Előszó

Liszt Ferenc egy napon gondolatokba merülve ballag hazafelé, mikor villájából zongorajáték hangja üti meg fülét; hallgatja, hallgatja és szinte belekábul a tökéletes játékba; elragadtatva nyit be lakásába és egy falusias külsejü vadidegen emelkedik fel a zongora mellől, aki Erdély eldugott völgyében szórakozásból zongorázott s most csupán azért jött, hogy megkérdezze a mestert, vajon jól játsza-e azokat a rapszodiákat?

E versek irója még ennyit sem tett meg sok évi munkája érdekében, hogy a közönséget, e nagy mestert bár egyszer is megkérdezte volna. Biztattam, de nem tudtam rávenni.

Érthetetlen szerénység tartotta rejtve Halmágyi Samu barátom, rokonom verseit. Elébb csak azt láttam, hogy a mennyiség- és természettudományok mellett a régi költők legalaposabb ismerője és a modern költők lelkes olvasója, magyarázója és apostola, mignem egyszer véletlenül megleptem és kénytelen kelletlen előmbe tárta lelke betükbe sürüsitett kincseit, egy fél emberöltő ihletett munkáját.

Most érezve, hogy előlépnie hazafias kötelesség, beleegyezett, hogy háborús verseiből egy füzetre valót összeválogassak, ha a kiadással járó gondokat vállalom. És én vállaltam, mert ugy éreztem, hogy ezzel én is kötelességet teljesitek.

Dicsőszentmárton, 1914. december hava.
GRÁCZY KÁROLY