TOMPA LÁSZLÓ
VÁLOGATOTT VERSEI
ERDÉLYI SZÉPMÍVES CÉH
KOLOZSVÁR 1944
TARTALOM
SZIKLAVÁR
ÉJJELI HAVAZÁSBAN
IDEGEN FALUSI FOGADÓBAN
NAGY FELKÉSZÜLŐDÉS
OH, GYERMEKEK...
A VÉNÜLŐ SALAMON KIRÁLY SZERELMES ÉNEKEIBŐL
MAGÁNYOS FENYŐ
ZENE
ŐSZI LÁTOGATÁS CSIPKERÓZSA ERDEJÉBEN
KALAUZ
VÁGYAIM, A DÜHÖS KUTYÁK
A JÁTÉK-CSINÁLÓ
BÁBSZÍNHÁZ
RÖGHÖZ KÖTVE
TÁNCOS LOVAKKAL
TAVASZI DÉLELŐTT A RÓZSADOMBON
ÚJ DÉVAVÁRA ÉPÜL
HAVASI TÁJÉKON
ERDÉLYI ARATÁS
FORGÓSZÉL
KERESZTES LOVAG A SZENTFÖLDRŐL HAZATÉR
ZENITH
ZONGORASZÓ
ERDÉLYI SZÁNTÓ-VETŐ ESTÉJE
HALÁLBAMENŐK ÜDVÖZLETE
ÁGRÓL SZAKADT LEVELET...
RÉGI ÚT PORÁBAN
ELMARADT LOVAS ESZMÉLKEDÉSE
ÁBEL SZÁMONKÉRETÉSE
DSINGISZ KHÁN
KIS ÁLLOMÁSON
VALLOMÁS
NE FÉLJ!
LESEN
ŐSZI SZÁNTÁS SZÉKELY HEGYEK ALATT
GALAMBOK
A VÉN SEPREGETŐ
MEGJEGYZÉSEK EGY FÉRFIFEJRE
MÁJUSI HAJNALODÁS
KELJ FEL ÉS JÁRJ!
EMLÉK
MINT LOMBTALAN TÉLI ERDŐ...
ÉNEK A JÖVŐ GYERMEKEIHEZ
JÖNNEK...
ERDÉLYI TÉLBEN
ŐSZI ÜDVÖZLET
FIATAL FA A HEGYEN
BEFAGYOTT RÉVBEN
ÁRVA KUKORICASZÁL...
KÚTBA ESTEM, - KI HÚZ KI?
EGY LEVÉLBELI KÉRDÉSRE
A MÁSIK SZOBÁBÓL
MEGHITT SZAVAK EGY ELKÖLTÖZÖTTHÖZ
TÉLI DERMEDTSÉGBEN
ILONA TAVASZI TÁNCA
BESZÉD VARJAKHOZ
TAVASZVÁRÓ ÉNEK
ESTE EGY SZÉKELY FESTŐNÉL
ANYÁM KINÉZ AZ ABLAKON
SZIDDHÁRTA ÚJBÓL ELTŰNIK
HALOTT ÉNEKESNŐ HANGJA HANGLEMEZEN
VALLOMÁS SÖTÉT TITOKRÓL
ŐSZI HAJTÁSBAN
MINDEN FÉNY HUNYTÁN
BÚS CSILLAGON
LÓFÜRÖSZTÉS
KIVIRÁGZOTT EGY ORGONABOKOR
EGY VOLT-VADÁSSZAL...
TÉREN
SASOK VIHARBAN
IMMÁR ÚGY VAN...
DIOGENÉSZ LÁMPÁJÁVAL
ÉNEK HÁROM POGÁCSÁRÓL
NYÁJAS ŐSZ UDVARHELYEN
LÁTÓ SZEMMEL
ALKONYATI ELTŰNŐDÉS
MAJD EGYSZER...
LÉLEKHÁBORGÁSRA - CSILLAPÍTÓNAK
Sok meddő harc során,
Álmaim
alkonyán,
Meredek uton önmagamhoz értem.
E magam:
sziklavár,
Mely komor daccal áll
Csatatér fölött, felhős
szürkeségben.
Itt kapu, fal kemény
S nincs áltató
remény,
Meglepetéstől nem kell ijedeznem.
Más meg sem közelít
-
Csak villámok szelik
Fénylőn az eget olykor közelemben.
Csak este, ha az ég
Széle nagy lobbal
ég,
Lépek ki néha magányom fokára.
S szemem a sík teret,
Hol
annyi baj meredt,
Rémség lesett rám: békélten bejárja.
Hó hull serényen, sűrű
pelyhezéssel...
Kész kripta most a lombtalan berek:
Tanyát e
tájon csak a csüggedés ver.
Bús bokrok alján árnyak rémlenek.
Halkan
körülfon kétség és sötétség,
Lábam botolva félre-tévelyeg.
Kis ablakokba messze gyönge mécs
ég,
Áttűzve fényét fátylakon, ködön.
Mindez reménynek, célnak
oly kevés még!
Feléjük mégis égve küzködöm.
Tüdőm
zihál, a kín agyamba fájdul,
S egyszerre tép száz kegyetlen köröm.
Előttem itt-ott apró tarka láng gyúl,
Kis
fintor ördög fürgén integet,
S hideg verejték ver ki már a láztúl.
Szél hord havat meg bomlott
rímeket,
Gartatva zúg át a kihalt fenyéren:
Tán engem is már
végre betemet.
Itt roskadok le sápadtan, fehéren.
Szívem
verése halkan elakad.
S hajnalra minden élni kél, csak én nem.
S ha nap röpít a földre nyilakat,
Rá
vissza víg kép mosolyog föl innen:
Sík, szűz mezőség enyhült ég
alatt.
Fák állnak itt-ott ezüstös karingben.
Kis
nyájas őrház. Varjak a havon...
S egy fa tövén a hó között övig
benn:
Én. Hideg arcom csupa nyugalom.
Téli fantázia
Friss hóval ébredt fehér
hajnalon
Felébredek; mily furcsa minden itt!
A nippek, a pár
könyv az asztalon,
S a ló, mely ím-most ott kívűl nyerít.
Szobám
hidege lassacskán hevül.
Mily szép itt lennem ismeretlenül.
Mint
titkon megszállt fejedelmi vendég,
Ki, míg alítnák, máris tovament
rég.
A bolt előtt a bámész csőcselék,
Tán
most épp rólam folytat szócserét.
Van, aki látta - távol eb
csaholt,
Két ordas jött ki, s ott a rengetegnek
Szélén vonítva,
hosszasan kerengett:
Tán velem jöttek, mint kíséretem.
Velük
magamat én őriztetem.
Oh, kincses ölű, mély ár, babona!
Már
engem is visz medred ősi sodra.
Bús lelkem rajta pehelyként
forogva,
Halk ájulatban sodródik tova!
Már látom is: ki fel nem
fedve jöttem,
Titkon is megyek majd, ha szánra szállok.
Előttem
sejtés csilló selyme szállong,
S szánam csilingel csak a téli
csöndben.
Megyünk nagy erdőn át a zuzmarás fák
Vén válluk
terhét rám sóhajtva rázzák.
Majd meg kitárul messze lent a sík,
Körül
a halk hó mindenütt esik.
S én elnyújtózva, prémek közt,
henyén,
Tudván tudom, itt minden az enyém:
A roppant erdők és a
törpe házak,
Melyek közt köszönt a muzsik-alázat!
S így elém
addig tólul képre-kép,
Míg Moszkva vár, mint urát, hercegét.
Már
messziről zúg valamennyi tornya.
A tanács elém kijön a
kapukhoz:
Kenyérrel, sóval üdvözölni, futkos
A tömeg,
cseng-bong a sok fürge trojka.
S én megpihenni palotámba térek.
De már sok ezer lángja gyúl az
éjnek.
Hódolni, pompát ragyogtatva vár
A sok ünnepség: nők,
opera, bál - -
Tündéri fénylést tükröznek a termek
- Ámultan
állnál ottan, mint a gyermek -
S mindent, mi száz dús szépséget
kínál:
Még szebbé lát egy új Zichy Mihály,
Ha meg merengeni
vágyom, tétován,
Csájkowszki zokog fel a zongorán.
Úr-voltom
kéjét ajzott szívvel érzem
S hogy tőlem semmi jót se tilt
lakat.
Életem: élet, enyém vagy egészen!
Lelkem nyűgöktől
ujjongón szabad.
Szabad - kopognak. Ejh, szabad no! Tessék!
-
Rekedt köhentés: a fiakkeres.
A várást únván, engemet
keres.
Igaz is bizony, vár a kötelesség!...
Míg henye vágyak
muzsikája csalt,
El is feledtem az únt hivatalt.
Pedig e nap is
rak rám terheket még.
No, rozzant szán, gyü, gyerünk: rút
robot
Karjába vár, mint örökös rabot.
S nem hagy, míg onnan a
halál ki nem tép.
Hogy tovább győzzük, jó lesz hát
vigyáznunk
Nehogy az útban meghűlésig fázzunk!
Dühöm feni a kardot:
No most ütött az
órád!
Oly sok hamisság, bajvetés
Árában életed is
kevés;
Menteni meg se próbáld!
S már villan is a jó kard,
Dühöm feni a
kardot:
Gyilkos csapásra vontan -
De te mosollyal
hirtelen
Mellém lopózol, s a szememen
Egy kendő máris ott van.
Pár síma szócska, s érzem,
Újabb tétova
lep meg.
Hallom egy hulló kard zaját -
Nézd! Kifent lapjain
saját
Vércseppjeim remegnek.
Akit minden más céltól tilt az élet
-
Oh, gyermekek, megváltás hirdetői -:
Már ezután csak általatok
élhet!
Különös vágy von közétek szegődni,
S
ott is maradni, játszva veletek,
Míg más paranccsal majd az
anyaföld hí.
Úgy csendül felém tiszta lelketek,
Mint
angyalének felhők magasából
Hívő felé, ki hinni feledett.
Hozzátok lelkem menekülve pártol,
Eldobva
minden áltató reményt.
Körötök megvéd vágytól, lelki vádtól.
Körötök multam szentelt berkeként
Ragyog
föl nekem, ifjontin, csodásan,
Oh, szemem alig szokja már e fényt!
De csak kerengjünk boldog ámulásban,
S
az esték halkan zsongjanak mesét -
Az élet színét többé meg se
lássam.
Így gyermekszemmel nézvén egyre szét,
Már
nem remegek, mint harc közbe régen,
Hogy árulóm lesz jóság,
gyengeség.
Veletek békén, Isten tenyerében
Pihenek;
széjjel álmom sem kalandoz.
Tudván: köztetek révem, menedékem...
S tán általatok jutok önmagamhoz.
A VÉNÜLŐ
SALAMON KIRÁLY
SZERELMES ÉNEKEIBŐL
Szulámith, hajh, a te nagy ifjúságod,
Mint
rózsák szirma pereg vén szívemre.
Szemed kacagó fénye drága
penge,
Mellyel agyam bús rémeit levágod.
Napom helyett, mely már bukásnak
indul,
Hajad korongja ragyog, mint aranynap,
Hogy sötétségben
mostan se maradjak,
Az ifjúság tűzfényes napjain túl.
Ha szólsz: csevegő, friss habok
locsolnak,
A lélek tőlük testemben föléled.
S vállam sem érzi
batyuját a kornak.
Már csak körödben élet még az élet!
Oh,
szeress, ringass karjaidban, ápolj,
S rejts el, védj meg a rámleső
haláltól!
Hogy görnyed, mint aki bűnt lakol,
Az
őszcibálta bús bokor!
Az ágakról levert levelek
A szélben föl-
s le-kerengenek.
Haraszt röpül, vén fűz nyikorog - -
Minden
csupa gyász, por, pernye, romok.
A végét várja minden e zord
vidéken -
Csak én nem!
Én, amíg minden omlik,
összedűl,
Gyökereimmel e kopár fokon
- Bús székely fenyő -
megkapaszkodom,
S állok, daccal, társ nélkül, egyedül.
S míg havat dob rám, hóköpenyt,
egy
szeles nap, vagy egy vad éj,
Így biztatom magam: ne félj,
te
tovább tartasz, mint a tél!
A gúnyos holdnak, mely
nekem
halált, s hasonlót
emleget,
Így szólok: "Uram, láttam én
már
karón varjat eleget!
Görnyedtem én még máskor is,
némultan,
hó és jég alatt - -
De törzsem, ágam akkor is,
a
hold alatt is zöld maradt.
Kibírtam én már sok telet,
Míg
jöttek a jégtörő szelek,
S gallyaimon, mint húrokon,
Új
fuvalmak zenéltek!
Így múlnak, újulnak évek...
Én az időkkel
bátran szembenézek!"
Oh, húrok zengő kelleme
Szent hangok
árja, drága dal!
A lelkem beléd vágyva hal,
Hogy titkos erőd
töltse be.
Az élet súlyos és kemény
Úgy is
gyötörne, mint bilincs,
Ha a zene lágy sodra nincs,
Frissé
fürödnünk hűs ölén.
Dal, a hatalmas egyetem
Legszentebb
titka, lelke vagy!
Jöttem, hogy pár dús percet adj,
S ez minden
is. Nincs egyebem!
Nem is több, amit én kapok,
Mint mikor
vízparton gyerek
Kezével játszva mereget,
Meg visszaejt pár
csepp habot.
Azért a többi hab szalad,
S akkor is
áradozva zeng,
Ha a gyerek rég elpihent:
Rég hanyatt fekszik,
hant alatt - -
ŐSZI LÁTOGATÁS CSIPKERÓZSA ERDEJÉBEN
Szilvák meg almák, mohos, régi
kertben,
Most is úgy érnek, mint húsz éve, régen.
Kaszált fű
szaga száll a régi réten,
Mint amikor még könnyebb volt a kedvem.
Anyám is itt van, multam gondos őre,
-
Most is nekem süt, főz a kályha mellett -
Habár azóta gondtól
öregebb lett:
Nekem csak úgy él, s mutat mult időmre.
Itt-ott bizalmas szögletek
homályán
Egy-egy vén kandur - mint mesékben olykor -
Egy-egy
titkomat őrizgetve mormol:
Titkot, mely itt várt,
rég-gazdátlan-árván.
Már tudom én: itt volt a
mese-erdő,
Melyet, bent élve, másfelé kerestem.
Oh, hol hever
még oly hűsen a testem?
Hol ölel álom, oly lágy ölbe rejtő?
Hejh, öreg kertem, hol a régi lelked?
Csak
pókfonalak fénylenek a fákon.
Fujnám, de - jaj, én gyilkos napi
jármom! -
A riasztó hang a kürtömbe dermedt.
Tán él a kert még, a lánya, mese-kútja
Sem
únta meg még ébresztőre várni.
Csak nem én vagyok már az a
királyfi,
Aki a varázst fölzengetni tudja.
S szívem, melyet már új örömre
tártam,
Elfúl a szálló, szürkületi ködben.
Látom: hiába volt,
hogy haza jöttem -:
Az ily kivert a multban is hazátlan!
Egyszer egy nap ragyog rád -
Szebb
minden már-lementnél,
Fényénél látod: eddig
Mily sokat
tévelyegtél.
Lankáson, lankadoztál,
Meredek merni
sarkalt.
Másoknál százszor inkább
Megnyögtél bármi jajt, bajt.
De már orv-csüggedéstől
Dackovácsolta
vért véd.
Tudod: hiába törnek
Arra, mi benned érték.
Pár szájas széltolótól
Mi is
késztethetne félned?
Nem attól dőlsz, vagy állasz,
Hogy
szidnak, vagy dícsérnek.
S hurokkal rád-lesőket
Látván: neveted
őket -:
Az puffan legnagyobbat,
Ki hurkot rád előbb vet.
S a többit is lerázva,
Mint ebfalkát a
kanvad:
Neki a rengetegnek -
A legirtatlanabbnak.
S ha éj lep künn: ködébe
Az ének fényt
idézget...
Az örök csillagokkal
Boldogan összenéztek!
Hiába minden! Többé nincs
hatalmam
Vágyaimon, e bőszült ebeken.
Nem szolgál többet egy se
már nekem.
De szépségedtől mindahány zavartan
Kereng, s rád
törne, dühtől részegen.
Hogy ostoroztam e sátánkutyákat,
Szöges
korbáccsal mennyit vertem én!
Már bíztam is, hogy használ e
kemény
Szigor, s most íme gazdájára lázad,
S feléd kap, csattog
valamennyi rém.
Kínomat eddig úgyis csak gúnyoltad -
-
Hogy mit tehetsz: most magad lássad ím!
Már én csak nézem,
míg sátánjaim
Vért szaglászván, a holdra fölcsaholnak
Képzeletem
zeg-zúgos útjain.
Játékodért vesztünk lesz a gonosz zsold
-
Már ezután csak jaj lesz életünk...
Ránk törnek, s mi nem
menekülhetünk.
Elnyűttem önuralmamat, az ostort - -
Az Isten
legyen irgalmas nekünk!
Ha majd egyszer bús robotom elenged:
A
révet egy kis műhelyben lelem meg.
Ott, míg időm lassacskán
elszivárog,
Reggeltől-estig játékot csinálok.
Csendes vesződség - - s nincsen semmi
éke...
De minden percén hímpor lesz a béke!
Kezem buzgón egy lovacskát formál
ma.
Tudom, majd örül neki kis gazdája!
Holnap kis lányok szelíd örömére
Szép
hajas baba készül, Hófehérke!
Nincs is közönség több, mint az enyém
lesz.
Oly hálás szívvel húzó mesteréhez.
Át éjeken fény híján nem törekszem,
Amíg
felém tűz annyi hű gyerekszem.
Igy élek-ülök elmotozva szépen
Föloldódván
a munka gyönyörében.
Nyájas szeretti multtá-lett-magamnak.
Rég
elszéledtek és magamra hagytak.
Ám olykor egy-egy csodás baba bája
Emlék
lesz régi Tündér Ilonára.
Majd humorom itt ott másokra kancsit.
S
készítek egy-egy bús Paprika Jancsit.
Így élek-ülök, csendben elmotozva.
Munkám
kis terhét örömmé fokozva.
S mint életem foly - halk tevés-vevésben
-:
A halál is oly halkan jő el értem.
Egy havas fényű, fehér téli éjjel
Szó
nélkül, csendben a szobámba lépdel.
Ekkor hirtelen serege babáknak,
Mint
zarándokkar tölti meg szobámat.
S ott ágyam körül, sátorán a holdnak,
Lágy
cérnahangon altatót dalolnak.
Ni lám, a csöpp marionettek,
Mily
feszes gőggel lépegetnek.
Picurka pózt ím egy se vet meg.
Szigorú kénytől rángatottan,
Ágálnak,
elvágódva nyomban.
Lábuk tipegve, zengve koppan.
Magát illemmel illegetve,
Pöttömnyi pár
fog egy felette
Heves szerelmi jelenetbe.
Majd ügyük érvén enyhe véget,
Már
színre más hölgy, úrfi lépked.
És mindez oly torz, mint az élet!
Most bús darab jő, melyen által
- Bár
arcán még víg fintorával -
Hős, hősnő rendre gyászhalált hal.
S mind úgy pörög a sok kis aktor,
Amint
zsineggel éppen akkor
Őrajta rándít a direktor.
Szolgálva titkos célú rendet:
Mímelnek
kűzdést és szerelmet,
Míg - nem akarva - halni mennek!
Így forog egyre kis világuk,
Forgatva
ferdét, bölcset, bárgyút,
Ki egyaránt mind föld alá jut.
Forog, de meddig? Míg a mester
Egyszer
talán majd megneheztel
És minden sutba vág egy esttel.
Vagy talán - titkát itt ki tudja?
-
Magának is kimért az útja,
S egyszer ledől, a színre bukva.
Jaj, szörnyű lesz: egy rém kezétül
Nap,
csillag és hold elsötétül,
Szirom lefagy, kedv holtra szédül.
A taps elcsattan, az utolsó - -
Nem
pörget bút, kéjt életorsó - -
Úgy leng tova mind, rémes
éjben,
Mint egy iszonyú nagy koporsó.
Azért, hogy itt a tél
Sokáig
elhenyél,
S még távozóban is mindegyre visszamordul:
Sebaj -
képzeletem
Átcsap a hegyeken,
S télen is nyárra lel a havas
ormokon túl!
Fa, melyet rút rögök
Nehézkes nyüge
köt,
Nyujtóznám: s földre csüng terhétől koronám is.
De
álmomban velem
Yacht ring a tengeren,
S száz szépséggel itat
India, Róma, Páris!
Ha meg sujtott fajom
Végzetét
fájlalom,
S búm testvérbút eseng - olyankor villanatra:
Látok
sok nagyranőtt,
Búsongó finn fenyőt,
S Küküllőnkből felém zúg,
harsog az Imatra - -
Táncos lovakkal, nagyvidáman,
Hasíts,
hasíts a hóba: szánam.
Mi hátul van - ne bánd, ne bánd!
Röptöd,
mely fürgén hajt előre,
Völgyből kaptatva dombtetőre,
Engem is
újult kedvbe ránt.
Sok apró csengőd riadalma
A tél derűjét
fölzsivajgja,
S az, mint a nyúl fut szerteszét.
Hol eddig ősz
és gyász komorlott,
Ma hó cicomáz völgyet, ormot.
Sehol sár,
semmi szürkeség.
Bár a hóhullás halk zenéje
Zizegve
mindig így kísérne,
Csak hóba merülne szemem.
Nő, nincsen-pénz,
s több ősi kétség
Helyett csupán e friss fehérség
Tükrözne
békélt lelkemen.
Sík utak haván, könnyű, sík szán,
Csak
röpíts, röpíts tova tisztán,
Míg fehér, fehér minden út.
Így
csupa fehér domb, fehér fa
Közt csengőzünk be majd a célba,
Hol
minden más cél egybefut.
Hol végül is csak meg kell állni:
Egy
öreg udvar eperfái
Havas holdfényben lengenek,
S bekopogván az
ősi házba,
A tréfás, agg halál pipázva
Vár, s megölelget
engemet.
TAVASZI DÉLELŐTT A RÓZSADOMBON
Friss földszag. Néhány ifjú nyírfa
nyalkán
Szegül a fényes égnek egyenest.
Lent messze (innen s
túl a Duna partján)
Bűz, s füst között él, s szenved Budapest.
S
tán mitsem tud e duzzadó tavaszról,
S még úgy sem, ami szívemben
dagad s forr.
De sebaj! Ez csak kölcsönös velem:
Őt eddig én is
alig ismerem.
De mit szólnál, Pest, ha még
visszajönnék
Szűk hazámból, hol most közöny s magány vár,
S -
mint keleti zarándok: ritka gyöngyét -
Kincset mutatnék, melyet
megcsodálnál?
Hát várj rám, város, nemsokára látsz még.
De
arcomon majd hír, győzelmi láz ég.
Ős-székely daccal ezt én
akarom!
S nincs hatalom,
Mely visszatartson soros
utamon.
Lángpalástban a sírból is kitörnék,
Ha időelőtt lennék
néma foglya,
S ha körül gátak s gáncsok ezre fogna,
Átvágnám
mind: a gátak, gáncsok örvét!
Már nem tünődöm, állván által-útnál!
Egy éjjel otthon megrendül a Budavár -
-
Tüzet lövel föl a fellegekig.
Oduiból vad szél
kerekedik.
Roppant zúgással egy sárkány jön értem,
S én
rákapván, elviharzunk az éjben.
Hahó! magasan, mint még senki
más,
Száguldok, szilaj garabonciás.
Erdély erdői rémlenek
mögöttem,
Hogy hátasom lángot fú, s perc alatt
A Királyhágó -
hipp-hopp! - elmarad.
Majd Várad villan föl percekre ködben.
Az
Alföld - - s aztán egy ily délelőtt,
Mikor a tavasz a
legperzselőbb
S mámortól tágult minden női szem,
Titkon
Budapest fölé érkezem.
S keményen, tettrekész
pilótaként,
Mosolygom ott, hogy isszák lenn a fényt,
A körúton
mily sok nép hümpölyög - -
Majd elsiklom a Kálvin-tér fölött,
S
ott, hol sűrűje lót-fut és robog:
A tömeg közé dalokat
dobok,
Melyek - ahogy gázbombák mérgei
Ezreket tudnak
megszédíteni -
Fínom gőzökben terjedezve szét:
Elveszik ifjak,
öregek eszét.
S csak nevetem, hogy lenn a sok bolond
Mily
össze-vissza, bolydultan tolong.
Majd gyárak kürtjén sikongat
dalom
A harangok nyelvét megzavarom,
S így látatlanul, fel s
alá kerengek,
Míg szétkuszálok minden régi rendet.
S ha ezért végre - győztes csinytevőt
-
Várna dícséret, fenyegetne vád,
Úgy állnék meg dícséret, vád
előtt,
Tudván, hogy nekem egyikük sem árt.
S csak rámutatnék
kedvesemre még,
Mondván: nézzétek, mindent érte tettem -
Övé a
dísz, a vád csak érjen engem.
S - hipp-hopp! - egy éjjel, kénes
fellegekben,
Úgy ahogy jöttem, elsüvítenék.
(Éjjelenként mondom önmagamnak)
Hát senki? Sem társkéz, sem asszony -
-
Így is jó. Hiszen igazuk van!
(Oly becses most a munka, - hát
még
A vér!) No csak tovább magunkban.
Hogy váram százszor földig omlott,
S
lelkem is százszor belerengett - -
Azért ne szánjon senki.
Részvét
Nem kell Kőmives Kelemennek.
Így most is újra... Semmi, mondom:
Ilyet
ki szokna meg, ha én nem?
Csak hadd vívódjam itt az
éjjel,
Keserűen és éjsötéten - -
Halljátok-e: nincs veszve semmi.
(Idő,
te is korán kacagsz még!)
Holnapra már hordom a téglát.
S ha
kell: vérem lesz a ragaszték.
S már dúdolok, míg a halódó
Hold vére a
felhőkre árad,
S a levegőbe rajzolódni
Látok egy magas, büszke
várat.
Mert engem semmi meg nem ingat,
A cél
felé szent izgalom hajt,
S egy reggel - bár holtan rogyok rá -
Az
a vár mégis állni fog majd!
I.
Míg mind-tovább föl, fölfelé
haladtam,
Magam számára, sziklák oldalában,
Utat keményen
tusakodva vágtam,
Most fönt kevély kúp, alant sziklakatlan.
Még néha-néha szédít e szokatlan,
Merész
magasság, botladoz a lábam,
Hogy hamar ismét haladjak szilárdan,
A
lenti léttől, rögtől elszakadtan.
Itt nincs virág már, csak egy-egy
gyopárszál.
Fent, a fenyőknél fentebb sasmadár száll.
Lent
zuhanó víz csörtet vad zúgókba.
De csak tovább, föl, ösztökél a
próba!
Magam magamért, hadd lám, meddig ér el,
Ha nekivág egy
konok ősi székely?
II.
Sziklák kövéből, magas sziklaszálon
-
Míg vihar zúgott alattam, felettem -
Kivert magamnak kunyhót
építettem.
S most itt lakom. Itt mélyül el magányom.
Körül a tág ür, felhők lomha
rendje.
Kopasz kövek közt kanyarog a vadnyom -
Erdők zúgásán
edződik a hangom,
S szavam az eget veri néha zengve.
De most még várok, tudva: nemsokára
Egy
nap fog jönni, friss, hajnali széllel,
Mely ködöt űz, s a kapukat
kitárja.
Addig csak várok. S olykor-olykor éjjel
-
Éh-csikasz ellen élesztgetve lángot -
Egy-egy csóvát az éjbe
belevágok.
Péter-Pál elmúlt, jó-pár napja már -
S
még aratatlan az egész határ.
Kicsit későn volt bizony a vetés,
S ami
termett: a szem is oly kevés.
De ami végre így is bekerül
Magam
izzadtam érte emberül.
Nem segített szerencse, vakeset - -
Maga
az Isten is csak keveset!
Sőt olykor éppen ő bocsátgatott
Földemre
egy kis jégverést, fagyot.
De legyen áldott: nem hagyott
henyén
Heverni, s így csak megedződtem én.
Így készítek - míg életem szakad -
Termőbb
jövendőt, vígabb nyarakat!
Falun keresztül, éjjel,
holdvilágnál,
Utaztam és egy kocsmaház előtt
Megállítottam
sebes kocsimat.
Benn döngve rúgta valamennyi láb már,
Drótként
feszültek a kemény inak.
Legény a párját úgy sodorta táncba,
Hogy
szinte már a lelkét is kirázta.
Beléptem és az ajtófélfa mellett
- Hol
vita közt két korhely iddogált -
Megálltam nézve csöndesen a
bált,
Mely ezalatt mind vadabb, hevesebb lett.
A klarinét
fel-felsíván, a tébolyt
Még-még fűtötte; nyughatatlan éj
volt.
Kivált egy izzó, deli lány kavart
Maga körül nagy
érzés-zivatart.
Ő volt bizonnyal, itt a falu szépe.
Csak verte
szemmel a legényeket,
Kik mind ahányan, mint a részegek,
Már
támolyogtak közelébe lépve.
Elnéztem ezt a versengést, e
harcot.
(Emlékek forró szele rám viharzott!)
Majd észrevettem:
távol, egyedül,
Egy bús legény mily dacos kedvvel ül!
Rögtön -
talán az ördög biztatott -
Hozzászegődtem: "Ön oly
izgatott!
Önnek ma - szóltam - felhős a világ.
Hát nem közölné,
hogy szívén mi rág?
Talán a féltés fene-férge fúrja?
Beszélhet
- én el szót sem ejtenék -
Hisz látom úgyis: ott egy másik
úrra
Mint veti folyvást öklelő szemét...
Nem szól hiába: nincs
bizalma, látom.
Mit mondjak önnek - édes Istenem! -
Nos tudja
meg: ön társam és barátom,
Mert ezt az érzést én is ismerem.
Rég volt; feledjük... álmok
konclesője,
Fanyar szívem, csak ő lett béna tőle! -
Ám önt
örökre zsarnoköklű végzet
Még nem teperte földre nyomorékul.
Nos
hát - a szükség néha nyers szerért nyúl -
Most ne riassza semmi
bús-merész tett!
Mert szép a tánc, ha reng a föld alatta,
S
szíveket szédít ájult forgatagba,
S tán szép itt nyomni háttal a
falat,
De mind csak úgy szép, ha szép kedvesünket
El nem
ragadják mások ezalatt!
Pedig, amíg ön itt morogva tüntet:
A
macska már az ereszen lapul - -
Galambot lopni készül álnokul!
Gondoljon arra - kész-e tűrni, kérem?
-
Vad ölelés közt hogyan gyötri meg!
Két meleg melle, nem
födvén szemérem,
Hozzásímulva hullámzik, piheg.
Ő - s jaj, nem
ön - lesz, aki vére lázát
A csodakútra hűtögetni jár.
Ő lesz a drága párnákon király...
Nos
(ön se bátrabb?) nem lobogja láz át?
Nem űzi, fojtja tettre-kész
harag?
Mozdulni is rest, amíg más arat?
Csak vár, amíg - ha
véget ér e bál -
Ő véle megy, s az éjjel véle hál..."
Istent kísért az úr! - hördült fel
erre.
Láttam: lihegve jár a buta melle,
S a csizmaszárba
kotorászva nyúl...
Dobolt a szívem, vészesen, vadul.
S már
fölrivallt a furcsa győzelem.
(Így fogtunk össze, végső harcra
készek,
Én: sanda hős meg ő: vak fegyverem!)
Tágultam aztán -
ott künn a vidék szebb! -
És meglapultam künn a szín alatt.
Elzakatolt pár kába pillanat.
Majd bent
a zene halkabb ütemét
Harsanva dobaj, zaj kergette szét.
A
lámpa csörrent, lángja fölcsapott.
Egy kéz kitört egy párás
ablakot.
Szitok vegyült vad, ijedt futkosásba,
Majd - - egy
rogyó test súlyos puffanása...
Ekkor mohón a holdözönbe léptem,
Fürödve
véres, kétes hősiségben.
Pózban próbáltam pár groteszk döfést
meg,
Érezve kéjét annak a döfésnek!
Aztán sebesen gyors
kocsimba hágtam.
Vágtatva vittek éjfél paripáim.
...Fekete vad
szél trombitált utánam.
KERESZTES LOVAG A SZENTFÖLDRŐL HAZATÉR
Beh más minden, mint ahogy a pogányok
Közt
küzdve százszor elképzeltem én!
Nem készített jel: érkeztemre
várnod,
Csokorral, csókkal nem jöttél elém.
Mint álmaim közt: kertecskéd se
bájol
Holdfényesen, - nem sír fülemile.
Már mi se ment meg nagy
utam porától,
Ifjító sincs lelkem redőire.
Amíg babérért Antióchiát
Vívtam, óh
hány szép évem elhagyott.
S most a babér is mi, ha nincs virág?
Közénk az évek gátul sokasultak -
S
jaj, messziről jött, fáradt lovagod
Lábadhoz már csak haldokolni
hullhat!
Örömtoromhoz hivogatni társat,
Vágy
sarkal egyre, hogy föl-fölkiáltsak:
Nézzétek: mennyi szépség, mily
vagyon!
Ez föld, az ég, - ott lepke, fák, növényzet...
Forrás,
- de új mind és a réginél szebb!
Tetszik? Ha szóltok -: nektek
adhatom.
Mert nekem leng a legkisebbke lomb
itt.
Amennyi kincs -: elém özönnel omlik.
S mindannyinak tőlem
kell várni jelt.
A csillagoknak fel csak egyet intek - -
Aztán
a földnek! Egyetlen tekintet
Egyszerre füvet, fát zenélni kelt.
S én velük zengek: kéz és hárfa egyben.
S
e játék közben szent s megmérhetetlen
Öröm feszít és boldog
győzelem.
Hát ezért kellett annyi fukar évet
Átszegénykednem -
oh, rejtelmes élet! -
Hogy most ily pompás ünnepem legyen.
Most minden-egy perc új meg új csodát
hoz.
Ujjongva futok bokortól virághoz,
S kagylót kapok fel, -
nekem mind beszél!
Minden titok, de mindnek kulcsa nálam!
Feltárul
mind, csak nyitját eltaláljam:
A hegy, a völgy, a nap, az éj, a
szél!
Bennem, kivülem végtelen világok
Terülnek,
míg én látó szemmel állok
Életem csúcsán, sugárzó delén.
Mint
járt-kelt hajós, ki nagy vizek ormán
Dalolva suhan, kezében a
kormány -
Biztos magában. S társa jóremény!
Álmodni hívó zongorád
Halk szavával ma
még feloldja
Lelkem bomlasztó mámorát.
Kezed, amíg a hangokat
Zengetve, lágyan
elbecézi:
Engem is szíven simogat.
Kis kéz, te könnyű vagy s meleg!
S én
mégis - oktalan szeszéllyel -
Oh, hányszor meggyötörtelek.
Talán nem is volt más hibád,
Csak hogy
sorsomba kulcsolódtál, -
De már nem tűrök több igát!
Erőm már régen vesztegel!
Nekem nem
álmok holdas éje,
De vészek fölgyúlt ege kell.
Hogy téged sújt kénzápora? -
Lávát
forraló hegy tövében
Minek is lettél ibolya?
Esteledik. Már elég is a munka.
Ideje,
hogy e fordulón megálljak.
Hátam a folyton görnyedést
megúnta.
Lelkem is - mint a fák -: lankadtra fáradt.
Lelkem is, mint a föld, álomba
lankad...
Jó éjt mezők, s vén Hargitánk is ottan - -
De csak
egy éjre, - újultán a napnak
Már új barázdák hasadnak nyomomban.
Mert hosszasan itt nincs mód
vesztegelned:
E föld fukar, s más földeknél keményebb.
Erdélyi
szántó sutba nem heverhet,
Inat feszítni rogytig kell szegénynek.
Sokat a vég is úgy talál: dologban:
Rögöt
tör, izzad, öreg alkonyon túl -
Míg konok szíve utoljára dobban,
S
a szerszám görcsös kezéből kifordul - -
Sipos Domokos emlékének
Bizony mondom, mind hős az, aki itt
Él,
s törekedni mer!
Ha ki is kel -: csak kínnal puhított
Rögből
kel a siker.
S addig is, mennyi riasztó kudarc,
-
Elvérzett szép merés!
Térdünk rogytán is hányszor fáj
belénk,
Hogy még, még mind kevés!
Mert ne feledjük: Erdély földje ez!
Zord,
vihardúlta táj!
Itt vágyainkra nem hipp-hoppbatár -
De vár száz
akadály!
S különbség nincs - egy sorsban
osztozik
Hivatlan, hivatott!
Sőt, ha különb vagy:
korán-hulltodat
Még előbb várhatod!
De mi sorsunkat tudva: csak megyünk,
Ahogy
következünk!
Tán jobb jövőt csiráztat itt ki még
Elvérző
életünk! -
Ágról szakadt, bús levelet kevély
Haraggal
hány-vet a tél szele, szél,
Mely mérgét fújva, szab, vág, akit
ér.
Engem is vagdos, - éle van: acél!
Szökni előre nincs
semerre tér:
Körül oly sivár, mint üres tenyér
A környék. Rajta
csak pár ösztövér
Bokor mered föl, s havas sziklaél...
Még sem irigylem azt, aki ledér
Vígság
közt nem is sejti, mi a tél?!
Neki titok, mi kedvével fölér!
Míg
én tudom, hogy - bár mint szemfödél
Hó föd is mindent - a földben
a vér
Csak alszik, de majd újból táncra kél!
Mi is, megannyi
millió levél,
Hullhatunk folyvást, - lesz, ki fölcserél!
Lomb
elpusztulhat, - gyilkolhatja dér!...
Az erdő mindig megújhódik,
él!
Énekeltem
a keresztúr-betfalvi úton egy
májusi
délelőtt 1925-ben és szeretettel
ajánlom
testvéremnek: Áprily Lajosnak
Tavaszi égen
Fellegfodorkák - -
Játékos
szellők
Erre sodorták.
Egy ily szelecske
Most port kavargat
-
Meg-megszikrázik
Közte a felszállt
Hajnali harmat.
Lelkem is vígan
Vegyül a porba.
Kis
falum útján
Tavaszi friss szél
Vigye, sodorja!
Odább repeső
Levelű nyárfák -
Öccsüket
vissza
Beh sokat várták!
Nos itt vagyok - s itt
Egyéb is
minden!
Hogy ennyi évvel
Így járjak itt, még
Magam se
hittem.
De vasat tűzbe
Vethetsz -: nem ég
el.
Csak megedződik
Baj közt a székely!
Igy én is földet
Rengető orkán
Multán
is állok
S dalolva állok,
Életem ormán.
Csoda ez, csoda,
Hogy lelkem
annyi
Rossz nap után is
Dalos, töretlen
Tudott maradni!
Most rigó rikkant -
S rikkantok én
is!
Jó ám a kedv, ha
Az ember vén is!
S nézem, ni, mind itt
A régi fecskék
-
Vagy unokáik -
S már tudom: ez, ez
A végtelenség!
Helyettem is majd,
Ha én
kidőltem:
Fiam, unokám
Ott lesz a körben!
S így láncolódik
Szemből-szem
szembe...
S lánc nő, tánc lüktet,
Meg sem pihenve.
Az életet hát
Én is mit bánnám?! -
Van
egy-egy nótám -
S tudom: olyan is
Akad, ki vár rám.
S ha nem? Legyen: nem! -
Úgyis jó
mennem
Betfalvi úton
Napfényörömben.
Mennem, csak mennem -
Míg lassan,
lépve,
Megtérek ismét
Anyám elébe.
S kezére hullok:
- Légy százszor
áldott:
Láthattam ezt a
Dícsért, gyalázott,
Visszás világot!
S szólhatok majd, ha
Érzem a
véget:
Csak verj le, s áradj
Rajtam át, zúgva,
Mély tenger,
élet!
Végtelen élet!
Molter Károlynak
No vén lovas, már jó lesz
nekivágnod!
Nézd, halványulgat a nap sugara.
S fejed fölött
csak egy-egy varjú károg,
Arcodba szél csap, hideg zuzmara.
Addig léptettél, kényes úr-magadban,
Előre
hagyván a serényeket,
Hogy magad bolygasz, ím az alkonyatban.
Már
minden szamár megelőzhetett.
Most aztán késő lépve mendegélni - -
Hát
rajta, kantárt megeresztve nyomban!
Figyelnek, lásd, a térség
jegenyéi.
S ha célt nem érsz? ha hamarább
ledobban
Lovad? - ne bánd: a hajsza is megéri:
Hősit rohansz
egy halálos galoppban!
Báró Kemény Jánosnak
Kain, szavam rád most vádat kiált:
Szólj,
hová tetted az atyádfiát?
Tagadnál? Bujnál? Vitát kezdenél? -
Hisz
kezeden még s Ábelé a vér!
Nemrég a földnek békés tereit
Együtt
bírtátok -: szilaj és szelíd.
Ám ölni bujtott önzés, gyűlölet,
S a
föld legott siralmak völgye lett.
Ábelt Kain, - a jóságot a rút
Vadság
megölte, s a nap elborult.
A testvérkézben megzúdult dorong
Zúz,
csapkod most is, átok s kín jajong...
Haszonvágy, bosszú, erőszak, csalás,
Mint
fekély terjed, s mind mélyebbre ás.
S békéd sehol, egy zugod, hol saját
Öcséd
jaját folyvást ne hallanád.
Úgy érzed sokszor: a testvéri vér,
Melyet
ontottál: már-már szádig ér!
S te mégis egyre késel, makacsul,
Hogy
jobb ösvényre térj, s megigazulj?!
Vagy: mikor fogsz már tébolyod
sötét
Szirtjein holtan zuzódni szerteszét?
Megkínzott aggyal, s szívvel, mely éppen
csak ketyeg,
Egy erdő szélén fekszem -: egészséges beteg -
Az
üszkös Európa testében egy ideg - -
De most a magasban felzúgnak a fák
-
Egyszerre riadtan hajlong a sok ág.
Zavart köztük keleti szél
kavart...
Kelet nem egyszer fújt ide már vihart!
Keleten: Ázsia zsong, zúg (mint méhkas,
mely tele van)
Hogy szerte belőle mi rajzik, szörnyen
bizonytalan.
Ott minden csupa túlság. Föld s népe
rengeteg.
Ősdaccal égbe fúródnak az óriás hegyek.
Ott ember
millió hull, ha kaszál a halál,
S egy gondolatra, jelre: millió
talpra áll.
Egy ura millióknak - kemény és tenni merész! -
Egy
erdő szélén éppen lován ül, - messzire néz.
Mozdulatlan szoborként
egy nagy karvalyt figyel,
Mely nyugaton a hulló napban most tűnik
el.
Ott vesz... s helyén lobogva izzik egy lángpalást,
Min
játszani lát a khán most gigászi látomást.
Előtte füstös falvak, dúlt városok, terek
- -
Melyeken föl- s lefutkos egy tébolyult tömeg...
(Szétdúlta
mind, amit eddig maga építgetett,
S mostan, hogy semmije sincs
már, elveszti fejét, ijedt!)
Izgatott mind, akárha bénultan,
veszteg áll,
Akár új eszme után fut, mentsége a munka, a
gyár...
Papok processzióznak - talán erőt ad a hit? -
(Karján a
khán kajánul játszatja izmait.)
Ő népeinek egy-egy prédát csak megjelöl,
S
azok rohanva rohannak ezer felől.
Vérengzők is, ha tetszik, - ha
kell: kegyetlenek!
De Istenük őket azért még mindjárt nem feddi
meg.
Ha öltek -: rá alusznak. Nem úgy, mint ott azok,
Kik most
magukat tépik s a "lelkük" is vacog.
De most, míg így
magában fő az iszonyú khán,
Horkantás csap ki lángként lovának
orrlyukán.
Ő is neszelni kezd hát, szaglássza a szelet.
Valami
jön feléje, halk harangszóval elegy - -
Szimatol újra, s egyszer
megérzi: hullaszag...
S míg ménje horkol és fúj, kapálva,
nyugtalanul,
Maga kardjához nyúlva, sátáni kedvre gyúl,
S egy
rettentőt kacag - -
(1924)
Kis állomáson, nyughatatlanul,
Járkálok
föl-le, váró, szótlan úr.
Meg sem lát senki. S miért is?
Hiszen
Cókmókom sem sok, s csöndesen viszem.
Késtem itt-ott, vonatom elfutott - -
Most
lássam aztán, tovább hogy jutok?
Itt mind szürkébb az álmos őszi táj...
Egy
felhő fázós csüggedést szitál.
Ha előbb jövök, s másképpen -: lehet,
Más
hangulat, más kép vár engemet.
Víg zsivaj, nyüzsgés, lombos nyári fák -
-
S lánykák kezében nekem szánt virág.
Ha előbb jövök... Ejh, de már ezen
Merő
bolondság most merengenem.
Vagy azon, hogy egy gőzös valahol,
Pár
boldoggal, már cél felé lohol.
Míg itt fagyasztva vág a Nemere - -
S
nem tudom, meddig nő még ereje?...
Én itt árván csak várom sorsomat - -
S
tán többet értem nem is jő vonat.
S más sem, - csak éj, s nagy hallgatás
alant...
De, klingi-klang, im kong a jelharang.
Megszorongok: jaj, rossz vagy jó jel ez?
S
vajjon ki, honnan, kinek, mit jelez?
László
Árpádnak, a zongora poétalelkű
mesterének,
aki a messze nagyvilágból
is
megtért ide, mert Erdély végzetes
vonzásának
ő sem tudott ellenállni
Édes mostohánk, bússzépségű Erdély.
Minket
mennyire magadnak neveltél!
Hogy bár kincseken járjunk messze
földön:
Csak rád gondolunk, - s két szemünk merő könny!
Bánthatsz
-: akkor is gondodban virrasztunk - -
Egy is teljesen a mi lelki
arcunk!
Földed és eged, - e ritkán derült
ég!
Bennük mintha csak lelkünk tükröződnék -
Felhős szirtjeid,
ahogy égbe fúrnak:
Testvér-másai a mi bús dacunknak.
Zúgó
vizeid sodra, min merengünk:
A mi megtörő, zuhatagos kedvünk.
Erdély, a tied minden kis vonásunk!
Tied,
ha nagyot mertünk, ha hibáztunk.
S te is a mienk -: a föld kerekén
sem
Lelnénk mást, aki minket így megértsen...
Légy hát
csendesen, - megnyugodva, hogy mi
Soha nem fogunk téged
megtagadni!
Kincs se kell, - nekünk kincsnél kedvesebb
cél:
Látni tégedet, újultodban, Erdély!
Érted, hogy virulj,
gyarapodva váltig:
Szívet és erőt áldozunk halálig!
Mert mi
múlhatunk, - de te, míg világ áll:
Kell, hogy magad is rév és
szirt gyanánt állj!
Ne félj! Ha bedőlt bánya éje
Béklyóz is
élve, - még se félj!
Lehet, hogy hamar közelére
Eszmélsz a
kéznek,
Mely szabadulást hoz, s elér!
Tudd meg, hogy nincs örökös éjjel -
S
nincs pálma nélkül sivatag!
Sorsod is bántást, bajt elégel,
S
feloldja zúzott,
Szállni adatott szárnyadat.
S ha nem? Ugyis szebb: nem remegve -
-
(Hadd inogjon folyvást a nád!)
Gyötrelemtűzben, bajkohóban
A
kín fejedre
Kovácsol fényes koronát!
Kuszált negyven évem mély
rengetegében,
Éjfélkor egy irtás szélén heverészek.
Tüzem hol
merészebb, s lobog, mint piros nap,
Hol hamvába roskad.
S amint
elomlik, vagy fényesedve felnő:
Úgy vonul homályba, jön elébb az
erdő -
Már-már égni látszik - -
Komor arcomon is, míg előre bámul,
Néha
árny cikázik, néha gonosz láng gyúl.
Igy fülelek, lesve a sokféle
neszre,
Mely a sűrűségben zörren, ébredezve -
(Közben: mintha
széllel jószag terjedezne...
Ifjúságom rétjén - ott éreztem ezt
még!)
Gerle-, s lánykacajjal sikoltás foly össze -
Majd kuvik
vijjogja minden öröm vesztét - -
(Vele hidegebb szél támad rám;
orozva:
Közelgő síromnak reves szagát hozza!)
S arcom elsötétül - korom, sűrű
pernye
Csapódik szemembe, tollas süvegemre.
De csak
megborzongok, s kemény vagyok ismét.
Elszánt szívem újból prédára
sóvárog -
S szemem, mint hiúzé -: fürkészőn tekint szét
-
Feszülten, csak: várok!
Most ugyan angyala kit-kit
oltalmazzon,
S előmbe ne hozzon - legkivált, ha asszony!
ŐSZI SZÁNTÁS SZÉKELY HEGYEK ALATT
Borús az ég! De túl a
dombon
Meg-megcsillan a falu tornya.
Hass, szántóvas, a földbe
mélyen -
Már elzúgott a nagy tivornya.
Közben, hajh, mennyi változás jött!
Az
életünk más, a világ más.
Csak az Örök-Úr változatlan -
S a
rög, a munkagond, a szántás!
Sőt talán ez is terhesebb most!
S
robotunkért kisebb a bérünk.
De azért így is megmutatjuk,
Ha
gondban is, de csak megélünk!
Gyű hát no, húzzad, Fecske, Holló -
Várjuk
talán, hogy más segítsen?
Tudd meg, lovam, nincs
segedelmünk
Magunkon kívül, csak az Isten!
Ránk csak az Ő szent napja süssön -
Már
belül is remény melenget.
A földet bizakodva szántjuk -
S nem
kértünk ennél más kegyelmet.
Mi többet úgy se várhatunk itt -:
Amint
nekünk a jó nap érlel,
Amit a rögből ki-kiküzdünk
Feszülő
karunk erejével.
Szárnyak suhognak, reggeli fényben
-:
Galamb, galambok, a házon, udvaron - -
Becsapódnak az
ablakon át is,
Mint annyi lenge liliomszirom.
Mintegy szélhordtan: fel, s
le-keringnek,
S fehér lesz minden - - galamb, galamb!
Szobám
homálya ragyogva gyúl fel,
S messziről zeng egy kicsi, halk harang
- -
Szédít, de mégis: jó e zsivaj, fény -
-
(Sötét-magamban sokszor oly nehéz!)
Homlokomon egy kedves
kezet érzek,
S egy kedves szempár a lelkembe néz.
S csitultan, áldva, fürdöm e fényben
-
Csak hulljatok rám, drága sugarak!
S ti, békeperceim -: fehér
galambok,
Rátok soha ölyvek ne csapjanak!
A sétatéren őszi, hervatag
Fák közt ma
feltünt egy kis, furcsa agg.
Hajlott, de izmos és egy rengeteg
Seprővel
csak jött és sepergetett.
Holt lombra gázolt, amely még talán
Tegnap
is vígan lengett fönn a fán
Én egy padon csak elnéztem, amint
Halomra
lökdelt annyi drága színt.
Gallyroncs, egyéb lom mindegy volt neki
-
Látszott, hogy őt már meg nem illeti.
Nem szánt apróra tépdelt levelet -
Pedig
tán ott is vágytól pihegett!
Közben sötétült már a fák között...
Míg
ő csak egyre növekedve -: jött.
Jött, sepregetve, rendületlenül - -
S
láttam: sehol más nincs köröskörül!
Hallottam azt is: halkan dalt jajong -
-
Vagy csak a szélre zajdult fel a lomb?! -
Mert szél is ébredt, metszőn
fujdogált:
Míg a fák folyton szőtték a homályt.
A vén meg csak jött, s nőtt az avaron.
S
egyszerre nagy volt, szörnyű forgalom - -
Ki előtt én is csak lapulok itt - -
Míg
maga felnő, a csillagokig!
...Közben köd is lett, s éj, de
helyemen
Még nyűgözött folyvást a félelem...
Ha e sötét fej elétek kerül;
Ne
nézzetek rá érzéketlenül.
Az arc ugyan dúlt, - szinte fenyeget -
De
bánat írt rá ennyi mély jegyet.
A homlok magas boltjai alatt
Gyakran
lázadt önkínzó gondolat.
A mélyenülő üszökbarna szem
Mélyeiben
sok hamvadt vágy pihen.
S míg gúnyorosra húzódott e száj,
A
szív beh sokszor azt sziszegte: fáj!
A dac is mely e fejet fölszegi,
Csak
áltatás, - ne higyjetek neki!
Mert én tudom, hogy sokszor
mennyibe
Került neki meg nem rendülnie.
Hogy hányszor kívánt már-már hajlani
-
Hangos jajjal egy ölbe hullani! - -
Tavaszi szél táncol
Végig a
világon...
Bánatomat én is
Bizony sutba vágom.
Előttem kelő nap,
Mögöttem kis erdő
-
Valamennyi ringó
Ága: csupa bimbó,
Friss rügy: napra
fejlő!
Pedig a fák közt is
Mennyi korhatag van!
Csonkák,
sebesültek...
(Sebeik viharban
Keletkeztek hajdan.)
De azért
az erdő
A tavaszt megérzi -
Csak te, árva lelkem,
Te lennél
hitetlen -
Csak te félnél élni?
Végy példát a fákról:
Im, hogy
megújulnak.
Újultan találjon
Téged is az új nap!
Téli búd
ruháját
Cseréld üde zöldre.
Szükség a remény-szín
E szomorú
földre.
Lásd, lentről a város
Éppen ide látszik -
Tornyain,
tetőin
A nap ködbe játszik.
Emberek e ködben
Küszködnek
rogyásig.
Napestig a jármot
Úgy hordják, szegények,
Hogy már
azt se tudják,
Vajjon mért is élnek?
Minden kis utcájuk
Kínnal van
kirakva.
Hát csak hajts ki, lelkem,
Légy egy
mérhetetlen
Koronájú nagy fa.
Én pedig a várost
(Amíg tart
az álom)
Sietős munkában
Házról-házra járom.
Mindenütt egy
zöld ág...
Mind-mind úgy elosztom,
Hogy egy ág azoknak,
Kik
búsulni szoktak,
Okvetlenül jusson.
Hogy mindnek, ha ébred,
S
kinéz a világba,
Bánatát derítni
Legyen egy-egy drága,
Friss
májusfa-ága - -
Nagy kőbe koppant, zúzott fejedet
Veted-e
már fel és mikor veted,
Ember, te csüggedt, kínoktól alélt? -
Az
ár, mely levert, rajtad átrohant,
Már elhúzódott, s halld, ezernyi
hang
Hírli, hogy ismét megmozdult a lét.
Az iszap által
meghajtott füvek
Rendre megint zsendülni kezdenek - -
A föld
sebei tünedeznek és
Nyomukra is szövül a feledés...
Csak te ne tudnál feledni,
szegény,
Ember... legárvább a föld kerekén? -
Ejh! búdat vesd a
szélbe könnyedén!
S nézd a pacsirtát -: fölfelé nyilal!
A nap,
a nap is ott fenn, hogy ragyog, -
Onnan melenget sugaraival,
S
rád fentről szórnak fényt a csillagok - -
Mozdulj te is hát és
emelj fejet!
Csillagok közt van neked is helyed,
Lendülj
feléjük, hisz azért vagy ember!
S tudd meg, hogy még sok öröm,
szenvedés vár - -
Az élet szólít, - hallod? -: kelj fel, kelj
fel
És járj!
Én nem tudom: mit érhetek.
Jó, rossz
vagyok-e? Nem tudom,
Csak, hogy vívódtam eleget.
Az eredmény: a semminél
Alig több...
igaz! De nagyon
Terhes volt az út, s fönt a cél!
Sok rút lökés ért, orv, kemény - -
De
farkasok között azért
Sohasem üvöltöttem én.
S még dőlhetnek újabb falak!
Széthullhat
minden -: ez az egy
Mentségem, gőgöm megmarad.
S ez meg is tart! S bár muljak el:
Majd
síromról is ködöt űz
Egy emlék, mely pártomra kel.
Egy kő, mely rólam kurta, zord
Szókkal
ennyit mond: "Mételyes,
Csúf korban élt, de tiszta volt!"
Mind jobban érzem pihegő közelét a
percnek,
Mely lehánt rólam mindent, ami fölvett.
A mezt, s a
mázt, amit ma még szokás,
Hagyomány, balhit, gyöngeség
viseltet.
Lepattogtatja lelkem húrjait is,
Mik arra kellettek,
hogy lelkem hárfaként
Zenélve zengjen minden kicsi szélre.
Ezentúl ennek már mind vége lesz!
Örök
megújhodásban alakot váltva -:
Mez s húr nélkül fogok állani már
én,
Mint lombjait elhányt, ős téli erdő,
Mely nappal hallgat a
súlyos hó alatt,
Csak néha - szürkület idején - hangosodik,
Ha
taposatlan belseje mélyén
Ordas ordítja, vontatva, éhét - -
S
ha zeng olykor éjjel -: nem ajzott húrokon zeng,
De zúg, süvöltöz,
jajong egész maga.
Igy löki fel hidegen, komoran,
A föld
fájdalmát a hideg csillagokig - -
Gyermekek, ti, kik nyomunkba léptek!
Évek
fátylán át pillantva ránk:
Lássatok meg - átkozván a vétket?
Amely
minket máglyalángra hányt!
Nappalunk bús, borús volt, -
szivárvány
Fölénk soha föl nem tündökölt.
Míg naponta ezrek
veszte árán
Mulatott e szörnyű, kerge föld.
Minden éjünk csupa könny,
szorongás,
Minden kínok éjszakája volt.
Sötétünkbe jelt sohase
vont más:
Csak vérgőztől ittas bamba hold.
Életünkből tavaszok suhantak
Semmiségbe
kifeslettlenül.
Nem volt helyük itt az igazaknak,
Pusztán
éltek, űzött szentekül.
Jaj, ki váltja vissza mind a kincset,
Amit
e nagy dulás elszedett?
Nyugalmunkat, - mindent, ami nincs
meg:
Évek helyett ki ad éveket?
Bizony mondom: most a jó tiportan
Nagyobb
hős, mint eddig bármikor.
Mindazt, ki csak tisztán élt e
korban:
Üdv illeti, - örök égi tor!
Parajdi
sóhegyekre
Már fényt szitál a
hold -
Egy kis diáksereg
ma
Közöttük kóborolt.
Diákok
seregével:
A nagyobbik fiam -
-
Most hazafelé róják
Az
utat biztosan.
Én itthon az egész nap meddőn tünődtem
ismét,
- Mint annyiszor, mióta ránktört jaj, iszonyat -
Hogy
megfejtsem e bomlott világot, magamat,
S megleljem életünk rég
elsüllyedt, égi kincsét.
Egy dalt találjak én, egy győztes
szólamot,
Mit sok más is keres még (vívódva, béke nélkül),
S
melyben e sok marakvó zaj, zavar összebékül,
Megnyugszik mind, aki
ma bús és zaklatott.
Most is sötét szobában, mély karosszékbe
esve,
Hallom, hogy az agyam, mint egy kohó, zúg, dohog - -
Várnám:
aranyja csordul!? - - De csak homok, homok,
Csak homok mind, amit
szür. És jaj, már itt az este!
Este!
S már a közelben
Egy sereg
fürge láb
Tapossa ifjú
daccal
Az út fehér porát.
Nótáznak
is bizonnyal -
S már nem
tudom: a láz,
Vagy daluk az,
mi most itt
Fülembe dudorász:
- Megyünk, megyünk felétek, kövek közt,
utak árkán,
Friss szélben már a szomszéd dombokon lépkedünk - -
A
hold szemünkön olykor úgy csillan, mintha dárdán,
S oly ifjú és
erős a szívünk, szellemünk.
Apáink, titeket nehány év úgy legazolt
-
Hitetek csupa rongy, dolgotok téveteg!
És öntudatlanul is
mindenik holmi gyászt hord,
Míg mi mégis csak szépnek látjuk az
életet.
Igy jövünk és növünk töretlenül,
felétek:
Friss élet, mely e földet kész elözönleni - -
Majd
hantotokra is korunk napkelte fényt vet, -
Sok kétségeteket
megoldjuk rendre: mi! -
S itt
vége... csend van ismét - -
Csak
künn az út porát
Tapossa
közeledve
Egy sereg fürge láb
- -
(1924. október.)
N.
Tessitori Nórának, - egy sötét kor bús
gyermekeit
szépségek fényével vigasztalónak
Mily szörnyű súllyal nyomja a tél a
földet!...
Terhét a fák is görnyedve nyögik.
A házak szinte
megrokkannak alatta.
De azért csak állnak és várják a tavaszt.
Míg
havat pallva a Budvár körül
Sors szele sír... A sietve
leszálló
Szürkületben titokzatos árnyak
Sunnyaszkodnak
bokortól-bokorig - -
Most minden cserje, domb rajzó mese-méhkas!
Küzdelmes sorsú véreim ilyenkor
Kunyhóikba
húzódva éjjeleken át
Hallgatják, hogy egy-egy csúf toportyán
Egy
kiugró bércre kiülve dudál.
Hallom, s hallgatom én is, tudva:
ezalatt
Valahol tehetetlenkedő orvosok közt
Tátog levegőért a
megszületni nem tudó
Gondolat, míg eszméletlen milliók
Ész
nélkül futnak itatni szomjukat.
Fény csurog rájuk nagy
házcsodákról,
S mormoló vörös malmok szédületében
Húzza Jonny
és ropja Josephine.
Karomban is meg-megbizserdül a
vágy:
Nekivágni az élet sodróbb áramának:
Lüktessen együtt
életem is
A nagyvárosok lüktető életével -
(Él társam is ott, -
pár mai-legkülönb.)
De mindjárt érzem: valami visszatart.
Mi?
Nem tudom. Ám úgy látszik: erős!
Azt mondom néha: talán a
gondok... család...
De lehet más is - - Elég, hogy maradok,
A
csillagokat kérdve: jön-e már tavasz?
Míg havat pallva a Budvár
körül
Sors szele sír... kiugró bérceken
Toportyán dudál - a
véreimmel a tél
Felbonthatatlanul egybeölel. - -
Kós Károlynak
Most rőt és hervad körül minden erdő -
De
kékebb kékje tavasszal sincs az égnek!
Erdőaljban, kék ég alatt
megállva,
Mostanság, testvér, sokszor megidézlek.
És látlak. Te is így lesed az
erdőt,
Sztánán, hol annyi halom fut halomnak.
Látsz-e ott most
kis piros lángokat, mondd,
Amint a földből itt-ott föllobognak?
Én láttam egyszer... Óh, még soha
erdőt
Oly csodás őszi pompában ragyogni!
Azt hittem akkor, hogy
a magam őszi
Pompája is még éppen úgy ragyog ki.
De rossz-emlékű évek megcsúfoltak,
Rám
kínvihar jött, füst és pernye szállott -
S ma az újulás minden
hite nélkül,
Megperzselődve, kifosztottan állok.
Azonban hagyom, - életből kidőlt az
Élőnek
hagyjon utat, - ne zavarja!
Tudom, magad is mennél már, te,
Erdély
Legnyugtalanabb, izgága magyarja!
Hát izgulj is, menj, írj, perelj, riassz,
hogy
Tetőinket új kor szelei rázzák -
Ős-szépet építs, majd
mondd el tovább is,
Gál Jankóék hogy szántják a barázdát.
S közben, ha tévedsz (vagy ha nem is) és
kapsz
Jutalmul bőven gáncsot és szidalmat:
Meg se állj, tudva,
hogy szidottan is csak
Magyar vagy és meg is maradsz magyarnak.
Benned, ha szólalsz: Erdély lelke
szólal,
Lelke az ónak, s az időtelennek -
Hangodat hallva:
kürtszót hallok olykor,
Mely nekem is még életről izenget.
(1933.)
Az a fa vonzza most a szememet,
Mely
ott a tetőn a tavaszban remeg.
Oly ifjú, merész, egyenes, derék - -
S
fölötte kéken a végtelen ég!
Fény ütközik ki gallyai hegyén -
Oh,
bár lennék e fiatal fa: én!
Feledve mindent, mi
kedvetlenít,
Szívhatnám a föld áldott nedveit.
S duzzadva tőlük, minden hajnalon,
A
szabad ürbe nyúlna száz karom.
Tövemmel földben, amely éltetőm,
Földieken
túl látnék e tetőn.
Derűsen tűrnék - akár hópalást,
Akár
lomb födjön - minden változást.
Viharban, éjjel, mint egy nyugtalan
Őrült
üstöke lobogna hajam.
S rá a reggelbe repesve
zengenék:
Fuvalomhalk, s rejtelmes-mély zenét...
Pár napja-e, vagy sok-sok éve?
Már nem
is tudom -: köd mögöttem...
A nyugtalanság tengeréről
E révben
oly rég kikötöttem.
Jó, békés rév ez! Legyen áldott!
S
áldott az ár, mely ide hajtott.
Itt semmi kockázat, veszély, -
csak
Fagyott vízmező, puszta partfok.
Itt elnézvén a néma holdat,
Míg
körülfoly hideg palástja:
Leszámolok volt-életemmel,
Merüljön
örök hallgatásba!
Csak ha egy kis szél rég
felejtett
Illatokat hoz duruzsolva:
Gondolok még valami
nagy-nagy
Hátralevő ünnepre, torra.
Ekkor a révet lesem ismét:
Már mikor
enged, hogy a vágyak
Útján még egyszer a világnak
- Talán
vesztemre - nekivágjak?!
Árva kukoricaszál -
Kapálatlan
maradtál!
Bajnak baj, - de lásd, ezért
Különös
nagy kár nem ért!
Árván lengő száradon
Mégis nőtt pár cső
vadon.
Sőt tán még javukra vált,
Hogy nap,
szél nyiltan talált.
Most már késő nyár hevén
Süttözöl, -
akárcsak én!
Ringatózol, mialatt
Érlelődik aranyad.
Így vársz még pár napot és
Elérkezik a
szedés.
Rád is az majd sort kerít -
A kas veled
is telik!
Most, hogy mint csomós hó hull rám a
vénség:
Régmúlt mezőkről gyakran zengenek,
Halk gyermek-hangok,
dalocskák felém -
S szemem lezárul -: ott kerengek
ismét
Gyerektársak közt, magam is gyerek.
Halljátok: most is hogy zeng, érzeleg
Egy
furcsa, kis dal - játékhoz való -
Játékhoz, mely csak volt-nemvolt
előttem,
De annál inkább őrzöm pár szavát:
»Kútba
estem... ki húz ki?« - ezt a kérdést
Kellett kántálni egynek
bent a körben,
Míg kiváltották, s fújta más tovább.
Kútba estem - - óh, véresen,
gyötörten
Később is mennyit keseregtem így,
Míg süllyedeztem a
szomorúságba.
De nem volt, aki meghallja, - hiába!
S ha talán
volt is -: egyéb gondja volt.
Hát megpróbáltam fölvergődni én!
Segítség
nélkül - - s párszor hittem is már,
Hogy mindjárt elönt a tündéri
fény,
Az öröm napja, - ekkor visszabuktam,
Még mélyebb éjbe,
búsabb árvaságba.
Vártam: ki húz ki? - Újra csak hiába!
Tettem
új próbát is megint, s megint -
De csak kudarc ért, - s ma már ott vagyok,
hogy
Fölfelé szemem alig is tekint...
Nem hivok senkit, nem
próbálok semmit,
Csak hallgatom, ahogy a szél a gyér
Bokrokon
sír, mind zordabbat zenél - -
És mind sűrűbben hull, hull rám a
hó.
György Dénesnek
Hogy lettem költő? - kérded. Vajjon az
vagyok-e?
Költő, - különben e fennkölt szót nem is szeretem.
De
ha végre (mondjuk) volnék is ilyesmi:
Úgy az voltam én már, mikor
legelőször
- Betfalvi kertünk tavaszodása közben,
Vagy
esteledés idején a segesvári várban -
Csodálkoztam rá kisgyermeki
szemmel
A bontakozó világ csodáira és ezt
Meg-megpróbáltam
eldudorászni dadogva.
S az leszek: költő, majd akkor is, ha a
gondok
Szirtjein elvérezve már csak az elmúlásra
Várok, hang
nélkül, mint aki néma.
(Ami, érzem is, immár közel-bizonyosság!)
Holtomba is úgy bukom -: titokzatosan!
Tán
csillagok esnek, vagy tán csak eső sír,
Egyedül ő siratva? Nem,
nem tudom én sem.
De tudom, lesz majd, aki itt - ahol én
most
Gyakran bolyongok nyugtalanul - megérez
Valami szomjú
sajgást, mellyel tele ég s föld.
Te is, kivált, ha egy teljesedő
tavasszal
Jönnél ide: holdas éjjel a mély berekből
Éreznél
ömleni sűrű illatözönt,
Nagy virágokról, melyeken vér a harmat
-
Míg hallasz dalt is, mely zengő áradással,
Tobzódva dalol ki
elmondatlanokat.
Éjhosszat békés arccal szendereg
már
Szomszéd szobánkban a halotti párnán -
S virradhat is: egy
fájó élet árán
Elérte végre, hogy semmije sem fáj!
És meg kell szoknom: egy szomorú
szempár
Ablakán, otthon nem tekint ki, várván
Vénülő fiát, -
űzhet gond akárhány:
Ő meg nem moccan, - lehet tél, lehet nyár...
S egyszerre vágy fog el s fűt: egy
utolsó
Versemben minden gyarlót úgy legyőzni,
Hogy csoda
támadjon: üvegkoporsó!
Amely, míg itt hull, pusztul minden
érték,
S föld rendül: őt - ősz, halott Hófehérkét -
A
jövendőnek tündöklőn megőrzi!
MEGHITT SZAVAK EGY ELKÖLTÖZÖTTHÖZ
Lenge felhőkkel szembe a hold
Telten,
kigyúlva lohol -
Ki úgy szeretted az éjt, anyám,
Most látod-e
ezt valahol?
Mert vagy valahol, - annak, ki
volt,
Nem-lenni nem is lehet.
Nincs hová lenned, hogy ne
légy!
Nem találsz ily teret!
Még soha ezt nem tudtam így,
Mint most
és ennyire
Élőnek nem éreztelek,
Halállal olyan tele.
Élet, s halál: két-egy titok,
Léttelenek
külön -
Az éjben titkos áramok
Kerengnek, - kör körön.
Az éjben titkos áramok
Futkosnak, -
mind üzenet -
Oh, te is üzensz nekem, tudom,
És nyujtod jó
kezdet.
Csak nyujtsad is, - nézd lelkemet:
Riadtan
tántorog - -
Mostanság annyi borzalom ölt -
Kétségek, undorok!
Zúgó fejem csitulni ma is
Egy jó ölet
keres -
És erre kié jobb, mint akinek
Saját szíve is sebes?
Megszenvedtünk! Te miattam, - én
Mindíg
csak más miatt.
Ideje is, hogy végre veled
Legyen a te rossz
fiad!
Veled, te borús, te jó, te -
Anya!
Egyetlen-igaz-szerető!
Soha nem kérő, csak folyton
adó,
Szívéből etető!
Oh, most is etess, - hiszen akkora
Nagy
inségben vagyok!
Híres dacom omladék, erőm
Egészen elhagyott!
Oh, most is etess és védve vezess,
Maradj
meg gyámolomul -
Lelkemről úgy is mind, ami súly
Tán nemsokára
lehull.
Beh jó is lesz: föl, gáttalanul,
Majd
együtt szállani -
Ha nem béklyóznak egyszer a föld
Sötét
hatalmai.
Itt hagyni e dúlt bolygót, melyen
Már
semmisem segít -
Itt: sárba haló szép fényeit,
Békétlen
embereit.
Suhanni, cikázni fölfelé,
- Mint
képzelet, oly szaporán -
Hintázni szédítő-sebesen
Csillagok
fényfonalán.
Így jutni világba, mely csupa csend
És
béke, - mély, fehér...
S ahonnan a fénynek is talán
Kell száz
év, míg ideér!
Oh, föld, természet örök
megújhodása,
Évszakok titkos váltakozása - reményem!
(Másnál
kitartóbb, s igazabb remény.)
Immár csak te tudsz még bíztatni -
bíztass!
Im itt ma tél van és én is, mint a
tél,
Aléltan fekszem el... mióta már!
Jő napra nap -: csak
hófellege van,
Jő éjre éj -: csak halálszele zúg - -
De semmi,
ami életről beszélne.
Pedig volt, volt - még nem is rég! -
dalom,
Mint rajban a méh - voltak színeim!
(Nem ég több színben
egy-egy őszi erdő!)
S a lelkem! - mily gyanutlan kedvvel áradt -
-
Gátról sem tudva... De egyszerre csak:
Fagy bilincselt meg.
Sodró vágyaimnak
Zuhantában dermedt meg zuhatagja!
S most
minden csendes, színtelen és fagyott!
Csak lelkem jegén kocog néha
titkon
Az emlékezés, ez éber jégmadár...
Oh, hihetem-e, hogy ez a jég megtörik
még?
Egy új tavasz győzelmes áradása
Szétvet szilánkká minden
mostani kérget,
Áradás, mely új partoknak feszülve:
Hömpölyget
ismét iszapot, virágot,
Holt gallyat, - tükröz lányszemet,
vihart,
Mélysége együtt rejt napot, meg éjet,
Mélyén lét,
nemlét ugyanazt dudolja? - -
Vajjon megérek-e még egy ily csodát?
És
ők is, akik rám szeretve figyelnek,
Megérik-e, hogy egy napon
síromban
Keresve -: ott már ne találjanak?
De úgy bukkanjak
illatos újulás közt,
Egy erdőszélen elébük, amint
Valakit űzök,
s fiatal szemem
A nap nyilait vígan visszadobálja? - -
Az egész éjjel ma csupa-egy
tavaszszag!
Hullámai az erdőszél felől
Át-áthömpölyögnek a
tisztás fölött is,
Melynek szögében a borvízkút bugyog -
A
vízről könnyű gőz lebeg titokzatosan
A hold felé, mely puffatag
arccal áll - -
A forrás fejénél, nyirkos, fekete kövön,
Valaki
ül, hajlottan, háttal a holdnak - -
Tenyerébe rejtett arca
láthatatlan -
De azért mi tudjuk:
Ő a bujdosásban levő fekete
királyfi -
Siratja eddigi tavasztalan életét -
S az élő vízzel
könnyei egybefolynak.
De most egyszerre -: ő is fülelni kezd:
A
sűrűségben halk zenepengés - -
Mint közelgő szava pengő citerának
-
S a tisztásra (mint áprilisi kis szél)
Kipenderül - elegyes
népsége élén -
Egy világszép nő, - tündér sem lehet szebb!
De
az is ő, maga: Ilona ő, aki most ím
Itt megjelent, - eljárni
tavaszi táncát.
És járja is - ugyan csudaszépen, igézetesen -
Egy
tündérálom: ő maga, hajladozása,
Míg rövid haja fürtjei lángok a
szélben...
A bús bujdosó feje fölemelkedik -
Egy
jávorfácskából való furulyácskát
Hall messzebbről, - s bizalmasan
ismer azokra,
Akik kereken a tánc köré telepedtek.
Ott: Erős
János egy fatövön; tarisznyája,
A hamuba sült pogácsákkal, előtte
-
Vállán Hüvelyk Matyi - nincs egy percnyi nyugalma!
Errébb:
Mihók, s a többi... egész meseország!
Mind nézik a táncot és
lelkük repes,
Amíg egy új jövevény meg nem zavarja őket...
Mert most a sűrűségből nehézkes
csörtetéssel,
Mord brummogással medve koma cammog elé -
Az
egész telet alvással tétlenkedve át,
(Legfennebb ha néha
megnyalogatta a talpát,
Mellyel korábban párszor tövisbe lépett
-)
De most a heje-huja őt is idecsalta.
A körön kívül megáll,
nézelődik -
Eszébe ötlik egykori tánctudománya,
S
egyszerre - lopvást a tündérre figyelve -
Utánzó mozdulatokkal,
himbálózni kezd...
No de kelt is a furcsa tánca feltűnést!
Körül
mindenki a mást bökdösve mulatozik.
Mihók a rossz süvegét
hahotázva hajigálja föl.
S a vígság zajlik, terjed, amerre látsz -
-
Még ő: a halvány Júlia szépleány is mosolyog -
...A
tündértáncból így lesz medvetánc.
Elgondoltam
magamban, kétségek és
megrendülések
vigasztalan idején:
1931
januárjának végén Nagyváradon. -
Beh furcsák is vagytok,
Hogy így körbe
fogtok,
Nagyváradi varjak,
Komolyan, sötéten,
Mint egy
követségben.
Ki népei vagytok?
Tán halálkirályé?
Ő izenget
értem
Ebben az igétlen,
Hóba vesztő télben?!
Én, lássátok, önként,
S akár ma is
mennék,
Békével, nyugodtan,
Ha magamat nézem.
Jóból semmi
részem,
Útam járhatatlan,
Sok szép vágyamat is
Rég
feladogattam,
Ezer sebből vérzem -
S nem mehetek mégsem.
Alább délkeletre,
Reggeltől
napestig
Tartó küszködésben
Testvéreim élnek.
Sorsuk
gyötrelemre
Jóbéval vetekszik.
Fiatalnak, vénnek
Roskasztó
munkába
Kell fogózni, nyögve.
S szinte csak hiába!
A legtöbb
napjoknak
Csalódás a bére:
Amit reggel raknak,
Leduvad
estére,
Egyszer barmok hull el,
Hídjuk lába törik,
Máskor
csürjök ég le.
Földjükben kicsorbul
Ekéjöknek éle
Vetésöket
árvíz
Dúlja, fagy kivágja -
Keseríti őket
Minden istenátka.
Nem is csoda hát, ha
Sokszor
csüggedeznek,
Rájok a halál is
Rémfejet meresztget,
Ilyenkor
egy nóta
Úgy kell, mint a harmat -
Szavaiból gondjuk
Sötét
szövetébe
Egy kis himet varrnak.
Tudok nótát én is,
Mely még
megszólalgat -
Ezért sem lehet az
Hogy most itt
meghaljak!
...Hess, váradi varjak!
Habár egy-egy nap még
Télutói friss,
De
azért bizony már
Itt van május is.
Ez a halhatatlan,
Nótás siheder,
Aki
virulást és
Reményt hintve kel.
De jó is, hogy itt van,
S könnyit
könnyedén
A tél számos terhén,
Gondok nehezén.
Jár-kel, s amit fényben
Ki-ki tőle
kap:
Annyival mindenki
Több lesz, gazdagabb.
Tavasszal hát ne is
Mondja senkise,
Aki
kék eget lát,
Hogy nincs semmije.
S azt se mondja senki,
Meghalt az
öröm,
Mikor nap csillámlik
Víztükrön, fűvön.
Lenge selyemfelhők
Úsznak
magasan,
Szirtről ér bukik le
Fehér-habosan -
Illat, ének, álom
Lebeg ég felé -
S
mindez a mienk mind, -
Minden emberé.
Enyém is, ki pedig
Sokszor hiszem
azt,
Hogy már semmim sincsen,
A kedv is riaszt.
De most látva, rám is
Nap tűz
kedvesen:
Minden kicsi jelben
A tavaszt lesem.
S ki is hajtanék, mint
Itt e friss
csodák
Között vízre hajló
Szagos barkaág - -
Nagy Imrének
A szem a látást elzáró hegyekről
visszatérül,
Magunkra, képeidre, melyek alatt beszélgetünk.
E
képek folyvást hatalmasodó erővel igéznek.
Pedig nincs rajtuk
semmi babonaság;
Sohasem látott rendkívüli táj,
Gigászi
műcsoda, - csak föld, meg ég - -
Egy-két apró ház, kis falu, hegy,
völgy -
Székely falu, hegy, völgy - de milyen teljesen az
mind!
Formára, színre, beszédre, varázsra!
Im itt vihar gyúródik a falucska fölé
fenyegetve,
Míg ez megadással a várakozás csendjébe mered.
Máshol a tél tartós hava nyűgöz titkos erőket...
Család... Kis házban, asztalnál, közrendű,
idős pár -
Közbül a meglett fiú, járt-kelt, a faluból kinőtt
-
Mint egy megszállott szól itt most rejtelmes szavakat:
A kor
vajúdásáról, - eszmékről, - akár a falaknak!
Odább: dolgos nők, hárman, boglya tövébe
terülve -
Elnyomta őket a munka, nyomja a hő dél,
Amely - mint
a méz, tele lépből - itt mindenen szerte csurog most.
Meglehet, a
nap ugyancsak így ontja a Pinción,
Míg fenn a magasban aeroplán
kereng -
És mégis: olyan más itt, s más ott, - nem tekintve,
Hogy
nálunk fenn legfennebb sas ha köröz,
Míg pusztuló erdők hozzá
felsóhajtnak...
Oh, engem is annyit nyugtalanít e más,
E
mindennél más, különös, zárt világ -
Ez ősidőktől itt kínnal
küszködő,
Százszor bukott, s kelt, társtalan-egy-nép,
A vele
játszó rejtelmes hatalom,
E falvak, fák, felhők s mind, mind ami
itt van,
S ami - hordója régi, erős italnak -
E nép lelkének
ízeit magába vette.
Mindez sokszor nyom, - s bolygásaim
között
Szorongva látom: vér serked a fűből,
Amelyre tapostam, -
ágak nyúlnak utánam,
Aszott ujjakkal, esdve, s
alattomosan.
Szikkadt patakágyban - többszáz-éves anyó:
Görnyedt
hátú szirt szól rám, - motyog valamit,
Egy régi titkot hordoz, már
végre letenné -
S igékre készül... de csak küszködik,
Ajka
(mint Papagenóé) dadog lakaton -
S úgyszintén ott is: egy
füstfogta, reves fűz,
Alább a nádas, fentebb a rengeteg,
Egyszerre
vérzik, s szólna mind, köröskörül -
Sietnék oda mindenikhez, feloldani mind
Az
átok alól, világra segíteni titkát:
Meg ne fulladjon, - de érzem,
erőtlenedem.
Érzem, hogy én is varázs alatt nyögök.
S már-már
csüggednék, de ekkor, - ekkor,
Hogy lelket kapjak, ti juttok
eszembe,
Akik a varázst ugyancsak töritek,
Te, s még itt-ott
nehányan, társaink.
S akiben nekünk mind nagy kedvünk
telik:
Ifjabb testvérünk, fiúnk: Tamási Áron!
(1929.)
Anyám reggelenként
Ablakán
kinéz:
Fagyott, jól felöltözz,
Fiam, ha kimész.
Máskor szól: no lám, hogy
Begyujtott a
nyár -
Nehogy fölhevülj és
Melegen igyál!
Mindíg így figyel rám,
Törődik
velem.
Most ne legyek lassú,
Most ne hirtelen.
S teszi ezt, mióta
Megszülettem én.
És
folytatja most is,
Hogy már rég nem él.
Mert a lelkemben ő
Velem van ma
is.
Anyagondja rajtam
Varázsing, paizs.
Ezért rám akármi
Rossz is agyarog,
Nem
verhet le, érzem:
Megtart egy halott!
Reményik Sándornak
Itt mély a víz már, s csobbanástalanul
húz
El partjai közt, - nagy volt az útja eddig!
Tükréből rám
egy emlékfelleges arc néz,
Mellette bús fűz titokzatos árnya.
A
folyamról föllibegő köd lopva körülfoly
Mindent a berekben,
melyből a hang is eltünt -
Jó most ez a csend, a zavartalanság
áldott,
Hűsítő csendje, - oly régóta esengem!
Közben a lelkem
is ősz lett, olyan ősz, mint
A fákról lecsüngő köd szakálla, s
fáradt...
Az aranytollú csodamadár sem
Csalogat többé
ligetről-ligetre.
Csak lótuszt enném, eszméletlen
felejtést,
Már ne gyötörjön: ki voltam, s ki lettem -
Hogy
tündökölt, milyen folttalan-fehéren
Szép ifjú hitem, - királyfi
palástom...
Csak egy virág volt nálam, hogy útra keltem -
S én
biztam: örül majd és jobb, szelidebb lesz
Mind, akinek csak
megmutatom egyszer.
De hol van ez már tőlem, s én hol vagyok
ettől?
Lerongyosodva, vér- és sárlepetten?
Csak így sikerült otthagynom a
gyilkos
Ölelésű vásárt, erőszakos, őrült
Derviseivel, az árusok
s pecérek
Szünetnélküli, nyers rikácsolását,
Hogy fülem, szemem
egyszer ismét pihenni tudjon.
Oh, mindenestől is pihenni volna
jobb, mint
Rút görcsben együtt rángani milliókkal,
Fekélyesek
közt fekéllyel elkenődni,
Csak látva, hogy önt el mindenkit a
kórság,
S nem tudni a bajnak szerét sem, okát sem.
Leprás a föld, - a csillagok is
bizonnyal
Irtózva nézik iszonyú rothadását,
Mit senki
tanáccsal, vagy tettel meg nem állít.
(Minden kísérlet; csak
méhdöngés viharban!)
Már tisztulását nem várhatom én sem!
Reményt
feladva, halálos iszonyatommal,
Itt már csak arra a pillanatra
várok,
Mikor egy leszek újra, kiszakadt rész, az egésszel,
A
volt meg a nemvolt is egybemorajlik
És tudtom nélkül forog a
változás - -
Míg valami jobbat forog ki végre. (Talán
Hétszer
hét század is eltelik addig.)
Majd arra ismét eljövök még, de
akkor,
Akkor villám, vagy korbács lesz a kezemben!
HALOTT ÉNEKESNŐ HANGJA HANGLEMEZEN
Halmángyi Sámueléknak, barátsággal
Szép ifjú hang, mely hódítón igézel,
Bár
akié vagy, maga nincsen immár:
Ég s föld között csak szállj,
biztatva himbálj
Reményt felénk, mint földöntúli fényjel!
Oly teljesen hatsz, friss trillákra
feslő,
Tündéri szívhang, hitegetve, mintha
Most színről-színre
énekelne itt a
Korán elnémult, édes énekesnő.
Énekes ennél többet el sem érhet - -
Pár
hangot hagy, mely őt idézi olykor,
Nem tovább, mintha mezőn nyári
dél lep.
S ott hang pereg le ránk madártorokból -
-
Kis pont - - mind fönnebb száll, trillázva, sírva,
S már el
is tünt, míg kimondjuk: pacsirta!
A lelkem áldott a lelkek között,
Új
reményt hordoz, feszülő csirát.
Ezt, gondolom, ki tudja hordani,
S
akkor csodát lát ismét a világ!
Csodát, elevent, amilyen még soha
nem volt -
Az arca naparc, a tekintete mennybolt,
Egy külön
világ teljesen, s ha meglesz:
Az enyém, az én szellemgyermekem
lesz!
De míg oldozom, hogy mit is jelent
ez:
Nyekken egy ajtó, s a világ felől
Valaki ismét nyugalmamra
tör.
Még csak a szomszéd szobából jelez
Bajt idegen szó, s más
efféle nesz.
Nevemet hallom egyszer-kétszer, aztán
A gond
nyomul be hozzám!
Vén, sunyi némber, - előbb tettetett
Alázattal
keresi kedvemet.
Megtisztel, mintha csak ez volna célja,
De
leül (mert ha nem: még elalélna!)
S tovább ültében duruzsol, -
hiába
Töltetve gyorsan elfolyó időmet,
Míg fogytát érzem
felkészült erőmnek,
S csak őt figyelem, szinte leigázva!
Eközben, lesve nyügöző, meredt,
S
gonosz szemét, rá dühvel ismerek.
Oh, e szemnek már volt hatalma
rajtam,
Sokszor vett arra, amit nem akartam.
Sokszor botlatott,
buktatott,
Alázatlépcsőn sokszor járatott,
Sok kelletlen
cók-mókot rámrakott,
Hogy a kínban, míg rogytig azt cipeltem:
A
kellőbb terhét elvetélte a lelkem.
Most is miért jött? - jeges
iszonyat
Önt el, hogy látom: felém tapogat.
De ő csak megfog, s
irgalmatlanul
Lelkembe szúr.
És bennem ismét meghalt
valami.
Hányadszor? - meg sem tudnám mondani.
Hányadik szép,
megfogant kín, öröm -
Már jobb is lenne mindannyit feledve,
Csak
keringélni kimért körömön - -
Ezt gondolom, de mikor estelente
Szobám
(mint most is) vak lett már belül:
Vergődöm, verten
tehetetlenül,
Majd föl-le járok, föl-le, föl-le egyre -
Kinézek:
nincs-e künn számomra hír?
De az ég is csak vaksi-szürke,
vedlett,
Míg négy falam közt, mely fojt, mint a sír,
Az örökre
halott meg-sem-születettek
Kísérteti, vádló tömegkara sír - -
Az erdőaljban visszhangos csaholás zeng
-
A sárgásodó homályban láthatatlan
Kutyák hajtanak, dühösen
nyargalászva,
Míg te lenn pállott, fakult mezőben állasz,
És
fölijedsz: jaj, beh hamar, beh hamar jött
E változás, ez a
nyárból-ősz, amikor már
Más semmi sehol, csak e kongó széles
üresség,
Elhúztak messze a nyár tollasai is,
Akárcsak éveid, -
annyi önáltatásod,
Lásd, ide vezérelt, hogy ily egyedül vagy!
S míg arra gondolsz, riadozva, ha
mostan
Azok rád törnek, látnod kell: nincsen egy zúg?
Rejteni
téged, ahol még kevéssel előbb is
Titokbarlang nyilt, s vágylugas
mindenütt,
Amerre néztél, - sötétlobogású
Máglyád sem ég már,
hogy sujthatnál, ha jönnek,
Sujthatnál csóvát véres és vad
szemükbe!!
Nos, rejtőznél hát a kedvesed hajába!
De
jaj, beléd fáj: az egy-igazi kedves
- Ki neked az volt, csakugyan
- ősz hajával,
Bús anyaszivével két éve síri alvó...
Föl, föl
kell végre fognod: nem tudsz menekülni -
Az ősz kutyái végzetes,
vad dühükkel,
Mind szűkebb körbe zárnak, konokul közeledve,
(Míg
sebzett szíved sok vérnyoma is elárul)
Végül is nem tehetsz mást:
míg messze kis harang sír,
Szemedbe vissza kis ijedt gyík
tekintget,
Te pár szál aszott virággal ujjaid közt,
- Menekülni
se vágyva - csak megadod magad!
Most, most mutasd meg, mikor éjjeledik
már,
Hogy mekkora hős vagy -: nem ijeszt a sötétség!
Csak nézel
elébe rezzenéstelenül,
Várván, mikor fog egészen átölelni.
Mert
könnyű ám addig játszani hősként
Sötétbe-bujósdit, mig egeden
fény,
A fiatalság fénye lobog még
És hinni tudod, hogy valaki
eljön
Érted is - - rád lel - - egymásra nevettek,
S a napra
kilépve, úgy mentek tovább,
Mentek kéz-kézben, alkonyodásig -
Sőt
azontúl is - - teretlen tereken - -
Így könnyű zengeni is: ne félj, ne
félj!
De bezzeg más, ha tudod: valóban az éjjel
Von árnyaival
percenként sűrűsödő
Őrséget köréd, s nem vághatod át már -
Látod:
hiába vártad, hogy bár legalább egy
Megcsúfolatlan öröm jusson ki
neked is,
Melyet te dalolva holtodig ünnepelj...
Így hát az
örömmel elmaradt ünneped is,
S te most, örökre szívedbe fagyott
dalaiddal,
Csak mész tova egy sötétedő mezőn,
Hol útad elvesz,
s magányod súlyosodik -
...Légy ilyenkor hős, aki csakugyan
az,
Minden fény hunytán sem ismer tétovát,
Menj római módon,
végzeted, halálod
Elé, egy-kettő, előre, előre tovább!
Testvérem! Oh, ma bizony bús csillag e
föld,
S rossz rajta az élet, amely lehetne jó is!
De rendjét,
lásd az emberek összezavarták,
Hogy kibogozni megint már csak
csoda tudná!
Helyét a jó is ezért nem lelheti itt -
-
Sehol nyugvó pont, - nyers, vak erők sodornak.
Magányba
bujnál -: ott is csak jaj riaszt,
S a városok izgatott nyüzsgése
kábit.
Im: a körutak, hol - mint filmszalagok -
Autók sorai
folynak tova folyvást,
S esténkint fényreklámok
ismétlik
Döbbenetes bizonyossággal: mely paszta a legjobb,
Mely
rum, harisnya, s több efféle miegymás - -
De arra nem tud egyik
sem egy kis igét,
Hogy mi tehetné újra az életedet,
A
mindnyájunkét: életté, emberivé -
Hogy az örömnek újra örülni
lehessen?
Ehelyett, igen, oh, forr sok agykohó -
S
amíg a szelidek megváltásra várnak,
Jön holnap a hír, hogy: meg-,
megszületett,
Oh, nem a gyermek -: egy újabbfajta gáz!
Még több
milliót még alattomosabban ölő,
Vagy jön a hír, - s ez még a
jobbik eset -
Hogy New-Yorkban újabb házcsoda épül,
A
meglevőknél magasabb tíz emelettel -
Ez ma csak tizzel, - holnap
más: tizenöttel -
S mind fönnebb így, föl, egyre a csillagok
felé,
Míg árva szívünk lenn vérzik megtaposva.
Oh, szép, igen, - én is ezt vallom - az
emberi küzdés,
A szirénasikongás, a gépkalapácsok
Ütemes
döngése, - az isteni ősdac,
Mely makacsul folyvást önsorsa fölébe
kerülne!
De hát kerül-e csakugyan? Nézz, nézz körül és lásd
A
gép, s haszon egyképpen szánalmas rabjait,
E prédára leső, megbujt
szemeket,
E fojtogatásra görbült ujjakat -
S jön, hogy szökj
innen - akárha halálra zúzódva!
És mégse - - megállj! Van még egyéb is
itt!
Lásd, ugyancsak most India pusztáin Gandhi jár...
Homlokán
egy eszme világol, mutatja
Az utat híveinek, s ők mennek utána -
-
Vagy nézz éjszakra! Kietlen, sarki világ -
S most mégis nem
csap-e meg titokzatos meleg,
Látván egy pontot, amint a jég felett
köröz?
Amundsen - ő jött egy társát felkutatni,
S jég közt vesz
el ő is menthetetlenül...
És van még más -: a párisi orvos -
-
Szérumait próbálva, önmagát oltja be.
És meghal - rászántan -
az emberiségért!
E bús kor hősei ők mind, gyér mécsek az
éjben -
De egy itt, más ott, szanaszét mind több jelenik
meg,
Több, s több kicsi láng, míg fényük egybeverődik,
S
ráfénylik a jókra, kik akkor látni fognak,
S meglátván egymást,
hogy: vannak, s mily sokaságban,
Örömre gyúlnak s egyszerre az
éjben (a mélyben)
- Mint katakombákból - fölzendül a lélek,
A
rég elalélt, s zeng mind hatalmasabban -
Szárnyal, s a szárnyain
új csodanapfény,
Mely immár mindíg is itt marad a földön -
S
lesz újra öröm és lesz jóság a földön!
Testvér, kivánnál úgy-e még te is
egyszer
Ily korra virradni? Mondok valamit:
Gondolj rá gyakran
és várd hittel e kort!
(1930.)
Vasalt paták csattognak a kavicsos parton
- -
Két székely lovas jő két pár lóval a vízre - -
Rögtön le
harisnyát, inget - s már benne csubognak.
A víz hamar az állatok
szügyéig ér föl,
Sodorná is őket, de szorulnak a térdek,
S
működnek a sarkak, fordulást követelve -
A lovak nyúlt nyakkal
engednek a parancsnak,
Így fordulnak, megúszva föl és le
nehányszor,
Míg egyik legény rikkant, s hegykén veti
hátra:
Szorítsd, Imre! S ez rá: Ne hagyd magad, Áron!
S
kacagnak nyersen a játszadozáshoz -
Majd ezt megúnva, kiállnak a partmenti
sekélybe,
Szikkadni a napra, mely roppant fényt, hevet
süt!
Aranypor a sok csepp, megrázkódván az állat!
Így lovukon,
szinte helyükre kövülve, időznek,
Két szíjas székely, bajviselt,
bús, konokarcú -
Fölöttük madár húz, árnyvető fellegek úsznak -
A
dél még izzóbb, - ők állnak rezzenetlen
Szoborként. Egykor így
álltak (ők, vagy apáik)
A Pruthnál is, - így a gránátszaggatta
Doberdó
Szikláin, - akár Pennsylvánia gyilkos levegőjű
Bányáiban,
s álltak, ahol csak állniok kellett,
Keserű daccal, a sorsnak
szembeszegülve.
S én nem tudom a sorsot, mit tartogat még
ezutánra?
E végzetes ég alatt lesz-e még öröm?
De tudok annyit,
hogy ha öröm helyett
Tüzes mennykövek szakadnak is itt le,
-
Míg gyászosan évek százai húznak el -
Ők örömtelenül is, ha kínba
tébolyodottan:
Itt fognak állni, örökké, - hogy Imre
szorítja,
Áron pedig... Áron nem hagyja magát!
Rossz éjszakám volt: ágyamon
forogva
Lestem, hogy egy kis megnyugvást találjak,
Míg minden
gond, jaj rámtört, s a homály nagy
Uhuja folyvást vesztemet
huhogta.
Sorsom, s e minden réginél pogányabb
Új népvándorlás -
amely még a vesztünk
Lehet legvégül - szorongatni nem szünt.
Míg
látom egyszer: künn dereng a reggel,
S benn minden holmi rajza
élesebb.
Majd (jóval később) sajgó idegekkel
Kelek, s az udvar
felé kilesek.
S a kútnál, ím, egy éjjel kivirágzott
Az orgona,
s most napon ringva fénylik -
Így nyújtóznék föl, gond nélkül, az
égig,
Lobogtatva száz meg száz lila lángot.
Engem is megfog ez a kedves,
áldott
Varázslat, - érzem, rólam is lehámlik
Mind, ami terhelt,
nyűgözött idáig,
Emlékem sincs, hogy sebeket idézzen -
De újult
szívvel szállok ismeretlen
Part felé, mint új Kolumbusz,
merészen.
Szállok, friss szélben, zengő kikeletben,
Kincses
hajón: a földön, mely sietve
Halad új télből újabb
kikeletbe,
Zsivajból csendbe, hidegből melegbe,
Bőjt borujából
kedélyes karácsony
Ragyogásába, rezgő fényű, lenge
Csillagok
útján biztosan lebegve,
Folyvást úton, de mégsem érve célba -
Csak
átforogva tenger változáson,
Ami az élet egy-igazi célja!
Az életé, mely nem ér véget azzal,
Ha
minden nap nem terül értem asztal
És nem fogad ágy frissen minden
éjjel -
Rajtam is - tudom - legdicsőbb csodái
Akkor telnek be,
ha már gond sem ér el,
Gonosz körén túljutva, színt
cseréltem.
Majd akkor álmot sem kell esdve várni!
S én
gyöngéimből kivetkezve szépen,
Megnyílt, mély titkok
osztályosaképpen,
Örök-erőkkel örökös cserében,
Ringok az idő
özönén, királyi
Gályán, újuló tavaszok szelében.
(1936.)
Kovács Lászlónak
Egy volt-vadásszal beszéltem az este -
-
Rég nem vadászik -: eladta fegyvereit, kutyáit.
»Nyerskoszton«
él, s az oktalanul kiontott
Vértől már borzadt, álmában is
elejtett
Vadakat látott, - szemük csupa vád volt.
Hát
abbahagyta...
Barátom
után én
Beszéltem el, hogy énmagam is mily
Furcsákat érzek, s
már éppen émelyit
A sok baj és jaj - a másé is, az enyém is -
Ez
általános és idült zürzavar,
Mely a föld mosolyát iszappal ölte
el,
A sok erőszak, mely erdei vadnál
Űzöttebb vaddá alázta az
embert,
Egy rejteket sem hagyván meg, ahol bár
Perc nyugta
legyen, sőt könyveim közt is
Megborzaszt sokszor, hogy csodált
nagyjaim
Halottan enyésznek: enyésző sejtcsomó
Dosztojevszkij
szent szíve, Goethe agya -
Ilyenkor ízzó, vad indulat űz fel,
Ki,
ki, levegőre, rohanni mezőn át,
S kiáltani: nem, nem! Nem kell az
enyészet,
A gyász, a halál már! Az kell, hogy az embert
Engedjék
élni, örülni, - ezért lett
S nem gyűlölködve szorongani folyvást!
Folyt pedig e jámbor, meghitt
beszélgetés
Ezerkilencszázharmincnégy őszén,
Míg teljes üzemben
volt szerte a földön
Minden hadiszergyár, s a Rivierán
A
titokzatos Bazil Zacharoff
- Mint vérre leső, nagy dsungeli dúvad
-
Szimatolva hunyorgott az őszi napon.
(1934.)
Mindegy, akárhol. Itt-e, ott-e. Tér:
tér
Bécsben, New-Yorkban, Omszkban, Kairóban.
Sok nyüzsgő vágy,
terv, magát csalva: célt ér -
Gépkocsik - - zsúfolt villamos - -
De hol van,
Hol e riasztó zajban, vak zavarban
Egy békés zúg,
ha csak egy talpalatnyi?
És hol egy jó arc, emberé, ki meg tud
E
bozótban is embernek maradni?
Im, lábbal szembe, s láb nyomába
láb
Nyomul sietve, szüntelen cserében -
De nincs egy hang, mely
fölzúgjon keményen:
Megálljatok! Igy nem lehet tovább!
Csak meneteltek sivár szédületben,
Mint
ostorral vert, igás állatok,
Riadtság űz, míg minden
telhetetlen
Vágyatok folyvást »javakért« vacog.
Nem
szent nektek egyéb,
Csak az anyag, s a gép -
Nagy, kicsi ennek
ütemére lép.
S ebből közönként csak egy
mozi-csillag,
Rugdosás-hős, horogütés-zseni
Tud
kizökkenteni.
Van is, kit egy »meccs« szélhüdésig
izgat.
Igaz, nem sok - ma ennyi szám nem is szám!
(Sőt nincs is
szám, mely számot adna tisztán!)
Fő az, hogy meg ne álljon a roham
-
S öklözhessétek egymást vak tömegben,
Melynek boldogja is
boldogtalan.
Csak folyvást, folyvást... nehogy e
kegyetlen,
Torz bűvöletből ráeszméljetek,
Hogy amíg így az
»életért« loholtok:
Magát játsszátok el, az
életet!
Felejtitek, hogy túl e rengeteg
Füstmocskos ormon
vannak havas ormok -
Fehéren fénylők - - s vannak zsenge
zöld
Lankák, meg erdők, virágos mezők.
S nyarak is vannak, áldott, gazdag
őszök,
Viharok és a megtért kikelet
Illataival nyargaló szelek
-
S van holdfény is, mely lombon át pereg -
Egy rég hallott
hang, - emlékben megőrzött,
Mely néha most is halkan
ránk-köszön...
Igen, - ez van mind és még van tömérdek
Egyéb
is, ami nem marós önérdek.
Nem egymás vesztén gyulladt káröröm!
De hasztalan e háborgás külön -
Ti
egyre csak az egymás rossz nyomán
Kerengtek gőggel, ingerült
közönnyel,
Ruzs-lárvás arccal, véres szörny-körömmel,
És így is
tart már ez a kerge farsang,
Míg egyszer ég és föld egymásra
harsan -
Egy páratlanul hatalmas vihar
- Hogy a romon friss fű
nőhessen újra -
Rommá zúz mindent, széltében lezúgva.
Majd akkor ez a vásár is kihal -
Szűkölni
fog mind, akit anyaöl szült!
Velem, ki most csúf romlásunkat
őrült
Prófétaként e kergület-fokon
Rekedten vijjogom!
(1938.)
A délnyugati városszél fölött
Hatalmasat
dörög.
Szél száguld, porral, táguló körökben,
Villámlást újabb
villámlás követ -
Emberarc, ég, föld kénsárgára döbben,
Mindenki
futva keres födelet.
Én is ugyancsak kilépek, de közben,
Míg
mindsűrűbben gyulogat a menny ki,
Meglátok boltján két sast
fönnlebegni.
Látszik: csak játék a vihar nekik,
Egymást
kerülgetik -
Félelmet, határt nem ismerve szállnak.
Beh jó is két ily szép, szabad
madárnak!
Kedvük megárad,
S versenyt az égig egyszerre
nyilallnak,
Ha kell: villámtól is egyszerre halnak!
S így (őket
nézve) ezen meg azon
Még elgondolkozom.
És gondolkoznám tovább
is, ha nem
Eredne meg az eső hirtelen.
De már mindenütt
kopognak a cseppek -
A levegő is, érzem, hűvösebb lett.
Az is
eszembe jut, hogy ősz, jaj, ősz jön,
Hát nem tanácsos tovább künn
időznöm.
S ezzel - a riadt józanság maga -
Iramodom haza.
Immár úgy van, hogy amerre
Nézek:
pernye, köd egyszerre
Szétfut mintegy szélseperve.
Ami ezer mást eláltat,
Szemem azon
játszva áthat -
Nem hódolok babonáknak.
Ha irigyem, ha barátom
Hizelkedő karral
átfon,
Egy pillantás belelátnom.
Akik holnap istenüknek
Vallják, amit ma
csepültek:
Azok is jobb, ha kerülnek.
Inkább, mintsem soraikba -:
Álljak
magam, mint egy ritka,
Magaslati, puszta szikla.
Igy hamisság nélkül élek,
Egy-egy
szavam érc, s ítélet,
Míg az élet egyre mélyebb.
Érzem, közel is az esdett
Perc, hogy
talpig bölcs lehessek -
...Csak ne volnék belül egy-seb!
Mondják, hogy dél van. Órámon is öt
perc
Hija csupán, s a tornyok felriadnak
A delet zúgva. Csak
azt nem tudom, hogy
Mi okozhatja (megvakult az ablak,
Vagy futó
vakság éppen engemet ver?)
Hogy úgy nem jár most az utcánkon
ember?
Vagy lehet füst, köd sürít künn sötétet,
-
Önzés, gőg füstje, rosszaság ködárja -
Ez árad most gát nélkül a
földön,
Magát minden kis izünkig bevájva,
Ebben fuldoklik,
elborítva szennyel,
Már-már magát sem ismerve az ember.
Igen, ez, ez, vagy lehet: ez sem, - én
már
Nem is tudom, a hibát hol keressem?
A tanításban, amely
egykor úgy szólt,
Hogy embert ember testvérként szeressen?
Értse
meg egymást, bölcsen, türelemmel -
Csak így lesz méltó nevéhez,
hogy: ember?!
S mennyit bűvöltek több ilyen szóval is
még!
Jellem - tudás - - ám ezekről ki szól ma?
Ha el is leng
künn egy-egy emberárnyék:
Öntelt sívárság sötétlik le róla,
S a
tudat, hogy csak fent fog, fent köröm nyer
Küzdelmet bárhol - -
Ez-e hát az ember?!
S valami meglök, hogy menjek ki, s
utcák
Során, miközben a dél szava kondul,
Lámpával, égő
szívemmel bolyongva,
Fürkésszek végig mindenkit bolondul,
S
dadogjam egyre, dühös szerelemmel:
Embert keresek, - hol vagy,
ember - Ember?!
(1939 március.)
Rég volt, hogy én neki-gyúltan
Vándorútra
elindultam.
Hogy sok próbán, veszedelmen
Át az utat
megismerjem.
Velem a nagy vándorlásra:
Csupa három
friss pogácsa.
Édesanyám tarisznyálta
Egy szép tiszta
tarisznyába.
Kedves is volt mind a három:
Az öröm, a
hit, az álom.
Mentem velük bizakodva,
A vadban is
bízni tudva.
De mert látnom is muszáj volt:
Láttam
is, s ez többször kár volt.
Hit és látás nem testvérek -
Össze ők
nem mindíg férnek.
Magamat is sokszor sebzett
Ha lelkemben
harcot kezdtek.
S még egyéb is okozott kárt -
Ez is
rongált, az is rongált.
Több csalódás - ebben, abban - -
Ezer
másban, önmagamban.
Nagy jóságban, ami gyakran
Gyönge
jószág, állhatatlan - -
S közben minden új bukásra
Fogyogatott
a pogácsa.
Az öröm, a hit, az álom,
Oda is ma mind
a három!
Batyumnak - ha öl az éhség -
Fogdoshatom
ürességét.
S nem tudom: e nagy bajomban
Már kihez
is folyamodjam.
Aki útra kibocsátott:
Ő is elment rég,
az áldott.
Így hatalma neki sincsen,
Hogy még
egyszer megsegítsen.
S hol az ösvény is, mely végre
Nem
juttat mind mélyebb éjbe?
De az igért fényességbe,
Hol a vándort
balzsam, béke
Várja, s üdvök teljessége - -
Még pillangó csapong a gyér,
Sík
mezőkön tova -
De már az erdőn ott a dér
Aranyos rőt nyoma.
Bizony ez a nyár vége, vagy
Ha tetszik:
őszelő,
Mikor már éjjel néha fagy,
S az aszott fű kifő.
De azért semmi gyász sehol -
Maga az a
levél,
Mely pillanat multán lehull,
Még napot élvez, él.
Azért, hogy neki mulni kell,
Nem tükröz
bút, iszonyt -
Ha kell: derülten múlik el
Fű, pillangó, falomb.
Nekik oly érthető, s igaz
A tél is,
mint a nyár.
Érzik mind: akárhogy havaz,
Az élet meg nem áll.
De nyár és tél, nász, gyászmenet
Mind
egy is, - mindenik
Képében az időtlen-egy
Teremtés működik.
A mindenségből semmisem
Vesz el, csak
szint cserél,
Míg sűrű színcseréiben
Önlényegéhez ér.
A harangszót is, mely ma itt
Szivet
átjárva szól,
Ha a szív porrá porlad is:
Tovább zengi a por.
Örök világzenébe im
E rim is így vegyül
-
S világok végtelenjein
Száll, s zeng időtlenül!
Előmbe sík völgy tárul, messze nyúlva,
Míg
nyájas színét görnyedthátú sziklák
Sötét sorukkal durván
megszakítják -
Kedvünket is egy perc így váltja búra!
S egyszerre látom furcsa, bús
magunkat,
Kudarcait sok inci-finci gőgnek -
S látok: terülni, s
telni temetőket,
Ott, hol még nem rég örömök virultak.
S látom: e föld is lázban hogy vonaglik
-
S még jel sincs, ami jobbulást igérjen -
Tán nem is lesz, míg
nem veszünk el, addig!
Szemem hiába kémlel menedéket!
S én
mégis: állva egy szűk martszegélyen,
Makacsul zengem: Halleluja,
Élet!
Hevertemben sűrű
Esthomály lep, átfon
-
Már szemem se küzd, hogy
Benne valót lásson.
Bele-réved szobám
Egyik szögletébe
-
Életreggelemnek
Régmult idejébe.
Beh sokat is ígért
Az a régi
reggel!
Mindent, ami csak egy
Szép, nagy élethez kell.
Csodás, nagy szerelmet,
Amely nem
lebéklyóz,
Hanem föl-föllendít
Sok szép, magas célhoz.
Módot: lehessek jó,
Emberségre
bátor,
Ki gazságot üldöz,
Igazságot pártol.
Tudjak fajomért is
Dicsőt cselekedni
-
Ami nevem hírét
A jövőbe zengi.
Utazhassam is, ha
Csábít Róma,
Bangkok,
Avagy Kamerunban
Keresnék kalandot.
Álmokban tehát így
Dúskálhattam
váltig.
Jó lett volna, ha csak
Fele is beválik!
De jaj, napom előtt
- Alig múlt a
reggel -
Tartós ború: gond és
Baj terjeszkedett el.
Vihar is jött, utak
Ezrét elsüllyesztve
-
Azóta is tör, zúz,
Hol közel, hol messze.
Tüze estémen is
Át-meg-átvillámlik.
Talán
vége sem lesz
Világ pusztultáig.
Mit is kezdhetek még,
Időn, módon is
túl?
Ilyen este útnak
Már senkisem indul.
Jobb is, ha így - látva,
Rám itt nem
virrad nap -
Elgondolom: világ,
Maradj hát magadnak!
S hátat is fordítva
Álomnak,
valónak,
Magamra huzintom
Haláltakarómat -
(1943 elején.)
Majd egyszer az is eljön:
E válság
véget ér.
S nem lesz e földön új fű,
Mely vértől lett kövér.
Az embernek lohadhat
Emberölő dühe
-
Kis életét szabad lesz
Emberül élnie.
Álmát is nem telíti
Örökké gázszag
és
Szellemet, munkakedvet
Bénító rettegés.
És olyan élet sem lesz,
Milyent ma sok
visel!
Hogy csak vívódik, forrong,
S be-nem-telten vesz el.
Megjavul, ép lesz mind, mi
Ma csonka és
fonák -
Az ifjúság virulhat,
Mint májusban a fák.
Konok rend nem szakít el
Szíveket
ridegen:
Nem őrlő szú, de szárny lesz,
Csillag a szerelem.
Babért is csak az érdem
Visel majd
homlokán -
S elnémul minden szájjal
Krisztuskodó pogány.
Oh, szép lesz - - csupa áldás
A föld
köröskörül -
Örülhet minden élő -
S majd unokánk örül.
(1940. május.)
LÉLEKHÁBORGÁSRA - CSILLAPÍTÓNAK
Ne háborogj, lelkem, végromlást se
jósolj!
Nem vesz el a világ, ha bomlik is olykor.
Jön idő, hogy ismét kedvesebb lesz élni
-
Megláthatja tisztán, aki majd megéri.
Most, igaz, forr, s szennyét köpködi a
mélység -
A nap is a gaznak segíti növését.
Most, igaz, kapzsiság, önzés toroz nagyban
-
Hogy még csöpp mérséklet, szégyen sincsen abban.
Most egy-egy szabadnak mutatkozó
vályú
Felé marakodva fut száz falánk szájú.
Egy-egy korcs, a sors egy silány
fölkapottja,
Emberséged jogát is megtagadhatja.
Sőt meg kellett érned: ilyenek
szavalnak
Emberségről neked, - hüledezel: hol vagy?
De nyughass! Farsangjuk úgy sem tart
sokáig!
Kezükben a gyöngy is hitvány sárrá mállik.
Ahogy a tudatlan, módba csöppent gazda
Sem
tud gyarapodni, - földjét csak apasztja.
Mert nem elég ám csak vállalni akármit -
A
kontárság végül mégis kiviláglik.
Ők is (nem ismerve a lovaglás
titkát)
Lecsúsznak a lóról, előbb, mint gyanítnák.
Így sok áldicsőség csúf zuhanást ér még
-
Mert végül is kell, hogy tisztuljon a mérték!
Mérték súlyt becsüljön, hamis zaj elüljön
-
Jó, rossz egyaránt a helyére kerüljön.
Akkor neked is még jut hely a világon
-
Minden lépésedet nem terheli pár gond.
Versed is, mely épp most, korbácskodó
kedvvel
Maiakon csattant, holnapokba zeng el - -
(1941.)