"Ringatódzom az emlékeken. Ebben a múltban gyökerező, furcsa álomvilágban élem a mindennapokat, csak a szemem fénye kopott meg egy picikét: a hitem. Be kell ismernem, hogy mit sem ér a hűség, az állhatatosság, ha alázattal nem párosul. Be kell ismernem a kudarcot: álmot senkire sem lehet rákényszeríteni. Igazán boldog csak akkor lehetek, ha öntörvényeik szerint teszem boldoggá azokat, akiket szeretek. De ehhez, mint Mózesnek, szét kellene törnöm a kőtábláimat... A viaskodás a partok szélére juttatott, a világról alkotott fogalmaim értéküket vesztették, a nagyságrendek összekuszálódtak, a képtelenség és a lehetetlenség két karomba csimpaszkodott, és félék, magukkal rántanak. De a kudarc lett végső kapaszkodóm is. És hogy ma erős vagyok szándékaimban, és kész a cselekedetre, hogy egyáltalán vagyok és emlékezem, hogy fantasztikus utazásomat papírra kívánom vetni: gondolataim és a szavak zárt rendjét mind-mind kálváriámnak köszönhetem" - mondja hősével Fekete János. Azok az események, melyeknek tanulságait itt Köves István, a regénybeli regényíró összefoglalja, mozaikszerűen állnak össze a regény különféle strukturális és időrétegeiből. Köves István megírja és családjának fölolvassa leplezetlen élettörténetét. Kuszára sikerült sorsa és csődbe jutott eszményei magyarázatát szeretné adni, s családja utólagos áldását kapni a történtekre.