Előszó

A magyar társadalomnak legyen ajánlva e nemzeti czélú irodalmi vállalat! Azon magyar társadalomnak, melynek életre valóságát és nemzeti szellemét akademia, szinházak, muzeumok, a művelődés és jótékonyság tömérdek számú menházai fennen hirdetik.

Itt is egy menház alapításáról van szó: a nemzeti megmentés, a vissza magyarosodás menedék házának alapításáról. Arról van szó, hogy az eloláhosodott magyarság által lakott Hunyad megye központján, a dévai állami reáliskolai segélyző egyletnek adjuk meg a szükséges eszközöket, melyek lehetővé tegyék egy oly tápintézet alapítását, hogy az minél nagyobb számú eloláhosodott magyar gyermeknek ruházat, élelem, lakás és tanszerekkel való ellátás által teljesen ingyenes oktatást biztosítson.

Egy ilyen intézet, ha a magyar társadalom hazafias áldozatkészsége lehetővé teszi annak, hogy évente pl. 50-100 eloláhosodott magyar gyermeket ellásson minden szükségessel, az idők folyamában hatalmas emeltyűje leend a vissza magyarosodásnak. Egy bárka lesz az, melylyel fajunknak ama vidéken lakó egy részét megmenthetjük a nemzeti pusztulás vizözönéből. A baj sokkal nagyobb mérvű, hogy sem a dévai segélyegylet, illetőleg a tápintézet még azon esetben is, ha azt kellő támogatásban részesitné a társadalom, egy maga képes legyen megforditni a nemzeti pusztulás processusát. De a nemzeti megmentés mozgalma nem is fog megállapodni a nevezett segély-egyletnél. (Aztán ezzel kombinative működnek a már létesített és még létesítendő iskolák.) Mihelyt egy nagyobb mennyiségű eszközökkel rendelkező tápintézet létesülni fog ott, a mozgalom ki fog terjedni az eloláhosodott magyar községekben alapítandó kisdedóvódákra is. De előbb a megye központján kell biztositnunk a magyarosító intézet lételét, mely aztán szakadatlanul bocsáthassa ki magából a vissza magyarosított rajokat.

Mi nem vagyunk oly szerencsés helyzetben, mint más nemzetek, hogy nagy követelésekkel léphetnénk föl az állam irányában. Köztudomású, mily nyomorúságosan csekély összegeket áldozhat az állam a népnevelés oly annyira fontos ügyének. A mit a jelen mostoha viszonyok közt az állam megtehetett, megtette: a hunyadmegyei eloláhosodott magyar községek egy jelentékeny részében már föl vannak állítva nemzetiségünk bástyái: az állami népiskolák; Kéthi Lajos tanfelügyelő, ki páratlan buzgalmával és lankadást nem ismerő munkásságával már is hálára kötelezte a magyar nemzetet, minden lehetőt elkövetett fajunk megmentése érdekében, de végre is a mi eddig történt, nem elég. Még nagyon sok a teendő. S miután az állam nem képes mindent megtenni, illő, sőt kötelesség, hogy a társadalom is vállaljon magára egy részt a feladatból.

A társadalom közreműködő segítségének párhuzamosan kell haladni az állam működésével. E kettő egymást kell, hogy kiegészítse: és támogassa. Ha ez történik, ugy nemsokára visszhangozni fog ismét a klassikus szépségű Hnnyadban népünk ajkán a nemzeti szó; nemsokára véget ér az arczpiritó gyakorlat, mely szerint a magyar nyelv Hunyad-megyében a magyar népre nézve nem egyéb, mint egy érthetlen lithurgiai nyelv: a pap magyarul oktatja magyar híveit a templomban, de hivei meg nem értik, mert nyelvük oláh s a templomi szertartás után és a mindennapi életben a magyar pap híveivel oláhul kénytelen beszélni. Ha a magyar társadalom megvonja támogatását, meg marad továbbra is a kórállapot, mely mindent bizonyít, csak azt nem, hogy mi magyarok életre való nép vagyunk s hogy óhajtjuk fajunk fenmaradását és terjedését.

Van-e a világon államot fenntartó nemzet, melynek életében a hunyadmegyeihez hasonló szégyenfoltok volnának? Van-e nemzet, mely oly vétkes közönynyel viseltetnék saját fajérdekei iránt, mint mi magyarok? Érdemel-e fenmaradást az a nemzet, mely maga nem törődik fenmaradásával? Ha magunk nem segítünk magunkon, kitől várjunk segélyt? Hiszen nincs jó barátunk senki e nagyvilágon. Benn és künn mindenki vesztünkre tör. Ha összetett erővel nem segítünk magunkon, biztosak lehetünk a felől, hogy a hunyadmegyei magyarság siralmas helyzete jövendő sorsunk képét tárja elénk. Nem kell-e ösztönszerűleg visszaborzadnunk e képnek még gondolatától is?

A népnevelés és közoktatás ügyének előmozdítása: hazaszerte főfontosságú nemzeti érdek. De százszoroson az Hunyadban, hol fajunk gyökerében van megtámadva!

Minden szegénységünk mellett is hála isten, vannak gazdag birtokosaink, főuraink és főpapjaink. Ha ezek közül csak 50-60 egyén, vagy család követi gróf Kun Kocsárd nemes példáját legalább annyiban, hogy 1000-1000 forintos alapítványt tesz a dévai segély-egyletnél: mily hatalmas lendületet lehetne adni a magyarosodásnak? És ne lehetne ennyit remélni és elvárni a magyar társadalom magasabb osztályaitól?

Deák Ferencz emlékszobrára más fél száz ezer forint gyűlt be. Helyes. Szép. »Önmagát becsüli meg az a nemzet, mely nagy fiait megbecsüli.« Dehát nemzetiségünk ledőlt szobrát nem kötelesség-é fölemelnünk a sárból?

Emlékeztessen e könyv minden magyar embert arra, hogy fajunk Hunyadban egyre vérzik. Siessünk a balzsammal, behegeszteni a sebet, - míg nem késő!

Szathmáry György