódó szemekkel hajol föléje, és teste földdel egész betemetve. Mozdulna, de nem tud.

- Hát a tűz? - kérdi, más nem is érdekli.

- Győztünk - szólt Jákob. - Fáj a sok égett seb? -

Anna a fejét arra elfordítja, hogy igazukat lássa. Hiába sziszegnek a haldokló lángok! Nincs, mibe belekapjanak, nincs, amibe beleharapjanak!

Körben fut az árok, a csupasz föld fekete csíkja, ott torpanva megállnak. Egy-egy árva fűszál, ha maradt, még sisteregve azt is felemésztik, de pirosló nyelvük egyre kisebb, lobogó táncuk egyre holtabb, itt-ott már csak parázs pattog.

Feltámad Anna, lehányja magáról a védelmező hűs földet, felpattan, lángcsipkézte szoknyáját gyorsan leporolja, arcáról a pernyét tenyerével szórja, fáj-e az égett seb? Azt tán nem is érzi, szalad, rohan befelé a házba.

Hűlt helye körül a négy férfi mosolyát fojtva tekint utána.

A küszöbön Anna megtorpan. No, de ilyen csöndet! Mit csinál a gyermek?

Odalép, hát látja, a bölcső felett libegnek-mókáznak a négy csillagjósok, s a lányka bugyborékolva felkacag.

Anna csak áll, testéből minden erő kiszáll, egy "jónapot" sem telik tőle, csak hagyja, hogy a könnyei gátlás nélkül feltörjenek belőle. Zokog, de úgy! Ágyára lerogy, hátradől. Nagy sokára aztán a könnyek mögül felragyog, a bölcsőre pillantván, a mosolygás fénye.

A kapu élesen csikordul. Belép a négy férfi. Arcuk izma kemény, nem szólnak, leülnek, nehezülő fejüket karjukra támasztják, verejtékes bőrük elő-előcsillan a korom alól, hátuk békülő ütemben emelkedik-horpad, testükből lassan csorog a fáradtság.

- Miért, hogyan történt? - jár bennük a kérdés. S nem tudják a választ.

Odakinn nyárdéli nap süt, mégis koromülte feketeszín a levegő. Nem tudni, hol végződik a föld, hol kezdődik az ég.

1988. máj. 16.

Anna nyitott szemmel feküdt. Ösztöneivel érezte a falon át a férfiak egyenletes ütemű lélegzését, hogy a felengedett szorongás álomtalan öntudatlanságba bódult.

Körülötte még sohasem hallott, áttetsző csend borult. Olyan volt a csend, mint a Nemlét kezdetén.

Körül halott volt a házat ölelő táj. Egyetlen tücsök sem mert megszólalni, a madarak messze elkerülték a környéket, és a félelem még az egereket is megdermesztette. Megfagytak a megszokott éjszakai zajok, csak a nyáréji forró levegő omolt be a kapu résein, a tető nyílásain, és megizzasztotta a falakat.

Anna ledobta magáról a takarót, behunyta a szemét: hadd jöjjön a pihentető álom.

... az üres csöndben arca felett lehelet vibrált.

- Melyikőjük tudta lerázni magáról a tűzvész szörnyűségeit, a nyitva maradt kérdés szorongásait? -

Felnyitotta a szemét, és ekkor egyszerre öröm és félelem kettőssége szorította:

- Te vagy az, Kázmér? Hogy kerültél ide? - suttogta.

- Nem akartalak megijeszteni, bár tudtam, elkerülhetetlen lesz, ha meg akarlak látogatni... Olyan régen voltunk együtt! - suttogta a rózsaszínű sárkányka. Lekászálódott Anna szalmazsákjáról, és tizennégy kék szem nézett vissza a tarajkák felett: - Nem sétálnánk egyet a holdfényben? Itt nem érzem magam eléggé otthonosan. -

Kázmér hangjában a bűnbánat színe tán az örömnél is erősebb volt.

- Ugyan, Kázmér! Nincs semmi baj. Nem is hiszed, mennyire örülök neked! Kissé persze meglepődtem, beláthatod, hogy van rá okom. Azt hittem mindeddig, hogy meghaltál... -

- Hát persze. De szokott így lenni, hogy a sárkányok néha eljönnek megint. Csak mert nagyon hiányzom neked, és mert te is nagyon hiányzol nekem. Különösen most... -

- Mindent tudsz... -

- Volt alkalmam körülnézni, amikor ide bandukoltam. Igen, csúnyán leégett a kukoricás, ahol ... emlékezel? -

- Gyere! - mondta Anna, és elindultak.

Anna észre sem vette, hogy a teste mezítelen, és egyelőre azt sem, hogy nem két lábon ballag a sárkányka mellett, hanem megint felöltötte agárgúnyáját. Olyan, mint akkor rég... Mióta is?

- Mióta is? - kérdezte fennhangon.

- Minek azt számon tartani? -

Kereken világított a hold, körülötte lilaszín felhők gurultak, ám a lábaik alatt ropogott a kihűlt, üszkös növényi maradék. Amint ráléptek az egymásra dőlt fekete szárakra, zsugorodott levelekre, ropogva porlottak hamuvá alattuk. Kázmér nagyokat tüsszögött, a pernye az orrába szállt, mire Anna merő udvariasságból megint a föld fölé emelkedett vagy egy arasznyival. És csak akkor vette észre, hogy nem asszony, hanem megint az a feketepettyes fehér agár, aki akkor volt, régen.

- Mióta is? - kérdezte megint, mire Kázmér felnevetett.

- Hiába számolod az időt, úgysem tudod befogni sohasem. Hát akkor minek? Hagyd a fenébe! Régóta, de azóta mindig, ugyanúgy. Hát nem? -

- De. Azóta tényleg ugyanúgy emlékszem rád, és néha tudtam, biztosan tudtam, mellettem állsz. Hogy itt vagy. Most is a legjobbkor jöttél. -

- Na látod! És itt le is ülhetünk, ha úgy gondolod. -

A kuckó helyére értek. Anna nem merte bevallani, hogy ő biz nem találna már ide azóta a tavasz óta, hogy felszántották. De úgy tett, mintha tényleg megérkeztek volna.

- Míg meglesz a fűz a patakparton, addig én a mi téli kuckónk helyét fellelem. -

- Persze - mondta Anna. - Még mindig kitalálod, mire gondolok. -

- Nem olyan nehéz. Elég bizonytalanul ültél le mellém, és lopva körülnéztél. -

- Sok minden történt velem azóta - suttogta az Agár, mintha mentséget keresett volna a feledékenységére.

- Látom, emberbőrt öltöttél, látom, asszony, anya lettél, tudom, sokat is küszködtél, talán meg is változtál. Nem baj, ha engem nagyon nem feledtél. -

- De az hiszen lehetetlen! Te is tudod, Kázmér! -

- Most is miattam bűnhődtél. -

Az Agár értetlen-hitetlen szemeit látta Kázmér, és akkor ott a kerekarcú fényes hold alatt az üszkös tarlón, a fekete koromrét közepében, ahol ketten ültek, üldögéltek, a rózsaszínű kicsi sárkány mesélt arról, hogyan szolgálja ő az Aranymadarat, aki fenn trónol az arany széken a legmagasabb hegy csúcsán.

- Képzeld, Fehéragár! Egyszer, nem is olyan rég, egy aranyszélű felhőn ülve elbóbiskoltam, és akkor az Aranymadár álmaimat mind ellopta, ellopta és jól megnézte. Ettől rettenetes haragra gerjedt:

- Túl a földön, túl az égen, arany szárnyam közelében semmit-semmit nem feledtél. Álmaidban ott lenn éltél, lenn a földön a múltba veszve. Tehát engem egyetlen egy pillanatig nem szerettél! Pusztuljon hát az az agár, pusztuljon hát az az asszony! -

- És akkor te rimánkodtál, könyörögtél, életemért esedeztél. -

- Mindhiába! -

- Ne menj hozzá vissza, Kázmér! Elrejtelek, megvédelek. Benne csupa-csupa gyűlölet ég, attól csillog a tolla, az izzasztja lángolóvá körötte a puszta eget, attól égett el az élő kukoricatenger! -

- És hiába keresi a szeretetet. Nem találja, nem lelheti, hiszen erőszakkal senkit-senkit rá nem tud venni, hogy szeresse. - Kázmér hangja idegen volt, csupa-csupa szánalom. - Vissza fogok hozzá menni... -

- Porrá éget, ha megtudja, nálam jártál! -

- A sárkányok is csak egyszer halnak. -

- Nem fáj? -

- Már nem. Csak a múlt, hogy újra nem élhetem. -

Hosszú volt a csönd. Anna szólalt meg végre a szíve erős dobogásán erőt véve:

- Figyelj, Kázmér, kicsi sárkány! Hogy szeretlek! - toldta közbe az Agár, mert nem bírta a lelkét visszatartani, és zavartan megsimította a sárkány valahány kerek kobakját. - Elmondom neked az Aranymadár titkát. Jákob mesélte nékem. Te talán nem is tudod. Idelenn élt nagyon régen, amikor még hegyek sem voltak, itt élt Jákobbal, az öreggel, és szült neki három fiút: Árpádot, Bélát és Artúrt. Jákob az ő hites férje, kit elhagyott, és a három fiú az ő gyermekei, kiket ridegen megtagadott. Én vagyok most helyette anyjuk és mindőjük szerelmes asszonya is. Ezért gyűlöl odafenn az Aranymadár. -

- Szereted őket? Mindet szereted? -

- Szeretem mind. És a gyermeket is, akit szültem. Ne csudálkozz, hiszen olyan igen egyszerű! -

- Ki az apja? -

- Mind ők négyen. Vélem együtt őket is mind elpusztította volna. Most is, mégis visszamennél hozzá? -

- Vissza. Most már akkor csak azért is! Tudom titkát, s e titokkal talán hozzáférek a szívéhez. -

- Képes volnál megszeretni? -

- Sajnálom, hisz magát tépi. -

- S tenéked fáj. -

- Mit tagadjam? Most már nékem az az Élet. -

Az Agár hallgatott. Fenn a hold a földet érte, és valahol messze a hegyen túl felcsattant egy madár hangja. Akkor az Agár arra gondolt, hogyha többé sohasem emlékezne a Sárkány kék mosolyára, akkor talán neki is könnyebb volna feledni a földi létet, feledni a régi szép meséket...

Gondolta volna még tovább, de Kázmér felkiáltott:

- Ne tedd, kérlek, Fehéragár! -

Az Agár zavarában mancsával kapargatni kezdte orra előtt az üszkös földet, aztán a sárkányra nézett. Így hallgattak egy darabig még. Egymás gondolatát hallgatták. Az Agárból a féltés áradt, Kázmérból az aggodalom. Aztán megszólalt a sárkány:

- Már mennem kell. Mire a Nap felkel, arany trónusának lépcsőjén kell ülnöm, arany szárnya tollát, arany tolltaréját nekem kell fésülnöm, és közben mesélek kitalált meséket. De most majd igazat fogok mesélni néki egy Aranymadárról, aki elhagyta a Földet... -

Több szavát nem hallotta az Agár Kázmérjának, mert egyszerre egy csillag a lába elé hullott, szivárvány-forgással gömbölyű szép buborékká fuvalkodott. Azután szétpattant. A csillagrobbanásból a legszebb aranyszín szikra felrepült az égre, az ég peremére, ott megült. De már akkor az maga a felkelő Nap volt.

Az Agár belenézett. A Nap szélén ott állt Kázmér, és integetett.

Akkor az Agár felállt, hazaballagott, a tűzhelybe tüzet rakott, s a lángoló fahasábban benne látta kedves egy barátját, a rózsaszínű kicsi sárkányt. Lobogott a láng, és aztán eltűnt a kép zsugorodva. Egy imbolygó zöld fényecske maradt csak a lángok között.

Anna szemébe könny gördült. Megtörülte szemét a keze fejével, akkor látta, eltűnt róla fehér agárbőre, eltűnt szép pettyes szőre. Ő maga volt megint az az asszony, ki a tűzre a lábast felrakja, és fogja a sajtárt, hogy a tehenet megfejje, szitálja a lisztet, hogy kenyeret dagasszon, aztán vizet forral, hogy a férfinép izzadt ingeit kimossa, a napra terítse, és közben folyvást Veronikát lesse, nem éhes-e, nem szomjas-e.

De még ott is az udvaron, a zsinegre akasztván a tiszta gyolcs ingeket, felnézett a napba, és akkor is Kázmér alakja sütött a szemébe.

Már Jákob léptei közeledtek feléje. A férfi szorosan hozzáért, hátulról átkarolta, a derekát kékeres kezével fogta, nyakát megcsókolta, két sima tenyere rágörbült két hűvös mellére. Akkor feledte éjszakai látogatóját - egyetlen percre.

- Jákob! Az éjjel álmot láttam, és abból megtudtam, hogy a gyújtogató az Aranymadár volt -

- Ez volna a válasz? Bár sejthettem volna! Hiszen Veronika születése napján az asztalon ott rezgett a tolla! Legyen gyilkosan féltékeny léha Aranymadár, nékünk meg kell itt maradni, Veronika jövőjét, mindnyájunk éltét nem szabad veszni hagyni! Figyelj, édes Annám! Még ma felszántjuk az üszkös földet, maggal is bevetjük. -

- Mire lehull a hó, lehet is aratni? - kétkedett Anna.

- Nem hiszel nékem? - kérdezte a férfi, és már kemény léptekkel elindult. Két fiát befogta, szántott az ekevas, a földet forgatta, mögötte boronát vonszolt a harmadik. Délre fel is szántották mind az egész határt, Anna alig győzte látni. Estére a mag is mind belekerült a földbe, hajnalra kihasadt a vetés belőle, úgy zöldült körül a mező, mintha tavasz volna. Másnap estére felszökött a dús, leveles szára, harmadnapra aztán címere is csordult, és nem sokára megint bajuszos csövek meredeztek a hónaljak alatt. Egy hét sem telt, és már lehetett aratni.

Egy hét, több hét... Ki győzi számolni? Kukoricatörés idejére, amikor az idő őszbe kezd fordulni, megindult két lábán Veronika, s szaladt, alig is lehetett őt utolérni.

Lehet-e, szabad-e az időt számlálni? Megmondta már Kázmér, nem lehet az időt igába fogni. Szalad, ha akar, s ha nem, hát megáll.

- Vajon mit csinál most fenn az Aranymadár? -

1989. aug. 2.

A ház körül megült a délutáni csend. A dús kukoricás sárgult leveleit már aszottra váltotta, még délceg szárain várakoztak a szemérmes csövek, hogy megszedjék. A felforrósodott föld, a pöndörödött végű, konyult bajuszbojtok mint dús hónaljszőrzet, és a levelekben megbújt, láthatatlan, tejes, érett szemek illata beszállt a nyitott kapun.

Holnap lesz a betakarítás.

Az ebédi asztaltól megválva ki-ki elfoglaltságot keres. Mindegyik tesz-vesz, mindegyik úgy tesz, mintha most az élet azon múlna, hogyan töltsék el a délutánt s az estét. Gesztenyeszín hajú deli Árpád agyagot dagaszt, rőt szakállú vézna Béla hegedűt ragaszt, szőke hajú, világtalan, szelíd szép Artúr ölében a hulló fehér selyemre tarka virágokat ölt, Anna ölében a lányka, s halkan, mint a légy zümmögése, dalt dúdol a fülébe, s ringatja a dallam ritmusára. A dúdoló hang magányosan foszlik szét az öregedő homályban, emberi szó nem is hallatszik. Nagy a csend.

Mégis, valami zizeg idebenn. Valami, ami együtt jött a forró föld, a konya bajuszbojtok és az érett szemek illatával. A várakozás zizeg mint megfogalmazatlan szorítás. Mert nem feledték a tűzvész zuhogását, a harc rémületét, fáradalmát, és a reménytelenül üszkös, fekete határt körös-körül. Ám most mégis, szinte csoda, kivirult, és termést hoz. Életét állatnak, embernek.

Az este még súlyosabb. A kezek egyre nehezülnek, lassulnak a mozdulatok, a fáradtságtól tovább tompul a csend. Anna is elejtette a dal fonalát, s az elgurult. Elszundított a sámlin, tenyerében még a kicsiny kéz: Veronika már alszik. Szerszámaik felett karjaikra hajolnak a férfiak, Jákob is bóbiskol a tűzhely mellett, markában áll a félig morzsolt két kukoricacső, feje a mellére támaszkodik.

Pihenetlenül telik az éj. Zizeg a várakozás. Már lecsurgott a gyertyák utolsó cseppje is, kialudtak a lángok, a tárt kapun hajnali hűs szél kúszik befelé, és megtorpan az alvók csendjében. A derengés beoson a házba, de senki sem ébred.

Hirtelen résnyire szakad a csend, azután távoli zümmögés tágítja tovább a csend hasadékát.

Bóbiskoló Jákob moccan, fülel. Karjaikról a fiúk fejüket lassan emelik, szemeikből tétován távozik a fáradt álom. Annát is felriasztja agár-ösztöne, fülcimpái bizsergésén érzi a távoli zajt, bár még nem is éli. Figyel, nem moccan, hirtelen felpattan, hogy kiszakajtsa magát a fájó várásból, a lábikráit feszítő tehetetlenségből. Mintha vonzaná valami, kiszalad a kapun. Ott megáll...

... Mert már elindult a föld, mintha kitépte volna magát a tömegvonzás kötelékéből. Remeg, mintha kiúszna alóla. És a remegés egyre erősebb, és a hang egyre hangosabb.

És benn a félelem egyre nő. A lábak moccanni sem bírnak. A férfiszemek csak az asszony hajnali naptól körülölelt sziluettjét nézik a kapu boltozatában. Azután eltűnik az is. Vad kényszer ugrasztja őket: rohanni kell, hogy védjék, utána.

Túl a sárga, érett rónán a város felől hatalmas szürke vasszörnyeteg fordul le a betonútról. A ház felé tart. Komótosan, zörögve és dübörögve hasít magának utat a növényrengetegben. A lánctalpak vastag sebeket vájnak a puha földbe, maguk alá gyűrik az élő életet. Nyomában jajgatás száll por helyett. A jajt elnyomja a motor ádáz dübörgése, a robaj szétszóródik a tájon, remegés rázza a hegyeket, a levegőt.

Az asszony még semmit sem lát. Befordul a ház fala mentén, arra, amerről a rémületes hang jön, arra, amerről a remegtető fenyegetés jön, hátra. És ott is mintha a Semmi jönne. Csak a rezgő kukoricatáblát látja, csak a zakatolást hallja. Hallja egyre közelebbről.

Azután egy szörny lép ki a kukoricaszárak között. Lánctalpa már a ház mögötti rétet szántja. Jön egyenest, feléje jön, jön a háznak. Reszket a szörny, reszket körötte a levegő. Közeledik siketítőn, s mintha vakon járna, nekimegy a ház falának. Hatalmas csattanással állja a kő az ostromot. És felbődül újra a rémületes zaj.

Anna úgy fordul, mint ki eszét veszejtette. El-elbotlik, nem lát, tapogatja a ház falát, kapaszkodik az időrágta fal köveibe. Támaszt kereső tenyere alatt újra meginog a fal, meginog a ház, talpa alatt megreng a föld, inog az árnyék is, és a kövek hangosan felnyögnek, a tetőről elindul lefelé a szalmafedél.

Meglódul Anna:

- Veronika! - sikolt és fut.

Odabenn a hunyorgató sötétségben, odabenn az ingó falak alatt, a recsegő gerendák alatt, a hulló szalma esőjében mit sem látva, tapogatva, megbotolva végre a gyermek ágyához ér Anna, felkapja a néma, tágra nyílt szemű gyermeket. Úgy öleli, úgy szorítja, mintha magába akarná temetni, a testével megvédeni. Nem érzi talpa alatt a meleg föld szúrásait, nem a hegyes kavicsokat, nem a kúszó gyökereket. Csak el innen, minél messzebb!

Megáll kinn a szilvafa alatt. Egyetlen fa, mi megmaradt, ágait kormosra csipkézte a tűz. Alatta áll Anna eggyéforrva gyermekével: halált néző, halált váró pieta.

Már szorosan mellette állanak, védve őket, szorosan a férfiak, arra néznek megfeszülten, túl a réten mint folyik az értelmetlen pusztítás.

És a vasszörny megint nekiront a háznak, neki a falnak, az remeg, majd hátrakúszik és nekiront újból. Jajgat a kő, de helyén marad. A gépállat megint tolat, és nekimegy újból.

Anna úgy öleli, úgy szorítja Veronikát, hogy nem tudni, mi fáj jobban: hangja nincs, csak egy tátott száj egy elfehérült gyermekfejen, és kerekre tágult szemek, messze nézők, merevek, és rebbenő tárt karok, ökölbe szorult apró kezek, hátrafeszülő derék, anyja hasán talpaló kicsi lábak, hogy ellökje magát a szorításból, hogy kitépje magát az anyjából átáramló félelemből.

Az ostromban nincs szünet. A szörny tolat, és nekiindul újból öklelni az évezredes falat bőgő diadallal, lihegő csörtetéssel. Nem siet.

Úgy tűnik, századok cölöpöltek le rendületlen a szilvafa szálkás árnyékában.

Akkor indulnak meg a férfiak. Előre a ház felé, a szörny elébe. Megállítani akarják puszta kézzel? Nem. Egyet lépnek, egyet gondolnak: Ne a házat! Minket! Itt vagyunk előtted! Ölj! A tehetetlenek tudattalan önfeladásával, kihúzott testtel, nekiszegezett arccal, konokul lépdeltek előre a férfiak.

- Nem! - kiáltaná Anna. Hiába. Hangja veszne az őrjöngő dübörgésben. Nem látni! Nem hallani! Fejét a kicsi testbe fúrja, mintha a gyermeket magára akarná borítani. Ernyedten simul a két test már egymáshoz, lágyak az izmok, kiszállt belőlük az ösztön ereje, a súly önkéntelen tartja a másikát. A halál előtti utolsó mozdulat lehet ilyen: még tart, de feladta már. Állnak, de belül minden omlik. Golyótól sebzett, két roskadó állat, reményvesztett haldokló pieta a szilvafa alatt.

És lépdelnek a férfiak a füvön át. Elszántságukat a reggel szentté avathatná, de az elkeseredés sátáni mázzal leoldja róluk a ragyogást. Keserű halálfényt szór rájuk a ferde nap.

És megint tolat a szörny, a gyilkoló, és újra nekimegy a háznak, az remeg, de áll még, kövei között hézagok nyílnak, megbicsaklanak a gerendák, port kavarva reppennek fel a szalmakötegek, majd visszahullnak, némelyik csúszva földet ér.

Mozog a világ hatalmas robajjal. És a négy férfi megy.

... És ekkor a föld felfordulásának szürke pora felett a nyárvégi kék égen vörös sörényű négylábú állat vágtat feléjük, mint egy fényes szőrű apró gondolat, olyan iramban, mint a szél, mint a mesében a táltos paripa, a szárnyas.

- Ő az! - Anna megismeri rögtön. Patái a zöld legelőt érik. Ott vágtat a fű felett, elrúgja magát, s úszik a tüzet járt Barna kanca. Szájából tajték habzik, testén fényes izzadság csorog, szemeiből düh szikrázik, fogsora sárgán villan. Már odaér, már a vasszörny elé áll, négy lábát a földnek veti, mint aki a vad pusztításnak akar gátja lenni. Száját kitátja, torkából kék tűz lobban. Kék lángot lövell a szörnyetegre. A kék láng életre kel, sisteregve szalad a páncélon körbe, végig, bekúszik a réseken. A vasszörny mit sem érez: kék sörényét, lángsörényét lobogtatva, tűzben úszó dühös állat, megint nekirobog a háznak. Robog, és reszketve megáll. Ekkor- iszonytató látomás! - belsejéből vörös eső, sárga szikrák zúgnak széjjel, siketítő robbanás, oly hatalmas, megremegnek a hegyek, szétfröcsköl a föld, s alatta krátert vág a pusztítás. A maradék szörnyű roncson harapózva zsugorodó szélű sebeket váj a kénköves láng.

És Anna? S a férfiak? Bennük moccanatlan jéggé dermedt a hitetlenség, megkövült a kábulat.

Se hang, se szó, se fény, se szellő, csak a gyilkos roncs haldoklása. De az élő tovább él.

A férfiak dolgukra mentek, helyettük ki tenné? A szilvafa váza alatt csak Anna maradt. Nézi a hamvadó szörnyet. Karján az apró gyermek hangtalan, szeme csukott, teste lankadt, karja rebben tétován, mint pille szárnya, ha virágra ül. Anyja aggodalommal ringatja, s akkor látja a zsugorodott acéltetem mögött, akkor látja a lovat, a megmentő csodatáltost, egyedül a mező közepén. Áll lihegve, a fejét magasra emelve, törzse remeg, térde roskad, csapzott testét lábai már alig tartják.

Anna lelkében kivirágzik a hála és a szánalom. Futva kerüli meg a füstölgő, haldokló rémet, és a feltúrt rét felett lova felé igyekszik.

- Én táltosom, Barna lovam! - bújik a nyirkos fejhez. - Honnan volt a bátorságod? Honnan jöttél, mentésünkre hogy kerültél? - suttog hangja, simogat.

A kanca fogyó erejéből csak egy sóhajtásnyi válaszra telt:

- Mire való a tudásom, hogyha soha nem használom? -

1988. június. 4.

Annában egyre járt a Barna válasza, mint nappalokba ékelődő megfejthetetlen ritka álom:

- Mire való a tudásom, hogyha soha nem használom... -

Akkor is hallotta, amikor a házat újra tapasztotta, a tetőn a szalmát újra kötözte, újra rakta, a lyukakat befoltozta, az omlott fal törmelékét odabenn eltakarította, inget vasalt, ételt főzött, állatokat etetett, és Veronikát dalra tanítgatta, szóra biztatgatta, sápadt arcocskáját pirosra csókolta.

Mire éj borult a világra, a ház előtt, az udvar közepén feketén tornyosult a frissen behordott kukorica dombja: várandós munka hosszú őszi napokra, mindet lefosztani, a góréba tenni, állatnak morzsolni, a télre készülni.

Ki-ki letette a munkát. Aludni készült a ház, a megmenekült, csak Annát nem hagyta nyugodni a lova szava. Körülnézett az újrateremtett békében, elfújta a gyertyát az ágya felett, és kilépett az éjszakába.

Nesz nélkül osont a fal mentén. Suhanó fehér alakját hol megvillantotta a hold egy pillanatra, hol árnyékukban olvasztották a felhők. Óvatosan nyitotta az istálló kapuját. Várt, amíg a szeme megszokja a melegszagú sötétséget, azután belépett. Összehúzta inge fölé dobott vállkendőjét, és bizonytalanul indult arra, amerre a lovat sejtette. Talpát simogatták a szénaszálak, a kicsiny ablakon kék derengés bújt be, és befestette kék színűre a Barna hátának vonalát: Anna tudta, merre tovább.

- Táltosom, alszol? - kérdezte halkan.

- Még nem. -

A Barna egy cseppet sem csodálkozott. Várta már az asszonyt. Boldogan felnyerített. Hangja megvilágította a derengő istállót.

Anna megsimította a kékfényű ló hátát, és beletúrt frissen fésült sörényébe. A kanca bőre idegesen megremegett.

- Kíváncsi vagy tudásomra. Azért jöttél, titkot kérni - szólt a ló.

A súlytalanul ejtett, tudást rejtő mondatok felidézték Annában a téli napokat a kuckó mélyén, amikor Kázmérral, a kicsi sárkánnyal már nagyon tudtak szavak nélkül gondolatokat cserélni. Nem lepődött meg.

- Csodálatosak az ismétlődések... - mondta ki hangosan, és az almot rugdalta a mezítelen lábával.

A kanca oldalról ránézett. Szemében az éj kékje világított, és Anna nyakában felbizsergett a kék kristály. Lehajtotta a fejét.

- Az Aranymadárra gondolsz? - kérdezte a ló.

- Te is tudod, hogy nem. Rád gondolok. -

Anna nem észlelte a volt és a most közötti határt.

A Barna orrából illat és meleg gomolygott felé, amint szólalt:

- A veszélyekről előbb-utóbb kiderül, hogy nem is olyan ismeretlenek, csak váratlanok. -

- Igen. Lehet - mondta Anna.

Mindketten tudták, hogy nem találják a szavakat, hogy nem fedik a másfelé járó gondolatokat, holott az érzés felparázslott a sötétben, de elhamvasztotta a bátortalanság.

- A hála undok szó. Hideg és fenyegetőző. Előbb-utóbb köteles teherré válik - suttogta Anna.

Hűvösre váltott az éjszaka, Anna megborzongott, és az istálló szaga megkeményítette a jelent.

... Mintha nem volna megoldás ...

A ló egyetlen szót várt, mi nem hangzott el. Hát tőrt döfött a bizonytalanul puffadó időbe, a feszülő jelenlétbe. Szava csípősen pattogott:

- A titkomért jöttél, tudjad hát! Varázserőm az Aranymadártól kaptam szolgálatomért cserébe. Íme, most néktek adtam. -

... Aranymadár szolgálója... - hűlt el Anna. Fejében a gondolatok összetörtek, és csörömpölve hulltak alá. Úgy összegabalyodott benne a szó, a most, s az érzelem, annyira nem tudta összeilleszteni a szálakat, hogy csak állt kővé meredve. Magának is érthetetlen, idegen. Azután, mint kinek hely itt már nem jut, szó nélkül fordult, és ment, mint az alvajáró. Az istálló előtt megállt: Már most hová? Merre? Iránytalan nekilódult a világnak.

Valahol csak talál választ erre az éjszakára?

Mint fehér kísértet libbent-billent Anna tétova alakja a füves rét, a keskeny taposott ösvény felett, el, arra a patak felé, az emlékeztető patakpart felé, a kuckó volt helyének menedékéhez, belékapaszkodni, a mostat megfejteni.

... Csak az emlékek biztosak. Ami van, megbízhatatlan. És ami lesz? ...

Először érzett valami szorongás-félét, amely már-már félelemnek nevezhető. Megszaporázta lépteit, mert úgy érezte, a félelemnek teste van, mögötte jár, bekeríti. Már futott, már hallotta is! Négy élete száz esztendő, de ekkora rettenetet még nem élt át! Ismerte az Aranymadárt.

Futtában hátranézett. A Barna kanca kocogott mögötte szomorúan, a föld felett billegve. Hátán fénylett a telihold fehér korongja.

- Ne félj Anna, Agárasszony! Nem vagyok én ellenséged! - de már ezt a ló kiáltotta, mert az asszony úgy repült a rét felett, olyan gyorsan, mint a sólyom. Szárnyán vitte a félelem.

A Barna beletalpalt a levegőbe, és az agárasszony után vetette magát. Hasát súrolták a kukorica kopott címerei, a csövektől fosztott szárak, a zörgő levelek.

Annát a Hold karéjában érte utol. Úszó árnyékalak. A ló már-már elérte, s olyan közel suhant el alatta, hogy Anna fennakadt lobogó sörényén, és ráhuppant a hátára.

Ketten repültek már egyre feljebb. A ló és hátán Anna. Belekapaszkodott a vörös sörénybe, és tudta, nincs menekvés: a ló sokkal gyorsabb nála. Megadta magát. Ez már tán nem is álom... Ez már talán a halál...

- A barátod vagyok - szólt a ló, amikor már eléggé megközelítették a Holdat.

- Aranymadár szolgálója, gyilkos madár kegyence, az vagy! - süvöltötte Anna.

- Nem. Én a Hold leánya vagyok. -

- Egyik szavad másikat ront! Szerettelek, elraboltál. Hittem neked, becsaptál, hideg félelmet rám fújtál! - mondta volna Anna tovább, de a ritka levegőben egyre halkabban szólt szava, teste gyengült, alélt is már. Alig látta, alig fogta, a fekete sötét éjben lósörénybe kapaszkodva, hol van, és merre viszi őt a kanca.

Közben kísértetiesen és mesés gyorsasággal közeledett a Hold, szürkén, fagyosan, fehér fénnyel hívogatón, rejtelmes krátereivel, buckáival, lankáival, mint egy halott játszótér.

És kacagott a Hold kereken, mintha tányér gurulna apró, surló kavicsokon.

És a kancában is széjjeláradt a nyugalom:

- Hallod, Anna, anyám éppen jókedvében van. Csak akkor szomorú, ha fogy. Olyankor két szarvából könnyek cseppennek a didergő felhőkre. De most vár, és tudja, hogy jövünk. Látod? -

A Barna akkor leereszkedett, négy patája szilárd talajra terpeszkedett, fejével mélyen lehajolt, és szájával a Hold porára csókolt. Mint a gyermek érdes, öreg asszonykezet. A Hold is köszöntötte őket: krátereiből vidám fehér füstöket eregetett, szürke köveire fehér csergét terített, és fehér üvegpoharaiba piros bort töltött.

A kanca fél térdre ereszkedett, és óvatosan letette a félig élő Annát. Anna nemlátó szemekkel nézte a fekete eget, a holdnemsütötte fehér tájat, a szürke köveket, a pirosló bort az üvegpoharakban, és a kancát, aki biztatón ránevetett.

És visszhangozva-zizegve szólt a Hold, mint öblös harang alól apró madár ha csirren:

- Ne félj már Anna! Leányom mesél neked. A barátság át nem engedhető holmi tévelygésbe hajló balga belenyugvásnak. Figyelj, érted szól a mese. Hidd el, a Hold hátán a szó igaz. Szikláim nem tűrnek hazug szavakat. Lóleányom igaz mesét mond neked - mondta, és újból felkacagott kereken.

Réges-régen, nagyon régen, amikor a hegyek még mind nem voltak, a Földön élt az Aranymadár - asszonyképpen. Akkor a hegyek helyén tüzes tó volt, annak vize sohasem nyugodott, tüzes vize bugyogott, s felszínén vörös tűzpattanások forró gőzöket pöfögtek. Azután szél kerekedett dél felől, megborzolták a tüzes vizet. A hullámok egyre dühödtebben csaptak ki a partra a szél heves korbácsától. Olyan magasra ugrottak, hogy már nem tudtak visszahullani. Megdermedtek a hűvös levegőégben.

Csuda egy tó volt az!

Az asszony ennek a tónak partján, hegyes tűzhullám tetején időzött legszívesebben. Ha nem ült ott, csak szenvedett, mert igen fázós volt. Odahaza, tótól távol, alig járt vér az ereiben, kékült-lilult.

- Meleget adj, édes férjem, meleget! - így sóhajtozott.

- Forró szerelmemet adom néked - ölelte át ilyenkor a férje, Jákob.

- Mégis, látod, itt reszketek az öledben! -

És így is volt. Mit tehetett hát Jákob, elment a tó partjára, felmászott egy tűzhullámra, és vödrét megmerítette a tó tüzes vizében. Abból a tűzből csupasz kézzel házat formált sok napon és sok éjen át. Ezt, ahol most te élsz, Anna. Tűzből faragta, tűzzel tapasztotta, tűzfedelét maga illesztette rá. Csak úgy lángolt az egész tűzpalota.

De a ház lassan hűlni kezdett. Nem sistergett már a fala, nem izzott a teteje, nem lángolt az ablaka, sem a kapuja. Így teltek el az évszázadok, mire egészen kihűlt.

Akkor az asszony azt mondta:

- Elmegyek innen, mert úgy fázom, a lelkem is megfagy bele! -

- Ne menj, édes gyöngyvirágom! Itten hagynád három szép fiad? - kérlelte Jákob. - Inkább faragok a palotába tüzes ágyat, tüzes asztalt, még a szék is tűzből legyen! -

És úgy tett.

De hát egyszer azok is kihűltek. Hiába volt minden kérés, az asszony csak elfele készült menni, a tűztóba belebújni, és ottan melegedni.

Jákob egy nyári éjen kint ült az udvar sarkában, boldogtalan, tudta már, nincs mit tenni, az asszonyt el kell ereszteni.

Akkor a telihold sugarait Jákob bánatos arca elé hintette a földre. És a Fény életre kelt. Felpiroslott, felgomolygott, s mint egy jóslat, formát öltött. Tűzből való lovat formált Jákobnak a Hold. Jákob akkor kantárt font égő sugárból, nyerget hajlított lángból, és a lovat az asszonynak adta. Már hajnalodott, épp kelt a nap, és nagyon örült az asszony:

- Ez kell nekem, ilyen tüzes paripa! Elnyargalok ezzel oda, ahol soha de soha nem fagy meg a láng! -

És Jákob látva, hogy mire sem megy a nagy-nagy szeretetével, megátkozta az asszonyt:

- Soha ne szeressen senki, soha senki nálam jobban! Éljél örök sóvárságban! -

Az asszony oda sem hallgatott, mintha az átok elszállt volna fölötte. A hátamra pattant, most már tudod, ki vagyok és hogyan lettem, - s elvágtatott. Vissza se nézett.

Látván ezt a három fiú, mind beteg lett a nagy szomorúságtól: egyik néma, másik világtalan, a harmadik pedig süket az árva anyátlanságtól. Hiszen látod.

Orkán nem vágtat sebesebben, mint mi akkor. A tavat ölelő tűzhullám-parton sarkát az asszony ágyékomba vájta, megálltam. Lepattant a hátamról, s mint kit eszeveszett gondolat hajt, nekiiramodott a parázsló hullámhegyek éles szirtjein felfelé.

Nem láttam többé. Csak egy hatalmas arany madarat felszállni a tűztó felől a Nap irányába, fel az égbe. Tollából lángcseppek csepegtek vissza, röpte fényes világot vetett a hamuszín szirtekre, és eltűnt a nagy ragyogásban. Akkor a tüzes tó fortyogni-dübörögni kezdett, s mint ki kapaszkodik-őrjöng, olyan magasra szökkent, mint most a hegy. Ott megállt a tűztó lávája. Amikor kihűlt, sok ezer éve annak, megültek rajta a füvek és a virágok, majd termett sok-sok gyümölcsöt hozó fa. Így hát Jákobnak, ha éhes volt, semmit sem kellett tenni, csak a fákat megszedni. Annyi volt rajta a gyümölcs, mint a mesebeli csodafákon.

Én meg magamban maradtam. Tűztestemmel már mit tegyek? Vissza a hűvös házba, a szomorú árva tanyára nem mehetek: én az asszony lova voltam.

- Már nem vagyok senkié sem. - Így gondoltam, s elindultam.

Forró tűztóba nem vágytam, szirtjeire fel nem hágtam, szürke hamuföld ölelte hegykaréjon napokon át, heteken át, éveken át körben jártam. Egyre mélyebb utat hagytam magam mögött, egyre mélyebb utat vájtam magam előtt. Mire a hegy kihűlt, s a madarak is megültek rajta, kivirágzott a rét, és termett a sok gyümölcsöt hozó fa, a vájt utamba friss víz csordult. Így lépkedtem kedves árkot a pataknak.

Egyszer egy nap, amikor a zöld füvön legelésztem, meglátogatott az Aranymadár. Ne kérdezd, hogyan jutottam eszébe? Ne kérdezd, eddig miért nem jött, ezer éve? S most meg minek? Én sem értem. Suhant felém, napot takaró hatalmas ragyogásban, szívemben az élet megállott, s így kiáltott:

- Tüzes lovam, eleresztelek! Nem vagy enyém, légy az övé! Régi férjem, fehérhajú Jákob lova! Hogy ne felejts: varázst adok, torkodba kék lángot fúvok, de csak egyszer használhatod! -

Azzal röppent fényességgel felfelé a fényes égbe. Köszönetem nem hallotta, örömömet nem láthatta, hogy már oda a magányos léptek sora. De még visszakiáltotta:

- Átkom vigyed a tanyára: Jákob se találjon társra, soha-soha más asszonyra! Hogyha mégis, vesszen tűzbe, vesszen lángba, vesszen háza, vesszen véle három fia, új asszonya, vesszen kicsiny unokája! -

A Barna most elhallgatott.

A Hold nagy csöndben halk fehéren ragyogott, az égen egy csillag átfutott. Anna lelke aprót rebbent, mint kiből a nehéz súly kicsúszott, s mint ki nem tud a kezével mit tenni, a szavakkal mit kezdeni, egy kortyot ivott a hűs borból. A kanca meg újra szólt:

- Látod, Anna, most már a te lovad vagyok. Néked őriztem a lángot, az Aranymadár-adta egyszeri varázsomat. -

Akkor Anna az arcát a Barna fejéhez szorította, két karjával a nyakát átölelte, a szemét behunyta, a szemhéját jól összeszorította, hogy az a könnycsepp ki ne gurulhasson alóla. Csak sokára szólhatott:

- De látod, nem fogant az átok. A mi erőnk az átoknál is erősebb! És mégis gyilkos gyűlöletben reánk küldte azt a szörnyet. Tőle kapott varázslatod, lám, ellene használod! -

- Nem tehetném. Vele szemben tőle kapott torkom lángja semmit nem ér. Azt a szörnyet nem ő küldte. -

- Ugyan ki más? -

- Nekem is titok, rejtély. Amint az is, mintha az Aranymadár dühe apadóban volna... Különös, hogy tüzét újfent nem küldi rátok. -

Felkelőben a nap korongja, halványul a hold mosolygós arca, szürkült a setét, és szürkült a fény. Anna fáradtan lova nyakához támasztotta fejét, s már félálomban vélte halkan:

- Talán közben úgy megszerették, hogy elvesztette a gonoszságát... -

A sárkányára gondolt. Tőle minden kitelik.

1989. aug. 31.

A harangvirág lenézett a katicabogárra. A felfordult rovar hasán kecsesen és szabályos rendezettségben zsugorodtak a fényes barna lábak. Közöttük mászkált egy hangya. Egy másik parányi szárnydarabkát cipelt, és épp most vergődött ki alóla. De már jött a harmadik hangya is, körülsündörögte a bogarat, próbálgatta, merről könnyebb hozzáférni az oszló tetemhez.

Iszonytató bűz áradt valahonnan. A romló élet bűze. Fel-ült az ezervirágú tarka rét közepén, és felnézett az égre. A zöldfényű palack befelé hajló ívén kéken virított az ég. Nyár volt, rekkenő.

Az előbb még aludt, álmodott. Az elviselhetetlen szagra ébredt föl, és kereste az eredetét. Szeretett volna a báránypuhaságú felhők túloldalára látni, vajon onnan, kívülről jön-e ez a fertelmes bűz, de úgy vakított a nap a palackban, hogy feladta. Innen, alulról, mérhetetlen távolinak tűnt a palack nyílása.

Elindult hát körbe a zöldfényű üvegfal mentén, azután csigavonalban egyre beljebb, és minden lépésnél gondosan beleszagolt a levegőbe. Aprókat lépett, ki ne maradjon egyetlen centi sem a tarkavirágú rétből, létezése körülhatárolt teréből, amit át ne vizsgálna. Hiában volt a nagy igyekezet, a szag nem tágított. Nem erősödött, nem is enyhült. Kísérte, mint az árnyék.

A jelenség hihetetlen volt. Leült, és megpróbálta az eszével feldolgozni az érzékeivel felfogott jeleket. Ám, amint a mozgásával keltett apró légjárás megállt, körülölelte a rothadás szaga. Ki kellene húzni a dugót, hogy megkönnyebbüljön, legalább egy enyhülésnyi lélegzetvételt! Legalább annyit!

- Abnormális védekezés - gondolta. - Ugyan ki tenné meg ezt a szívességet? Ki hallhatja meg a sóhaját, a kérését, a kiáltását, az üvöltését, a segélysikolyát? Innen? Ide a palackba nem tekint be kíváncsi szem, erre a palackra itt a mohos kövek tövén senki sem gondol, és arra meg különösen nem, hogy él benne valaki, hogy... -

Így esik pánikba az ember.

Mert semmit nem talált, ami ezt az iszonytató bűzt árasztotta volna. Semmit. Csak a virágok virítottak üdén és mosolyogva, a palack nyílása alatt halkan úsztak a bárányfelhők, és vakítóan, melegen sütött a nap.

Nyugalom! Csak maga lehet önmagának segítője. Menni kell. Örökké menni, sőt: futni! Körbe-körbe. Hogy a levegő mozgása enyhítse az állandóan újratermelődő bűz kibírhatatlanságát. Futni kezdett. Futott. Amíg kimerülten össze nem rogyott. El is aludt tán egy picit, nem tudja. A nap ugyanúgy ragyog odafenn, csak a bárányfelhők mozdulatlanok, szél sem rebben. Kinyitotta a szemét. Széttaposott ezerszín virágú rétet látott. Laposan hevertek a levelek, a szárak, a szirmok, nedvük sötét foltokat hagyott a valaha ragyogón pompázó növényeken. Összetaposva, pusztulásra ítélve feküdtek körülötte.

Nem mozdult, erőt gyűjtött. Próbált kicsiket lélegezni, nehogy mélyre szívja a sűrű, bűzös levegőt.

Látta, közben néhány fűszál lassan megelevenedik, kinyújtózik, megpróbálja újra kezdeni az életet. Hát megpróbálja ő is!

Felállt. Ekkor elöntötte a forróság, testéből sűrű, barna folyadék csorgott kifelé, végig a lába szárán, és ez a barna rothadás égette a lába között a bőrét, és a bűz, mint a vatta, körülölelte.

Ekkor már muszáj volt rájönnie, hogy belőle áradt a bűz. A saját testéből. Ugyan nem akarta még végiggondolni, hogy talán elindult benne az a kémiai folyamat, amit bomlásnak lehet nevezni, és hogy valahonnan belőle elindult, terjed, árad, ömlik kifelé az erjedés undorító szaga, és lehet, hogy az egyik szervében ez egy már visszafordíthatatlan leépülés megnyilvánulása.

Meddig tarthat?

Tehát rohad?

Lemosni! Legalább ettől a testén lefelé csorgó váladéktól szabaduljon! Futott a patakhoz, és mögötte párolgó, büdös foltok ragadtak a letaposott levelekre. Belefutott a patakba. Tiszta víz csobbant a lába körül, hűvös víz spriccelte a combját, lehajolt, és mosta magát, mint egy megszállott, vizes tenyerével sebesen sikálta a combját, a fenekét, beleült, derékig ért a víz, és a csordogáló patak lehűtötte a testét. Kimerült, agyára tompa bambaság borult, ült a vízben, és nézett maga elé. Látta, amit a sodrás magával viszi a barna foltokat.

Lassan feltápászkodott. Már csaknem bealkonyodott. Borzongatta a tisztaság. Álldogált, és a lenyugvó nap szárogatta. Most nem érezte a szagot. Ez az újjászületés!

Felöltözött.

Talán csak az anyagcsere... - gondolta. - Pánik volt. Futó zavar, mint amikor a gép egyik kereke bekap egy cérnaszálat, zörög, döcög, és amint kidobta, újból forog megint, ahogyan kell.

Igen. Nincs semmi baj. Csak egy kicsit elfáradtam.

Lehuppant a patakparti fűre. Imbolygott a világ. Mintha felemelte volna valaki a palackot, és forgatná, vizsgálná, milyen tiszta benne a bor. Igen. Körbejárt körötte a palack üvegzöld hengerfala, körbe a rét, még homályosan látta, hogy a palack egyetlen patakja is körbeért, és visszahozta azt a barna foltot. Újra ott úszott előtte a tőle szennyes, sötéthabos víz, és visszajött a szag, és újra körülölelte, mint a vatta. Azután alatta megint lucskossá vált a föld, meleg rothadás csorgott a testéből, és pillanatok alatt elborította körülötte a még élő virágokat, és mellette barna foltos leveleit hullatta a pusztuló áfonyabokor, és hullottak a barna levelek, és megültek az iszapos talajon. És már ülni sem volt ereje.

A szíve, az még dobogott. Szabálytalan időközökben a bordáihoz verődött, és elterülve a lucskos, bűzös földön, érezte, amint a testéből kifolyik az erő, és kifolyik a bőre alól a megrothadt hús, és érezte és hagyta, hogy csontjairól, mint a méz, leváljanak az izmok. Már csak a szeme ült a gödrében, és nézte a lenyugvó nap lila fényeit, és nézte a sötétülő eget, és akkor meglátta ott messze azt a kicsiny kerek lyukat: a palack nyílását. Nyitva volt.

Azután már nem volt szeme sem. Csak az agya működött bámulatos élességgel, és tudomásul vette, hogy ez a vég. Ez az undorító valami, ami úgy kezdődik, hogy bűzlik, azután úgy folytatódik, hogy szétmállik a húsa, azután úgy, hogy...

... és akkor ő, mint bűzlő pára, mint a haláltusa füstje lassan, verejtékezve kiszivárog a palack nyílásán, vele kúsznak sötétszínű és aranyló álmai, összefolyva azok is, mint a kiömlött festék, alaktalanul...

Nem maradt más belőle, mint egy piciny, körömnyi rög. Olyan lett, mint egy hátára fordult, döglött katicabogár a palack alján a szétmállott rét közepén.

A harangvirág lenézett a katicabogárra. Már nem mozdult. Szabályos rendezettségben zsugorodott fényes barna lábai között mászkált egy hangya, egy másik parányi szárnydarabkát cipelt, épp most vergődött ki alóla, de már jött is a harmadik hangya, körülsündörögte a bogarat, próbálgatta, merről könnyebb hozzáférni az oszló tetemhez.

1989. szept. 16.

Kinyitom az ablakot, és megpróbálok még azért egy kicsit
                                                                                     írni...............!

1989. szept. 17.

Sok-sokezer éve annak, hogy az Aranymadár ott él a Világvége szakadékán túl, pontosan a sztratoszféra ellenkező pólusán, mint ahol a Csillagjósok laknak.

Annak idején, amikor az örök meleget kereste, még maga sem tudta, mivel cseréli föl ember-létét, asszony-testét. De megtette, amikor eljött a "nemtovább" pillanata, az "akármilesz" akarása, az "elégvolt" sodrása, amikor felkapta a lázadás erősizmú vágya.

Tüzes ló hátán vágtatva hagyta el a házat, a rég kihűlt tüzes falakat, el az udvart. Onnan északnak fordult a tüzes vizű tó felé. Úgy sarkalta lovát, mint akit eszeveszett gondolat hajt: veszejtő mélység vagy szédítő magasság.

A tűzhullámok partján sarkát a ló ágyékába vágta, s az úgy megállt, hogy tűzpatkója tűzszikrákat vetett, és felperzselte a felszakajtott hamuszín földet. Akkor az asszony paripájáról lepattant, s futva rugaszkodott neki a határoló parázshegyeknek. A megkövült éles szirteken oly könnyedén ugrált, szökdelt, kapaszkodott, mint aki végre otthon van: tűz-ég között, veszély csusszanós rögein. Bőrét égette forró pára, melle zihált. Vitte vágya.

Akkor a legmagasabb csúcson megállt. Nézte a tüzet. És hirtelen és boldogan, tárt karokkal elrugaszkodott, és belevetette magát a bugyborékoló tűzbe.

Teste táplálkozott az emésztő elemmel. Úgy érezte, a bőre szétpattan, felhasad, kiontja magából, ember-húsát, úgy érezte, elnyeli, atomokra bontja, megsemmisíti őt a forróság. Egy pillanat, és máris olyan könnyűvé vált, mint a zubogó víz párája, és kilökte magából a tó, mint holmi buborékot. Mint a halál. Emelkedett. Talán nem is ő az, önmaga! A felszínre ért, kibukkant. Még érzett valami nehézkedést, amelyet le kell küzdenie, még valami visszahúzást, mintha rátapadt volna a mézsűrű láng, azután teste kiszakadt, elvált a vajúdó tűztől. Feldobódott az égbe.

Röpült. Még ne ismerte magát, még nem tudta, kicsoda.

Hatalmas madárteste volt, árnya beterítette a tavat. Lebegett a tó felett, tolláról lángcseppek csepegtek vissza, röpte fényes napvilágot vetett a hamuszín szirtekre, megfestette őket alkonyi aranyra. Lángba ölelte a sziklákat, a tavat, és azt gondolta:

- Ő az anyám. A szikrázó, háborgó, fényes tó nékem adta tűzruháját, nékem adta forró lángját. Világra hozott. -

Emberszívébe még belenyilallt az elválás fájdalma, aztán tovaszállt. Már odafenn volt a felhők között, onnan pedig hiába tekintett vissza, szülőanyját, a Napnak egy darabkáját, a tűztavat már nem látta.

Nem láthatta, amint a tüzes tó fájdalmában hogyan kapkodott utána, lángoló madárszülötte után vágyva. Lángkarjai felnyújtóztak, fel az égbe, azután fájdalmában vonagló testét, tűztengerét feldobta, fel a légbe. Vágyakozó tűzkarjai, epekedő lávateste ott fenn megmerevedett, és fenn maradt, fenn az égen, csak a Föld öreg vonzása tartotta a tenyerében. Hűlő sziklakarmaival a felhőkbe kapaszkodott, s így maradt ott aztán mindig, az idők időtlen végezetéig.

Most is úgy van. A tűztenger helyén egy hatalmas tarajos hegy magasodik, sziklacsúcsa hatalmas tenyér, ujjaival el akarja kapni a Napot.

A madár szárnyalt fenn az égen, szárnyalt, röpült magasan a hideg légben, sistergő láng fenn a kék végtelenségben, hiszen tűz volt egész teste. Röpte nyomán felhő támadt, és ha egyszer is láttad, nem felejted, de el sem mondod senkinek, mert magad sem hiszed. Szárnyalt ő a Világvége felé, szembe a Nappal, a Nap arany korongjával. És boldog volt, mert most tudta meg: érette lett, és amit tett, azért tette, mert egy véle. Ő a társa, ő, a Nap, a tüzével, a lángjával véle egy!

Repült és nézte. Repült felé heteken, hónapokon át, repült éveken keresztül.

- Most elérem! Hiszen itt van! Milyen közel! - gondolta a vakító tűzbe nézve, a ragyogó fényességbe.

Ő szárnyalt csak, s a Nap nem közeledett.

Addig repült vággyal telve, míg elérte a Világvégét. Nincs tovább. Akkor értette meg, hogy nem érheti el soha. Megtelepedett hát a Világvége szakadékán túl egy gömbölyű arany sziklán. Hazaért.

Minden este, bóbiskolva arany trónusán, nem várt másra, csakhogy újra reggel legyen! Nem vágyott más egyébre, csakhogy újra meglássa fényes társát, a Napot - felkelőben a feketéből lilaszínre váló égen!

Teltek az évek, évezredek. Öröme minden reggel teljes lett, mégis mindig halványabb. Hisz a várakozás mindig csak egy éjszakányi, és minden reggel felkél a Nap. Így szerelme halványodott, megszokássá csillapodott, de a vágy - valami megnevezhetetlen - az tovább lobogott. Talán mert a földi létből megmaradt benne egy el nem hamvadt asszonyi szikra: földi sóvárgás, amely mindig újabb vágyat termel, és jaj, de sokszor nem ismeri fel, mi után is epekedik! Csak fáj.

Egyik éjjel, amikor csak a talaj világított körülötte lágy fénnyel messzire, egészen addig, amíg a szeme ellátott, amíg a birodalma határa el nem érte a Világvége kegyetlenül mély, fekete hasadékát, testét égette a vágy, és hirtelen emlékezett:

Odalenn a földi létben, mikor Jákob asszonya volt, fényes délben a galérián, ahol olyan puha minden, s ahol olyan mozdulatlan a félhomály, áll meztelenül, csukott szemmel, és hagyja, hogy Jákob tenyere végigsétáljon a hasán, a mellén, a lába között, és ő áll, remeg, majd lehajol, és lány tenyérrel viszonozza örömét: keze a férfi combján felfelé csúszik, négy kéz két testen élvezi ujjainak látó begyét, míg az egymásban felhozott örömöt vággyá nem duzzasztják, míg gerincükön a forróság át nem fut, és akkor egymásra omlik a két test, hogy kettejükből egy hatalmas hullámú, azonos ívű szerelem-halál legyen.

De nem! De nem! Ereiben a mámor soha nem kergette meg a vért annyira, hogy ne kelljen fáznia. Soha nem jött a vágyra kéj!

Éppen mint idefenn? Tűzteste melegében izzik a vágy. Még mindig nincs a helyén? Mérhetetlen hatalma van, csak a Nap elérhetetlen? Testét azóta is vágy égeti, ismeretlen vágy tüzeli, ölét meg-megsimogatja, combját meg-megreszketteti, agyát gonosz lánggal perzseli. Valami ott benn hideg?

Másik éjjel, amikor a szeme nézett, és nem látott, már nem is gyönyörködött a világvégi szélben táncot ingó, táncot lejtő, fodrozódó és lebegő ezerszínű virágos rétben, és a világító humusz felett a felsejlő halvány kék-fehér fényben, ült csak birodalma selymes éjszakájában, és elrévedő tekintete oly messze járt, hogy áthatolt a világító-hamvas mezőn, pillantása átfúródott a jégfehér héjon, és lesiklott a Földre, ott is egy háromszögletű térre, a téren egy padra, illetve a padnak az aljába, ahol is meglátta a Sárkánykát és a fehérszínű pettyes Agárkutyát egymáshoz bújva, összegömbölyödve aludni.

És ettől a pillanattól kezdve minden áldott-áldatlan éjszakán az Aranymadár a jégfehér földhéjon keresztül egyre csak őket kereste. Látta őket poros úton bandukolni, máskor meg azt vette észre, hogy egy árnyas eperfa alatt ülnek ketten, és az Agár határtalan nagy igyekezettel egy tüskét próbál fogaival a Sárkányka talpából kihúzni, a Sárkányka meg mosolyogva nézi barátja szorgos igyekezetét.

És az Aranymadár meglátta, azután csak azt kereste, hogy láthassa, azt az áradó kék szeretetet, amely a Sárkányka szeméből áradt, azt a szeretet-meleget, amit eddig még nem ismert.

Ekkor vágya tárgyra talált, rájött, hogy a tüzes tó forrósága, hogy tűzforró teste lángja, lánggal szikrázó szárnya, fényes tolla, nagy hatalma mind-mind semmi, mind-mind hideg ahhoz képest, amilyen életadó, egymást fogó melegséggel járnak-kelnek ott lenn azok ketten. Barátságszeretetben.

És akkor elhatározta, hogy ezt a nyugalmas meleget ő megszerzi, ezt a feltétlen-testtelen szeretetet magának elkapja!

Teltek az évek, napok, a percek, történtek mindenféle történetek, íródtak róluk a mesék is, hümmögők, mígnem egyszer eljutott a mese szála ahhoz a naphoz, amikor is...

... Lapozz vissza 14. meséhez!

1989. okt. 2.
(Három éve még 3 napig éltél.)

Szalad az idő, ám ha akar, megáll. Mint Anna kezében a kapanyél. Rátámaszkodik, szeme messzire néz, körülötte megdermed a tér, és lábujjhegyen inog az idő, azután megáll, és visszafordul. Annára néz.

Anna hiába csukja be a szemét, a fülét is hiába fogná be, az az éjszaka, az mindig visszatér...

... Különös őszi alkony volt. Október, mégis fojtó meleg, mintha augusztus lett volna. Lefelé szállt a nap, lilára festette az eget, s még kikandikált a hegyek mögül. A szántón a lebbenő szélben csörögtek a csöveiktől megfosztott kukoricaszárak. Másnapi gond.

A kapu melletti padon ült Anna, ölében a gyermek, ki félig ébren anyja karjára dőlt mozdulatlanul, csak lábujjai ollóztak ütemre: hallgatta a dúdolót, a csukott szájon át szűrődőt, a puha mellek alól döngőt, a szeme még nyitva volt, bár közelgett már az álom is.

Odabenn körül a falakon pislákoltak a mécsesek, s hatalmasra nőtt árnyékok társaságában az asztalra dőlve fáradtan bóbiskoltak a fiúk. Az estét várták gondolattalanul.

Kinn a góréban gondos párhuzamosokban halmozódtak a sárga kukoricacsövek. Aznapi munka.

Jákob a tűzhely mellett ült, pipája füstölgött: ritka látvány, hisz csak akkor gyújt rá nagy néha, ha elégedett. Bot végével szította a lángokat, hadd legyen forró víz mosdásra.

- Sustorog a fazék! - kiáltott ki.

Jákob hangjára felröppentek a szunyókáló legyek, felrezzentek a testvérek, lassan mozdultak, fejüket felemelték, és fáradt-bambán a homályba néztek.

- Gyere, szentem! - suttogott Anna, és csókot cuppantott a lányka feje búbjára. - Megfürdünk a meleg vízben, megfürdünk az alkonyatban. Nosza, inged hadd vegyem le, aztán usgyi! -

Felültette ölében a lánykát, lehúzta róla a ruhácskát, haját csonttűjével feltűzte, cipőcskéit levetette. Mire mezítelen lett a gyermek, mint ki reggelre ébredt, olyan frissen, olyan fürgén, akár a csík, lecsusszant anyja öléből, és elindult arra, amerre a kukorica dárdái álltak.

- Gyere, vissza! Hová mész? - kiáltott nevetve Anna, és indult a lányka után. Eleinte lépegetett, hisz alig hogy megtanult járni, csak elkapja! Ám a gyerek futni kezdett, így ő is futásnak eredt, közben kacagva nézte, milyen ügyesen szalad, milyen formás a kis teste, nézte a fején az elszabadult fürtöket, amelyeken átcikázott a lemenő nap tüze. Mintha vörös felhőben szaladna az előkúszó estétől ölelve.

- Jaj, kis angyal, pici lánykám! - gyönyörködött szavakkal is Anna, és szaladt tovább mókás kedvvel. De Veronika apró lábait úgy szedte, biz nem bírta utolérni.

Ekkor bukott le a nap. Az alkonyatból semmi sem maradt az égen, egyetlen rózsaszínű felhő sem, egyetlen sugárka sem. Hirtelen csillagtalan éjszaka lett. Hihetetlen!

Anna mintha megvakult volna. Nem látta a gyermeket. Megállt, hogy szeme szokja a szokatlanul sűrű sötétséget, és fülelt, vajon merre tapod a gyermek lába? Hol zörög az októberi száraz fű? Semmi. Mintha megszűnt volna körülötte minden.

És ekkor halk égi moraj indult, erősödött, mint a készülődő nyári vihar távoli, intő hangja, de villám nem cikázott. Hanem távol, mint egy új nap, arany tűzgolyó szállt fel magasra olyan lassan, mint egy madár. Szárnya is volt talán. Szállt keretről szállt nyugatnak, mintha a nap után menne, s maga után vontatta gurgulázó mély dörgését.

A tűzgolyó fényében Anna meglátta a lánykát.

Az ösvény mentén, ahol a fekete szedertől terhes bokor guggolt, ott állt a gyermek, és felfelé figyelt. Bámulta az égi fényes jelenséget, hallgatta az égi dörgést, állt és mosolygott. Anna látta kedves arcát, aztán azt is, hogy a gyermek egyszer csak emelkedett. Mintha az a fényes tűzgolyó vonná magához. Lassan, mint az elszabadult léggömb, már a bokor mellett libegett, s mint akinek nincsen mibe kapaszkodnia, két karjával aprókat verdesett, két kis lába úgy kalimpált, mintha segítene minél magasabbra szállni.

Anna tehetetlenül nézte a távolodó gyermeket. Ha fa volna, ágaival utána kapna! Ha repülne, tán elérné? De a mezítelen kis test már olyan messzi volt, Anna hiába is próbálná, ám a csoda földre szegezte, a rémület megbénította.

S a lányka fenn, magasan... Közel már a tűzmadár!

- Veronika! - süvített ki az asszonyból a sikítás.

Hangja kettéhasította az égi dörejt, és kettészelte az égi fényt.

Mi volt Anna hangja titka? Féltése tán? A tüzes madár sebesen a hegy mögé repült, magával vitte szörnyű hangját, vörös fényét. Helyében a sűrű sötét éj maradt. És Veronika fenn az égen.

Vajon merre? A tűzmadár vonzása eleresztette. Merre zuhant kicsi teste? Hol keresse? Hová fusson ebben a nagy sötétségben? Ebben a hirtelen csendességben?

Kiáltott újra: - Veronika! Veronika! -

Amikor mintha pici bogár szólna, felhallik egy különös hangocska:

- Itt vagyok. Erre, erre! -

Lehetetlen, hogy ő szólna. Oly piciny még, épp elindult, eddig még szót nem ejtett, csak gügyögött vagy nevetett! Szaladt Anna a hang után, eszét veszejtve, kiáltozva, aztán megállt. Melle zihált, arca mint a tébolyulté, tekintete réveteg: alig hitte, amit látott!

A gyermek, mint egy élő angyal szárnyak nélkül, ült egy felhő közepében, szállt a fekete égen, karja tárva, lábacskáival kalimpálva a fehér felhő ölében szállt lefelé mosolyogva, csendesen. Mint akit az éjszaka tart a tenyerében.

Anna némán futott feléje, és a gyermek, célját érve, lágyan leereszkedett két kitárt kezére. És a gyermek csak mosolygott csendesen, mint akit megigéztek. Anna magához ölelte, s indult vele hazafelé, botladozva, száraz ágakat kerülgetve, szorította, sietett. Érezte, a kicsiny test mint lankadt, súlya húzta, mint ki ájult. Lépésről lépésre lett egyre nehezebb.

Végre megérkeztek. A négy férfi mind tudta, látta, jobb most semmit nem kérdezni, oly zilált volt Anna lelke, szeme riadt, arca sápadt, minden idegszálával csak a gyermekre tapadt, minden szava őhozzá szólt, minden ereje neki hódolt. Hangján érezni lehetett, mekkora megfeszített akarat csiholja ki belőle a nyugtató nyugalmat:

- Kicsi szentem, nézz rám! Anyád, látod, megfüröszt. Lejöttél a néma égből, énekelj most, mit hallottál odafenn? Mit szóltak az angyalok? Daloltak-e égi zenét? Énekelj! Hadd halljam a hangodat! - mondta, mondta, ám a gyermek ült a vízben, mosolygott, és ujjaival maga körül kavargatta a vizet, de nem szólt. Máskor csöppnyi szája tátva, be nem áll, bár nem beszél, csak kacag, dúdol, énekel, lelke vidám dalra kel, s most?! Hangja sincs, csak a fénylő két szeme, amint átfúrta a levegőt, és valahová messzire figyelt.

Anna könnyezve nézte a gyermeket, azután a férfiakra tévedt a tekintete, és halkan mondta:

- Látjátok, az Aranymadár mit tett vele? -

A férfiak egymásra néztek: vajon mi történhetett? Aranymadár... Vészjóslóan pengett a szó. Jákob közelebb lépett, Anna vállára tette tenyerét, érezte, az asszony teste mint remeg. S Anna mondta, mint ki torkán követ görget:

- Nézd, mily merő a tekintete! Nem lát. Nem hallja a hangomat. És hangja sincsen. Elvesztette! Épp mint a három fiad! Néma lett, és vak és süket! És a teste! Még az esti szürkületben piciny volt még! Éve sincs, hogy született, s most meg... A karomban, amíg hoztam, éveket öregedett! Ahogy hoztam, ahogy véle karjaimban idáig futottam, éreztem, mind nehezebb! Éreztem az éveket -

Így volt bizony. Veronika vak, süket és néma lett azon az éjszakán. És tovább szálltak vele az évek, mint megkergült paripák. Pillanatnyi esztendők rohantak három éjen és három napon át. És három nap alatt Veronika nagylánnyá serdült. Olyan lett, mintha épp tizenhat éves volna, olyan szépséges tünemény, amilyet ember még nem látott. Mint a mesékben a legeslegszebb királyleány. Haja fénylő, omló arany, fehér bőrén halvány pír, szája kicsiny, szeme kéken ragyogó. Úgy ahogy volt, tökéletes. Hát még a termete! Sudár, karcsú, mint egy bálvány. Még a nap is megáll az égen, olyan gyönyörű a lány.

De csak ül naphosszat fehér ruhájában, arany haját kék szalag fogja át, ül, nem mozdul, csak nagy néha a fejét fordítja tétován. Aki látja, el sem hiszi, hogy csak a külső ily csodás, hogy hangja nincs, és fülébe nem hatol más, mint némaság, hogy tágmosolyra nyílt szemében nem tükröződik a világ, nem lát semmit, csak a fekete homályt, hogy az egyetlen év alatt, amióta megszületett, a fejében nincsen gondolat, szelleme nem fejlődött vele, azon átléptek a rohanó esztendők. Csak a bőre érez, egyetlen érzékszerve ez, meg az illat, mi fogva tartja. A virágok az ő egyetlen boldogsága. A Szépség különös kútja ő. Az Aranymadár gonosz-irigy átka így fogant.

Azóta eltelt a tél, s rá tavasz jött, és az élet ment tovább lassan és verejtékezve, mert kell a kenyér, kell a só, kell a ruháravaló, hát kell a munka. Ki-ki teszi, mit tenni kell. A gabonát vetni kell, a tehenet fejni kell, naponta enni kell. És a sok muszáj között egy sugár: Veronika.

Ül és mosolyog. Néha feláll, elindul valamerre, karja előre nyújtva, arcán mosoly, és a lába nem érinti a földet. Épp úgy lebeg, mint valamikor Anna. És amihez hozzáér, csilingelő hangot ad. Énekelnek a tárgyak. Tán azért, hogy tudják, Veronika merre jár.

Egy pillantás a rohanásban, egy tekintet, reánézni csepp erőt ad mindenkinek továbbfutni. Tudni, hogy van, hogy csodás az ő rejtélyes nyugalma, mosolya, kék szemének sugara, bőrének friss illata. Egy fehérruhás lány, kinek a kezében mindig van egy szál virág.

És az az éjszaka mindig-mindig visszatér, és Veronikáról mesél. Hiába csukod be a szemedet, a füledet is hiába fogod be, a csoda csodát terem. Oda kell csak figyelni!

Szalad az idő, ám ha akar, megáll. Előbb csak lábujjhegyen inog, majd dülöngélve sarkára huppan, s áll szilárdan, visszafordul és mesél.

Ahogy most mesélek én.

1990. márc. 18.

... talán nem is mese...

Hajnalodik.

Már mind odakünn hajladoznak. A tél elől, a rohasztó esők elől le kell vágni a halott kukoricaszár-erdőt. Egyet vágnak, lépnek egyet, megint vágnak kapaéllel, megint lépnek. Úgy dőlnek a kevély dárdák, mint a szívenszúrt katonák.

Így megy ez majd délig, déltől napnyugtáig, aztán még másnap is, talán harmadnap is. Nehézszürke őszi ég alatt bomlik az idő, munkává izmosul.

Benn a házban naphiányos zöld homályban áll az idő. Hódol a Szépségnek.

A naphiányos zöld derengést fehér sugárzás oldja. A fehér sugárzás közepén ül Veronika, a sugárzás izzó magja. Ő a Szépség ősforrása. Erőt meríteni a kezdődő naphoz mind reá pillantanak, az ajtó nyílásából visszafordulva a látványtól mind szomorú mosolyt lopnak, sóhajtanak, és mennek, teszik, mit tenni kell, és a félörömű Szépségre rácsukják az ajtót.

Ugyanakkor -

Odakinn a földeken Anna kezében a kapa éle nem vetődött a száraz kukoricaszárra, hanem megállt a levegőben: a reggeli fényben szikrázott az a madár az égen, és hallotta is azt a dörgést. Hátát kiegyenesítette, fülelt. Semmi! Csak a szárak suhogása, amint dőlnek a rendbe a szorgos férfikezek alatt. Anna lehajolt, akkor megint hallotta. A földből bújt elő a dübörgés...

Anna már a talpában érezte azt a dübörgést, húsát rezegtette, lelkét rémületbe fogta, és akkor már hetedik érzékkel, agárösztönével lelke el is kiáltotta: - Fussál haza, Anna! -

Futott Anna. A férfiak tudták, hiába is kiáltanának: Anna most csak ösztöne szavára hallgat. Kapát félredobva mentek hát utána.

Már leült a rombolás pora, mire Anna és a férfiak a házhoz értek. Egyetlen fala állott. Az előtt a fal előtt a kemény támlás széken, bokáját ölelő nehéz porfelhőben ült Veronika, porral fedett Szépség-szobor, mozdulatlan, érintetlen, ült mosolyogva, kezét ölébe ejtve, szeme az eget nézte. Körötte a háztető beroskadt nádfedele, széttört gerendák, kifordult kövek, remegő föld emléke, haldokló dübörgés zümmögése.

Látás nélkül, lányára tapadt szemekkel Anna, lihegő állat, törődött, mászott a zúzott, szertegurult köveken, lépdelt a kiálló gerendacsonkokon, gázolt a szétbomlott nádkévék között, porzott, füstölgött körötte a volt ház. A tetején járt. Alatta törmelék tömegébe takarva roncsokban feküdtek láthatatlanul a székek, az asztal, az ágy, a galéria oszlopai, a lépcső, a tarka kárpit, a tűzhely. Az életük.

Anna bukdácsolt és ugrott és rohant és gázolt előre. És akkor Veronika mellén megállt a vörös csík. Anna is megállt. Lehajolt, lélegzetét visszafogta.

Anna felemelte a testet. Karján érezte, még meleg. Vitte. Óvatosan. Lábai már tudták, hová lépjen.

Romok felett gyalogló pieta.

Sok idő telt, mire Anna kiért a tetemmel a gyepre. Ott lefektette, aztán a kúthoz lépett, vizet húzott, a vályúba öntötte. A lányt levetkőztette, mezítelen márványtestét a vályúba tette, megmosta arcát, haját, mellét is, lábát is. A szemét nem fogta le, hadd nézze Veronika az októberi szürke eget. A delet!

Akkor a mosdatott testet a vízből kiemelte, a gyepre fektette, haját széjjelteregette, hadd szárítgassa az őszi szél, azután visszafordult a romok felé, konok tudással húzgálta félre a nádkötegeket, dobálta arrébb a törött köveket, azután eltűnt, a kormos káoszban elmerült, s amikor felbukkant újra, kezében fehér gyertyákat és fehér lepedőket szorongatott. Azután mint ki már nem ember, csak belső motorhajtotta gép, üres aggyal, üveges szemekkel nekiesett a fáknak, a bokroknak, ágaikat megtépdesve, motolla gyorsasággal mindet lecsupálta, s a zöldellő gallyakat a ház elé hordta, szép halomba rakta, oda, ahol valaha a kapu melletti padka állott, oda, ahol Veronikával ölében mindig az alkonyt leste.

És ekkor, mint tragédiák végén az utóhang, apró lángnyelvek bújtak elő onnan épp, ahol a tűzhely állott, s mint tűzfészekből a kikelő tűzmadárkák, az apró lángok csipegetni kezdték az összeroppant gerendákat, körülnyaldosták a törött köveket, megperzselték az egyetlen épen maradt széket, és belekaptak a nádtető zilált kévéibe. A rom ropogva égni kezdett.

A férfiak már nem vették föl a harcot. Nem volt kivel. Álltak, kezükben a kapa támasztéknak földbe vetve. Nem csináltak semmi. Nézték a történéseket.

Állott már a máglya az égő ház mellett. Anna műve. Azután a kertbe ment nem sietve, nem is látva, és a kerti virágokat mind letépte, minden virágját a rétnek is leszedte, és azt mind odahordta, mint a máglyára szórta. A rengeteg lenge szirmot a gyenge szél meglibbentette, és élő szőnyegként a gallyakon széjjelterítette. A leveles ágakon megülve szolgáltak a szirmok életet mímelve, derűsen tarkállva, vidáman virítva: ünnepi oltár a füstölgő rom mellett.

A férfiak álltak, kezükben a kapa támasztéknak földbe vetve. Nem csináltak semmit. Nézték a történéseket.

Ráült már a nap az erdőfedte csúcsra, közelgett az alkony. Akkor Anna a gyepen nyugvó testhez lépett, fénylő arany haját gondosan megfésülte, a fehér gyolcsleplet a virágmáglyára terítette, arra tette a gyermeke mezítelen testét, a tarka, illatos ágyra fektette. Aztán a gyertyákat körben a földre tűzködte, és egy üszkös, perzselő végű gerendacsonkkal a máglyát és a gyertyákat is sorra meggyújtotta. Akkor leült Anna, leült a földre, szemben az égő ház romjaival, szemben a virágmáglyával, szemben halott leányával. Várt. Akkor a lángok belekaptak a gallyakba, bele a virágtakaróba. Perzselődtek a szirmok, a levelek összezsugorodtak, sziszegve lángra kaptak az élő ágak. A füst körülölelte a testet.

Anna ült és várt. Háromféle tűz kelt ott versenyre. Élete: az égő ház, reménye: a leány feketülő teste, és a hódolat: a gyertyák libegő-rebbenő lángocskái.

Anna egész éjjel ült és várt. Az életét nézte. Amint emésztődik.

Vöröslöttek a tüzek a fekete égbolt alatt, és a vöröslő lángokban ott bujkált a közelgő tökéletes enyészet, a tűz ropogásában Anna volt élete sóhajtozott.

A férfiak nem csináltak semmit. Nézték a történéseket.

Hajnalra kelve a nap nem láthatott mást, csak üszkös-fekete kupacokat és Anna kuporgó alakját. Ült a földön, ugyanott, két karjával térdeit átölelte, térdén nyugtatta állát, száraz szemei a Semmin csüngtek.

Feltámadt a szellő, pernye lebbent, s itt-ott még kósza parázs zizegett utolsó zord imát, üzenetét a békességnek. Különben csend volt. Mozdulattalan. A tájból kiveszett a szorgoskodó férfiak alakja. A torzsszeplőzte határ mellett négy kapa feküdt odavetve gazdátlanul.

Anna akkor felállt, s elindult arra, amerre a nap lenyugszik. Már messze járt, amikor a romok közül árny lépett ki, s elindult Anna nyomában.

1990. márc. 29.

Végképp nem tudom, hol vagyok. A palackon belül-e vagy kívül? Mintha felém jönne egy vak ember, kezében fehér bot, az arca borostás, a szája körül mély barázdák, gunyoros ráncok, és megkérdezné tőlem:

- Mi volna, ha látnék? - és hosszan hallgatna válaszra várva.

Én meg elgondolkodnék bambán, és azt kérdezném tőle:

- Mi volna, ha látható volnék? -

Leültem a járda szegélyére, elővettem egy cigarettát, rágyújtottam, és tovább görgettem a lehetőségeimet:

- Ha egyáltalán léteznék, ha volnék. Akkor mi volna? -

Senki nem vetett rám egyetlen pillantást sem. Úgy jöttek-mentek előttem, mögöttem, mintha üldögélésem és pöfékelésem a világ legtermészetesebb jelensége volna. Egy már éltes korban lévő, hervadó, feltűnési viszketegségben nem szenvedő, szolidan öltözött nő kuporog a járda szélén és dohányzik. Talán nem is vagyok ott?

A beforduló troli cinkosan villantott felém a jobb reflektorával, és elhúzott a zsinagóga előtt. A kerekei nyomot hagytak az úttesten, mert nem tudta kikerülni az aszfaltmélyedésben összegyűlt tegnapi eső tócsáját.

A szemközti Alkalmi Cipőbolt kirakatüvege csillogott, eltűnt mögüle az árú. Engem tükrözött vissza. Fülem mellől biztatóan mosolyogtak felém a Csillagjósok. Az üvegről rám, vagy a vállamról az üvegképemre mosolyogtak? Nem tudom.

Néhány húr pendült meg a zongorában. Hátradőltem a fotelben. Vagy ott voltam mégis a járda szélén? Akkor viszont az utcánkban távolodó troli vezetéke zizegett. Tán szikrázott is.

Röhögni támadt kedvem. Mégsem röhögtem.

Azután becsukódott minden. A palackba visszakerült a dugó. Jó szorosan. Ami benne van, nem jöhet ki. Ami kívüle van, nem folyhat belé.

No így. Így jó. Így, sehogyan.

Leporoltam a szoknyámat, eldobtam a csikket, és hazajöttem.

1990. ápr. 4.

Anna ment a hegyekben. Nem nézte, hová, azt sem, merre. Utak és ösvények, napok és hetek kígyóztak a lába alatt. Ment, mert semmi mást nem tudott tenni.

A fejében képek villództak egymást váltva szertelenül, áradtak, és ő hagyta, hogy gyötörjék. Néha a lábain érezte a megtett utak hosszát, néha felfogta mellében a kattanó idő tovasuhanását.

Mögötte baktatott a hamuvá vált régi barát. Halott árnyék követett félhalott árnyékot. Egy verébugrásnyi volt közöttük a távolság, mégsem észlelte őt Anna, mint ahogy azt sem, ahogy a ritkás bükkösbe be-bevillan a nap, a tisztás fanyar gyümölccsel rakott szederbokrokkal szegett, nem hallotta az erdei lények apró neszeit, sem amint a rigó zörögve szemezget az avarban. A Barna hamuvá vált patái nem kavarták fel az apró kavicsokat, hamuvá lett teste alatt nem hajlottak meg a fűszálak.

- Hátha szüksége lesz rám egyszer... - ez volt a ló tűzben veszett életének egyetlen értelme.

Hetek és hónapok kúsztak el Anna lába alatt. Lábaiban egyszer csak megkeményedtek az inak, engedetlenné váltak, le kellett ülnie. Délután volt, erősen szürke. Fájt a fáradtság, és a fájdalom rést nyitott alvó emlékezetében, sikerült sorba raknia a szavakat:

- Testem van. Fáj. Szóval létezem. -

Szeme is kinyílt: látta a homályló erdőt, a lehullott barna levelek közül kizöldellő fűszálakat, a mohával nőtt sziklafalat, amelyhez támaszkodott, feje felett a ritkuló lombokat, és hallott surranó csobogást valahol közel.

- ... patak ... -

Megfordult. A szikla mögött tenyérnyi tisztás, és egy akkora öböl, mint egy kötény. Tükörsimán állt benne a víz, oldalához békanyál simult, és az öblön túl villanni látta a patak fodrait. Ha lehasal, kezét beleejtheti a vízbe, belemarkolhat az öböl hűs tányérjába. Az ujjai közt maradt cseppekkel megérintette az arcát, azután megint beletúrt a sima tükörbe, ujjai kavicsok párnáit érintették, és megitta, ami a markában maradt. Felébredt.

Az öböl megnyugvó tükréből rebbenés nélkül meredt rá két tüzes szem vörös lángsugarak között, mintha a víz meggyulladt volna.

Anna megfordult, a kép eredetijét kereste a lombok között. Az aranyló, gyilkos tűzmadár sehol. Ám az öböl tükrén megint ott ringott a kép. A szemek nem rebbentek, Anna arcára tapadtak. Anna gerincén a hipnotikus vonzást legyűrő borzongás futott végig. Mint aki fél.

A Barna szürke hamuteste a közeli tölgyhöz simult. Lábairól libbenő pernye hullt a földre, s kicsillantak mögüle a barnaszínű inak:

- Aki fél, az már nem akar meghalni. Ez jó... -

Anna belecsapott az ártatlan tócsába:

- Mit akarsz tőlem, tükörkép? Még nem volt elég? Mindent elvettél, mindent elpusztítottál! Mi van még, mit elvehetsz? Az életemet? Tessék! -

A képzelt félelem-madár testét az ujjak borzolta víztükör cakkosra, felismerhetetlenre kavarta, s mire a víz elnyugodott, a már erőtlen tükörkép az alkonypírral együtt halványodott, és akkor hirtelen este lett. Fekete este árnyékokkal, fák, levelek, bokrok, kövek árnyékával. Az öböl sötétzöld vizéből eltűnt a tűz, el az alkony pirosa, előbújtak a sötét árnyékok, kék fátylak terítették az öblöcske színét, és a fátylakon felcsillantak az égi csillagok.

- Emlék-kék, tükörkép, emlékcsillagok... Ámít a múlt, aztán továbbmenekül... - A Barna hamutestében újra élni kezdtek a zsigerek. - Aki emlékezik, azt visszamarkolja a múlt, annak van mibe kapaszkodnia... -

- Árnyék, tükörkép, cifra gondolat, beteg agyamban hogy felbukkannak!... Hiszen nem is létezek... Hiszen már semmi nincs! -

Anna a tölgyfához húzódott, didergett, fázott, kendőjét magán összehúzta. A víztükör hazudott. Azok puszta fellegek, azok a kéklő égbolt és az éj csillagai. Nem az ő emberei, sem vízfodorrá vált csillagjósai! Nem ők jöttek, mint eddig mindig, amikor a legnagyobb szükségben volt. A képzelet is már halott?

Anna sírni sem tudott, üressége a magamegadás súlya volt. Nem érzett semmit, nem gondolt semmit, nem képzelt semmit.

Elaludt.

- Mennyire fázhat... - nézte a ló Annát, az aléltat, az élő holtat, a magányos magára maradottat. S ahogy nézte, bőréről minden hamuszín pernye lepergett, ereiben megindult az élet, szőre kifényesedett, és immáron meleg leheletével vigyázta az asszonyt. Lehelete lett Annának takarója, feje felett a csillagos ég, feje alatt avar volt a párna.

Szomorú, esőtől terhes reggelre ébredt Anna. Amit elsőnek meglátott, az a kanca szeme volt, szemének óvó-viruló pillantása, fényes szőrű nyaka kecses hajlása.

- Édes lovam, Barna kancám! Hol vagyok? És merre járok? Átálmodtam napot, hetet? Csalogató vizet láttam, abban madár hívogatott... -

- Hazug csermely ámítgatott. -

- Ó! Akkor hát nem volt álom! Csillagjósaim megint a valóságom! -

- Elmúltak. Csak álomkép volt. Kár keresni. -

Barna látta, Anna nem tud különbséget tenni valóságról, ábrándképről, hamis vagy igaz vágyról. Olyan lett, mint az alvajáró, ki nem különböztet meg utat és szivárványt, csak rálép, és viszi lába. Mellészegődött hát félhalott, jégbefagyott szívű asszonyához, és így mentek, mendegéltek, új és új hegyi ösvényeken kapaszkodtak, fülelve víz zubogását, új patak új hívogatását.

Ballagtak és hallgattak. A hallgatásuk közben különös színekkel telt: ahogyan múlt az idő, egyre halványult az álom, és egyre erősödött a fák konok törzsének, lombjuk zúgásának, nap erejének, madár csattogásának a valósága. Hogyha Anna a kancára nézett, vagy ha már nem is nézett, csak érezte maga mellett fújtatását, patáinak koppanását, mind erősebben furakodtak elő az eleddig veszni vágyott emlékképek. ... Veronika ... Jákob ... a tanya ... a kukoricás ... a lángok ... az álmok éjszakái ... a verejtékek ...

Fájtak.

Tölgylevél hullt, bokrok alatt gyík futott, piros bogyókkal hívogatott az ág, kövek és gyökerek terelték léptüket, és az ég kéken bukkant elő az út végén, amikor elérték az újabb hegytetőt. Anna már érzékelte a közeli világot, lelke már felfogta a belsejében tekergőző, himbálózó képeket, úgy hullott le róla a menekülő öntudatlanság, mint Barnáról a hamu és a pernye. Kettős varázslat. Anna csupaszon állt pusztult élete fájdalma előtt, és a kanca teste életre kelt a szenvedés hívó szavára - könnyebbítő társnak.

- Úgy jössz velem, mint élő emlékezet - mondta Anna.

- Megyek, hogy legyen valaki veled - válaszolt a ló.

- Érzem, mellemben fehér jéggolyó ül, és borzongat szüntelen. -

- Felmelegítelek. -

- Legszívesebben lefeküdnék, és úgy maradnék. Talán meg is tudnék halni, csak becsukom a szemem, és nem lélegzem többé. Kész. -

- Még várnak rád valahol. -

- Kik? -

- Nem tudom. De talán segíthetek. -

És hallgattak megint. Az erdő nem fogyott. Mentek, mint akiknek a céljuk a végtelen. Ha útjukba került egy patak, Anna letérdelt, és hosszan bámulta a vizet. Olyankor ott maradt egészen hajnalig.

A Barna tudta, mit sem tehet. Maradt, és várt a tölgy mellett, míg megvirradt.

Egyszer, már a hetedik hegyen is túl jártak, előttük kanyargott egy vidám csengésű, sebes patak, és a víztükörben ott billegtek apadt fényű kék fellegek, és mellükön kék tűz csillámlott.

- Hát ugye, mégis léteztek! Nem cifra gondolat, amit látok, nem vágy és képzelet csupán? - térdelt Anna a patakpartra.

- A melledben szorong egy fehér jéggolyó. -

A szó a víz alól olyan volt, mint a kétkedés.

- Nem baj! Repülni tudok még, talán, és a szememben gyulladnak kék fények. Még gyulladnak, talán... -

A tükörképet felszívta a hajnal. A szerelem kék csillagjósai nyomában fehér felhőből egy kérdőjel kunkorodott, és pillanatok alatt eltűnt az is a fehér égbolton.

- Mit vársz egy puszta tükörképtől? - A Barna lehorgasztotta a fejét.

- Köröm végérvényesre zártan önmagában forog, és legbelül a mellemben lüktet a halált kívánó, tehetetlenségre kényszerítő, fárasztó, fagyasztó, fehér jéggolyó. Ideje volna ásvánnyá válni egészen! - gondolta Anna, és a ló nyakához bújt. Tiszta menedék, valóság, meleg. És egy hajszálnyi réteg leolvadt a jéggolyóból.

- Túl nagy a feladat: a képzelet helyett a valóságban kapaszkodni meg - mondta ki Anna hangosan.

- Igen - bólintott a ló, és megint egy hajszálnyit olvadt a jéggolyó. A Barna boldog volt:

- Nem! Nem hagyom! Nem hagyom, hogy ásvánnyá váljon a patak medrében, hogy fantomképei fogva tartsák, nem hagyom, hogy életét feladva a víz gömbölyű kaviccsá faragja! -

Örömében felnyihogott a ló, és a bokrokról körül a fekete-piros, édes-fanyar bogyókat mind letépte, Anna szoknyájába szórta táplálékul. Azután a fázósan összegömbölyödött, érzelmeiben összekavarodott, könnyeit nyelő asszony mellé heveredett, és arcáról lelehelte a sós-keserű könnyeket.

Pedig tudta, a következő pataknál ismét megáll majd Anna, és vár.

1990. ápr. 17.

Vége lett az erdőnek. Minden illatos, reményteljesen árnyas, bozótos, bogarakkal és madarakkal teli erdőnek egyszer vége van. Nincs tovább. Vége a patakoknak, a patakparti sásnak, a patak tükrén borzolódó bagolyképnek, fanyar bogyó-ebédnek, forrásvíznek, fövenynek, ösvénynek, útnak, kaptatónak.

Állt Anna az utolsó fánál a hegy legtetején, ahonnan felfelé már csak a Naphoz visz az út. És lefelé?

- Az én utam kijelölve - sóhajtott mögötte a Barna kanca. - A tiéd is, - hacsak nem akarsz visszafordulni... -

- Tudod, hogy én soha nem fordulok vissza. -

A föld hűvöset lehelt, és a levegő csípős-hajnalian, hidegen ölelt. Anna keresztbetett karjaival melengette mellét, vállát, behunyta a szemét, és arcát a napsugár langyosába fordította.

- Te most merre? -

Nem nézett a kancára. Tudta, tudta, minek is kérdi, hogy mostantól fogva magára marad.

- A Nap felé. Az Aranymadár trónja elé. Elvégeztem, amit kellett, azt is, amit jószántamból kimértem magamra. -

Orrát Anna vállához dörgölte, megérintette az arcát is hunyt szemmel, azután felemelkedett. Olyan lassan, mintha a föld taszítaná, az ég emelné. Az ágakon túl vágtába fogott, és szélnél sebesebben suhant a Naphoz a reggeli kék égbolton. Anna szemét elvakította a fény, amint a távolodó kanca után nézett. Sokáig. Már a semmit látta, bár szeme káprázatában azt hitte, az a szikra ott fenn, fényévnyire, az az ő kedves lova.

Mindjárt neki is indulnia kell!

De miért kell? Ki parancsolta? És hová?

Ám testében sürgetett a bizsergető kötelesség.

Még nem moccant. Nézte a maga útját. Nem is út volt, hanem a Messzeség, - beláthatatlan, mint a tenger. A lába előtt kezdődött, és futott lefelé meredeken, aztán sárgán és kopáran terült hosszan, körül még feltüremkedett, mint óriási üst oldala. Az üst peremén, csak épp, hogy a homok sárgáját elválassza az ég kékjétől, a horizonton sötétlila, szabálytalan, kusza csíkok, tüskék-szálkás ecsetnyomok: távoli erdők ágai. Anna egy végtelenül nagy homok-teknőt látott maga előtt szélfutta homokhullámokkal. Csupasz, sárga, egyik fele a kelő naptól árnyas, másik fele napsütött. Mintha megállt volna benne az élet. Vagy még meg sem született.

- Szóval ide - vette tudomásul Anna.

A fák a szélén megtorpantak, a gyérlevelű, gyenge bokrok tétova gyökerei pedig kilengtek a homok fölé a semmibe. A homokvölgy kifutott a hegy alól. Az utolsó, csenevész, még bakfis kőrisfán túl, amely alatt Anna állt, a Nincstovább van. És sehol kitérő.

- Olyan nincs, hogy Nincstovább, csak olyan van, hogy előre. -

Anna belelépett a homokba. Jól estek az első lépések, mert a talpa alatt a meleg ellensúlyozta a reggeli hűvöset, átbizsergette a vérét, és felkúszott a testébe.

Mögötte az erdő, a hegy, felette a nap, az ég, valahol talán még repül a Barna, mint parányi pont a Nap felé vezető úton.

Kezdett lejteni a hegyoldal. Talpa alól elcsurrant a homok. Kezdődött a küzdelem az egyensúlya fenntartásáért. Megpróbált oldalvást lépegetni. Nagyon lassan haladt. Lába már bokáig süllyedt, és lábfején összezárult a meleg homok, ujjai közé befészkelte magát sok apró, szúrós szemcse, egyre nehezebben húzta ki magát a homok öleléséből, és egyre mélyebbre süllyedt. Minden lépés kiszámítandó művelet volt. Izzadt arcára, nyakába, a melle közé telepedett a felporzott homok, és elfedte a bőrét, mint a sár. Már combtőig állt a sivatagban, és nem volt mibe kapaszkodnia, hát kezével kapart maga előtt árkot, amelybe lábai behatoltak. A teste mögött támadó hiányt azonnal telepergette a sivatag. Célja, tudta, haladni, ám a súlya befelé húzta. A forró szemcsék tömege körülölelte már derékig.

- Mint egy száraz láp, betemet. Elfelejtettem a föld felett járni. Kiléptem hát a meséből? -

Talán.

Mégis akarta ezt a földi életet! Megcsúfolt minden törvényt, testét a homoktengerben fekvő helyzetbe hozta. Mint aki úszni akar a homoktengerben. Hátrafeszítette derekát, és a lábait lassan, órák hosszú küzdelmével vízszintesbe emelte. Most alája zúdult a szárazon pergő kristálytömeg. A sivatag kiemelte magából.

Anna a hátán feküdt a homoklejtőn, széttárta karjait, elmosolyodott, átadta magát a gravitáció önkényének, csúszott lefelé, közben belemarkolt a forró homokba, és játékosan kipergette az ujjai közül. Sok-sok idő múltán már az akarata puszta életmentésre szűkült. Szomjas volt, fáradt, értelme kiszikkadt. Egy öntudatlan tárgy. Csúszó testének nyomát, a szabálytalan homokráncot láthatták volna a fenn kerengő madarak, de semmiféle élőlény nem fordult elő erre. Ketten voltak. Ő és a nap, amely irgalmatlanul tűzött. Elérte a teknő alját. Megállt. Feküdt mozdulatlanul.

Idő múltán leszállt a hűvösség is, az enyhet adó, a mélykék átvette a sárga szikrázástól éjszakai birodalmát. Körül az ég püspöklilára váltott moccanatlan rózsaszínű fellegekkel, és a völgy homokja barna lett, a buckák mögött az árnyak élesfeketék, és fülszakítóan folytonos volt a csönd. Csak a levegő vibrált körülötte melegen, lélegzetvesztőn. Anna arcán az izzadság, mint sáros lé csorgott, tenyerébe nedvesen tapadt a homok, a haja összeragadt, ruhája felhasadt, bőrének minden milliméternyi felületét kristályos szemcsék szúrták. És szomjas volt, és egyre kérdezte önmagát:

- Mi végre ez a nagy elszánás? Meddig tart? És mi az, hogy előre? -

Visszanézett oda, ahonnan jött. Éppoly messze volt a kezdet, mint a katlan túlfele, a cél. Elveszítette a távolságokat.

- Félek. De nem tudom, mitől? Csak a tér temethet be, és csak az idő zuhanhat rám. Fekszem kiszolgáltatottan, és nem is sejtem, mi történhet velem... -

Anna elveszítette a fogalmakat. Tudata helyébe eszmélet nélküli álom lépett. Szél-anyó karjában suhant a langyos kék égen át, és boldog volt, gondtalan. Szél leánya, dzsungel apró kolibrija... A kezdet...

- A kezdet... - ébredt Anna a hajnalra.

Át kell kelnie a teknőn, meg kell találnia az utat fel-felfelé. Nem maradhat itt. Ez a Halál!

Feküdt Anna a homoklejtő aljában fehéren, szakadozó sötétség imbolygott körülötte, a katlan fala keletről árnyékot vetett, mélybarna lett a hajnali völgy, felszívódtak a homokszemek, homogén, mérhetetlen sivatag, amerre látott.

Menni kell, a süllyedő homokban vánszorogni, ha megáll, a föld magába húzza, mint emésztő, száraz mocsár, és felette becsukódik. Hát menni kell! Ólomnehéz lábait kivonszolni a rárakódó homok alól, és haladni. Haladni!

A feje felett izzón sütött a nap, a szeme előtt szikrákat hányt milliárd parányi kvarc, és a melle lüktetett, a bőre feszült, majd szétrepedt. De menni, menni kell, mert ha megpihen, a gyilkos homokszemek... Vánszorogva, de menni... hajlongva utat kotorni... ha feszül is a teste... mert, jaj, betemet...

Meg kellett állnia.

Le kellett ülnie.

- Mindegy már... - gondolta még.

Alatta izzott a homok, és belsejében izzott még valami, testét görcs szorította gubancba. Összegömbölyödött. Aztán gerince hátrafeszült. Bőre alól vonagló fájdalommal hatalmas hólyag növekedett a melle között, lefeszítette a tüdejét, és nem jött a levegő. Anna feküdt, vonaglott, hörgött a sárga tűzben, a homokkatlan alján, és vajúdott. És a két melle közül lassú türemkedéssel gyötrődött elő egy alaktalan tömeg. Hamvas hártya borította a világrajövőt, a hártya alatt kék erek hálózták be a halványrózsaszín átsejlő húst, aztán mint egy óriási csepp, a melle felett lebegett, csak egy keskenyedő nyúlvány kötötte Anna testéhez, azután az is egy utolsó sóhajjal elszakadt. A hártyával vont élő, puha gömb Anna felett szabadon lebegett, és nevetett, és nevetett! A hangja kongott, mint mélyöblű harang.

Anna kinyitotta a szemét, és iszonyodva behunyta újra.

- Utálsz? Pedig belőled vagyok. A részed voltam eddig. És most is hozzád tartozom! - szólt a gömb, és nevetett, és nevetett.

Anna feküdt a tűző napon. Ruhája lucskos volt, körötte verejtéktől nedvesen sötétlettek a homokszemek, a forróság néhány pillanat alatt felitta azt is. A gömbre bámult, és jól megnézte azt, akit a világra vajúdott. Egy beszélő daganat, amely elhagyta a testét, és önálló életet él. Gusztustalan, mégis belőle való.

Anna felült, és karját a gömb felé nyújtotta.

- Gyere ide! - mondta, és megérintette a nyálkás, fehér hártyát. Ujjai alatt buzgón dolgoztak az erek. Lüktetett, élt a gömb, és morgott is kéjesen, amint Anna érintette.

- Ki vagy? - kérdezte halványan Anna.

- Veled voltam mindig. A zsigereidben, a véredben. Eztán is mindig veled leszek... - kongott a hólyag.

- Tehát már nem vagyok egyedül - mondta Anna, és felállt.

- Én vagyok a Félelmed. -

És most Anna nevetett. A homokvölgy homokszirtjei visszhangozták kacagását, és kacagása kiömlött a homokbörtönből.

- Ezerszer, és azon túl ezerszer megküzdöttem már veled! Letepertelek nem egyszer! Most végre kiokádtalak! És mégsem szabadulok meg tőled! -

- A meleged vonz. Érezlek és követlek. Ha kihűlsz, én is kihűlök veled - szólt a gömb, a Félelem, és elindultak így kettesben. Anna elöl úgy tíz-húsz centivel a föld felett, és válla felett a gömb lebegett.

1985. - 1991. ápr., máj., jún....
a félelem éve

Szereplők:

Színhely:

Mógli lakóhelyisége, amely egy templomi lomtár és sekrestye keveréke. Bejárat csak balról. Az ajtón túl egy sublód és egy heverő áll, a heverő előtt hatalmas, régi fotel. A hátsó falon kis ablak, előtte, mellette állványok, kopott imazsámolyok, kegytárgyakkal, könyvekkel stb. megrakva. A jobboldali falom háromajtós óriási szekrény és egy kisasztal, a szekrény előtt ferdén elhelyezett hosszú asztal, rajta egy festett gipsz Madonna a kis Jézussal, egy agyagtál, elkezdett agyagszobor és szobrászeszközök. A helyiségben elszórva három-négy szék, mind másféle, rozoga.

Az 1. és 15. jelenetben a lakóhelyiség elé díszletfal ereszkedik le: a templom homlokzata nyitható templomkapuval.

A berendezett színpad közepén és elején játszható a 7 revue.

0. azaz NYITÓ jelenet
"A VADÁSZAT"

Téli erdő, éjszaka. A színpad teljesen sötét. Csizmák nyikorognak a hóban, farkasvonyítás hallatszik.

ANDRÁS - Talált!

JÁNOS ÚR - Még egyet bele! (lő)

ANDRÁS - Gyerünk!

PISTA (liheg) - Mozog! Nézzék! Felmászott a fára!

JÁNOS ÚR - Bolond! Farkas a fára!

ANDRÁS - Még él.

JÁNOS ÚR (Kegyelemlövése közelről) - Már nem, az tuti!

JÁNOS ÚR (hörög) - Megfojt... meheg... foooo...

ANDRÁS - Harap! A kurva szentségit!

PISTA - Csupasz ez! Nem állat! Maga az ördög!

JÁNOS ÚR - Segítsetek! A hátam!

ANDRÁS - Pista! Kötelet!

PISTA - Micsoda egy szörnyeteg ez, uramisten!

JÁNOS ÚR - Golyót bele! Minek vacakolni!

ANDRÁS - Hát nem egy közönséges élőlény, az biztos!

JÁNOS ÚR - Így röpítek golyót a koponyájába, idesüssetek!

ANDRÁS - No, no! Te!

JÁNOS ÚR - Mi a fenét akarsz vele, András?

ANDRÁS - Fogjuk meg, és rakjuk a szánra!

PISTA (nyögve) - Fúj, de utálatos!

PISTA - Jézusmáriamindenszentek, segítsetek!

1. jelenet
"ÉLETRE ÍTÉLTETÉS"

Kora hajnal van, óriási pelyhekben hull a hó. A templom kapuja előtt a lépcső tetején áll az Atya fekete reverendában, kabát nélkül, nagy fekete nyitott ernyővel. A lépcső előtt a földön hever a megkötözött szörny: teste szőrös-pikkelyes, feje torzonborz, alakja az emberéhez hasonló. Elöl, egymástól távol áll András, János úr és Pista.

JÁNOS ÚR (a nyakát lemezteleníti) - Na, nézzen ide, Atyám! Még mindig vérzik. A dög! Mondtam én, hogy lőjük agyon.

PISTA - Se nem ember, se nem állat.

JÁNOS ÚR - Egyszer csak rám ugrott! Meg akart fojtani!

ANDRÁS - De lebirkóztuk!

PISTA - Le.

ANDRÁS - Mint azt a medvét.

JÁNOS ÚR - Annak a bőre most is ott lóg a tanácsházán!

ANDRÁS - Csak a szájuk nagy, Atyám! Nem rossz fiúk ezek. Amikor felderengett kissé, hogy láthattuk, hát láttuk mindnyájan, hogy nem akármifélével állunk szemben! Hogy igen különös egy szerzet!

PISTA - Ilyet még a tévébe se látni!

ATYA (megindul lefelé a lépcsőn) - Csudát küldött néktek az Isten.

ANDRÁS - Ahogy mondja, Atyám. Idejárnak bámulni még a szomszéd faluból is! Tán még a városból is!

PISTA - Csak vigyázzon, tisztelendő úr!

JÁNOS ÚR - Azt mondod, mutogatni kéne?

ANDRÁS - Pénzért. Ahogy a tigriseket Pesten az Állatkertben.

JÁNOS ÚR - És hol a fenében tartanád?

ATYA - Lazítsátok meg a köteleit, fiaim! Belevág a húsába.

ANDRÁS - Fogd! A két mancsát! Értve?

ATYA - Isten teremtménye, te! Nem bántunk, látod-e, csak félünk tőled. Na, hiszen értenéd-e, mi történik veled? Tán érted is, de te jobban félsz, mint mi. Lemondtál, ugye, az életedről? Ennyi puskás fenevad... köréd hurkolták a köteleiket... mindjárt megszabadulsz... Ha beszélni tudnál!... Istenem, Teremtőm, micsoda sorsokat tervezel végtelen irgalmasságodban, és micsoda teremtményeket hozol a világra mindnyájunk ámulására, hogy féljünk és tiszteljünk téged!...

ANDRÁS - Biz ez itt elég régen hallhatott utoljára emberi szót!

JÁNOS ÚR - Csak nem gondolod, hogy ember szülte?

ANDRÁS - Hát ki? Magától nem lett!

JÁNOS ÚR - Állat.

PISTA - Farkas.

JÁNOS ÚR - Medve. Fenevad.

ANDRÁS - Ember ez, nem látod?

ATYA - Most jobb, ugye, Maugli?

2. jelenet
I. revue = "AZ EMBERRÉ VÁLÁS KEZDETE"

Mógli üvöltése beleér a halkan kezdődő zenébe. Eltűnik a templomfal, a revue tere kialakul.

Középütt hever a megkötözött Mógli, kötelei a fény határán kívül feszülnek, végeit ott tartják egyre többen: orvosok vagy idomárok, kezükben korbács és ostor. Ők "segítenek" Móglinak emberré válni.

Ránganak a kötelek, puffannak a korbácsok, pattognak az ostorok: Mógli fekvő helyzetéből térdre kényszerül, majd feláll, kiegyenesíti a hátát, felemeli a fejét. Áll. Karjait a kötelek szétfeszítik, testéről a szőrös-pikkelyes bőr lepattan: megszületik az ember, megkötözve, meztelenül. Közben:

AZ IDOMÍTÓK KÓRUSA:

MÓGLI

KÓRUS:

3. jelenet
"SZAVAK ÉS TETTEK ELLENTÉTE"

Mógli lakóhelyisége. A nagy asztalon a gipsz-Madonna, az asztalnál Mógli ügyetlenül, de hallatlan ügybuzgalommal és elmerülten agyagszobrán dolgozik. Az ajtó óvatosan nyílik. Előbb megjelenik egy kéz, amely fülénél fogva egy nyulat tart, majd János úr feje aggodalmas tekintettel, mint aki az oroszlán barlangjába készül behatolni. Belép, és az ajtó dörrenve becsapódik. Mógli felüvölt ijedtében, egy szemvillanás alatt a szekrény tetejére ugrik, és védekező négykézlábon szembenéz vendégével. János úr az ajtóhoz tapad, menekülésre készen. A nyulat Mógli felé nyújtja.

JÁNOS ÚR - Na, na, Mógli!

MÓGLI (morog)

JÁNOS ÚR - Nézd, mit hoztam neked!

MÓGLI (morog)

JÁNOS ÚR - Nyúl!

MÓGLI (morog)

JÁNOS ÚR - Élő nyúl! Vedd el! A tiéd!

MÓGLI - Settenkedel, mint a róka.

JÁNOS ÚR - Látni akartam, mit csinálsz...

MÓGLI - Látni, látni... Ott az ablak, más is ott lesekedik.

JÁNOS ÚR - Leskelődik.

MÓGLI - Leskelődik. Leskelődjél te is ott!

JÁNOS ÚR - Nyulat hoztam. Neked!

MÓGLI - Látom. Ha nekem hoztad, tedd le!

JÁNOS ÚR - Ha leteszem, elszalad.

MÓGLI - Hadd szaladjon! Tedd csak le!

JÁNOS ÚR (nem teszi le) - Ajándék!

MÓGLI - És mit kérsz a helyébe?

JÁNOS ÚR - Helyébe? Ajándékba hoztam, nem kell érte semmi.

MÓGLI - Nem? Semmi?

JÁNOS ÚR - Tetszik?

MÓGLI - Szép, erős nyúl. A tiéd?

JÁNOS ÚR - Neked fogtam.

MÓGLI - Akkor nem a tiéd. Engem is fogtál, mégsem vagyok a tiéd.

JÁNOS ÚR - Az más. Ez csak egy állat. Te ember vagy.

MÓGLI - Mégis megfogtál.

JÁNOS ÚR - Meg. Aztán tanítottalak is.

MÓGLI - Korbáccsal.

JÁNOS ÚR - Nem értetted a szót.

MÓGLI (morogva) - Mit akarsz tőlem?

JÁNOS ÚR - Nem akarok semmit.

MÓGLI - Így.

JÁNOS ÚR (a csuklóját dörzsöli) - Mondtam, hogy a tiéd.

MÓGLI - Most már igen. Mondd hát, mit akarsz érte! Tudom, kell valami.

JÁNOS ÚR - Na, jó. Ugye, te is meg tudnád fogni a nyulat?

MÓGLI - Meg hát! Nagyon gyorsan meg tudnám fogni.

JÁNOS ÚR - Hát akkor fogd meg őket!

MÓGLI - Ezt akarod te éntőlem?

JÁNOS ÚR - Ezt.

MÓGLI - Csak ennyit?

JÁNOS ÚR - Csak.

MÓGLI - Hát jó. És amiket én megfogok neked, azokat kinek ajándékozod?

JÁNOS ÚR - Az állatforgalminak. A bőrüket meg a Szőrmefeldolgozónak.

MÓGLI - És mit kérsz tőlük cserébe?

JÁNOS ÚR - Pénzt.

MÓGLI - És hogy szeded el a nyulaktól a bőrüket?

JÁNOS ÚR - Nem elszedem, hanem leszedem.

MÓGLI - De hogyan? Ha te az én bőrömet akarnád leszedni, az fájna. Nekik is fájna. Mi?

JÁNOS ÚR - Nem. Előtte meg kell ölni őket.

MÓGLI (egyre indulatosabban) - Megölni? Mert neked a nyulak bőre kell. A szép, szürke, selymes szőrű bőre. Igaz? Én megfogom őket, te meg berakod őket egy szobába. Mint engem. Ilyenbe. És nem tudnak már elszaladni, és ekkor szépen, sorba, közelről mindegyiknek a seggibe lősz. Vagy a fejibe. A szeme közé. Mint az anyámnak. Ahhoz értesz. És akkor szépen sorba mindegyik henger bucskázik majd neked egyet, és kimúlnak. Ezt akarod te! És hogy neked ehhez összefogdossam a réteken az összes nyulat! Igaz?

ATYA (halkan) - Ereszd el, Mógli!

ATYA - Eredj innen, te János!

JÁNOS ÚR - Meg akart ölni! Meg akart ölni! Hiszen látta! Veszedelmes vadállat!

ATYA - Eredj innen, fiam! Eredj gyorsan!

JÁNOS ÚR - Maga a pártját fogja ennek a ... gyilkosnak!

MÓGLI (vicsorít) - Te vagy a gyilkos! Te nyúlvadász! Te... Te...

JÁNOS ÚR (kifelé oldalazva) - Állat! Egy közveszélyes, veszett állat!

ATYA - Hagyd, fiam! Egy nyúlért? Tanuld meg, hogy az ember jelentéktelen dolgokban uralkodni tudjon az indulatain!

MÓGLI - Én nem... (morog) ... én nem ... fogdosom össze... (morog) ... én nem ölöm meg... a nyulat... az ilyen nyulat... (elkapja a nyulat) ... az ilyet. Látja? Nem!

ATYA - Biztosan te is sok nyulat fogtál, míg az erdőben éltél.

MÓGLI - Mindig csak egyet. Amikor éhes voltam. Az erdőben, a mezőn. Ilyen redves nyulat... ilyen koszos nyulat... ilyen állatot... Megfogtam. Farkas voltam. Éhes voltam. És így (egy kézzel összeroppantja a nyúl nyakát) ... és így (a szájába veszi a tetemet) ... megettem...

ATYA - Mógli! Most már nem így!

MÓGLI - Adja vissza!

ATYA (határozottan) - Nem!

MÓGLI - De! Farkas vagyok! Visszamegyek az erdőbe... Érti? Vissza, az erdőbe!

ATYA - Amikor visszamehettél volna, akkor sem mentél vissza. Itt kezdődik az erdő az ablak alatt.

MÓGLI - Akartam én menni. Akartam én kiosonni, óvakodva ajtót nyitni, és elfutni. Akartam én!

ATYA - Tudom, fiam. (Megsimogatja a fejét) Miért nem tetted? Miért? Azt olvastam valahol (Hölderlin Hüperion-jából): "Nálatok nagyon is eszessé lettem, alaposan megtanultam megkülönböztetni magam mindattól, ami körülvesz, és most elkülönülten állok e szép világban, kivettetvén a Természet kertjéből, ahol nőttem és virágoztam, s elszáradok a déli napon..."

MÓGLI - Ezt én nem értem.

ATYA - Majd megérted.

MÓGLI - Mindig a maga szemét láttam, amikor menni akartam. Ahogyan akkor rám nézett, amikor ott... a kötelek vágták a testemet. Azóta másképpen néz, de most még inkább nem tudnék elmenni...

ATYA (hangot vált) - No, Mógli! Itt ez a nyúl. És ha már megölted szegényt, készítünk belőle valami jó ebédet. Hagymával, babérlevéllel, tejfölösen. Jó?

MÓGLI - Jó.

II. revue - "AZ ELSŐ SZENZÁCIÓ"

Az ajtón át, az ablakon, a falakon át emberek (újságírók, fotóriporterek, kíváncsiak stb.) özönlenek a szobába. Fortisszimón agresszív zene indul. Mógli rongybábbá változik. A bábot 4-5 ember mozgatja a szövegnek megfelelően.

A KÍVÁNCSIAK DALA:

MÓGLI: (mintha Mógliból jönne a hang, de igazából hallgat):

MIND: - Fantasztikus!
                                   Szenzációs!
                                                       Beszél!
                                                                    Énekel!
Ilyen még nem volt!

.... TENNI IS KÉNE VALAMIT!

MÓGLI - Mit?

5. jelenet
"PANKA NŐNEMŰ LÉNY"

Mógli a szobájában áll, előtte az agyag Madonna, amely közben tovább készült: egészen más, mint a gipsz-Madonna-minta: rusztikus, és nincs a kezében a gyermek Jézus.

Panka jön, kezében tálca.

PANKA - Szia!

MÓGLI (meg sem fordul) - Ki az?

PANKA (még az ajtóban) - Talán köszönnél. Esetleg.

MÓGLI (odanéz, meglepődik) - Szia.

PANKA (beljebb lép) - Panka vagyok. A plébános unokahúga.

MÓGLI - Aha.

PANKA - Nyaralni jöttem. (Berúgja lábával az ajtót) Mondta? Mondd, tudnál egy helyet, ahová letegyem ezt a tálcát? Már zsibbad a karom.

MÓGLI (félretolja a Madonnát) - Ide.

PANKA

MÓGLI (prózában) - Kíváncsiii? Mire vagy kíváncsi? A tépőfogaimat kihúzták, a bőrömet lenyúzták, a karmom lereszelték. Ott van minden spirituszban a klinikán. Tessék! Nézz meg! (Halom fényképet hajít Panka elé.) Gyűlölöm a kíváncsiságot! A tömeget, amelyik szétcibál, lefényképez, kérdez, megrohan! Az orvosokat, a pszichológusokat, a gyerekeket, a felnőtteket!...

PANKA - (miközben összeszedi a fényképeket)

MÓGLI (prózában:) - Nem nézed meg a képeket?

PANKA - Nem. Iszonyúan éhes vagyok.

MÓGLI - Hát... Atya azt mondta, még tanulnom kell, amíg emberek között ehetek. Bepiszkítom a terítőt.

PANKA - Majd kimossuk.

MÓGLI - Te vagy az első idegen, aki velem akar enni. Méghozzá nőnemű.

PANKA - Nőneműűűű? Kitől hallottad, hogy én nőnemű vagyok?

MÓGLI - Az Atya mondta. Meg látom is.

PANKA - Látod? Na, ne mondd! Világi egy figura vagy, hallod-e? Na, egyél! Tényleg jéghideg lesz, mire hozzáfogsz.

PANKA - Egész nyáron együtt fogunk ebédelni. Jó?

MÓGLI (tele szájjal) - Ühüm. Mindig egy nőneművel.

PANKA - Hülye vagy.

MÓGLI - Ühüm... Atya azt is mondta, hogy tanulsz.

PANKA - Egyetemen.

MÓGLI - Meg azt is, hogy nagy házban laksz a városban. Borzasztó lehet messze élni az erdőtől.

PANKA - Atya! Atya! Mással nem szoktál beszélgetni?

MÓGLI - De. Csak az Atya olyanokat mond, amiket meg lehet érteni.

PANKA - Fura bogár ez a bácsi, annyi szent! Világ életében egyedül élt, most meg neked mesél! Érted hát, miért voltam rád olyan nagyon kíváncsi?

MÓGLI - Értem. És mindig-mindig egyedül élt?

PANKA - Mint a magános farkas.

MÓGLI - A farkas csak akkor magános, ha halni készül. Az Atya halni készül?

PANKA - Dehogy! A magának való, morcos emberre mondják, hogy magános farkas.

MÓGLI - Az Atya nem is morcos. Arany szíve van!

PANKA - Alaposan megváltoztattad. Még engem is meghívott magához nyaralni.

MÓGLI - Na látod! És egyébként is... miért ne? Eddig tán nem tudta, hogy téged nagyon lehet szeretni...

MÓGLI - Ez Tiborka!

MÓGLI (kikiált az ablakon) - Melyik?

TIBORKA (hangja) - A rigó.

MÓGLI - Gyere már be! (Pankához:) Jön. A barátom. Már a rigó nyelvét is érti.

PANKA - Mit? A rigó nyelvét? Olyan nincs, csak a mesében!

MÓGLI - Pedig így van! Én tanítom.

PANKA - Te?

MÓGLI - Persze. De titok!

PANKA - És más nyelvet tudsz-e? Mondjuk az angolokét?

MÓGLI - Az embernyelv? Velük még nem találkoztam.

PANKA - Hát akkor én egy olyan ajándékot hoztam neked...

MÓGLI - Ajándékot? Nekem? Nem kell semmiféle ajándék! Nem kell, érted? (Lesöpri az ebédet az asztalról.) Az a rohadt nyúl! Az az eszeveszett nyúl! Mit akarsz éntőlem? Mit akarsz? Mondd! Azt hittem... azt hittem...

PANKA - Most mi van?

6. jelenet
"SZAVAK"

Belép halkan Tiborka. Csak Móglit veszi észre.

TIBORKA - Mi van, Mógli? Baj van?

PANKA - Nem tudom. Egyszerűen nem értem. Szia.

TIBORKA - Szia. (Móglihoz:) Mi van öreg fiú? Na!

PANKA - Ebédet hoztam neki. Vadnyulat. Ezt itt.

TIBORKA - Ne bántsd, Mógli!

PANKA (hátrál) - Jól van. Elmegyek. És többé nem jövök. Mert nem tudom, mikor vágsz hozzám valamit. Például egy nyulat.

TIBORKA - Hagyd, Mógli!

MÓGLI - Nem hagyom elmenni. Hogy többé ne jöjjön ide. (Pankához:) Nem mehetsz sehová!

PANKA - Nem is tudok, mert nem engedsz.

MÓGLI - Én nem szeretem az ajándékokat, érted? Mert mindig kérnek cserébe valamit!

PANKA - Az én ajándékomért nem kell semmi. Ha egyáltalán örülnél neki.

MÓGLI - Bántottalak.

TIBORKA - Jó így, Mógli?

PANKA - Talán szedjük össze a romokat. Mógli, hozzál egy seprűt, lapátot meg egy vödröt!

MÓGLI - És a fényképek?

PANKA - Tedd el, Mógli!

MÓGLI - Nem nézed meg őket?

PANKA - Nem. Élőben is elég izgalmas vagy.

PANKA (Tiborkához) - Nem segítenél? Mit nézel?

TIBORKA - Mógli Madonnáját.

PANKA - Ezt Mógli csinálta?

Ezt te csinálod, Mógli?

MÓGLI - Én.

PANKA - Csuda egy figura vagy!

TIBORKA - Nem tudom. Nem olyan.

PANKA - Gondolod, hogy Mógli olyannak akarja, mint az a másik?

TIBORKA - De nincs neki Jézuskája.

MÓGLI - Nincs.

PANKA - Ez egy gyerek nélküli anya, Mógli?

MÓGLI - Igen. Elvesztette az erdőben.

PANKA - Szereted?

MÓGLI - Jó csinálni.

PANKA - Nem lehet neked könnyű, Mógli.

MÓGLI - Az ajándékod. Nem adtad még ide az ajándékodat.

PANKA (megpuszilja Móglit) - Hozom, Mógli, hozom! Mindjárt Mógli!

MÓGLI - Hujjé! Panka olyan, mint egy... mint egy... farkas!

TIBORKA - Megbolondultál, Mógli? Nem lehet téged követni! Mógli! Hagyd abba! Eressz el! Mi a fene esett beléd?

MÓGLI - Hozza az ajándékot, és nem haragszik!

TIBORKA - Begolyóztál, öreg fiú? Összetöröd a csontomat!

MÓGLI - Sebaj! Majd beforr! Ebcsont beforr! Na, Tiborka, mondd azt, hogy "héja van a levegőben"!

TIBORKA - Micsoda?

MÓGLI - Mondd rigóul: "Héja van a levegőben"!

MÓGLI - Ezt te rigóul mondtad? És a tyúkok értették meg! Hajaj, Tiborka, még tanulnod kell! Így csináld!

TIBORKA - Tyúkul mondtam?

MÓGLI - Tyúkul, Tiborka.

7. jelenet
III. revue - "MESTERSÉGE: VADÁSZ"

Zene indul. Panka magnót hoz be, ujján ajándékcsomagot lóbál. A szín jobb oldalán álló asztalkára rakodik. Átnyújtja Móglinak az ajándékot: Magnókazetta. Panka felteszi. Az első mondatok: "Angol nyelvlecke kezdőknek"...

Közben a szín revue-terére becammognak amolyan "botostánc"-formán a Tanácselnök, János úr, András és Pista. Vállukon bárány-szűr, kezükben bot, a Tanácselnökében puska.

MÓGLI - ... emberek... olyan volt a szemük, mint amikor a hideg hóban megkötöztek. Gyűlölnek, mert nem akarom. Kényszerítenek, mert nem akarom. Nem akarok vadász lenni! Már emberszagom van. És puskaszagom lesz.

TIBORKA - Dolgozni kell, hogy megélj, Mógli!

MÓGLI - Akkor ott, a téli erdőn farkastestből piros vér folyt.

TIBORKA - Az éhes farkas veszedelmes.

PANKA - Önvédelemből öltek, Mógli.

MÓGLI - De az én farkasanyám volt!

PANKA - Járod, óvod majd az erdőt.

TIBORKA - Nem kell ölnöd, csak ha muszáj.

MÓGLI - Hogy tehetném? Közülük jöttem!

PANKA - De most itt élsz, miközöttünk!

TIBORKA - Ember vagy a hegyek alatt.

MÓGLI - Nem akarok ember lenni!

PANKA - Mit tennél, ha egy farkas Tiborkának nekiesne?

TIBORKA - Ha az Atyát fogaikkal megmarnák?

MÓGLI - Mit tennék? Jaj! Mit is tennék?

TIBORKA - Ha a Pankát széjjeltépnék?

MÓGLI - Kérném őket, eresszék el! Kérném őket farkasszóval, üvöltéssel, farkasjajjal...

TIBORKA - Hóval-faggyal üres az erdő! Rimánkodnál, de kinek?

MÓGLI - Ellenségükké kell lennem, hogy köztetek maradhassak?

PANKA - Ha muszáj.

MÓGLI - Ha mindennél erősebb lennék, akkor nem volna muszáj.

TIBORKA - Olyan nincsen.

PANKA - Csak az Isten, hogyha volna.

MÓGLI - Hogyha meg nincs, én leszek az!

TIBORKA - Mógli, Mógli, térjél észre!

MÓGLI (mellére üt) - Itten mégis farkas vagyok!

TIBORKA - Állat volnál? Az maradtál? Közben Isten akarsz lenni?

PANKA - Jobb volna a földön járni, ember módra gondolkodni...

MÓGLI - Gyűlölködni! A másikon erőszakot tenni!

PANKA - Próbáljad meg embermódra! Ahogy az Atya tanította. Próbáljad meg!

MÓGLI - ... Ajajaj!... Mi vagyok és mi kell legyek? Atya szólta: Az utat magadnak kell végig járnod. Végigjárom. Megpróbálom.

8. jelenet
"A DÖNTÉS"

Reggeli derengés. A karosszékben ül az Atya. Előtte toporog Tiborka, egyik kezében döglött tyúk, a másikban kalitka.

ATYA - Harmadik éjjel itten várom. Nem jött haza három napja. Talán most már soha többé. Elment, elment farkas-voltát megkeresni. De ha farkas sem tud lenni? Vállán ott az ölő fegyver! Mért épp ő kellett vadásznak, ki egy légynek sem tud ártani? És csak nem jön. Várom-várom három napja, három éjjel. Óh, add Uramisten, hogy hozzám visszatérjen! Vezéreld közénk, uram!

TIBORKA - Ámen.

ATYA - Persze, persze. Tiborka, te miért jöttél? Mért nem ülsz le?

TIBORKA - Már mennék is, kedves Atyám, csak ezt a tyúkot hoztam, hátha jól jön a háztartásban. (Átnyújtja.)

ATYA - Az Isten is megáld érte. De már annyi, de annyi tyúkot hoztál, mást sem eszünk hetek óta. Mondd, például egy kis felsált nem tudnál hozni, ha már ilyen jó szíved van? Csak a tyúkot?

TIBORKA - Mást nemigen. Ugyanis az a helyzet, hogy hullanak.

ATYA - Uramisten! Járvány pusztít?

TIBORKA - Nem. Hanem hát... hogy is mondjam... meggyőződésből hullanak.

ATYA - Meggyőződésből?

TIBORKA - Hát igen. Mondtam nekik, hogy a dolguk többet tojni, többet és jobban termelni. És elkezdtek annyit tojni, de annyit, mert hát ugye megértették, mi a helyzet az országban, hogy végelgyengülésben kimúlnak. Ezek, Atyám, a szocializmus építésének a mártírjai.

ATYA (keresztet vet) - Ó, a szegények!

PANKA - Jaj, édes bácsi! Azóta is itt üldögél?

ATYA - Itt, leányom. Mógli sehol.

PANKA - Jaj, istenem, harmadnapja. Már kerestem mindenfelé, de olyan nagy és mély az erdő, a hegyek meg olyan messzik és magasak! Visszajöttem, talán hátha mégis itt van. De látom...

TIBORKA - Panka, ezt itt neked hoztam. (Odanyújtja a kalitkát.)

PANKA - Kösz, Tiborka. Milyen madár?

TIBORKA - Talán egy alauda arvensis.

PANKA - Alauda arvensis?

TIBORKA - Egy közönséges mezei pacsirta.

PANKA - Honnan tudod te a nevét ilyen szakszerűen?

TIBORKA - Igyekszik az ember. Érdekelnek a madarak. És úgy énekel, de úgy! Majdnem olyan szépen, mint te.

PANKA - Énekelj velem valamit, alauda arvensis! Énekelj most, csodamadár! Mondd meg, hol van Mógli? Hol jár? Mondd meg!

PANKA - Mit mondott?

TIBORKA - Hogy mindjárt jön.

MÓGLI (Tiborkához) - Te mért vagy itt?

TIBORKA - Csak úgy.

MÓGLI - Csak úgy?

TIBORKA - Hoztam egy tyúkot.

MÓGLI - Meg egy pacsirtát - kalitban.

ATYA - Te meg egy farkast, vérbefagyva.

MÓGLI - Igen. Magam lőttem. Nem ezt akarták?

MÓGLI (Tiborkához) - Ha megtudom még egyszer, hogy kalitba zárod a mezei madarakat, hát széjjeltöröm rajtad a puskát! Tűnj el innen, míg szépen vagy! Mars kifelé!

MÓGLI (Pankához) - Te hova mész?

PANKA - Ha lehiggadsz, majd visszajövök.

MÓGLI - Fuss utána, ha akarsz! Senki nem tart vissza.

PANKA - Előled futnék, nem utána. Pedig hogy örültem: mégis itt vagy!

MÓGLI - A pacsirtát neked hozta, igaz?

PANKA - Nekem. Hogy örüljek neki.

MÓGLI - Már remélte, nem jövök meg!

ATYA - Három éjjel itt vártalak, három éjjel nem aludtam, három napig csak aggódtam, tépelődtem, hol rontottam el, hogy az erdőben bujkálsz. Attól féltem, nem jössz vissza. Soha többé nem jössz vissza.

MÓGLI - De visszajöttem. És bebizonyítottam: Meglövöm a magamfajtát, hogyha muszáj. De meglövöm az emberfajtát-magamfajtát is, ha muszáj!

ATYA - Fiam, fiam! Elvadultál!

PANKA - Ha egyedül maradsz, majd csodálkozol.

MÓGLI - Egyedül! Maga tudja csak igazán, ugye Atyám, aki itt él ezek között egyedül, hogy azt is lehet.

ATYA - Nem egyedül. Az Istennel. Most meg veled, amióta idehoztak.

MÓGLI - Azért jöttem, azért vissza... No, meg miattad is, Panka.

PANKA - Tudom, kiabálsz csak, Mógli...

ATYA (feláll, kifelé indul) - Éhes vagy-e, fiam?

MÓGLI - Éhes. Mint a farkas.

ATYA - Áldjon Isten, édes fiam, hogy megjöttél! Tüstént szólok át a Márinak, üssön össze valami jót. Hogy megjöttél... (Kimegy)

MÓGLI - El tudod-e felejteni, ha megkérlek? (Panka bólint)

PANKA - Látod, a szó milyen fontos?

MÓGLI - Nem ér semmit. Nem bizonyít (átöleli), S ahogy nézlek, ahogy látlak...

PANKA - Haragod mögött éreztem, valami megsűrűsödött benned.

MÓGLI - Most csak te érdekelsz, Panka.

PANKA - Engem is te. De mégis, miért...

MÓGLI - Taníts meg csókolni, Panka.

PANKA - Mi történt a három napban?

MÓGLI - Most ne, Panka! Most csak érezni szeretnélek. Itt, meg itt, meg itt... (Keze a lány testén.)

PANKA - Én meg mindent szeretnék tudni. Mi van benned itt, meg itt... (Keze a fiú mellén, homlokán.)

MÓGLI - Hát jó.

MÓGLI MESÉJE: