Régen hiányát érzi minden törekvő nyomdász egy jó, kimerítő kézikönyvnek, de sajnos, annak a csekély töredéknek, mely erről gondolkozik, sem érdeklődése, sem támogatása nem elég arra, hogy egy nagyobb szabású mű kiadását koczkáztatni lehetne; és e körülmény talán még évekig késleltetni fogja az első magyar nyomdászati kézikönyv megjelenését.

Pedig ha látjuk azt, hogy német szomszédaink a szakképzettség, de különösen a szakirodalom terén mennyire előbbre vannak, s hogy náluk egy-egy szakmunka, jó magas ára daczára, már 4-5 kiadást is megért, nemcsak az irigykedésre, de pironkodásra is lehet okunk elég.

Az átalakúlások korszakát éljük, s ez okból mihamar megváltozhatnak a viszonyok e tekintetben is; úgy vélem azonban, hogy addig, mig ez bekövetkezik, a semminél többet fog érni e könyvecske is, a melynek kiadását midőn elhatároztam, sem a feltűnési viszketeg, sem a nyereségvágy nem bántott. Régen tisztában vagyok azzal, hogy a feltűnővé lételből a nyomdászati pályán lehet valakinek kellemetlensége elég, de haszna soha. Épen úgy van ez nálunk azokkal a vállalatokkal, melyeket egyesek a szakismeret terjesztése czéljából létesítettek: a sovány erkölcsi siker mellett semmi anyagi eredmény.

Józan megfontolás után én sem számítottam egyébre, s jól esik előre látásomnak hizelegni azzal, hogy e föltevésemben nem is csalatkoztam; annyira nem, hogy ha mélyen tisztelt főnököm, Ajtai K. Albert úr, kinek a magyar nyomdászat fejlesztése körűl el nem vitázható érdemei vannak, áldozatkészségével e vállalatomat nem támogatja, alig lenne alkalmam ezt neki e helyen is megköszönni.

Könyvemben több helyt szabályokról beszélek; szükségesnek látom megjegyezni ehez, hogy azokat nem én állítom fel, hanem a legjobb német szaklapok, melyek után nagyrészt e könyvecske is készült, s így azokat minden önmegalázás nélkül követheti bárki is.

Midőn még különben is igénytelen munkám fogyatékosságáért a szaktársak elnézését kérném, szükségesnek látom fölemlíteni, hogy az egyes nyomdai eszközök és anyagok idegen elnevezését sok helyt szándékosan hagytam meg, mert tapasztalásból tudom, hogy a legmagyarabb vidékek nyomdászai is jobban ismerik és használják azoknak német, mint magyar elnevezését.

Kolozsvárt, 1895. október 20.
Ruzicska Gyula.